AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 20

Beto saját szobát kapott, ahol kényelmesen ki tudta magát pihenni, az elmúlt idő megpróbáltatásait. Mero, Fedro és Wasil nem indultak haza. Bár Convel kis fogadója nem volt képes több száz személy elszállásolására alkalmas, mint Dunkinék Menedékháza, de tíz szobával rendelkezett, amiket az igényekhez igazodva, 1-3 férőhelyessé lehetett alakítani. Volt mit átbeszélniük, így a három férfi még maradt. 

Chris kora reggel már a konyhában vetette be szakácstudományát, amiben testvére aktívan a segítségére volt. Morgan fejében rengeteg kérdés volt, azt sem tudta melyikkel kezdje. Még önmagában sem tette helyre azt, ami a lányával történt. Egyébként is megrohanták az események az elmúlt időszakban. Felesége halála után felfordult az élete. Szembesülnie kellett azzal, hogy fivérének igaza volt a gyerekeivel kapcsolatban. Nem hétköznapiak, és ha ő nem is fogadja el a saját sorsát, lényét, őket nem tarthatja tudatlanságban. Egészen máshogy látta már őket.

Már nem is annyira gyerekek – konstatálta magában.

A két testvér némán tett-vett egymást kerülgetve a konyhában. Chris érezte testvére vívódását, de hagyta, hogy magában rendezze a gondolatait. Szívesen mesélte volna el, hogy Jodie csodálatos volt, akár az édesanyja, de nem volt benne biztos, hogy ezzel nem-e rémiszti meg még ennél is jobban a fivérét.

Tobias egyszerre lépett ki Betoval a folyosóra. Az eddig kutya alakban létező herceg zavartan kapkodta a tekintetét, kicsit bizonytalanul indult meg a lépcső felé. Nem tudta mit is mondhatna, hogyan köszöntse a fiatalembert, aki most látta őt először emberi formában. Nem tudta, hogy Tobiasnak van-e tudomása arról, ami történt, hiszen igazából ő maga sem tudta, hogy mikor és hogyan került vissza a fogadóba, a szobába, miután a kimerültségtől elaludt.

Látta a fiatalember fürkésző, kérdő tekintetét, ahogy ránézett, majd döntött.

Ahogy egymás mellé értek a lépcsőnél, feléje nyújtotta a kezét.

– Beto – mondta kurtán a torkát köszörülgetve.

Tobias arcán hirtelen több érzelem is átszaladt. Lepetten vonta fel a szemöldökét, aztán már mosolyogva fogadta el a feléje nyújtott kezet, amit lelkesen szorított meg.

– Tobias.

– Igen, tudom.

– Azta! Ez fantasztikus! – fakadt ki csillogó szemekkel Tobias – Ez mikor? Hogyan?

– Hát elég húzós volt – biccentett Beto, s fejében a pillanat tört része alatt lejátszódott az egész éjjel. – Fantasztikus húgod van!

– Jodie? – ráncolta a homlokát Tobias – Hááát... Még nagyon kamasz, de hát a kamaszok ilyenek.

– Hidd el, a kamaszok nem ilyenek – ingatta a fejét sejtelmes félmosollyal Beto.

Tobias nem igazán értette mire is gondol Beto, így csak apró bólogatásokkal adott neki igazat. Lopva pislogott oldalra egykori kutyájukra, ahogy haladtak le a lépcsőn az ebédlőbe. Ott megmutatta Betonak, hogyan kell használni a kávéfőzőt, hol talál magának ennivalót. Kitárta előtte a hűtő ajtaját, gyors felsorolást tartott, mi micsoda, mit fogyaszthat azonnal és mi az, ami még feldolgozást igényel. Beto türelmesen végighallgatta a segítőkész bemutatást, bár inkább csak a csomagolások voltak neki idegenek.

Tobias aztán magára hagyta őt az étkezőben, és csatlakozott apjához és nagybátyjához a konyhában.

– Miről maradtam le? – kérdezte, kezét az étkező irányába lendítve. – Beto?!

– Az éjjel visszafordíthatatlanul elindult az átalakulása – kezdte Chris – Neki ez a természetes formája.

– Azt mondta húzós volt.

– Az – köszörülte a torkát az ír.

– Nagyon dicsérte Jodiet!

– A húgod segített – vágott váratlanul közbe Morgan.

– A húgom?

– Jodie képességei felszabadultak – jelentette be Chris.

– Hogyan?

– Erről még nem igazán tudtunk beszélni Jodieval. Nagyon gyorsan történt minden. Beto kritikus állapotba került, és azonnal hívtuk a dokit. Szóltunk apádnak és rohantunk.

– Nekem miért nem szóltatok? – Tobias mellkasát elöntötte a csalódottság.

– Élet és halál kérdése volt, minden perc számított. Én is csak a kocsiban tudtam meg, hogy Jodie... – mesélte szinte hadarva Chris.

– Akkor mozgalmas éjjel volt – biccentett a fiatalember, de a csalódottság még marta belül. – És milyen képességei szabadultak fel?

Chris válla közé húzta a nyakát.

– Pontosan én sem tudom. Mondom, hogy nem volt időnk beszélgetni. Életet mentettünk. Majd elmondja ő maga, amikor felébred, ha már kipihente magát. Kimerítő volt számára is az éjjel. – Chris csak futtában pillantott oldalra testvérére, akinek most nem szemrehányás volt a tekintetében. Érdeklődés és büszkeség.

A vendégek is felkeltek és lassan benépesült a kantin, amit most nem csupán ebédlőnek használtak, hanem tárgyalónak is. Két nagyobb asztalt toltak össze, amit aztán körbeültek. Kisvártatva megérkezett McKenzie is, Chyntiával és Grekoval együtt. Chris, ahogy beengedte a kis társaságot, kifelé fordította a ZÁRVA feliratot és még be is reteszelte az ajtót, nehogy valaki hívatlanul megzavarja őket.

Jodie tagadhatatlanul megváltozott a maguk mögött hagyott éjszaka után. Eltűnt a nyafka, hebrencs kamasz. Úgy pakolta a poharakat és az italt az asztalra, mint egy gyakorlott háziasszony. Ám amikor néha észrevette, hogy Beto őt nézi, zavartan kapta félre a tekintetét. Millió gondolat tolongott a fejében és azt sem tudta, hogyan tegyen rendet közöttük. Millió kérdése volt, de egyet sem mert most feltenni. A jelenlévők arcán látta, hogy sokkal fontosabb dolgokról lesz szó, mint az ő egyéni problémái. Szinte érezte a feszültséget a helyiségben. Igazából, egyre több érzés rohanta meg, fogékonyabb volt a finom rezgésekre, az energiákra, az emberekből áradó érzésekre. Ezért is volt zavarban a már emberi formájában jelenlévő Beto tekintetétől. Látta, érezte az érdeklődését a fokozott figyelmét.

Mikor mindenki helyet foglalt az asztalnál jelentőségteljes csend uralta a helyiséget pár másodpercig. Beto sűrűn pislogott Greko felé.

– Ő is büntetésből került át – mondta Chyntia.

– Megviselő lesz visszaalakulnod emberré – sóhajtotta Beto együttérző tekintettel.

Greko lesütött szemmel fordította el a fejét.

– Ő már átalakult – köszörülte meg a torkát Chyntia, szomorúan sütötte le a szemét.

Beto a homlokát ráncolva, kérdőn mérte végig a nagymacskát.

– Emberként lökték át a kapun – folytatta a fiatal nő.

– „És szeretnék újra ember lenni!” – szúrta közbe Greko.

– És szeretne újra ember lenni – ismételte meg Chyntia a hím szavait. – Visszakapni alakváltói képességeit. Kísérleteztek rajta és igencsak belepiszkáltak – hadarta a fiatal nő, gyorsan felvázolva társa helyzetét.

– Meg kell törnünk apám hatalmát – jelentette ki határozottan Beto. –, de előbb Gormant kell valahogyan kiiktatni. Leírhatatlan hatalma van az anyag felett. Ha nem állítjuk meg, csak nőni fog az ereje.

– Ezt hogy érted?

– Amikor apám elfoglalta a Giant Wolf király helyét, Jared Norman királyságát, szövetségeseket maga mellé állítva tudta ezt megtenni. Gorman mellette masírozott, és olyan képességei voltak, hogy a fejekbe látott bele, olvasott az emberek gondolatában. A tudatot befolyásolta. Egyre többekét! Így irányítja az egyébként hűséges Giant Wolf harcosokat is.

– Zadorachot tudtommal nem kellett befolyásolnia – jegyezte meg az orra alatt morogva Calimero.

– Neki nem Gorman vette el az eszét, hanem Gorman lánya – vetette közbe Chid nem kevés szarkasztikus éllel a hangjában. – Bár Zomskyda nem bír olyan erővel, mint az apja, de attól még nem kevésbé veszélyes.

– Zomskyda? – McKenzie a név hallatán felkapta a fejét.

– Ismered?

– Tana Ownby néven ismertem meg, és a feleségem lett.

Az információ szinte mindenkit ledöbbentett.

– Hol van most?

– A Menedékház pincéjében kiláncolva – válaszolt Chris, Chid kérdésére. – Philip meghallotta, ahogy rádión fel akarta venni valakikkel a kapcsolatot, hogy Betoról jelentsen. Ártalmatlanította, aztán hívott engem.

– Szóval ezek szerint Gorman lánya a kezünkben van – konstatálta Chid. – Erről ki tud még?

– Braydon Dunkinon kívül senki – vágta rá az ír.

– Akkor van még egy ütőkártyánk!

– Az lehet, de sokáig nem tudjuk elodázni, hogy észrevegyék az eltűnését. Ha nem jelentkezik, ki fogják szúrni – állapította meg Calimero, egy mély sóhajjal kísérve szavait.

– Sürget az idő – bólintott Chid. – A nagy király utóda önfeláldozóan átment valaki helyett a kapun az Akadémiára.

– Tudják, hogy ki is ő igazából? – kérdezte Beto – Mert ha nem, akkor Gorman lányával ki lehetne cserélni.

– Negatív – ingatta a fejét Mero. – A nőt nem lehet elengedni, különben megtudják, hogy élsz. Te vagy az egyetlen, aki úgy ismered bentről az Akadémiát, mint a tenyered. Ezt az előnyt nem engedhetjük ki a kezünkből.

– Ha meghal az utód, oda a szabadság leghalványabb reménye. Az utód hívó hangjára tisztul ki a harcosok tudata. Ha meghal, a Giant Wolfok örök tudati rabszolgaságra lesznek ítélve – Chid a lehetőségek között őrlődött. – Nem tudjuk, mi történik odaát. Nem tudjuk lelepleződött-e már az utód.

– Egyáltalán van esélyünk időben megtudni? – kérdezett közbe Morgan.

A kérdést pár perces némaság követette, amit Chris tört meg.

– Talán, igen. Hiszen van egy Druida papnőnk! – szavaira minden tekintet Jodiera szegeződött.

A fiatal lány zavartan kapkodta a tekintetét.

– Én? Hogyan? Még soha...

– Jártál már dimenziók között. Édesanyáddal is úgy beszéltél.

– Átküldenéd egy ismeretlen helyre? – horkant fel Morgan.

– Nem egyedül menne – szólt közbe Beto. – Vele mennék! Én ismerem a helyet.

– Most beszéltük, hogy rólad nem tudhatják, hogy élsz. Hogy mennél akkor vele? – Az apának határozottan nem tetszett az ötlet, hogy a lányát ilyenbe bevonják.

– Nem fizikálisan mennek át – köszörülte a torkát Chris.

– Rendben. Legyen ez az első lépés. Próbáljunk meg tájékozódni, kémkedni – bólintott Chid.

– Közben nem ártana mozgósítani pár embert, aki hasznos lehet, és szövetségeseket toborozni – ajánlotta a torkát köszörülgetve Chris. – És minél több információt gyűjteni. A legjelentéktelenebbnek tűnő dolgot is a javunkra fordíthatjuk.

– Szólok McNultynak. Ő tudja kiknek kell szólni, és kikre van szükségünk. – bólintott Chid, miközben egy mély jelentőségteljes sóhajjal állt fel az asztaltól. – És nem csupán McNultynak kell szólni. Vannak még páran, akiknek fontos szerepük van – motyogta, szinte csak az orra alatt. Arcáról ordított, hogy fejében millió gondolat és terv zakatolhat. Calimero kutató tekintettel figyelte őt.

– Hová mégy? – Mero kérdésére Chid felkapta a fejét.

A két férfi tekintete hosszan összefonódott.

– Szerintem apáddal is beszélnünk kéne – mondta hosszú csend után Chidozie.

– Át akarsz menni? Nem tartom jó ötletnek. Téged ismernek. Inkább megyek én.

– Mert téged nem ismernek? – kérdezett vissza szarkasztikus hangéllel Chid.

– „Engem nem ismernek, és még csak feltűnést sem keltek. Ismerem a terepet, és ismerem azt, akivel beszélni szeretnétek” – szólalt meg váratlanul Greko.

Chyntia elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét, tekintetében rémület volt. Elöntötte a csalódottság és a félelem egyszerre. Megértette ő, hogy társa segíteni akar, hisz az otthona volt a tét.

– Azt hittem újra ember szeretnél lenni – mondta fátyolos szemmel.

– „Igen. Szeretnék. De most így is tudok segíteni, és akarok segíteni!”

– Természetes alakváltó formádban nagyobb biztonságban lennél! – makacskodott a nő, s reménykedve fordult Chid felé – Nincs igazam? Betot sikerült visszaállítani. Neked meg van hozzá a hatalmad, az erőd. Ha ő tudja irányítani, hogy mikor legyen ember és mikor nagymacska attól még tud nektek segíteni. Sőt! – érvelt Chyntia.

Chid tekintete hol a nőre, hol Grekora siklott.

– Nem egyedül tettem, de tehetünk próbát – bólintott Aydin fia.

Jodie együttérzően figyelte a párt, majd döntött.

– Én tudok segíteni? – kérdezte, mire Morgan felkapta a fejét, s már készült volna tiltakozni, de ahogy kifújta a levegőt, ezt a szándékát el is engedte.

– Csak mutasd meg, hogy mit és hogyan kell tennem.

Chid rábólintott.

Dr. McKenzie, Chyntia és Greko egy újabb sikeres beavatkozás reményében a rendelőbe indultak. Chris, Jodie és Chid másik kocsival követték őket. 

A kantinban maradt kis társaság hosszú percekig némaságban ült még az asztalnál. A csendet Wasil törte meg.

– Szóval te találkoztál Kyrával?

Beto bólintott Sarkis kérdésére.

– Hogy van? – érdeklődött tovább a férfi, bár legbelül arra lett volna kíváncsi, hogy a nő gondol-e még rá úgy, mint ahogyan ő, esetleg már túllépett rajta és van neki valaki más.

– Remekül. Fantasztikus vezető!

Wasil ajkára halvány elmerengő mosoly rajzoltak az emlékek.

– Gladiátornak is nagyszerű harcos volt – biccentett elismerően a férfi.

Beto úgy vonta fel a szemöldökét, mintha felismerte volna Sarkist.

– Te vagy Wasil?!

Sarkis arcán több érzelem is átfutott. Meglepettség, remény, aztán zavart, félszeg mosollyal sután bólintott.

– Sokat mesélt rólad. Folyamatosan téged hoz fel példának. Aggódik, hogy mi lett veled és reménykedik, hogy sikerült elkerülnöd a halált, hogy bárhol is, de jól vagy.

Beto szavaitól szélesedett a mosolya a kapun túli egykori gladiátornak, a szívét átjárta a melegség.

Tobias kissé csalódott szájízzel álldogált a komódnak támaszkodva. Mellőzöttnek érezte magát, mióta húgában felébredtek a családi erők, a képességek. Morgan látta a fián, hogy valami bántja őt. Felállt az asztaltól, s ahogy elhaladt Tobias mellett vállon legyintette a fiatalembert.

– Gyere csak! Mutatok valamit – Morgan sokat sejtetően vonogatta a szemöldökét, még a fejével is biztatón intett. – Nem csak a nagybátyád ért a fegyverekhez.

Tobiast érdeklődését felkeltette apja utolsó mondata, s csillogó tekintettel követte őt.

Ginger idegesen forgatta kezében a mobilját, sűrűn pillantva hol a faliórára, hol a telefon kijelzőjére. Keze remegett, könnybe lábadt szemekkel az ajkát harapdálta.

Reménykedni akart, hogy Phyllis mindjárt jelentkezik, de legbelül érezte, hogy testvérével igenis valami nagy baj történhetett.

Remegő mellkassal vette a levegőt, ahogy Talant hívta. Nem érdekelte az idő. Tudta, hogy az Őrző mindig és azonnal a rendelkezésükre állt. Most sem volt ez másképp.

– Talan, azonnal ide kell jönnöd! – Gingerből sírva szakadtak fel a szavak.

– Ginger?! Mi történt?

– Phyllis bődületes marhaságot csinált! – zokogta a kamasz. – Levelet kapott Dechantól. Én mondtam neki, hogy kizárt, hogy ő írta volna, Phyllis mégis elment a találkozóra. Azt mondta, ha nem jönne, akkor szóljak...

– Ez mikor volt?

– Éjjel tizenegykor volt a találkozó. Eltelt négy óra! Már vissza kellett volna érnie, ha csak gyorsan átadja a bizonyítékokat, amikről írt.

– Azonnal indulok! – jelentette ki határozottan Talan. – De jelentsd be az eltűnését, most azonnal!

Alighogy bontották a vonalat, Ginger rögtön Cannont hívta, aki késlekedés nélkül kocsiba ült és a Menedékházba indult. Útközben felvette Dewittet, Mikenak pedig kiadta, hogy azonnal vegye fel Phyllist eltűnt személyként.

Ginger nem tudta visszatartani a könnyeit, miközben a seriffre várt. Félelme, hogy testvérével tragédia történhetett, elég megalapozott volt. Cannon és Dewitt megjelenése a hajnali órákban igencsak aggodalomra adott okot, pláne, hogy Gingert keresték. Nathan csak pár szóban tudott érdeklődni, ahogy a két férfit Ginger szobájához vezette.

– Mégis mi történt?

Cannon, egy mély sóhajjal kísért jelentőségteljes pillantással válaszolt csak, miközben bekopogott a lány szobájának ajtaján. Ahogy kinyílt előttük, Ginger zokogva vetette magát Cannon karjaiba.

– Hé! Nyugi kicsi lány! Megtaláljuk! – próbálta nyugtatni a kamaszt Dewit.

– Mondj el mindent, de részletesen. – Cannon bentebb terelte a lányt a szobába, a kíváncsiskodó szemek elől, akik egyre többen lettek a folyosón.

Nathan becsukta mögöttük az ajtót, aztán az ácsorgó személyzet felé fordult.

– Semmi látnivaló! Menjetek a dolgotokra!

Ginger zokogása nehezen csillapodott. Tudta, hogy ha Ochoa csapdájába sétált a nővére semmi jóra nem számíthatnak. Volt „szerencséje” a vadász vendégszeretetéhez.

– Ezt kapta! – kezdte és a gyűrött papírt Cannon felé nyújtotta. – Azt mondta Dechant írta neki. Legalábbis akitől kapta ezt mondta.

– És tényleg ő írhatta?

– Kizárt! – rázta a fejét Ginger. – Ezt mondtam is neki. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy megmenti.

– Megmenti? Miért kéne Dechantet megmenteni?

Ginger tanácstalanul pislogott hol Cannonra, hol Dewittre. Nehezen jöttek belőle a szavak, főleg, hogy pár napja ő maga tagadta le, hogy Ochoa elrabolta volna őt.

– Mert Dechant feladta magát értem – suttogta.

– Mit csinált?

– Ochoa... Ochoa elrabolt.

– Szóval mégis?! – fújta Cannon mérges, rosszalló pillantással.

– Azt mondta Dechantet kéri értem cserébe, és hogy ne merészeljen szólni a rendőrségnek. Dechant odajött, és kicsikarta Ochoánál, hogy én el tudjak jönni, ő meg ott maradt helyettem – szipogta a lány. – Aztán kapta ezt. Nem értem miért kell nekik a nővérem! – zokogott fel újra Ginger.

– Kitől kapta? – kérdezte Cannon – Ki volt a postás?

– Azt nem mondta – rázta a fejét a kamasz.

Váratlanul nyílt az ajtó s Talan valósággal berobbant rajta.

– Talan! – Ginger szinte repült az őrző karjaiba. – Miért? Előbb engem, most meg őt! Miért?

Talan vigasztalón zárta ölelésébe a kamaszt.

– Valószínűleg Dechantet akarják sakkba tartani vele – motyogta az őrző, szinte csak az orra alatt.

– Miért pont vele? – vonta fel a szemöldökét Cannon. – Dechant soha nem kötődött senkihez.

– Phyllis napokon keresztül itt vigyázott rá, amíg lábadozott és közben Ochoa kutatott utána – ismerte be Talan.

– Hát – köszörülgette a torkát Dewitt – Akkor talán mégis elkezdett kötődni valakihez az a csavargó.

– Dechant nem csavargó – szaladt ki Ginger száján kissé váratlanul, védelmezőn.

– Tudjuk – biccentett Cannon – Ő egy veszélyes alakváltó, aki még nem is igazán tud uralkodni magán.

Ginger előtt újra lejátszódott, amikor Dechant a szőnyegre dobta Humiston leszakított fejét. Beharapta ajkát, nehogy megint valami kiszaladjon a száján, amivel ronthat Dechant megítélésén.

Keresőcsapatot szerveztek, amihez Dewitt is csatlakozott, és többször átfésülték a levélben említett találkozó helyszínét. Mike is többször körözött az elhagyott vadászháznál. Talan pedig a maga módján indult el a csak ő által olvasható nyomokon. Talán ő jutott a legtöbbre. „Látta” ahogy a fiatal nőt leütötték, kocsiba tuszkolták és elvitték, de hiába ismerte fel Bakert és Ochoát is.

Cannon mégis megpróbált házkutatási parancsot szerezni Ochoa házára, de nem tudta alátámasztani logikus indokkal. Hiszen nem írhatta bele az igazat, hogy egy szakrális őrzőnek a fák megmutatták, amit láttak, és a vadász egy alakváltó miatt tarthatja fogva az eltűnt személyt. A legtöbb, amit tehetett, hogy Ochoát és Bakert is bevitték kihallgatni, és átvizsgálták az autót, de bent tartani nem tudták őket. Alaposan eltüntettek minden nyomot, amit esetleg a helyszínelők felhasználhattak volna.

Phyllist Blainet eltűnt személyként keresték.

Ernesto önelégült vigyorral nyitotta a háza alatt húzódó pincerendszer titkos ajtaját. Baker elismerően bólintott az álcázott ajtóra.

– Cannon bekaphatja – vigyorgott a férfi.

– Soha ne becsüld alá az ellenfeled! – biccentett Ochoa.

Ahogy átlépték a nehéz hangszigetelt ajtót, a vadász már zárta is be maguk mögött.

Több cellaszerű helyiség sorakozott egymás mellett a folyosón, amikben Baker nem egyszer látott már szenvedő alakváltót. A folyosó végéig menetelt a gonosz lelkű vadász.

A helyiségben ketten voltak kiláncolva, egymással szemben. Bár volt némi mozgásterük, de szabadulni esélyük nem volt. Csuklójukon, bokájukon, a derekukon és még a nyakukon is bilincs volt.

Phyllis testét több vérző seb borította, Robertre pedig szinte rá sem lehetett ismerni. Hihetetlenül soványnak tűnt, mint aki össze van aszalódva. Beesett volt az arca, karikásak a szemei, a szája felcserepesedve, ami kiszáradásra utalt. Lassan mozdult, épp csak vonszolta a testét, alig volt ereje.

Ochoa egy fémtálba ételt tett a sok vérveszteségtől kába nő mellé.

– Egyél! – parancsolt rá a vadász – Nehogy  idő előtt meghalj nekem.

– Mi a fenét akar tőlem? – ráncolta dühösen a homlokát Phyllis. – Megkapta Dechantet. Minek kellek én magának? Nem vagyok alakváltó. – A nő megvetéssel mérte végig a vadászt.

– Jól tudom kedveském – nyájaskodott Ochoa.

– És neki miért nem hoz enni? Azt akarja, hogy éhen haljon?! – Phyllisnek még gyengén és kiszolgáltatva is volt bátorsága dacolnia.

– Neeem, ő nem fog éhen halni. – Ochoa lassan guggolásba ereszkedett a nő előtt, aki a hátát a falnak vetve ült. – Tudod, a farkas a vadonban nem mindig jut élelemhez, de attól még nem hal éhen. Csupán nagyobb lesz az étvágya. Kellően motivált lesz azt is elfogyasztani, amit esetleg más esetben nem tenne. – Ochoa hideg mosollyal nézett válla felett Robertre.

Dechant tisztában volt vele, hogy a kegyetlen vadász mire akart célozni.

– Ha még nem lenne elég gusztusa hozzád, hát még stimuláljuk egy kicsit az érzékeit – magyarázta a vadász, miközben elővette vadászkését és újabb sebet ejtett a nő karján.

– Elengedjem? – kérdezte vigyorogva Baker.

Ochoa mérgesen ráncolta a homlokát, ahogy tekintetét beosztottjának szegezte.

– Mit mondtam odakinn, te idióta?! – csattant fel. – Engedd csak el, ha azt akarod, hogy azonnal a nyakadnak ugorjon.

– Ez? – Baker taszított egyet a lábával az erőtlenül heverő testen, mire Dechant tökéletes reflexel kapott a bokája után. Szemei borostyánsárgán izzottak, megnagyobbodott fogairól fenyegetőn húzta fel az ínyét.

Phyllis tisztában volt vele, hogy a férfi alakváltó, de így még soha nem látta. Több mint félelmetes volt. Elkerekedett szemekkel szinte nekipréselte a hátát a falnak. Ha tehette volna át is nyomta volna magát rajta. Dechant szemében nem látott semmi emberit, semmi esélyt arra, hogy tudna magán uralkodni, az éhségén, ha most elengednék.

– Te menj ki! Majd én elengedem. Vér a vérre nem támad. A saját nagyapjára? Ugyan! – Ochoa lassan, komótos léptekkel közelített a vicsorgó Dechant felé, aztán leguggolt elé – Ugye, kisunokám?

Phyllis döbbenten hallgatta a vadász szavait.

Ochoa eloldotta Dechant bilincseit a kezein és az egyik lábán.

– Így valamivel közelebb kerülsz hozzá. Ha pedig elég motiváltnak látlak, leveszem a nyakadról, meg a derekadról is.

– Rohadj meg! – hörögte Dechant, lassú mozdulattal fordított hátat kegyetlen ősének, miközben karjaival betakarta a fejét. Nem akarta látni a nőt, nem akarta érezni a vér szagát, Ochoát hallani meg pláne nem.

– Meg fogsz törni fiacskám. Az életösztön mindennél erősebb. Ahhoz pedig, hogy életben maradj, enned kell! Itt pedig ő az egyetlen élelemforrásod! – Ochoa egyre hangosabban dörögte a szavait. Csak a fejével intett Baker felé, hogy kövesse majd kiviharzott. Baker még kárörvendő vigyorral nézett végig a két szenvedőn, aztán követte főnökét.

Hosszas csend után, Dechant motyogva szólalt meg. Arcát még mindig a karjába temette, alig lehetett érteni a szavait.

– Nyugi, nem foglak megenni. Inkább megdöglök.

Phyllis könnyes szemmel húzta magához a lábait, átölelte, homlokát térdére hajtotta.

– Mi lesz Gingerrel? Nem vagyok mellette! Senki nincs mellette! – szakadt fel a fiatal nőből zokogva. – Nem tudok rá vigyázni!

Dechant sokáig hallgatott, szívét szorították az érzések, torkát a ki nem mondható igazság.

– Nem lesz baja – morogta Dechant. – Talpraesett.

Phyllis a homlokát ráncolva lassan emelte fel a fejét.

– Milyen igaza volt – suttogta. – Azt mondta nem te írtad a levelet.

– Hát nem is – fújta Robert.

– Tudod mit mondott? Hogy te megjelensz, nem pedig írogatsz.

Dechant arcán elmerengő halvány mosoly jelent meg a hallottaktól.

– Most min mosolyogsz? – húzta össze a szemöldökét Phyllis.

– Fantasztikus húgod van – csúszott ki a férfi száján, amit azonnal meg is bánt. Lopva pillantott csak oldalra, aztán hátat is fordított az idősebb Blaine lánynak.

Phyllis gyanakodva nézte az alakváltót. Dechant pedig szinte késként érezte a hátában a nő tekintetét.

– Van valami, amit tudnom kéne?

Dechant hosszas csend után nem válaszolt, hanem visszakérdezett.

– Miért?

– Szerintem valamit titkoltok.

– Titkolunk? Ki?

– Te meg Ginger – vágta rá Phyllis. – Olyan magabiztosan mondta, hogy te megjelensz, nem írogatsz.

– Miért nem őt kérdezed?

– Mert te vagy itt! – vágta rá tehetetlen daccal a nő. – És lehet, hogy vele már nem is fogok találkozni – tette hozzá elcsukló hangon.

Dechant lassú mozdulattal fordult hasra, karját maga alá húzva könyökére támaszkodott. Hosszú néma percekig hezitált, mit mondjon el az aggódó testvérnek.

– Gyűlölni fogsz – sóhajtotta megtörve a csendet.

– Miért?

– Megcsókoltam.

– Tessék? – Phyllis hangja szinte sípolt.

– Ő kérte. Azt mondta ő még soha nem és találkozik valami, hú de tapasztalt vagány sráccal és nem akar kezdőnek tűnni – hadarta motyogva Dechant, de nem mert felnézni a nő szemébe.

– Az a focista srác – suttogta Phyllis, szinte csak hangosan gondolkodva, mire Dechant bólintott. Phyllis halvány mosollyal a fejét ingatta, értelmet nyertek Ginger szavai, amit a csapatkapitányra mondott.

– Most mi van? Hol marad, a kinyírlak te szemét? – ráncolta a homlokát a férfi.

– Most már értem – biccentett Phyllis.

– Mit?

– Azt mondta, nem üti meg a szintet.

– Kicsoda?

– Hát, a hú de tapasztalt vagány srác.

Dechant zavart tekintettel pislogott Phyllisre.

– Nem érted? – Phyllis elérzékenyült mosollyal nézett a férfire.

– Hát nem igazán – ismerte be Robert, szégyenkezve sütötte le a szemét.

– Csak gondolkozz, Dechant! Te voltál neki az első. Az a srác a második. Ginger pedig azt mondta rá, hogy nem üti meg azt a szintet. Szóval kinek a szintjét nem üti meg? Szerinted?

Csend ereszkedett a cellára.

Dechanthan eddig ismeretlen érzések lettek úrrá. Szembesült azzal, hogy az érzései nem is viszonzatlanok. Feltört benne a féltés, ami tehetetlen dühvel öntötte el, a helyzet miatt, amiben volt. Az zakatolt az agyában, amit nem is olyan rég Phyllis mondott, hogy nincs, aki megvédje Gingert.

– Te nem nekem akartál imponálni, amikor rohantál Gingerért – folytatta Phyllis, megzavarva Dechantet a gondolataiban. – Érte tetted! Neked tetszik a húgom! Igaz?

Dechant sokáig hallgatott, homlokát, öklére hajtotta. Nem volt képes azonnal válaszolni.

– Nem – motyogta.

– Neeem?

– Nem – ismételte meg Dechant – Én meghalnék érte.

Phyllist a váratlan őszinte vallomás úgy ledöbbentette, hogy bár készült volna valamit mondani, de megszólalni sem tudott, csak pislogva nézte a meggyötört alakváltót.

Greko felkészült a fájdalomra, felkészült a kínokra, amiket Beto átalakulásánál is látott, de semmi nem történt. Semmit nem érzett, csak a szívbe markoló csalódottságot.

Ők sem tudnak rajtam segíteni, reménytelen vagyok – konstatálta magában.

Néha Chyntiára pillantott. A fiatal nő könnyeivel küzdve figyelte őt, miközben tekintetében látta a kérdést, amire nem tudott felelni.

Chid és Jodie is tanácstalanul néztek össze, a sokadik próbálkozás után.

– Érzel valamit? Valami változást? – érdeklődött Chid.

– „Nem tudom mit kéne éreznem. Semmi nem fáj” – válaszolt a kérdésre.

– Nem érzed egy kicsit sem másképpen magad? – próbálta máshogyan megfogalmazni Jodie, de ő is nemleges választ kapott.

– Honnan tudhatjuk akkor, hogy sikerült-e? – a kamasz tanácstalanul nézett fel Chidoziera.

– Próbálj alakot váltani – biztatta Grekot, Chid. – Azt mondtad alakváltó a természetes formád. Akkor oda és vissza simán mennie kell.

– „Nem tudom, hogyan kell” – ismerte be, kissé szégyenkezve Greko.

– Nem emlékszel, hogyan kerültél ebbe a formádba?

– „Nem. Mondhatni észre sem vettem. Sétáltam és ilyen lettem. Nem tudom!”

Chid látta, hogy a nagymacska egyre kétségbeesettebb így inkább nyugtatni próbálta.

– Semmi baj. Talán csak majd rá kell érezned.

– Akkor most sikerült, vagy nem? – kérdezett közbe bátortalanul Chyntia, tekintete tanácstalanul járt körbe, reménykedve, hogy valakitől biztató választ kap.

– „Hagyjuk” – fújta Greko. – „Most nem ez a legfontosabb. Mindenképpen átmegyek. Így is meg tudom csinálni, amire vállalkoztam. Bízhattok bennem!”

– Greko!

– „Semmi baj!”

– Akkor pihend ki magad – Chid megveregette a nagymacska hátát. – Ha mindent előkészítettünk, átkísérünk.

Greko bólintott, de gondolatban már egészen máshol járt. Fejében igyekezett összerendezni, amit Chyntiának szeretett volna mondani. Egész belsőjében remegett attól, amire készült. Megpróbált teljesen természetesen viselkedni mindaddig, amíg segítő vendégeik vissza nem indultak a szálláshelyükre.

Ahogy Greko és Chyntia visszavonultak a szobájukba, a hím nagymacska szomorú szívvel bújt a szeretett nőhöz, szorult torokkal kezdett mondanivalójába.

– „Mindennek oka van, Chyntia.”

– Ez nem igazság! – csattant fel a nő, mint egy dacos kisgyerek. Felült.

– „Hát az élet nem mindig igazságos” – vett egy mély lélegzetet Greko, ő is ülésbe tolta a testét.

– Mi van, ha nem sikerül és bajod esik?

– „Ez így úgysem élhető opció.”

– Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel a nő, szeme telefutott könnyel. – Nagyon szeretlek!

– „Én is téged! Én is téged! Mindennél jobban! És nem akarom, hogy boldogtalan legyél.”

– Nem vagyok és nem is leszek az. Veled nem leszek az! – rázta a fejét Chyntia.

– „Nem lehetnek gyerekeink. Te megérdemelsz egy gondoskodó emberi társat, akivel szép családotok lehet.”

– Ne taszíts el magadtól! – remegett a nő hangja, szeme könnytől csillogott.

– „Csak reálisan gondolkodom. Itt van például a doki. Csak a vak nem látja, hogy több mint szimpatikus vagy neki, és nem is haragszom rá érte. Vele, az oldalán tudnám, hogy megfelelő társ van melletted.”

– Mit nem mondasz?!

– „Ne mond, hogy te nem szeretnél gyerekeket, családot?!”

– Tudod mit?! – Chyntia dühös pillantással nézett a nagymacska szemébe. – Segíteni akarsz? Tedd azt. Kihősködöd magad, aztán visszajössz! Én itt foglak várni. De ha megteszed, hogy nem jössz vissza! Ha megteszed, hogy elmenekülsz az érzéseid elől! Én esküszöm, hogy utánad megyek és szétrúgom a ködfoltos segged!

Greko pislogva hallgatta végig társa elszánt monológját, és ahogy nézte őt, az zakatolt a fejében, hogy milyen erős és elszánt, csodálatos akaraterővel és kitartással megáldott nő szerelmét tudhatja magáénak.

– Megértetted? – Chyntia egészen közel hajolt hozzá, ellentmondást nem tűrőn szemezett vele.

– „Megértettem” – mordult egyet Greko, még csak nem is pislantott.

– Nahát akkor! – Chyntia magához ölelte a nagymacskát és ahogy az ágyra dőlt vele, magukra húzta a takarót. – Akkor jó éjszakát!

– „Jó éjszakát!” – dorombolta Greko és még jobban belefúrta magát a nő ölelésébe.

A terepjáró kissé kontrakszosan hatott Shikoba kunyhója mellett. Dewit készségesen vitte haza a kórházból az idős sámánt. A két Obialo lány gondoskodóan forgolódott anyjuk körül. Egyikük kényelmes fekhelyet igazított, a másikuk gyógyfüvekből teát készített, ebédet főztek.

Tobenna nem tudta elfogadni, hogy anyja futni hagyta Dechantet. Minduntalan próbált enyhe megjegyzésekkel utalni arra, hogy a férfi veszélyes, és az a helyes, ha az idős asszony feljelenti és börtönbe kerül.

Adaoha viszont már nem próbálta győzködni anyját. Ő jobban benne volt abban a világban, életvitelben, amiben Shikoba. Megértette őt, és bízott az anyja döntésében.

Sőt!

Ő anno az anyja mellett volt, amikor Shikoba megkötötte az akkor még kamasz Dechant beinduló változásait. Pontosan tudta, mennyire szenvedett akkor, és sejtette, mennyire szenvedhet most.

Dewit a kunyhó körül pakolászott, hasznossá tette magát, amíg párja az édesanyját gondozta. Volt tennivaló a hetekre magára hagyott kunyhóban és körülötte is.

A férfi mozgást látott a fák között. Mozdulatlanságba dermedt, és figyelt a legenyhébb zajra is.

Fujtatás, nehéz lépések alatt reccsentek a száraz ágak. Egy hatalmas medve komótosan lépdelt a fákat kerülgetve. Lassan de határozottan a kunyhó felé tartott.

Dewit percekig figyelemmel kísérte az állatot. Volt már elég tapasztalata ahhoz, hogy megállapítsa: nem közönséges medvét lát, még akkor is, ha nem volt számára ismerős úgy, mint a helyi alakváltók. Ezt a medvét, eddig még nem látta, de érezte, hogy nem ellenséges szándékkal közeledik Shikoba kunyhójához, és nem is véletlenül.

Döntött.

Lassan letette a szerszámokat a kezéből és ment szólni Adaohának, az érkező vendégről.

– Ada! Azt hiszem látogatótok van – mondta, ahogy belépett a kunyhóba. Fejével az udvar felé biccentett.

– Ki az? – kapta fel a fejét Tobenna – Dechant?

Dewit megrázta a fejét.

– Ez egy medve – válaszolta, s kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy Adaohára nézett.

– Heniya – biccentett a fiatal nő, s azzal már ment is Cody elé.

– Ki ez a Heniya? – kérdezte Dewit Tobennát, aki csak rántott a vállán.

– Most hallottam először a nevét. Nem tudom ki ő. Nem ismerem. Anya, te tudod ki ő?

Shikoba kényelmesen beleengedte testét a párnába, lehunyta a szemét.

– Adaoha ápolta – mondta csendesen és röviden. Azzal, hogy lehunyta a szemét, jelezte, hogy fáradt, pihenne, így nem is kérdezték őt tovább.

Adaoha siető léptekkel ment a fák között várakozó medvéhez. Megtorpant, ahogy meglátta, mert egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy valóban Cody lenne a medve, hiszen a hatalmas állatnak mind a négy lába tökéletes állapotban meg volt.

Sikerült! – tudatosult benne pár másodperc múlva, szeme fátyolos lett.

– Ez fantasztikus! – szakadt fel a fiatal sámánból. Minden óvatosságot félretéve átölelte a hatalmas állatot.

– „Búcsúzni jöttem” – küldte mentálisan a szavait a medve.

– Miért? Hová mégy?

– „Fentebb”

– Maradhatnál. Senki nem ismer fel.

– „El kell vonulnom egy időre”

– Kuchur?

– „Tegnap este beszéltünk”

– Azért csak foglak még látni néha, nem?

– „De! Majd néha lenézek”

– Vigyázz magadra!

– „Úgy lesz! Nem lesz bajom. Egy ideje már kinéztem magamnak egy helyet. Arra a kutya se jár. Az az én területem lehet.”

Adaoha újra megölelte a hatalmas medvét, Cody pedig a nő vállára hajtotta nagy busa fejét.

– „Vigyázzatok magatokra! Ochoa és az emberei gátlástalanok!”

– Alakváltókra vadásznak, szóval neked kell jobban vigyáznod!

– „Mindent nagyon köszönök!”

– Ez a te érdemed!

– „Nélküled nem ment volna! Vigyáztál rám, ápoltál és hittél bennem!”

– Újra megtenném – mosolygott Adaoha. – Ordított rólad a makacs kitartó akarat.

Aldafen a hatalmas dolgozószobája asztalánál ült. Kényelmesen hátradőlve, faragott széke karfáján könyökölve támasztotta állát, úgy hallgatta különleges tanácsadójának szavait. Gorman bár higgadtan beszélt, mégis sugárzott belőle a lelkesedés.

– A lány egy látó, Uram!

– Aldaruna nem fog beleegyezni, hogy a lánya itt legyen az akadémián. Semmilyen indokkal nem is tudom alátámasztani.

– Hát ne kérd! Adj neki ultimátumot! Mond, hogy zavargásokról értesültél, és neked biztosíték kell, a testvéri hűségéről. Biztosíték kell, hogy még mindig pártatlanok vagytok egymással szemben és egyikőtök sem emel kezet a másikra. Wicklund fiáról beszélt! Őt látta álmában! Hallottam, amikor az anyjának mondta.

– Wicklund vérvonalán nem öröklődik a királyi vér – legyintett Aldafen. – Ő a szolgálatra született. Ezt már születésükkor megállapították. Ezért is neveltek belőle testőrt. A királyt pedig ő maga ölte meg.

– Uram, itt valami akkor sincs rendben – makacskodott Gorman.

– Akkor hibáztál volna? – Aldafen homlokát ráncolva tekintetét a tanácsadóéba fúrta – Ott voltál, Gorman! A kardon lévő vérből te magad állapítottad meg, hogy az a király vére volt! Tévedtél volna?

– Nem! Az volt! Esküszöm! – vágta rá Gorman.

– Skyha egy álmodozó fiatal lány. Megtetszett neki a fess gladiátor. Ennyi.

– Legalább egy darabig tartsd itt a lányt. Hívd meg újra őket, vagy csak az anyjával együtt pár hétre Rihonához. Indokold azzal, hogy átsegítsék a gyászon a fia elvesztése miatt. Erre nem fog nemet mondani – makacskodott tovább a tanácsadó. Az erős mentális képességekkel bíró Gorman ki akarta harcolni, hogy a lány a közelébe lehessen újra, igy olvasni tudjon a tapasztalatlan fiatal elméjében.

Aldafen hosszú percekig elgondolkodva nézett maga elé. Majd egy mély sóhajjal fújta ki a döntését.

– Legyen! – intett. Aztán felállt és a rádióhoz sétált. Bekapcsolta, és várta, hogy hívására testvére bejelentkezzen a vonal másik végén.

– Üdvözöllek bátyám – hallotta kis idő múlva öccse hangját.

– Én is üdvözöllek, Aldaruna!

– Mi oka van a hívásodnak?

– Nem gondolod, hogy a múltkor jól eltöltöttük az időt, amikor itt voltatok?

Hosszabb csend után jött csak válasz, ami nem volt olyan lelkes.

– Ahogy vesszük. Nem éppen fiatal lánynak való program volt a gladiátorok harca.

– Pedig úgy tűnt Skyhának tetszett.

Aldaruna szobájában ott állt vele szembe Rhuna is, aki a kezét tördelve hallgatta a vezér szavait. Egy hanggal sem árulta el a jelenlétét, csak némán rázta a fejét.

– Rosszul láttad – motyogta a férfi.

– Pedig szerettelek volna újra elhívni.

A választ újra hosszú csend előzte meg.

– Ne haragudj bátyám, talán majd egy későbbi időpontban. Most sok elfoglaltság összegyűlt itt.

– És ha csak a társad és a lányod jönne el?

– Miért is?

– Sajnos árulása miatt elvesztettem a fiamat. Bár nekem az árulása jobban fáj, de társam mélyen gyászolja őt. Egy kis vigasz... neki...

Rhuna elkerekedett szemekkel heves tiltakozással rázta a fejét.

– Sajnálom fivérem – köszörülgette a torkát Aldaruna. – A lányom gyenge virág, elkapott valami nyavalyát. Jelen pillanatban ápolásra szorul. Majd ha felerősödik.

Hosszú percekig feszült csend uralta a vonalat.

– Hát én is sajnálom öcsém – sóhajtotta Aldafen. – Jobbulást a lányodnak! – mondta, azzal gyorsan bontotta is a vonalat.

– Kifogások – fújta Gorman feszült arcvonásokkal. – Ezek nem jó előjelek, Uram! Egy napon a testvéred, ellened fog fordulni, akárcsak a fiad.

– Nem tenné!

– Hozasd ide biztosítékként a lányt! Akár erőszakkal!

– Raboljam el? Én szegjem meg, az ősi törvényt? Ráadásul ilyen látványosan?

– Nem kell megtudniuk, hogy te voltál a megbízó. Sok a portyázó.

Tervük kibontakozását Zadorach zavarta meg. Szinte meg sem várta kopogása után a bebocsájtó hívást.

– Mit akarsz? – mordult rá Aldafen.

– Zomskyda nem jelentkezik, Uram!

– Vállalta a beépített szerepét. Nem cseveghettek minden nap!

– Valami történhetett. Ő hívott, de mikor bejelentkeztem, már nem válaszolt, aztán megszakadt a kapcsolat. Azóta semmi. Én nem tudom hívni és ő sem jelentkezik.

– Hol van ő most helyileg?

– Clear Creekre költöztek a félvér dokival.

– Clear Creek? – Aldafen a homlokát ráncolva nézte a padlót.

– Oda vitték át a fiadat is – jegyezte meg Gorman.

– Tudom – horkant fel az uralkodó.

– Talán mégis utána kéne járni – köszörülgette a torkát a tanácsadó.

– Kit küldhetnék?

– Megyek én, Uram! – ajánlkozott azonnal Zadorach.

– Rád itt van szükség.

– Küld, Wicklundot – mondta csendes higgadtsággal Gorman.

– Wicklundot?

Gorman ráérős sétálgatásba kezdett, megindultak belőle a szavak.

– Azt mondta, azért engedték el, mert ígéretet tett, hogy vigyáz a fiúra. Visszaengedjük, hogy hírt vigyen róla. Közben utánanéz, mi van az emberünkkel. Aztán ez még azt is felszínre hozhatja, hogy hányadán is állunk Wicklunddal.

Aldafen rövid gondolkodás után rábólintott Gorman tervére.

– Legyen így!