MÁSIK ÉLET - 3

Dr. Olson különböző módon fűzögette össze hosszú, vékony ujjait, miközben az aggódó testvér elmondását hallgatta öccse nem mindennapi vallomásáról.

– Konzultáltam a neurológussal még a baleset napján, de ő nem tett említést olyan sérülésről, ami az említett viselkedést kiváltotta volna.

– Először azt hittem, csak viccel, hogy hülyéskedik – Jasonról ordított az aggodalom.

– Nem lehet, hogy pszichológiai dolog? – Dr. Olson megköszörülte a torkát, igyekezett tapintatosan kérdezni az esetleges mélyebb okokról.

Jason zavartan vonogatta a vállát, s úgy sütötte le a szemét, mintha neki kéne szégyenkeznie a történtekért.

– Tagadhatatlanul maga alatt volt – motyogta a férfi. – De dühös volt, ő hirtelen haragú, elég indulatos. Nem készült megtenni, és nem tervezte előre! – magyarázkodott Jason az öccse helyett. – Valamin felkapta a vizet, beivott és…

– Öngyilkos módon hajtott őrült tempóban a forgalommal szemben – fejezte be az aggódó testvér mondatát az orvos. – Meg akart halni.

– Az öcsém nem öngyilkos hajlamú! Mondtam! Ez egy hirtelen dühroham volt nála – ingatta a fejét Jason, elszántan védelmezve Eathan becsületét.

– Megszervezek egy beszélgetést a pszichiáterünkkel – bólintott Dr. Olson. – Ez még nem jelent semmit, csupán kíváncsi vagyok egy szakember véleményére is. Meg akart halni, s talán csalódott, hogy nem sikerült. Haragudhat önmagára és nem fogadja el, hogy életben maradt. Inkább más lenne. Lehet az is hogy nem szándékos. Ki tudja milyen gondolatok lehettek a fejében, amikor a baleset érte. Lehet a fejsérülés magában nem okozhatott nála személyiségzavart, viszont talán olyat igen, hogy a valóságot keveri a saját maga által elképzelt dolgokkal. Összeülünk még egyszer a neurológussal és bevonunk egy pszichiátert is.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy pszichiátriára kerülhet az öcsém? – kérdezte puhatolózva Jason.

– Ismerje el Mr. Kilgore, hogy amit az öccse művelt azzal mások életét is veszélyeztette. Ha valaki öngyilkosságot kísérel meg, alapjáraton kezelésre szorul – magyarázta az orvos.

Jason már bánta, hogy aggodalmát megosztotta a doktorral. Maga előtt látta testvérét egy zárt osztály szobájában, kényszerzubbonyba bujtatva.

NEM! EZT SOHA NEM HAGYOM! – ordított az agyában. Nyugtalanul pislogva, zavartan kerülte az orvos tekintetét, ahogy felállt és elköszönt tőle.

Egyenesen visszament Eathan-hez.

Ahogy belépett a kórterembe, öccse úgy nézett rá, mint egy megváltóra, egy utolsó reménysugárra.

Tracy csak reménykedett, hogy mégiscsak meggondolta magát az idősebbik Kilgore, s nem őrültnek tartja, hanem talán segít neki. Bár ahogy elsietett miután a beismerést tette, nem sok reményt látott erre.

– Eathan – kezdte Jason, széket húzott öccse betegágya mellé, tekintetét nekiszegezte, ahogy leült. – Ugye csak szívattál a múltkor azzal, amiket mondtál?!

Tracy reményt vesztetten nézett a férfi sötét aggódó szemeibe, majd lassan nemlegesen ingatta a fejét.

– Sajnálom Mr. Kilgore, de nem. Ez az egész nekem szívás a legjobban, higgye el! – kezdte Tracy, s aztán megindultak belőle a kétségbeesett szavak. – Nekem van egy tizennégy és egy tizenhat éves fiam, Adam és Zak! Szeretem őket! Nekem haza kell mennem! Nem értem haza! Lehet, azt sem tudják, hogy mi történt velem! – Tracy hirtelen elhallgatott, ahogy belegondolt a jelenlegi helyzetébe. – Bár igazság szerint én sem. – Zavartan kapta félre a tekintetét. – Csak azt tudom nagyvonalakban, hogy az öccsének motorbalesete volt. Ezt a doki mondta, mikor észhez tértem.

Kínos, néma csend telepedett közéjük.

Tracy minden reményét vesztve nézett túl az ablakon, miközben Jason fejében egy csomó minden zakatolt. Az orvos szavai, az öccse állapota, s amiket Eathan folyamatosan szajkóz.

– Ha nekem nem hisz – szólalt meg újra, lényegesen csendesebben Tracy –, akkor megadom a címem. Menjen el. Ha én az öccse testébe kerültem, ő nyilván az enyémben van. Keresse meg és beszéljen vele!

Jason fejében folyamatosan az járt, hogyan mentse ki a testvérét a pszichiátriai kezelés alól, miközben Eathan ilyeneket mond, ráadásul tagadhatatlan meggyőződéssel. Jason soha nem hitt ezekben a dolgokban, de most kétségbeesetten kapaszkodott minden szalmaszálba, őrült lehetőségbe, hogy testvérét ne veszítse el.

– Rendben – mondta váratlanul, amire öccse láthatóan lelkesen reagált.

– Köszönöm! – lehelte hálás tekintettel Eathan, ami pillanatok tört része alatt elbizonytalanította a keményen realista Jason Kilgore-t.

Eathan, ilyet soha nem mondana! Főleg, nem így! Ez a tekintet… – kavarogtak a megdöbbentő felismeréstől a gondolatok a fejében, fürkészve szemezett öccsével.

Őrültség! De mi van, ha létezik ilyen? Mit vesztek vele, ha utána nézek egy címnek? – vitatkozott önmagával Jason. Végigtapogatta a zsebeit, mert tollat mindig hordott magánál, aztán a mosdókagyló felől szakított a papírtörlőből.

– Kössünk alkut – köszörülgette a torkát Jason, miközben az öccse nehézkesen, elég szaggatott mozdulatokkal írta a papírdarabra a címet. – Én utána nézek a címnek, te meg nem hangoztatod ezeket senkinek! Rendben?

– Ezeket? Miket? – ráncolta a homlokát Tracy, ahogy felnézett a férfire.

– Azt, hogy te nem Eathan Kilgore vagy, hanem Tracy akárki…

– Barham. Tracy Barham.

– Szóval ezeket – hadarta Jason a kezével zavartan hadonászva. – Az új verzió, amihez ragaszkodnod kell, hogy amnéziád van. Nem emlékszel a baleset előtti dolgokra, személyekre. Rendben? Semmire és senkire!

Tracy elgondolkodott a férfi szavain, s bár kissé sértették őt, amiket mondott - a személye porba tiprásának élte meg -, de aztán kényszeredetten bólintott. Ha belegondolt, jobb is így, legalább más nem nézi őt őrültnek. Már azt is haladásnak könyvelte el és hálás volt érte, hogy Jason Kilgore úgy tünt segít neki, ha nem is teljesen hiszi el, amit állít.

Jason több órás vezetést vállalt be a kis nyomozással. Pár házzal odébb parkolt le, az utca másik oldalán. Messziről nézte a ház előtti füves területen futballozó kamaszokat. Ujjai között morzsolgatta a papírdarabot, amin nem csak a cím szerepelt, de ott volt Tracy teljes neve és fiaié is.

Adam Wilson és Zak Wilson. Nyilván elvált – következtette ki a férfi. Lassan elrendezte a gondolatait, mit fog mondani, miért is keresi a nőt. Aztán egy mély lélegzetvétellel összeszedte minden bátorságát, kiszállt a kocsiból és elindult a ház felé.

– Sziasztok – üdvözölte a fiúkat, akik amolyan tessék-lássék módon függesztették fel a játékot. Ide-oda még passzolgatták a már eléggé megviselt labdát, miközben kánonban viszonozták a köszönést.

– Tracy Barhamet keresem. Itt lakik? – kérdezte Jason, s ugyan igyekezett lazán viselkedni, de a szíve a torkában dobogott.

– Miért keresi? – lépett előrébb a szőke, kék szemű, magas, vékony fiú.

– Az nem rád tartozik – vágta rá azonnal a fejét ingatva Jason, s már indult volna a ház felé, mire a fiú a torkát köszörülgetve utána szólt.

– Azért valamennyire mégiscsak.

– Mellesleg a fiai vagyunk – mondta a másik fiú, kicsit fenyegető hangnemben, ahogy tett egy lépést Jason felé.

Szúrós tekintetű, robosztusabb testalkatú volt mint a másik, szinte fekete szemekkel. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.

A kijelentés mellbevágta a férfit. Megtorpant, lassan fordult vissza a kamaszok felé.

Ők testvérek lennének? – ez volt az első gondolata.

– Adam és Zak? – kérdezte kicsit bizonytalanul Jason.

A fiúk zavartan néztek össze, majd az idegen férfit méregették.

– Honnan tudja a nevünket? – csattant a kérdés a szőkétől.

– Édesanyádtól – válaszolta gondolkodás nélkül Jason.

– Ki maga? – folytatta a sötét szúrós tekintetű fiú.

– Jason Kilgore.

– Honnan ismerte az anyánkat? – pattogtak a kérdések az idősebbtől.

Jason eddig a pontig azonnal válaszolt is, de most megakadt.

Ismerte? – A múlt idő használata szöget ütött a férfi fejében.

– A netről – motyogta rövid gondolkodás után Jason.

A szőke a fejét ingatta:

– Soha nem említette magát.

– Rólatok viszont beszélt – kontrázott rá a fiú hitetlenségére Jason, közben tekintete többször végigsiklott hol az egyik, hol a másik kamaszon. – Megbeszéltük, ha egyszer erre járok, akkor beugrok hozzá – hazudta kissé akadozva Jason, s figyelte a szavai reakcióját. – Szólnál neki, hogy Jason Kilgore keresi?

A fiatalabbik megrázta a fejét, mire Jason szemöldöke felszaladt a határozott nemleges válaszra. A fiúk arcára olyan kifejezés ült, mintha pontosan tudnák, hogy Jason nem mond igazat.

– Mikor beszélt maga az anyámmal? – Az idősebb testvér kérdése úgy hangzott, mint egy kihallgató tiszté.

– Nem olyan rég – rántott a vállán a férfi, mire a fiú fölényesen húzta félre a száját.

– Hát persze! Mégis mi az a nem olyan rég? – szegezte további vizsgáztató kérdéseit a kamasz Jasonnak.

– Pár napja.

– Hazudik! – vágta a férfi szemébe a szőke fiú gondolkodás nélkül.

– Miért hazudnék? – zavart félmosollyal húzta vállai közé a nyakát Jason.

– Mert ő hetekkel ezelőtt meghalt! – vetette oda keserű dühvel a fiú, mire a férfi arcvonásai megfeszültek a döbbenettől. Millió gondolat tódult a fejébe, csak pislogott, ahogy tekintete a két kamasz között járt.

– Mikor? – kérdezte elrekedt hangon.

– Március…

– Tizenkilenc? – fejezte be a mondatot Jason.

A két fiú megdöbbent, zavart pillantást váltottak.

– Igen – motyogta a fiatalabbik, miközben fürkészve méregette az idegen férfit.

– Mi történt?

– Bicajjal jött haza, és egy ittas fazon áttért az ő sávjába – hadarta, szeme fátyolos lett, ajkait makacsul összeszorította. Nem akart és nem is volt képes tovább részleteznie anyja nem is olyan régen történt, halálos kimenetelű balesetét.

– Értem – dünnyögte egy mély sóhajjal Jason, lehajtotta a fejét, akaratlanul szorította öklébe a kis papírdarabot a zsebébe csúsztatva a kezét.

– Őszinte részvétem – motyogta Jason, hangja megremegett. – Nagyon sajnálom.

Nyújtott siető léptekkel ment vissza a kocsijához, s épp csak bevágta magát az ülésre, a torka elszorult, szeme fátyolos lett.

Tracy Barham meghalt. Akkor volt a balesete, amikor Eathan-nek! Szóval Tracy Barham létezett! Tudhatta ezt Eathan? Kizárt! Egyszerre volt a balesetük. Ezt nem tudhatta még akkor sem, ha esetleg ismerte a nőt. – zakatoltak a gondolatok Jason Kilgore fejében, szíve hihetetlen hevesen vert.

Ez őrület! – állapította meg a férfi, aztán remegő kézzel indította a kocsit.

Hogy mondjam el neki, hogy semmilyen test nincs, amibe ő visszatérhetne, ha már valóban igaz, amit állít és létezik ilyen. Tracy Barhamet eltemették – szinte zihált, a feje zúgott a sok képtelennek tűnő eseménytől és információtól.

Ugyanakkor volt a balesetük. Ez döbbenetes! – Más esetben talán fel sem akadt volna ilyen apróságon, de most a testvére makacsul állította, hogy ő nem az öccse, hanem ez a nő.

Hazaérve, igyekezett feldolgozni a történteket.

A szélhámosság teljességgel kizárt. Ha Eathan netán ismerte is a nőt valahonnan, egyszerre volt a balesetük! Eathan nem rég tért magához, egyszerűen nem tudhatta, hogy mi történt a nővel. – Miközben jártak a gondolatai, kávét főzött.

– Nem dolgozol? – A férfit váratlanul érte anyja megjelenése az ajtóban. Az ősz hajú törékeny asszony lassú léptekkel indult meg feléje, kutatva nézett rá. Clara ismerte már annyira a fiait, hogy megállapítsa Jason eléggé zaklatott állapotát.

– Valami baj van? Eathan-nel történt valami? – kérdezte aggodalmasan az anya.

Jason megrázta a fejét.

– Nem. Jól van! Egészen jól gyógyul – hadarta a férfi, majd rövid gondolkodás után hozzátette, mintha jelentéktelen információ lenne: – Egy kicsit össze van zavarodva, de jól van.

– Össze van zavarodva?

– Amnéziája van – hazudta Jason, kerülte is anyja tekintetét, nem a szemébe mondta.

– Mennyire?

– Egyelőre totálisan, de együttműködő – vágta rá az idősebbik Kilgore, mire Clara gyanakvóan méregette fiát.

Eathan együttműködő és Jason feltűnően megértő vele – futottak át a nő agyán a gondolatok, de aztán a komoly balesetnek tulajdonította a változást a két fia viselkedésében. Talán rádöbbentette őket pár dologra, és közelebb hozta egymáshoz a testvéreket.

– Vagyis, ha bemennék hozzá, meg sem ismerne – motyogta a nő, emlékeiben még frissen élt, ahogy hangos veszekedések közepette miket vágtak egymás fejéhez, ami után fia motorra ült. Aztán már csak a rendőrrel tudott beszélni, aki a majdnem tragédiával végződő baleset hírével csengetett be késő éjjel.

Jason pontosan tudta mi jár az anyja fejében.

– Nincs benne harag, anya. Inkább elveszettnek tűnik.

Clara apró bólogatásokkal vette tudomásul idősebbik fia szavait, de attól még nehéz volt a makacs asszonynak rászánnia magát, hogy Eathan szemébe tudjon nézni. Furdalta a lelkiismeret és még benne voltak a tövisek, amiket fia bántó szavai okoztak neki.

Jason némán nézett lassan távozó anyja után, aztán a forró kávéval felballagott a szobájába. Bekapcsolta a laptopját és olyan fogalmakat gépelt a keresőbe, ami eddig soha még az eszébe sem jutottak.

„lélekvándorlás” „élet a halál után” „lélek” „reinkarnáció”

Nem kevés cikket és írást talált az adott témákban.

Voltak kifejezetten erre szakosodott oldalak, kidobott egy csomó olyan cikket is a google, ahol dokumentálva voltak hasonló esetek. Olvasott egy olyan írást, ahol egy sok gyermekes spanyol családanya rákban meghalt, s ugyanabban az időben majdnem halálos kimenetelű baleset ért egy kamaszlányt. A lány, amikor észhez tért a kómából, spanyolul beszélt, kereste a gyermekeit, és haza akart menni az eldugott kis vidéki falujába. Ráadásul a cikkben szereplők lakhelyét országhatárok választották el.

Tracynek fogalma nem volt hogyan kéne viselkednie Eathan Kilgore-ként, de eszébe volt Jason intelme és szót fogadott az idősebb testvérnek.

– Sajnálom – motyogta, a szemét lesütve hol kapargatta a takarót, hol ütemesen dobolt rajta az ujjaival. – Nem emlékszem.

– Mire nem emlékszel? – Lois szinte visította hitetlenkedő kérdését.

– Se önre, se magamra, se semmire és senkire – hadarta Tracy, tekintetét idegesen kapkodva. Sűrűn pislogott a falióra felé, s a fejében csak az járt, hogy mit csinálhat most Jason Kilgore, s azt kívánta bárcsak berobbanna az ajtón.

Lois pedig egyre csak ostromolta őt. Megfogta a kezét, simogatta, Tracy pedig Eathan Kilgore test-börtönében kínosan igyekezett kitérni a nő gyengéd megnyilvánulásai elől.

– Mi együtt járunk, Eathan! – Lois szinte nyögte a szavait. – Egy boldog pár vagyunk! Ne csináld már!

– Sajnálom. Nem emlékszem – hajtogatta kitartóan Tracy. – Értse már meg, kérem! Nekem ez kínos.

– Neked kínos? Szerinted, nekem nem? – emelte meg a hangját felháborodott keserűséggel a nő.

– Mi lenne, ha adnál neki időt, Lois? – szólt rá higgadtan Jason, ahogy belépett az ajtón.

Tracy a megkönnyebbüléstől egészen hangosan, jól hallhatóan sóhajtott fel.

– Örülünk, hogy él, hogy tud végre kommunikálni. Belegondoltál te, hogy mekkora ütés érte a fejét és, hogy milyen komoly sérülései lettek? – kelt testvére védelmére Jason, miközben határozottan az ágyhoz menetelt. Elszánt tekintettel állt meg öccse mellett, s a vállára helyezte a kezét.

– Egy ideig hagyd őt békén!

– Nem tilthatod meg, hogy látogassam! – pattant fel a székről felháborodottan a nő.

– De, Lois! Ha akarom, megtilthatom – mondta kimért higgadtsággal a férfi. – Én a vérszerinti rokona vagyok, és ha megállapítják, hogy egyelőre önálló döntésekre nem képes, mint testvére, biztos lehetsz benne, hogy én leszek a gondviselője a törvényes képviselője. Vagyis ha azt mondom, hogy téged ne engedjenek be hozzá, mert felzaklatod és gátolod a lelki gyógyulását, akkor nem fognak beengedni.

A két ember tekintete szinte égette egymást.

– Eathan rendbe fog jönni! Rendbe jön, és akkor nem csinálhatsz vele azt, amit akarsz! Nem uralkodhatsz felette és nem parancsolgathatsz neki! Engem fog választani, és akkor majd bekaphatod! El fog küldeni benneteket a jó fenébe! – Lois egyre hangosabban engedte ki tehetetlen dühét. Aztán hajolt volna, hogy búcsúcsókot adjon az imádott férfinek, de Eathan elhúzta a fejét. Jason győzelemittasan halvány, fölényes mosolyra húzta a száját, hogy öccse ezzel a gesztussal látványosan megtámogatta őt, neki közbe sem kellett avatkoznia.

– Nem lesz örökké ágyhoz kötve, és egyszer emlékezni fog mindenre! – fenyegetőzött kitartóan Lois, majd szinte kiviharzott a szobából.

– Köszönöm – fújta suttogva Tracy.

– Ugyan, nincs mit.

– Istenem, mondja meg nekem, hogy mi a fenét esznek az ilyen nőkön a férfiak? – fakadt ki Tracy, sután lendítve Eathan kezét az ajtó irányába.

Jason szomorú félmosollyal engedte le magát a székre, ahol eddig a temperamentumos szőke hölgy ült.

– Azért nem mindenkinek jön be ez a típus – ingatta a fejét a férfi.

– Akkor a maga testvére mit bírt ezen a nőn?

Jason tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Fogalmam nincs.

– Pff! – Tracy kényelmesebb helyzetbe igazította férfitestét.

Jason Kilgore némaságba zuhant, miközben kereste a szavakat, pakolgatta össze a gondolatait, mit és hogyan tálaljon Tracy Barhamnak.

– Én, ilyenekben nem nagyon hiszek – kezdte a torkát köszörülgetve Jason. – Vagyis nem hittem. Eddig. És… tényleg annyira elképesztő még most is.

– Higgye el, Mr. Kilgore, nekem is az – mondta csendes Tracy. – Pedig én elég ezoterikus beállítottságú vagyok.

– De nincs rá ésszerű és logikus magyarázat – ingatta a fejét a férfi. – Nincs.

Szóval már hisz nekem! – lelkesedett fel magában a nő.

– Találkozott az öccsével? Tudott vele beszélni? – jöttek a kérdések Tracyből, kíváncsi volt mi történt, mi változtatta meg Mr. Kilgore véleményét, de sokáig nem kapott választ. Jason Kilgore a gondolataiba roskadva ült és csak nézett maga elé.

– Nem – mondta végül, alig hallhatóan.

– Azt hittem elmegy a címre – Tracy férfihangjából kicsengett a csalódottság.

– Elmentem – bólintott Jason. – A fiaival találkoztam is.

– Találkozott Adammel és Zakkal?? Beszélt velük? Hogy vannak?

– A ház előtt fociztak – Jason épp csak felpislantott öccsére, s olyan fényt látott a szemében, amit eddig soha.

Ő, valóban nem Eathan – állapította meg a férfi. Ezt a büszke, semmihez sem hasonló tekintetet az anyja szemében látta eddig. Csak egy gyermekéért aggódó anya tud így nézni.

– Jól vannak – bólintott kurta mondata mellé Jason. – Klassz srácok – tette hozzá, majd halvány mosolyra húzódott az ajka – Egyáltalán nem hasonlítanak – jegyezte még meg.

– Nagyon hiányoznak!

– Az öcsém viszont, nincs a maga testében – mondta ki végre nehezen a férfi.

– Akkor ki van benne? – csalódott kíváncsisággal kerekedtek el a sötét szemek.

– Senki – válaszolta a fejét ingatva Jason.

– Nem értem – motyogta Tracy.

– Én sem értek az ilyenhez. Ahhoz sem, hogy ilyenkor ki hová kerül és miért – hadarta Jason. – Ebben én nagyon nem vagyok otthon.

– Látott engem, vagyis a testemet?

– Meghalt.

– Tessék?

– Tracy Barham meghalt.

– De hát, nem haltam meg! – fakadt ki kétségbeesetten Tracy, öklével verte a széles, izmos férfi mellkast. – Itt vagyok!

– Sajnálom! Nem tudom másképp megfogalmazni – emelte meg a hangját tanácstalanul szétdobva a kezeit Jason. – Ez van! Nem tudja visszacserélni az öcsémmel a testét, mert Eathan nincs a maga testében.

Tracy torka elszorult, gyomra idegesen remegett.

– Barátkozzon meg vele – legyintett sután a férfi, fejét elfordítva. Nem bírta állni a kiveséző, kétségbeesett tekintetet, ami öccse sötét szeméből szinte égette őt.

– Ez egy férfi teste, én meg egy nő vagyok! – vágta rá tehetetlen indulattal Tracy. – Hogy barátkozzam meg vele?

– Mit tudom én!

– Maga mi a fenét csinálna, ha egyszer arra ébredne, hogy nincs farka, és legalább D kosaras mellei lennének? Hogy érezné magát?

– Nem tudom, mert még nem ébredtem így!

– De jó magának!

A hangos szóváltás után hirtelen néma csend lett közöttük.

– Ne haragudjon – hadarta Jason szinte csak az orra alatt. – Csak sejtem, hogy mit élhet most át. Vagy még az sem. Sajnálom! Nem akartam megbántani.

– Megértem a maga helyzetét is – mondta csendesen Tracy. – Annyira örült, hogy életben van az öccse és mégsem őt kapta vissza.

Jason zavart érdeklődéssel emelte a fejét s nézett a sötét szemekbe.

– Hallottam amikor, itt ült mellettem… és… – Tracy zavartan pislogott mindenfelé, csak kerülje a férfi tekintetét. – Szóval akaratlanul hallottam.

Újra közéjük telepedett a némaság.

– Most mit csináljunk? – kérdezte egy hangos mély levegővétellel Tracy, megtörve a csendet.

Jason tanácstalanul vonta meg a vállát.

– Eathan Kilgore soha nem lesz a régi. Én nem fogom soha megfektetni azt a libát, de még csak hozzáérni sem. Ezt ne kérjem tőle senki! – ingatta óvatosan a fejét Tracy

Jason akaratlanul halvány mosollyal reagált a nő szavaira.

– Megértem. Nem is kell. Legfeljebb majd szakít vele.

– Pff! – Tracy igyekezett csillapítani felkorbácsolt érzéseit, próbálta rendezni a gondolatait. – Kezdetnek azt hiszem, tegeződhetnénk – ajánlotta a pillanatnyi csendet követően.

– Rendben. Eathan-el valóban nem magázódtunk – billentette beleegyezően a fejét Jason.

– Az amnézia az átmeneti szokott lenni, nem? – kérdezte puhatolózva Tracy, mire Jason tanácstalanul vont vállat.

– Nem vagyok orvos. Azt tudom, hogy az amnézia emlékezetkiesést jelent, de ebbe a témában sem merültem el soha mélyebben – mondta a férfi majd tekintete megváltozott és úgy folytatta, mint akinek valamilyen terv van kialakulóban a fejében. – De majd utána olvasok, rákeresek. Addig csak játszd el, hogy amnéziád van.

– Hát nem lesz nehéz feladat – húzta félmosolyra a száját Tracy.

– Amiről csak tudlak, majd felvilágosítalak a családot illetően. Valahogy majd megoldjuk. – Jason önmagát is biztatta ezekkel a szavakkal.

– Ahogy a jelen helyzet mutatja, ez nem átmeneti állapot. Egyértelmű, hogy a már eltemetett testembe, nem tudok visszatérni. Ez van – sóhajtotta Tracy, ahogy végigmutatott a férfitesten –, ezzel kell gazdálkodnom.

– Ha megkérhetlek, azért nagyon ne cseszd el – morogta az orra alatt Jason, zavart, aggódó pillantást vetve öccse teste felé.

– Ugyan mivel cseszném el?

– Megtennéd, hogy nem csinálsz belőle buzit?

Tracy dühösen ráncolta össze a sűrű szemöldököt.

– Soha nem festettem a körmöm, és nem voltam plázacica – sorolta sértetten a nő. – De majd igyekszem semlegesen viselkedni. Rendben?

– Köszönöm!

Mindkét ember agya teljes fokozaton zakatolt. Rengeteg kérdés és megoldás forgott a fejükben.

– Eathan-nek van egy lánya – törte meg a csendet Jason. – Hat éves és Mistynek hívják.

– Nem fogom vele éreztetni, hogy nem vagyok az apja, ha erre akarsz célozni.

– Nem egészen. – Jason a torkát köszörülgetve pár másodperc múlva összerendezte gondolatait. – Eathan nem volt jó apa. Nagyon nem. Azt szerettem volna kérni, hogy te…

– Én hozzam helyre az öcséd apaképét?

– Nem ezt mondtam – vágta rá dühösen a férfi. – Az a kislány nem tehet arról, hogy pont az öcsém lett az apja. Csak azt szerettem volna kérni, hogy ne okozz neki annyi csalódást, amennyit Eathan.

Tracyt ledöbbentették az idősebbik Kilgore szavai. Eszébe jutott, hogy fiát hányszor szidta és hibáztatta Jack, hogy saját magát tisztára mossa. Maga előtt látta a fia csalódott arcát, döbbent tekintetét, amikor éppen neki mondta el mindennek Adam-et a telefonba és a fia hirtelen átvette tőle, így a saját fülével hallhatta, hogyan beszél róla az apja a háta mögött. Nem felejti el azt a kifejezést Adam arcán.

Akkor a kamasz csendesen beleszólt a készülékbe:

– Apa, én vagyok az. – Aztán sokáig hallgatott majd visszaadta neki a mobilt, s csak annyit mondott: – Letette.
Tracy pár pillanat múlva visszazökkent a jelenbe.

– Az megfelel, ha úgy viselkedem, ahogy szerintem egy apának kéne? –kérdezte.

Jason némán, kicsit kelletlenül bólintott.

– Megígérem, hogy igyekezni fogok... beilleszkedni, alkalmazkodni. De nem szeretném, ha a lelkem börtöne lenne ez a test. Azért remélem, néhány dologban szabadkezet is kapok. – Tracy fogaival az alsó ajkát csipkedve, zavartan piszkálta a takaró szálait.

Jason sokáig csak figyelte öccse testét, elnézte az eddig nem rá jellemző mozdulatokat.

– Menet közben majd kialakulnak a dolgok – motyogta végül a férfi, aztán egy hangos mély sóhajjal lendületesen felállt. Megállt egy pillanatra a mozdulatban, mintha eszébe jutott volna valami, végül lassú léptekkel elindult az ajtó felé.

Rengeteg gondolat kavargott a fejében.

Nem csupán az övében.

Tracy is agyalt.

Jason olyan halkan köszönt el, mintha attól tartott volna, valakit felébreszt. Tracy is épp csak biccentett a fejével.

Leírhatatlanul érezte magát, ahogy újra egyedül maradt a kórteremben.

Nesze nekem! Itt a másik élet! De miért pont egy férfi testében? – morfondírozott bosszankodva Tracy, miközben máris azon agyalt, hogy egykori családjával, hogyan tudna kapcsolatba lépni, vagy legalább a közelükbe kerülni. Néha azért láthassa a fiaitt, és figyelemmel tudja kísérni, mi van velük.

Page! Őt kell megkörnyékeznem. Neki majd elmondhatok mindent, és ő majd partnerem lesz ebben. Ő majd biztos segít és vállalja a közvetítő, a beépített ember szerepét. – Már a lehetőségek fordultak meg a fejében, tervezgetett. Tudta, hogy nem fog minden egyik napról a másikra menni. Elszántan vezette végig a tekintetét a még ágyba kényszerített testen.

Minden agyban dől el! Azt pedig én irányítom! Egy ember olyan erős, amilyen a lelke. A lélek pedig én vagyok ebben a testben! Szóval készülj Eathan Kilgore teste, mert hamarosan fel fogunk kelni ebből az ágyikóból! Nekünk dolgunk van!

MÁSIK ÉLET - 2

Tekert a kerékpárral, s azon kapta magát, hogy egy fehér kombi autó tetején van, és csak hajtja a biciklit, de sehová nem halad tovább a kocsi tetejéről. Szórakozottan nézett szét s az jutott az eszébe:

„Vajon most, hogy a fenébe megyek én le innen?” – gondolta és nevetett…

Épp csak hunyorogva nyitotta ki a szemét, még mindig félálomban volt, ahogy az ablakra pillantott.

Sötét éjszaka volt odakinn.

Ilyen hülyeséget álmodni – villant át Tracy agyán, azzal lecsukta a szemét.

Aludt tovább…

Fogalma nem volt mennyi lehetett az idő mikor újra feleszmélt, de már lényegesen éberebben. Világos volt, nagyon is világos. Nem csak azért, mert kinn már sütött a nap, de a helyiség is szokatlanul fehér volt.

Fehér? Miért fehér? Otthon a szoba fala narancs… – robbant a fejében a döbbenet: „Nem otthon vagyok! Hol vagyok?”

Minden izmában megfeszült, hogy felpattan az ágyból, de semmi nem engedelmeskedett. Ólomként nehezedett a matracba és pislogva szemezett a plafonon felette lévő neonlámpával. Ahogy tudta, tekintetét körbevezette. Fájdalom nyilalt a testébe, feszített minden csontja, viszketett a bőre. Érzett dolgokat, de megmozdulni nem igazán tudott. Végül éppen csak hogy sikerült a fejét félrebillentenie.

Mozgást látott a résnyire nyitva hagyott ajtón túl. Sürgés-forgás, beszélgetések, kocsizörgés…

Kórházban vagyok – jött a felismerés benne, ami hozta magával a többi gondolatot: – Nem értem haza! Mi történt? Istenem! Nem értem haza! Akkor azt sem tudják, hogy hol vagyok és mi történt velem! Haza kell szólnom, hogy jól vagyok!

Izgatottan kapkodta a tekintetét, de másra képtelen volt.

Minden igyekezetét összeszedte, erősen koncentrált agyban, hogy meg tudjon mozdulni.

És sikerült!

Megrándult a keze, s ezzel egyidőben fülsüketítő sípoló hang töltötte be a szobát, amire azonnal kivágódott az ajtó, s egy ápolónő rohant be. A műszereket pásztázta a tekintetével, majd a gipszben tehetetlenül fekvő és kötésekkel borított test fölé hajolt. Fürkészve nézett az ijedten és tanácstalanul pislogó szemekbe.

– Kérem, pislantson, ha érti, amit mondok!

Tracy buzgón eleget tett a kérésnek. Mást nem tudott. Szeretett volna megszólalni, hiszen volt egy rakat kérdése, de képtelen volt megmozdítani az állkapcsát. Csak nyögött.

– Ne erőlködjön! – szólt rá az ápolónő, ahogy látta rajta az eltökélt próbálkozást. – Szólok a doktor úrnak, hogy magához tért. Ő majd tájékoztatja magát mindenről – hadarta a nő, aztán még vetett egy utolsó pillantást a műszerekre és elsietett.

Nem telt bele sok idő, egy magas vékony fehér köpenyes férfit követve tért vissza.

– Dr. Olson vagyok – mutatkozott be a férfi, s közben már egy kis lámpával világított bele betege szemébe. – Üdvözlöm újra az élők között Mr. Kilgore!

Tessék? Állj! Mi az, hogy Mr. Kilgore? – Tracy szíve felgyorsult, amit a műszerek is azonnal jeleztek.

– Nyugodjon meg, uram! Jó kezekben van! Él, és most ez a legfontosabb! Szerintem az összes angyal magára vigyázott az elmúlt napokban! – Dr. Olson elismerően biccentett. – Holly mondta, hogy jelezte neki, ért mindent és a tudatánál van. Ennek örülök! Akkor egyezzünk meg egy jelrendszerben, Mr. Kilgore. Egy pislantás igent, a kettő nemet jelent. Rendben?

Uram? Mr. Kilgore?! Én nő vagyok, te idióta! Orvos vagy és nem tűnik fel neked? – zakatoltak a gondolatok Tracy fejében, miközben megpróbált beszélni, de csak az izmait érezte megfeszülni, állkapcsa mintha összenőtt volna. Dühös nyögést produkált csak, miközben makacsul próbálta nyitni a száját, sűrű pislogások közepette.

– Mr. Kilgore! Ne erőlködjön! Eltört az állkapcsa. Egy ideig nem fogja tudni használni. Ha érti, amit mondunk, ha megértett engem, kérem, jelezzen. – A doktor nyugtatóan helyezte kezét a beteg karjára.

Tracy tehetetlen dühvel kapkodta a levegőt.

Tracy Barham vagyok! Összekevertek valakivel! Az elmúlt napokban?! Mennyi ideig voltam eszméletlen? Valószínű nem is az én családomat értesítették! Tudnia kell a fiaimnak, hogy élek! – Szeme fátyolos lett a gondolatoktól.

– Mr. Kilgore! Megérette, amit mondtam?

Basszameg! – Tracy minden izma belefeszült, s ha kinyitni nem is volt képes a száját, de azt érezte, hogy a fogait még jobban össze tudja szorítani, amit makacs dühvel meg is tett. Érezte, hogy sikerült az ujjait is megmozdítani, amiket aztán lassan ökölbe rendezett.

A doktor észrevette a mozdulatot, tekintete leragadt a látványnál.

– Úgy látom, maga makacs fajta. Helyes! Az ilyen emberek nagy túlélők. Maga gyorsan fog gyógyulni.

Miközben Dr. Olson elvégzett pár vizsgálatot, Tracy megtudta az orvostól, hogy nagyjából milyen sérülései vannak. Combnyak és csípő törés; pár bordája is megreccsent; rengeteg lágyrész zúzódása lett. A fejét pedig a nyakmerevítőtől nem tudja teljesen elfordítani, mert a nyakcsigolyái is megszenvedték a motorbalesetet.

Mire újra magára maradt rengeteg újabb kérdéssel szaladt tele a feje. Volt, amire csak találgathatta a válaszokat, és volt, ami teljesen összezavarta.

Nagyon nem értette, hogy egy kórházban, egy orvos, hogy nézheti ennyire el a betegét?! Ő nő! Csak látnia kéne a doktornak, amikor vizsgálja, meg úgy az ápolónőknek is, amikor átkötözik. Annyira szeretett volna végignézni magán, hogy lássa a testét. Csak azt a magyarázatot találta erre, hogy szinte felismerhetetlenségig összeroncsolódhatott.

Mindenben korlátozva volt, ami rettenetesen dühítette. Nem tudott beszélni, így nem is erősíthette meg a személyét. Nagyon minimális mozdulatokra volt képes, ami kiszolgáltatottá tette, magatehetetlenné. Idegesítette a nővérek csacsogása, akik próbáltak néha jópofizni vele, s úgy gondolták a kétértelmű megjegyzéseikkel esetleg felvidíthatják a láthatóan nyugtalan beteget.

– Dögösen fog mutatni a borostája, azokhoz a fekete szemeihez, meg a szúrós tekintetéhez – hadarta mosolyogva a nővér, miközben átkötötte az infúziót, aztán lecserélte a kötéseket.

Tracy igyekezett billenteni a fejét, hogy többet lásson magából, de a bedagadt és a jódtól vöröses-sárga lábujjain kívül, amik kikandikáltak a gipszből, nem látott semmit. Azokra pedig ő maga sem ismert rá jelenlegi állapotukban.

Fasza! Szúrós tekintetem? Ölni tudnék kiskedves! – dühöngött magában.

Mekkorát fogsz te koppanni drágaság, ha majd rádöbbensz, hogy nő vagyok! – mérges tekintettel követte a körülötte foglalatoskodó nővért.

– Jó napot – mély férfihang köszönt, ahogy nyílt az ajtó. Hiába nézett arra, az  ápolónő éppen takarta a bejövő idegent.

– Szép napot! – viszonozta a köszönést a nővér kedvesen. – Bizonyára örülni fog önnek az öccse. Elég nyugtalanul viselkedik amióta észhez tért – árulkodott a fiatal nő, azzal magukra hagyta a beteget a látogatójával.

Sötét hajú, szakállas, magas, kicsit mackós testalkatú férfi közeledett az ágy felé. Tracy első látásra szimpatikusnak találta az állítólagos testvér személyét. Szeme színe olyan sötét volt, hogy szinte feketének tünt, mégis barátságos melegség és szelídség áradt belőle. Tracy megsajnálta, miközben alaposan szemügyre vette, míg a férfi lassú mozdulattal széket húzott az ágy mellé és lassan leült. Hangosan sóhajtva ingatta a fejét, miközben végignézett a műszereken, és az ágyon magatehetetlenül fekvő testen.

– Istenem, Eathan – suttogta. – Remélem ez elég lecke volt, ahhoz, hogy észhez térj. Isteni szerencse volt, hogy nem okoztál tömegbalesetet! – korholta a férfi, de hangjában több volt az aggodalom, mint a vádaskodás. – Kinek és mit akartál bizonyítani, te őrült?! – a testvér hangja megremegett, érezhető volt benne, hogy visszatartja a könnyeit. Hirtelen előre dőlt, és megfogta az imént átkötözött kezet.

– Jó, hogy élsz öcskös! A francba veled! Tudod mikor imádkoztam utoljára? De most érted – dünnyögte lehajtott fejjel, elcsuklott a hangja, kézfejébe törölt egy szeméből megszökött könnycseppet.

Mi a fenét művelhetett ez az Eathan akárki? Szép kis alak lehet, mondhatom, és pont egy ilyennel kevernek össze?! – cikáztak a dühös gondolatok a nő fejében, miközben legszívesebben vigasztalóan ölelte volna magához a férfit, és úgy megmondta volna neki, hogy ő Tracy Barham és nagyon sajnálja, ami történt, de ő nem az, akinek hiszi.

Szerencsétlen! Lehet az öccse meghalt… és talán engem hisznek halottnak helyette?! Valahogy csak jeleznem kell! Azt fogják hinni, hogy meghaltam! – Újra eluralkodott rajta a tehetetlen pánik. Kiabálni akart, de csak felnyögött, amibe mindene belefeszült.

A férfi felkapta a fejét a hangra.

– Eathan! – Tanácstalanul kapkodta a tekintetét a látogatóba érkezett testvér, láthatóan igyekezett rájönni, megérteni mit akar tőle a roncsként heverő öccse. – Mit szeretnél? Fáj valamid? Hívjak nővért, vagy orvost?

Az összetört beteg, igyekezett nemlegesen megrázni a fejét, ami csak egy lassú fejbillegtetésre sikerült.

– Szóval tökéletesen magadnál vagy? Érted, amit mondok? – lelkesült fel a férfi az egyértelmű válaszon.

Tracy pislantott, s mellé bólintani is akart, amiből fogalma nem volt mennyit érzékelhetett a testvér.

– Remek! Akkor tudsz igennel vagy nemmel válaszolni nekem?! Vagy legalábbis jelezni.

Újabb pislantás volt a válasz, amit sikerült egy „Ühümm”- el is megerősítenie.

– Klassz!

– Pfff – fújta hangosan, a szemeit is forgatva mellé, amiből egyértelműen kivehető volt, hogy a „Klassz” jelzővel valahogy ő nem nagyon ért egyet.

– Piszok mázlista vagy, öregem! – csóválta a fejét a férfi. – Vagy lehet, a pokolba se kellesz?! – viccelte el, óvatosan megpaskolva a kezet, amit még mindig kitartóan szorongatott.

Na, most jó, hogy nem tudok beszélni, mert fogalmam nincs, hogy hívnak téged – villant át Tracy agyán.

– A lényeg, hogy élsz! Ha téged is elvesztettelek volna… – Egy hangos remegő sóhajba fojtotta mondatát a férfi.

Tracy torka elszorult.

Kit vesztett el? Valaki olyat, akit nagyon szerethetett. – A nőnek hihetetlen erőt adott az együttérzés. Bizonytalanul matatott ujjaival, míg úgy fordította a tenyerét, hogy megfogta a férfi kezét. Tekintetük hosszan fonódott össze.

– Köszönöm, hogy te nem hagytál itt – suttogta a férfi.

Fogalma nem volt meddig maradt magára a felkavaró látogatás után, ami sok-sok gondolkodni valót hagyott maga után. Volt rá ideje, mert az idő veszett lassan telt, hogy jobbára szinte csak a plafont tudta bámulni. El-elszundított, aminek aztán az lett az eredménye, hogy este már nehezen tudott elaludni, és éjjel is sokszor felébredt. A biológiai órája teljesen felborult. Folyamatosan azon járt az agya, hogyan értesíthetné a családját, hogy él, de minduntalan falakba ütközött. Túlságosan le volt korlátozva, hogy bármit is tegyen ebben az ügyben. A pislogáson kívül nem igazán tudott kommunikálni. Amit pedig közölni akart volna, azt nem lehetett elpislogni.

A kedves, szimpatikus idegen férfi mindennapos látogatója lett, de sajnos a nevét továbbra sem tudta meg. Legalább, ha valaki a keresztnevén szólította volna! De őt is csak Mr. Kilgore-nak hívták a nővérek, amit egyébként is sejtett, mivel annak a testvéreként emlegették, akivel őt összekeverték.

Egy idő után már beletörődött, hogy Eathan Kilgore-nak hitték. Úgy döntött, türelmesen kivárja azt az időt, amikor majd mindenre fény derül. Az eltelt napok alatt, lassan kisakkozta az információfoszlányokból, amiket a fivér elbeszéléseiből szemezgetett össze, hogy egy laza kapcsolata is lehet ennek az Eathan Kilgore-nak egy hölggyel, aki még nem szedte össze a lelki erejét, hogy bemenjen hozzá. Meg aztán elég zavaros lehet a magánélete, mert az idősebb testvér, említést tett egy Misty nevű valakiről, aki szintén szeretne hozzá bemenni, de egy bizonyos Jennie ezt nem tartja helyesnek.

Szóval van egy lánya, aki elég kicsi lehet, hiszen az anyja még nem tartja időszerűnek, hogy ilyen súlyos állapotú beteget lásson – morfondírozott magában Tracy. Nem tudta eldönteni, hogy ő hasonló helyzetben mit tenne, hiszen el sem tudta képzelni milyen összképet mutathatott. Nem volt olyan állapotban, helyzetben hogy lássa magát.

Eljött az a nap, amikor a fivér által említett hölgy összeszedte magát és egy déli külsejű férfivel az oldalán beállított a kórterembe. Ősz színűre festett haja az arcába lógott, szegecses bőrdzsekijével úgy tünt talán szándékosan öltözött össze a kísérőjével, aki motoros bőrszerelést viselt. A nő harsány elég impulzív jelenség volt és valahogy első látásra is nehezen elviselhető. Tracy dolgát viszont megkönnyítették, hogy ketten jöttek látogatóba, mert legalább nevükön szólították egymást s így megtudhatta, hogyan hívják őket.

A férfi az ágyhoz lépve sokáig tanácstalanul billegett a talpán, majd egy óvatos mozdulatot tett, mintha csak barátian belebokszolt volna a lábadozó vállába.

Tehát nem rivális. Valami haver féle lehet – állapította meg Tracy.

Lois idegesítőbben viselkedett, mint egy hiperaktív gyerek. Folyamatos mozgásban volt, körbejárta az ágyat, a szobát. Hol helyet próbált keresni magának minél közelebb a kiszolgáltatott beteghez, hol ideges járkálásba fogott, és látványosan sajnálkozott Eathan Kilgore balesetén, jelenlegi állapotán.

Tracy e közben folyamatosan magán érezte a Joel nevű férfi leírhatatlan tekintetét.

– Pikk-pakk rendbe jössz, és elmegyünk arra a motoros túrára! – biztatta lelkesen Lois a szinte mozdulatlanságba kényszerített férfit. – Lesz pár heg rajtad, de kit érdekel? – rántott a vállán a nő, az ágyhoz lépett, ujjait végigvezette a takaró vonalán, amivel a mellkasáig be volt takarva Eathan Kilgore teste. – Még szexisebb leszel!

Tracy dühösen szegezte a nőnek a tekintetét.

Ne piszkálj! Hülye liba! – gondolatai mellé sikerült egy mérges morgást is produkálnia, amire Lois értetlenül pislogva megállt a mozdulatában.

A fivér megérkezésének Tracy most örült a legjobban. A testvér tekintetéből azt is azonnal leszűrte, hogy nem túlzottan szimpatizál a látogatókkal, főleg az impulzív hölggyel.

– Hello, Jason! – Joel kicsit meghunyászkodó magatartással nyújtott kezet az idősebb Kilgore felé, aki nem is fogadta el azonnal. Joel úgy sütötte le a szemét, mint akit gyötör a lelkiismeret, mintha szégyellné valamilyen múltban elkövetett tettét.

Szóval Eathan testvérét Jasonnak hívják. No, legalább már ezt is tudom – konstatálta magában Tracy.

– Épp menni készültünk – hadarta Lois, meglepő színészi alakítással.

A beteg önkéntelenül emelte meg a szemöldökét egy „No, persze!” kifejezéssel a szemében.

Lois nem csupán őszinte érzésből csókolta homlokon a tiltakozni képtelen Eathant. Szándékosan akarta Jasont bosszantani, hogy még mindig az öccse oldalán tudhatja magát.

A rövid, de annál színpadiasabb látogatás után, a két testvér egyedül maradt a kórteremben.

– Ne haragudj Eathan, Jennie-t most is bírom, de őt, soha nem fogom! Irritál!

Egyetértek! – pislantott Tracy.

A lelkes és kedves Holly nővér elnézést kérő mosollyal araszolt be maga után húzva a kocsit, amin a kötözéshez szükséges eszközök voltak.

– Jó hírem van! – duruzsolta a fiatal ápolónő. – Egy csomó fölösleges kötéstől megszabadul a mai napon Mr. Kilgore!

Helyes! – Tracyt elöntötte az izgatottság. Szinte hallotta a saját szívverését, miközben Holly óvatosan megemelte az ágyat, amitől a beteg félig ülő helyzetbe került. Tracy izgatottan próbálta mozgatni, billenteni a fejét, hogy többet lásson magából. A nyakmerevítő viszont igencsak korlátozta ebben.

Holly inkább csak előkészítette a terepet, és aztán segédkezett a nem sokkal később biztató mosollyal, lendületes léptekkel megérkező Olson doktornak.

– Megszabadítom pár béklyótól, cserébe maga igyekszik használni a felszabadított végtagjait. Rendben? – kacsintott biztatva betegét Dr. Olson, mire Tracy egy alig fejbólintással beleegyezően pislantott.

Először a gipsz került le a kezéről, mire azonnal óvatosan próbálta forgatni a karját a beteg.

Látni akarom! – robbant benne a lelkesedés, a felszabadultság után, s bizonytalanul, de sikerült a látóteréig felemelnie.

Ez meg mi?! – gyomra összeugrott, mellkasa összeszorult. Határozottan férfias kézzel szemezett. Végigfutott az alkarján egy elég csúnya vágás, aminek a mentén varasodó pontok jelezték az öltések nyomát.

Arckifejezéséről szinte ordított, hogy valamit nagyon nem talált rendben magán.

– Csak első látásra néz ki ijesztően – nyugtatta az orvos. – Tökéletesen tudja majd használni a kezét.

Tracy nyugtalanul mozgatta meg az ujjakat, egyre idegesebben forgatta a kezét, próbálgatta az „idegen” végtagot.

Ez nem az enyém! Mi történt?! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon nincs! – ordított egyre hangosabb kétségbeeséssel a fejében, mire aztán a nyakmerevítő után kapott, ami már nagyon idegesítette, hogy korlátozta őt.

– Ne, ne, ne, ne! – Dr. Olson a betege keze után nyúlt egy határozott, de óvatos mozdulattal. – Mindent a maga idejében! Ha zavarja, akkor azt is levehetjük pár percre, de egyelőre nem tovább. Ha átkötöztük, egy kicsit átmozgatja majd a nyakát is, persze nagyon óvatosan. Rendben?

Tracy határozott rántással igyekezett megszabadulni az orvos kezétől, aki nem hadakozott vele. Nem akarta, hogy betege sérülést okozzon magának.

– Eathan! – szólt rá Jason. – Fogd vissza magad! Fogadj szót!

A felbátorodott beteg, hirtelen ötlettől vezérelve a mosdókagyló feletti tükör felé mutatott, jelezve, hogy látni akarja magát.

Dr. Olson és Jason Kilgore egymásra néztek, mintha csak a szemükkel kérték volna ki egymás véleményét. Tanácstalanok voltak azok után, ahogy a lábadozó, de határozottan erősödő beteg a kezére reagált az előbb. Nem egészen voltak benne biztosak, hogy az összedrótozott állkapocs látványa nem váltana e ki még hevesebb reakciót belőle.

– Eltört az állkapcsa, Mr. Kilgore – kezdte bevezetni Dr. Olson, amivel szembesülnie kell Eathan-nek, ha valóban látni akarja magát. – Drótokkal rögzítettük, és ezek miatt nem tud most beszélni. Viszont ha úgy érzi, akkor megpróbálhatjuk, hogy eztán nem csövön keresztül kap enni, hanem valamivel komolyabb étket és szívószálon keresztül. Na, mit szól?

Tracy újra a tükör felé mutatott, de már jóval határozottabban.

– Rendben – bólintott az orvos. – Ugyan nem egy bizalomgerjesztő látvány, de pár nap és ezektől is meg fog szabadulni. Maga nagyon szerencsés Mr. Kilgore, mert nem kellett műtéti eljárással helyrerakni semmit az arcán. A véraláfutások és a duzzanatok is el fognak tűnni – magyarázta Dr. Olson miközben fejével a segédkező nővér felé biccentve jelezte, hogy hozzon egy tükröt, mivel a mosdókagyló feletti nem volt csak úgy levehető.

Holly egy bólintás után sietve ment eleget tenni a kérésnek.

Jason egyáltalán nem tünt nyugodtnak. Ő nagyon is ismerte az öccse heves, kissé agresszív viselkedését és reakcióit.

Ám igazság szerint senki nem tudhatta, ki hogyan fog viselkedni az elkövetkezendő percekben.

Dr. Olson jobbnak látta nem eltávolítani a fedőkötést a rögzítésekről. Kíméletesebb látványnak tartotta, ha a beteg egyelőre csak a kötést látja.

Tracyt viszont az arc állapota zavarta a legkevésbé. Az okozta nála a nagyobb sokkot, hogy nem önmagával találta magát szembe, ahogy a tükröt eléje tartotta az orvos. Egy szigorú, vad tekintetű, férfiarc nézett vissza rá. Szemöldökét dühösen húzta össze, amitől egyébként is sötét szemei szinte feketének tűntek. Akár Jason Kilgore-é.

Ez meg mi? Ez nem én vagyok! Ki ez? Mi történt? – ordított Tracy tudatában. Szíve felgyorsult, amit a műszerek azonnal figyelmeztető visítással jeleztek is.

– Mr. Kilgore! Nyugodjon meg! Ez átmeneti, mint mondtam! Nyoma sem fog maradni! – hadarta a doktor, hogy betegét lenyugtassa.

Tracy ordítani szeretett volna, de a drótoktól, csak egy artikulátlan hang jött ki zárt ajkai közt. Minden izma belefeszült, lendült a keze. Igazán nem is tudta mit akart ezzel a mozdulattal. Elütni a tükröt, hogy ne lássa, amivel szembesülnie kellett, vagy még közelebb rántsa, mert nem hitt a saját szemének. Mindenesetre a heves mozdulattal sikerült kivernie a doktor kezéből a tárgyat, ami szerencsésen csak a testét fedő takaróra fordult.

– Eathan! – Jason ösztönösen ugrott az ágy mellé, de nem mert sehol sem hozzáérni a testvéréhez.

Eathan újra a nyakmerevítő után kapott, mire a doktor rutinosan és kíméletesen állította meg a kezét.

– Ha nem heveskedik, akkor pár percig megszellőztetjük a nyakát. De csak akkor! Különben kénytelen leszek az ágyhoz rögzíteni, hogy ne tegyen magában kárt – kapta a határozott ultimátumot a beteg.

Tracy fújtatva szedte a levegőt, miközben millió gondolat pergett át a fején, mérlegelt, aztán döntött. Igyekezett higgadni, majd dühös tekintetét az orvosnak szegezve, végül pislantva épp csak bólintott.

– Rendben – konstatálta a doktor, elfogadva betege ígéretét, majd óvatos lassú mozdulattal lecsatolta róla a nyakmerevítőt.

Tracy végre végignézhetett a vékony, lepedőszerű takaróval fedett testén.

Széles mellkas tele tapaszokkal, ahol nőiségre utaló mellei sehol nem voltak. Izmos karok hevertek a teste mellett, amiből infúzió csöve vezetett az ágy melletti állványon lógó üvegbe. Jobb lába combtőig be volt gipszelve…

Ez nem én vagyok! – állapította meg remegve. Érezte, hogy szemét égette a könny, akaratlanul dühösen szorította össze fogait.

Ez nem én vagyok! – hajtogatta makacsul.

– Eathan! – Jason óvatosan tette öccse vállára a kezét. – Élsz! Ez most átmeneti! Újra a régi leszel!

Eathan? Nem vagyok Eathan! Ez most átmeneti? Egyáltalán mi ez? Hogy lehetséges ez? Ez, nem az én testem! Mi a franc történt? Mi van ilyenkor? Újra a régi leszek? Ezt hogyan értsem? Újra Tracy Barham? Mert én Tracy Barham vagyok! – tolongtak a gondolatok Tracyben. Tekintetét tehetetlen kétségbeesésében ide-oda kapkodta. Idegesen pislogott.

– Rendben van Mr. Kilgore? – kérdezte higgadtan a doktor, kicsit közelebb hajolva hozzá, a tekintetét neki szegezve.

NEM! SEMMI NINCS RENDBEN! – A beteg dühösen állta az orvos tekintetét, majd lassan felülkerekedett a taktikus énje.

Nyugi! Kivárni! A keményfa kitörik a viharban, amelyik meghajlik, az túléli. Kivárni – zakatolt a fejében, majd pislantva rábólintott a doktor kérdésére.

– Nagyszerű! – Dr. Olson arcán halvány mosoly jelent meg, miközben azért tekintete fürkésző volt. Figyelte a csillapodó beteg reakcióját.

– Pár nap és a drótokat is kiszedjük. Onnantól szép lassan megpróbálhat enni, és beszélni is tudni fog – magyarázta az orvos. Tracyt az a rész villanyozta fel, hogy tud majd beszélni.

Igen! És akkor el fogom mondani, hogy az egész nagyon nincs rendben! – határozta el a nő.

Mikor lényegesen kevesebb kötéssel, valamennyire szabadabban mozogva magára maradt, volt min elgondolkodnia. Makacsul maga előtt látta azt a vad tekintetű férfi arcot, aki a sajátja helyett visszanézett rá a tükörből.

Ez abszurd! Ez hogyan lehetséges? – Hol a düh, hol a tehetetlen kétségbeesés csalt könnyeket a szemébe.

Mi a fene történt? Ilyen a limonádé filmekben van! Kinek a testébe kerültem? Eathan Kilgore. Akkor most ő van az enyémben? Miért? Hogyan? Valami sorsfeladat? A fene egye meg! Eléggé ezoterikus beállítottságú vagyok, na de ez már túlmutat egy határon!

Már nem voltak rajta a tapaszok, a műszerek érzékelői. Jelentősen könnyebben mozgott, nagyobb szabadságot kapott, s annak határozottan örült, hogy egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre csatolhatta le a nyakmerevítőt.

Bár még az ágyhoz volt kötve, de már minden nehézség nélkül ült, és óvatosan próbálgatta nyitogatni a száját. Több szempontból is szokatlan volt neki. Egyrészt a hosszú némaságra ítéltetés miatt, másrészt pedig félt megszólalni. Félt a „saját” hangjától.

Egykedvűen nézte a férfikezet, forgatta, vizsgálgatta.

Tudok majd úgy rajzolni vele, mint az előtt? – Nyitotta és zárta az ujjait.

Végigsimított az állán, az arcán. Sokadjára emelte maga elé a kis asztalon hagyott tükröt. Dr. Olson adott neki bizalmat, amikor nála hagyta, azzal a szándékkal, hogy barátkozzon meg újra önmagával, és erőt adjon neki a gyógyulása látványa.

Tekintete végigsiklott a testén, a takaróval nem fedett combtőig begipszelt lábon. Az ágyékrész, a csípő, a derék körülbelül gyomorszájig takarva volt.

Jesszus! – átvillant az agyán, hogy hányszor vot a szavajárása: „Kivan a nem létező kis faszom!”

Hát most van – konstatálta magában, hangosan vett egy nagy levegőt, bizonytalanul morzsolgatta a takaró szélét.

Nem tudhatta senki, hogy neki nem a gyógyulás gyorsaságával, vagy a sebek állapotával volt problémája, hanem alapból az egész személlyel, aki a tükörből visszaköszönt rá.

Harmincöt éves nő vagyok, és fogalmam nincs hogyan és miért kerültem bele egy férfi testébe. Bethyvel sokszor beszélgettünk ilyen, meg ehhez hasonló dolgokról, történetekről, de ehhez ugyan most mit szólna? Fel sem tudom hívni! A telefonomban volt a száma, ami most ki tudja, hol van! Hiába tudom a címet, hogy hol lakom, hol élek, ha ide vagyok kényszerítve. Ki tudja, mikor leszek megint járóképes?! – kavarogtak a gondolatok a fejében.

Magában már milliószor végig próbálta, hogyan mondja majd el a szimpatikus, mackós testvérnek, hogy akit olyan szorgalmasan látogat, tulajdonképpen nem is az öccse.

Hogyan fog rá reagálni? Tuti őrültnek fog tartani. Vagy azt fogja gondolni, hogy alaposan összekuszálódott minden a fejemben a koponyasérüléstől. El kell neki mondanom és majd megkérem, hogy vigyen haza – határozta el magában Tracy.

Gondolataiban Jason Kilgore zavarta meg, ahogy barátságos mégis kissé szomorkás mosollyal lépett be a kórterem ajtaján.

– Szia – fújta egy nagy sóhajjal kísérve. – Jól nézel ki, tesó! – tette gyorsan hozzá, hogy lelket öntsön a láthatóan kissé magába zuhant öccsébe.

A látványos gyógyulás útjára lépett Eathan csak egy néma pillantás erejéig emelte bátyjára a tekintetét. Neki akart kezdeni a mondókájának, amit annyiszor elismételt már magában, de félt megszólalni. Félt hallani az ismeretlen hangot.

– A doki azt mondta már beszélhetsz – kezdte biztatóan Jason, látva testvérén, hogy mondana is meg nem is valamit. – Sőt…

– Én – kezdett bele Tracy a torkát köszörülgetve, a számára idegen hangszíntől, amin megszólalt. – Mr. Kilgore, én nem… én nem vagyok a maga testvére – mondta sűrű köhécselés és krákogás közepette. Mikor felnézett a férfire, Jason döbbent tekintettel csak pislogva meredt rá.

Mi az, hogy magáz? Mi az, hogy nem a testvérem? – a kérdések sűrű ráncokat rajzoltak Jason Kilgore homlokára.

– Eathan…

– Nem vagyok, Eathan – vágta rá félbeszakítva az igyekvő testvért Tracy, majd újra zavart köhécselésbe kezdett. – Én Tracy Barham vagyok.

A kijelentésre Jason szemei elkerekedtek. Mindenre számított, csak erre a vallomásra nem. Már az is sok volt neki, hogy magázta az öccse, aztán kijelentette, hogy ő nem is a testvére, de hogy mindezek fejébe még azt állította, hogy ő egy nő?! Jasonban kivágta a biztosítékot.

– Tessék? – szakadt fel az idősebb testvérből, arcán több érzelem futott át. Nem igazán tudta eldönteni, hogy - sokszor igen megbotránkoztatóan viselkedő - öccse most csak hülyéskedik vele, ugratni akarja, vagy valóban okozott nála valami zavart a fejsérülés.

– Én, Tracy Barham vagyok – ismételte meg valamivel határozottabban, a hangját több hangszinten próbálgatva a lábadozó testvér.

Jasonnak fogalma nem volt, hogyan reagálja le ezt a vallomást. Dr. Olson ilyenre nem készítette fel. Szó nem volt arról, hogy olyan sérülés érte az öccse fejét, ami személyiségzavarral járna.

– Sajnálom, uram – szabadkozott Tracy, miközben folyamatosan köszörülgette a torkát, zavarta a mély, rekedtes férfihang.

– Semmi baj, Eathan. Rendbe fogsz jönni – bizonygatta Jason, miközben fürkészően méregette öccsét, aki szokatlanul higgadtan és visszafogottan viselkedett. Zavartan nézelődött, olykor a karját, a kezeit piszkálva, vizsgálgatva. Láthatóan úgy viselkedett, mint aki igen nagy zavarban van, szégyenlősen igazgatta a takarót, hogy jobban takarja a testét.

– Nem vagyok, Eathan – ismételte meg Tracy, a hangja kicsit elcsuklott, pislogva fordította el a fejét, túlnézett az ablakon.

Hogy a francba győzzem meg?! Istenem, ez így annyira reménytelen! – hangosan fújta ki a mélyen beszívott levegőt, kínosan csipkedte fogaival az ajkát, ahogy újabb érveket próbált keresni magában, amivel bizonyíthatta volna az igazát a döbbent tekintettel őt figyelő férfinek.

Naná, hogy nem hisz nekem. Az ő helyében én sem hinném el – néha sajnálkozó pillantást vetett Jason felé.