MÁSIK ÉLET - 9

Nem igazán érdekelte őket az idő, úgy belemerültek a rajzolgatásba. A padlón hasalva, és néha egészen lehetetlen testhelyzetet felvéve teljesen megszűnt számukra a külvilág.

Misty mesélt a csoporttársairól, a dadusról, de még az állandóan vicces gondnok bácsiról is. Eathan azt is megtudta, hogy a fészerükben megbújt egy kóbormacska, akinek ő szokott enni adni és már kiscicái is születtek, de erről az anyjának ne szóljon, mert ez titok!

– Anyu nem tudja – rázta a fejét Misty. – Akkor is veszekedett, amikor egyszer meglátta, hogy enni adok a cicának.

– Veszekedett? – Eathan mosolyogva figyelte a kislány mozdulatait, ahogy buzgón színezte a virágot, amit maga rajzolt, miközben folyamatosan csacsogott. Néha el-elsöpörte arcába lógó hosszú szőke haját.

– Ki sem nézem belőle! Nagyon kedves nőnek tűnik.

Misty felkapta a fejét, s nagy zöld szemeit apjának szegezte.

– Akkor miért nem vagytok együtt?

Eathan lélegzete kihagyott. Zavartan pislogott félre, nehezen állta a gyermek tiszta, érdeklődő tekintetét.

– Nem tudom, Misty – motyogta végül. – Nem emlékszem semmire a baleset előttről. Ki kicsoda és mit miért tettem.

– Semmire? – kérdezte hangjából kicsengő mély szomorúsággal a kislány.

– Semmire.

– Akkor, rám se?

Eathan nagy levegőt vett, óvatosan rázta meg a fejét.

– Nem. De az érzés, hogy nagyon, de nagyon szeretlek, és jó apukád szeretnék lenni, az bennem van. Azt nagyon is érzem! – mondta a férfi és magához ölelte Mistyt. – Te vagy az én kis tündérkém! Kincsem! Vigaszom! Te adsz nekem erőt és kitartást!

Ebben nem hazudott. Valóban a kislány létezésébe kapaszkodott, a megváltozott szülői, most már apai szerepében. Misty amolyan hiánypótló is volt a számára. Minden szeretetét, féltését és gondoskodását rá irányította, ha már a fiai mellett nem lehetett. Mondhatni, ez adott neki egy célt. Nem esett nehezére kötődnie a kislányhoz, hiszen Tracyként is imádta a gyerekeket.

Jól esett neki, hogy a kicsi gyermekkezek átölelték őt, s Misty egy kis kölyökcica módjára fúrta még közelebb magát hozzá.

– Én is nagyon szeretlek, apu! – duruzsolta a férfi szabadidő felsőjébe a kislány.

– Segítenél nekem, tündérkém?

– Persze! – bólogatott buzgón apja kérdésére Misty s máris élénk, kerekre nyílt szemekkel nézett vele szembe. – Miben? Felsegíteni nem tudlak sajnos, mert én kicsi vagyok.

– Jajj, dehogy! Abban nem kell – ingatta mosolyogva a fejét Eathan –, az megy már nekem egyedül is. Emlékezni segíts!

– Emlékezni?

– Gondolom te nem először vagy itt.

– Hát – a kislány elbizonytalanodva forgatta a szemét. – Egyszer elhoztál ide magaddal, de csak mert beugrottunk valamiért.

– Egyszer? – Eathant őszintén ledöbbentette a válasz.

– Igen – bólogatott Misty. – Itt egyszer voltam benn. Akkor az emeleten volt a szobád. Én meg lecsúsztam a korláton és Jason bácsi nagyon kiabált – mesélte egy szuszra a kislány. – A garázsba viszont már voltunk többször is.

Szóval ezért mondta Jason, hogy szaladgálni fog az emeletre – a fivér felidézett aggodalmaskodása halvány mosolyt csalt Eathan arcára.

– A garázsban?

– Ahol a motorod is van. Meg erőgépek.

– Erőgépek?

– Igen! Amiken tornázol.

Szóval nem edzőterembe járt! Itthon, a garázsban edzett! Remek! Nem is értem, hogy erről miért nem tett említést Jason?! Mindenesetre, akkor ott majd tudom magamat erősíteni a tolószékes közlekedéshez, meg a felépüléshez.

– Anya mikor jön értem?

Eathant váratlanul érte a kislány kérdése. Tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Nem tudom pontosan. Azt mondta pár óra. Miért?

– Éhes vagyok.

– Semmi gond, kicsim! Kimegyünk a konyhába és keresünk valami finomat! – Eathan felhúzta magát a székbe, majd hívogatóan Misty felé nyújtotta a kezét. – Akarsz kocsikázni?

– Szabad?

– Ez a kocsi az enyém – kacsintott a férfi. – Azt viszek vele, akit én akarok!

Tulajdonképpen a testet váltott lélek nem próbált másképpen viselkedni. Természetes volt, oly annyira, hogy néha teljesen elfeledkezett milyen testben is van. Anyai ösztönösséggel viselkedett a kislánnyal, egy apa testében, amikor kigurultak a konyhába, hogy valami harapnivalót készítsen.

Kitárta a hűtő ajtaját és együtt válogattak a tartalmából, hogy mi legyen az a bizonyos éhségcsillapító. Felvágott, sajt, vajkrém, toastkenyér került az asztalra. Az egykori Tracy újra kiélhette kreativitását, úgy, mint amikor fiai ennyi idősek voltak és ő mini falatkákat készített nekik. Most is fogpiszkálóra szurkálta a felkockázott szendvicset, amiket Misty gyors egymásutánba kapkodott be. Felszabadultan és nevetgélve együtt készítették a következő szendvicset és közösen fogyasztották el. Tracy soha nem volt egy nyájas és „gügyögő” anyuka. Talán mert két fiú társaságához és neveléséhez szokott, vagy mert alapból sem volt egy nagyon nőies nő. Sem mozdulataival, sem hanghordozásával nem torzította el Eathan megjelenését, mint ahogyan attól Jason tartott. Az idősebb testvér akaratlanul látta meg őket a konyhában, s aztán lopva figyelte tovább apa és lánya tevékenységét. Közben agya lázasan zakatolt. Vívódott, hogy valóban tényleg igaz ez a lélekvándorlás dolog, ami az öccsével történt, mert olykor semmi különbséget nem tapasztalt Eathan balesete előtti és a mostani viselkedése között.

Evés után együtt pakoltak el, amit Misty láthatóan élvezett. Aztán újra az ölébe ültette lányát és kigurultak a garázsba. Jason hátrább lépve a fal takarásába, tovább figyelte őket, majd lassú, nesztelen lépésekkel ballagott utánuk.

A garázsban, mint két gyerek szabadult neki apa és lánya a felfedezésre váró kincseknek. Volt ott kis bicikli, labda, homokozós játékok, egy összeszerelésre váró gyermek kerti kiülő, hinta. Misty azt sem tudta melyiket vegye kézbe. Szökdécselve forgolódott a játékok között, hol az egyikhez, hol a másikhoz, elragadta a bőség zavara. Eathan közben az erőgépeken vezette végig a tekintetét, s már kattogott is az agya, hogy melyiket hasznosíthatja, hogy mielőbb felerősítse magát.

– Apa! Labdázunk? – Misty csillogó szemekkel, kicsit ügyetlenül elkezdte pattogtatni a labdát, ami tele volt virággal és szivecskékkel. A labda kigurult a garázsból, ami után Jason ösztönösen kapott, amivel el is árulta a jelenlétét.

– Megtaláltátok a sok kacatot? – félmosollyal az arcán lépett a garázsajtóba, kezében a labdát forgatva.

– Kincsek ezek, Jason! Kincsek! – javította ki Eathan, s Mistyre kacsintott, aki kissé ijedt tanácstalan tekintettel mozdulatlanságba dermedt apja testvére megjelenésére.

Jason ösztönösen dobta Eathannak a labdát, mintha csak játékra hívná őt, mint kamaszkorukban. Meglepte, hogy a halálból visszatért testvér tökéletes reflexszel, kapta el és rutinosan elkezdte pattogtatni azt. Jason arcán akaratlanul megjelent egy pillanatra a döbbenet.

– Kézilabdáztam – motyogta Eathan, s arcáról a széles mosoly lassan eltűnt. Elmerengve nézett a semmibe, majd sűrű zavart pislogással tért vissza a jelenbe. Misty felé nyújtotta a labdát.

– Persze kicsim, labdázunk – bólintott. – Csak ha elgurul, neked kell érte szaladnod, mert az még egyelőre nem megy nekem.

Mikor Jennie megérkezett Mistyért, a kislány javában hangos kacagással játszott az apjával. Eathan már nem a tolókocsiban ült. A lányával a fűben hemperegve harcot vívtak a mintás labdáért.

A nő nem zavarta meg rögtön ezt az idillt. Az ablakból figyelte őket, és millió érzés tört rá. Eszébe jutott, amikor Misty még pocaklakó volt, és ő elképzelte milyen is lesz majd az ő kerek kis családjuk. Igen. Akkor valahogy ilyen képek peregtek le előtte. Rövid időn belül már sokadjára kezdett újra pislákolni benne a régi tűz, szerelem a férfi iránt, ami igazából nem is hűlt ki teljesen. A félelem azonban még most is benne volt, mert Eathanben folyamatosan, újra és újra csalódnia kellett. Ám most semmi szándékos visszahódítási allűrt nem látott a férfi viselkedésében.

– Mit szólsz hozzájuk? – gondolataiból Jason hangja zökkentette ki, ahogy szinte a semmiből lépett mögéje .

– Hogy érted?

– Olyan idilli – rántott a vállán Jason. – Nem? Szerinted mennyire játssza meg?

– Hogy mi? – Jennie vegyes érzelmekkel ráncolta a homlokát.

– Neked nem mesterkélt ez az egész?

– Nem! – vágta rá határozottan a nő, majd dühösen szegezte tekintetét Jasonnak.

– Mini szendvicseket gyártott neki, rajzoltak, most ott hempereg vele a füvön – sorolta Jason. – Ez szerinted, Eathan?

Jennie zavartan pislogott a férfi kérdésére.

– Ugyan már, Jennie! A láthatást eddig is minimalizálta az öcsém és a lányával való foglalkozása csak mesenézésre korlátozódott.

– Talán ezt tette vele a halálközeli élmény – rántott a vállán Jennie.

– Szerintem meg, ne szokj ehhez nagyon hozzá – szívta a fogai között a levegőt egy mély sóhajjal Jason, arcán kissé kárörvendő halvány mosollyal. – Mi lesz, ha egyszer eszébe fog jutni, hogy miért is indult meg a forgalommal szembe…

– Mi van? – Jennie tehetetlen dühvel nézett a férfire. – A kórházban még azt mondtad…

– Én nem igazán akarlak elengedni, Jennie – motyogta hangjából kicsengő fenyegetéssel Jason. – Valami alakult közöttünk…

– Semmi nem alakult közöttünk! Az egy orbitális, meggondolatlan félrelépés volt!

– Ne felejtsd el, ha Eathant vissza akarod kapni, már Loissal is számolnod kell. Lásd be, nála már nincs esélyed. Miért nem fogadod el az én érzéseimet? Egyszer már kellettem neked…

– Mint mondtam, az egy orbitális meggondolatlan lépés volt!

– Szerinted ez a lányod? Egy orbitális meggondolatlan félrelépés eredménye?

– Menj a fenébe, Jason! – sziszegte Jennie a férfi provokációjára, azzal megszakítva a további beszélgetést kilépett a hátsó kertre nyíló hatalmas üvegajtón, és elindult a játszadozók felé.

Ahogy Misty meglátta az anyját tárt karokkal futott elé. Eathan ülve maradt a földön, lábait törökülésbe húzta a kezei segítségével, és a füvet tépkedve nézte, ahogy a kislányt az anya az ölébe kapta. Szíve összeszorult, eszébe jutottak a fiai, amikor ennyi idősek voltak, mint most Misty. Érezte, hogy szeme telefutott könnyel. Beharapta ajkát és egy mély sóhajjal elfordította a fejét, főleg, hogy Jennie a kislánnyal a karján megindult felé. Olyan mozdulatot tett mintha csak homlokát törölte volna meg az alkarjával, de közben ügyesen megszabadult a szemében csillogó könnytől. Már messziről hallotta, ahogy Misty az együtt töltött időről mesélt az anyjának. A Jason által kacatoknak nevezett előkerült kincsekről, a labdázásról.

– Szia – köszönt a nő, ahogy megállt felette.

– Szia.

– Hallom, jól érezte magát – mondta Jennie egy halvány mosollyal, ahogy letette Mistyt, aki azonnal bele is kuporodott apja ölébe.

– Nem csak ő. Én is – vonogatta a vállát Eathan, zavartan pislogva tekingetett mindenfelé, hogy ne engedje vissza a könnyeket a szemébe.

– Köszönöm, hogy vigyáztál rá.

– Nincs mit. Ez természetes. – Eathan pár másodperc gondolkodás után még hozzátette – Az apja vagyok. Ez a legkevesebb. Bármikor elhozhatod, nagyon örültem, hogy itt volt.

Hosszú másodpercekig a két ember tekintete szinte egybeolvadt.

Jennie magában reménykedett, hogy ez a változás, amit Eathanen a baleset óta látott, milyen jó is lenne, ha megmaradna.

A férfi testében lévő léleknek pedig millió gondolat futott össze az elméjében. Szilárdan elhatározta magában, hogy jó apja szeretne lenni a kislánynak. Mert eddig is az elvei közé tartozott, hogy egy gyereknek biztonságban, és szeretetben kell felnőnie. Még fogalma nem volt, hogyan tudja majd ezt végigvinni úgy, hogy ne ébresszen Jennieben hiábavaló reményeket kettejükkel kapcsolatban, hiszen nem állt szándékában egy nővel sem testi kapcsolatot létesíteni. Őszintén sajnálta Jenniet, amiért látta a szemében a reménykedő vágyat.

Miután elment a kis családja, Eathan visszahúzódott új szobájába. A netet böngészte, lélekvándorlásos dolgokról. Cikkeket olvasott, spirituális és tudományos írásokat. Egyre több minden érdekelte. Főleg a lélek maga. Elhatározta, hogy keres a lelkének egy nevet, ami egyik nemhez sem köthető, hiszen a léleknek nincs neme. Ezt már Kathyvel is megvitatták. Addig-addig keresgélt, míg végül talált kettő is, ami minden szempontból megfelelt a számára.

Atman és Rowan.

Az Atman jelentése: lélek, belső én. Teljesen nemtől független. Szanszkrit szó, amely az ember igazi, hallhatatlan önvalóját, lelkét vagy lényegi magát jelenti, amely független a fizikai testtől.

A Rowan ír, kelta származású, s bár eredetileg egy fa neve, de spirituális védelemmel és lélekkel is társítják. Kifejezetten uniszex név.

– Atman, Rowan – mondta ki, egymás után felváltva a két nevet, ízlelgette a hangzásukat. Minél többször mondta ki, annál jobban magáénak érezte, határozottan tetszett neki mind a kettő. Az Atman a mély jelentése végett, a Rowan a hangzása és a kelta származása miatt.

Aztán hirtelen elhatározással, felment a kedvelt közösségi oldalára, ahol az egyik éjjel a Page nevű nővel játszott.

Döntött.

Atman néven regisztrált az oldalon, és mint anno Tracyként elkezdte alakítgatni friss profilját. Egyáltalán nem figyelt arra, hogy kifejezetten férfias legyen a profil. Olyan elemeket válogatott össze és zenét, ami neki tetszett. Lelkéből szóló idézeteket rakott fel, választott hozzájuk képeket is. Minden részletében a saját stílusa lett - s mint Tracyként is -, hát ez sem lett habos-babos lányos, de még csak nőies sem.

A gyógytornára vezető úton a két testvér nem igazán szólt egymáshoz. Mindkettejüknek megvoltak a saját gondolataik.

Jason testvérén és Jennien agyalt.

Azon a napon, amikor robbant közöttük az érzelmi bomba, amikor Eathan eszelősen elrohant otthonról, aztán amikor a rendőr érkezett a hírrel, hogy mi történt. Akkor mindent megbánt és annyira hálás volt, hogy az öccse életben maradt. Most azonban egészen más volt a helyzet. Valaki bitorolja Eathan testét és elég lázadóan viselkedik. A jelen helyzetben már mindent másképp látott. Szégyellte ugyan a gondolatait, de minduntalan az jutott az eszébe, hogy jobb lett volna, ha Eathan meghal. Jennie is biztosan készségesebben hajtana fejet a közös jövőjük előtt. Ebben a helyzetben, a jelenlegi Eathan, csak púp a hátán, több mint akadály.

Eathan testében lévő lélek filozofikusabb gondolatokkal volt elfoglalva.

A lélek és a test kapcsolatáról. Egy gyermek stabil családi hátterének biztosításáról. Támasz lenni úgy, hogy közben az elveit ne adja fel. Többször jutott az is az eszébe, hogy megossza a felfoghatatlan igazságot Jennievel. Közben pedig sokszor ismételte el magában a nevet, amit talált. Kifejezetten tetszett neki.

Alig várta, hogy odaérjenek a tornára és ezt megossza Kathyvel. Sőt! Az estét is várta, hogy vadonatúj profiljával felmenjen amőbázni. Megmagyarázhatatlan érzéssel várta, mi több remélte, hogy Page is fenn lesz, és bemutatkozhat neki, mint Atman.

Jason egykedvűen intett, s csak az orra alatt morgott egy „Hello”-t, ahogy betolta a terembe az öccse testét.

– Majd jövök – motyogta, miközben a gyógytornász felé is csak sután intett.

– Összevesztetek? – kérdezte Kathy a férfi felé tartva. Eathan csak a vállát vonogatta.

– Valami nem kerek – sóhajtotta, majd rántott a vállán. – De úgy is rájövök!

– Mire gondolsz?

– Mindenki hibásnak érzi magát a balesetet illetően, de mindenki hallgat. Jason egyre feszültebb. Nagyon furán viselkedik. Egyszer így másszor úgy beszél. Egyértelműen jobban bírja Jenniet, mint Loist, mégis a viselkedése és egyes megjegyzései azt sugallják, hogy nem akarja, hogy az öccse és Jennie újra egy pár legyenek – hadarta a férfi. – Szóval zavaros – szögezte le végül.

– És te hogyan érzed magad? Mármint a csupa nagybetűs TE – kérdezte mosolyogva Kathy.

– Elneveztem magam – újságolta diadalittasan a lélek.

– Van neved. Most Eathan Kilgore.

– A csupa nagybetűs ÉN-nek adtam nevet. A legbelső énnek, aki nemtelenül örökké vagyok.

Kathyben pár másodperce bennakadtak a szavak, pislogva nézett a férfire.

– Hát ezt nagyon tűpontosan megfogalmaztad – bólintott elismerően. – És akkor hogyan szólíthatlak?

– Atman.

– Hangzatos nagyon. Nekem olyan, mint egy számítógépes játék főhőse.

– Rákerestem a neten, mi a legbelső én, a halhatatlan lélek neve. Többet is kiadott. De olyat kerestem, ami uniszex. Aminek nincs neme. Mert a léleknek ugye nincs neme – magyarázta lelkesen a férfi.

– Klassz – biccentett Kathy. – No, akkor gyere Atman, hagy nyüstöljelek.

Eathan egy órán keresztül, hol a fárasztó tornagyakorlatokat végezte különböző segédeszközökkel, hol a járást gyakorolta a korlát mellett.

Kathy pedig nem csupán a gyógytornászaként figyelte őt. A háttérinformációk tudatában, fokozottabban érdekelte őt a paciense mozdulatai. Igaz, hogy már említette neki, hogy előző testében, nőként sem volt túl nőies jelleme, de így férfitestben meg aztán egyáltalán nem. Egy pillanatra halvány mosoly jelent meg Kathy arcán, amikor eszébe jutott a tánc.

Hogyan táncolhat? Hogyan táncolhat egy nő egy férfitestben? – merült fel benne a kérdés.

– Szóval kinevetsz – jegyezte meg a férfi, ami kizökkentette a gondolataiból.

– Nem, dehogy! – rázta tiltakozásképpen a fejét. – Csak bevillant, amikor azt mondtad, hogy Tracyként szerettél zumbázni.

– Láttam már férfi zumba oktatót is. Talán az férfiként sem lesz olyan nagy gáz.

– Nem, az nem. Én is láttam már, és meg kell, hogy mondjam, jól mozognak.

– Te most azon agyalsz, hogy én hogy zumbázhatok?

– Ne feledd! Ígértél nekem egy táncot – kacagta Kathy.

– Majd lassúzunk, jó? Azt megígérhetem, hogy nem lépek a lábadra, és azzal bohócot sem csinálok magamból. – Elérve a korlát végéhez megfordult. Kathy mögéje tolta a kerekesszéket, amibe lassan beleengedte a testét. Megköszörülve a torkát, összeszedte bátorságát, hogy megossza ötletét a nővel.

– Azon agyaltam, hogy adok egy teljes nevet a belső énemnek és felveszem azt. Talán úgy jobban tudok majd alkalmazkodni az új testhez. – Kérdő tekintettel várta a gyógytornász véleményét.

Kathyt elgondolkodtatták a férfi szavai.

– Az, azt hiszem, nem lenne megoldás. Meg aztán ott vannak ennek a testnek a közvetlen hozzátartozói. Eathan anyja mit szólna hozzá? Mi okból akarnál nevet változtatni? Egy teljesen új nevet felvenni? Ha veszel egy kocsit, mondjuk egy BMW-t, arra sem mondod, hogy Land Rover, mert az a márka jobban tetszik neked.

– Valamivel ki akarom fejezni, hogy ebben a testben én vagyok.

– Persze, értem én. Akkor mondjuk, csak vedd bele a nevedbe valahogy – ajánlotta Kathy rövid gondolkodás után. – Mint például, Eathan Atman Kilgore. Eathan A. Kilgore.

– Nem jól cseng. Hülyén hangzik – motyogta csalódottan a férfi.

– Várj csak – Kathy leült Eathan mellé az egyik zsámolyra, elővette telefonját, ujjai villámgyorsan mozogtak a kijelzőn.

A férfi egy darabig csak figyelte, majd halvány mosollyal kérdezte:

– Mit csinálsz?

– Csak rákeresek, milyen elnevezései vannak még a léleknek. Hátha van modernebb, viselhető, anyakönyvezhető is.

– Rowan.

Kathy felkapta a fejét.

– Rowan?

– Igen – biccentett kicsit kelletlenül Eathan. – Mondtam, hogy többet is kerestem.

– A Rowan, az teljesen jó! Sőt! Nagyon jó! Illik rád! Komolyan! – Kathy fellelkesedve pattant fel a zsámolyról. – Szólíthatlak Rowannak?

– Eathan Rowan Kilgore – ízlelgette a nevet a férfi. – Eathan R. Kilgore.

– Nagyon jól hangzik!

– Szóval innentől Rowan leszek – jelentette be a férfi testben ragadt lélek.

– Rendben – bólintott Kathy. – Akkor nagyon köszönöm a kitartó munkádat, Rowan. Rengeteget fejlődtél. Legközelebb elhagyjuk a korlátot és áttérünk a keretre.

A hazafelé vezető úton sem volt beszédesebb egymással a két ember. A hallgatást immár a Rowan elnevezésű lélek törte meg.

– Eathan miért indult el full részegen a forgalommal szemben? – kérdezte.

Jasont láthatóan zavarba hozta a váratlan kérdés. Nem is válaszolt azonnal. Sűrű pislogással nézte az utat, s először csak pár vállrándítással reagált.

– Nem tudhatom mi járt éppen az öcsém fejében.

– Szerintem meg, tudod.

A fivér hallgatott.

– Anyukád is sűrűn kért bocsánatot.

– Ő ilyen – vágta rá Jason. – Mindenért bocsánatot kér. Egyébként meg, mi az, hogy az anyukád. Ő a te édesanyád is.

Rowan mélyet sóhajtott.

– Igen – bólintott. – A biológiai értelemben, ő valóban ennek a testnek az édesanyja. Genetikailak.

– Tiszta elmebetegség ez az egész! – fakadt ki Jason. – Valami szekta elvette az eszed, hogy ezt fújod állandóan? Test és lélek egy!

– Azért nagyon nem – morogta Rowan. – Csak gondolj bele. Itt ez a kocsi. Van a kasznija és van a motorja. Karambolozol, mi történik?

– Összetörik – rántott a vállán Jason.

– Mit csinálsz vele?

– Megjavíttatom.

– A kasznija full totál kár, összegyűrve. Oké, attól még a motorja lehet javítható, esetleg semmi baja. Szóval, így mi történik a kocsival?

– Mit tudom én – mordult fel türelmetlenül a testvér. – Egy az egybe a roncstelepre kerül, maximum a motorját, ha jó, kiveszik és berakják egy másik kocsiba. – Ahogy Jason kimondta a szavakat, pár másodperc alatt megértette a hasonlatot.

Percekig újra közéjük ült a csend.

A másik testben továbbélő lélek, határozottan jobban érezte magát, hogy a legbelső énjének nevet adott. Valahogy könnyebben és kezelhetőbben látta már a helyzetét, immár Rowanként.

Megköszörülte torkát, mielőtt Jason elé tárta elhatározását.

– Nevet változtatok – mondta kurtán.

– Mi van? – fakadt ki megemelve a hangját Jason. – Mi a francért?

– Mert ez nem én vagyok – mondta csendesen Rowan.

– Felveszed a Tracy Barham nevet?

– Ne légy nevetséges, Jason – ingatta a fejét a férfi.

– Akkor? Milyen névváltoztatásról beszélsz?

– Ezt a testet Eathan Kilgorenek hívják. Nem érzem magaménak. Ezzel a testtel egy másik lélek egy teljesen más jellemmel más életet élt – próbálta megmagyarázni döntését Rowan. – Én csupán egy semleges nevet választottam a lelkemnek. A léleknek a legbelső énemnek. Ami nemtől és testtől független. Ez a Rowan.

– Fasza – morogta idegesen a testvér. – Csak simán Rowan nem lehetsz.

– Tudom. Eathan Rowan Kilgore – mondta ki a teljes választott nevet a férfi.

Jason sokáig hallgatott.

– Eathan R. Kilgore – kóstolgatta félhangosan a testvér. A dühe láthatóan alábbhagyott. Nagyobb, drasztikusabb változásra számított. Ahogy fejében csapongtak a gondolatok, lassan megértette az öccse testébe került lélek miértjét.

– Nem rossz – morogta végül az orra alatt, majd hozzátette: – Köszönöm.

– Mit?

– Hát... hát, hogy próbálsz úgy egyensúlyban maradni, hogy figyelembe veszed az ösém eddigi életét... a szeretteit. Szóval, köszönöm.

– Ez természetes.

Szobája magányában, sokáig szemezett a tükörben visszanéző férfivel.

Miközben folyamatosan barátkozott az új testtel, újra rátörtek a makacs gondolatok és emlékek. A fiai, a régi családja, az anyja a nővére...

Hányszor jutok még az eszükbe? Hónapok teltek el, és én nem lehetek velük. Nem láthatom a fiaim, nem tudom, mi van velük – zakatolt a fejében, ami ismételten könnyeket csalt a szemébe. Sokadjára határozta el, hogy újra meg akarja látogatni a hátrahagyott szeretteit valahogyan. Ha csak messziről, de látni akarja a fiait, az anyját a nővérét...

Vegyes érzelmek vívtak benne csatát.

Amikor kezdte természetesen érezni magát ebben a testben, mindig megijedt. Félt, hogy elveszíti önmagát. Aztán felmerült benne a filozófiai nagy kérdés, hogy valójában ki is ő?

Fizikailag szinte már fájt a lelke a kínzó érzésektől.

Döntött.

Az asztal felé fordult, magaelé húzta a laptopot és bejelentkezett a közösségi oldalra, hogy elterelje a gondolatait. Bekapcsolta a profiljára feltett zenelejátszót, olvasgatni kezdte az idézeteket. Aztán gondolt egyet, és felment a játékfelületre.

Pergette a fent lévők névsorát. Tekintete megakadt a Lianna felhasználónéven. Halvány mosolyt rajzolta az arcára a nővel folytatott játék és beszélgetés.

Játékra hívta.

A kihívás elfogadása nem történt meg azonnal. Vagy csak nem vette észre, vagy valamiért hezitált.

Ahogy viszont beugrott a játékfelületre, Rowan azonnal köszöntötte.

„Szia Page!”

A nő homloka ráncba szaladt első reakcióként, majd a remény, hogy ki is lehet a kihívó mosolyt varázsolt ajka szegletébe.

„Hello!”

„Meg sem kérdezed, honnan tudom a neved?”

„Remélem az vagy, akire gondolok.”

„Most már nem Vendég”

„Igen, látom. Atman.”

Rowannak fel sem tünt, hogy míg írt, folyamatosan vigyorgott.

„Kezdhetek én?” – kérdezte Page.

„Természetesen!”

Egy darabig némaságban gyűltek a pöttyök a játékfelületen.

„Van valami mély, személyes a névválasztás mögött?”

Rowan arcáról a mosoly egy pillanatra eltűnt. Nem válaszolt azonnal. Elmerengve nézett magaelé. Hol a kérdést olvasta el sokadjára, hol a billentyűzetet nézte a válaszon gondolkodva.

„Van” – írta végül röviden.

„Bővebben?”

„Hosszú”

„Értem, Mr. Titokzatos”

Rowan mélyet sóhajtott, hezitált, majd írni kezdett.

„Volt egy... úgymond elég komoly balesetem”

„Halálközeli élményed volt?”

„Mondhatni. Igen. Nagyon is”

„Értem. Sajnálom. Komoly lehetett”

„Az”

Sokáig újra némaságban gyűltek a pöttyök a játéktáblán.

„És mit jelent?”

„Az Atman?”

„Igen. Gondolom, van valami mély jelentése”

„A legbelső én. A lélek maga.”

Page sokáig elgondolkodva, pislogva nézte a képernyőt, a szellemszerű alakot ábrázoló profilképet. Próbálta megfejteni milyen és mennyire komoly balesete lehetett a férfinek.

„Elmondod mi történt?” – tette fel végül a kérdést.

Rowan sokáig gondolkodott, mit, mennyit áruljon el és hogyan tálalja azt.

„Kómában voltam” – írta végül.

„Az tényleg komoly”

„És most... igazából még keresem önmagam”

Paget megdöbbentették a férfi szavai. Olyannyira, hogy sokáig teljesen megfeledkezett a játékról, fejében egészen másfelé jártak a gondolatok.

Mennyire lehetett komoly ez a baleset? Keresi önmagát? Mennyire súlyosan sérült? Megváltozhatott az életvitele? Lebénult? Megégett? Drasztikusan megváltozott a külseje? – tolongtak a kérdések benne. Gondolataiból férje hangja zökkentette ki.

– Meddig akarsz még a gép előtt gubbadni?

– Pár perc! – kiabált vissza a válla felett, majd ujjai fürgén jártak a billentyűzeten.

„Most sajna mennem kell. Remélem, még összefutunk itt.”

„Ez csak rajtunk múlik. Már nem csak Vendég vagyok”

„Igen. Valóban. Jó éjt Atman!”

„Jó éjt Page!”

Úgy léptek ki a játékból, hogy egyikük sem nyert. Félbehagyták.

Rowan sokáig nézte a képernyőt, majd Page profilját bejelölte ismerősnek.

A nő már éppen készült kilépni az oldalról, mikor megjelent a jelölés. Mosollyal az acán, gondolkodás nélkül fogadta el, majd kikapcsolta a laptopját.

Rowan vegyes érzelmekkel fogadta Page gyors reakcióját. Hirtelen már abban sem volt biztos, hogy jól tette, hogy ismerősnek jelölte a nőt. Sőt! Lelkiismeret-furdalása volt, amiért jól érezte magát a rövid jelentéktelennek mondható pár mondatos beszélgetés alatt.