FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 11

Wasil most látta igazán hasznosnak, hogy Grekonak külön szobát tudtak biztosítani Dunkinék. Nem akart magával vinni senkit a barlangba a kapuhoz. Eddig szinte minden éjjel anomáliát jelzett a műszer, s egyre jobban azt érezte ez jelent valamit. Talán itt az alkalom, hogy hazamenjen, vagy legalább beszélni tudjon Kyra-val. Már az is megfordult a fejében - ha a nő olyan nagyvezér lett - lehet, ő akarja felvenni vele a kapcsolatot, keresi őt, hiszen ilyen gyakran soha nem használták a kaput.

Minden éjjel!

Ezt ki kell használnia!

Miközben lázasan csomagolt, sűrűn pislogott a műszer felé, ami most hallgatott. Hol az órát, hol a kijelzőket nézte. Kötötte a bakancsát, felvett még egy meleg pulóvert, tudta, hogy a barlangban éjjel hűvös lesz. Ellenőrizte az elemlámpát, aztán a fegyverét is megtöltötte.

Szíve a torkában dobogott, a lehetséges találkozástól.

Kopogtak, amire minden izmában összerándult, feszülten várt pár másodpercig, hátha rosszul hallott. Nem számított senki látogatására.

A kopogás megismétlődött.

– A francba! – sziszegte a fogai között. – Most mi a francokért nem egymással vagytok elfoglalva?! – pár nyújtott lépéssel az ajtónál volt, de megvárta az újabb kopogást, s csak aztán nyitotta. Murilo és Nicole állt a folyosón.

– Lemegyünk a bárba – intett a fejével a férfi. – Gyere! – Közben tekintete kutatóan siklott végig társukon, akinek a vállán már a kabát is hanyagul fenn volt. – Te hová készülsz? – kérdezte Rilo megemelve a szemöldökét az ő jellegzetes sármos arckifejezését párosítva hozzá.

Wasil pár vállrándítás után kelletlenül tárta szét kezeit.

– Ki.

– Hová ki? – ráncolta a homlokát a nő, azzal meg is indult kikerülve Sarkist, be a szobába. Tekintete végigsiklott az elkészített hátizsákon, az asztalon hagyott termoszon, elemlámpán.

– Minden éjjel működik az anomália – ismerte be kényszeredetten Wasil. – Megnézem.

– Nélkülünk? – kérdezte csalódott döbbenettel Nicole.

– Valakinek itt is kell maradnia! – vágta rá a férfi.

– Jah! De attól még szólhattál volna! – morogta Murilo, bentebb lépve a szobába becsapta maga mögött az ajtót.

Sarkis erre nem igazán tudott mit felelni, egy hangos sóhajjal vont vállat.

– Mi folyik itt, Sil? – esett neki a nő, csípőre tett kézzel szegezte haragos tekintetét a férfinek.

– Semmi – fújta Wasil. – Szóltam volna, hogy kimegyek…

– Mikor?

– Még csak készülődöm! Aztán – próbálta kimagyarázni magát Sarkis.

– Akkor – Murilo széles vigyorra húzta a száját –, mi is összepakolunk pár holmit…

– Várjatok! Ne! – tiltakozott Sarkis. – Veszélyes!

– Ezt miből gondolod?

– Barlangban van. Mi van, ha beomlik?

– És mégis egyedül akartál menni?

– Mondtam, hogy nem, csak még nem szóltam – Wasil agya kattogott a rögtönzésen. Abban már biztos volt, hogy nem tud egyedül menni. Már csak azon agyalt, kit ésszerűbb magával vinnie.

– Elmegyünk Riloval, te meg Nicole itt maradsz és tudsz azonnal segítséget hívni, ha valami baj történne. – Tekintete két társa között járt, miközben várta a beleegyezésüket. – Rendben? Így jó, nem?

Feszült csend követte a tervet, mire Barros bólintott rá elsőnek.

– Rendben!

– Rilo! – csattant fel a nő.

– Silnek igaza van – morogta a férfi. – Nem árt, ha valaki itt marad hátországnak. Sose tudjuk, hogy mivel van dolgunk, ezt már te is megtapasztalhattad.

– Igen! És azt is, hogy igyekeztek mindenből kiszorítani! – akadékoskodott Nicole.

A két férfi sokáig némán menetelt a sötét éjszakában, aztán Murilo hangot adott gyanújának.

– Hallgatlak, Sil! – morogta az orra alatt, amivel kizökkentette Sarkist a gondolataiból.

– Mit akarsz hallani, Rilo?

– Miért akartál egyedül jönni?

– Én nem…

– Most fejezd be! El se kezd! – mordult fel erélyesebben a szerencsevadász. – Nincs itt Nicole, beszélhetnél velem, mint férfi a férfival. Legalább előttem ne ködösíts!

Wasil igyekezett összeszedni a gondolatait, próbált mérlegelni mit mondhat el és mit nem.

– Ha kérdezlek, úgy könnyebb? – ajánlotta fel Rilo, tekintetét kivesézően szegezte Sarkisnak. Sil kelletlenül bólintott.

– Van egyáltalán barátnőd?

Wasil szemei elkerekedtek, nem éppen erre a kérdésre számított.

– Ja! Ja, ja! Van – bólogatott hevesen, tagadhatatlanul zavarban volt. – Miért?

– Miért adtad oda egy vadidegennek a ruháid? Láttuk rajta!

– Greko? Nem egészen idegen – vonogatta a vállát Wasil.

– Hogy-hogy?

– Kiderült, ahogy dumáltunk, hogy onnan jött ahonnan én, és ismeri Kyrát is – hadarta olyan megfogalmazásban, ami simán beilleszthető volt a jelen világába, és úgy gondolta nem generál vele további kérdéseket.

Úgy tünt, Murilot ki is elégítették a válaszok, s egy hangos sóhajjal újra nekiindult a kapaszkodónak.

A barlangba érve megfelelő helyet kerestek, a megfigyelőállásukhoz.

– Oda szembe!

Murilo ötletére Sil a fejét ingatta.

– Nem tudod, mi történhet. Szerintem meg húzzuk meg magunkat valamelyik hasadékba, vagy szikla mögött.

– Nem fogsz látni semmit! – vitatkozott Barros. – Lemaradsz a lényeges dolgokról!

– Esetleg a saját halálodról? – biccentett Sil nem kevés szarkazmussal. Viselkedése magabiztossá vált, s úgy rendezkedett és pakolászott, mint aki igenis pontosan tudja mi fog történni. Barros fürkésző tekintettel követte minden mozdulatát, ahogy társa az eszközeiket, felszerelésüket elrejtette a sziklák közé.

A készülék bevisított és a mutatója őrült táncba kezdett. Sil egy mozdulattal kikapcsolta az akkumlátoros kis műszert, mire Murilo ráförmedt.

– Ezt most… – Nem volt ideje befejeznie a mondatát. Bedugult a füle, olyan nyomáskülönbséget érzett, mint zuhanáskor. Majd szétrobbant a feje. Sil megragadta a férfi kabátját és berántotta magával az egyik hasadék védelmébe, kezét a szájára tapasztva.

Olyan fényben úszott pár másodpercig a barlang fala, mintha víz alatt lettek volna. Aztán amilyen hirtelen történt minden, úgy el is múlt. Sil mégsem engedte társát megmozdulni. Némán csak egy grimasszal jelezte, hogy maradjon nyugodtan.

Egyértelmű lassú lépések hallatszódtak, fémes zaj. Mi okozta a hangokat? Nem volt kivehető. Néha valamin meg-megcsillant a halványan beszűrődő holdfény. Mocorgás, szuszogás, mintha páncél csörgött volna, láncok.

Murilo és Wasil még a lélegzetét is visszatartotta, miközben hallgatózva egymás szemébe néztek fájdalmasan kényelmetlen testhelyzetbe kényszerülve a hasadékban.

A lépések távolodtak, de már jóval puhábbak voltak. Mintha mezítláb lépdelt volna valaki.

A két férfi csak a fejét mozdította, hogy valamit lássanak, mi vagy ki a hangok okozója.

A barlang bejáratánál kirajzolódott az alak sziluettje.

Hatalmas volt, robosztus termetű. Magas, széles vállakkal.

Megállt, kinyújtóztatta végtagjait, s a mozdulat közben teljesen átformálódott egy mélyről jövő morgással kísérve a változást. Egy bika, vagy akár egy hatalmas medve méreteivel vetekedett a farkas, amivé lett az előbb még emberként nyújtózkodó alak.

Murilo mellkasában bennakadt a levegő, elkerekedett szemekkel meredt a bejárat irányába, képtelen volt elhinni, amit látott. Igyekezett rendezni a levegőjét, de egyszerűen csak tátogni tudott.

Wasil nem volt ennyire letaglózva a látottaktól. Pár másodperces várakozás és hallgatózás után, kikászálódott az alkalmi búvóhelyről, s óvatosan araszolt a kupacba hagyott holmik felé. Murilo lassan követte a példáját, csak ő az ellenkező irányba indult meg, ahonnan az alak előlépett. Apró valamik kúsztak a levegőben, mintha higanycseppek lebegtek volna a sötétségben. Már-már hozzáért a számára szokatlan és csodálatos látványhoz, amikor Sarkis megragadta a kabátját és hátrébb rántotta a jelenségtől.

– Ne! – szólt rá határozottan, visszafojtott hangon. – Ne nyúlj hozzá, Rilo!

– Téged nem érdekel mi a szar ez? – Barros lázba jött a látottaktól.

– Én tudom, hogy mi a szar ez – sziszegte a fogai között Sarkis. – És ha élni akarsz, nem érsz hozzá!

Murilo szemöldöke megemelkedett, kutatóan méregette társát, aki közben a hatalmas alak által hátrahagyott cuccot vizsgálgatta a legnagyobb óvatossággal.

– Honnan tudod, hogy mi ez? – kérdezte Murilo, lassú lépésekkel közeledett Sarkis felé.

– Egy kapu, amin nem mindenki tud élve átjutni – dünnyögte az orra alatt Wasil.

– Az a valami átjött! – lendítette a karját a barlang bejárata felé Murilo, ahol az ismeretlen alakot váltott. – Mi volt az? Baszott nagy állat lett belőle! – fújtatott a férfi. – Honnan a francból került ide?

– Egy Giant Wolf. Onnan, ahonnan jöttem.

– Micsoda?

– Egy alakváltó. Egy… – Sarkis egy mély sóhajjal állt fel, s amikor társa felé fordult Barros már egy Berettát tartott egészen közel az arcához.

– Na, mesélj nekem! – sziszegte Murilo. – Honnan is jöttél? Te is ilyen alakváltó, vagy mi vagy?

Sarkis vonásai kisimultak, közömbösen szemezett az arcának szegezett fegyverrel.

– Vidd a képemből ezt a szart – mondta higgadtan, a félelem legkisebb jelét sem mutatta a férfi, ami Murilot annál jobban nyugtalanította.

– Honnan a fenéből jöttél? – rivallt rá Barros a pisztollyal hadonászva. – Ki a franc vagy te?

– Hidd el, te nekem nem vagy ellenfél, Rilo – fújta Wasil, tekintetében a helyzet ellenére sem volt semmi ellenséges. – Tedd le a pisztolyt, nem szeretnék benned kárt tenni.

Murilo felnevetett, ami inkább erőltetettre sikerült, mint magabiztosra, miközben idegesen markolta a Berettát.

A pillanat tört része alatt történt minden.

Sarkis villámgyorsan kivitelezte a mozdulatsort, aminek a végén már az ő kezében volt a fegyver s Barros sajgó csuklóját dörzsölte.

– Bazdmeg! – nyögte a férfi.

Barros legnagyobb megdöbbenésére Sarkis feléje nyújtotta a könnyedén megszerzett pisztolyt.

– Nem vagyok ellenség, Rilo – dünnyögte a férfi –, és nem kell beszarnod tőlem, alakot sem tudok váltani. Arénában harcoltam, sokkal keményebb ellenfelek ellen, mint te, és ott csak az egyik jöhetett ki élve – mesélt magáról tömören Sarkis. – Szóval, ha kérhetem, ne nyomd még egyszer a pofámba azt a szart!

Barros lassan ülésbe engedte a testét az egyik kőre, kezében forgatta a Berettát. Eddig úgy gondolta kevesen tudnának feléje kerekedni egy esetleges verekedésben, s most ledöbbent, hogy olyan, akiből ki se nézte volna, pár másodperc alatt lefegyverezte őt. Eljutott a tudatáig, hogy akár meg is ölhette volna úgy, hogy időt nem hagyott neki felfogni sem a helyzetet, nem még védekezni. Hitetlenül ingatta a fejét, igyekezett feldolgozni, amit látott, és amiket társa bevallott neki.

– Miért nem mondtad el az elején?

– A téren, amikor hajléktalanként rajzolgattam? – Wasil ajka szórakozott mosolyra húzódott. – Tedd a szívedre a kezed, Rilo! Minek néztél volna, ha azzal kezdem, hogy egy másik világból menekültem?

– Szóval létezik az a csaj is – dünnyögte Barros, közben eltette a fegyvert. Sarkis szomorú arccal bólintott.

– Ő, ott maradt – sóhajtotta.

– Szóval ezért nem tudtok telefonálni – morogta az orra alatt Murilo. – Katona vagy? Felderítő? Valami hódító célotok van?

Sarkis mosolyogva ingatta a fejét társa kérdéseire.

– Egyik sem. Menekültem.

– És akit felvettél? A stoppos.

– Őt valószínűleg meghalni lökték át – magyarázta Wasil. Úgy döntött eljött az ideje, hogy őszintén és nyíltan beszéljen társának, hogy ki is ő és honnan jött.

– Azt mondtad meghalok, ha hozzáérek ahhoz az izéhez. Akkor te, hogy jöttél át? Rád nem jelent veszélyt? – érdeklődött tovább Barros.

– Mentális segítővel. A nomádok között bujkáltam egy darabig, köztük volt egy öreg, ő segített. Olyanok voltak a szemei, akár az arany – mesélte elmerengő tekintettel Sarkis, felidézve a régi emlékeket. – Tizianonak hívták.

– Annak a dögnek is segített valaki? – a szerencsevadász fejével a barlang kijárata felé bökött.

Wasil vállat vont.

– Nem jött át vele senki.

– Akkor ezek szerint van, aki át tud jönni segítség nélkül is?

Sarkist láthatóan elgondolkodtatta az eset.

– Jah. Ezek szerint igen. Egyébként ezt a Giant Wolfokról nem is tudtam. Az is lehet, hogy csak ez az egy képes rá valamiért. Talán van hozzá elég mentális ereje.

– Ezt nem mondjuk el Nicole-nak – jelentette ki határozottan Barros. – Tuti, hogy mindenáron át akar majd menni. Ebben biztos vagyok! Elég neki a szimpla paranormális jelenségek kutatása. Ez tényleg veszélyes! Ezzel biztos kinyíratna minket!

Wasil hitetlen mosollyal hallgatta társa aggodalmaskodó szavait.

– Azt hittem, te vagy a bevállalósabb, Rilo! – ingatta a fejét Sarkis.

– Van vér a pucámba Sil, de nincsenek öngyilkos hajlamaim – húzta össze a szemöldökét a férfi.

– Nekem sem – biccentett Wasil –, szóval ideje elhúzni innen a seggünket. Nem szeretnék összefutni a Gianttal még egyszer. – Sarkis nekilendült és előhúzta a sziklák mögé rejtett holmijukat. – Valamiért nem vett észre minket, ami egyébként nem jellemző rájuk. De ha egy mód van rá, ez maradjon is így.

– Nem vagy rá kíváncsi, minek jött át? – Murilo is felállt, s a hátára kapta az egyik túrazsákot.

– De – rántott a vállán Wasil. – Főleg, hogy minden éjjel jelzett a műszer, amióta csak idejöttünk a riasztásra.

– Akkor mi a terv?

Sarkis a társát méregetve gondolkodott.

– Hát ennyi műszer nem kell – állapította meg. – Viszont megfelelő fegyverek, igen!

– Akkor most miért nem hoztunk?

Wasil tekintetében szomorúság jelent meg, s Barros megértette szavak nélkül is.

– Nem erre számítottál, igaz? – motyogta a szerencsevadász, mire Sarkis vágott egy fintort.

– Hát nem.

– Hogy is hívják? Kyra?

Wasil bólintott, tekintete felélénkült.

– De legalább tudom, hogy él. Greko mesélt róla.

– Majd kitalálunk valamit, haver! – Murilo biztatóan vállon legyintette az ismeretlen világból menekült társát, ahogy elhaladt mellette.

Visszaérve a Menedékházba, Wasil hagyta Murilot beszélni. A férfi pedig bizonyosságot adott arról, hogy mestere a hazudozásnak. Beszélt a jelenségről, de előadta, hogy túl sok nagyfeszültséget, energiát mértek már csak a közelében is, így kellő távolságban maradtak tőle. S hogy biztos legyen benne, a nő meg sem próbál egyedül odamenni, megtoldotta a történteket azzal, hogy enyhe rezgést is idézett elő a jelenség és örültek, hogy nem szakadt rájuk a barlang.

Jodie digitális fényképezőgépét ellenőrizte, miközben reggelizett. Szerette nagybátyja sörözőjét, a hangulatát, otthonos berendezését. Éppen ezért, amikor zárva volt, előszeretettel telepedett le a kantin részben. Ott olvasott, ott reggelizett, s ha tehette úgy használta mintha csak az lett volna a lakás nappalija.

A kamaszlány imádott fotózni, és szeretett a természetben barangolni is. Itt minden adott volt a számára, csupán az apai aggodalom állt az útjában. Hallotta a konyhából kiszűrődő vitát, ami apja és nagybátyja vívott azért, hogy ő végre kimehessen az erdőbe egy sétára.

– Veszélyes! Tobias-al sem engedem ki! Nem itt nőttek fel, nincsenek ezekhez a körülményekhez szokva. Nem ismerik a veszélyeket sem – érvelt a döntése mellett Morgan.

– Felhívom Dean Kastent és elkíséri – ajánlotta Chris. – Nap, mint nap az erdőt járja, ezzel foglalkozik. Amolyan vadőr – biccentett az ír. Tudta, hogy Dean ettől sokkal több és Jodie vele tökéletes biztonságban lesz túrázása közben.

– Nem ismerem – morogta akadékoskodva Morgan.

– Én igen. Vagy nem bízol bennem?

– Benned bízom! Abban a valakiben nem…

– Én a kezébe tenném az éltemet – mondta határozottan Chris. – Ez nem elég biztosíték neked?

Morgan ezzel nem tudott vitába szállni, kelletlenül bólintott, mire bátyja azonnal beváltotta ígéretét, és felhívta Deant. Röviden vázolta az őrzőnek, mit szeretne tőle kérni, amire Dean készségesen mondott igent.

– Én most indulok egy bejárásra. Bemegyek érte, ha nektek úgy jó.

– Persze! Köszönöm! – Chris a konyhaszekrényre csúsztatta a telefonját miután bontotta a vonalat. – Bejön Jodie-ért.

Dean külön örült a felkérésnek, hiszen így minden gyanú felett, azzal az indokkal, hogy a környéket mutatja meg a lánynak, alkalma lesz közelebbről megnézni az új lakókat.

Jodie-nak hatalmas élmény volt, hogy az apja elengedte, s olyan dolgokat fotózhatott, amit eddig csak a televízióban látott. Nem volt a sarkában a túlzottan aggodalmas szülő, aki állandóan arra figyelmeztette, hogy vigyázzon erre, vagy arra.

Rengeteg képet készített, mialatt nem keveset kérdezett az őrzőtől, akinek közben mindenfelé jártak a gondolatai.

A kapun, az átjáró működésén, a hatalmas Giant Wolfon, McNulty gyanakvó kérésén és nem utolsó sorban Jalin. Keresztapja lánya tagadhatatlanul egyre többet forgott a fejében.

Átsétáltak az egyik masszív kis fahídon, ami a tiszta vizű kis patakot ívelte át, miközben a kamaszlány folyamatosan fotózott.

– Istenem, de klassz! Gyönyörű! – áradozott Jodie. – Minek ekkora híd egy ilyen kis sekély patak fölé?

– Nem mindig ilyen. Ha sokat esik, megduzzad – informálta a vadőr a lányt.

Jodie távolabb szökdelt a patak mentén, a köveken, hogy le tudja fotózni a hangulatos hidat. Pár felvétel után, ráközelített az építményre és észrevett alatta valamit. Homloka ráncba szaladt, szívverése felgyorsult.

– Hé! Valami van alatta – a hangja remegett, nem tudta mennyire veszélyes rájuk, amit felfedezett, hiszen igazán nem is volt kivehető, hogy mi az. A digitális gép segítségével ugyan rá tudott közelíteni, de csak annyit vett ki a kupacból, hogy szőrös, nem kicsi, s talán valami állat lehet.

Dean minden érzékszervét élesre állítva indult meg a mozdulatlan valami felé, felkészülve egy esetleges támadásra is.

– Te maradj itt – utasította a lányt. Közelebb érve először csapdába esett, hurokba szorult farkasnak vélte, így felháborodva gyorsabbra vette lépteit. Aztán megdöbbenve látta, hogy egy kutya az, drótokkal összekötözve a lábai a pofája. Sártól és vértől csomókban tapadt össze a szőre, néhol a sebei környékén már legyek mászkáltak, hátsó lábai rendellenes helyzetben álltak, egyértelműen el voltak törve.

– Jézusom! – szakadt fel az őrzőből a döbbenet. Gondolkodás nélkül vágta térdre magát az állat mellett, akinek annyi ereje még volt, hogy figyelmeztetően morogjon rá.

– Ki tette ezt veled, haver? – fölé hajolva vizsgálgatta, hogyan tudná a legkíméletesebben megszabadítani az állatot a béklyóitól, miközben megtartotta a biztonságos távolságot a bizalmatlanul védekező ebtől.

Jodie is közelebb merészkedett, ahogy látta a vadőr letérdelt a valami mellé.

– Egek! Ki képes ilyenre? – szörnyülködött a kamasz, s mielőtt Dean bármit reagálhatott volna, azonnal készített a meggyötör állatról pár képet.

– Mi a fenét művelsz?! – szólt rá Dean, a szemöldökét ráncolva, mire a lány dühös felháborodással vágta rá:

– Ez kínzás! Ilyen mellett nem lehet csak úgy elmenni!

– Nem is hagyjuk itt – morogta Dean, s felmérte a helyzetet, hogyan tudná az ebet legalább a kocsihoz elvinni úgy, hogy se ő ne sérüljön, se az állaton ne okozzon több sebet. Ráadásul a jószág nagyon nem volt együttműködő, amin nem is csodálkozott.

– Szerencsétlen – motyogta dühösen az orra alatt az őrző. – Igencsak megkínozhatták. Csupa bizalmatlan harag és védekezés.

– Vigyük haza! – ajánlotta azonnal Jodie.

– Szerintem az apád vele együtt hajtana el – biccentett Dean. – Orvoshoz kell vinni. – Ahogy kimondta, eszébe jutott a doktor, akit McNulty említett neki.

Tökmindegy milyen doki, itt lakik a közelben! Mi több, a legközelebb! Nem feltűnő, sőt, egyértelmű, hogy ott kérünk segítséget! Remek lehetőség! – Ahogy végigszaladtak a gondolatok a fejében, nem is agyalt tovább. Határozott mozdulattal kapta a karjába az ebet, annak ellenére, hogy az morgott és utolsó erejét is összeszedve igyekezett szabadulni. Deant nem érdekelte, hogy a drót a kabátjába is beleakadt itt-ott megszaggatva, mint ahogy az sem, hogy csupa sár és vérmaszatos lett az állattól. Nyújtott lépésekkel indult el vele, vissza a kocsihoz, Jodie pedig dokumentálva a történteket, folyamatosan készítette a képeket.

Az őrző nem egészen finoman fordult be az újra belakott ház elé. Szinte szaladt a bejárati ajtóhoz. Bentről már láthatták az érkezésüket, mert még be sem zörgetett, de már nyílt előtte az ajtó.

– Igen? – McKenize-n egy agyonhasznált atlétatrikó volt, festékes katonai gyakorlónadrág. Tagadhatatlanul felújítási munkálatai közepette zavarták meg.

– Kérem, segítsen! – hadarta Dean. – Szerszámokra lenne szükségem. Drótvágóra!

A férfi arcára kiült a döbbenet, de nem kérdezett, hanem cselekedett. Lendületes léptekkel indult el a rendelőnek szánt melléképület felé.

– Mi történt? – érdeklődött, miközben nyitotta a lakatot az ajtón.

– Találtunk egy drótokkal összekötözött kutyát – hadarta Dean, mire a férfi tekintete felélénkült.

– Hozza be! Állatorvos vagyok! – ajánlotta fel azonnal szaktudását McKenzie, miközben kitárta az ajtó mindkét szárnyát. Míg Dean visszaszaladt a kocsihoz az állatért, Philip tisztára söpörte az egyik nagyobb asztalt és kiengedte a hangját.

– Tana! Hozd a felszerelésemet! – ordította.

Dean az asztalra helyezte a vergődve szabadulni akaró ebet.

– Te jó ég! – szörnyülködött a doktor, s nem törődve a kutya acsarkodó védekezésével, óvatosan borzolta meg az állat fejét. – Nyugi! Segíteni akarunk! Hallod? Segíteni akarunk! – duruzsolta, s minden óvatosságot félretéve egészen közel hajolt hozzá, már-már érintette a homloka az ebét.

Dean fürkészve méregette a dokit, tekintete többször is végigsiklott a férfin. Ő nem látott rajta elsőre semmi ellenségeset és olyat sem, ami egy vezérre, vagy akár csak egy alfára jellemző lett volna. Fél karját, vállát, teljesen beborította a tetoválás, ami még a mellkasára és a lapockájára is átterjedt.

Ha alakváltó lenne, egyébként sem lehetne tetoválása – futott át az őrző agyán. Tudta, hogy az ellen, sérülésként védekezne a szervezete és begyógyulna.

Tehát biztos, hogy nem alakváltó! McNulty megnyugodhat, nem rivális falka vagy klán vezére a doki – állapította meg magában az őrző.

Dr. Philip McKenzie döbbenetes bátorságról téve bizonyságot, mindvégig nyugtatgatva simogatta és duruzsolt az állat mocskos szőrébe, amíg Dean a legnagyobb kíméletességgel vágta le a drótokat a sebes, eltört lábakról. A kutya fenyegető morgással, botladozva igyekezett felállni, míg végül leküszködte magát az asztalról s egy nyüszítéssel padlót fogott.

– Ne! Ne, ne, ne! Segíteni akarunk! – próbálta csillapítani Philip, miközben araszolt feléje, az állat pedig csúszkálva vergődött a helyiség sarkáig. Onnan már nem volt hova tovább.

– Szeretném levágni rólad a többit is – a doktor úgy beszélt az állathoz, mintha csak egy emberhez szólt volna. – Engedd, hogy segítsünk! Kérlek! Nem fog senki sem bántani! – a szavait szinte kántálta. – Le szeretném vágni rólad a drótot – mondta tagoltan, minden szót kihangsúlyozva. Aztán úgy állt meg mozdulatlanságba dermedve, mintha az állat engedélyére várna, aki még mindig kitartóan morgott.

Dean és Jodie feszülten figyelték mi fog történni, miközben Tana meglepően magabiztosnak és nyugodtnak tünt, ahogy az asztal mellett állva várt társa további utasítására.

A meggyötört állat morgása lassan halkult, tekintetéből eltűnt a düh. Szemeiből mérhetetlen szomorúság, és fájdalom sütött.

– Gyere ide, közelebb – suttogta a férfi. – Levágom rólad.

McKenzie a térdein csúszva araszolt közelebb a reszkető ebhez, s további „szavait” a jelenlévők már nem hallották. Csak az állathoz „beszélt” bár nem volt biztos benne, hogy a rémült, meggyötört eb veszi-e a gondolatait.

– „Ne mozogj, mert nem akarlak véletlenül sem megsebesíteni.” – Folyamatosan a szemébe nézett, amiben hihetetlenül sok érzelmet és értelmet látott.

– „Haza akarok menni!” – hallotta az állat határozott gondolatát, amitől egy pillanatra megállt a mozdulatban.

– „Haza? Elloptak?”

– „Nem! Elfogtak!”

– „Elfogtak? Vagyis elszöktél valahonnan?”

– „Nem! Elfogtak! Haza akarok menni!”

– „Rendben! Rendben! Előbb leveszem ezt a szarságot rólad, aztán ellátom a sebeidet.” – Miközben „beszélt” az állattal sikerült levágnia a pofájára tekert drótot. Néha ugyan fájdalmasan nyüszített fel a kutya, de az eddigi viselkedéséhez képest meglepően fegyelmezetten tűrte a beavatkozást.

Deanben felébredt a gyanú, hogy talán valami mégsem stimmel a dokival. Az eb túl hamar lett együttműködő a kezei alatt. Minden mozdulatát kivesézően követte még akkor is, amikor már az állat sebeit fertőtlenítette le, aztán varrta össze. Tekintete többször siklott végig a kusza, néha kivehetetlen mintákat ábrázoló tetováláson.

Philip elővett egy chip beolvasót s az állat nyaka, marja körül mozgatta, de az nem jelzett semmit.

– „Nem chippeltetett a gazdád” – sóhajtott egy nagyot a doki. – „Így hogy vigyelek haza?”

– „Nekem, nincs gazdám!”

– „Ne szórakozz velem! Azt mondtad haza akarsz menni!”

– „Beto.”

Dr. McKenzie kérdőn vonta fel a szemöldökét, a névre, tekintetét az állatéba furta.

– „Beto?”

– „Így hívnak.”

– „A gazdád nevét is tudod?”

– „Nincs gazdám!”

Dean észrevétlenül fürkészve figyelte a doktor arcát, amin néha egyértelmű kifejezéseket vélt felfedezni, mintha magában beszélne.

– Egyelőre nem találtam benne a chippet – fújta Philip, befejezve az utolsó öltést. – Talán szándékosan eltávolították belőle. Eltörték a lábát, van pár törött bordája, belső zúzódások – sorolta a diagnózist az orvos, Dean felé fordulva. – Alaposan elbántak vele. Azt sem tartom kizártnak, hogy pont a gazdája tette és azért nincs benne chip sem. – McKenzie lehúzta kezeiről a vérmaszatos kesztyűket és a kukába dobta. – Itt maradhat nyugodtan. Van mit erősödnie – mondta, miközben gyengéden túrt az állat bundájába.

– Én tudok segíteni esetleg valamiben? – köszörülgette a torkát Dean, közben minden apró részletre kiélezett érzékekkel figyelt.

– Talán ha utána tudna nézni, hogy nem-e keresi valaki – rántott a vállán Philip, mire az őrző készségesen bólintott.

– Ha nem lesz meg a gazdája, hazavihetem? – ajánlkozott lelkesen Jodie, közben készített még pár fotót a már valamivel jobb állapotban lévő kutyáról is. Az állat úgy pislogott a gép felé, mint akit láthatóan zavar, hogy fotózzák. Tekintete meglepően kifejező volt, emberi.

– Nagyon köszönünk mindent! – Dean barátian nyújtotta jobbját a doktor felé.

– Ugyan, nincs mit! Örülök, hogy segíthettem! Még be sem mutatkoztam – hadarta zavart szerénységgel a férfi, s megszorította az őrző kezét. – Dr. Philip McKenzie.

– Dean Kasten. Amolyan vadőr lennék – viszonozta a bemutatkozást Dean.

– Meglátogathatom? – kérdezte Jodie, mire a doktor kérdőn vonta fel a szemöldökét, majd mosolya szélesedett.

– Ja, hogy őt?! – Philip válla felett hátrapillantott a fájdalomcsillapítótól és a kimerültségtől álmosan pislogó állatra. – Miért ne?! Persze!

– Köszönöm!

A doktor az autóig kísérte a két állatmentőt.

Jodie teljesen fel volt villanyozódva a történtektől, s hogy micsoda képsorozatot sikerült készítenie a kutya megtalálásáról és megmentéséről. Hazafelé tartva újra és újra átnézte a képeket.

– Szerencséje volt szegény kutyának, hogy megláttam! Mennyit szenvedhetett és mióta? Fajtiszta lehet? – Jodie megállíthatatlanul beszélt, jöttek a kérdései meg sem várva, hogy Dean reagáljon rájuk. Az őrző halvány mosollyal az arcán hallgatta a kamasz lány folyamatos fecsegését.

– Jó fej ez a doki! És micsoda tetkója van! Azta! – Jodie ránagyított a tetoválásra és úgy vizsgálgatta, próbálta kivenni mik vannak a férfi karjára varrva. – Wao! Van itt minden! – kuncogta.

Dean csak futólag pillantott a lány felé, majd tekintete a gép kijelzőjére siklott. Olyan volt egy pillanatra, mintha rúnát látott volna a sok kacskaringós vonalak, motívumok és rajzok között.

– Megnézhetem? – kérdezte Dean, mire Jodie készségesen adta át neki a gépet. – Jó képek – biccentett az őrző. – Kérhetek belőlük?

– Átküldjem mindet? Lehet a gazdáját is könnyebb lesz megtalálni – Jodie hirtelen elhallgatott, beharapta ajkát. – Bár, nem bánnám, ha az nem lenne meg – dünnyögte. – Akkor talán megtarthatnám.

Jaliyah letette Juan elé a kiadós ebéddel megpakolt tálcát az asztalra, aztán leült féltestvérével szemben.

Juan közelebb húzta magához az ételt, és nekikészülődött az elfogyasztásához.

– Köszi – biccentett miután átnézte a feltálalt menüt.

– Hogy van Nica?

Az alakváltó a fejét billegtetve tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Nem tudom. Fura.

– Fura?

– Kicsit zombi módjára viselkedik.

– Az milyen? – vonta fel a szemöldökét Jali.

– Nem tudom mi történt odakinn vele. Ő sem beszél róla és Talan sem mondott semmit hol találta meg. Anya végül úgy döntött nem egyezik bele, hogy Lawrence-t lekapcsolják a gépekről. Majd ha Nica felkészült rá.

– Akkor visszamentek Wyomingre?

– Ők tudják, mit csinálnak – rántott a vállán Juan. – Én beadtam a jelentkezésemet a rendőrség akciócsoportjához.

– Nocsak!

A fiatal farkas arcán széles mosoly jelent meg.

– Azért lesznek ott ismerősök is.

– Igen?

– Nick Zimmer. Tudod, aki itt vezette a nyomozást az esküvő után. Falgaut haverja. No, meg Fyra…

– Fyra?

– Ahham!

Jali elmosolyodott féltestvére lelkesedésén.

– Értem.

– Ha már ilyen szépen ücsörgünk itt, mesélhetnél, hogy te mit tudsz a kapuról?!

– Miben érint téged? – kérdezett vissza az őrző.

– Jelentkeztem valahová, ahová már nem igazán mennék. Az a valami a kapun túl van – kezdte Juan, majd félretolta a tálcát s az asztalra könyökölt. – Dean említett egy Greko nevű egyént. Ki ez? Ismered? Mikor szóba került, hogy tud-e valaki olyat, aki ismeri a kapun túli világot, Dean ezt a nevet mondta.

Jali sokáig hallgatott, hezitálva pislogott a fiatal farkas indigókék szemeit fürkészve.

– Nem kérdeztük a kapuról, csak menedéket kapott – sóhajtott a lány. – Átlökték.

– Átlökték?

– Még lábadozik a lelke és az elméje. Fogalmam nincs mit tehettek vele, de annak ellenére, hogy gyorsan alkalmazkodik az új környezetéhez és elég jól beilleszkedik, sérült. Elég furán viselkedik.

– Vagyis nem tud információval szolgálni – sóhajtott lemondóan Juan.

– Annyit tudok, hogy csak úgy egyedül nem lehet átmenni rajta. Valami mentális segítő kell, hogy sértetlenül, élve átjuss.

– Szóval ezért van a meghatározott idő, amikor majd át kell mennem – dünnyögte az orra alatt, szinte csak hangosan gondolkodva Juan. – Nem lehet akármikor, csak amikor ott lesz ez a mentális segítő és vár engem.

– Sziasztok! – Dean szinte a semmiből, hirtelen jelent meg az asztal mellett. Nem várt engedélyre, meg sem kérdezte: „Zavarhatok?” Egyszerűen csak lezuhant Jali mellé. Láthatóan rengeteg gondolat tolongott a fejében. Jali előtt pedig pláne nem lehetett az ilyet titkolni, ő szinte belelátott mások gondolatába, átérezte a zavarukat, a lélek háborgását.

– Mi történt? – kérdezett rá Jaliyah.

– Pf! – fújta egy mély sóhajjal Dean, s tíz újjal túrta még kócosabbra sűrű haját, ahogy az asztalra támasztotta könyökét. – Belecseppentünk a sűrűjébe – sóhajtotta az őrző.

– Bővebben?

– Találtunk egy megkínzott kutyát az egyik híd alatt. Ki tudja, mióta szenvedhetett ott a szerencsétlen! Csoda hogy nem lett a vadak eledele! Nem is értem! Tele volt vérző, és félig már elfertőződött sebekkel. Védekezni sem tudott volna. Drótokkal kötözték össze, még a pofáját is! – Dean hitetlenkedve ingatta a fejét, ahogy mesélt róla.

– Tényleg baromi szerencséje volt, hogy nem érezték meg a ragadozók – Jali döbbenten hallgatta őrző társa elbeszélését. – Hol van most?

– A napokban költözött ide egy állatorvos. Dr. Philip McKenzie. Oda vittük be. Ellátta és azt mondta ott is maradhat, úgyis még ápolásra szorul, no meg amíg nem lesz gazdája. Vagy megtaláljuk a régit, vagy lesz neki új.

– Végig többes számban beszéltél – mosolygott sejtelmesen Jali. – Szabad tudni ki volt a másik állatmentő?

– Az ír kocsmáros rokonai vannak itt. Convel kért meg, hogy kalauzoljam el az unokahúgát.

– Ahha! – a lány sokat sejtően pillantott oldalra, a fiatal férfire.

– Nincs semmi, ahha! – morogta Dean, s látszott rajta, hogy nagyon zavarba jött már csak a feltételezésre is.

– Most te jössz, Juan! – szegezte tekintetét Jaliyah féltestvérének. – Mire is jelentkeztél?

– Valami Akadémiára – vágta rá a kérdezett helyett Dean. – És állítólag érte jönnek, ha nem megy.

– Micsoda?

– Akkor nem tudtam, hogy nem mondható vissza – vonogatta a vállát Juan közben kerülte féltestvére kiveséző pillantását. – Meg akartam halni.

– Mi van?

– Elvesztettem valakit és… ennyi. Lawrence ajánlotta. Anyám azt mondta, nem tartja kizártnak, hogy szándékosan, mert meg akart tőlem szabadulni, hiszen nem ő az apám.

– Klassz – fújta Jali. – Milyen vérvonal ez a McElhanely? Valahogy kezdek belőlük kiábrándulni.

– Kösz szépen! – biccentet Dean, mire Jali észbekapott, hogy mit is mondott.

– Ó! Bocsi! A jelenlévők mindig kivételek! – hadarta a lány. – Te kivétel vagy Dean! – Jali rámosolygott a fiatal őrzőre, ahogy felpattant az asztaltól, majd egy hirtelen bűntudattól vezérelve arcon csókolta őt, hiszen olyan volt neki, mintha a testvére lett volna.

Dean szinte elolvadt a gesztustól, érezte, hogy bele is vörösödött. Hosszan nézett a sietve távozó lány után. Mikor visszafordult az asztalhoz, Juan széles vigyorral nézett rá.

– Most mi van? – ráncolta a homlokát a félvér.

– Bele vagy habarodva – jelentette ki „diagnózisát” Juan, amivel még nagyobb zavarba hozta az őrzőt.

– Kedvelem! – vágta rá Dean. – Baj, hogy kedvelem a húgodat?

– Dehogy! – emelte meg ünnepélyesen a hangját Juan. – De veled ellentétben, én drukkolok neked!

– Mi van?

– Miért nem hívod el valahová? – Juan teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Dean egyre vörösebb képpel próbált úgy viselkedni, mintha nem érezne mélyebb érzéseket Jali iránt, mint szimpla barátság. Igyekezett elterelni magáról a szót.

– Akkor rólad már tuti aktájuk van a kapun túl?

– Annyira tuti csak nem lehet az az akta – ingatta a fejét Juan. – Amúgy nem vagyok berosálva attól sem, hogy értem jönnek vagy mi, ha nem megyek – rántott a vállán. – Hogy találnának meg? Nincs rólam képük! – vigyorgott a fiatal alakváltó.

– Hogy-hogy nincs?

– Saját aláírás kellett, semmi más. Szóval ez a levadásznak, ha nem megyek át dolog, nekem ezen a ponton sántít – húzta félre magabiztos fölényességgel a száját Juan. – Különben meg, hamarosan a városba költözöm, ha megjön a válasz a felvételi kérelmemre.

– Hová jelentkeztél?

– A rendőrséghez – vágta rá Juan.

– Nem adod fel?

– Mondtam, hogy nem! Naná, hogy nem! És te se tedd! – Ahogy Juan felállt az asztaltól, vállon veregette Deant. – Addig csapj le rá öregem, amíg le nem vadásszák az orrod előtt!

Jodie a laptopján nézegette a meggyötört ebről, a mentése és ellátása közben készült felvételeket. Leragadt a sötét, szomorú, kifejező szemeknél. Morgan aggodalmasan pislogott lánya felé, míg Chris büszkén paskolta meg a kamasz lány vállát, amivel kizökkentette őt ábrándos gondolataiból.

– És ha megkapott volna? Lehet veszett volt – morogta az apa.

– Állatorvoshoz vittük – húzta félre a száját a lány, tovább lapozva a képeket. – És én hozzá sem nyúltam. Dean csinált mindent, meg a doki. Én csak megláttam a híd alatt.

– És ez volt a szerencséje! – szúrta közbe Tobias, a húgára kacsintva, majd azonnal előállt rég dédelgetett kérésével. – Szeretném kipróbálni, amit te is csinálsz, Chris bácsi!

– Melyik részét?

– Nagyon tetszenek azok a kovácsolt fegyverek – vágta rá az ifjú Convel, mire az ír mester bólintott, mielőtt testvére bármit is mondhatott volna.

– Fiatal vagy még hozzá! – vetette oda akadékoskodva az apa.

– Ugyan, Morgan. – Chris öccsének szegezte tekintetét miközben megpaskolta a fiatal titán vállát. – Én sem voltam idősebb, amikor apa levitt a műhelybe. Emlékszel?

– Nagyapa is készített fegyvereket? – Tobias meglepődve, kérdő tekintettel fordult apja felé. – Nem láttam otthon ilyeneket. Hol tartotta őket? Miért nem említetted soha? – Morgan lesütötte a szemét, nem akart válaszolni fia kérdéseire.

Chris nagyon is tudta hová lettek apjuk munkái, fegyverei, de nem árulta el öccsét. Hallgatott. Tekintetét visszavezette a laptopra, és a Jodie által készített képeket nézte ő is. Éppen a doki volt a képernyőn, amint varrta össze az állat egyik sebét. Chris közelebb hajolt a géphez.

– Kinagyítanád? – Jodie eleget tett nagybátya kérésének.

– Ugye milyen vagány tetkója van? – jegyezte meg a kamasz. – Nem semmi fazon! Azt látni kellett volna, ahogy beszélt és bánt azzal a kutyával. Megnyugtatta! Mint a lovaknál a Suttogó! Fantasztikus volt!

– Igen? – motyogta az ír, s szemei fürkészve szűkebbre keskenyedtek.

Rúnák! A rúnáit takarja a tetoválással! Egy félvér! Mi több, egy őrző! – jött a kelta farkas sámánból a felismerés, és azzal együtt a kérdés: „De akkor hogyan maradtak meg rajta a tetoválások?”

– Hogy is hívják a dokit?

– Dr. Philip McKenzie.

– McKenzie? Ahham – dünnyögte a férfi. – Úgy látom jó kezekbe került a védenced, Jodie. – Chris lassan egyenesedett fel a laptop elől, de már magán érezte Morgan aggodalmas tekintetét. Csak a gyerekei jelenléte tartotta vissza attól az öccsét, hogy azonnal ne essen neki, mit vett észre a képen.

– A doki azt mondta bármikor meglátogathatom! Elmehetek? – Az apa kényszeredetten bólintott rá lánya kérésére, de mindvégig bátyját figyelte, akin nem tapasztalt semmi aggodalmaskodást. Lassan, de igyekezett alkalmazkodni új életükhöz, amitől eddig félelemben élve próbálta távol tartani a gyermekeit.

Érlelődött benne a változás.

Jodie pedig boldog volt, hogy már kapott annyi szabadságot és bizalmat az apjától, hogy kísérő nélkül engedte el Dr. McKenzie rendelőjébe. Az utolsó pillanatban Tobias mégis csatlakozott hozzá. Kíváncsi volt az állatra és a „csodadoktorra” is.

A kamaszlány csak pár percet szánt rá, hogy bemutassa egymásnak testvérét és Philipet. Aztán amíg ő letelepedett a lábadozó eb mellé és becézgetni, kényeztetve simogatni kezdte, bátyja úgy döntött besegít a dokinak a rendelő kipofozásában. Megragadta a munka másik végét és együtt vitték ki az udvarra a fölösleges bútordarabokat, amik egyébként is útban voltak a festésnél.

Beto zavart pislogással tűrte egy darabig a számára megszégyenítő és zavaró babusgatást. Igyekezett tapintatosan jelezni, hogy nem kér belőle, el-elhúzta a fejét, kicsit távolabb tolta a testét a lánytól.

– „Mond neki, hogy ne piszkáljon!” – kért végül segítségek McKenzie-től, amikor Tobiassal beléptek a helyiségbe.

A doki és a fiú szinte egyszerre kapták fel a fejüket, s ahogy egymás szemébe néztek a tekintetükkel mintha azt kérdezték volna egymástól: „Te is hallottad, amit én?”

Philipet ugyan már nem érte váratlanul, hogy az állat mentálisan kommunikált vele. Őt inkább az lepte meg, hogy a fiatalember is reagált rá.

Ő is hallja! – állapította meg McKenzie, s hirtelen nem tudta mi fog történni, ha válaszol a betegének. Hallani fogja őt is a fiú? Akkor lebukik!

– Még azt a két asztalt is ki kéne vinni – hadarta az orvos, figyelmen kívül hagyva Beto „szavait”, mintha ő nem is hallott volna semmit.

Tobias bólintott a doki utasítására, miközben ő nem siklott el az felett, hogy újra hallotta az állatot.

– „Hallod? Szólj rá, hogy ne simogasson!” – jött a határozottabb kérés.

– Hagyd már békén, Jodie! – vetette oda húgának a válla felett hátrapillantva Tobias.

– Jajj, Toby! Ne legyél már olyan, mint apa! – csattant fel a lány.

– Nem vagyok – morgott a fivér. – De nézd meg, szerencsétlen pihenne, húzza el a fejét is. Lehet nem is szereti, ha ajnározzák.

McKenzie úgy tett, mintha ő nem is hallotta volna az ebet, de amikor Jodie ránézett, tőle várva megerősítést, a fiú véleménye mellé állt.

– Szerintem is hagyd pihenni – bólogatott Philip. – Ha felerősödik majd, biztos játszani is lesz kedve.

– „Nem lesz kedvem játszani” – horkant fel Beto és sértetten engedte a fejét a matracra.

Tobias ajka megrándult, mert majdnem elnevette magát az állat válaszára.

McKenzie lehajtotta a fejét, mint aki a padlón keres valamit, hogy még a tekintetével se árulja el magát, de agyában már cikáztak a gondolatok, s titokban fürkészőn méregette a fiút.

Ki lehet? Ő is hallja a gondolat hangjait! Mentális képességekkel bír, az biztos! Talán eddig nem is tudott róla. A reakciójából ítélve, lehet most tapasztalt először ilyet – morfondírozott a doki.

Jodie kicsit sértetten ugyan, de engedelmeskedett, visszahúzta kezeit, s csak guggolásba kuporodva, átölelve térdeit nézte az állatot, beszélt hozzá, dicsérte, hogy milyen szép és erős, hogy szívós és kitartó.