MÁSIK ÉLET - 6

Türelmesen viselte, hogy végre megszabadították az egész lábát merevségbe kényszerítő gipsztől. Legszívesebben szétvakarta volna a bőrét.

Dr. Olson még röntgenfelvételeket kért, hogy biztosra kimondhassa: Már nincs szüksége a betegnek a gipszre.

Az eredményekre várva, izgatottságtól remegő belsővel szinte kántálta magában: „Csak ne kelljen a gipsz! Ne tegyék vissza!”

Lelkileg nap, mint nap megaláztatásként élte meg a kiszolgáltatottságot, ahogy cserélték alatta az ágyneműt, ahogy a tisztálkodásban segítettek neki a nővérek, a segédápolók. Bár nem igazán érezte a magáénak a testet, amibe belekényszerült - ismeretlen okok és körülmények által -, de neki kellett elviselnie a kezeket az érintéseket, amik jelen helyzetében, állapotában segítették.

– Végleg búcsút int a gipsznek, Mr. Kilgore – bólintott elismeréssel Dr. Olson, megdicsérve betege gyors gyógyulását. – Kap egy rögzítőt, s hamarosan meg fogja keresni a gyógytornász, aki a továbbiakban rehabilitálni fogja magát. A hölgy igen karakán, határozott jellem. – A doktor széles mosolyba húzta a száját.

Eathan Kilgore teste annyit erősödött és gyógyult az elmúlt hetek alatt, hogy a magatehetetlen fekvés már csak rossz emlék volt. Legtöbbször a hátát támasztva ült, és Mistynek köszönhetően, sokat rajzolgathatott. A kislány buzgón küldte neki Jasonnal az üres lapokat, a ceruzákat, cserébe a kifesthető rajzokért.

Miközben skiccelt, agya a fiain járt. Azon, amikor a fiúk hirtelen ráírtak, ahogy felfedezték őt a Messengeren és ő először leblokkolt, aztán válaszolt, de meg is bánta. Zavart tanácstalanságában akkor gyorsan kijelentkezett a saját oldaláról, de még a laptopot is kikapcsolta.

Azóta is a lehetőségeket futatta végig a fejében. Hogyan reagáltak volna a fiai, ha azonnal egyenesen megírja nekik: „Élek, csak egy férfitestbe kerültem!”

Valószínűbb, hogy hackernek néztek és töröltetni fogják a profilomat. Ez a logikus reagálás, mivel hogy én hétköznapi értelemben meghaltam, és így út tűnik, valaki feltörte és használja a profilom – kavarogtak a gondolatok a fejében. Más megoldáson agyalt, hogy valahogy felvegye a fiaival a kapcsolatot. Tudni akarta, hogy minden rendben van velük, hogy jól alakul az életük. Fogalma nem volt, hogyan valósítsa ezt meg, de azt igen, hogy nem ronthat ajtóstól a házba.

Teljesen belemerült a gondolataiba, meg a rajzolásba. Nem is hallotta, hogy kopogtak, csak arra kapta már fel a fejét, amikor nyílt az ajtó.

– Szép napot! – köszönt rá, barátságos mosollyal a tipikusan mexikói jegyekkel rendelkező hölgy. Sötétbarna hosszú haja magas, egyszerű copfban volt.

– Jó napot! – viszonozta a nő köszönését a férfi, lassan letette a ceruzát, aztán megmozgatta ujjait, csuklóját.

– Nagyon klassz! – dicsérte a nő, futó pillantást vetve a lapra vázolt kölyökkutyára – És remek torna a kezének. Csak meg ne erőltesse! Fokozatosan! Pihentesse is néha – Mosolya szélesedett, ahogy pillantása a többi rajzra esett, aztán határozott mozdulattal nyújtotta kezét a férfi felé. – Kathy Guerra vagyok, a gyógytornász. Én fogok segíteni magának abban, hogy újra járni tudjon.

Nem az övé volt a test, még mindig idegen volt számára, mégis most megmagyarázhatatlan szégyen fogta el. Lesütött szemekkel igazgatta magán a takarót. Eddig senki nem gondolt arra, hogy neki alsóneműre is szüksége lesz előbb-utóbb. Kapott ugyan egy hátul megkötős kis kórházi tunikaféleséget, de attól még nagyon kellemetlenül érezte magát. Minden összecsapott benne, legszívesebben dühösen borított volna fel mindent, ami csak a keze ügyébe esett. Zavart érzését mély, hangos sóhajokkal igyekezett elnyomni.

– El kell végezzek egy állapotfelmérést, hogy személyre szabottan össze tudjam állítani ön számára a gyakorlatokat – Kathy az ágy melletti kis asztalra csúsztatta a férfi kartonját, amiben minden együtt volt a balesetről, a sérülésekről, az elvégzett vizsgálatokról, kezelésekről, és a jelenlegi státuszról.

Tracy magában igyekezett felkészülni, hogy megint vizsgálgatni fogja valaki. Hozzá fog érni ez a nő, és ez egy férfitest. Akaratlanul vágott egy kínos arckifejezést, miközben a takaró alatt addig húzta a tunika szélét, ameddig csak tudta, hogy takarva legyen.

– Hozzáérhetek a testéhez? – kérdezte Kathy, mire a férfi megemelt szemöldökkel, sötét szemében őszinte döbbenettel nézett a nőre. Ilyet még senki nem kérdezett tőle, se itt Eathan Kilgore-ként, de még Tracy Barhamként sem.

– Magát nem akarom zaklatni, csupán a testéhez érek, mert muszáj hozzáérjek, meg kell, hogy vizsgáljam – hadarta elnézést kérő halvány mosollyal Kathy.

– Tessék? – Eathan zavartan pislogott a nőre.

– Ne nézzen hülyének! Ezt én mindenkitől meg szoktam kérdezni – magyarázta a gyógytornász. – Szoktam kisegítő munkát vállalni az intenzíven és a sürgősségi osztályon is. Szinte minden nap megtapasztalom a halált. Szerintem a testünk az csak egy jármű, amiben mi, azaz az ÉN utazik – próbálta röviden indokolni fura viselkedését Kathy, majd legyintett – Ez az én véleményem, nem is kell egyetérteni velem. Szóval mivel ez a test, úgymond a maga tulajdona, ezért kérek engedélyt.

Tracy ledöbbent az őszinte szavaktól. Egy egészségügyi dolgozótól pláne nem várt ilyen vallomást. Egészen másképpen nézett a nőre a véleménye kinyilvánítása után, és rengeteg gondolat tódult eddig is folyamatosan zakatoló fejébe.

Miközben millió dolog kavargott benne, észre sem vette, hogy elfelejtett válaszolni Kathynek, csak nézte őt.

– Megvizsgálhatom? – köszörülte meg a torkát a nő, amivel ki is zökkentette a gondolataiból. – Hm?

– Ööö. Igen. Persze – motyogta Tracy, zavartan kapta félre a tekintetét.

Kathy folyamatosan kereste a szemkontaktust a betegével, miközben a vizsgálatot végezte. Megemelte a lábat, addig hajlította, amíg ellenállást nem érzett. Reflexet nézett.

– Olvastam, hogy újraélesztették.

– Biztos. Semmire sem emlékszem – hadarta a torkát köszörülgetve a férfi.

– A balesetre sem? Arra, ami közvetlen a csattanás előtt történt? – kérdezgette tovább Kathy.

– Nem. Semmire – válaszolta határozottan Tracy, ahogyan azt Jasonnal megbeszélték. – Ez is fontos a tornához? – kérdezett vissza kissé szarkasztikusan.

– Nem – rántott a vállán Kathy. – Ez csak amolyan, érdeklődés. Beszélgetést próbáltam kezdeményezni. Gondolom, nem szótlanságban akarja végigcsinálni majd a közös foglalkozásokat.

Tracy elszégyellte magát, lesütötte a szemét.

– Bocsánat – motyogta. – Nem akartam bunkó lenni.

– Semmi baj.

– Nem igazán vagyok önmagam – hadarta a férfi, s ahogy Kathy végzett az állapotfelméréssel, azonnal magára húzta a takarót.

– Megértem. Nem kell elnézést kérnie – mondta megértő, halvány mosollyal a nő.

Dehogy érti! – sóhajtott egy mélyet a gondolatához Tracy, s ahogy tekintete találkozott Kathyével egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy mi lenne, ha kérdezne tőle egy s mást.

– Akar róla beszélni? – kérdezte váratlanul a nő, mire Eathan szemei úgy kerekedtek el, mintha valamin rajtakapták volna.

Ez most gondolatolvasó? – robbant benne a döbbenet.

– Miről? – kérdezett vissza a homlokát ráncolva a lábadozó beteg.

Kathy vállai közé húzta a nyakát.

– Maga tudja.

– Nincs miről – morogta barátságtalanul a férfi.

– Rendben – vett egy mély sóhajjal hangos levegőt a nő, magához vette Eathan Kilgore kartonját. – Akkor további kellemes rajzolgatást – biccentett mosolyogva. – Viszlát! – Azzal magára hagyta páciensét.

Tracyben újra kavarogtak a gondolatok, kicsit felkavarta a nő jelleme, viselkedése és a megjegyzései. Még a kedvenc időtöltése sem tudta annyira lekötni, hogy ne agyaljon a helyzetén folyamatosan, és megoldásokon.

Egy darabig várta, hogy majd Jason betoppan, de minél jobban gyógyult, erősödött, a látogatások egyre ritkultak. Jason még a múltkor - Tracy legnagyobb meglepetésére - hozott be neki egy mobilt, amibe már voltak telefonszámok. Szinte csak keresztnevek jelezték, melyik szám kié. Ebből Tracy mindössze négy személlyel találkozott eddig. Lois, Joel, Jennie és Jason.

A testvért hívta.

– Igen, Eathan? – szólt bele a férfi.

Tracy vett egy mély levegőt. Első gondolata az volt, hogy tiltakozik a megszólítás ellen, aztán mégsem tette. Belegondolt, hogy talán Jason olyan helyen van, hogy nem szólíthatja másképpen.

– Hello – kezdte a torkát köszörülgetve. – Szándékoztál bejönni ma?

– Hiányzom? – A férfi hangja kicsit szarkasztikusan csengett.

Tracy képzeletbeli zsebében kinyílt a bicska, de egy újabb mély levegővétellel elnyomta kitörni készülő indulatát.

– Levették a gipszet, visznek majd gyógytornára, meg ilyesmi – hadarta Tracy.

– Ez klassz!

– Jah – morogta az orra alatt a férfi. – Hoznál be valami cuccot? Egy szál semmiben elég kellemetlen lenne a tornára menni. – Ahogy kimondta kérését, szinte látta maga előtt Jason önelégült mosolyát a hallgatása mögött.

– Rendben, tesó! Mit vigyek be? – Az idősebbik Kilgore hangsúlya kicsit mesterkéltnek tünt, de Tracy nem tulajdonított nagyobb jelentőséget ennek. Millió okot tudott volna erre sorolni, ami még érthető is volt.

– Mindegy, csak kényelmes legyen.

– Most azonnal, vagy ráér később?

– Hát, ha lehet, azért még a mai nap.

Elfojtott sugdolózás szűrődött bele a beszélgetésükbe, majd Jason újra elővette középszerű színészi tudását.

– Nem gond, ha anya is bejön velem? – kérdezte végül.

Szóval ott van az anyja?! – állapította meg Tracy, majd rövid gondolkodás után válaszolt.

– Persze, hogy nem gond. Előbb utóbb ezen a találkozáson is túl kell esnem.

Jason, anyja aggodalmas szemébe nézett, ahogy bontotta a vonalat.

 – Jobban aggódik, mint te, anya.

– Szóval, meg sem fog ismerni – a törékeny nő szinte nyögte a szavait, ahogy sokadjára konstatálta fia állapotát. Nem csak a tekintete volt tele fájdalommal, de a hangján is érződött.

– Eathan teljesen más lett – jelentette ki Jason, s hogy ez mennyire igaz volt, azt csak ő tudta. – Ne keresd benne a baleset előtti énjét. Senkire és semmire nem emlékszik – mondta nyers határozottsággal a férfi.

Tracy fejében megint rengeteg kérdés és kétely halmozódott fel, míg várt Jason érkezésére. Idegen volt számára a test, hiszen nem ahhoz a nemhez tartozott, amibe ő beleszületett. Eddig - a számára igen bosszantó D-s és EE kosaras - melleit kellett valahogy belepréselnie a legtöbbször kényelmetlen szabású melltartókba. Ettől a kellemetlenségtől megszabadult a férfitesttel, viszont felütötte fejét egy másfajta probléma.

A melltartónak van kosara, a gatyának nincs! Hogy a francba varázsolom bele ezt, hogy ne zavarjon? Hogy rakják ezt bele a hapsik az alsóneműjükbe? Egyáltalán ez az Eathan boxert hordott vagy azt a másik fajtát? Jesszus! Hogy veszek nadrágot? Hogy fér bele nekik normálisan, és kényelmesen a nadrágba?

Bátortalan kopogás után, lassan nyílt az ajtó. Ősz hajú, apró termetű asszony lépett be rajta. Szemei éppen olyan szúrós tekintetűek voltak, mint Eathannek, de most az aggodalom sütött belőle.

– Szervusz, fiam – mondta csendesen, s kissé bizonytalanul indult meg az ágy felé. Nem tudta hogyan reagálna a fia, ha megölelné.

Tracy tekintetével Jasont kereste, segítséget remélve a férfitől. Bízott benne, hogy az anya, aki teljesen ismeretlen volt számára, nem egyedül jött. Megkönnyebbülten, észrevétlenül sóhajtott fel, ahogy megpillantotta az asszony mögött Jasont.

Az asszony a botjára támaszkodva nehézkes léptekkel közeledett felé. Tracy előre dőlt és készségesen igazította az ágy melletti széket, hogy az anya le tudjon ülni.

– Jöttem volna előbb – kezdte mentegetőzve Clara.

– Nem gond – rázta a fejét a férfi, zavartan igazgatva a takaróját. – Hoztatok valami cuccot?

– Persze! – bólogatott az asszony, s már fordult is Jason felé, és nyúlt a fiánál lévő nagyobb táskáért. Jason nem adta át az anyjának a nehéz csomagot. Kikerülve őt, az ágy mellé tette azt.

– Tréning alsók, trikók, meg fehérneműk – sorolta a testvér.

– Kösz.

– Ne haragudj rám, fiam! – Clara reszkető kézzel fogta meg fia karját.

– Nem haragszom – hadarta Eathan.

– Ígérem, nem szólok bele többet…

– Anya! Nem emlékszik semmire – fojtotta az asszonyba a szót türelmetlenül Jason.

– Akkor is! Meggondolatlanul járt a szám!

– Anya!

– Jason! – Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában, ahogy Eathan megemelte a hangját rászólva a bátyjára. – Hagyd már beszélni – tette aztán hozzá a torkát köszörülgetve. – Senki nem tökéletes. Én sem.

– Az én hibám, hogy…

– Nem, anya. Nem a te hibád, hogy ez történt – Tracy próbálta úgy összepakolni a mondanivalóját, hogy az adott helyzetből a legjobbat hozza ki. Fogalma nem volt az események hátteréről és tisztában volt vele, hogy talán napok és hetek is kevesek lennének ahhoz, hogy anya és fia kapcsolatát átlássa.

– Kezdjünk tiszta lappal – jelentette ki, s összeszedte bátorságát, hogy belenézzen az asszony fátyolosan csillogó szemébe. – Igyekszem, majd nem elcseszni. Megígérem! – mondta, s megfogta az anya, reszkető kezét.

Türelmesen végighallgatta a gyerekkorát idéző emlékek felidézését. Jason láthatóan unta, neki viszont új volt minden. Tulajdonképpen volt haszna is belőle. Valami kevés betekintést nyerhetett Eathan Kilgore gyerekkorába, múltjába, és a családban elfoglalt szerepébe is. Búcsúzáskor hagyta, hogy Clara szorosan magához ölelje, aztán homlokon csókolja. Úgy gondolta ez a legkevesebb, amit megtehet egy gyermekéért aggódó anyáért.

Miután újra magára maradt, az ölébe emelte a méretes táskát és elkezdte átnézni a tartalmát. Csupa szürke, fekete, khaki-zöld és barna holmik.

– Úgy látom nem csak a zenei ízlésünk hasonló – állapította meg motyogva csak úgy magának, miközben tovább túrta és pakolgatta a ruhadarabokat. – Remek! – A kezébe akadt az első boxeralsó. – Wao! Calvin Klein, Puma! Azt a kifinomult ízlését! – fújta kicsit csípős éllel, közben hitetlen tekintettel forgatta a ruhadarabot. – Ebbe préseljem bele? Basszús! Kizárt, hogy ez kényelmes legyen! Pf!

A tunikát lecserélte az egyik szürke pólóra, amit jelentősen komfortosabb érzés volt viselnie. Aztán a boxeralsók között kezdett el válogatni. A gipszből nem is olyan régen „kicsomagolt” lába nem igazán akart engedelmeskedni, így kézzel kellett belesegítenie az alsónadrágba. Szembesülnie kellett a művelet közben azzal, hogy ez a test, korántsem olyan hajlékony, mint amit már élete során megszokott. Néhány mozdulat nem is ment olyan könnyen. Mire végre a ruhadarabot felügyeskedte a csípőjére, újabb megoldandó feladattal szembesült. El kellett valahogyan helyeznie a nemi szervét. Fentebb húzta a boxert a derekára, majd visszább a csípőjére, több helyzetbe is pakolgatta a számára idegen és egyre idegesítőbb testrészt.

– Ó, a nem létező kisfaszomba! – csúszott ki a száján megszokott mondása. – A francokat! Már nagyon is létező! – morgolódott, miközben az alsónadrágba matatott újra és újra kényelmesebb helyzetet keresve, az igenis kézzelfogható férfias szerszámnak. – Az XL-es melleim helyett lett egy XL-es farkam! Basszús!

Váratlanul nyílt az ajtó és valósággal belibbent Kathy Guerra.

– Ó, bocsánat! – hadarta, ahogy rajtakapta a férfit, hogy az alsójában matat, s azzal a lendülettel azonnal hátat is fordított a betegnek. Bentebb rántotta a magával hozott tolószéket és belökte az ajtót.

Tracy érezte, hogy lángol a férfi arca.

Kurva jó! Most tuti azt hiszi kivertem magamnak! – összeszorított fogakkal, és szemmel húzta ki a kezét boxeralsóból. Nem akarta látni a nő arcán a reakcióját.

– Elnézést – fújta a nő, még mindig a hátát mutatva a beteg felé, a talpán billegett. – Nem akartam semmiben megzavarni.

– Nem zavart meg semmiben – vágta rá azonnal Tracy. – Épp csak… most öltöztem fel… Hoztak be nekem cuccokat – magyarázkodott akadozva, aztán egy mély hangos sóhajjal jobbnak látta hallgatni. Lehorgasztott fejjel, zavartan kezdte piszkálni a takaró anyagát, miközben kelletlenül igazgatta vissza magára.

– Tudom, hogy ma már nem számított rám. Igazából én sem terveztem, csak egy hirtelen ötlet volt. – Kathy közelebb igazította a tolószéket az ágyhoz. – Olyan lelkesnek láttam, hogy lekerült önről a gipsz, hogy úgy gondoltam kipróbálhatjuk még ma, hogyan boldogul ezzel. Lényegesen több mozgásteret kapna.

– Köszönöm – motyogta az orra alatt a beteg.

– Nincs miért szégyellnie magát Mr. Kilgore – Kathy lassan leült az ágy szélére, tekintete végigsiklott a szanaszét heverő ruhadarabokon. – Megértem.

A férfi makacs hallgatásba burkolózva kerülte a nő tekintetét, s szavaira is csak egy hangos sóhajjal reagált.

– Meghívom egy kávéra! – Kathy kedves mosollyal vállon legyintette a férfit. – Mit szól hozzá? Vár még vendéget, vagy elrabolhatom?

Tracyben több érzelem szaladt össze. Kimondhatatlanul örült a lehetőségnek, de azonnal eszébe is jutott milyen nehézségeket kellett leküzdenie, hogy felvegye a boxeralsót, amit ráadásul nem is sikerült eligazítani magán. Igyekezett a legkisebb feltűnést kerülve kényelmesebb helyzetbe fészkelődnie magát.

– Akkor még magamra kell varázsolni egy nadrágot is – morogta az orra alatt, de hangjából azért kicsengett, hogy felvillanyozta a rögtönzött programlehetőség.

– Elfogadja a segítségemet, vagy szereti a kihívásokat?

– Szeretem a kihívásokat – vágta rá a férfi és arcán végre megjelent egy halvány, zavart mosoly.

– Remek! – Kathy lendületesen lökte el magát az ágytól, s elismerően csettintett egyet. – Ez a beszéd!

Fel sem tűnt Tracynek, hogy Kathy kissé meglepett arckifejezéssel figyelte őt, ahogy rutinos mozdulatokkal hajtotta össze a holmikat miközben gyorsan összekapkodta azokat az ágyról.

– Maga a seregben szolgált?

– Tessék?

– Bámulatos, ahogy pakolás közben pikk-pakk össze tudja hajtani a ruháit.

A férfi zavartan kapta félre a tekintetét, sután rántott a vállán.

– A rutin az rutin – köszörülte a torkát és hozzáfogott felvenni az egyik tréningalsót. –  Van, amit nem felejt el az ember – motyogta, s mint az előbb - amikor magában kínlódott felvenni a boxeralsót -, próbált úgy hajolni a térdére, ahogy azt eddig megszokta. Aztán mivel újra szembesült hajlékonysága elvesztésével, bosszankodva ragadta meg a bokáját és húzta magához.

Azt viszont határozottan élvezte, amikor megtapasztalta, hogy fizikai ereje sokkal nagyobb.

Biztos kondizhatott – futott át az agyán, ahogy sikerült összehangolnia a saját gondolatait a test izmaival. Saját magát is meglepte, hogy milyen könnyen átpakolta magát az ágyról a székbe.

– Remek! – dicsérte Kathy elismeréssel, ahogy rámosolygott. Tracy a mosoly mögött észrevette a fürkészően kutató tekintetet. Érezte, hogy megfigyeli őt, csak még azt nem tudta, hogy miért. Szakmailag, vagy talán valamit gyanít. Aztán elhessegette aggodalmas gondolatait.

Honnan gyanítana bármit is? Nem ismerte Eathan Kilgore-t. Nem tudja, hogyan viselkedett és mi a más rajta. Nincs összehasonlítási alapja – zárta le a gondolatait Tracy, majd Kathy biztató, lendületes kézmozdulatára megpróbálta mozgásba hozni a széket.

A folyosón haladva, nagyon összpontosított, hogy haladni tudjon a székkel, közben - mint mindig a „testváltás” óta -, kavarogtak a gondolatok a fejében. Főleg így, hogy már az ágy börtönéből, tolókocsira váltva nagyobb mozgási lehetőséget kapott.

Ha kiengednek, megnézem majd, hogy hová temettek – határozta el, aztán a fiai jutottak az eszébe.

Látnom kell őket! Úgy tudják, hogy elvesztették az anyjukat, pedig csak más testbe került…

– Ha nem vagyok indiszkrét, megkérdezhetem: van-e családja? – A nő kérdése kizökkentette gondolataiból.

– Igen, van két kamasz fiam – vágta rá gondolkodás nélkül, majd még a levegőt is visszatartotta.

Basszús! – Dühös lett magára, miközben elárasztotta az aggodalom.

Lebuktam! – futott át az agyán s inkább nem is nézett a mellette ballagó Kathyre. Így is érezte, hogy kielemzi őt.

A nő megköszörülte a torkát, meghatározhatatlan mosollyal pillantott oldalra Eathanre.

– Két kamasz?! Wao! Mennyi idős is most?

Tracy nagy levegőt vett, majd válasz nélkül hangosan fújta ki. Szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ez felett bizony elsiklott. Fogalma nem volt mennyi idős is a férfitest, amiben éppen létezett. Most döbbent rá, hogy nem ártana meg is tanulni Eathan Kilgore születési dátumát.

– Harminckettő, ha jól emlékszem a kórlapjáról – folytatta Kathy s ezzel ki is segítette zavart helyzetéből a beteget. A férfi kelletlenül csak rábólintott, hiszen biztos volt benne, hogy ezt most a nő tuti jobban tudja.

– Tizennyolc évesen? Akkor nagy volt a szerelem, vagy csak nem vigyáztak? – csacsogott tovább Kathy, egy pillanatra sem hagyta hallgatásba fulladni beszélgetésüket. – Hogy hívják a fiait?

Tracy döntött. Nyilván az is benne van a kartonjában, hogy egy ideig zavart volt a személyét illetően, így talán nem lesz feltűnő, ha még időben kijavítja az információt.

– Misty – motyogta.

– Misty? – Kathy szemöldöke kíváncsian emelkedett meg. – Azt mondta fiai vannak.

– Nem. Lányom van. Egy hat éves kislányom – morogta az orra alatt a férfi.

– Ou. Értem.

– Nem igazán voltam önmagam mikor magamhoz tértem – mentegetőzött a beteg. – Még most is összekutyulok dolgokat.

– Összekutyul?

Kathy kávét vett az automatából, az ebédlő asztalaihoz sétáltak.

– Igen, olvastam, hogy amikor magához tért azt állította, maga valaki más – kezdte tapintatosan Kathy, nem eresztve beszélgetésük fonalát. – Majd amnéziaként lett diagnosztizálva. Ez szerepel a kartonjában. – A nő lassan engedte le magát a férfival szemben, tekintete fürkésző volt, ahogy Eathan sötét szemeibe nézett. – Valóban nem emlékszik semmire?

Eathan lassú mozdulattal ingatta a fejét, de közben igyekezett kerülni a nő kutató pillantását.

– Egyáltalán semmire? Egy apró emlékfoszlány a gyerekkorából, vagy eddigi életéből? Az elmúlt pár hétben sem ugrott be semmi? Nem emlékeztette magát semmi egy régebben megélt eseményre…

– Nem – szakította félbe határozottan a nőt Tracy.

Másodpercekre közéjük ült a kínos feszült csend.

– Akiket megérintett a halál sokféleképpen reagálnak. – Kathy nem engedte a témát. – Valakik alagútról mesélnek, fényről, van, akik egészen más emberré válnak. Nem maga az egyetlen, aki másnak vallotta magát, miután magához tért a kómából.

Tracy némaságba burkolózva hallgatta a nőt.

– Az én szakmámban és főleg az intenzíven elég sok ilyennel találkozik az ember. Van, aki valóban összezavarodik, mert olyan jellegű koponyasérülést szenvedett. De maga Eathan Kilgore, más.

Eathan felkapta a fejét a kijelentésre.

– Hogy érti, hogy más? – kérdezte a homlokát ráncolva.

Kathy tekintetét a férfiébe furta, mint aki azon hezitál, hogy a beteg nyakába zúdítsa-e, amit lát rajta. Aztán egy nagy levegőt vett és belekezdett:

– Amikor megkaptam a kórlapját, és olvastam erről az apró megjegyzésről, hogy a bátyja elmondása szerint maga közölte vele, hogy nem a testvére. Azt állította, hogy ön Tracy Barham.

A férfi állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy Tracy dühösen szorította össze a fogait. Mérges volt magára.

– Amikor azt mondta a rutin az rutin, emlékszik? Tökéletesen igaza volt! Ahogy maga összehajtotta pakolás közben a ruhákat, ahogy a legnagyobb természetességgel úgy gondolta elér a bokájáig, ezek a mozdulatok mind-mind rutinból jöttek és egyáltalán nem jellemzőek egy férfire. Amikor váratlanul benyitottam, maga nem önkielégítést végzett, hanem úgymond ismerkedett a nemi szervével. – Kathyből ömlöttek a szavak.

– Nem ismerkedtem vele – morogta dacoan Tracy, s csak néha pislantott rendezetlenül szemébe lógó frufruja mögül a nőre. – Csak éppen eligazítottam az alsómban.

– Nem emlékszik semmire Eathan Kilgore életéből, múltjából, és azért nem, mert nem azt élte eddig. Így van? – szegezte a határozott kérdést a férfinek Kathy.

Makacs hallgatás volt csak a válasz.

– Minden elismerésem az öné, ahogy egyedül próbál megbirkózni a kialakult helyzettel. Más kétségbeesetten vergődik, hajtja az igazát, amit természetesen senki nem fogad el. De maga kivár, taktikázik. hihetetlen önfegyelme van. Ez a „nem emlékszem semmire” klassz! Nagyon jó arra, hogy időt nyerjen.

– Jason ötlete volt, nem az enyém – törte meg a hallgatást, szinte csak az orra alatt morogva Tracy.

– Jason? Jason Kilgore? Elmondta neki és ő hitt magának?

Eathan megrázta a fejét, majd kelletlenül rántott a vállán.

– Először a dokihoz rohant, hiszen nyoma van a kórlapomon. Aztán nyilván meggondolta magát, mert elment a címre…

– Elküldte a címre, ahol eddig élt?

– Igen – bólintott Tracy. – Azt hittem, hogy az ő testvére meg az én testemben van. Gondoltam valahogy csak vissza lehet cserélni.

– És ahogy látom, ezt nem lehetett – Kathy együttérzően nézte a férfit, aki tagadhatatlanul zavarban volt és ordított róla a fájdalom. Sötét szemében könny csillogott, ahogy egy sóhajjal nagy levegőt vett és felnézett a gyógytornászra.

– Meghaltam. Eltemettek – közölte Tracy remegő hangon suttogva. Nem akart sírni, még csak a könnyeit sem kiengedni. Pislogva tekingetett, ahogy igyekezett tartania magát.

– Nem halt meg, mert itt van! – Kathy ösztönösen nyúlt a beteg keze után, ahogy Eathan az öklét morzsolgatta. – A testet temették el, amiben eddig létezett.

– Sovány vigasz! Oda az egész, eddigi életem! Nem sétálhatok vissza! Nézzen már rám! Hogy állhatnék így például a fiaim elé? Mit mondhatnék nekik? Hahó, srácok, nem haltam ám meg! Csak innentől majd az apátok leszek, nem az anyátok! – Fájdalmas fintorral húzta ki Kathy kezéből az övét, nekidőlt a szék háttámlájának.

– Maga él! – emelte meg a hangját Kathy ellentmondást nem tűrően – Csak más a teste. Majd megszokja. Ha ebbe születik, akkor ez lett volna a természetes – rántott a vállán. – Alkalmazkodjon hozzá.

– Ezt így nagyon könnyű tanácsolni.

­– Eddig is remekül csinálta! Eztán is fog menni, ebben biztos vagyok!

– Hogy éljek tovább Eathan Kilgorként? Nem tudok úgy viselkedni, ahogy ő viselkedett. Kapásból én motort vezetni sem tudok! Ellenben ha nem rajzolhatok, abba én beleőrülök! Nem tudom az ő életét ugyanúgy folytatni!

– Nem is kell – ingatta a fejét Kathy, s visszább véve a hangját igyekezett halkabb mederbe terelni a beszélgetésüket. – Már említettem, hogy nekem meg van a saját értelmezésem és véleményem a lélek és a test kapcsolatáról. Nem azt mondom, hogy egyet kell értenie velem, de érdemes elgondolkodnia rajta. Segíthet.

– Miben?

– Átállni.

Eathan olyan „minden mindegy” arccal hanyagul rántott a vállán.

– Hallgatom – motyogta, mire Kathy lelkesen beszélni kezdett.

– Nem is tudom, hol kezdjem – fújta hangos levegővétellel a nő. – Talán ott, hogy megszületünk, beleszületünk egy testbe. Hisz maga abban, hogy meghalunk, aztán újra születünk? Abba, hogy életek sora van mögöttünk és előttünk?

– Igen. Mondhatni. Sokat gondolkodtam én is hasonló dolgokon.

– Remek! Vagyis, egyik életünkben férfiak a másikban nők vagyunk.

Tracy elgondolkodott Kathy szavain.

– Végül is igen – bólintott rá egyetértően.

– Amikor beleszületünk egy testbe, évek hosszú sora van, hogy megtanuljuk irányítani és felvenni, azokat a viselkedési formákat, amik ahhoz kapcsolódnak. Vagyis, hogy nőként vagy férfiként viselkedjünk – magyarázta Kathy, Tracyt pedig egyre jobban érdekelte, a nő okfejtése.

– Igazából ezen már én is filóztam – szúrta közbe elgondolkodva Tracy.

– Ahogy mondtam már. A lélek egy különálló valami, az az én! Az vagyok, én! A csupa nagybetűs ÉN! – Kathy öklével a mellkasát verve beszélt. – A testem a jármű. Vagy ilyen, vagy olyan. Ember, vagy állat, nő vagy férfi. A nevet a test kapja. A női testét hívták Tracy Barhamnak. Ami nyilván olyan állapotba került, hogy már nem volt arra alkalmas, hogy az életfeladatát beteljesítse benne. De maga létezik, él! Itt van és egy Eathan Kilgore nevű testben utazik. Ez lett a járműve. Tanulja meg vezetni – Kathy biztató mosollyal kacsintott Tracyre.

– Megbolondulok, ha nem lehetek önmagam! – Tracy szinte nyögte, szeme újra fátyolos lett.

– Miért ne lehetne?

– Nem tudok motort vezetni! Nem tudok gitározni sem! Imádok rajzolni! Az meg, hogy lefektessek bárkit is, eszemben sincs!

– Na, ne szaladjunk ennyire előre – csitította Kathy az újra hangosodó békétlen lelket. – Apró lépések! Nem kell motort vezetnie, ha nem akar. Gondoljon bele! Majdnem halálos kimenetelű balesete volt, simán ráfoghatja, ha nem akar motorra ülni. De még az is lehet, hogy a kíváncsiság mégiscsak belevisz, hogy megtegye. Könnyen megoldható, hogy úgy tanuljon meg motorozni, hogy azt ne tudja meg más. A gitárral ugyanez a helyzet. Az amnézia remek ötlet volt! Azt is közölheti, hogy megváltozott. Annyira megérintette a halál, hogy más ember lett, átértékelődtek a dolgok. Ebbe nem fog belekötni senki. Azt mondta Jason tudja. Akkor az jó! Ő rengeteget segíthet beilleszkedni.

– Megígértem neki, hogy nem csinálok a testvéréből buzit – morogta okvetetlenkedve Tracy. – De nekem eszemben sincs úgy gondolni egy nőre. Én nő vagyok, vagyis voltam. Vagy mit tudom én!

– Na, figyeljen ide! Maga egy erős, kitartó és jól alkalmazkodó, remek problémamegoldó képességgel megáldott lélek! Igaz, hogy nem ebbe a férfitestbe született, de a földi élete folytatásához, most ezt kapta. Ahhoz hasonlítanám ezt, amikor valaki egészségesen születik és valami folytán elveszti a lábait, vagy a hallását vagy a látását. Az is egy másfajta, új élet kezdete. Meg kell tanulnia a továbbiakban így élni. Magának is. Most ne azzal foglalkozzon, hogy mondjuk, a haverok elvárnának magától egy bizonyos viselkedést. Azzal, hogy csak simán legyen önmaga. Rajzoljon, ha jól esik, ismerkedjen meg új emberekkel! Legyen önmaga, úgy álljon mindenkihez, ahogyan azt maga gondolja és ne úgy, ahogy azt az eltávozott lélek tette volna! Soha ne tegye fel ezt a kérdést magának, hogy ő mit tenne? Úgy ahogy az évek során miközben felnővünk, összecsiszolódunk a testünkkel, majd maga is összehangolódik az új járműjével. Szerintem, magának menni fog! Nem mondom, hogy pár nap alatt, pikk-pakk, de menni fog!

– Ez így, magát hallgatva veszett könnyűnek és egyszerűnek hangzik – Eathan zavart, hálás mosollyal nézett a nőre. – Köszönöm!

– Ugyan már! Nincs mit! – Kathy megpaskolta az idegesen, görcsösen ökölbe szorított férfikezet. – És ha jól esne régi emlékekről beszélni valakivel, még a Tracy Barham idődből, akkor szívesen meghallgatom. Legalább jobban megismerhetem.

– Csak most kicsit összezavarodtam. Akkor, hogy is van? Ki is vagyok?

– Maga egy csodálatos lélek!

– Ha a Tracy meg az Eathan csak egy jármű nevei, akkor hogy hívnak engem?

– Szerintem a léleknek nincs se neve, se neme. Minden lélek egyedülálló, nem a névtől lesz olyan és az, aki. Romeo nagyon okosan mondta! Bárhogy hívod a rózsát, ugyanolyan illatos. A névtől nem változik meg az, akik mi vagyunk.

– Szóval innentől legyek Eathan Kilgore?

– Nem! Innentől Eathan Kilgore a neve. De attól még nagyon is önmaga!

Eathan vett egy hangos mély sóhajt, s a már megszokott mozdulattal - amivel anno mindig újra összefogta a copfját -, áttúrtra a haját.

– Most tuti agyalni fogok megint egy rakat dolgon.

Kathy ajka mosolyra húzódott.

– Az sose baj.

– Most mi a véleménye rólam? – Eathan úgy nézett a nőre, mintha ki tudja milyen bűnöket árult volna el magáról, s most megbocsátást vár.

Kathy felnevetett.

– Semmi rossz! – vágta rá őszinte jókedvvel a nő. – Köszönöm, hogy bízott bennem és elmondta nekem. Nagyon örülök, hogy megismerhettem! Nagyon jó volt végre valakivel őszintén ilyenekről beszélgetni. Tuti nem lesznek unalmasak a tornaóráink.

– Nem tudom hányadán álljak Jasonnal. Néha furán viselkedik.

– Nem csodálom. Ha valakinek ilyet mondanak, aztán ő maga is szembesült a hihetetlen igazsággal. Fel kell neki is dolgoznia.

– Lehet – biccentett Eathan. – De ha megkérhetem, inkább ne tudjon róla, hogy maga is tudja. Megérzés – rántott a vállán a férfi. – Önben jobban megbízom, mint benne.

– Rendben – bólintott Kathy.

FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 18

Jali kavargó érzelmekkel, megállíthatatlanul menetelt a szurdok felé. Lelkét szorította a fájdalom, s mintha csak nem akarná, hogy szétszakadjon a mellkasa, keresztbefont karját melleire szorította. Alig várta, hogy felérjen, s mint egy fuldokló, aki végre levegőt kapott szívta tele tüdejét levegővel.

Talan már ott volt, várt rá.

Meg is lepődött kissé a fiatal őrző. Azt tudta, hogy számíthat a férfire, de azt nem is remélte, hogy előbb fog ott lenni, mint ő. Minden szó nélkül zokogva vetette a karjaiba magát. Talan pedig átölelve tartotta s hagyta, hogy Jali könnyeivel kiengedje magából a szorító fájdalmát.

– Mond meg nekem Talan, mi köt hozzá, hogy ennyire fáj? Miért fáj ennyire? – zokogta Jali, s ha lehetett volna még ettől is jobban belefúrta volna magát az erős, biztonságérzetet adó karokba.

Talan torka összeszorult, hogy így szenvedni látott egy számára fontos és kedves személyt. Eszébe jutott a saját fájdalma, amikor Haley a Pádisban meglátogatta őt. Szeme fátyolos lett. Chidalu valamivel távolabb ült le, pislogva nézte őket. Talan a fejét billentve jelezte a nőstényfarkasnak, hogy hagyja őket magukra. Chidalu megértette. Felállt, s ráérősen elsétált. Be a sűrűbe. Elnyelték a bokrok ágai, levelei.

– Átélted a szenvedését, mellette voltál, lépésről lépésre segítetted és kísérted az úton ki a zavarodottságából – sorolta a szakrális őrző.

– Téged is gyógyítottalak, Talan! A te fájdalmaidat és zavarodat is éreztem!

– Az más volt. Judahhal együtt tettetek meg egy hosszú utat. Te érett és nagyszerű őrzővé, gyógyítóvá váltál mellette, ő pedig visszatalált az övéihez. Ezek olyan dolgok, amik néha erősebbek és felülírnak minden köteléket.

– Itt volt!

– Ki volt itt?

– Adahy! – Jalit újra elragadta a zokogás, maga előtt látta a meleg, intenzív kávébarna szempárt, ahogy vágytól és féltéstől fűtötten nézett rá.

– Judah és Adahy egy! A nevet Judah farkas énjének, te adtad. Attól ő még ugyanaz a személy és lélek – magyarázta a félvér férfi.

Jali makacsul rázta Talan szavaira a fejét.

– Nem! Valami nagyon nem stimmel! Tudom! Érzem! Adahy egészen más! Nem Judah volt, aki nekiment Jarednek!

Talan szemöldöke kérdően megemelkedett.

– Judah nekiment Jarednek? Ki az a Jared? Judah mikor tett ilyet? – ömlöttek a kérdések a szakrális őrzőből. – Valamiről azt hiszem lemaradtam.

– Egy vendég, valami állatvédő féle – rántott a vállán Jali. – Rendben, van egy kisugárzása, amit nem tudok megmagyarázni én sem. Mindegy. Szóval épp csak váltottunk pár szót, udvarias volt. Nem szemtelenkedett, nem volt tolakodó. Judah a semmiből került elő és teljesen kifordulva magából a torkának esett. Mindenki ledöbbent! – hadarta a félvér lány, igyekezett röviden felvázolni a történteket. – Azt hittem az emlékei között volt valami. Hogy a helyzet esetleg régebbi dolgot hozott elő, ami Averyvel történt és kivetítette rám. De nem!

– Nem?

Jali a fejét ingatta.

– Nem! Mikor kettesben maradtunk a szemembe mondta, hogy nem élné túl, ha nekem valami bajom esne. Meg aztán, hogy nem nyúlhat hozzám senki sem – idézte fel a farkas szavait a lány. – Ez azt hiszem több mint egyértelmű volt, hogy neki is jelentek valamit, nem csak ő nekem. De Judah egészen másképpen viselkedik! Hideg! Arrogáns! Mikor eszmélt, vagy az is lehet elnyomta a benne lévő farkast, elnézést kért. Azt mondta, reméli, hogy nem bántott. Ennyi! Sehogyan sem jó ez, Talan! Judah nagyon nincs összhangban a benne lévő farkasával! – Jali egyre lendületesebben magyarázva merült bele a vezér lelkének, személyiségének elemzésébe. – Most tegyük félre az én érzéseimet. Nézzük Judahot! Ez rá a legveszélyesebb! Elnyomja a farkasát! Szerintem Judah utál engem, és nem nézi jó szemmel, hogy a farkas énjének valamiben más a véleménye. Nem egyezik az ízlésük vagy ilyesmi.

Talan arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy hallgatta Jalit, aki egyre jobban már inkább Judahért aggódott, a saját fájdalmáról el is terelődött a szó.

– Nagyon úgy tűnik, hogy inkább konfliktusforrás vagyok neki. Nem gyógyítom, hanem inkább zavart okozok benne… – Jali szava megakadt, ahogy Talan vetkőzni kezdett. – Te meg mi a fenét csinálsz?

A férfi ajka széles vigyorba húzódott.

– Mit szólnál hozzá, ha mi ápolnánk a kapcsolatot a bennünk lévő farkassal?

– Mi van?

– Mondjuk, vadászhatnánk – rántott a vállán Talan. – Te nem vagy éhes?

– Tessék? – Jali zavart pislogással igyekezett mindenfelé tekingetni, de a férfi pont előtte bújt ki a ruháiból. – Nem! Nem vagyok éhes! – vágta rá, mint egy dacos kislány, s végső megoldásként hátat fordított a megállíthatatlanul vetkőző félvérnek.

– Akkor csak úgy futni.

– Figyeltél te rám? – morogta sértetten Jali, néha hátra pislantva a válla felett.

– Persze! – bólintott Talan. – És az a véleményem, hogy napokra össze kéne téged és Judahot zárni.

– Mi van?

– Judah nem utál téged!

– Hát persze!

– Gondolkozz már kicsi lány! Wyomingból nem Adahy indult el Clear Creekre, hanem Judah! Judah kér bocsánatot, mert ő tud magán uralkodni, de a benne lévő farkas, nem!

Jali zavart pislogással hallgatta Talan ésszerű érveit.

– Igen, okozhatsz benne zavart. Sőt! Tuti, hogy okozol is!

– Na, ugye?!

– De nem úgy és olyat, amilyet és ahogyan azt te gondolod. Igenis gyógyítod, hidd el! Már a puszta léteddel, azzal is, ha a közelében vagy. Neked fájnak a te érzéseid, ő pedig fél a sajátjaitól. Pont ezért kéne összezárni benneteket! – Talan megszabadult az utolsó ruhadarabjától is, miközben beszélt. – Végre megbeszélnétek, szemtől szembe ki mit érez, aztán kavarnátok egy hatalmasat!

– Tessék? – Jali felháborodottan pördült meg a sarkán.

– Na, gyere rohangálni! – intett Talan, s teste hatalmas farkassá formálódott át, miközben fordult, izmai megfeszültek, ahogy nekilendült az ugrásnak.

Jali még pár másodpercig a férfi szavain gondolkodott, majd ő is vetkőzni kezdett. Határozottan jobban érezte magát a beszélgetéstől. Arcán végre halvány mosoly jelent meg.

– Klassz lelki kuka vagy, Talan! – kiáltotta, s ahogy a férfi farkas alakja után mozdult, alakot váltott ő is.

Fogalmuk nem volt, de nem is nagyon érdekelte őket, hogy meddig rohangáltak és sétáltak céltalanul, csak úgy. Talan még leendő házának helyét is megmutatta a lánynak, közben így ő maga is láthatta éppen hol tart az építkezés. Mint két gyerek végigrohantak a patakban a folyását követve, néha játékosan taszítva egymáson.

Aztán visszamentek a szurdokhoz.

Vizesen és jókedvű nevetgéléssel kezdtek el öltözködni.

– Emlékszel, amikor először vittél el vadászni? – kérdezte Jali háttal a férfinek, miközben fordítgatta a ruháit és kapkodta magára.

– Naná! Felejthetetlen volt apád jobbosa! – vigyorgott Talan, ráérősen igazgatta a felsőjét mielőtt belebújt. Állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy mozdult előtte a bokor, s az ágak takarásából előlépett Dean.

– Fasza! – szívta a fogai között a szakrális őrző, miközben Dean tekintete gyilkosan szegeződött neki.

Jali megpördült a sarkán a hangokra, még a légzése is kihagyott.

– Dean?! Te mit keresel itt? – szakadt fel belőle.

– Dolgozom – motyogta a fiatal férfi. – Éppen bejártam a terepet.

– Ez nem az, aminek látszik – köszörülgette a torkát a lány.

Dean vágott egy tanácstalan fintort, sután rántott a vállán.

– Bazdmeg, mi mindig lebukunk! – fújta a fejét hitetlenül ingatva Talan. – Vagyis nem lebukunk, csak félreérthető helyzetben… No mindegy! – legyintett a férfi. – Úgyis azt gondol, amit akar.

– Én mentem nagyapához – hadarta Jali s ellavírozva a két hím között, magukra hagyta őket.

– Szóval igaza volt keresztapámnak – sóhajtotta Dean, s elkezdte a földet rugdosni bakancsa orrával.

– Ó, ne már! Ginty meg az ő rögeszméi! – Talan az ég felé emelte tekintetét.

– Ebben mi nem volt egyértelmű, Talan? – lendítette a kezét Dean – Éppen öltözködtetek…

– Láttál már emberi ruhában vadászó farkast? – A tapasztalt őrző legyintett, s folytatta az öltözködést. – Én nem vagyok a riválisod, Dean! Sőt! Neked Jalival szemben nincs is riválisod!

– Na, ne mond! – prüszkölte félvállról a fiatal férfi.

– Az ő kapcsolatuk régebbi, mint ahogy ti megismertétek egymást!

Dean homloka ráncba szaladt a szakrális őrző szavaira.

– Te tudod, hogy ki van a szívében? – kérdezte döbbenten a félvér.

– Ha figyelnétek rá, ha együtt éreznétek vele és nem megfojtanátok az érzéseitekkel, akkor ti is tudnátok! – fakadt ki indulatosan Talan. – Olyan természetes, hogy Jali gyógyít, törődik, meghallgat. Észrevette valaki is, hogy miközben ő mások lelkét gyógyította az övé majd meghasad?

Dean szégyenkezve pislogott a földre maga elé.

– Ne akard, hogy válasszon, mert már megtette. Ne kérdezd tőle, hogy miért, mert nem tartozik magyarázattal.

Talan körbenézett, Chidalut kereste.

– „Dalu! Indulunk! Merre vagy?”– küldte mentális üzenetét a nőstényfarkasnak, aki nem mehetett messzire, mert pár másodperc múlva előlépett a bokrokból.

– Keress mást Dean, Jali szíve foglalt. És ahogy mindkettőjüket ismerem, ez nem is fog változni – mondta csendesen, hangjában azért kicsengő együttérzéssel. Talan is megtapasztalta milyen az, reménytelenül szeretni valakit. Milyen az, ha közös jövőt tervez valakivel, s azzal kell szembesülnie, hogy elkésett.

Dean kérdőn emelte tekintetét a szakrális őrzőre.

– Ahogy mindkettőjüket ismered? – dünnyögte megismételve a tapasztalt félvér szavait. – Nem csak tudod, de ismered is ki az?

Talan ahogy elhaladt a fiatal őrző mellett, megveregette a vállát.

– Hidd el, tudom, hogy Jali milyen értékes – motyogta a férfi. – De vannak még kincsek a nagyvilágban.

Magára hagyta kavargó érzelmeivel Deant, az ő gondolatai már egészen máshol jártak.

Lawrence vérén.

Ha Jali nem telefonál rá, azóta már álomba merülve kutakodott volna az ifjabbik McElhanely érzelmei és emlékei között. Visszaindult a Corbet villába, miközben már azon agyalt, hogyan kérje meg Dorothyt, hogy gondos, s már tapasztalt felügyeletet biztosítson neki újra, hogy belevesse magát valakinek a legrejtettebb titkaiba.

Fyra öklendezve hajolt a WC csésze felé. Nagyokat sóhajtozott és köpködött két hányás között. Agya azon járt, hogy mit is evett előző este, miközben dühös volt. Magára a városra, hogy minek is kellett elutaznia Clear Creek-ről?! Ott még a kaja is jobban feküdt a gyomrának.

A rosszullét nem akart szűnni, így kénytelen volt beteget jelenteni. Órák múlva enyhült csak az émelygés és szédülés, amikor végre meg mert kockáztatni, egy Adele által ajánlott gyógyteakeveréket.

A nappali foteljében kuporodott és kortyolgatva a forró italt a bevetés körül forogtak a gondolatai. Nick szavain, a tekintetén, ahogy a szemébe nézett, amikor ő azt mondta neki: „De túlélted! Nem?”

Nem élte volna túl? Meghalt a bevetésen? Akkor ő most micsoda? Egy zombi? – kavarogtak a gondolatok a fejében. Beleremegett a gyomra az éjjel emlékeibe. A harc, ami már egyáltalán nem finomkodó gyakorlás volt. Az életéért küzdött, és látott másokat maga körül meghalni. A plafonról lógó emberek, a kislány kétségbeesett hangja…

Azon kapta magát, hogy könnyes szemmel a semmibe pislogva az apja jutott az eszébe.

Ő ugyan hány ilyen harcon lehet már túl? Hányszor kellett megvédenie a klánját és anyát?! Neki köszönhetem, hogy most élek, hogy élhetek! Egyáltalán azt, hogy vagyok! És én hányszor vettem semmibe a szavát. Hol vagyok én hozzá?! Ha tegnap meghaltam volna? Úgy emlékezett volna rám, hogy mindig szájaltam vele, megbotránkoztatóan viselkedtem…

– Apukám! – szakadt fel belőle egy elfojtott nyögéssel, és megindultak a könnyek a szeméből.

Hallanom kell a hangját! Meg kell neki mondanom, hogy szeretem! Hogy sokat gondolok rá! – miközben megérett benne az elhatározás, már a mobilja után matatott, hogy hová is csúszhatott, hiszen az előbb még az ölében volt. Ahogy a kezébe vette, hirtelen hívást jelzett. A kijelzőn Cody képe jelent meg.

– Basszús! – szívta a fogai között. – Miért pont most hívsz? – dünnyögte, miközben azon hezitált, hogy fogadja vagy elutasítsa a hívást.

Imádta Codyt és tagadhatatlanul minden nap ott járt a fejében és hiányzott neki, de most a tegnap esti halálfélelem még dolgozott benne. Az apjával szeretett volna beszélni inkább. Ő volt az, akinek folyamatosan csalódást okozott, akinek dacos viselkedésével megnehezítette az életét. Tőle akart bocsánatot kérni és megmondani neki, hogy minden látszat ellenére tiszteli és szereti őt.

Hangos sóhajjal fújta ki a mélyre szívott levegőt, fogadta a hívást.

– Hello! – a köszönés, viszont nem sikerült túl lelkesre.

– Szia! – Cody hangja ellenben vidáman csengett. – Azt hittem már fel sem veszed. Csak reméltem. Már benn vagy dolgozni? – ömlöttek a szavak a fiatal medvéből.

– Nem – sóhajtotta Fyra. – Nem vagyok jól.

– Mi a baj?

– Úgy tűnik, nem veszi be a gyomrom a városi gyorskaját – húzta félre a száját a lány, s türelmetlenül piszkálgatta a fotel huzatjának anyagát.

– Doki látott már?

– Minek? – horkant fel az ő megszokott stílusában Fyra. – Ha megunom, majd fogom és haza húzok innen a francba!

A vonal másik végén a férfi megérezte a lány hangjában a feszültséget. Pár másodperces csend után, kérdését aggódva tette fel.

– Baj van?

– Nem. Nincs – motyogta Fyra. – Mi lenne? Kicsit fáradt vagyok, nyűgös. Ennyi. Dühít, hogy napok óta szarul vagyok. – Beharapta ajkát, már bánta, hogy elszólta magát az elhúzódó rosszulléteiről.

– Napok óta? Fyra! Menj el orvoshoz!

– Ch! Jajj Cody! Ne viselkedj már apa módjára! – Ahogy kimondta, újra fájdalmasan jutott eszébe, hogy kit is akart hívni. Cody viselkedése pedig, most inkább nyűg volt a számára.

Ismét kínos, feszült hallgatásba fulladt a beszélgetésük.

– Megbeszélem Will bácsival és meglátogatlak. Na, mit szólsz hozzá? – törte meg a csendet a fiatal hím.

Fyra első reakciója egy felvillanyozódott „Klassz!” kiáltás volt, majd eszébe jutott a bevetés… ahogy Juan véres arccal feléje fordult… Aztán előtte volt, ahogy ott a Menedékházban udvarolni kezdett neki, és ahogy Cody lereagálta.

– Hosszú az út, nem? – mondta rövid gondolkodás után zavartan. – Inkább majd megbeszélünk egy időpontot, amikor mindketten hazaugrunk Clear Creek-re. Az jobb lenne, nem? Félúton van és találkozunk a haverokkal is.

– Nekem te hiányzol!

Fyra türelmetlenül pillantott fel az órára.

– Nekem is hiányzol, Cody! Most viszont leteszem. Nem vagyok jól. Megyek hányni, aztán megpróbálok aludni – hadarta a féligazságot, hogy befejezze a most számára terhes beszélgetést.

– Rendben – fújta kényszeredetten Cody. – De ígérd meg, hogy elmégy dokihoz!

– Cody! – nyögte fájdalmasan a lány.

– Rendben, hagylak pihenni! Imádlak!

– Én is! – Fyra ahogy kimondta egyszerre öntötte el több érzés is. Legszívesebben magához ölelte volna a szeretett férfit, közben elszégyellte magát, ahogy mégis igyekezett lerázni őt.

– Nagyon szeretlek, Cody! – hadarta, s remélte, hogy az alakváltó medve azért még hallotta a szívből jövő vallomását. Hallgatózott, de már csak a bontott vonal hangját hallotta.

– A francba! – szívta a fogai között. Szemét lehunyta, testének teljes súlyát beleengedte a fotel kényelmébe. Újra a bevetés képei villantak be előtte. A karambitos osztagos rutinos gyors mozdulatai, a sötét furcsa fényű szemei, ahogy közvetlen közelről szemezett vele, aztán Juan, ahogy véres arccal feléje fordult.

Újra és újra látta, ahogy a fiatal McElhanely könnyed mozdulattal átfordította a támadóját a válla felett, kiszakította a csuklóját, elharapta a nyakát és letépte a fejét.

Teljesen megváltozott a szemében a farkas alakváltó. Nem tudott már úgy gondolni rá, mint egy flörtölgető elkényeztetett utódra. Nem a behízelgő vigyorát látta, hanem a határozott harcost, akinek az életét köszönhette. Aki gondolkodás nélkül ölt, hogy életet mentsen. Nem neki bájologott, hanem tette a dolgát. Kötelességtudó, fegyelmezett katonaként viselkedett.

Emlékek pillanatképei peregtek le a fejében, eszébe jutottak az alakváltó egykor elhangzott szavai:

„Hiszel benne, hogy van szerelem első látásra? Akkor bejövök még egyszer!”

Az emlék akaratlanul halvány mosolyt varázsolt az arcára egy pillanatra.

– Idióta! – motyogta, majd eredeti terve szerint felhívta az apját.

– Fyra! – Ed hangja egyszerre volt csodálkozó és lelkes.

– Szia, apu!

– Nem kéne neked most munkában lenned?

– Most le akarsz rázni?

– Nem! Dehogy! Örülök, hogy hívtál!

– Én is örülök neked, apu! – Fyra hangja megremegett, ahogy elérzékenyült egy pillanatra.

– Valami baj van, kicsim?

– Nem, nincs. Csak – Fyra letörölte az arcán végiggördülő könnyeket – biztos meg fog jönni a havim, mert az jutott az eszembe, hogy meg kell neked mondanom, hogy mennyire szeretlek és tisztellek.

– Fyra, mi történt?

– Nincs semmi bajom, apu. Ne aggódj! Még bepiálva se vagyok. Most még ránézni se tudnék az italra! Hiányzik a főztöd, az ittenit még a gyomrom se bírja – próbálta elviccelni az alfanőstény, ömleni kezdtek belőle a szavak.

Ed tagadhatatlanul meglepődött lánya viselkedésén, hogy Fyrának eszébe jutott felhívnia őt.

Hosszan beszélgettek.

Fyra azon kapta magát, hogy emlékeken nevet az apjával, hogy egyre többet kérdezett tőle, kíváncsi volt a régi időkre, Ed fiatal korára…

Nem nézték az időt. Egyikük sem emlékezett rá, hogy valaha ennyit és ilyenekről beszélgettek volna. Jóleső érzéssel köszöntek el egymástól, hosszan búcsúzkodtak.

Ed a telefonbeszélgetés után sokáig elgondolkodva ücsörgött még az irodájában, ahol lánya hívása érte őt. Az járt a fejében, hogy ha tudja, hogy Fyra jellemében, viselkedésében ilyen változásokat okoz a város, a távolság, vagy ki tudja mi, akkor talán előbb elküldte volna egy kollégiumi iskolába tanulni, vagy valami hasonló. És ki tudja?! Akkor talán meg sem történt volna az, aminek okán jó szándékú beavatkozásképpen kegyes mesterkedéssel ezt szükségesnek tartották megtenni.

Jared ráérősen sétálgatott az udvaron, mint aki csak úgy tölti az időt, kezében laza mozdulattal elrejtve a jelfogót.

Itt van valahol! – Tekintetével a bokrokat fürkészte, sűrűn pillantott a melléképület felé. Aztán úgy döntött arra sétál, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Keres valamit, uram? – szólt utána egy hang, mire megtorpant s csak válla felett nézett hátra. Magas, szikár fiatalember közeledett felé. A hasonlóság az ír és közte egyértelmű volt. Az alkata, az arcéle, s a szúrós, határozott tekintete.

– Nem igazán – rántott a vállán Jared. – Csak sétálgatok. Ki akartam ülni egy kicsit élvezni az erdő hangjait, a levegőt, de nem látok padot. – Egy hanyag mozdulattal lendítette karját, körbemutatva az udvaron.

– Mert nincs – mondta szárazon Tobias.

– Convel fia vagy?

– Nem. Chris Convel a nagybátyám.

– Azt hittem. Nagyon hasonlítasz rá – Jared barátkozó hangnemmel igyekezett becserkészni a fiatalembert, hogy információhoz jusson.

Tobias csak egy vállrándítással reagált a vendég megállapítására, majd megindult az épület irányába, Jared pedig követte.

– Nem igazán látok más vendéget – jegyezte meg az alakváltó, nem engedve a beszélgetés fonalát.

– Mert nem is igazán van – mondta zavart mosollyal a szája szegletében Tobias. – Inkább csak inni járnak ide az emberek, ahogy én tapasztalom.

– Hogy-hogy?

– Nem tudom – rántott a vállán a fiatalember. – Nem olyan rég költöztünk ide. Szóval nem ismerek itt igazán senkit. Nem tudom azt sem, hogy voltak-e forgalmasabb idők, vagy így volt ez mindig. Helyi látványossági tanácsokkal sem szolgálhatok, mert a környéket sem ismerem. Idegennek számítok én is – hadarta szinte egy szuszra Tobias, elnézést kérő mosollyal az arcán nézett vissza a robosztus vendégre.

Elég közel voltak már a melléképülethez, hogy Beto felfigyeljen az ismerős szagra. Felpattant a fekhelyéről és az ablakhoz szökkent. Mancsaival a párkányra támaszkodva hátsó lábain állva nézte a közeledőket.

Hát ez? Mi a fenét keres itt?! – robban benne a felismerés. Hogyan is felejthette volna el azt a Giant Wolf zsoldost, aki azok között volt, akik áthozták a kapun és a híd alatt hagyták?! Dühös bosszú áradt szét egész lényében.

Egyedül?! Helyes! Itt úgysem fogod megkockáztatni, hogy alakot válts! Úgy megszaggatlak, hogy azt egy életre megemlegeted, te szemét mocsok! – Bár más létformába kényszerítették őt, de a vakmerő bátor harcos így is élt benne. Ellökte magát a párkánytól, hátrált pár lépést, hogy lendületet vegyen. Inai acélrugóként feszültek bele a mozdulatba és lökték őt olyan erővel, hogy az ablaküveg csörömpölve engedett neki utat. Kecses és egyben vészjósló fenyegetésként szinte kirobbant az épület ablakán. Félelmetes morgással és vicsorgással ugrott neki a vendégnek, egyenesen a torkát szemelte ki támadási felületnek.

Jared az utolsó pillanatban kapta a karját maga elé, s a veszett állat módjára támadó eb éles fogai közé ékelte úgy, hogy aztán még elengedni se tudja azt. Beto félelmetes mélyről jövő dühös morgással rázta a fejét, és igyekezett tépve minél nagyobb sebet ejteni a harcoson, miközben szabadulni is próbált.

Tobias elkerekedett szemekkel pár másodperce ledermedt az eddig is furcsán viselkedő eb tettén.

– Beto! Engedd! Engedd el! – utasította kiabálva, majd megragadta a kutya marját és igyekezett lehúzni a vendégükről. Meglepte, hogy milyen erőt tapasztalt az állatban.

– „Tudja a neved?” – próbálta felvenni mentálisan a kapcsolatot Jared a kényszer alakváltáson átesett egykori herceggel.

– „Minek jöttél utánam? Ki küldött? Az apám? Holtan akar? Nem megyek vissza!”

Jared kezéből kiesett a viaskodás közben a jelfogó. Tobias megdermedt egy pillanatra a mozdulatban, s ezt kihasználva Beto újra teljes erejét használhatta az alakváltó ellen.

– Ez meg mi? – Tobias a homlokát ráncolva hajolt le a kis műszerért.

– „A jeladó! Szóval így találtál meg?!”

– „Nyughass már! Az anyád küldött! A jeladótól meg kell, hogy szabadulj! Eddig úgy tudták meghaltál, de ha rájönnek, hogy élsz tényleg át fognak valakit küldeni, hogy megöljön”!

Beto lendülete alább hagyott, de fogait még mindig Jared karjába mélyesztve tartotta.

– Jeladó van Betóban? – kérdezte váratlanul Tobias, mire Jared döbbenten emelte tekintetét a fiatalemberre.

– „Igen! Hall engem. Ezek szerint téged is.” – közölte fölényes magabiztossággal Beto.

– „Valóban?”

Tobias bólintott a mentálisan feltett kérdésre, miközben állta az idegen sötét tekintetét.

– Mi folyik itt? – csattant a parancsoló kérdés, mire mindannyian a hang irányába fordultak. Chris egy szokatlan formájú nyílpuskát tartott lövésre készen a vendégére irányítva.

– Nem akarok senkit bántani – mondta hűvösen Jared, megadóan a feje felé emelve szabad kezét. A másikat még mindig Beto tartotta a fogai között, néha rántva egyet az alakváltón.

– Én inkább Betonak hiszek – jelentette ki Chris. – És úgy tűnik, ő másképpen látja.

– Ez volt nála – Tobias a nagybátyja felé nyújtotta a vevőkészüléket. – Jeladó van Betoban, így találta meg.

Chris vetett egy pillantást a műszerre, majd újra Jarednek szegezte a tekintetét.

– Valamiért nem szívleli magát. Talán ismerik egymást?

Jared hallgatott. Még mindig azon hezitált mennyit mondhat el. Egyáltalán elmondhat-e bármit is vagy csak egyszerűen markolja ki a jeladót Betoból és alakot váltva azonnal induljon vissza. Semmi esélyt nem látott arra, hogy bárki is hinne neki.

A szeretteivel itt minden rendben. Úgyis el kell mennie minél előbb, hiszen Judah is megjelent itt. Azzal pedig Beto életét is megmentheti és a továbbiakban biztonságban tudhatja, ha egy gyors és rutinos beavatkozással kimarkolja belőle a jeladót.

Lesz ugyan egy gyógyítandó sebe, de élni fog! S ez az ír, ugyan mit árthat nekem egy nyílpuskával? Semmit! Legalább még bizonyítékom is lesz, hogy harcolnom kellett… - kavarogtak a gondolatok a fejében, miközben felmérte az esélyeket a kivitelezésre.

Döntött.

Minden a pillanat tört része alatt történt.

Már érezte a kezén a vért, karmait a húsban, markában a jeladót, mikor valami vállon ütötte, aztán elsötétült előtte minden.

Beto egy éles vonyítással vetette magát a földhöz, lábaival fájdalmában vergődve a füvet kaparta.

– Beto! – Tobias eldobta a készüléket, térdre vágta magát az erősen vérző állat mellett. – Chris bácsi!

Chris Convel közelebb lépett az eszméletlenül elterülő alakváltóhoz, s biztos, ami biztos alapon bakancsának orrával még meglökdöste a testet, aztán fölé hajolva ellenőrizte a pulzusát. A kicsiny nyilat azonban nem húzta ki a vállából.

– Ki ez? Meghalt? – ömlöttek a kérdések Tobiasból, miközben aggodalmasan húzta az ölébe a fájdalomtól szűkölő állatot. – Miért csinálta ezt Betoval?

– Nem tudom – morogta az orra alatt Chris. Megfogta Jared karmokba végződő véres kezét, amiben még mindig az állatból kitépett jeladót szorította.

– Semmi nem passzol – ingatta a fejét az ír. – Ed McNulty miért adta neki az ajánlását? Miért volt neki fontos, akár a halála árán is, az a szaros jeladó?

– Miért ilyen a keze? Chris bácsi! Nézd, milyen a keze! – Tobias szinte nyüszítette szavait.

– Látom – fújta a kelta farkas sámán. Láthatóan őt egyáltalán nem lepte meg a megdöbbentően elváltozott végtag látványa.

– Valószínűleg, egy alakváltó – motyogta egy hangos sóhajtással.

– Hogy micsoda?

– Egy alakváltó.

Tobias mellkasában egy pillanatra a levegő is bennakadt a nyers és higgadt válaszra.

Egymás mellett futott a két farkas, szinte mindenük egyszerre mozdult. Tökéletes összhangban váltak ketté a megfelelő pillanatban és közrefogták a vadat. Talan biztos volt a vadászat sikerében, hiszen már nem először tették ezt a nőstényfarkassal. Olyannak érezte, mintha megduplázódott volna vele az ereje. Olvastak egymás gondolatában, vagy egyszerűen csak egy rugóra járt az agyuk? Elég volt kigondolniuk valamit, a másik abban a pillanatban úgy is reagált. Félelmetesen összecsiszolódott párost alkottak. A kiszemelt áldozatnak esélye nem volt. Ahogy leterítették a vadat, tekintetük találkozott, s ezzel megadták egymásnak a tiszteletet vele a jelet, és egyszerre kezdtek neki a testnek.

Talant elárasztotta a meginghatatlan biztonságérzet, a magabiztosság, amit igazán soha nem érzett eddigi élete és döntései során. Most, itt, minden tökéletes volt. A lakmározás után egymáson heverészve sziesztáztak, ami évődős játszadozásba ment át, majd egészen más érzések vették át mozdulataik vezetését. A két farkas alakja lassan emberi formába alakult, de szenvedélyes ölelkezésüket, érintéseiket egy pillanatra sem hagyták abba.

Talant olyan szinten árasztották el az érzések, hogy még álmában is sodorták magukkal, valóságként élve át.

Testében az izmok megrándultak, bőre alatt látható hullám söpört végig, halkan felnyögött az intenzív érzésektől, s még arra sem ébredt fel, ahogy a matracba markolva fordult az ágyán, mintha csak a nő testét gyűrte volna maga alá.

Egyre erőteljesebben mozdult, sodródott, vitték az érzések, s ő nem tudott, de nem is akart egy pillanatra sem uralkodni magán. Légzése egyre szaporábbá vált, majd mélyült, s egy pillanatra sem engedte a nő tekintetét. Elveszett Jali gyönyörű szemének indigókék színében…

Csak egy villanásra tudatosult benne, s futott át az agyán, hogy kit is tart a karjaiban. Valahogy mégis ezt érezte a világon a legtermészetesebbnek és a legtökéletesebb pillanatnak.

Még a saját kiadott hangjára sem ébredt fel az álomból.

Az rántotta vissza az ébrenlétbe, a valóságba, amikor valahonnan, váratlanul egy újszülött felsírt. Pont úgy, mint a megszületés pillanatában.

Egy baba? Hol van itt újszülött? – törtek fel benne a kérdések és lassan taszigálták az ébredés felé.

Hogy kerül ide egy baba? – Homloka ráncba szaladt, s kissé dühösen, pislogva nyitotta a szemét.

Az ágyon hason feküdt, lepedő, takaró és párna teljes kuszaságban volt alatta, még mindig a matracot markolta, zihált. Leizzadva ébredt, igyekezett rendezni felgyorsult légzését.

– Basszús – suttogta, testét hagyta elernyedve elterülni az összegyűrt ágyneműn. Fülelt, hogy merről jön a csecsemő sírása, de már nem hallotta.

Az is az álom része volt? – futott át az agyán, majd a hátára fordulva túrta át csapzott haját. Kielégült mosolyra húzódott a szája a gondolataitól.

Nesze neked Ginty!

Jólesőn heverészett még egy darabig, elemezgette magában az álmát. Nem igazán értette. Soha nem érezte azt Jalival kapcsolatban: „Na, most úgy leteperném!”

Tisztelte, felnézett rá. Pillanatok alatt lepergett előtte, amikor először látta a fiatal nőt, amikor előtte ment a lépcsőn és meglátta a karján a rúnákat, és amikor olyan gyors mozdulattal a földre küldte őt. Akkor sem egy kívánatos női testet látott benne, amikor akaratlanul szemtanúja volt, hogyan maradt ott a remegő megzavarodott Judah mellett a barlangban és a karjaiban tartva nyugtatta, hanem a minden tiszteletet és elismerést érdemlő őrzőt, gyógyítót.

Nem igazán értette miért álmodta azt, amit, hiszen soha nem gondolt úgy Jalira, mint vágyának tárgyára, vagy férfiasságának kielégítésére.

A gyereksírást meg végképp nem értette, ami az ébredéssel lassan elmaradt.

Terhes lenne Jali? Mindenesetre, ha így is van, biztos nem tőlem! – konstatálta a szakrális őrző, s egy lendületes mozdulattal megindult a fürdőszobába.

Sokáig jólesőn hűtötte arcát a még langyosnak sem mondható vízsugárral, majd vizes ujjaival csapzott haján végigsimítva egyenesedett fel, hogy vessen egy pillantást magára a tükörben. A látvány saját magát is meglepte. Írisze olyan színben kavargott, mint eddig soha. Mintha lángoló tűz égett volna benne.

Képek villantak be előtte:

Dacos tekintetű, határozottan temperamentumos tíz év körüli lány nyitott ajtót neki, akinek szürkészöld szeme kiveséző pillantása szinte mellkason szúrta.

Egy fiatal suhanc arca, a tömegből. Aztán mellbevágta a felismerés: Haley! Nem lehet! Ő halott! A suhanc annyiban különbözött egykori társától, hogy nem kopaszra borotvált volt, mint a kamasz Haley, hanem kusza rendezetlen felnyírt, fiús frizurát viselt.

Harc, lángok, ordítozás…

Eddig soha nem tapasztalt feszítő érzések, hömpölygő sötétség, éles fény…

Jali zokogva vetette magát a karjaiba, ő pedig kimondhatatlanul szorító érzéssel ölelte magához.

Jali fájdalommal teli tekintete, szeméből vérkönnyek csorogtak végig az arcán…

Dean haja a vállán, bonyolult fonatban pihent, mellette egy Jalihoz hasonló fiatal nő állt, valami népviseletszerű öltözetben. Az igencsak megváltozott félvér tett egy szertartásos búcsúzó mozdulatot a kezével…

A nap szikrázott. A tisztáson egy fiatal nőt ölelt, akinek a vállán támasztott állal figyelte a magas fűben futkározó farkaskölyköt. Elárasztotta a nyugalom, a tökéletesség érzése. Tekintete az egymáshoz simuló kezükre siklott, majd az alkarjukon egyformán kanyargó bonyolult motívumra…

Aydin vonásai lassan rajzolódtak ki a hatalmas fa, susogó leveleiből, és úgy tünt, elégedetten, jóságosan bólintott…

Sokáig állt a hűsítő víz alatt, majd ráérősen leballagott a konyhába. Kávét készített, reggelit. Az este már nem zaklatta kérésével Dorothyt, s az éjjel még csak jobban megérett benne, hogy már ő is kíváncsi volt, Lawrence vére miket fog előtte felfedni.

Dejavu érzés fogta el.

Megint olyasvalaki vérét készült meginni, akinek emlékeiből Haleyvel kapcsolatos, számára felkavaró dolgok juthatnak a tudomására. Anno pontosan ezért félt meginni Ivan vérét. Nem akarta látni a szeretett személy halálát, miután a fehér vadász maga ismerte be neki, hogy ő ölte meg a lányt. A kávéját iszogatta, amikor Dorothy libbent be a konyhába, indulásra készen.

– Szia, te elveszett! – köszöntötte, s csatlakozott hozzá egy forró fekete ital elfogyasztásáig .

– Nem vagyok elveszve – vágta rá szelíd mosolya mögül a férfi. – Szia!

– Minden rendben? – Dorothy a homlokát ráncolva, fürkészve méregette Talant, miközben leült vele szemben az asztalhoz.

– Miből gondolod, hogy nem?

– Talan, te nem szoktál csak úgy itt aludni! Vagy valami fontos dolog forog a fejedben, vagy egy rád törő megérzésed miatt aggódsz értem – sorolta a nő. – Na, most melyik?

Talan úgy nézett fel a nőre, mint egy csínytevésen rajtakapott kisgyerek.

– Asszisztálnál nekem megint?

Dorothy megállt a mozdulatban, s a kávésbögréje fél takarásából szegezte kissé rosszalló pillantását a férfinek, makacs hallgatásba burkolózva.

– Dothy?!

– Hallottam – fújta szavait a nő, hangjából kicsengett, hogy nem tetszik neki Talan kérése.

– Szóval, felügyelnéd az őrültségemet?

– Reméltem, hogy többet nem teszed. – Dorothyban az emlék, fájó, aggodalmas érzéseket ébresztett fel.

– Én sem élvezem – morogta az orra alatt az alakváltó.

– Ebben biztos vagyok. Láttam, hogyan szenvedtél közben. Gondolom meg van rá a nyomós okod, amiért mégis, megint beleugrassz ebbe.

– Igen. Meg.