FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 19

Szorgos és tehetséges mesteremberek keze munkáját dicsérte nem csak a város fő építménye, hanem az összes ház és pazar sátor. Igazodtak a szélsőséges viszonyokhoz. Többnyire nagy volt a hőség, mégis elviselhető. Köszönhető volt ez annak, hogy sokszor szinte a semmiből és pillanatok alatt heves viharok keletkeztek, nagy széllel és rengeteg csapadékkal, amik aztán, ahogy jöttek, úgy mentek is. Gyakran volt földmozgás. S bár eddig soha nem volt olyan mértékű, hogy tragédiát okozott volna, de a lakóépületeken volt mit javítgatni. Ezért építkeztek úgy, hogy házaik gyorsan rendbe hozhatóak legyenek. Sokan részesítették előnyben a sátrakat, amik ugyan instabilnak tűntek, de olyan technikásan kombinálták őket fával, hogy a heves viharoknak is ellenálltak.

A főépületben lakott a népi vezető Aldaruna, a családjával együtt. Fia, Braton személyében a tökéletes utódot látta. A fiatal férfi, valóban rászolgált nem csupán az apai büszkeségre, de sokak tiszteletére is. Lánya Skyha, kissé elvont teremtésnek számított. Ő nagyon jól el volt magában, mondhatni egyetlen egy bizalmas barátnője volt csupán, az édesanyja. Mégsem volt szomorú, nem sajnálkozott, hogy magányos lenne, sőt! Sugárzott róla a vidámság, az energia, az élet szeretete. Apja viszont aggódott a lány veleszületett képességei miatt. Igyekeztek ezt titkolni, hiszen ebben a világban sokan próbáltak hasznot húzni a különleges képességekkel rendelkező emberekből. Ki így, ki úgy.

Aldafen is megszállott módjára gyűjtötte be őket és Aldaruna pont ettől félt. Tartott tőle, hogy bátyja szemet vet a fiatal rokon képességeire.

Skyha hosszú haja a párnáján fekete bársonyként, csillogva terült szét. Ébrenlét és álom mezsgyéjén egyensúlyozott még a fiatal lány. Nehezen engedte sokadjára visszatérő látomását a harcosról, aki hatalmas izmos termetével könnyed mozdulatokkal, mégis erőteljes csapásokkal tette ártalmatlanná az ellenséget. Félig ember, félig farkas formájú robosztus teremtmény volt, és tekintélyt parancsolóan félelmetes. Ahogy végzett az ellenfeleivel, karmokban végződő izmos karjait lassan leeresztette, s pár másodpercig lehajtott fejjel hagyta, hogy testén végigsöpörjön a változás. Izmai nem lettek sokkal jelentéktelenebbek, miközben a félelmetes farkas fej emberi formát vett fel. A sötétbarna és a fekete árnyalatai csíkozták, bonyolult fonatba szedett hosszú haját, ami a háta közepéig ért. A karmok visszahúzódtak, ahogy megmozgatta ujjait, mintha csak megtornásztatta volna őket. Lassan fordult meg. Karakteres arcvonású fiatal férfi volt, sötét, gesztenyebarna szemekkel. Mint egy barbár, mégis egyszerre sugárzott róla a rettenthetetlen harcos és a meleg oltalmazó szeretet. Borostás arcán kisfiús mosoly jelent meg…

Skyha olyan óvatosan fordult másik oldalára, mintha nem akarná elriasztani a képet. Félig álomban volt még, de halvány mosolyra húzta az ajkát.

A következő megtapasztalásában már egészen közel állt hozzá a férfi, s ő végigsimított rendezetlennek tűnő borostáján, vastag, izmos nyakán. Ujjait végigvezette a betűszerű jeleken, amik végigsorakoztak a férfi nyakán.

– Ha belegondolok, hogy meghalni jöttem át – a férfi hangja mélyen duruzsolt, belecsókolt a lány tenyerébe -, és itt találtam meg az életem értelmét.

– Tudtam, hogy jönni fogsz – mosolygott fel rá Skyha. – Vártam rád!

– Kis boszorkám! – A férfi szorosan ölelte magához, majd könnyed mozdulattal kapta az ölébe.

– Nem vagyok boszorkány! Csak látom a jövőt – rántott a vállán a lány.

– És mit látsz? Győzni fogunk?

Skyha lelkesen bólogatott, majd arca komorrá vált.

– De olyanokat fogsz elveszíteni közben, akik közel állnak hozzád – mondta ki bizonytalanul.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly.

– Elveszítelek téged?

– Nem – rázta a fejét a lány. – Engem nem veszítesz el soha! – vágta rá Skyha s szorosan átölelve az izmos, robosztus férfit, a nyakába fúrta az arcát.

– Elhozom a békét! Rend lesz és nyugalom! Esküszöm neked! Nem kell majd senkinek félnie!

– Tudom, hogy így lesz! Neked ez a sorsod! Én pedig mindvégig, és még azon túl is melletted leszek!

– Szeretlek!

– Szeretlek! – mondta ki félhangosan Skyha, mámoros mosollyal az arcán, aztán lassan nyitotta a szemét.

Nézte szobája mennyezetét, majd az ablakon túl a ragyogó napfényben csillogó lombkoronákat. Még pár másodpercig fürdőzött az érzésben, amik az álomképek nyomán elárasztották, majd kényszeredetten kelt ki az ágyból. Tudta, hogy anyja elnéző lesz vele, ha késik kicsit, és azt is, hogy apja viszont, biztos morcos morgással fog reagálni visszatérő látomására.

Éppen ebből a megfontolásból igyekezett taktikusan tálalni apjának álma megfejtését.

Anyja, Rhuna jóságos megértő mosollyal hallgatta a lelkes elbeszélését, apja pedig - ahogy azt sejtette - csak sóhajtozva legyintett, vagy az orra alatt morogva tett egy-egy megjegyzést.

– Sem annak nem örülök, hogy háborút látsz, sem annak, hogy teljesen a hatása alá kerültél ennek az egyértelműen valami barbár alakváltó harcosnak.

– Barátkozz meg vele, mert ő a társam lesz – mondta kicsit csípős éllel a lány, miközben mosolyogva billegtette a fejét.

– Annyi normális fiatalember forgolódik körülötted! Miért nem közülük választasz férjet? – Aldaruna fájdalmas arckifejezéssel szinte nyögte szavait.

– Mert ez a sorsom! – rántott a vállán a lány, s mielőtt kilibbent a konyhából, összemosolygott anyjával.

– Megőrjít az álmodozásaival – ingatta a fejét a vezér.

– Skyha nem álmodozik, Aldaruna! Ő előre megérez dolgokat, látja az eseményeket, mielőtt meg nem történnek. Látó! Ő látnoki képességekkel született. Fogadd el. Tiziano már akkor megmondta, hogy ő különleges, amikor még pici baba volt. Emlékszel?

Aldaruna kelletlenül bólintott felesége szavaira.

– Igen, hogyne emlékeznék. De gondolj bele, Rhuna! Akiről beszél, nyilván valami farkas alakváltó. Hatalmas. Nem kizárt, hogy egy Giant Wolf!

– Jared Norman is tiszteletreméltó, hatalmas Giant Wolf vezér volt. Legendás!

– Tudom. A legendás vezéreket pedig elárulják és kiirtják a családjukat. Ilyen sorsot akarsz a lányodnak?

– Nem törvényszerű, hogy így legyen. Mi van, ha tényleg ez a harcos fogja visszahozni a földünkre az egyensúlyt?

– Szembeszállni a bátyám és Gorman hatalmával? A Giant Wolfok elméjét és erejét a maguk szolgálata alá rendelték. Ilyen erőkkel nem lehet szembeszállni! Hálát adok azért, hogy az ősi törvényeket azért még követi és betartja a bátyám és nem emel kezet se rám, se a népemre. Abba a háborúban sokan meghaltak. Nagy vérontás volt.

– És hányan haltak meg az óta? Sokkal többen! Egy háború áldozatokkal jár. Akik fegyvert ragadnak, tudják mit miért és milyen áron teszik, de akik most meghalnak, nem ők választották azt a sorsot! Az Arénában nyílt mészárlás folyik! – Rhuna heves indulatokkal kelt ki magából. – Kísérletek folynak emberekkel és álatokkal! Az élet nyílt megalázása és sárba tiprása mindenfelé. Ha te szemet hunysz ezek felett, s csupán azért mert téged békén hagy, hallgatólagosan tűröd, akkor te sem vagy különb, Aldaruna! Akkor a testvéred cinkosa vagy!

A férfi lelkébe késként hatoltak társa szavai.

– Aki a népemhez tartozik, azok is biztonságban vannak – próbált érvelni a férfi.

– Igen? És ettől jobban érzed magad? – Rhuna megindult az ajtó felé. – Mert én nem. Nekem minden egyes életért fáj a szívem, akit az egyezményetek értelmében a békédért, ki kellett adni nekik, pedig tőled remélték a védelmet! Te ezt hogyan éled meg? Idejönnek, mert benned látják a reményt, és benned bíznak…

– Azt hittem egyetértesz velem, támogatsz – mondta csendesen, szinte csak motyogva Aldaruna.

– Átmeneti megoldásnak talán megfelelt ez az egyezmény, de úgy látom te megragadtál benne – zárta le beszélgetésüket a nő és magára hagyta a vívódó vezért.

– Utálom ezt, ugye tudod?! – fújta Dorothy.

– Tudom – vigyorgott vissza rá Talan, mocorgott, megpaskolta a kemény és hideg fekhely szélét. – Nem cserélted kényelmesebbre.

– Nem hát! – rántott a vállán a nő. – Nem akartam berendezkedni arra, hogy ebből rendszert csinálj. Gondoltam majd visszatart valamelyest, ha kényelmetlen lesz itt feküdni – mondta magyarázatképpen Dorothy, miközben sorra kapcsolta be a műszereket és ellenőrizte őket.

Chidalu valamivel odébb ücsörgött, az ő tekintete is aggodalomról árulkodott, miközben igyekezett mindenfelé tekingetni, csak ne kelljen Talan kutató pillantását elviselnie.

– „Apád is csinált hasonlót?”

– „Arra gondolsz, hogy megitta mások vérét?”

– „Valami hasonlót, amire most én készülök”

A nőstényfarkas nem válaszolt, de tekintete többet sejtetett.

Talan csak most gondolkodott el azon, hogy amikor Ivan vérét megitta, akkor még prikolics volt. Azóta új vérrel kapott új életet, ami által másképp érzékelt dolgokat. Sőt! Aydin is ki tudja mennyi mindennel tömte őt tele, a szó szoros értelmében, amiknek a töredékét sem ismerte még. Azóta gyógyított is, hiszen Veronicat rendbe hozta, mire visszavitte a családjához, pedig alig bírt a lábán megállni. Sokkal nagyobb farkassá alakul már, s hogy tud-e még kutyává és macskává, mint annak idején, azt azóta nem is próbálta.

Minden más lett.

– Baj van? – kérdezte aggódó tekintettel Dorothy, miközben a férfi elgondolkodó arckifejezését fürkészte.

– Nem, nincs – vágta rá az orra alatt morogva Talan, megrázta a fejét.

– Biztos?

– Persze! – vigyorgott a nőre. – Most már sokkal tapasztaltabb vagyok! – mondta büszkén, kicsit magát is nyugtatva a saját szavaival. – De az is lehet, hogy már nem fog menni – rántott a vállán egy lemondó fintorral, miközben ujjai között forgatta a kis fiolát. – Akkor más voltam. A prikolics kivérzett, meghalt.

– Akkor talán, hagyjuk is! – próbálta azonnal lebeszélni Dorothy a félvért.

– Egy próbát azért megér – biccentett Talan, s mielőtt ő maga is meggondolná magát, egy húzásra leöntötte a torkán Lawrence vérét.

Ismerős érzés söpört végig a zsigereiben, amikkel rátörtek a régi kínzó emlékek.

A lány megcsonkított, szörnyű látványa, akit a börtönben önkívületi állapotba kerülve, nem csupán magáévá tett, de enni is elkezdte…

Már nem is volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt igent mondania Bridget kérésének.

Mielőtt Dorothy bármit észrevett volna rajta, gyorsan végigfeküdt az ágyon és lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha két jégkockát nyomtak volna a szemgödrébe. Fogalma nem volt milyen lehet a szeme, de nem akarta megkockáztatni, hogy Dorothy megijedjen a látványától.

A nő, Talan felsőtestére és a végtagjaira tapasztotta az érzékelőket, majd arcon csókolta a férfit, és ráhelyezte a maszkot.

– Ha bajod esik, én kinyírlak! – suttogta, majd hátrált pár lépést.

Talan csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor hallotta a nőt távolodni. Chidalut kereste, aki feszült figyelemmel nézte őt.

– „Apám szeme pont ilyen volt, ha útra kelt!”

– „Mit csinált?”

– „Útra kelt. Így nevezte, ha kilépett a testéből és útra kelt.”

– „Szóval mégiscsak csinált hasonló dolgokat! Miért nem…” – Talan lassan öntudatlan állapotba került. Ébrenlét és álom között egyensúlyozott.

Beszippantották Lawrence McElhanely emlékei és érzései…

…

Borzongás, izgatott remegés járta át minden izmát, a zsigerekig. Mohón, szomjasan oltotta férfias vágyát. Vehemenciáját egy cseppet sem fogta vissza, s vágyának tárgya nagyon is partner volt mindenben.

– Farkashercegem! – búgta a nő. Hangja mellbevágóan ismerős volt Talan számára. Tűhegyes fogak cirógatva csikargatták nyakának vonalát, amit kimondottan élvezett.

– Ne játssz a tűzzel, Deby! – nyögte a farkas alakváltó, s lassan kényszeredetten húzta visszább a fejét.

– Érzem, hogy te is akarod, Rence! Mondtam, hogy bármit tehetsz! Harapj meg!

– Nem bolondultam meg! – Lawrence önelégült vigyorral emelte meg testét, hogy a nő szemébe tudjon nézni.

Deborah volt az! Haley anyja!

– Nem gondolod, hogy összekötöm magam egy vámpírral?! – a hím hangjában megvetés és gúny vegyült ugyan, de Talan pontosan érezte a vezér utódjának legbelső gondolatait és érzéseit. Mélyen fájt neki, szenvedett a kettejük között lévő szakadéktól, mert igenis testestől lelkestől akarta és kívánta a lázadó vámpírhercegnőt.

– Az előítéleted elhomályosítja az agyad! – Deborah sértett makacssággal fordította félre a fejét. – Fogalmad nincs, milyen erők és képességek keverednének egy farkas és egy vámpír utódjában!

– De, van fogalmam! Egy kibaszott korcs lenne! – sziszegte a fogai között McElhanely. – Arról nem is beszélve, hogy apám mennyire örülne, ha ősellenségünket vinném be a klánba! A bátyám ember társát sem fogadta el. Szerinted, téged hogyan fogadna? Különben is, van társam! – Lawrence-ben buzogott a megfelelni akarás, a hatalomvágy. Neki a külsőség és a látszat volt az első.

– Bridget-et csak feleségül vetted, de nem tetted társadul! – csattant fel dühös indulattal a vámpírnőstény. – Mert már nem is tehetted azzá! Így van? Hiszen valaki már megtette előtted! Nem igaz? Te magad mondtad el nekem! És ezt tudja az apád? Ehhez ugyan mit szólna?

– Hallgass! – dörögte Lawrence, ingerülten fordult le a nő testéről, tekintetét a mennyezetre szegezte. Kimondhatatlanul vívódott.

Deborah viszont nem hagyta veszni beszélgetésük fonalát. A férfi testére csúszott, hozzádörgölőzve, a combjai közé vette az alakváltó csípőjét. Belehajolt a nyakába, szavait búgva suttogta Lawrence fülébe.

– Senkinek nem kell megtudnia. A mi kis titkunk marad! Engedd ki magadból az állatot! Azt tehetsz velem, amit csak akarsz!

Lawrence-nek egyre nehezebb volt ellenállnia Deborah gyengéd erőszakosságának, miközben duruzsolt, és kényeztetve simogatta őt. Érezte, hogy a benne lévő farkas is lázad a józan ész ellen, és az állati ösztöne lassan legyűrte a taktikus utód önuralmát. Kiengedte fogait és valósággal maga alá gyűrte a törékenynek tűnő vámpírnőstényt…

Lawrence McElhanely összekötötte magát Deborahval! Haley egy ősi rituáléból fogant utód volt! Lehet, hogy félvér volt, de őt nem tagadta ki nyilvánosan Arjun sem, hiszen nem is tudott a létezéséről! Ősi törvények szerint Haleynek több joga volt, mint Veronicának! – dübörögtek a gondolatok Talan agyának éberen figyelő zugaiban, miközben lázasan kutatott további emlékek után…

Deborah szeméből patakzott a vér színű könny. Zokogott, ahogy Lawrence ordított vele.

– Mégis hogyan gondoltad?! Azt mondtad a mi titkunk marad? Szerinted így, hogy maradhat titok? – a felbőszült alakváltó indulatosan lendítette kezét a csecsemő felé aki a hangos kiabálástól megrémülve torka szakadtából kétségbeesetten sírt a kiságyban. – El kell tüntetned!

– Mit beszélsz?!

– Bánom is én, hogyan teszed!

– Nem gondolod, hogy megölném a saját gyermekemet?!

– Már az elején megmondtam! Nem vihetlek be se téged, se a gyereket a klánba! Ez lehetetlen!

…

A nehéz faragott asztalnál, az egykori vezér vele szemben ült. Lawrence szemén keresztül látta az idős alakváltót, ahogy az apa gondterhelt arccal forgatta a korsót, s elgondolkodva meredt a benne lévő vöröslő italba.

Feszült csend telepedett apa és fia közé. Mindkettejük lelkét hatalmas súlyok nyomták, és egyikük sem tudta mit, mennyit és hogyan oszthat meg a másikkal. Magukban mindketten éppen a gondolataikat rendezgették.

A köztük ülő csendet végül Lawrence törte meg.

– Sajnálom, hogy így történtek a dolgok Judah-val. Annak ellenére, hogy szégyen volt a döntése, amit hozott, fáj az elvesztése – sóhajtotta.

– Van jogos utód – motyogta a vezér kemény szavakkal.

– Tudnod kell valamit apám – kezdte csendesen, lehajtott fejjel Lawrence. – Láttam, hogy mennyire örültél, hogy fiam van, hogy lesz aki majd tovább viszi a McElhanely nevet, de Juan nem az én vérem.

Újra feszült csend zuhant rájuk. Lawrence épp csak fel-felpislogott apja felé, próbálta kifürkészni arcából az öreg gondolatait, reakcióját.

– Juan nagyszerű vezér lesz.

– Tessék? – Lawrence szemei döbbenten kerekedtek el. – Apám! Ő nem a vérem!

Arjun szúrós tekintetét a fiának szegezte. Pár másodperces gondolkodás után beszélni kezdett.

– Judah már úgysem él, tehát akár tudhatod is az igazságot – motyogta a vezér. – Ő sem volt a vérem.

– Micsoda?

– Anyád már terhes volt, amikor feleségül vettem. Feleségül vettem egy szövetség megerősítése érdekében. – Arjun lassan felállt az asztaltól, s miközben beszélt, ráérős sétálgatásba kezdett. – Alkut kötöttünk, melyben benne foglaltatott, hogy a hozott gyermeket a sajátomként ismerem el és nevelem. És meg kell, hogy mondjam látatlanban is jó döntést hoztam, amikor igent mondtam erre az alkura. Judah remek vezér lett volna! Olyan, amilyen te, a vérem, sose leszel! – A vezér szavai mélyen vágtak Lawrence lelkébe. Saját apjától hallani ilyet, az mindent felborított benne.

– Egy fattyú soha nem kerülhet a klán élére! – Lawrence dühös indulattal csapott öklével az asztalra, ahogy felpattant a székről. – Soha! – emelte meg a hangját.

– Annak idején én is így gondoltam – Arjun arcán réveteg mosoly jelent meg az emlékek megidézésére. – Eskü ide vagy oda, akartam, hogy saját vérem is legyen!

– Újabb alkut kötöttetek anyával?

Arjun tekintete kegyetlenül sötétté vált, ahogy fia szemébe nézett.

– Ez csak az én döntésem volt – mondta, majd lassan kisétált az ajtón lezárva ezzel a beszélgetésüket.

Lawrence-ben tudatosult, hogy mit is jelentettek apja szavai. Minden megváltozott benne. A múltja, az érzései. Siető léptekkel indult apja után, ahogy rendezte gondolatait. Még kérdései voltak, még beszélni akart vele. Megtorpant amikor a fedett kertben meglátta a kis Juannal játszani. Pillanatok alatt elöntötte az indulat arra a tudatra, hogy hogyan képes jobban ragaszkodni egy idegenhez, mint a saját véréhez?! Hiszen a szemébe mondta pár perccel ezelőtt, hogy jobban tisztelte és többre tartotta Judahot aki nem is az ő utóda volt, és most azt látja, hogy olyan szeretettel néz egy idegen fattyára, mint még őrá sohasem.

Tudja! Tudta! Mindvégig tudta, hogy nem az enyém! Sőt! Azt is tudja ki az apja! Hát persze, hogy tudja! Azért imádja annyira! Tudja, hogy Ginty az apja! Maximus McGinty, akit annyira istápolt és babusgatott! – Lawrence-ben a gondolatai csak fokozták a dühét.

Döntött.

Egyenesen Bridget szobájába ment s egy parázs vita után, nekiesett a nőnek, hogy érvényesítse a férj jogán, ami úgy gondolta jár neki.

Saját, véréből való utódot akart!

…

Vegyes érzelmekkel nézte a szőnyegen játszadozó kicsi lánykát.

Ő fiút várt!

Bármennyire is volt gyönyörű a kislány és energikus, akire talán mindenki más büszke is lett volna, benne mégsem ilyen érzések voltak. Ott zakatolt a fejében első szülött gyermeke, aki szintén lány volt és aki viszont - ha titokban is, azért mégis - egy ősi rituáléban egyesült kötelékben született. S ha bár félvér volt, akkor is több joga volt mint az előtte gondtalanul játszadozó vértiszta farkas alakváltó lányának. Nem mondhatta el az apjának, mert ha kitudódott volna, biztos volt benne, hogy talán még McGintyt maga mellé is emelte volna a vezér. Nem csupán a gyermeket nem ismerte volna el, de azért amiért ősellenségük egyikével kötötte össze magát még őt is kitagadta volna.

Ki kell iktatni az elsőszülöttet! És a vérköteléket is meg kell szüntetni azzal a vámpírral! – dübörgött az elhatározás Lawrence fejében…

…

Pillanatképek villantak be előtte, ahogy különböző fejvadászoknak számolta a fizetséget Lawrence McElhanely, hogy az anyát és a gyermekét megöljék.

– Vadász vagyok, nem bérgyilkos – a mélyről jövő rekedt hang hallatán Talan minden izma összerándult. Ahogy a vele szembe ülő férfire emelte a tekintetét, amikor az kimért mozdulattal visszatolta elé a halomba pakolt pénzt, lélegzete megakadt a fehér vadász félhomályból kibontakozó alakjától.

Ivan! Fel akarta fogadni Ivant is! Hát innen ismerte! – zakatolt Talan fejében, légzése felgyorsult.

– Egyébként sem ölök nőt és gyermeket! Rosszak az információi rólam. Van, amire elvből nem vadászom!

– Nekem azt mondták, maga a legjobb – erősködött Lawrence, s visszatolta a pénzt a fehér vadász felé.

– Nem tudom magának, vagy annak aki ezt mondta, mit jelent az, hogy a legjobb. Mert ha azt, hogy a legjobb válogatás nélkül pénzért bárkit kinyír, hát akkor ki kell, hogy ábrándítsam. Én nagyon pocsék vagyok – biccentett Ivan, lezárva a beszélgetésüket. Felállt az asztaltól és köszönés nélkül magára hagyta a McElhanely utódot.

…

Bardwel elégedett vigyorral számolta át a pénzt.

– Évekkel ezelőtt akit javasolt nekem nem vállalta, mások pedig kudarcot vallottak – mondta szárazon Lawrence. – Remélem most megtalálta a feladatra a megfelelő emberét.

– Hát hogy mennyire ember, azon lehetne vitatkozni, de hogy a legmegfelelőbb, abban biztos lehet!

Lawrence pár másodpercig hezitált milyen indokot mondjon, vagy egyáltalán szükséges-e. Állta a börtönigazgató kegyetlen, sokat sejtető sötét tekintetét, miközben végigfutott hátán a hideg a szavaitól.

– Vegye úgy, hogy a kis vámpír szuka máris halott!

…

Talant igencsak felzaklatták, hogy Lawrence emlékei között újra látta Ivant és Bardwellt is. Szaporán kapkodta a levegőt, mellkasa erőteljesen emelkedett-esett, a pulzusa olyan szinten felgyorsult, hogy a vérnyomása is az egekbe szökött. A műszerek a határértékeket átugorva kánonba kezdtek el visítani.

Dorothy aggodalmasan ugrott fel az asztaltól, s próbálta ébreszteni a szakrális őrzőt.

Közben Talan is igyekezett kizökkenni a felfokozott érzelmi állapotból, vadul kutatott az emlékek között, hátha olyanba kapaszkodhat, ami őt nem érinti mélyen.

…

Nomád népekhez hasonló öltözetben és köntösben ült a férfi egy trónusfélén. Mellette mint egy barbár testőr, robosztus testalkatú harcos állt.

– Arról volt szó, hogy tiszta ügy lesz. Átjön és a többi már a mi dolgunk. Most pedig közlöd, hogy jön vele valaki, aki majd vigyázni hivatott rá, és ezek fényében minden véletlen balesetnek látszódjon. – A férfi a fejét ingatta nemtetszését kinyilvánítva. – A komplikáció felárat kíván. Nagy a vesztenivalód, de nekünk is! A dimenziók őrzői elit iskolaként ismerik ezt az intézményt. Ha bármi gyanú is felmerül, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen, akkor nem csak a rangom, de még az életem is veszélybe kerül.

– Mennyit kérsz még?

Hosszú hallgatás után a férfi gonoszan csillogó szemei résnyire szűkültek, ajka szegletében önelégült halvány mosoly bujkált.

– Nem pénz kell! – kezdte.

– Hát mi?

– Azt mondtad a lányodnak semmi hasznát nem veszed, neked fiú kell az utódláshoz.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nekem van egy fiam, neked van egy lányod. Remek biztosíték a megállapodásunkhoz.

– A lányommal fizessek a fattyú haláláért?

– Ugyan már! Úgysem követhet téged! A te világodban csak a társa léphet a helyedbe, ő nem. Ki tudja hány száz évig élsz még, bőven lehet fiú utódod is, aki majd halálod után átveszi a klán vezetését. A lányod elkönyvelhető veszteség csupán.

– Ne nézz bolondnak! – Lawrence arcán a vigyor inkább erőltetett volt, mint magabiztos. Gyorsan végigvezette a lehetőségeket a fejében és tudta, hogy ez az alternatíva neki sem egy életbiztosítás. Hiszen miután Veronica társa lesz a kapun túli Akadémia vezetőjének a fia, akár meg is öletheti őt Aldafen, és a fiát teheti meg klánvezérnek.

– A te döntésed – mondta nyájasan a kapun túli vezér, s kényelmesen hátradőlt a trónusán. – Ha a fattyú életben marad, biztos, hogy övé lesz a klán vezetése, akárhány fiad is lesz eztán. Ő az elsőszülött!

Lawrence újra és újra végigfuttatta magában, hogyan is őrizhetné meg a saját részére az utódlást.

– Legyen! – mondta végül. – A fattyúval átjön majd a lányom is.

Aldafen arcán önelégült vigyor terült el, s ahogy kimérten felemelkedett székéből, egyezségük megpecsételése jeléül Lawrence felé nyújtotta a kezét…

…

Kaila ott állt Lawrence-vel szemben, tekintetében egyszerre volt megvetés és elszántság ahogy beszélt a testvére és Talan esküvőjéről, az elhatározásukról, hogy ismét összekötik magukat.

– Képtelen párosítás, valóban! – köszörülgette elrekedt torkát a trónfosztott klán vezér.

– Nincs az a rendőrségi vizsgálat, ami egy átkot kimutatna – mondta magabiztosan Kaila, ahogy belekezdett terve tálalásába. – De ahhoz, szükségem van a vérére!

Lawrence bizalmatlanul szegezte a nőnek a tekintettét.

– A testvére adta a vérét annak a szemétnek! McElhanely vér folyik az ereiben – magyarázta tovább lelkesen a boszorkány. – Egy olyan gyorsan ölő méreg kell, ami csak Talan Falgautot öli meg, a húgomat nem! Mindketten iszogatnak majd, amikor félrevonulnak összekötni a vérüket a nászéjszakán. Egy átok, ami a vért követi! Judahtól mégsem kérhetek. – Kaila egy fiolát és egy tőrt nyújtott a farkas felé. – Meg kell bíznunk egymásban, ha holtan akarjuk látni Falgautot. Azzal, hogy beavatom, a kezébe teszem az életemet Lawrence McElhanely! Csak maga árulhat el, mert ez nem lesz semmivel sem kimutatható. Meggyilkolni egy őrzőt, azért halál jár, azt maga is tudja. Én bármire képes vagyok, hogy őt ne lássam többé az élők között. És maga?

Lawrence hosszú néma másodpercekig nézte a feléje nyújtott üvegcsét és a fegyvert.

Balga, tudatlan boszorkány! Judahnak semmi köze a McElhanely vérvonalhoz! Mit árthatna az én vérem Falgautnak? Ellenben Haley Goingsnak igen! Ingyen s boldogan teszi meg azt, amit már évek óta szeretnék! Elintézi, hogy a kis félvér fattyú kilépjen az életemből! Túl szép és egyszerű, de igaz! Soha vissza nem térő lehetőség! – zakatoltak a gondolatok Lawrence fejében. Aztán átvette a kellékeket és a tőrrel felsértve a tenyerét hozzájárult az ereiben csordogáló McElhanely vérrel a boszorkány gyilkos tervéhez, ami tulajdonképpen az övét végezte el…

Talanban robbant a felismerés, hogy Lawrence nem csupán egy balul elsült merénylet cinkosa volt. Ő nagyon is tudta mit tesz! Aljasul kihasználta, meglovagolta Kaila elvakult dühét.

A műszerek újra átlépték a határértékeket, ahogy Talanban az egekig szökött az indulat, az adrenalin. Minden izmában megfeszült, s eltorzult arccal üvöltve szaggatni kezdte a tapaszokat a testéről. Az ébrenlét és a módosult tudatállapot között egyensúlyozva igyekezett az ébrenlét felé. Próbált ugyan uralkodni kirobbanó indulatos dühén, de társa elvesztése újra a zavarodottság szélére lökte. Mindent tört és zúzott ami a keze ügyébe esett. Dorothy félelemmel a szemében hátrált az önkívületi állapotban dühöngő félvér elől. Chidalu tanácstalanul topogott, hol vicsorgott a megvadult őrzőre, hol aggodalmasan szűkölt, miközben igyekezett védelmezni a doktornőt úgy, hogy folyton kettejük között oldalazott.

Dorothy végső kétségbeesésében felkapta a biztonság esetére kábító lövedékkel töltve előkészített fegyvert, és Talanra célzott vele. Mivel az első két lövés teljesen hatástalannak bizonyult, addig pumpálta a félvérbe a kábító töltényeket, míg végre az őrző tehetetlenül zuhant el a kövön.

– Istenem! – suttogta Dorothy, s hagyta kezéből a földre esni a fegyvert. Térdre vágta magát a mozdulatlan test mellet, meg-megrázta, s mivel Talan nem reagált, megvizsgálta az életfunkcióit. Megkönnyebbülten sóhajtott, hogy él, nem ártott a kissé eltúlzott adaggal a félvérnek.

Felügyeskedte vissza a vizsgálóasztalra, aztán biztos ami biztos alapon azért rácsatolta a tökéletesen tartó fémötvözet bilincseket, amíg felügyelte az ébredését. Talan miközben tisztult, többször is nekifeszült a béklyóinak. Lassan de lenyugodott, igyekezett szapora légzését is rendezni. Dorothy aggodalmasan figyelte, egyre közelebb merészkedett hozzá.

– Jól vagyok – zihálta Talan.

– Biztos?

– Az a szemét, meggyilkolta őt! – sziszegte a fogai között a félvér, szemébe könnyek futottak a dühtől és a fájdalomtól.

– Ki gyilkolt meg, kit?

– Lawrence! Haleyt! – fújtatott könnyeivel küzdve Talan. – Szándékosan tette! Kijátszotta Kailát! Lawrence pontosan tudta, hogy az ő vére semmit nem ér ellenem. Kaila lehet hogy nekem szánta az átkot, de szerencsétlen nem tudta, hogy a tervét az a mocsok pont a húga ellen akarja használni! Lawrence tudta! Pontosan tudta, hogy az elátkozott McElhanely vér csakis Haleynek árthat!

– Értem – Dorothy együttérzőn simított végig a szenvedő félvér karján. – Lawrence megkapta az élettől a büntetését. Egy tehetetlen testbe van zárva a tudata. Egy mozgásra képtelen roncs…

– Regenerálódik! Nem gyógyulhat meg! Gyilkos! És Veronica a lánya is veszélyben van! Vele fizetett a kapun túl, hogy megöljék odaát Juant!

– Micsoda?

– Egyiküknek sem szabad átkelni a kapun! – Talan tekintete lassan de fokozatosan tisztult. – Engedj el! Figyelmeztetnem kell őket! Szólnom kell Rahimnak is! A büntetés jogát neki adtam. Lawrence-nek, igenis Haley volt a célpontja! Nem tévedés volt! Szándékos gyilkosság!

– Rendben – bólintott Dorothy. – Biztos rendben vagy? Ura vagy az indulatodnak?

Talan egy elszánt, határozott bólintással felelt, mire a nő lassan egymás után nyitotta ki a bilincseket.

Juan és Calimero a pultnál iszogattak, miközben kedélyesen beszélgettek, megosztva egymással emlékeiket, tapasztalataikat. Amikor Juan a csapatba került, pont Calimero volt, aki elég pokróc módon viselkedett vele, ám a kemény kiképzésekhez, parancsokhoz és a szigorú következetességhez szokott Juant ez egyáltalán nem zavarta. Nem vette támadásnak, sőt! A rangidős kollégának pedig tetszett az újonc hozzáállása, így napról napra nyitottak egymás felé. Calimero volt aki először finoman célozgatni kezdett Juannak, hogy tud más fajhoz való tartozásáról, majd csak jóval ez után árulta el, hogy honnan is. Apránként adagolta, hogy tulajdonképpen ő sem egy hétköznapi ember. A hetek alatt pedig Juan és Calimero olyan párossá kovácsolódott, mint más évek alatt sem. Az pedig, hogy mi is a másik, az ő titkuk maradt.

– És hogy egyezteted össze a ketrecharcos mellékállásodat a rendőri hivatásoddal?

Mero hanyagul rántott a vállán.

– Létszükségletem a harc, mint a farkasnak a vadászat! Az, hogy esetleg illegálisan ki fogad rám vagy ellenem, az már nem rám tartozik. Én odamegyek, kiengedem a felhalmozódott energiáim és kész – magyarázta a férfi.

– Megnéznélek – biccentett Juan, s belekortyolt az italába.

– Majd egyszer elviszlek magammal egy sokkal különlegesebb helyre, ha minden áron meg akarod ismerni az én világomat. – Mero sokat sejtető mosollyal mellkason legyintette a farkas alakváltót.

– A warlock az egy sámán? – érdeklődött tovább Juan, kollégája származása és mivolta felől.

– Nem – ingatta a fejét a kortalan férfi. – A sámán nem fog fegyvert. A sámán fegyvere a hangszere, a tudása. Gyógyít testet, lelket, látja az utat, kapcsolatot teremt világok között, őrzi az ősök tudását – sorolta elmerengve Calimero, sötét tekintetében keserű fájdalom bujkált. – Ilyen az apám – mondta szinte csak maga elé rövid gondolkodás után.

– Egy sámán az apád? Wao! Szóval sámán az apád a bátyád pedig egy művész, profi tetováló, szalonja van és Fedronak hívják – sorolta szinte egyszuszra Juan, amit eddig már megtudott Calimeroról. A férfi egy félmosollyal bólintott, aztán belekortyolt az italába.

– Téged hogy-hogy elengedtek a családi fészekből? Egy klán utódot nem engednek csak úgy repkedni.

– Nem egészen vagyok én oda való – rántott a vállán Juan. – Kakukkfióka vagyok. Igazából Lawrence McElhanely nem a vérszerinti apám. Én sem olyan régen tudtam meg. Attól még a húgommal, aki viszont tisztavérű McElhanely nagyon szeretjük egymást.

– Nagyszerű farkas vagy Juan akárki! – Calimero elismerően veregette meg az alakváltó vállát. – Ahogy eddig megismertelek, a kezedbe tenném az életem!

Juan szerényen, halvány mosolyra húzta az ajkát.

– Á! Tulajdonképpen bujkálok a felelősség elől.

– Milyen felelősség elől?

– Jelentkeztem egy Akadémiára.

– Na és? Ha mégsem akarsz tanulni, akkor visszamondod. Nem nagy ügy!

– Ez az, hidd el – sóhajtott egy mélyet Juan. – Wyomingben, ahonnan jöttem, működik egy kapu. Ez az Akadémia, ezen a kapun túli.

Calimero arckifejezése elsötétült. Olyan tekintettel nézett a fiatal farkas szemébe, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszél alakváltó.

– Wyomingben van Kapu? – kérdezte Calimero olyan hangsúllyal, mintha nagyon is ismerné a szóban forgó dolgot.

– Igen – vágta rá Juan, majd ahogy felnézett kollégájára, fürkészve szaladt ráncba a szemöldöke. – Te ismered a Kaput? – kérdezte puhatolózva. – Tudod, milyen Kapuról beszélek?

Calimero sokáig hallgatott, s rezzenéstelen arccal nézett Juan szemébe.

– Igen – mondta ki végül.

– Tudsz valamit arról, ami azon túl van? – Juan érdeklődése felélénkült.

A warlock csak egy bólintással felelt, s újabb hosszas hallgatás után szólalt csak meg.

– Onnan származom – mondta csendesen.

– Tessék? – Juan szemei döbbenten kerekedtek el a vallomástól. – Kapun túli vagy?!

– Igen – vett egy nagy levegőt Mero, aztán pár korty és pillanatnyi gondolkodás után mesélni kezdett: – Nem csak egy bátyám van, hanem három. Vagyis – megköszörülte elrekedt torkát – csak volt három. Egyikük meghalt. Meggyilkolták. A két legidősebb bátyám ikrek voltak. Egyikük, aki még él, ő apánk mellett maradt. Talán ő hasonlít legjobban rá. Bölcs, megfontolt, és ha egy mód van rá kerüli a vérontást. Akit meggyilkoltak, ő a harcosok útjára lépett. Sokat vitázott apámmal, lázadó természete volt. Apánk nagyon nem nézte jó szemmel, hogy milyen irányt vett az élete. – Calimero arcán elmerengő mosoly jelent meg. – Nekem ő volt a példaképem. Tulajdonképpen őt követve jöttem át. De addigra már bölcsebbé vált az élettapasztalattól és ő is óva intett attól, hogy arra az útra lépjek amit ő már megszenvedett. Azt mondta legyek tőle minél távolabb, mert úgy talán életben maradhatok. Igaza volt.

– Fedro, hogy és miért jött át?

Mero hanyagul rántott a vállán.

– Őt csak az új iránti kíváncsiság hajtotta. Művész lélek, mondtam. Átjött és itt ragadt. Megtalálta a számítását a munkájában.

– Abba, hogy tetovál? – Juan hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.

– Igen. De különleges tetoválásokat készít! Nem egy szimpla szalon az övé. Olyan vendégköre van, amilyet te el sem tudsz képzelni. A benne lévő ősi tudást ebben éli ki és kamatoztatja. Erősítő, védelmező és gyógyító tetoválásokat készít. Sok létformán meg sem maradna egy tetoválás, de az övé tuti! Ez sok esetben valakinek az életét is jelentheti és inkognitót.

– Inkognitót?

– Igen! Az őrzőkön például nem maradna meg a tetoválás, mert begyógyulna. De az övé megmarad! Így egy őrző simán tudja titkolni mivoltát azok előtt, akik elől el akarja rejteni – magyarázta a warlock.

– Értem.

– Én viszont nem értem, hogy jutott eszedbe a Kapun túli Akadémiára jelentkezned?

– Szerelmi bánat – biccentett Juan.

– A kis dögös szőke?

– Áh! – rázta a fejét az alakváltó. – Akkor őt még nem is ismertem. Ő ember volt. Csak belecsöppent egy hatalmi harc kellős közepébe és az áldozatává is vált. Meghalt.

– Sajnálom – motyogta Calimero s pár másodpercig mintha adózott volna az ismeretlen lány emlékének, lehajtott fejjel hallgatott.

– Aztán megláttam, ahogy te említetted a kis dögös szőkét és végem lett! – Juan ajka vigyorba szaladt. – Már nem akartam meghalni. Nagyon nem!

– A kis dögös szőke – Calimero elnézett Juan válla mellett, egy sokat sejtető szemöldökvonogatással.

– Igen, a kis dögös szőke – rántott a vállán Juan, zavart mosollyal bólogatott.

– Ott van!

– Tessék?

– Ott van egy kisebb társasággal, annál az asztalnál. – Mero a nevezett irányba bökött a fejével. – Nagyon nézi az óráját, talán vár valakit – kommentálta amit látott és gondolt.

– Igen?

– Menj és köszönj neki, amíg el nem húzza a csíkot – biztatta egy vállveregetéssel kollégáját a warlock. – Úgy látom készül menni.

Juan úgy érezte még a lábaiból is kifutott az erő, nem ismert saját magára.

– Menj már! – Mero belebokszolt Juan vállába s minden köszönés nélkül magára hagyta az elbizonytalanodva hezitáló alakváltót.

– Basszús – sziszegte fogai között Juan, majd egy mély levegővétel után nekilendült, és nyújtott léptekkel megindult az asztal felé ahol Fyra is ült. Közelebb érve visszafogott a lendületéből, ráérősre vette és igyekezett magabiztosnak tűnni.

– Kit látnak szemeim? – szólította meg a lányt, mikor az éppen felállt az asztaltól és a kijárat felé fordult.

– Te még látsz ebbe a villogó fényekben?

– A katonai kiképzésen ettől zavaróbb körülményekre is felkészítettek minket – vágta rá Juan. – Kikísérjelek?

– Kitalálok magam is – vetette oda azonnal Fyra s indult is. Juant viszont nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Kitartó volt és elszánt. Követte a lányt.

A panorámás üvegajtón kilépve Fyra bosszankodva fordult Juan felé.

– Fölöslegesen jössz utánam!

– Haza indulsz? Elvigyelek? – ajánlotta az alakváltó.

– Ne fárasztd maga! Dorothy azt mondta jön értem.

Mint egy varázsütésre úgy szólalt meg Fyra telefonja, ahogy kimondta az utolsó szót. Boldog megkönnyebbüléssel fogadta a hívást, ahogy meglátta a kijelzőn a doktornő nevét.

– Hello Dorothy! Itt várlak már a bejárat előtt.

– Nem tudok menni, közbejött valami. Talan nincs olyan állapotban, hogy most azonnal magára hagyjam. Ne haragudj! Hívj taxit én fizetem! – hadarta Dorothy. Szavait Juan is hallotta, amit visszafogott mosollyal nyugtázott. Nem akart kárörvendőnek látszani, hiszen nem annak örült, hogy Fyra nem tud a megbeszélt módon haza jutni, hanem annak, hogy esélyt kapott az ő felajánlása.

– Rendben – motyogta bosszúsan az orra alatt Fyra. – Hívok taxit – fújta, majd gyorsan hozzátette: – Ugye azért Talannal nincs komoly baj?!

– Nincs. Helyre billen ő, csak… á ez hosszú.

– Rendben. Szia!

– Szia!

– Na? – Juan a talpán billegve, a szemöldökét vonogatva várt a válaszra. – Ingyen és bérmentve! Önként és dalolva! – hadarta fellelkesülve a fiatal férfi.

– Dalolva?

– Ha akarod nem dalolok! – vágta rá azonnal a hím farkas. – Nem is kell mellém ülnöd! Úgy szállítalak haza, mintha a sofőröd lennék!

A sok-sok csábító kompromisszum elgondolkodtatta Fyrát, hogy elfogadja a felajánlást. Sűrűn pillantott hol az utcai órára, hol a karján lévőre.

– Tíz perc múlva haza kell érnem, mert megbeszéltük Codyval, hogy hív.

– Tíz perc?

– Igen, tíz perc! Nem gondolod, hogy a te kocsidban és ráadásul veled kettesben fogom fogadni a videohívását?! – fakadt ki a lány.

– Tíz perc! – vágta rá Juan. – Tíz perc alatt otthon leszel! Nem dalolok, de zenét azért kapcsolhatok?

A farkas alakváltó igyekezett is az ígéretéhez tartania magát, emberfeletti tempót diktálva és félelmetesen manőverezve a kocsik között.

– Meg lehetne oldani, hogy élve jussak haza? – Fyra biztos ami biztos alapon lábaival és kezeivel is kitámasztotta magát.

– Persze! De te mondtad, hogy tíz perc. – Juan a visszapillantón keresztül pár másodpercig leragadt a dacos dühvel homlokát ráncoló farkas nőstény látványánál.

– Mi lenne, ha az utat néznéd és nem engem?!

– Nem is tudom – Juan zavart mosollyal reagált Fyra csípős megjegyzésére, aztán újra a közlekedésre irányította figyelmét. Bármennyire is igyekezett teljesíteni ígéretét, a sors közbeszólt egy útelterelés és egy forgalmi dugó formájában. Már befordult a fasorral szegélyezett bekötőútra ami a Corbet villához vezetett, amikor hívást jelzett Fyra telefonja.

– A francba! – szívta a fogai között a lány, aztán rövid hezitálás után fogadta a hívást. – Hello, Cody! – köszöntötte a tőle megszokott módon harsányan a medve alakváltót.

– Hello, Fyra! Istenem de jó hallani a hangod!

Juanban vegyes érzelmek csaptak össze. Féltékenység, féltés, birtoklás. Azzal a tudattal, hogy Fyra terhes, irigyelte Codyt miként is volt alkalma tartania a lányt a karjai között. A tenger mély és az ég világos tiszta kékje kavargott az íriszében, ahogy akaratlanul hallotta a beszélgetésüket. Igyekezett kerülni, hogy a visszapillantóba nézzen. Nem akarta, hogy Fyra lássa a szemében tükröződő érzelmeit.

Aztán észrevette, hogy talán zavarhatja a lányt a beszélgetésben a hangos zene. Megköszörülve a torkát, tapintatosan halkabbra vette a hangerőt.

– Bocsi – morogta kurtán.

Cody hirtelen elhallgatott, ahogy belehallotta a telefonba a rövid, idegen hangot. Fel sem tűnt neki eddig a háttérzene, úgy gondolta Fyra hallgatja a szobájában. De ahogy elhalkult a zene egy szófoszlány kíséretében, szöget ütött a fejében, hogy hol lehet most az ő szerelme vagy esetleg ki van nála?!

– Vendéged van? – tört fel belőle akaratlanul a kérdés.

Fyrában megakadt a levegő, Juan is mozdulatlanságba dermedt egy pillanatra. Pillantásuk a tükrön keresztül találkozott, mire a farkas hím zavartan kapta félre a tekintetét.

– Nem! – harsogta a lány, hangjában nem kevés zavarral.

– Valakit hallottam – motyogta Cody.

– Csak dumálni voltunk a kollégákkal és az egyikük felajánlotta, hogy hazahoz, mert Dorothynak közbejött valami – hadarta egyszuszra Fyra a letömörített igazságot.

– Most akkor hol vagy?

– A kocsiban, még úton. Dugót kaptunk – fújta a lány. – De már mindjárt haza érek!

Bármennyire is próbált Fyra nyugodtnak tűnni, Cody már ismerte annyira, hogy hangjában érezte a nyugtalan zavartságot.

– Minden rendben, Fyra? – kérdezte gyanakodva a medve alakváltó.

– Persze! – vágta rá a nőstényfarkas – Miért ne lenne?!

Igazából azt sem tudta mit tegyen. A lány nagyon is tisztában volt vele, hogy Cody mennyire gyűlölte és féltette őt Juan McElhanelytől. Nem akarta, hogy a fiatal medve aggodalmaskodjon, hogy a rivalizáló hím, a kedvese közelében van. Bár tagadhatatlanul megváltozott a véleménye az alfa utódról, de akkor sem olyan mértékben és irányban, hogy Codynak féltenie kellett volna a lány szívében betöltött szerepét. De ezt hogyan is tudta volna elmagyarázni egy társát féltő hímnek? Így Fyra a diplomatikus hallgatást választotta.

– Tudod mit? Mindjárt a kapuhoz érünk és pár perc múlva fenn leszek a szobámban. Visszahívlak, ha felértem, rendben?

– Rendben! Várom!

– Sietek! – suttogta sokat sejtetőn a lány és bontotta a vonalat.

Egyikük sem szólalt meg, míg Juan a bejárat elé nem kanyarodott.

– Köszönöm – törte meg a csendet a lány.

– Nincs mit – morogta az orra alatt Juan, alig érthetően. – Nem sikerült tíz perc alatt…

– Nem érdekes – rántott a vállán Fyra. Megmagyarázhatatlanul kínosan érezte magát. Próbálta rendezni gondolatait, mert annyi mindent szeretett volna mondani a fiatal alakváltónak, tisztázni, elmagyarázni…

– Gondolom nem is említetted neki, hogy munkakapcsolatban vagyunk… vagyis csak néha.

– Nem. Nem dicsekedtem vele – rázta a fejét Fyra az ajkát harapdálva. – Tudod, Cody nem igazán kedvel téged. Nem lenne elragadtatva a hírtől.

– Meg tudom érteni. Igazából más körülmények között talán még barátok is lehetnénk, de… ez nem az a helyzet.

– Hát nem.

– Nézd, Fyra! – Juan hátrafordult az ülésben, hogy a lány szemébe tudjon nézni. – Nem akarok senkit fikázni, meg magamat sem fényezni. De szerintem Cody nem való hozzád.

– Nem? Ugyan miért nem?

– Hagyjuk figyelmen kívül azt az éppen nem elhanyagolható tényt, hogy ő medve te meg farkas.

– Hagyjuk!

– Ha farkas alakváltó lenne, akkor is ez lenne a véleményem.

– Igazán? Pfú de sok tapasztalatod lehet! Nagyon otthon vagy a témában, igaz? – Fyra hangja gúnyosan csattant, ajkát lázadó kamaszként húzta félre.

Juanban az érzelmek a farkas alfanőstény által mit sem változtak a tüskés és nem éppen érett viselkedése ellenére. Arcán halvány mosoly jelent meg, tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány hihetetlenül sötét és dacos tekintetű szemeiről.

– Te sem állsz még készen az anyaságra – mondta csendesen Juan.

– Mi van?! – Fyra hangja felháborodottan csattant. – Mi a francokat prédikálsz te?! – dühösen pattant ki a kocsiból, bevágta az ajtaját és sietve köszönés nélkül indult el a lépcső felé.

– Fyra! – szólt utána a farkas hím.

– Mi van?!

– Codynak tudnia kéne, hogy ez nem az ő döntése.

– Ó! Kitalálhatom? A tiéd, igaz?

– Nem, nem is az enyém – ingatta a fejét Juan, miközben hangja nyugodt volt, higgadt. – Ez a te döntésed, Fyra. Egyedül a tied – mondta a lány szemébe a fiatal, de érett gondolkodással bíró farkas.

Fyrát tagadhatatlanul zavarba hozták Juan szavai. Az elmúlt napokban pont azt az oldalát látta és tapasztalta meg az alfa alakváltónak, amit tulajdonképpen ő mindig is keresett egy hímben. Visszavágott volna, mint mindig, de nem tudott mivel.

Hatalmas zűr volt benne.

Csak állt, a lábai a földbe gyökereztek, s zavartan pislogva nézte a farkas hímet.

Juan épp csak biccentett egy halvány mosollyal az ajka szegletében köszönésképpen, aztán elhajtott.