FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 1

Humiston úgy döntött, él a sors adta lehetőséggel és végleg, még a nyomát is eltünteti Dechantnek a munkásszállásról. Egyáltalán nem hiányzott neki - sőt! -, nagyon is örült, hogy nem kell tovább osztoznia a szobán az olykor antiszociálisan viselkedő férfivel.

Ha eltűnt, hát eltűnt! Mindenkinek így a legjobb! – könyvelte el, s vidáman fütyörészve dobálta a szoba közepére Dechant cuccait. Felnyitotta a szerszámosláda tetejét, hogy abból is kiszedegeti amiket Robert tett a közösbe, aztán egy mozdulattal lazán visszahajtotta.

– Egy fenét! – morogta Humiston. – Minek ezek neki?!

Aztán ahogy újra Robert agyonhordott ruháit kezdte összeszedegetni és a kupac tetejére dobálni, a kezébe akadt egy viszonylag új állapotban lévő bőrdzseki. Robert ezt nagyon ritkán hordta. Nagy becsben tartotta, mert ez volt az egyetlen normális viselhető kabátja. Ebben voltak az iratait is, mer szinte csak akkor vette fel, ha azokra is mindenféleképpen szüksége volt. Humiston ajka önelégült vigyorba húzódott, forgatta nézegette, áttapogatta a zsebeit pénz reményében. Hátha. Bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy talál is benne, hiszen Robertnek sosem volt pénze. Kifolyt a keze közül, s igazán azt sem tudta felsorolni, hogy mire költötte. Egyszerűen csak elfogyott. A férfi tárcáját találta csak benne, az irataival. Rövid töprengés után Humiston az asztalra dobta az igazolványtartót, a dzsekit pedig felpróbálta. Igazgatta, többször végignézett magán, majd eldöntötte, hogy ezt a darabot megtartja. Aztán a lábával összébb igazgatta a kupacot, és egy zsákba gyömöszölte, az igényesség teljessége nélkül. Majd benézett az ágy alá, ahol talált még két lábbelit. Egy agyonhasznált bakancsot, és egy jobb állapotban lévő sportcipőt. A bakancsot a ruhák tetejére dobta, a sportcipőt ugyan a lábához mérte, de aztán az is a zsákban kötött ki. Még egyszer benézett az ágy alá, biztos ami biztos alapon. Jóval bentebb valami még sötétlett. Humiston a seprő nyelével piszkálta ki az igencsak kemény valamit. A koppanásból, úgy ítélte meg: fadoboz lehet. Ahogy az ágy alól napvilágra került az ismeretlen tárgy, a vadász arca megnyúlt az őszinte döbbenettől. Egy faragott és tarkára festett zenedoboz volt.

Miket nem tartott ez a degenerált?! – hüledezett magában, s forgatta a kezében a szerkentyűt, megtekerte volna a fémkallantyút az oldalán, de az nem moccant. Ekkor vette észre a ládikán a ráfabrikált pántot a lakattal. Dugipénzt remélve benne, gondolkodás nélkül, erőszakosan távolította el a lakatot. A tartalma újabb meglepetést okozott a vadásznak.

– Mi a szar? – dünnyögte Humiston, ahogy legfelül megpillantotta a kézi imaláncot. – Ez ennyire vallásos? Csak nem még imádkozott is?! – Hitetlenkedve ingatta a vadász a fejét, miközben tovább turkálta a ládika tartalmát. Gyűrött, tépett lapok sokasága gyerekrajzokkal, amik alól egy kovácsolt karikagyűrű is előkerült. Egyértelműen nem valami értékes fémből készült, ezt Humiston meg tudta állapítani, de azt már nem, hogy milyen ötvözet is lehetett az anyaga.

Humiston az igazolványtárcáért nyúlt, s helyet csinálva neki a ládikában, alaposan meggyömöszölte a tartalmát, aztán a tetejére tette. Úgy döntött felhívja Ochoát, mert egyedül, ő soha nem döntött semmiről. Arról is a hírhedt vadász rendelkezett, hogy Dechant ott kapjon munkát és szállást, ahol Humiston is. Így magától értetődő volt számára, hogy önhatalmúlag, csak úgy nem dobja ki Dechant cuccait. Először megkérdezi Ochoát, hogy mi legyen a fölöslegessé vált holmikkal.

– Mit akarsz? – Ochoa barátságtalanul horkant bele a telefonba.

– Ez a nyomorult már úgyse lesz meg – kezdte Humiston. – Valahol rothadásnak indult, vagy éppen emésztik a vadak.

– Ezért hívtál?

– Itt van a holmija! Mi a fenét csináljak vele? A mocskos  ruhái, büdös bakancsa – kezdte sorolni a férfi. – Te! Ez valami beteg elme lehetett! – kacagta Humiston, kezében forgatva a dobozt. – Még zenedoboza is volt! Tudod mivel van tele? Gyerekrajzokkal! – újságolta felfedezését, gúnyos vigyorral a vadász.

– Tessék?

– Úgy ahogy mondom Ernesto! Egy csicsás zenedoboz, tele gyerekfirkával. Sőt! Ha hiszed ha nem, még rózsafűzér, vagy mi a fenéje is van!

– Micsodája?

– Valami vallásos izé lehet, mert kereszt van a végén – rántott a vállán Humiston.

A vonal másik végén olyan csend lett, mintha megszakadt volna.

– Hallasz  Ernesto?

– Jah – morogta Ochoa.

A hírhedt vadász meg sem tudta mondani, hogy utoljára mikor vert ennyire az izgatottságtól a szíve.

– A dobozon… levelek meg virágok… sárga, narancs, kék, piros? – sorolta Ochoa mintha csak látta volna, közben légzése elnehezült, amíg Humiston válaszát várta.

– Jaja! Honnan tudod?

A hírhedt vadász nem válaszolt. Szemei nehézzé váltak, s ahogy lehunyta szinte újra megelevenedett előtte a romániai erdőben mostoha körülmények között élő szedett-vedett társaság, akik között volt öreg, fiatal, nő és gyerek… és az a mocskos ápolatlan kislány, aki a fa tövében kuporogva szorongatta a dobozt és ahogy tekerte, vékonyka hangján énekelte vele a dallamot…

– A ruhákat eldobhatod – szólalt meg hosszas csend után Ochoa. – A dobozért elmegyek.

Humistont őszintén meglepték Ernesto szavai.

– Neked most tényleg kell ez a giccses szar?

– Azonnal ott vagyok érte – jelentette ki Ochoa szárazon, azzal bontotta is a vonalat.

Humiston elkerekedett szemekkel meredt még pár másodpercig a mobiljára. Erre a reakcióra számított a legkevésbé.

 

 

 

Ginger átvette a mosodától a holmikat, aztán hozzáfogott kibontogatni a szobákhoz tartozó zsákokat. Egyhangúan szortírozta az ágyneműket és hajtogatta össze a zsákokat. Tagadhatatlanul fáradt volt. Dunkinék elutaztak a temetésre Clear Creek-re, így mindenkinek több feladat szakadt a nyakába.

A következő zsák tartalma igencsak kizökkentette őt a monotonitásból. Határozottan felismerte nővére nadrágját és pólóját.

Hát ez meg? – A fiatal lány a homlokát ráncolva kapta kézbe a zsákot amiből az előbb kirázta a ruhákat, s elkezdte a szoba számát keresni rajta. Arra számított, hogy a nővéréjé lesz, s hogy Phyllis véletlenül az ágyneművel együtt gyűrhette bele a saját holmiját is. Az igazi döbbenet a zsákon lévő szám okozta Gingernek.

700?! Abban a szobában… Ott Talan Falgaut… Uh! – Az első gondolat ami a fejébe szaladt, hogy nővérének és az őrzőnek olyannyira sikerült tisztázniuk a múltban történt eseményt, félreértést, hogy kissé közelebb is kerültek egymáshoz. Hiszen látta őket kettesben az asztalnál beszélgetni, aztán este is együtt mentek el valahová. Nathan talán többet tudhat kettejükről, mert amikor őt kérdezte, csak annyit mondott: a Bloody Hunterbe mennek.

Ezek szerint már nem haragszik rá Phyllis – Ginger arcára a gondolatai, egy halvány, sokat sejtető mosolyt rajzoltak.

Csak azt nem értem, hogy akkor miért rajtam kereste a ruháit? – bosszankodott a fiatal lány.

Nem emlékezett rá, hogy hol hagyta? Becsípett volna a Bloody Hunterben? Ennyire? – Ginger fejébe újabb kérdések tódultak, aztán hirtelen elhatározással döntött. Összehajtotta nővére holmiját, és elindult, hogy visszaadja neki. Szembesíteni akarta őt az igazsággal, és tisztázni is saját magát a koholt vád alól. No, meg kíváncsi volt, hogyan fog reagálni Phyllis az ő felfedezésére.

Phyllis a szolgálati lépcső felől érkezett, nem kevés ennivalóval megpakolt tálcával a kezében. Egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátta húgát szobája ajtajában.

– A francba! – szívta a fogai között, s egy hangos sóhajjal újra megindult. Zavartan pislogott a tálcán felhalmozott ételmennyiségre, s ahogy közeledett Ginger felé, már azon zakatolt az agya, erre milyen magyarázatot találjon ki kíváncsi természetű húgocskájának.

– Szia! – Phyllis igyekezett a legtermészetesebben viselkedni, de Ginger túl jól ismerte a nővérét.

A fiatal lány kérdőn vonta fel a szemöldökét az ételmennyiség láttán, Phyllis pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna húga reakcióját. Mosolygott, s ártatlan pillantásokkal kerülte Ginger tekintetét, miközben idegesen billegett a talpán.

Mi ez a rengeteg kaja? Ennyire éhes? És annyira, sietős volt neki, hogy még papucsot sem vett fel – állapította meg Ginger, ahogy végignézett a nővérén.

– Szia! Nézd csak, mit találtam! – újságolta kissé fölényes hangsúllyal a fiatal lány és felmutatta Phyllis ruháit. – Gondoltam visszahozom – mondta, azzal begyűrte nővére hóna alá.

– Megtaláltad? Hol? – Phyllis felvette húga stílusát, felkészült egy újabb testvéri összecsapásra. – Várj, kitalálom! Csak nem a ruháid kö…

– A hétszázas szoba zsákjában – vágott nővére szavába Ginger, s a szemöldökét vonogatva sejtette ehhez fűzött gondolatait.

Phyllis szemei elkerekedtek.

– Talannál? – szakadt fel belőle őszinte döbbenettel.

– Máskor talán ne igyál annyit, hogy ne tudd mit teszel – oktatta ki a testvérét Ginger, mintha ő lett volna az idősebb.

– Bocs – hadarta Phyllis, lesütötte a szemét, s idegesen próbálta a könyökével fentebb ügyeskednie a ruháit, hogy ki ne csússzanak – Ne haragudj, hogy úgy neked estem.

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Ginger. Nem indult azonnal. Készségesen segített nővérének, elvette tőle a tálcát, hogy Phyllis megfelelő fogást találhasson visszakapott holmiján. Arra számított, hogy mint mindig lesz egy testvéri kibékülős ölelés, és aztán nővére visszaadja neki a szobakulcsot bizalma jeléül.

Nem ez történt.

Phyllis a vállára vetette a nadrágot és a pólót, majd visszavette Gingertől a tálcát. Már fordult volna, hogy mielőbb visszavonul a szobájába, de húga nem adta fel olyan könnyen.

– Jó éhes lehetsz – jegyezte meg mosolyogva Ginger.

– Hááát… jaaa… sokat rohantam mostanában – hadarta Phyllis. – Néha még enni is elfelejtettem, vagy nem volt időm. Most bepótolom! – magyarázkodott.

– Segítsek? – Ginger előrébb lépett, hogy kinyitja nővére előtt az ajtót, de Phyllis azonnal úgy fordult, hogy ebben megakadályozza a húgát.

– Nem kell! Boldogulok! De, köszi! – Könyökével nyitotta az ajtót, s a lábfejét beleakasztva igyekezett visszatartani, hogy ne nyíljon ki teljesen, belátást engedve a szobába.

Más esetben behívta volna a húgát, de most a legkevésbé sem tehette. Dechant ott ült az asztalnál és éppen a nő laptopján a neten szörfölt. A prikolics után kutakodott. Ahogy nyílt az ajtó, a férfi már ugrott, hogy kintebb tárja azt, de meghallotta, hogy Phyllis nem egyedül van. Egy gyors manőverrel az ajtó mögé húzódott és igyekezett észrevétlenül segédkezni a nőnek, kontrollálni a nyílászáró szabad lengését.

– Nagyon köszi, hogy megtaláltad! Ne haragudj, hogy azt gondoltam, te voltál! Bocsi! – hadarta Phyllis, közben már érezte, hogy a szobából Dechant megtámogatja a bejutását. – Bocsi, de most sietek. Sürgős dolgom van.

– Milyen sürgős dolgod? Tudok segíteni? – ajánlkozott Ginger, még egy lépést is tett nővére felé, hogy vele tart.

– Ó, nem kell! Köszi, nem kell! Talan bízott meg valamivel.

– Talan?

Phyllisnek hirtelen bevillant, hogy hol is találta meg Ginger a ruháit. Bár nem értette, hogy kerültek az őrzőhöz, de tisztában volt vele, hogy amit az előbb elhadart, az totális félreérésre adhat okot. Hirtelen még levegőt is elfelejtett venni, nem még válaszolni.

– Mennem kell. Bocs. Majd legközelebb többet beszélgetünk – Phyllis zavart arckifejezéssel vágott egy sajnálkozó fintort s gyorsan befordult az alig nyitott ajtón, amit aztán Dechant azonnal óvatosan be is hajtott.

Ginger figyelmét nem kerülte el, hogy nővére egyáltalán nem ért az ajtóhoz, az mégis magától, szép lassan becsukódott. Elgondolkodva nézte, majd szándékosan jól hallhatóan megjegyezte:

 – És legközelebb be is hívsz, ugye?

Még várt pár másodpercig a válaszra, ami nem jött. Kicsit közelebb hajolt, hogy hall-e valami szokatlant bentről, aztán visszaindult félbehagyott munkájához.

Az ajtó túl oldalán Phyllis és Dechant mozdulatlanul álltak, s egymásnak szegezett tekintettel vártak. Phyllis hallgatózott, miközben a  férfi élesre állított, kifinomult érzékeivel figyelt, hogy ott van-e még a fiatal lány az ajtó túl oldalán. Aztán mindketten hallották Ginger távolodó kopogó lépteit.

– Én lennék a sürgős dolog? – jegyezte meg Robert, meghatározhatatlan tekintettel, pimasz, halvány félmosollyal, közben átvette az étellel megpakolt tálcát a nőtőt.

– Ne fárassz még te is! – fújta hangos sóhajjal Phyllis.

– Talannál hagytad a ruháidat? – a kérdés kissé szarkasztikusan csengett.

A nő zavartan pillantott a vállán pihenő holmijára.

– Fogalmam nincs hogy kerültek oda! – csattant fel Phyllis.

– Én elhiszem. – Dechant gyermekien ártatlan pillantással húzta vállai közé a nyakát. – Én sem tudtam, hogy kerültem ide. Megesik az ilyen.

– Gúnyolódj csak! Te azt gondolsz amit akarsz! Engem viszont marhára zavar! Valami nagyon nem stimmel! Én pontosan tudom, hol vetettem le a ruháimat!

Dechant csak a tekintetével követte az izgatottan fel s alá járkáló nőt.

– Egyébként, milyen minőségben vagyok itt? – köszörülgette a torkát a férfi.

– Hogy-hogy milyen minőségben? Vigyázok rád, segítek neked – vágta rá Phyllis.

– Az miben segít nekem, hogy gyakorlatilag napok óta szobafogságban vagyok? – érdeklődött tovább Dechant, hangja meglepően nyugodt volt, higgadt. Az asztalhoz sétált, s hozzáfogott enni. Ahogy ránézett az ételre, akaratlanul elmosolyodott.

– Mennyire vagy éhes? – célzott Phyllis nem is olyan régen elhangzott szavaira, amivel Gingernek magyarázkodott.

– Ilyen a gyomrom! – A nő, a férfi felé mutatta az öklét – Én most nem tudok enni. Edd meg az egészet – lendítette a kezét Phyllis.

– Biztos?

– Na, jó! A krumplit hagyd meg, azt szeretem.

Phyllis hozzáfogott pakolászni a szobában, Robert pedig úgy eltüntette a húsokat a tálcáról, mintha ki tudja mikor evett volna utoljára és mikor lesz ugyan megint alkalma. Mikor végzett, forgatta a kezeit, elgondolkodva nézte zsíros ujjbegyeit, majd sután törölte bele a nadrágjába, száját meg az agyonhordott, kissé már kinyúlt felső ujjába.

Phyllis lopva figyelte a férfi mozdulatait. Egyszerre volt mérges rá és sajnálta is. Vett egy nagy levegőt, hogy rászól, de aztán ezt a szándékát ki is engedte a levegővel együtt.

Nem lesz már itt sokáig. Talan pár napot mondott. Lehet ha Dunkinék hazajönnek a temetésről, ő is jön velük és magával viszi – peregtek a gondolatok a nő fejében, aztán leült az asztalhoz a férfivel szemben, s hozzáfogott elfogyasztani a számára meghagyott burgonyát.

– Elhozhatnám a holmimat? – törte meg a köztük lévő csendet Dechant.

– Tessék?

– Elhozhatnám a holmimat? – ismételte meg csendes, szelíd hangon a férfi.

– Hoztam neked cuccokat.

– Van sajátom. Ha nem vagyok fogoly, akkor miért nem hozhatom el? Csak a szállóra mennék el értük.

– Valóban, itt nem vagy fogoly – köszörülgette a torkát Phyllis. – De Ochoánál sem lennél az, ha elkapna?

– Eddig sem bántott – motyogta az orra alatt Robert.

– Eddig is tudta, hogy mi vagy?

Dechant nem tudott teljes biztonsággal válaszolni a nő kérdésre. Még volt benne zavar bőven, hiszen ő maga sem tudta, hogy mennyi alapja van Alisha hozzá vágott szavainak. Tagadhatatlanul törtek rá olyan érzések amik eddig soha, és a meglévőkre is magyarázatot szolgáltatott volna ez a vérfarkasos dolog. Az ő fejében is folyamatosan zakatolt a kérdés: akkor most egyáltalán mi is ő? A vérfarkas verzió azért volt számára hihetetlen, mert soha nem vált vérengző fenevaddá, a bizonytalanság pedig azért ütötte fel benne a fejét, mert olyannak még soha nem látta a szemeit, mint akkor a tükörben.

Mint egy megdorgált gyermek lehorgasztotta a fejét, s elkezdte az anyag hasadását piszkálgatni a farmeren.

– Az irataimat csak el kéne hozni – motyogta.

Phyllis ezzel nem tudott vitába szállni, egyetértett vele. Kényszeredetten bólintott.

– Mikor gondoltad?

– Mindegy – rántott a vállán a férfi.

Phyllis kinézett az ablakon, már sötétedett. Ez csak nekik kedvezett ebben az esetben, hiszen ha bárki is meglátná vele a férfit, nagyon kevés annak az esélye, hogy felismerjék Dechantet. A lenyírt szakáll és haj, alaposan megváltoztatta a férfi kinézetét, amitől világosban sem ismernének rá első ránézésre, nem még sötétben.

– Ezt még megehetem?

Dechant apró bólogatásokkal felelt csak.

– Remek. Akkor mindjárt elviszlek. Rendben?

– Rendben – motyogta Robert. – Köszönöm.

 

 

 

Phyllis ahogy leállította a kocsit a szálló parkolójában, kissé szánakozó pillantással mérte  végig a mellette ülő férfit. Nem gondolta, hogy egyszer kabátra, esetleg valami melegebb felsőre is szüksége lesz Robertnek, amíg nála vendégeskedik. Arról volt szó, hogy Talan pár nap és érte jön, addig pedig úgysem fog kijárni. Gyakorlatilag csak vékony felsőket szedegetett  össze a férfinek, innen-onnan. Most is egy ilyen, kinyúlt nyakú pamutfelső volt rajta, de úgy tűnt mégsem fázik. Phyllis figyelte a mozdulatait, ahogy Dechant, a térdei közé szorított tenyereit összedörgölve, tekintetével a környéket fürkészte.

– Nem fázol? – kérdezte a nő, lelkiismeretfurdalással a hangjában.

Dechantet váratlanul érte a kérdés, pár másodpercig őszinte meglepettséggel nézett Phyllisre, majd zavart pislogással kapta el a tekintetét, s újra a sötétséget fürkészte. Mintha csak később jutott volna el a tudatáig a kérdés, így pár másodperces késéssel válaszolt, egy néma fejrázással. Már egészen máshol jártak Dechant gondolatai. Úgy figyelte a környéket, mint egy vadászó ragadozó, aki a prédáját várja. A fejében már az kattogott, hogy Humiston ugyan otthon van-e, vagy erőszakkal kell bejutnia valahogy egykori lakhelyére. Morzsolgatta az ujjait, miközben agyalt. A zárt helyekre való bejutás soha nem okozott neki gondot, abban már rutint szerzett. Más kérdés volt, hogy senkivel nem akart találkozni. Még Humistonnal sem. Bár a múltkor ijedten menekült előle, de Robert általában meghunyászkodott inkább, mintsem szándékosan verekedésbe keveredjen. Nem is tudta miért, hiszen lett volna hozzá fizikai ereje - azt érezte -, de soha nem is fitogtatta, nem bízott magában. Mély nyomott hagyott benne, amikor egyszer vette a bátorságát és visszaütött, mire aztán többen nekiestek. Akkor verték ki a fogát is. Életre szóló leckének vette, hogy ő nem tud verekedni, nem tudja magát megvédeni, így onnantól kerülte is az ilyen és hasonló helyzeteket.

– Bemenjek veled? – a kérdés kizökkentette gondolataiból.

– Nem kell – tiltakozott azonnal a nő kérdésére.

– Rendben. Akkor itt várlak – bólintott Phyllis.

Dechant vett egy mély levegőt, alig észrevehetően bólintott a fejével, mintha magát biztatta volna, aztán kiszállt a kocsiból és megindult a szálló felé. Hamarosan elnyelték alakját a járdát szegélyező bokrok.

Ahogy Phyllis magára maradt, rengeteg kusza gondolattal futott tele a feje. Kezeit keresztbe fonta mellei előtt és kényelmesen süppedt bentebb az ülésbe.

Dechant megnyitotta az ajtót, zárva volt. Minden lehetőséget végiggondolt, majd hogy biztos legyen senki nincs benn, még bekopott.

Az ajtó váratlanul nyílt előtte. Tagadhatatlanul meglepődött. Humiston nem kevésbé, mert ő már Ochoára számított. A vadászból első pillanatra kifutott minden erő, érezte hogy lábai szinte megkocsonyásodtak. Dechantnek az egekbe szökött a dühe, ahogy meglátta a férfin a dzsekijét.

– Az, az enyém! – dörögte határozottan minden köszönést mellőzve.

Humiston hátrálni kezdett előle, s kapkodva vetette le magáról a kabátot.

– Persze, tudom! – hebegte. – Klassz dzseki! A kezembe akadt, ahogy pakolásztam.  Csak felpróbáltam – rántott a vállán, nem adta vissza azonnal még gyűrögette a kezében. – Nem adod el?

– Nem! – vágta rá határozottan Robert, és kinyújtotta érte a kezét.

Humiston erre a mozdulatra azonnal vissza is adta neki.

Dechant gyilkos pillantása másodpercek alatt megváltozott. Szemében szelíd áhítattal vette fel a kabátot, még végig is simított rajta, ahogy fentebb igazította széles vállán. Aztán áttapogatta a zsebeit, homloka ráncba szaladt. Úgy emlékezett, ebben hagyta az iratait, s most nem érezte benne.

– Ülj le, haver! Kérsz inni? – Humiston megjátszott könnyedséggel indult italért. – Nincs szükséged pénzre? – kérdezte, ismerve Dechant gyenge pontját. Miközben két sört vett ki a hűtőből, egykori szobatársát méregette. Lényegesen ápoltabb lett a külseje, az egészen rövidre nyírt hajjal, a gondozott borostával.

– Jól nézel ki! – vigyorgott Humiston. – Fiatalodtál vagy tíz évet! – biccentett elismerően. – Simán elmentem volna melletted az úton, öregem! – ömlött belőle a szó, miközben addig nyújtogatta Dechant felé a sört míg a férfi el nem vette tőle. Humiston zsebre tette kezét, a telefonját markolászva azon agyalt, hogyan hívhatná fel Ochoát, hogy Dechant itt van.

– Merre jártál?  – kérdezte Ray, tekintetével követte a lassú sétálgatásba kezdett Robertet.

Nem lehetett nem észrevenni a szoba közepén lévő nagy zsákot. Dechant pillantása sűrűn esett rá, s Humiston úgy döntött megelőzi a bajt.

– Azt hittem már vissza se jössz – hadarta. – Jól eltűntél! Épp most kezdtem el összepakolni a holmid. Nem gond?

– Ebben voltak az irataim – motyogta Robert, újra végigtapogatva magán a dzsekit. – Nem találkoztál vele?

Humiston hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Aztán tanácstalanul vállai közé húzva a nyakát, megrázta a fejét.

– De segítek megkeresni, csak ki kell mennem vizelni! – ajánlotta és már indult is a mosdóba. – Egy pillanat, és itt vagyok!

Alig csukta magára az ajtót, azonnal Ochoát hívta.

– Hol vagy?!

– Mi olyan sürgős?

– Ez itt van! Nem tudom honnan került elő, de  beállított!

– Dechant, ott van?!

– Igen! Siess öregem! Nem szívesen vagyok vele egy légtérben a múltkori viselkedése után, no meg ahogy kinézett!

– Szóval visszajött.

– Nem hinném, hogy szándékozik maradni. Az iratait kereste! Bakker úgy ki van vakarva! Új séró, meg levágatta a szakállát is! Meg se ismernéd…

– Ne velem fecsegj akkor, hanem őt tartsd szóval! – mordult fel Ochoa.

– Tartsam szóval? Francokat! Menjen ha akar! Minél előbb annál jobb! – kelt ki magából visszafojtott hangon Humiston.

– Szóval ott tartod! Megértetted?! Nem hagyod elmenni! – pattogtak Ochoa ellentmondást nem tűrő utasításai.

Közben Dechant újra lassú sétálgatásba kezdett. Ezt-azt odébb tologatva kereste az iratait, a zsák mellett elhaladva óvatosan megrugdosta azt.

Bepakolta a ruháimat – állapította meg magában vizsgálódása eredményeként. Aztán lehasalt, hogy kivegye az ágya alól a faragott ládikát. Izmai megfeszültek, ahogy se a cipőit, se a zenedobozt nem látta egykori fekhelye alatt. Nem a lábbelik érdekelték. A láda eltűnése okozott nála, pillanatok alatt dühöt, megemelkedett adrenalin szintet.

Hallotta, hogy Humiston kijött a mosdóból. Kimért mozdulattal állt fel. Nem kellett kérdeznie semmit. Ray halálsápadttá válva kővé dermedt, ahogy látta honnan állt fel volt szobatársa. Azonnal sejtette, hogy éppen mit kereshetett. Dechant mogyoróbarna szemének gyilkos tekintetétől, amit visszafogott dühvel szegezett neki, kirázta a hideg.

– Pakolásztam. Mondtam – hadarta, kissé akadozva Ray. – Mindent beletettem abba a zsákba – fájdalmas arckifejezéssel, sután lendítette a kezét. Tudta, hogy csak időt nyert ezzel, azt se sokat. Hiszen ha Dechant belenéz, és meglátja, hogy feltörte a ládát, abból rá fog jönni, hogy a dzsekiből is ő vette ki az iratokat, mert majd azt is megtalálja a dobozában. Le nem vette a tekintetét Robertről, ahogy a férfi elgondolkodva nézett a csomagra, majd újra rá. Aztán egy mozdulattal összefogta a zsák száját és közelebb húzta magához.

– Nem maradok – jelentette be kurtán.

– Nem? – Ray hangja szinte remegett. – Hát sajnálom – csúszott ki a száján protokollárisan.

Dechant meghatározatlan félmosolyra húzta a száját.

– Dehogy sajnálod – motyogta. Igazgatta a zsák összefogott száját, amitől Humistont elfogta a rettegés.

– Esetleg ha szükséged van pénzre… adhatok – jutott eszébe egy mentő ötlet, mivel terelhetné el Robert figyelmét a zsákról, főleg a benne lévő színes ládikáról.

– Nem mondod, hogy adnál nekem kölcsön?! – Dechant hitetlenkedő mosollyal ingatta a fejét. – Ez most komoly?

– Persze, öregem! – vágta rá harsányak Humiston. – Mennyi kell?

Robert pár másodpercig csak kiveséző tekintettel méregette egykori szobatársát, majd rántott a vállán.

– Nem tudom. Amennyit tudsz. Megköszönöm – motyogta.

Humiston megkönnyebbülten fújta ki visszatartott levegőjét, aztán villámgyorsan el is tűnt az ő kis kuckójába.

Basszús Ochoa! Hol a fenébe vagy már?! – zakatolt a félelem az agyában, remegő ujjakkal, vette ki tárcájából a pénzt, meg sem számolva mennyit.

Dechant közben épp csak megnyitotta a zsák száját és belekukkantott. Legfelül volt a kis faragott ládikája, ami megnyugtatta. Újra  összefogta a markában, biztos fogásra igazgatva az ujjait.

Humiston megtorpant ugyan egy pillanatra, látva, hogy Dechant a zsák szájával bíbelődik, de semmit nem tapasztalt a férfi viselkedésében ami arra utalt volna, hogy észrevette a láda feltörését. Ray lelkesen nyújtotta a pénzt Robert felé.

– Nem kell visszaadnod – hadarta készségesen Humiston.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja, amitől halálsápadtan mozdulatlanságba dermedt.

Dechant eltette a pénzt és egy biccentéssel köszönte meg. Aztán észrevette, hogy Ray nem kapkod a makacsul hívást jelző telefonja után. Kutatva szegezte neki a tekintetét.

– Baj van?

– Nem! Nincs!

– Vedd fel nyugodtan. Én már úgyis megyek – motyogta Robert, azzal komótosan fordult az ajtó irányába.

Humiston kapkodva fogadta a hívást.

– Ott van még? – csattant fel azonnal Ochoa kérdése, amit Dechant is tökéletesen hallott kifinomult érzékeinek köszönhetően.

Dechant megtorpant.

Rádöbbent, hogy miért is volt olyan zavart Ray, miért nem akarta felvenni a telefont. Tudatosult benne, hogy csapdába került.

Phyllisnek igaza volt! Ochoa vadászik rám! Ez a szarházi biztos felhívta, hogy itt vagyok! – állapította meg, s pár másodperc alatt végiggondolta, hogy mit tegyen.

Phyllis kinn vár a kocsiban! Ki kell jutni! Ki innen! Csak a kocsiig kell eljutnom! – zakatolt a fejében.

Megmarkolta a zsákot és lendítette. Még fordult is vele, hogy növelje ütésének az erejét. Úgy megcsapta a zsákkal Humistont, hogy a férfi a falhoz vágódott tőle, aztán rongybaba módjára csúszott le a padlóra. Telefonja élesen csattanva repült darabjaira, ahogy az is földet ért valahol. Robert nem is bajlódott tovább a zsákkal, ami csak a terhére lett volna. Kimarkolta tetejéről a faragott ládikáját és futásnak eredt.

Ahogy kilépett az ajtón, tekintetével Ochoát kereste, de még nem látta sehol.

Remek! Talán éppen most parkol le valahová… – állapította meg. Magához szorította a zenedobozt és lendült.

Phyllis nyugtalanul pillantott sokadjára a kocsi órájára, mikor meglátta a bokrokon átugrálva rohanó Dechantet, majd oldalról egy felgyorsuló autó tűnt fel.

– Istenem! Fuss! Rob! – biztatta félhangosan a férfit, s azonnal indította a kocsit, hogy eléje hajtson, megelőzze a másik autót, aki egyértelműen célba vette a menekülő férfit.

Dechant, annyira Phyllis közeledő kocsijára összpontosított, hogy mire észrevette a rástartoló járművet, már késő volt.

Ochoa minden lassítás nélkül hajtott neki a rohanó férfinek, aki hatalmas csattanással átfordult a motorháztetőn, majd tehetetlenül végig gurult a kavicságyon.

– Dechant! – ordította akaratlanul a nő torka szakadtából, ahogy szeme előtt gázolták el szándékosan a férfit. Robert mozdulatlanul feküdt, arccal a föld felé, egyik keze hátra csavarodva a derekán. A ládika már nem volt nála, még földre érkezése előtt kirepült a kezéből, tartalma pedig szanaszét szóródott.

Ochoa visszább tolatott, megállt közel a testhez. Kiszállt és elindult, hogy betegye Dechantet a kocsiba. Pár lépés után viszont, kénytelen volt félreugrani a feléje száguldó autó elől.

Phyllis lassítás nélkül hajtott. Ha nem ugrik félre a vadász, minden gondolkodás nélkül nekiment volna. Hirtelen fékezett, úgy állt meg a kocsival, hogy egyfajta falat emelt Dechant és Ochoa közé. Felkapta a hátsó ülésről a vadászpuskáját, azzal szállt ki. A hidegvérű vadászra fogta a fegyvert és ráordított:

– Takarodjon!

Ochoa a Blaine lány személyére számított a legkevésbé. Elkerekedett szemekkel nézte az elszánt fiatal nőt, aki nekiszegezett puskával Dechanthoz oldalazott. Phyllis többször megrázta a mozdulatlanul hason fekvő férfi vállát.

– Robert! Dechant! Hallasz? – szólogatta.

A férfi végre morogva megmozdult, a fejét rázogatva hunyorogva nézett körbe.

– Fel tudsz állni?

Dechant motyogott valamit a kérdésre, imbolyogva, többszöri próbálkozásra végre sikerült négykézlábra állnia. Folyamatosan rázogatta a fejét, pislogott, hogy homályos látása kitisztuljon, de így is forgott vele minden. Szinte vakon tapogatózott.

– A ládám – motyogta.

– Micsodád?

Ochoa megindult, hogy kihasználja a nő pillanatra lankadó figyelmét, de Phyllis egy gyors mozdulattal felhúzta a puskát és újra ráemelte.

– Ott marad!

A vadász kényszeredetten visszább lépett.

Dechant tudata és látása kezdett tisztulni. Tekintetével a faragott ládikát kereste. Először az imaláncot pillantotta meg, ahogy a borostyán gyöngyök megcsillantak a lámpafénynél. Azonnal felmarkolta. Aztán meglátta egy karnyújtásnyival odébb a tárcáját is,  körülötte szanaszét heverve igazolványt, bankkártyát. Tántorogva szedegette össze.

– Nem fog lőni! – kacagta fölényes magabiztossággal Ochoa, s újra próbálkozva, megint tett egy lépést mire Phyllis célzásra emelte a fegyvert.

– Fogadunk?

– Ettől, maga sokkal okosabb Phyillis, hogy lakott területen, szemtanúk előtt lövöldözzön – nyájaskodott a vadász.

– Megjött a havim, és ilyenkor kiszámíthatatlan vagyok – vágta rá Phyllis

– Hol a ládám? – motyogta Dechant tovább botladozva.

– Dechant! Szállj be a kocsiba!

– A ládám – hajtogatta, tekintete kétségbeesett volt, ahogy mindenfelé tekingetett a zenedobozt keresve. Amit eddig megtalált, azt görcsösen markolva szorította a mellkasához.

Dechant szánalmasan nézett ki, s Phyllis torka elszorult, ahogy nézte a férfit.

Döntött.

Folyamatosan Ochoára szegezett fegyverrel odament Dechanthoz, a hóna alá bújva a kocsihoz terelte és támogatta őt. A férfi egyfolytában valami ládáról motyogott, rajzokról, gyűrűről. Phyllis besegítette a hatalmas ütéstől kissé zavarodottá vált férfit az autóba, aztán lendült, bepattant a volán mögé.  Minél előbb el akarta hagyni ezt a helyet. Amikor becsukta a kocsiajtót, látott pár papírlapot szanaszét, a fényszóró fényénél. Elbizonytalanodva nézte, aztán amikor oldalra pillantott Dechantre, aki könnyes szemekkel, remegő ajkakkal szorította magához amit össze tudott szedni… döntött.

Kipattant a kocsiból, felmarkolt annyi papírt amennyit tudott, nem bíbelődött vele, hogy mindet összeszedje. Felkapta még a gyűrűt, amit visszafelé rohanva pillantott meg, bevágódott a kocsiba, aztán gázt adott.

El innen! – zakatolt a fejében. Az ajtót is már menet közben csukta be.

Őrült tempót diktálva hajtott, sűrűn nézett oldalra az egyre kábábban pislogó Dechantre.

– Robert! Hallasz? Robert! Ne hunyd le a szemed! Beszélj hozzám! Robert! Hallasz? – szólongatta aztán dühösen tanácstalansággal csapott a kormányra. – A francba! És most már Talan sincs itt, hogy segítsen! Nem vihetem kórházba! Ochoa gátlástalanul haza vinné onnan. Ilyen nincs! Komolyan mondom! – mérgelődött folyamatosan, dühében a sírás kerülgette. Fél kézzel igyekezett bekötni a tehetetlenül dülöngélő testet az ülésbe, miközben az utat is figyelte.

Behajtott a Vendégház mögötti személyzeti parkolóba, leállította a motort, és kimerülve borult a kormányra.

Dechant hátra bicsaklott fejjel, csukott szemmel, mozdulatlanul ült. Kezei ernyedten lógtak, s a holmik szanaszét hevertek körülötte a padlón.

Hogy a francba viszem fel egyedül? – fújta tanácstalanul Phyllis, s csak nézte a férfit.

Fogalma nem volt meddig ücsörögtek a sötétségben, némaságban és fogalma nem volt arról sem, hogy hogyan tovább. Szeme telefutott könnyel. Minden egyszerre rohanta meg. A fáradság, most kezdett el remegni az ijedtségtől is. Tulajdonképpen csak most fogta fel, hogy valóban képes lett volna lelőni a vadászt. Megijedt saját magától, hogy olyan énjét hozta felszínre ez a körülmény, amiről még ő maga sem tudott. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer igy fogja használni a kocsijában hordott fegyvert, pedig pont ezért volt nála. Önvédelemre. Most viszont nem a saját életét védte, hanem másét. Ezt sem gondolta volna magáról, hogy bárki védelmében eddig menjen el. Talán a húgáért megtette volna bármikor, gondolkodás nélkül, de hogy pont Dechantért?!

Ginger! Igen! Ginger! Csak benne bízhatok, csak tőle kérhetek segítséget – villant be a megoldás a fejébe, ahogy gondolataiba belekúszott a húga. Előkotorta telefonját, s mielőtt hívta volna újra átgondolta helyes-e amit tesz.

Ő az én kicsi húgom, és megbízhatok benne! Kiben ha nem benne?! – döntötte el végül.

– Phyllis?! – a szinte még kamasz lány hangja valósággal visított. – Ilyenkor? Baj van?

– Igen – vágta rá nyers őszinteséggel Phyllis.

– Istenem! Hol vagy?

– Itt, a parkolóban. Kérlek, segíts!

Pillanatnyi csend után Ginger hangja megváltozott.

– Azonnal lenn vagyok! – hadarta,  kinyomta a telefont, s már kapkodta is magára a ruháit.

Phyllis kiszállt a kocsiból, mélyen szívta be a friss levegőt, próbált nyugodni. Annyira örült, hogy ilyen testvére volt. Míg várakozott, összeszedegette a kocsi padlózatán szétszóródott iratokat, rajzokat. Kitapogatta a gyűrűt merre gurulhatott, aztán a fura imaláncot is az ülésre gyűjtött holmik tetejére tette.

Phyllis meglátta húgát, ahogy éppen kilépett az épület hátsó ajtaján. Teljesen a kocsiig futott a fiatal lány. Kapkodta a levegőt, de azonnal átölelte nővérét, ahogy odaért mellé és első látásra semmi komoly baját nem látta.

– Istenem Phyllis! Azt hittem bajod történt! – szuszogta Ginger szorosan ölelve testvérét.

– Ginger?! Futottál? – Phyllis szemébe könny szökött húga aggódó viselkedésétől, érezte, hogy milyen gyorsan vert a szíve.

– Naná! Mi történt?

– Segítened kéne.

– Persze, hogy segítek! Délután is szólhattál volna! – korholta gyengéden nővérét a kamasz. – Azt hitted nem vettem észre, hogy valami nem kerek? Te annyit nem szoktál enni!

Phyllis mosolyogva ölelte újra magához a húgát.

– Azért bízhatnál bennem! – nyögte egy kamasz sértettségével Ginger.

– Rendben húgi! De ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni!

– Terhes vagy? – a testvér hangja arról árulkodott, hogy még örült is volna a hírnek.

Phyllis kissé bosszúsan vágta rá azonnal:

– Nem!

– Akko miért akadnék ki?

– Ezért – fújta egy hangos sóhajjal Phyllis és kitárta a kocsi ajtaját.

Ginger mozdulatlanságba dermedve elkerekedett szemekkel nézte az igencsak megviselt állapotban lévő eszméletlen férfit.

– A pasid? – nyögte végül a lány, kicsit közelebb hajolt, hogy jobban lássa, de az új külső és a szerpentinen való landolás okozta horzsolások felismerhetetlenné tették Dechantet.

– Nem! – Phyllis heves tagadása, már-már hangosra sikerült.

– Kicsit meggyötört – állapította meg Ginger, kérdőn nézett fel nővérére. – Te csináltad ezt vele?

– Nem ! Ochoa!

– Tessék?

– Telibe nekiment! Elgázolta! – Phyllis hangja megremegett ahogy felidézte a történteket. Még a gyomra is görcsbe ugrott, szeme előtt újra lejátszódott az egész.

– Miért nem kórházba vitted?

– Nem lehet! Onnan simán hazavitte volna Ochoa!

– Miért vitte volna haza? Alakváltó? Istenem! Trófeának akarta? – ömlöttek a kérdések Gingerből. – Csak úgy nem vihet ki senkit a kórházból! Az emberrablás!

– Őt simán kiadták volna neki, hidd el – Phyllis óvatosan kezdte bevezetni védence személyét.

– Őt? Ugyan miért? – Ginger gyanakvóan ráncolta a homlokát, újra az eszméletlen felé hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Ő még annyit sem találkozott ezelőtt Dechanttel, mint a nővére, így szinte esélytelen volt, hogy megváltozott külsővel sérülésekkel az arcán felismerje a férfit.

– Ki ő?

Phyllis nem válaszolt azonnal.

– Dechant – mondta végül, miután Ginger tagadhatatlanul többször is bizonyította már, hogy totálisan megbízhat benne. Több mint egy testvér volt. Barátnő, cinkostárs, hátország.

– Kicsoda? – Ginger hitetlenkedve újra alaposan megnézte a sérültet. – Ő?

– Valahogy fel kéne vinni – sóhajtott Phyllis.

– Ketten csak fel tudjuk…

– Baromira nehéz! Aránylag sima terepen is, lépcsőn felfelé meg lehetetlen. Hidd el nekem! A tapasztalat beszél belőlem.

– A tapasztalat?

– Majd egyszer elmesélem, de nem most! Hogy vigyük fel?

– Szervírozó kocsival a szennyesliftig – hadarta Ginger. – Tök egyszerű! Hozom!

– Mi lesz ha valakivel összefutunk?

– Letakarjuk!

– Ginger! Szerinted, hogy fog mutatni ez a nagy test azon kis szervírozó kocsin? Ha le is takarod, mindenfelé ki fog lógni keze, lába!

– Jajj de pesszimista vagy! – hurrogta le nővérét és már indult a segédeszközért.

Phyllis míg újra a húgára várt, próbálta magához téríteni a férfit.

– Dechant! Hé! Hallasz? – Megpaskolta az arcát, majd az ülés szélére fészkelődte magát fél fenékkel az eszméletlennel szemben és kicsatolta  a biztonsági övet. Robert ki is fordult volna az ülésről, ha ő támasztékként nem ült volna a kocsiajtóban.

– Robert! Hallasz? – szólongatta, óvatosan az álla alá nyúlt, s a vérző horzsolásokat vizsgálgatta a férfi arcán. Jobbra balra fordította a fejét.

– Hallod?! Egész életemben nem volt rajtam ennyi sérülés mint amennyit te szereztél magadnak az elmúlt napokban – morogta a nő. Visszabillentette a férfi fejét, s abban a pillanatban minden izma összerándult, még meg is ugrott. A mogyoróbarna szemek nyitva voltak és egyenesen neki szegeződtek.

– Bazdmeg! – szakadt fel Phyllisből, önkéntelen reflexszel ököllel csapot Dechant vállába. – Megijedtem!

– Auhf! – Robertet fájdalmasan érintette az ütés, amitől előre bukott, egyenesen Phyllis vállára dőlt. – Bocs – nyögte alig érthetően, ahogy arca belefúródott a nő nyakához.

– A szívbajt hoztad rám! – hadarta Phyllis zavartan. – Nem akartam! Nagyon fájt? – érdeklődött gondoskodón, közben igyekezett visszatolni az imbolygó testet az üléshez.

– Áh! Bagatel – morogta Dechant.

– Lábra tudsz állni?

– Amíg az ölemben ülsz biztos nem.

– Nem ülök az öledben! – csattant fel Phyllis s felpattant az ülés széléről. Körbepillantott, látja-e már valahol jönni Gingert a szervírozó kocsival. Dechant pedig magatehetetlenül fordult ki a kocsiból, elterült a kavicságyon.

– Istenem! – nyögte Phyllis, s leguggolt, hogy segítsen a férfinek felállni.

Dechant izmai remegtek, de nem adta fel. Mikor végre már négykézláb tartotta magát, megpihent.

– Hányingerem van – morogta.

– Tuti agyrázkódást kaptál – állapította meg Phyllis. – Csoda, hogy élsz!

Megérkezett Ginger is a szervírozó kocsival.

– Magához tért! Remek! – lelkendezett a fiatal lány. – Akkor elég ha felül rá! Majd betoljuk!

Dechant elkerekedett szemekkel, meghatározatlan tekintettel nézett fel a kamaszra. Phyllis nem említette, hogy időközben segítője is akadt, pláne, hogy pont Ginger. Neki csak annyi rémlett a fiatal lányból, hogy mindig Soyarával látta együtt lógni, harsányak voltak, folyamatosan vihogtak. Idegesítőnek tartotta a lányt.

Csodás! – állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorított fogakkal inkább hallgatott mintsem hogy bántó megjegyzést tegyen. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben, örült, hogy volt segítsége.

A két testvér felsegítette Dechantet a kerekes kocsira. Phyllis a zsebeibe gyűrte a kocsi ülésére gyűjtött holmikat. Lezárta az autót és megindultak fel a szobába. A liftbe először Ginger hátrált be irányítva a kocsit, amin vele szembe ült Robert. Phyllis zárta a sort, s hogy ő is beférjen még bentebb tolta a szállítójárművet. Becsukódott az ajtó, s neki már annyi helye sem maradt, hogy megforduljon. Szegény Ginger valósággal a szemközti falhoz passzírozódott, combját fájdalmasan nyomták a férfi térdei. Robert is szinte az arcába lihegett, ami rettenetesen zavarta. Makacs düh ült az arcára, magában szidta a helyzetet és egyenkén a benne szereplőket is.

Dechant érezte, hogy a lány finoman, de igyekezett kényelmesebb helyzetbe fészkelődni magát. Mogyoróbarna meghatározatlan tekintetét Ginger hatalmas kávébarna szemeinek szegezte. Ő is érezte, hogy térdeivel nyomhatja a lányt.

– Bocs – morogta az orra alatt, s szétnyitotta a lábát, hogy valamivel több helyet adjon neki. Ezzel viszont másfajta helyzet alakult ki. A kellemetlen fájdalmat, felváltotta a mérhetetlen zavar a lányban. Igy, ugyan kényelmesebben elfértek a lábai, viszont Dechant combjai közé ékelődött és a férfi arca még közelebb került. Ginger ha ölni tudott volna a szemével, Dechant minimum már haldoklik. Robertnek is több mint kellemetlen volt a helyzet. Hogy lefoglalja magát igyekezett másfelé tekingetni, de minduntalan találkozott a pillantásuk, mivel közvetlen egymással szembe voltak kényszerítve.

Feszült néma csend telepedett közéjük, s az egyébként rövid út, most mérhetetlenül hosszúnak tűnt.

Phyllis úgy döntött megtöri a csendet.

– Nem tudom mennyire ismeritek egymást – köszörülgette a torkát a nő. – Dechant, ő Ginger a húgom. Ginger! Ő meg Robert Dechant.

– A sürgős dolga  – tette hozzá egy kisfiús, szemtelen félmosollyal a férfi.

– Sejtettem – Ginger kávébarna őzike szemeit dacosan szegezte Dechantnak, aki hosszan és némán állta a kamasz tekintetét. A férfi arcáról lassan eltűnt a mosoly, vonásai meghatározatlan arckifejezéssé simultak. Ginger egyenletes tompa dobbanásokra figyelt fel, pislogva hallgatózott. Szíve felgyorsult, mert nem igazán szerette volna, ha most elakadna a lift. Izgatottan tekingetett, kereste a hang forrását. Nem merte biztosra állítani, de egyre gyanúsabb volt neki, hogy a férfi felől hallja.

Mit is mondott Phyllis? Ochoa vadászott rá. Alakváltó lenne? Dechant alakváltó? És most miért ad ki ilyen hangot? – Ginger félelme egyre jobban kezdett felkúszni, főleg amikor Robert megérezve a lány izgatottságát, ösztönösen beleszagolt a levegőbe.

Basszús! Felérünk már?! – visított a lány fejébe a kétségbeesett gondolat.

Megállt a lift, s Phyllis is érezhette, hogy húga milyen sürgető vehemenciával tolta ki a kocsit. Ahogy kiért a kamasz a szűk helyről, vett egy mély lélegzetet.

– Klausztrofóbiás vagy? – kérdezte váratlanul Dechant.

– Nem! – vágta rá Ginger. – Csak kisé szűken voltunk, nem gondolod?

A férfi nem válaszolt. Lassan engedte a sötét szemek dühös tekintetét, végül elfordította a fejét.

Lehet, hogy elviselhetetlen, de veszélyesen szép szemei vannak – állapította meg magában Dechant.

Mindhármuk ugyanazt a jóleső megkönnyebbülést érezte, ahogy beértek végre a szobába.

Dechant még elég bizonytalan mozdulatokkal állt fel a szervírozó kocsiról, némi kis segítséggel aztán suta mozdulattal söpörte le magáról Phyllis kezét. A nő nem is erősködött, hogy tovább pátyolgassa őt. Kivette a zsebéből amit közös erővel, összeszedtek a parkolóban és odaadta a férfinek.

Dechantnak attól a pillanattól fogva szinte megszűnt a külvilág. Olyan mozdulattal tekerte az imaláncot a csuklójára s kezdte el morzsolgatni a gyöngyöket, mintha ez a napi rutinjai közé tartozott volna. A gyűrűt forgatta egy darabig, aztán hogy el ne kallódjon felhúzta az ujjára. Mikor a matracához ért, hagyta testét rázuhanni, s a fal felé fordulva összekuporodott. Tompán csörgött a papír a kezében ahogy magához szorította a gyerekrajzokat.

A két Blaine lány szótlanul figyelte egy darabig a férfit.

– Köszi Ginger! – fújta Phyllis egy mély sóhajjal.

– Nincs mit – rántott a vállán a kamasz. – Bármi van, csak szólj. – Ginger megindult az ajtó felé, húzta maga után a kocsit, miközben sűrűn pillantott vissza. Hol a sarokban kialakított kuckóra, hol a nővérére, aki Dechantet nézte még mindig, szánakozó, együttérző arckifejezéssel.