2021. február 15., hétfő

FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 10

 
 


Juan elmerengve nézte apja erdészházát, ahogy a gép lassan leereszkedett a tisztásra. Már ezerféleképpen lejátszotta a fejében, hogyan közli apjával a hírt, most mégis elszorult a torka. Eszébe jutott, ahogy anyja a meghatódottság könnyeivel borult a nyakába. Nem is tudta igazán mikor izgult jobban. A vének tanácsa előtt, vagy most, hogy úgy álljon apja elé, mint klánvezér
Jali, ahogy meghallotta a gépet, őt is átjárta az izgatottság. Ő tudta, hogy Juan és Judah miért mennek Wyomingre, de ígéretet tett Judahnak, hogy hallgat róla. Most viszont már nagyon nehezen tudott uralkodni az érzésein. Hagyta kezéből az asztalra esni a zöldséget, a kést, és hátrahagyva a főzést, rohant ki az érkezők elé.
Max a galériáról csak a fejét csóválta, ahogy lánya után nézve már csak a nyitva hagyott ajtót látta.
– Jajj, de szerelmes valaki – morogta halvány mosollyal a fejét ingatva az egykori testőr, majd nekiindult a lépcsőn le a vendégeit fogadni. Még óvatosan szedte a lépcsőfokokat, de támasztéknak már elég volt egy bot.
Jali valósággal ugrott párja nyakába. Judahnak nem is kellett semmit mondania az őrzőnek. A visszafogott boldog mosoly mindennél többet elárult a fiatal nőnek.
– Istenem, Judah! Annyira örülök! Sikerült?! Ugye? Sikerült!
– Igen – mondta Jali nyakába fúrva az arcát a leköszönő vezér. – Tervezgethetjük a közös otthont itt Clear Creek-en.
– Ezek mik? – Jali úgy kukucskált a táskákba, mint egy kislány, aki a neki hozott ajándékokat keresgéli.
– Könyvek.
– Könyvek?
– Jajj te lány! – kiáltott a küszöbön ácsorogva Maximus. – Hagyd már őket bentebb jönni!
Judah és Juan szemében egyaránt büszke csillogás volt, ahogy tekintetük találkozott, s megindultak a ház felé.
– Mi ez a rengeteg holmi, vezérem? Úgy felpakoltál, mint aki költözik – viccelődött Max, majd vigyora zavart mosolyba szelídült, ahogy hol fiára, hol Judahra nézett.
– Mert azt teszem – biccentett Judah.
– Miről maradtam le? – ráncolta a homlokát McGinty.
– Még semmiről! – Judah vállon veregette egykori testőrét. – A beiktatási ünnepség a jövő héten lesz.
– Beiktatási ünnepség? – Max zavart pislogással nézett Judahra.
– Innentől nem én vagyok a vezéred, Max – a farkas alakváltó büszkén terelte magaelé Juant. – Bemutatom a McElhanely klán eddigi legifjabb vezérét!
– Juan?! – Max légzése szabálytalanná vált, ahogy millió érzés öntötte el. Eszébe jutottak Arjun szavai, amikor megesküdött neki, hogy klán vezér lesz a fiából. Akkor, amikor még azt sem tudta, hogy Juan az ő gyermeke. Akkor nem hitt neki, hogy ez valaha is megvalósulhat, nem is értette, hogyan lehetne egyáltalán?! Arjun ígéretét pedig Judah váltotta be.
– Te nem akartál a helyedre kerülni, Max – paskolta meg elérzékenyülve McGinty vállát Judah. – Nekem pedig, semmi keresnivalóm nincs a McElhanely klán élén. Ez a titulus vérszerint is Juant illeti.
Max szavakat keresett, miközben a levegőjét igyekezett rendezni. Aztán hogy senki ne lássa szemében az elérzékenyülés könnyeit, magához ölelte fiát, büszkén megveregette a hátát. Nehezen engedte.
A lakásban folytatták a beszélgetést, miközben Jali mindenkinek kávét öntött. Ginty viszont ragaszkodott, hogy valami ütőssel is koccintsanak az eseményre.
– Gyere velem Wyomingre!
Ginty, fia invitálására határozottan rázta meg a fejét.
– Több okból sem tehetem – mondta határozottan a farkas. – Nem adhatok okot szóbeszédre.
– Ugyan! Miféle szóbeszédre?
– Judah azt mondja itt marad Clear Creek-en én meg menjek vissza Wyomingre? Soha nem hagytam őt cserben.
– Most az én testőröm lennél! – erősködött az ifjú vezér.
Ginty makacsul ingatta a fejét.
– Nézz rám, fiam! Milyen testőr lennék én? Én szorulok segítségre!
– De tanítani tudsz! Tanítod, kiképzed a testőröket!
– Maradok, Juan. Nekem itt van kötelességem. Braydon évek óta a legjobb barátom. Nem hagyom őt sem magára.
Jali figyelme közben újra a könyvekkel megpakolt táskák felé irányult. Ki-kivett belőle egyet-egyet, forgatta a kezében, belelapozott.
– Mi ez a rengeteg könyv a Giantokról? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
Judah ráérősen sétált oda hozzá, lehúzta az italt ami még a pohár alján volt, aztán ő is a kezébe vett egy könyvet.
– Többet akarok tudni a fajtámról – rántott a vállán.
– A fajtádról? – Ginty a homlokát ráncolva fürkésző tekintettel méregette egykori vezérét.
– Jared Norman a vérszerinti apám. Egy Giant Wolf vagyok.
Pár percig néma csend ereszkedett a helyiségre, amit Ginty tört meg a torkát köszörülgetve.
– Valahol sejtettem – ismerte be Max nagy levegőt véve. – Csak nem voltam benne biztos. Szóval azért volt vérdíj a fején?!
– Ez bonyolultabb – billegtette a fejét Judah. – Ami biztos, hogy nem történt erőszak. Az anyám és ő szerették egymást.
– Hogy mik ki nem derülnek?! – Maximus elgondolkodva bambult magaelé, rengeteg kérdés szaladt össze a fejében.
– Akkor én el is kísérném a fiadat a hivatalos lánykérésre – Judah fejével intett Juan felé, aki izgatottan pattant fel az asztaltól.
– Lánykérés? – Ginty felvonta szemöldökét, kérdőn kerekedtek el a szemei. – Valamiről mégiscsak lemaradtam. A gyermekeim csak úgy a hátam mögött viszonyt folytatnak és házasodnak meg nősülnek?
– Behajtom McNultyn a szövetségi szerződés apróbetűs részét – köszörülgette a torkát Judah.
– Egy McNulty és egy McElhanely utód frigye fogja megpecsételni a szövetséget – motyogta a semmibe meredve az egykori testőr. – Ez igen! És McNulty mit szól hozzá?
– Ő még nem tudja – rántott a vállán Judah.
– És Fhyra? Ők elég szoros kapcsolatban voltak Codyval.
– Fhyra már igent mondott – biccentett Juan, s büszkén húzta ki magát.
McGinty arcán tagadhatatlan volt a döbbenet. Szavakat nem talált az események alakulására, csak tanácstalanul tárta szét a kezeit, vállai közé húzva a nyakát.
– Hát akkor áldásom rátok! – mondta búcsúzóul. Egy kicsit azért szorult is a torka, ahogy nézte Judahot a fiával beszállni a gépbe. Bár tudta, hogy ő nyilvánosan nem állhat a fia mellett mint a vérszerinti apja. Azzal mindent felborítana a klánon belül. Azért örült, hogy testvéri jóbarátja tölti be ezt a szerepet a fia oldalán, úgy, mint ahogy ő ott volt mindig Dean mellett. Ahogy eszébe jutott a kapun átkelt áldozatkész félvér utód, belefacsarodott a szíve.
Mi lehet most vele? Az a Giant tud rá úgy vigyázni, hogy életben és épségben visszahozza majd?
Jali gyorsan odakészítette az ételt, aztán belemerült a könyvek lapozgatásába, olvasgatásába.
– Anatómia, történelem, mítoszok – sorolta, aztán sokáig csend ereszkedett a helyiségre. Maximust elragadták az emlékei, Jaliyaht a könyvek, és azok tartalma.
– Apa! – szakadt fel Jaliyahból döbbenten, s elkerekedett szemekkel meredt a kezében lévő könyvre, mintha legalább kísértetet látott volna benne.
– Igen?
– Itt azt írja, hogy a Giantok utódai mindig ikrek!
Maximus zavart pislogással igyekezett figyelmét rendezni, visszazökkenni az emlékekből, amik elragadták.
– Ikrek? – ismételte meg elgondolkodva. – Judah egyedüli volt. Arjun elismerte a halálos ágyán, hogy Judah nem is a fia, de nem említette, hogy ketten…
– Szerinted majd elmondta volna bárkinek is, ha megölt volna egy újszülöttet? – fojtotta apjába a szót indulatosan az őrző. – Hiszen téged is mire utasított?!
– Dean is egyedül jött a világra – legyintett Max.
– Vagy azért mert már félvér volt, vagy… – Jali fejében kavarogtak a gondolatok. – Honnan tudod, hogy csak Dean volt az anyja pocakjában? Látta orvos?
Max válaszképpen csak némán ingatta a fejét, miközben motoszkálni kezdett benne a bizonytalanság. Egészen más szemszögből kezdte látni az akkor éjjel történteket.
– Ott volt a Giant! Már a szülés előtt pár nappal is! – motyogta.
– Talán mert ő tudta! Nem kikezdeni akart Averyvel! Figyelmeztetni, segíteni!
– Akkor miért kezdte meg a testét?! – emelte fel a hangját Max. Ha csak visszaemlékezett a megcsonkított nőre, mindene beleremegett.
– Talán nem megkezdte! Mi van, ha kivette a gyereket a halott anyjából?!
Max megdöbbenve hallgatta lányát.
Mire visszaértem, a baba élt, és tiszta volt! – hasított belé.
– Avery nem ikreket várt. Csak egy, újszülött volt – mondta csendesen, miközben újra és újra leperegtek előtte annak a tragikus éjszakának az eseményei.
– Azt mondtad nem látta orvos! Akkor honnan tudhatod biztosra? Próbálj az ő fejével gondolkodni, apa! Ha otthagyja a halott csecsemőt, akkor lebukik. Totálisan nyomozni kezdenek utána, hogy mi is történt. Vállalta, hogy gyűlölni fogjátok azért amit a látszat sugallt, miközben pont, hogy neki köszönhette Dean az életét! A világra segítette. Ha nem lett volna ott, Dean is meghalt volna az anyja testében, úgy, hogy fogalmatok nem volt a létezéséről – jöttek a szavak a fiatal őrzőből, már olyan tisztán látta maga előtt az eseményeket, mintha csak a részese lett volna. – Nem megkezdte Avery testét, hanem a legrövidebb úton kivette belőle a még élő babát!
– Mindenképpen ikrek az utódok?
– Igen! Itt van!
– Akkor Judah? Ha Deannek volt egy ikertestvére, akkor Judahnak pláne lennie kellett! Ő nem félvér volt! Hibrid talán, de nem félvér! Carlita is farkas volt! – Maximus teljesen felvillanyozódott a gondolataitól.
– Biztos, hogy volt neki is – mondta csendesen Jali. – De talán Arjun nyomtalanul eltüntette a létezése legenyhébb nyomát is. Megtehette. Ő volt a vezér. Ki mondott volna neki ellent? Aki pedig esetleg megtette, azt nyilván szintén kiiktatta.
– Ezt már soha nem fogjuk megtudni – ingatta a fejét Max. – Szerinted Judah tudja?
Jali vállai közé húzta a nyakát.
– Ha esetleg nem is tudja biztosra, de sejtheti. – A fiatal nő a szétpakolt könyvek felé lendítette a kezét. – Gondolom nem hiába hozta el ezeket. De ha nem is sejti, úgyis elolvassa a könyveket és ő is rá fog jönni.
– Ahogy Judahot ismerem, nyomozni fog.
– Szinte nulla az esélye, hogy Arjun életben hagyta volna mindkét gyereket. Az ígérete, egy gyermekre szólt.
 
 
 
McNulty arcára kiült a meglepettség, ahogy Juan és Judah együtt léptek be a boltba. Külön-külön csak lett volna tippje minek köszönheti a látogatásukat, de együtt el sem tudta képzelni.
– Valami monumentális dologra készültök? – viccelődött a vezér, ami mögött azért volt némi puhatolózási szándék is.
– Mondhatni – biccentett Judah sejtelmes mosollyal.
– No fene! – vonta fel szemöldökét Ed.
– Hivatalos és protokolláris leánykérőbe jöttünk – mondta egyszuszra a leköszönő vezér.
– Ó! – Ed tekintete azonnal Juanra siklott. – Gondolom a múltkor is hasonló ügyben kerested Fhyrát. Igaz?
Juan zavart, félszeg mosollyal bólintott.
McNulty arcáról ordított a bizonytalanság. Judahot nem akarta visszautasítani, viszont Juan - úgymond - vérvonala, nem igazán nyerte el a bizalmát. Arjun, Lawrence… ilyen felmenőkkel semmi jóra nem számított az utódtól.
– Ismersz engem, Judah – köszörülgette a torkát a vezér.
– Igen. Éppen ezért jöttem vele. Ajánlólevélnek.
– Minek?
Judah az ajtóhoz ballagott, s egy mozdulattal megfordította a „NYITVA” táblát.
– Bizalmas jó barátom vagy Ed – kezdte Judah. – Amikor a szerződés aláírtuk, talán mindketten a saját gyermekünkre gondoltunk, mikor olyan megállapodást kötöttünk, hogy egyszer majd a McNulty és a McElhanely vérvonal egyesül.
– Őszinte leszek. Én nem pontosan a McElhanely vérvonalra gondoltam, hanem a TE vérvonaladra! A szerződés megkötése neked szólt, ezt te is tudod. Nem a McElhanelyknek!
– Várj, barátom! Ne ítélj elhamarkodottan! Nem minden McElhanely elvetemült.
Juan már-már szinte szégyellte magát az elhangzottak miatt. Az igazi döfést Ed meg is tette az ifjú klánvezéren.
– A fiad ment át helyette a kapun! Bebizonyította, hogy amit vállal sem teljesíti! – emelte meg a hangját McNulty, amiből ki is érződött a megvetés.
– Juan, miattam nem ment át, apa – Fhyra váratlanul jelent meg a raktárajtóban, s arra senki nem számított, hogy pont ő fog kiállni a fiatal farkas mellett.
Ed szavakat keresett, de a karakán lány úgy döntött mindent apja nyakába zúdít, így időt nem hagyott neki még gondolkodni sem.
– Terhes vagyok apa. Juan, engem nem akart magamra hagyni a kicsivel. Tehát ne mond, hogy nincs benne felelősség!
Edmondnak még a lélegzete is elakadt. Rengeteg gondolattal szaladt tele a vezér feje.
– Te, felcsináltad a lányomat?! – szakadt fel belőle, szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy tekintetét Juannak szegezte.
– Nem! – Fhyra és Juan szinte egyszerre válaszoltak.
Judah csak a fejét kapkodta, az új információktól.
– Akkor meg kié a gyerek?! – fakadt ki magából indulatosan Ed.
– Codyé – vallotta be Fhyra, lesütött szemmel. Érezte, hogy minden tekintet rá szegeződött.
– Jézusom! – fújta Judah, aztán néma feszült csend lett, mint mikor elszakad egy film.
– Ed, úgy tudom, nem vagy rossz véleménnyel Maximus McGintyről – törte meg a csendet Judah.
McNulty arcán még mindig olyan kifejezés ült, mint egy sértett kamaszén. Pár másodpercig makacsul hallgatott, próbálta feldolgozni a tudomására jutottakat.
– Hogy jön most ide, Max? – morogta az alakváltó.
– Ha a vérvonallal van problémád… Juan, Ginty vérszerinti fia – osztotta meg a jelenlevőkkel a titkot Judah.
– Tessék?
– Bonyolult ez, Ed. Tudom, hogy benned megbízhatok – sóhajtotta Judah. – Maximus McGinty, Arjun eltitkolt elsőszülött fia. Juan pedig az övé. Vagyis vérszerint Juan a jogos vezér. Bár, más mindenki úgy tudja Lawrence által. Nem akarjuk az állóvizet megkavarni. Mindenki a helyén van. Max sem akarja, hogy a vérkapcsolata kiderüljön.
– Mindenki a helyén van? Ezt hogyan érted?
– Átadtam Juannak a klánt. Ő a vezér.
Újra csend ült közéjük.
Juan sűrűn pislogott Fhyra felé, s ahogy a tekintetük találkozott, némán formálta a szavakat a hím: „Nagyon közönöm!”
– Azt hiszem a gyerekek már döntöttek, Ed – köszörülgette a torkát Judah. – Bízz a lányod döntésében! Add rájuk az áldásodat.
– Rendben – sóhajtotta Ed, de tekintete még nyugtalanul járt, annyi mindent mondott volna, rengeteg kétség volt benne. – És mi a terv? Hogyan tovább?
– Fhyra mellettem lesz Wyomingen – indultak meg a szavak az ifjú vezérből. – Nem hagyom hogy baja essen a szülésnél.
– És szerintetek nem veszik észre, hogy a gyerek egy medve-farkas? – morgott az orra alatt Ed.
– Egyelőre még a pocakomban van – vágta rá határozottan Fhyra. – Dorothynál jobb kezekben pedig nem is szülhetnék.
– Van mit emésztenem – dohogott az orra alatt Ed, aztán sután kezet fogott lánya jövendőbelijével, majd magához ölelte Fhyrát. – Ha baja esik, a saját kezemmel forgatom ki a beleidet! – mondta a vezér Juannak, egy gyilkos pillantással kísérve fenyegető szavait.
 
 
 
Chris és Morgan a két fiatal előtt kiabáltak egymással. Jodie és Tobias pedig úgy ültek az asztalnál, mintha éppen őket dorgálnák minimum egy iskolai intő miatt.
– Hát nem érted Chris?! Nem akarom veszélybe sodorni a gyermekeimet! Neked nincs, nem tudod milyen aggódni értük!
– Ez nem tisztességes, Morgan! – Chris szeme szinte szikrákat szórt, ahogy fenyegető lépést tett testvére felé. – Te is nagyon jól tudod, hogy úgy szeretem őket mintha az enyémek lennének!
– Donna azért választott engem, mert veszélyesnek tartotta, ahogyan te éltél! Az én elveimmel értett egyet! Ő is úgy gondolta…
– Biztos nem úgy gondolta, hogy meg fog melletted halni! – engedte ki a hangját Chris, már ordított. – TE jelentesz veszély rájuk! A struccpolitikás elveid! Attól, hogy homokba dugod a fejed még simán szétlövik a segged!
– Kard által vész el az, aki karddal él! – érvelt Morgan kitartóan.
– Akkor magyarázd meg, hogy miért halt meg pont az, aki letette? – Chris fájdalmas arckifejezéssel ingatta a fejét. – A testvérem vagy, Morgan! Nem csak a gyerekeidet féltem, hanem érted is aggódom! Nem ellened akarom őket uszítani, értsd már meg!
– Chris bácsi – szólt a két testvér vitájába Jodie. – Ilyen akármik, itt Clear Creek-en is vannak?
– Milyen akármik?
– Hát… olyanok, mint akit az udvaron is lelőttél.
Morgan is kérdőn vonta fel szemöldökét lánya kérdésére, úgy várta a választ a bátyjától.
– Alakváltók? – köszörülgette a torkát Chris. – Igen Jodie, vannak.
– Tudtam! – A kamasz még a kezével is csettintett. – Beto, tuti kiszúrja ezeket! Leszólított egy srác, ő meg morgott rá! – újságolta Jodie. – Megvéd engem! – A fiatal lány büszkén biccentett a kanapén heverésző eb felé.
– És ha ő is az? – motyogta az orra alatt Morgan.
– Akkor ezek szerint, vannak közöttük is jók meg rosszak – rántott a vállán Jodie. – Akárcsak az emberek között.
– Engedd, hogy tanítsam Tobiast, Morgan – vette fel újra beszélgetésük fonalát Chris. – Jodieval pedig arra kérlek légy őszinte. Mindenesetre úgy tűnik, Beto tökéletes testőre, de nem árt, ha ő is meg tudja magát védeni. No és tudnia kell mi az amitől tartson és mi az, amit el kell fogadnia.
– Majd átgondolom – morogta az ifjabbik Convel azzal dühösen vonult ki az ebédlőből.
Tobias a torkát köszörülgetve mozdult meg a széken, kényelmesebb pozíciót felvéve.
– Mit jelent az, hogy anya azért választotta apát, mert te veszélyesen éltél?
– Ezt nem nekem kéne elmondanom – próbálta hárítani a választ Chris, kerülve Tobias fürkésző pillantását.
– Ezt a hülye is tudja, hogy mit jelent – rántott a vállán Jodie. – A te barátnőd volt anya, igaz? – tette fel minden köntörfalazás nélkül az egyenes kérdését a kamasz lány, amire Chris csak sután bólintott.
Zavart csend telepedett közéjük.
Az ajtó nyílt, s legnagyobb meglepetésükre Morgan csatlakozott újra a társaságukhoz. Nem egyedül!
– Téged keresnek, Chris – mondta csendesen a testvér a torkát köszörülgetve, azzal szélesebbre tárta az ajtót a vendég előtt, hogy beengedje őt maga előtt.
– A segítségét kérem, Mr. Convel! – fakadt ki azonnal Dr. McKenzie.
Az orvos láthatóan igen zaklatott lelkiállapotban volt. Idegesen tördelte a kezét, tekintete nyugtalanul járt az ebédlőben lévőkön.
– Miért pont tőlem kér segítséget? – vonta fel a szemöldökét kérdőn az ír.
– Mert maga más!
– Más? – Chris kutatóan szegezte tekintetét az orvosnak.
Mit tudhat ő rólam? Ki ez az ember? – kavarogtak a gondolatok a farkas-sámán fejében, miközben szemöldökét ráncolva méregette látogatóját.
– Akinek ilyen kutyája van… – kezdte McKenzie.
– Milyen kutyám? – Az ír szándékosan próbálta húzni az időt, nem állt szándékában azonnal kiadni magát, és a doktorról is többet akart tudni. Arra már rájött, mikor Jodie képeit nézegették, hogy ő sem egy mindennapi ember, hiszen kiszúrták a tetoválások között a rúnákat.
– Mint Beto – lendítette kezét az eb felé McKenzie.
– Nem értem mire gondol – vont vállat Chris. – Betot mi csupán befogadtuk.
Philip pár másodpercig elgondolkodva nézett magaelé, majd felgyűrte tetovált karjáról az inget.
– Ezek között ott vannak a rúnák. Félvér vagyok. Egy őrző – mondta ki magáról az igazságot.
– Miben tudnék én segíteni egy őrzőnek?
– Azt hiszem félreismertem  a  feleségemet – sóhajtott a férfi, mire Chris szemei döbbenten kerekedtek el.
– Higgye el, nagyon nem a megfelelő személytől vár házassági tanácsadást.
– Nem ilyenre gondoltam – Philip zavart pillantással kapta félre a tekintetét. – Maguk elmentek, mi még átnéztük a felvételek. Ő kérdezősködött, a kutyáról aztán magukról is.
– Rólunk? Mit kérdezett rólunk?
– Igen! Azt például, hogy ugyan tudják-e mi lehet a kutya, akit befogadtak. Összezörrentünk rajta, azonnal bement a házba. Amikor utána mentem éppen kapcsolatba akart lépni valakivel – hadarta Philip, próbálta röviden összefoglalni a történteket, hiszen Tana, feltehetőleg még eszméletlenül, megkötözve feküdt a pincéjükben. Aztán Philip újabb vallomást tett.
– Én hallom Beto gondolatait. Amikor elhozták hozzám sérülten és pár napig nálam volt, azt mondta haza akar menni, neki nincs gazdája, és őt elfogták. A Beto nevet nem én adtam neki. Azért hívtam így, mert azt mondta, ez a neve. Most legutóbb azt mondta, feltehetőleg változik, bizonyára nem stabil ez a forma. Azért kértem, hogy még több vizsgálatot csináljak, mert segíteni akartam neki. Hiszen ha alakváltó lenne, oda-vissza tudnia kéne változnia. Viszont mozgásban vannak a szervei, ami láthatóan fájdalmat okoz neki. Valószínűleg nem is ez az ő természetes formája, hiszen úgy nevezte: „ez a forma”
Síri csend lett a helyiségbe, ahogy Dr. McKenzie szinte egyszuszra hadarta el a gondolatait, és amit Betoról ő megtudott.
– Jól tette, hogy elvitte és annak ellenére, hogy én kértem mégis elvitte őt – folytatta Philip. – Gondolom Tana, vele kapcsolatban akart jelenteni valakinek. Nem tudom, ki Beto és már azt sem, hogy a feleségem kicsoda. De leütöttem és most megkötözve ott van eszméletlenül a pincében. Fogalmam nincs mit csináljak!
– Nincs? Hát maga az Őrző! – lendítette a kezét Chris.
– Nem igazán – Philip szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy ezt jelentik rajtam a rúnák, de semmi több. Tetoválással takartam el őket, mert nem akartam azt, amiről apám még gyerekkoromban mesélt nekem. De nagyon úgy tűnik, hogy ha akarom, ha nem, nekem ez a sorsom. Nem akarok a feleségem gyilkosa lenni, de azt sem engedhetem, hogy másnak ártson. Tisztán kéne látnom a helyzetet, de ahhoz ismernem kéne, ki is Beto.
– Igazából, mi sem tudunk semmit róla – húzta vállai közé a nyakát Chris.
– Nekem is csak annyit mondott, hogy ő nem kutya – szúrta közbe Tobias.
Az apja erre a bejelentésre döbbent tekintettel meredt rá, Chris pedig egy mély hangos sóhajjal jelezte a fiatal rokonnak, hogy nem tartotta, helyesnek, felfednie eme képességét.
– „Klassz!” – hallották Beto mentálisan elhangzott szavait. – „Akkor, talán most már jobban hisz nekem mindenki! Beszélhetek?”
Aki csak képes volt venni Beto gondolatait, szinte egyszerre fordultak a kanapén pihenő eb felé.
– Hallgatunk, Beto! – biztatta őt Chris s miközben ő maga is leült, egy kézlendítéssel hellyel kínálta a vendéget is. Philip lassú mozdulattal engedte le testét a közelében lévő székre.
– „Nem vagyok idevalósi. A kapun túlról hoztak át, miután egy elég erős képességekkel rendelkező egyén alakváltást végzett rajtam. Lázadtam egy diktátor ellen, aki mellesleg az apám volt, és hát ez lett a büntetésem.”
– Ezeket elmondhattad volna előbb is – motyogta kissé sértetten Tobias, aki úgy vélte nem szolgáltak rá a bizalmatlanságra.
– „Mikor? Mikor egyébként is minden nap egymás torkának estetek ti is? Bennetek sem volt meg az egység. Széthúztatok! Kiben bíztam volna? Chris és Morgan majdnem úgy vitatkoztak mint apám és a testvére, Jodie egyébként sem hall…
– Engem kihagytál. Bennem sem bíztál?
– „Próbáltam! Emlékezz! Elhitted, amikor mondtam neked, hogy nem vagyok kutya?!”
– Igazad van – ismerte be Tobias és szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Most mit csináljak Tanával? – Philip, Christől várt tanácsot, tekintetével szinte csüngött a férfin. – A végtelenségig nem lehet a pincében! Viszont ha elengedem, akkor biztos, hogy feldobja Betot.
– Akkor az az alakváltó, aki kivette Betoból a jeladót, nem akart neki rosszat – állapította meg Chris. – Hiszen így már nem követhető.
– „Nem akart rosszat? Ő egy Giant Wolf! Apám zsoldosainak egyike, a fajtája és a vezére árulója! Ő is ott volt azok között akik áthoztak!” – fakadt ki dühösen Beto.
– Talán valakinek a beépített embere lehet, vagy fizettek neki, hogy segítsen eltüntetni a nyomodat – szúrta közbe gondolatait Tobias, amit Chris helyeslő bólogatással fogadott.
– Meglehet. Hiszen ezzel jót tett Betonak. Ha kiiktatni jött volna, akkor ennyi erővel simán kinyírhatta volna. Kereshetik Betot. Pláne, hogy már a jeladó sincs benne. A felesége talán azt akarta jelenteni, hogy ő megtalálta.
– Vele mi legyen? – Philip szinte nyögte kérdését. Neki ezen felül még rengeteg kérdés volt a fejében. Eddig élte a szürke hétköznapjait állatorvosként, és a világ legszerencsésebb „emberének” gondolta magát, amiért összejött Tanával, hiszen őt tartotta a legcsodálatosabb nőnek. Most minden borult körülötte. A nő akit eddig mindennél jobban szeretett, kiderült, hogy csak érdekből volt vele. Évek óta! Ezek szerint valamiért, őt évek óta megfigyelték? Miért? Teljesen elragadták a kavargó gondolatai. Magaelé bambulva ült.
– Esetleg oda nem lehet elvinni, ahová azt a Giant akármit? – szólalt meg Morgan a torkát köszörülgetve.
Chris csodálkozva emelte meg a tekintetét, ahogy öccsére nézett. Arra számított a legkevésbé, hogy testvére bekapcsolódik egy éles helyzetbe.
– Lehetne. Csak nem törvényes. Ha kiderül, azért börtön jár. Tana itt él, a Giant a kapun túlról jött, ő itt nem is létezik. A nő viszont itteni, ismerősei vannak, nyilvántartásokban szerepel, azonosító papírokkal rendelkezik. Őt nem zárhatod be csak úgy.
– Ha ilyen kapcsolata van más világgal, dimenzióval vagy mit tudom én mivel, akkor ő is oda való. Vagyis hamis papírokkal lehet itt. Fogja valaki keresni? – folytatta Morgan, s láthatóan Christ egyre jobban lenyűgözte. – Az itteni ismerősei mennyire közeliek? Mennyire tartja velük a kapcsolatot?
– Igazad van! – vágta rá testvére szavaira Chris, majd McKenzie felé fordult. – Együtt kell működnünk. Ehhez magára is szükségünk van.
– Persze! Rendben! – bólogatott hevesen Philip.
– Akkor hívom Braydont – biccentett Chris, majd Morgan felé fordult. – Te is jössz, vagy maradsz?
Morgan tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát. Tobias már azt is haladásnak könyvelte el, hogy apja nem tiltakozott azonnal. Jodie, pedig úgy gondolta „addig kell ütni a vasat amíg meleg” s még adott az apjának egy érvet, hogy igent mondjon.
– Menj nyugodtan. Tobiassal és Betoval tökéletes biztonságban leszek – biztatta.
 
 
 
Veronicát hol a kétségbeesés ragadta magával, hol a harag, a düh. Egész belsője remegett, s most a legkevésbé sem azon agyalt, hogy fázott-e vagy az ideg dolgozott benne. Makacsul összeszorított fogakkal, gyilkos tekintettel válaszolt minden őt méregető pillantásra. Néha idegen nyelvet használtak a katonák akik még a helyiségben tartózkodtak azokkal együtt akik őt idehurcolták. Elszántan markolta magán össze Rihona által ráterített ágytakarót. Egyértelmű volt - ha nem is mindent érett belőle -, hogy róla folyik a beszélgetés. A fiatal alakváltó tekintete lázasan kutatott olyan eszköz után, amit azonnal védekező eszközként használhatna, ha bármelyik katona bepróbálkozna nála. Magában már eldöntötte, ha halállal fogják is büntetni érte, de biztos, hogy nem fogja csak úgy odaadni magát. Elhatározta, hogy akár ölni is képes lesz ezért. Gondolataiban egy fiatal kissé ápolatlan külsejű fiú zavarta meg. Kezében egy vászon anyagot gyűrögetett, miközben zavartan igyekezett nem feltűnően bámulni a tagadhatatlanul szép nőt.
– Ezt neked hoztam, az helyett – mondta, a takaróra célozva.
– El se gondold, hogy ezek előtt fogok öltözködni! – csattant fel Veronica.
– Segítek – bólogatott készségesen a fiú.
– Hát persze! Mégis hogyan?
A fiatalember egyik kezével nyújtotta a nem éppen gondosan összehajtott ruhát, a másikkal a takaróért nyúlt.
– Majd tartom neked.
– Ó! – Veronica kissé meglepődött a lovagias felajánláson, zavarba is jött, amiért olyan lekezelő volt a fiúval. – Köszönöm.
– Rato. Így hívnak – mutatkozott be a fiú, akit csak lopva nézet meg jobban Veronica. Kócos, sötét fürtös haj, pelyhedző borosta, amit bizonyára azért hagyott meg a fiatal szolga, hogy idősebbnek tűnjön, és komolyabban vegyék.
Kicsit hasonlít Fonthara – állapította meg magában a farkas nőstény, miközben Rato közreműködésével kapkodva felvette az egyszerű bokáig érő vászonruhát.
– Csinos – mondta halvány mosollyal Rato, s tekintetében látszott, hogy komolyan is gondolta a szavait.
– Hát persze – vágott egy fintort Veronica.
A bókkal a fiatal férfinek azért sikerült egy zavart félmosolyt varázsolnia a lány arcára. Veronica egy pillanatig meg is feledkezett a közben rajtuk élcelődő katonákon.
– Köszönöm – hadarta egy fejbiccentéssel a lány.
Sok ideje nem volt ismerkedni. A barlangfalba vésett kicsi szobába vezették, aminek az ajtaját aztán rá is zárták. Fogalma nem volt mennyi időt töltött ott, egyedül a kavargó gondolataival. Rengeteg emlék jutott az eszébe, egész eddigi életéből. Aztán mindenkitől egyenként gondolatban elbúcsúzott, hiszen lélekben - már amennyire tudott - felkészült, hogy ha kell gyilkossá válik, ha bárki is hozzá mer nyúlni egy újjal is. Egy idő után megélénkült a folyosó. Bizonyos időközönként zár kattant, ajtó nyílt, s hol sikítozást, hol szitkot hallott. Aztán az ő szobája ajtajában is zörgött a kulcs. Minden udvariasságot nélkülözve rántotta fel a katona az ágyról, szinte kirángatta új szálláshelyéről. Végigvezetve a folyosón újra abban a helyiségben találta magát, ahol ruhát kapott.
A fiatal szolga észrevétlen beavatkozását a véletlenbe, újra megtapasztalhatta Veronica, amikor a katonák összegyűrt cetliket dobáltak egy fémtálba és Ratoval húzatták ki annak a gladiátornak a nevét, akihez aztán bevitték az éppen előhozott lányt. Rato, Veronica szemébe nézve, mint egy varázsló kezeivel a fémtál felett körözött, majd mikor mindkét tenyerét felfelé fordította a jobb markában már ott volt egy összegyűrt papír. Az egyik katona kikapta belőle és hangosan olvasta fel a rajta lévő nevet.
– Marco! – dörögte és a fejével már biccentett is, jelezve, hogy vihetik a nevezett gladiátornak a jutalmát a megnyert küzdelmekért.
Veronica a szívét a torkában érezte, ahogy újra egy hosszú kőfolyosón kísérte a Giant.
Hm! A gladiátorok sem laknak különb helyen – állapította meg, de a következő pillanatban már olyan tárgyat keresett, amit fegyverként használhat majd. A Giant Wolf katona combjára csatolt tőr, szinte felkínálkozott a számára, amikor megpillantotta. Emlékezett hogy kamaszként hogyan mutogatták egymásnak, miként szerezzenek meg valamit észrevétlenül gyanútlan járókelők zsebéből. Emlékezett arra is, milyen büntetést kapott érte, amikor ez kitudódott. Tisztában volt vele, hogy most a lebukás, akár az életébe is kerülhet, de a kétségbeesés vakmerővé tette. Abban a pillanatban, ahogy a Giant belökte őt az ajtón, egy gyors mozdulattal megszerezte a fegyvert, miközben ő maga térdre esett. Bezáródott mögötte a nem túl tágas sötét félhomályba úszó, nehéz szagú szoba ajtaja.
Szóval sikerült! Nem vette észre! – állapította meg, ahogy pár másodperc után sem nyílt újra az ajtó. Erősen markolta meg a tőrt, miközben óvatosan felállt. Nem sokat látott a helyiségből. Középen egy asztal volt, egyetlen székkel, amit még tisztán látott. Valamelyik sarokból halk motoszkálást hallott. A szoba lakója lassan mozdult a vendég érkezésére, s megindult felé.
– Ha hozzám érsz egy ujjal is, kiforgatom a beleidet! – mondta elszántan Veronica, s az önvédelmi órákon tanult alap védekező pozícióba állt.
– Veronica?! – A nevére, a hangra amit gyerek kora óta ismert, minden erő kifutott a lány tagjaiból. Szeme teleszaladt könnyel, s valósággal belevetette magát Marcus izmos karjaiba. Ahogy a testőr óvón a karjaiba zárta megállíthatatlanul megindultak a könnyei. Zokogva fúrta az arcát a férfi mellkasába.
– Istenem! – sóhajtotta a testőr, s magához szorította a remegő alfanőstényt. Marcus kereste a szavakat, de felülkerekedett benne a megkönnyebbülés, hogy élve és épségben újra láthatta a lányt. Annyi mindent mondott és kérdezett volna, mégis pár percig csak arra volt mindkettőjüknek ereje, hogy realizálják és kihasználják az újra találkozás lehetőséget. Fogalmuk nem volt, de nem is nagyon érdekelte őket, meddig tartották így egymást szorosan ölelve.
– Szóval, te vagy Marco – szipogta Veronica, ahogy csillapodott.
– Igen. Ez ragadt rám – biccentett a testőr, zavart félmosollyal, miközben vigasztalóan simított végig a lány hátán. – És te, hogyan kerültél ide?
A kérdésre Veronica újra zokogásba tört ki. Egész testében remegett, fogalma nem volt, hogyan kezdjen bele. Nem volt képes beszélni róla, hogy mi történt vele.
– Hé! Mi a baj? – Marcus a kemény fekhely felé terelte a lányt. – Bántottak?
Percekig megállíthatatlanul jöttek az alakváltó könnyei, de szólni nem tudott.
– Veronica! Mi történt?
– Marcus… – szipogta alig érthetően Veronica. – Te ezt hogyan tudod… hogyan tudod kezelni? Ez… ez borzasztó érzés!
– Micsoda?
– Hogy nem tudsz alakot váltani.
– Így születtem. Soha nem tudtam milyen – vont vállat a férfi. – Vagyis… volt, hogy próbálkoztam, ott ahol senki nem látott…
– Elvesztettem!
– Mit?
– Már én sem tudok! – zokogta Veronica, újra a férfire borulva.
– Tessék? Mi történt?
– Nem tudom! Talán a kapu csinált valamit! Nem tudom!
Marcus vigasztalóan ölelte magához a rá bízott alfanőstényt.
– Kísérletezni akartak velem – indultak meg a szavak a lányból. – De mivel már nem tudok alakot váltani, így… így ide hoztak.
– Hát… – Marcus vigasztaló szavakat keresett. – Ha lehet ilyet mondani… két borzasztó dolog közül… azt hiszem, ez legalább túlélhető.
Veronica hirtelen felpattant, visszaszaladt a tőrért - ami az újra találkozásuk meglepetésétől kicsúszott a kezéből -, és a testőr felé mutatta.
– Inkább meghalok, de nem nyúl hozzám senki!
Marcus döbbenten nézte a fegyvert, aztán a lányra emelve a tekintetét, szemében látta az elszántságot is.
– Ez öngyilkosság, Veronica – ingatta a fejét a férfi.
– Nem érdekel! – fakadt ki az alfa alakváltó. – Én csak azzal leszek, akivel én akarok! Rám nem fog mászni semmilyen kiéhezett szörny, vagy mutáns!
– Mégis mi a fenét akarsz csinálni? A fizikai fölényük vitathatatlan. Okozol nekik pár sebet, aztán úgyis megerőszakolnak.
– Lehet. De aztán elalszanak, én meg elvágom a torkukat! – vágta rá eszelős tekintettel Veronica.
– Aztán kivégeznek – fejezte be Marcus egy felbólintással a lány tervének legvalószínűbb végkimenetelét.
Hirtelen síri csend lett.
Veronica tanácstalanul forgatta kezében a fegyvert, tekintetét a pengéjére szegezte, majd rántott a vállán, egy „Kit érdekel?!” kifejezéssel az arcán. Ajkai remegtek az elfojtott könnyektől,  aztán csak megszökött egy-egy a szeméből s hagyta végigszaladni az arcán.
– Hé! Kitalálunk valamit! – Marcus mint egy gondoskodó apa, letörölte a lány arcáról a könnyeket. – Nem adjuk olyan könnyen! Rendben?
Veronica buzgón bólogatva remegve sóhajtott egy nagyot.
– Bár több esélyem lenne, ha át tudnék alakulni… – mondta, s már-már újra feltört belőle a sírás, mire Marcus belé fojtotta a szót.
– Ha át tudnál alakulni, akkor nem lennél itt! Gondolj csak bele! Éppen ennek köszönheted, hogy még nem szedtek darabjaidra.
Veronicát elgondolkodtatták az alakváltó szavai, s be kellett látnia, hogy a férfinek igaza volt. Pislogva, érdeklődve hallgatta tovább testőre reményt adó, megnyugtató hangját.
– Esélyt kaptál! És ezt az esélyt megpróbáljuk növelni.
– Hogyan?
– Van egy teljes éjszakánk!
– Mire gondolsz?
– Megtanítalak hatékonyan védekezni – mondta a lány szemébe a testőr. – Mindent amit csak tudok ennyi idő  alatt, azt megmutatom, aztán gyakoroljuk.
– Nem lesz neked gond, hogy nem alszol egész éjszaka?
Marcus akaratlanul elmosolyodott attól amilyen gondolatok az eszébe jutottak.
– Most mit vigyorogsz? – ráncolta a homlokát Veronica mint egy dacos kislány.
– Nem hinném, hogy azért hoztak be hozzám, hogy aludjak.
– Ó! – Veronica zavartan kapta félre a tekintetét, akaratlanul eszébe jutottak azok a képek, ahogyan Marcust az arénában látta első megmérettetésén.
– Hidd el, nem lettél kevesebb, hogy nem tudsz átalakulni – kezdte a testőr. – Hallottam, amikor Maximus McGinty azt mondta az apámnak, hogy én nem kevesebb vagyok, amiért nem tudok átalakulni, hanem sokkal több.
Veronica halvány keserédes mosollyal vont vállat.
– Van értelme egyáltalán, hogy taníts nekem bármit is? – A lány szemei újra könnytől csillogtak, ahogy testőrére emelte tekintetét.
– Persze, hogy van! – vágta rá Marcus. – Te mondtad az előbb, hogy egykönnyen nem adod magad.
– Egyszerűbb lenne magammal vé…
– Ez eszedbe se jusson! – förmedt Veronicára a gladiátorrá vált testőr.
– Így is egyértelmű halál a végkimenetel, Marcus. Vagy az a gladiátor fog kinyírni, aki ellen fordulok, vagy ha élve meg is úszom, akkor büntetésből végeztet ki Aldafen.
– Ha nem próbáljuk meg, nem is tudjuk mi lesz ennek a következménye – biztatta Marcus a lányt.
– Sokkal erősebbek…
– A meglepetés ereje a te lépéselőnyöd.
– A meglepetés?
– Nem kell kimutatnod, hogy mit akarsz tenni – magyarázta a testőr. – Csak villámgyorsan kivitelezed és kész.
Veronica elgondolkodott a férfi szavain, majd bólintott.
– Rendben! Akkor csinálj belőlem, egy halálos fegyvert!
– Ez a beszéd! Gyere! – Marcus lelkesen pattant fel a kényelmetlen fekhely széléről, s már húzta is odébb a szoba közepéről az asztalt.
Marcus testőr volt, védelemre képezték ki. Ismert egy csomó hárítási és védekező mozdulatsort. Nem keveset tudott mutatni a lánynak. Először lassan, technikai tanácsokkal magyarázta el a fiatal alfanősténynek a mozdulatot amit éppen tanított neki, majd többször elismételtette vele. Közben mindig figyelmeztette mire vigyázzon, mit figyeljen az ellenfelén, s az adott védekezés mikor célszerű használnia. A mozdulatsort mindig újra és újra végigvették, egyre gyorsabban. Aztán már hozzákapcsolt visszatámadásokat is.
– Ne adj időt neki védekezni! Az, hogy nem számít tőled semmi ellenállásra és még ki sem nézi belőled, az a te lépéselőnyöd. A meglepetés ereje! – magyarázta Marcus. Szívét lelkét beleadta Veronica tanításába. Lelkiismeretesen oktatta. Alapos munkát akart végezni, hiszen pontosan tudta, hogy a lány élete fog rajta múlni.
– Ne finomkodj velem! Veled sem fognak, ha harcba kezdesz velük! – biztatta Veronicát, mikor már sokadjára stimulálták le a mozdulatokat. – Nem kell féltened!
– Nem akarom, hogy megsérülj – nyögte a lány, izzadságtól csapzott haját elsöpörte arcából. Fogalma nem volt már hány órája gyötrődött a kimerítő gyakorlással.
– Tudok magamra vigyázni. – Marcus pillanatnyi gondolkodás után olyan döntést hozott magában, amit teljes mértékben Veronica érdekében tett. Tudta, hogy ki kell hoznia a lányból az éles helyzet okozta adrenalint, meg kell tapasztalnia a valódi veszélyt, különben az adott pillanatban le is blokkolhat. Marcus egy mély lélegzetvétellel levetette felsőjét - s mintha csak ennyi lett volna a szándéka a ruhadarabbal -, letörölte vele arcáról az izzadságot.
Hirtelen történt minden, Veronica egyáltalán nem számított rá, hogy testőre az arcába dobja azt, ezzel ellehetetlenítve őt pár másodpercre. Marcus villámgyors volt és a farkasnőstény megérezhette a nyers erejét is. Veronicának még csak a fejét volt ideje félrefordítania, Marcus már olyan lendülettel ugrott neki, hogy hanyatt esett, és ezzel megtapasztalta testőre súlyát is.
– Marcus?!
Az alakváltó viszont válasz helyett kiengedte fogait, s a lány nyaka felé kapott. Veronica másodperc tört része alatt döntött. Első reakcióként rögtönzött. Ösztönösen kapott a karnyújtásnyira lévő székért, s egy bizonytalan mozdulattal fejen vágta vele Marcust. Ezzel még ugyan nem szabadult meg tőle, de a harapást hárította. Aztán újra a maga módján folytatta a védekezést. Térdével egy pontosan kivitelezett rúgást intézett az egykori testőr lábai közé, ami nem kicsit érte őt váratlanul. Nyögve belefeszült a fájdalomba, kényszeredetten emelte meg a testét. Ezt kihasználva Veronica, egy újonnan tanult mozdulattal azonnal tovább fordította a gladiátort letolva magáról, s így már talpra is tudott pattanni. Felkapta a tőrt, s amikor Marcus újra feléje lendült, egy kitérő fordulat közben végighasította a férfi karját. Egy másodperce megrémült, hogy sebet ejtett tanítóján, s a pillanatnyi bizonytalanságát kihasználva Marcus újra támadott. Derékon kapta a lányt, s Veronica egyáltalán nem úgy érezte, hogy óvatoskodna vele a testőre, amikor a falhoz lökte őt, majd megemelte és egész testével szinte belepréselte az egyenletlen kőfalba. Több helyen is érezte, hogy megnyomta a hátát a szikla, s életösztöne vezérelte megoldásként, majdnem tövig nyomta a férfi oldalába a tőrt. Megijedt amikor Marcus megdermedt a mozdulatban, állkapcsán megfeszültek az izmok, s meghatározatlan tekintettel a szemébe nézett.
– Marcus?! – szólította újra a nevén a testőrt Veronica, az alakváltó pedig továbbra is csak nézett a szemébe, de nem válaszolt. – Istenem! Marcus! Szólalj már meg! – A lány egyre kétségbeesettebb lett. Azonnal elengedte a tőr markolatát, miközben érezte, hogy a férfi lassan leengedi őt a földre.
– Istenem! Mit tettem?! Marcus! – Paskolni kezdte az arcát, Marcus pedig hátrált pár bizonytalan lépést, keze lassan a testében lévő tőr markolatára csúszott. Mélyen és lassan vette a levegőt, majd váratlanul megjelent egy halvány mosoly ajka szegletében ahogy lassan kihúzta magából a pengét. Bár tenyerét a sebre szorította de így is szivárgott ujjai között a vér.
– Na! Így kell! – biccentett elismerően Marcus.
– Tessék?! –  fakadt ki Veronica. – Neked elment a józan eszed! Megszúrtalak! Vérzel!
– Ez volt a cél! – vágta rá az egykori testőr, s mosolya mellé párosult egy enyhe fájdalmas fintor, ahogy a sebét vizsgálgatta.
– Idióta! – ordította a lány, öklével a férfi mellkasába csapott. – Meg is ölhettelek volna! – fakadt ki Veronica s többször egymás után megismételte a dühös ütést.
– Á, dehogy! Mondtam, hogy tudok magamra vigyázni – rántott a vállán Marcus, bár elég óvatos mozdulattal.
– Hát persze, hogy tudol! Azért vérzel, mi? – Veronica közelebb lépett hozzá, elhúzta a férfi kezét a sebről, ami már láthatóan gyors gyógyulásnak indult. – Ó! Te ilyet is tudsz?
– Azért mert nem tudok átalakulni, nem vagyok teljesen védtelen – billegtette a fejét Marcus. – Nem minden képességemnek vagyok híján.
– Nem tudsz átalakulni? – A fiatal nő tekintete szinte elveszett a férfi sötét szemében. – Azért annyira igen, hogy határozottan félelmetessé válj.
– Megijedtél?
– Hát… megleptél – ismerte be Veronica, szégyenlősen ütötte le a fejét. A határozottan tüzes és belevaló farkasnőstény most kifejezetten egy idétlen, szerelmes kis kamaszlánynak érezte magát.
Marcus közelebb lépett Veronicához.
– Hasonló eseteben, csak te maradhatsz életben, ezt jól vésd az eszedbe! Ölsz, vagy meghalsz – mondta a kegyetlenül hidegen hangzó tanácsot a lány szemébe.
– Fantasztikus voltál az arénában – szaladt ki szinte csodálattal az elismerő vallomás Veronica száján, amivel láthatóan sikerült zavarba hoznia a férfit.
– Köszönöm – hadarta Marcus. Ahogy Veronica megemlítette az arénát, eszébe jutott, hogyan látta ő akkor a fiatal farkas nőstényt. Már nem egy kislányt látott, aki szinte mellette nőtt fel, hanem egy gyönyörű, érett nőt. Akaratlanul siklott végig rajta a tekintete, ahogy most ott állt előtte. Szavakat keresett, amibe illően csomagolhatta volna gondolatait, mert a kötelesség mélyen belé ivódott. Tudta, hogy a lány tabu a számára.
– Gyorsan felnőttél – mondta végül, de ahogy kimondta már idétlennek érezte magát és a szavait is. Zavart, kisfiús félmosollyal hajtotta le a fejét. Nem akart a fiatal nő szemébe nézni, mert nem volt benne biztos, hogy a jelen helyzetben sokáig tudott volna parancsolni a benne kavargó érzéseknek.
– Marco – suttogta Veronica, kóstolgatva a testőr nevének új formáját.
– Igen?
– Illik hozzád.
– Igen? – Marcus már éppen eldöntötte, hogy inkább hátrébb lép a lánytól, mikor Veronica váratlanul végigsimított az álla vonalán pár napos borostáján.
– Férfias.
– Veronica…
– Annyira más voltál az arénában, mint testőrként!
– Sajnálom, ha csalódnod kellett bennem. Öltem az életemért – hadarta Marcus még mindig lehajtott fejjel, s készült hogy még egy lépést hátráljon, de Veronica megelőzte. Határozott lépéssel egészen közel került a  testőrhöz, ujjait a tarkójára kulcsolva az ajkához húzta őt. Marcust olyan váratlanul érte ez, hogy pár másodpercig hagyta magát elcsábulni.
– Ezt, nem szabad Veronica – szakadt el végül a lány ajkától, miközben próbálta felgyorsult szívverését lassítani.
– Teszek rá, hogy mit szabad vagy mit nem! – vágta rá határozottan a lány. – Most itt vagyunk! Ez nem Wyoming, itt más protokoll van érvényben. Én itt nem vagyok senki és te sem vagy egy vezető klán testőre. Hogy lesz-e még holnap vagy holnapután, azt egyikünk sem tudja! Lehet, hogy holnap meghal…
– Ne mondj ilyet! – vágott a szavába Marcus. – Ennyi erővel én is meghalhatok az arénában bármikor!
– Hát pont ez az! Lehet, hogy most találkoztunk utoljára!
Marcus agyán végigszaladt egy csomó gondolat a lány szavaira, amiért minimum kirúgták volna Wyomingen. Más helyzetben nem tette volna, de most Veronica szenvedélyes lázadása magával ragadta.
– Gyönyörű vagy, Veronica! – mondta ki őszintén Marcus a lány szemébe, bátortalanul simította végig kézfejével a nő arcát. – És veszettül kívánlak – buktak ki belőle a beismerő szavak.
– Akarom, hogy megtörténjen, Marco! – biztatta egyértelműen folytatásra az egykori testőrt Veronica, s hogy szavainak nyomatékot adjon, újra szájon csókolta a férfit.
Marcus mozdulatról-mozdulatra bátrabban viszonozta, majd engedve érzelmeinek az ölébe kapta a fiatal nőt. Szorosan ölelte magához, miközben egyre vadabb szenvedély sodorta őket és irányította testüket. Gondolataik és mozdulataik mellőzött minden korlátot. Elszabadult szenvedéllyel vitték egymást még magasabb érzések felé. Marcus nem is sejttette, de Veronica legapróbb zsigereiből, emlékei legrejtettebb zugaiból is kisöpörte Talan Falgaut etaloni minőségét. Attól még, hogy Wyomingen tilos volt meglátnia a lányban a nőt, ahogy Veronica felcseperedett egyre nehezebb volt magát vakságban tartani. Ha nem lépnek át a kapun, talán soha nem is engedte volna ki magából, amit egyre gyakrabban érzett az alfanőstény közelében. Akkor Veronica sem látta volna meg benne a férfit, s a lány szemében maradt volna egy kötelességtudó, feladatát végző, hideg testtőrnek. Karnyújtásnyira egymástól hagyták volna elmenni a sok-sok lehetőséget, hogy vonzalmuk kiteljesedjen. Itt, most az első alkalomra engedték elszabadulni szenvedélyes érzelmeiket. Egyiküknek sem az járt már az eszében, hogy tilos amit tesznek, hogy nem helyénvaló. Minden másodpercét ki akarták használni a kapott idő hátralévő részének. A legtöbbet akarták adni a másiknak magukból és megkapni. Szabálytalan hangos zihálás, szenvedélyes hangok töltötték be az erotikával felfűtött kis helységet, miközben szeretkezésük közben újra és újra megfordultak ott ahol az előbb még harcoltak. Harc volt ez is. Szenvedélyes harc a tűzzel a vággyal. Most nem az volt a cél, hogy távol tartsák egymást. Pont ellenkezőleg. Szorosan ölelték a másikat, éhesen feledkeztek egymásba, mohón szenvedélyes csókokkal, kívánták a bőr forró érintését, az extázisba húzó perzselő tüzet. Nem akarták, hogy véget érjen. Makacs követeléssel nyújtották a pillanat varázsát, s még a csúcson túl sem engedték egymást. Mozdulataik ugyan finom kényeztetésbe szelídültek, de vágyuk nem csitult.
– Nem akarok meghalni – suttogta Veronica, miközben a férfi izzadt bőréhez dörgölve fúrta arcát a vállgödrébe. Mocorgott, igazodott a forró ölelésben. Legszívesebben belebújt volna Marcusba.
– Nem akarlak elveszíteni – morogta Marcus végigcsókolgatva a nő finom vonalú nyakát, s még jobban magához szorította a hozzá képest törékeny testet.
– Itt nincs jövőnk, Marco – sóhajtotta Veronica, hangjából kiérződő fájdalommal.
– De! Pont, hogy itt van! – vágta rá határozottan Marcus, elszánt fénnyel a szemében tekintetét a nőébe fúrta. – Wyomingen nem lett volna.
– Ahhoz életben kéne maradnunk, nem gondolod? – Veronica ajka keserédes halvány mosolyra húzódott.
– Én, élni akarok, érted!
A fiatal nőt elvarázsolták a gladiátor határozott szavai.
– Én sem szeretném, ha ezzel vége lenne. Igazságtalan lenne, ha nekünk csak ennyi járt volna – mondta Veronica, s most nagyon gyengének érezte magát a férfi karjaiban. Jól esett az egyébként határozott és vehemens nősténynek a kényeztetés, a féltő gyámolító ölelés. Ki akarta élvezni Marcus férfias határozottságát, védelmét, amit most egészen más érzésekkel élt meg.
– Én, értünk fogok harcolni! – jelentette ki Marcus.
Veronica erőt merített a sötét, vágytól csillogó, eltökéltséget sugárzó szemekből, szinte elveszett bennük, ahogy nézte őket.
– Én, értünk fogok életben maradni! – suttogta Veronica.
Ugyanarra a gondolatra szenvedélyes csókra forrt össze az ajkuk, megpecsételve szavaik mélységét. Éhes, kielégíthetetlen vággyal feledkeztek újra egymásba. Ajkuk még akkor is összeért, amikor lihegve fogadtak egymásnak a legmélyebb érzelemmel hűséget.
– Esküdj meg, hogy nem halsz meg! Esküdj meg, hogy vársz rám! Esküdj meg!
– Esküszöm neked! Esküszöm!
– Én is, Marco! Esküszöm!