Greko
tökéletesen megbízott lelke gyógyítójában, bár most fogalma nem volt hová is
vezette őt az erdőn át a fiatal őrző. Eddig mindig a Menedékházban
beszélgettek.
– Itt
laksz? – érdeklődött a férfi, miközben kitartóan követte Jaliyaht.
– Mondhatni,
hogy itt is – mosolygott vissza a válla felett Jali. – A nagyapám él itt.
– Egyedül?
– Igen.
El sem tudnám innen mozdítani! Neki a szíve és a lelke ez a hely.
– Meg
tudom érteni.
– Ugye?
Lassan
a fák takarásából kibontakozott a tisztás, aminek a túlszélén ott állt a
takaros kis faház.
– És
miért jöttünk ide?
– Szeretném,
ha nagyapa is megismerne. Ha beszélnétek. Érdekel, hogy neki mi a véleménye.
– Miért?
Ő is valami gyógyító?
– Ő
sámán.
Az
öreg Homero most is tornáca falépcsőjén üldögélt és pipázott. Résnyire szűkült
szemével már messziről figyelte a kortalan férfit, aki az unokájától épp csak
egy lépésre lemaradva kullogott. Amikor eléje értek a vendégei, jóságos
mosollyal az arcán köszöntötte őket:
– Isten
hozott!
– Ő a
nagyapám, Homero Ovideo! – lendítette az idős indián felé a kezét Jali, majd
bemutatta a vele érkező idegent is az öregnek: – Ő pedig, Greko.
– Üdvözlöm!
– A kapun túli idegen illedelmesen hajtott fejet, megadva a tiszteletet az idős
és tapasztalt Sámánnak. Homero éles, hozzáértő szemét a legjelentéktelenebb
mozdulat sem kerülte el.
Greko
legnagyobb meglepetésére nem záporoztak felé kérdések. Sőt! Eleinte az öreg
beszélt csak. Régi időkről, a természetről, a saját gyerekkoráról.
Greko
lassan de oldódott a családias légkörben, a baráti vendéglátásban. Homero
elinvitálta őt egy sétára, ahol fát gyűjtöttek a tűzhöz, és sokat beszélgettek
növényekről, állatokról. Jali addig előkészítette a húst a sütéshez.
Greko
késő délután azért már aggódott, hogy Braydon mit fog szólni, hogy Jali ilyen
hosszú időre elrabolta őt a munkájától, de a fiatal nő megnyugtatta, hogy
megbeszélte ezt a medve alakváltóval.
A
kortalan férfinek fel sem tűnt, hogy az öreg indián jóságos mosollyal az arcán
figyelte őt, ahogy jóízűen ette a tűz mellett a sült húst.
– Szeretnéd
tudni mi a te totemállatod? – kérdezte váratlanul Homero, mire Greko
tanácstalanul pislogva nézett fel rá.
– Hogy
micsodám?
– Totemállatod.
A te vezérlő állatod, ami segít téged – magyarázta a sámán.
– Nekem
van olyanom?
– Mindenkinek
van.
Greko
láthatóan zavarba jött, attól ahogyan az öreg kezelte őt. Hiszen egész idő
alatt szóba sem hozta, hogy ő milyen létforma.
– Lehet
több is. Vigyáznak rád és adott helyzetekben segítenek.
– Még
nem tapasztaltam, hogy bárki segített volna nekem – motyogta az orra alatt
Greko, s mintha ez szégyellni való dolog lett volna, lehajtott fejjel bámult a
tűzbe. – Velem még soha nem bántak úgy mint itt. Nagyon köszönök mindent!
– Ez
természetes! – szúrta közbe Jali.
Greko
megrázta a fejét:
– Dehogy
az. Legalábbis ott nem, ahonnan én jöttem.
– Akkor
ideje, hogy ez másképp legyen – Homero térdeire támaszkodva vett lendületet,
ahogy felállt. – Előhívjuk az állataid! – mondta ünnepélyesen, azzal megindult
a kunyhója felé. Jali már sejtette, hogy nagyapja a dobjáért indult. Arcán
mosollyal, szemében titokzatos csillogással pattant fel a földről s utána
szaladt, hogy a sajátját is előhozza.
Greko
feszült kíváncsisággal figyelte az öreg sámánt és Jalit, ahogy festett,
kecskebőr dobjaikkal visszatelepedtek a tűzhöz. Várta, hogy neki ugyan mit kell
tennie, de nem kapott semmi bonyolult utasítást.
– Helyezd
magad kényelembe! – biztatta őt mosolyogva Jali, majd az öreg sámán torkából
meghatározhatatlan mély hang tört fel, amitől Greko úgy érezte, mintha az egész
mellkasa beleremegett volna, aztán számára ismeretlen nyelven énekelni kezdett
az indián. Az ősi hangszerek szívének ütemével együtt dobbantak, egyre
erősebben, s minden sejtjébe és zsigerében rezgést érzett tőle. Jali suttogása,
Homero különleges hangszínének együttese magával ragadta őt. Észre sem vette, s
már az öreg sámánnal együtt dúdolta, sajátos hangján szinte dorombolta a
dallamot, majd az ismeretlen szöveget is vele kántálta. Mozdult a teste, s
hangszer hiányában ő a kezével a combján, a térdén verte velük együtt a ütemet.
Egyre jobban élvezte az éneklést és a zenét. Jali pedig mosolyogva biztatta őt.
Nem kellett sok idő, s Greko minden feszültségtől mentesen hagyta magát
ellazulva sodródni. Nem fogyasztott semmilyen tudatmódosítót, mégis úgy érezte
egyfajta mámoros eufórikus állapotba került. Egyre sűrűbben bámult a tűz
táncoló lángjaiba, amiben mintha filmként peregtek volna a képek.
Foltos
nagymacskákat látott szaladni, kergetőcskézni emberekkel, és nem ellenségként!
Valami
megmozdult benne. Izmai önálló életre keltek, ahogy nézett a tűzbe. Lassan,
puhán mozdult. Olyan testhelyzetet vett fel, mint egy vadászó, prédáját
becserkésző jaguár. Írisze lassan változott, színe fakó, sárgás-zöldé vált. Állatias
halk morgó hangot adott ki.
Homero
pedig egyre hangosabban dobolt és énekelt. Jali figyelmét a legapróbb mozdulat
sem kerülte el. Így azok a változások sem, amiktől karakteresebbé vált Greko
arccsontja. Az őrző biztos volt benne, hogy nem a tűz fénye játszik csupán a
szemével. A férfi nem mutatta a legenyhébb fájdalom jelét sem. Úgy mozdult,
mintha csak ugrásra készen topogna a mancsain, izmai megfeszültek a vállán, a
karján. Jali nem volt benne biztos, hogy védence így teljesen átszellemülve
éppen mire készülhet. Egyszerre látta a szinte világító szemekben az
érdeklődést és a bizalmatlan félelmet.
Döntött.
Egyre
halkabban verte a dobot, aztán óvatosan helyezte maga mellé a hangszert, majd
lassan nyújtotta a kezét az állatias pózban mozdulatlanságba dermedt Greko felé.
Puhán, alig ért hozzá, mire az enyhe változásokat mutató testen megrándultak az
izmok, tágra nyílt pupillákkal fordította Greko a fejét az őrző felé.
– Yaguati
– suttogta Jali, s végigsimított a rémült állat módjára őt figyelő férfi fején.
Aztán újra, és újra. A félelmet sugárzó tekintet fénye érdeklődő lett, puhán
mozdult a nő felé, s a következő simogatásba már belefúrta a fejét.
Greko
mindeközben úgy érezte álmodik.
Játszadozó
jaguárkölyköket látott, anyjuk vigyázó tekintettel valamivel távolabb heverészett
a fűben. Fiatal, ezüstszőke hajú lány ült közöttük. Az egyik nagymacska a
fiatal nő ölébe hajtva a fejét hagyta, hogy az simogatásával kényeztesse.
Akárcsak most őt Jali. Greko befordult az őrző combjához, lehunyta a szemét és
élvezte, hogy szétárad benne a nyugalom. Biztonságot érzett, és erőt. Egyre
több erőt és magabiztosságot.
Fogalma
nem volt mikor aludt el.
Homero
éneke, a dob hangja a tűz ropogása és Jali megnyugtató simogatása tökéletesen
ellazították minden érzékszervét. Amikor kipihenve, teljesen felfrissülve
ébredt, maga is meglepődött. Tisztán érezte, hogy mélyen és határozottan jót
aludt. Nem mozdult azonnal, csak a tüzet bámulta, s a lángokon túl látta Homero
alakját. Az öreg sámán már nem dobolt. Pipázott.
Csend
volt.
Megnyugtató
csend.
Kitapogatta
mi van a feje alatt, aztán zavartan pattant fel.
– Bocsánat!
– hebegte, ijedten pislogott Jalira.
– Nincs
miért – mondta az őrző mosolyogva. – Jól ki lehettél merülve.
– Sajnálom!
Nagyon sajnálom! Nem akartam! – szabadkozott Greko.
– No
és milyen állatot láttál? Vagy többet is? – érdeklődött Homero.
– Honnan
tudja, hogy miről álmodtam?
– Hát
az volt a cél! Nem emlékszel? Hogy előhívjuk a vezérlő állataid.
Greko
a tűzbe bámulva idézte fel a képeket amiket látott.
– Nagymacskákat.
Kicsiket, nagyokat.
– Nem
csak egyet, ami feléd közeledett?
Greko
határozottan megrázta a fejét.
– Egy
sem jött felém. Ez most rosszat jelent? – Kérdőn emelte tekintetét az indiánra.
– Akkor
hogyan láttad őket? – Jalinak eszébe jutott, amikor ő maga álmodott a
szüleiről.
– Pihentek
– rántott a vállán Greko. – Volt köztük egy fiatal lány – mondta, s
végigsimított szinte borostásra nyírt haján –, ilyen világos hajú.
Jali
és Homero szinte egyszerre néztek egymásra. Mindkettejük fejében ugyanaz a
gondolat volt.
– Mit
tettek veled? – szakadt fel aztán Jaliból. – Mire emlékszel a gyerekkorodból? A
szüleidről nincs semmilyen emléked?
– Nincs.
Szinte semmi. Nem tudom. Csak zavaros képek – hadarta Greko fájdalmas
fintorral.
– A
vezérlő állat benned van fiam! – mondta Homero vendége szemébe. – Te magad vagy
az!
– Tessék?
– Yaguati!
– Az
mi?
– Jaguár.
Benned van a jaguár!
– Szóval
azzá tettek odaát? – nyögte fájdalmasan a kortalan férfi.
– Nem!
Te annak születtél!
– Az kizárt!
Arra még emlékszem, hogy voltak kezeim! Azt már nem tudom mennyi idős lehettem,
de ember voltam! – szakadt fel Grekoból keserűen.
– Több
mint valószínű, hogy félvér vagy! Egy félvér alakváltó! – Jaliyah kezébe vette
a férfi arcát, hogy figyelmét magára irányítsa. – Nézz rám, Greko! Bennem egy
farkas van! Én egy félvér farkas alakváltó vagyok. Ettől még nem vagyok
szörnyeteg, és te sem vagy az! Az anyám ember az apám egy farkas alakváltó.
Greko
igyekezett feldolgozni a sok hihetetlen információt.
– A
családomat láthattam?
– Bizonyára.
Én is átestem ezen. Ugyanígy láttam a szüleimet, akkor, amikor még fogalmam nem
volt, hogy nem is az az apám, akit addig annak hittem.
– Akkor
mégis ez lennék? Egy gyilkos nagymacska? – Greko fátyolos szemmel húzódott el a
nőtől. Torka összeszorult, maga előtt látta Chyntiát. Belesajdult a lelke.
– Az
vagy, ami lenni akarsz!
– Akkor
eddig miért nem tudtam újra ember lenni? Gorman tett ilyenné! Ő csinálta rajtam
az alakváltást! Ez volt az ítélet, a büntetésem. Azzá tett ami addig az eledelem
volt. Nem értem! Semmit nem értek! – fakadt ki magából Greko, tehetetlen dühvel
csapott a levegőbe.
– Az
a fiatal nő lehet az anyád, akinek olyan a haja mint a tied. Az apád pedig valószínűleg
egy jaguár alakváltó. Nyilván tudták, hogy félvér vagy. Talán elrabolhattak a
szüleidtől, vagy ki tudja hogyan kerülhettél hozzájuk. Ez már lehet ki sem fog
derülni soha. De nyilván a kísérleteik arra irányulhattak, hogy az állati
formádban rekedj. Ne tudj alakot váltani amikor te akarsz. Az a Gorman vagy
kicsoda semmi mást nem csinált, csak előhívta az emberi formádat. Ez is te vagy
Greko! Ez a te emberi formád!
– Akkor
miért vagyok rosszul, amikor azt érzem, hogy minden változna bennem? Annyira
rossz! Fáj! Az alakváltás fájdalmas? – Greko kérdőn szegezte tekintetét Jalinak.
– Mikor Gorman csinálta, az maga volt a pokol!
– Neked
talán azért más, mert belekavartak. Belepiszkáltak. Meg kéne tudnunk mit és
hogyan. Lehet, hogy helyrehozható!
– Az
mit jelent?
– Azt,
hogy ha sikerül, akkor váltasz alakot amikor te szeretnél.
– Akkor
én soha nem akarok vadállat lenni!
– Elhiszem,
hogy a múltbéli tapasztalataid miatt meggyűlölted az állati formádat, de ne
törj pálcát felette. Adj neki esélyt! A benned lévő állattal meg kell békélned,
összhangban kell lennetek. Vele vagy teljes. Őt is te irányítod! Ő is te vagy!
Rajtad múlik, hogy hogyan viselkedik a benned lévő nagymacska. Gyilkol, vagy
védelmez.
Greko
sokáig némaságban, magában dolgozta fel a hallottakat. Kavarogtak a gondolatok
a fejében, de egyszerre túl sok volt ez neki.
– Mit
kell tennem?
– Csak
hagyd, hogy segítsünk.
– Nem
fogom elveszíteni Chyntiát? – Greko tekintetében gyermeki félelemmel nézett az
őrző gyógyítóra.
Jali
biztató mosollyal simított végig a férfi karján.
– Nem
hinném! Szerintem ő jobban bízik benned, mint te magadban.
Grekora
átragadt a nő mosolya, kisfiús zavarral kapkodta a tekintetét.
– Igen.
Szerintem is – bólogatott egyetértően a félvér jaguár.
– Greko
Yaguati. Szerintem nagyon jól hangzik! – kacsintott Jali. – És első lépésnek
nem is rossz, hogy közelebb hozd egymáshoz a két létformádat.
Ahogy
Judah belépett a kis boltba, Edmondnak az irodában jelzett a lámpa. Mire a
Wyomingi klán vezér a pulthoz ért, már McNulty is az eladótérbe lépett.
– Nocsak,
kit fújt erre a szél? Üdvözöllek Judah! – Edmond őszintén örült a vezérnek, ám
azonnal feltűnt neki a szigorú, számonkérő tekintet és a borús arckifejezés. – Te
is hallottad mi történt?
– Mire
gondolsz?
– A
Dunkin fiú!
– Mi
van Codyval? – Judah figyelme egy pillanatra el is terelődött arról, hogy
valójában miért látogatta meg a Clear Creek-i klán vezért.
– Eltűnt!
– Micsoda?
Hogyan? Hol? Úgy tudtam a nagybátyjához ment.
– Persze!
Az már jó pár héttel ezelőtt volt. Oda is ért. Most viszont elkapta valamilyen
csapda. Mire ment a segítség, már csak az egyik lábát találták meg!
– Atyaég!
– szakadt fel Judahból a megdöbbenés. – Braydon nem is említette!
– Nem
fogadja el, hogy Cody már nem él – ingatta a fejét Edmond.
– Miből
gondolják, hogy meghalt?
– Napok
óta nem találják még a maradványait sem.
– Vadászok?
– Nem
tudni. Mindenesetre a kitett csapdák arra utalnak.
– Szerencsétlen!
Akkor tisztességgel még eltemetni sem tudja a fiát?!
– Nem
adja fel. Még mindig keresik.
– Napok
óta? – Judah kérdésére Ed szótlanul, együttérző tekintettel csak bólintott. –
Akkor már nem sok esély van rá, hogy él. Ha a lábát hátrahagyta, igencsak
erősen vérezhetett. És ha ennek ellenére semmi nyoma, akkor valaki szándékosan
tűntette el. Azok pedig biztos, hogy nem dögevők voltak.
– Kár
érte! Nagyon rendes gyerek volt! – sóhajtotta Edmond, s pár pillanatig közéjük
ült a gyászos csend.
– Erről
csak most, tőled hallottam – vett egy nagy levegőt Judah, miközben sérült kezét
kihúzta félkabátja ujjából. – Én, ezért jöttem – mondta s a pultra fektette
karját, úgy, hogy McNulty lássa a bőrére rajzolt véres motívumot.
Edmond
pár másodpercig mozdulatlanságba dermedve figyelte, arca kifejezéstelenül
szobormerevvé vált.
– Braydon
azt mondta, téged kérdezzelek – folytatta Judah, s várta, hogy vezér barátjának
magától is megered a nyelve.
– Braydon
mondta? – köszörülte a torkát Ed.
– Mástól
vártad?
Újra
csend lett, a feszültséget szinte vágni lehetett.
– Egyszer
azt mondtad Braydonnak, hogy ne akarja tudni, hogy ki ő csak bízzon benne.
Szóval? Én akarom tudni, hogy ki ő!
Hosszú
csend után Ed még mindig hezitált, hogy mit mondhat el és mit nem. Inkább
próbálta az időt húzni.
– Mi
történt?
– Van
valaki a Menedékház pincéjében – kezdett bele Judah. – Jeladót markolt ki egy
közönséges kutyából. Jali a barlangi átjárónál találkozott először vele. Itt volt pár
nappal a fiam születése előtt. Sőt! Ginty azt mondta, utána is! Te mit tudsz róla? Miért kéne minden feltétel nélkül megbízni benne?
Judah
egyre követelőzőbb kérdéseit, újra csend követte.
– Ed!
Én eddig egyenes és tisztességes vezérnek ismertelek! Miért vállalsz olyan
alakváltóért kezességet, aki megkezdte a halott társamat?! – A vezér már szinte
ordította a szavait.
Edmond
azonnal vehemensen vette védelmébe a szóban forgó személyt.
– Ő
biztos, hogy nem tett ilyet! – emelte meg az alakváltó a hangját.
– Miért
vagy ebben olyan biztos?
– Mert
ő az apád! A vérszerinti apád!
– Eddig
úgy tudtam, valaki megerőszakolta az anyám…
– Ő
biztos, hogy nem! – vágott a vezér szavába McNulty.
– Talan
is azt mondta, hogy nem én születtem erőszakból, hanem az öcsém – vette
csendesebbre a hangját Judah. – Valamiért ez a Giant nem beszél. Megölhetett volna,
mégsem tette. Nem értem a viselkedését! Ezt miért karcolta a bőrömbe? Mi ez?
– Jared
Norman kézjegye – motyogta alig hallhatóan Edmond, szinte csak magaelé. – A
vérszerinti apád saját és hiteles aláírása.
– Szóval
belém karcolta a névjegyét, akár Zorro?! Klassz! Ez a Giant Wolf lenne akkor az
én vérszerinti apám? De mégis ki ő? Miért nem akarja még nekem sem elmondani?
– Egy
nagy vezér a kapun túlról. Jared Norman. Nagy mészárlás volt, elárulták, az itteni
szövetségesei. Többek között a McElhanely klán, és anyád klánja is. Anyád ezért
maradt életben, mert az apja Arjunnak ígérte őt, a szövetségük
megpecsételéseként. Bár akkor már apád társa volt. Azé, akit szívből szeretett.
De mivel úgy hitték özveggyé lett, amikor az állítólagos áruló testőr Wicklund
megölte Jaredet, a frigynek már nem látták akadályát. Azt nem tudták, hogy anyád
már a szíve alatt hordott téged.
– Miért
nem lehet ezt nekem elmondania? Simán elmondhatná! – fakadt ki Judah.
– Nem.
– Nem?
Miért?
– A
kapun túl, nem tudják ki ő. A testőrével helyet cseréltek. Wicklund vállalta a
halált érte ő pedig felvette az áruló szerepét, hogy mentse anyádat és téged. Van
odaát valami elmékbe látó. Akár azzal is elárulhat téged, és saját kilétét is,
ha csak elfeledkezik magáról és bevillan neki egy emlék.
– Ezért
provokált? Hogy az legyen az emlékezetébe, hogy verekedtünk.
Judah
hangos gondolatait, Ed egy néma bólintással erősítette meg.
– Akkor
nem szabad toleránsan bánnom vele – motyogta Judah, miközben millió emlék és
gondolat tódult a fejébe. Eddigi életében sok minden egészen más megvilágításba
került. Számára érthetetlen események és cselekedetek kaptak új értelmet.
– Itt
Normannak szövetségesei voltak, igaz?
– Így
van.
– Szóval
igazából, Arjun ezért küldött ide engem tárgyalni! Számításból! Tudta, hogy
vele nem, de velem szóba fogsz állni – Judah, McNultynak szegezte a tekintetét:
– Így van?
– Bizonyára.
Arjun McElhanely taktikus vezér volt.
– Tudtad
ki vagyok. Mégsem kaptam tálcán a szövetséget!
–
Persze, hogy nem! Tudni akartam mi erősebb benned. A neveltetés, vagy a vér. A
vérszerinti apád büszke rád! Soha nem hagyott magadra! Évekig azt hittük
meghaltál ott a szakadéknál. Aztán amikor hirtelen újra feltűntél, lényegesen
enyhébb zavarodottsággal, biztos voltam benne, hogy nem kevés köze volt hozzá.
Judahnak
eszébe jutott a benne lévő farkas, aki még mindig sértetten hallgatott,
teljesen visszahúzódott.
–
Hogyan avatkozhatott ő ebbe bele?
– Azt
nem tudom – ingatta a fejét Ed, tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát. –
Talán majd egyszer alkalma lesz mindent elmesélnie. De most még nem. Most még
nem mutathatja ki a szemedbe, amit érez irántad, és te sem teheted. A hivatalos
verzió, ami a te biztonságodat is garantálja az, hogy ő Wicklund az áruló
egykori testőr és megerőszakolta az édesanyádat.
– A
menedékházban a Jared Norman néven jelentkezett be. A saját nevén!
– Féligazságokkal
jobban tudja tartani a titkot. Fedőnévként választotta a saját nevét. Hihetetlen
agyi kapacitás kell és borzasztóan fáradságos egy olyan hatalmas mentális
képességekkel rendelkező valaki előtt még a gondolatait is kordában tartani,
mint az a Gorman.
–
Valami jeladót emlegetett, hogy vissza kell vinnie.
–
Biztos meg van rá a nyomós oka. Én a legmesszemenőbbekig megbízom benne.
–
Csak úgy nem engedhetem el. Az feltűnő lenne.
– Ez
így van.
Judah
elmerengett a bőrébe karcolt motívumon.
–
Szóval a vérszerinti apám egy hatalmas Giant Wolf király – sóhajtotta a vezér. – Talan azt mondta Arjun
többre becsült engem, mint a saját fiát. Lawrence emlékei között látta, hogy
Arjun ezt vágta az öcsém arcába.
–
Jared Norman páratlan Giant Wolf vezér volt a kapun túl. Pont ezért szúrta sok
hatalomra éhes hiéna szemét. Amikor elárulták ideát is klánok csaptak össze.
Arjun adott parancsot a McGinty klán kiirtására. Az Indigók Normant támogatták
és befolyásuk tekintélyük elég gyorsan ívelt fel. Arjun attól tartott, hogy ha
a McGintyk megerősödnek, akkor a kapun túli szövetsége veszélybe kerül. Talán a
lelkiismerete szólalt meg, amikor a haldokló, árván maradt Maxet mégis magához
vette és tisztességben felnevelte. De ezzel még nem tette jóvá a szemembe a sok
eltusolt aljasságát.
–
Hidd el, Maximus is így van ezzel – sóhajtott fel nehéz szívvel Judah, hiszen ő
tudta egykori testőréről az igazságot. – McGinty – mormogta melankolikus
mosollyal a vezér. – Neki tartozom egy látogatással és egy bejelentéssel, amit
nem halogathatok. Szóval mennem kell.
Edmond
kérdőn vonta fel a szemöldökét, amire Judah csak egy sokat sejtető mosollyal
reagált, ahogy lassú léptekkel megindult az ajtó felé.
– Mi
ez a vigyor? – McNulty barátja tekintetét fürkészte, majd zavart mosollyal
vállon legyintette a vezért. – Akkor láttalak ilyennek, amikor bejelenteni
készültél, hogy oltár elé vezeted Averyt.
Judah McElhanely, egy alakváltó klán leendő vezére, társává tette Avery
Fallst, egy vadász lányát! Eget rengető döntés volt! – idézte fel pár mondatban
Ed a múltat.
A
vezér egy félmosollyal az ajka szegletében titokzatosan billegtette a fejét.
–
Judah?! Te nősülni készülsz? – Ed kérdésére a vezér csak biccentett. – Mi a
fene?! Gratulálok! – McNulty őszinte örömmel szorította meg barátja kezét.
–
Köszönöm!
–
Szabad tudni a szerencsés hölgy személyét? – ahogy Ed kimondta a kérdését, egy
pillanatra megakadt benne a levegő, mert
pár másodperc alatt értelmet kapott számára Judah előbbi megjegyzése
McGintyről. – Ó! Csak nem?!
–
Csak, de!
–
Szóhoz sem jutok! Szerintem Maximus se fog! És a klán, meg a vének tanácsa sem!
Azt hiszem formabontó döntésekre kényszerülnek a vezetésed alatt! Nem vagy a
tradíciók híve az biztos!
–
Azért van amiben, igen – billegtette a fejét Judah. – Ősi tradíciókat követve
lett a társam.
–
Hát, kívánok nektek nagyon sok boldogságot! Hosszú, boldog jövőt! – Edmond
McNulty egy baráti ölelésre vonta magához Judahot, biztató hátlapogatással
egybekötve. – Még egyszer, gratulálok! Nagyszerű társat választottál!
–
Köszönöm! De…
– Nyugi! Hagyom, hogy tőled
tudják meg! – kacsintott Ed, s búcsúzóul még kezet szorított a két vezér.
Braydon
túlbámult az ablakon, aztán sokadjára nézte hol a faliórán, hol a karóráján az
időt. Ahogy kopogtak azonnal nyílt is az ajtó. Talan tudta, hogy a medve rá
vár, és már hozzá is eljutott a hír, hogy mi történt Codyval. Együttérzőn nézte
Braydon Dunkint, ahogy az alakváltó az ablaknál ácsorgott, és emlékeket idézve
tekintetével az udvart, a messzeséget pásztázta.
– Jöttem,
ahogy tudtam – mondta elrekedt hangon Talan.
– Üdvözöllek
Őrző! – mormogta Braydon. Lassan fordult csak Talan felé, s közben igyekezett
eltüntetni szeméből a könnyeket.
– Nagyon
sajnálom ami történt. Dorothytól tudom. Fyra is teljesen kiborult – mondta az
őrző csendes együttérzéssel.
Dunkin
igyekezett összeszedni gondolatait, szavakba rendezni szándékát, amiért tulajdonképpen Talant magához hívta.
– Cody,
nem halt meg! – Braydon szinte csak morgott, hangja megremegett. – Nem temetem
el a fiamat amíg él! Nincs holtest, nincs halott! És amíg nincs halott, addig
itt nem lesz temetés!
Talan
megértette a medve mérhetetlen fájdalmát. Átérezte, hogy egy ilyen tragédia
szinte feldolgozhatatlan a szülőknek. Hiszen ő is ismerte Codyt, és szorult a
torka ha csak rá gondolt, hogy a fiatal medve már nem él, hogy mi történt vele.
Nagyon is emlékezett a vehemens védelmező megnyilvánulásaira, egyenes
jellemére, életvidám fellépésére. Igazságtalannak tartotta a sorstól, hogy ez
történt vele.
– Braydon…
– Nem
fogadom el a halálát, Talan! – emelte meg a hangját keserű dühvel az apa. – A
nagyapja vére! Szívós fajta, erős akarattal! Nem véletlenül kapta az öreg után
a nevét. Codyac! Nem érdekel ki mennyire néz engem bolondnak! Akkor legyek az!
Akkor egy bolond vagyok, aki ragaszkodik a fiához!
– Hidd
el, megértem a fájdalmadat! Azt ugyan nem tudom, mert nincs gyermekem, hogy
milyen elveszíteni azt aki vér a véredből, de halt már meg a karomba olyan
akinek én sem fogadtam el a halálát. Nagyon is átérzem, hogy a te fájdalmad
ettől sokkal nagyobb, de nem lesz könnyebb ha nem fogadod el…
– Keresd
meg! Könyörgöm keresd meg, őt Talan! – fakadt ki a medve, vállait már rázta a
zokogás. – A McElhanely lányt is megtaláltad! Haza hoztad! Hozd haza őt nekem,
Talan! Ha csak a testét, hogy eltemethessem! Mindenre kérlek, ami szent!
Talan
szemeit égette a könny az apa szenvedését látva. A hatalmas erős medvét, még
soha nem látta ilyen összetörtnek, sebezhetőnek.
– Rendben!
Elmegyek Nez Perce-re – Az őrző úgy bólintott mint egy parancsot teljesítő
engedelmes katona. – A szavamat adom, hogy mindent megteszek, amit csak tudok,
de nem ígérek. Viszont te ígérd meg, hogy elfogadod, amivel hazatérek.
Braydon
reménykedve nézett a félvér őrzőre, de Talan tudta, hogy nem áltathatja valószínűleg
veszett reményekben az apát.
– Bármi
legyen is az! – tette még hozzá, kemény, de őszinte szavait.
– Úgy
lesz! Köszönöm!
– Ne
köszönd! – Talan tisztában volt vele, hogy még ő maga sem tudja, mit fog
találni, mivel kell hazatérnie, Braydon elé állnia. Tudta, hogy nem fognak neki
örülni, és keserű gyászuk haragja rajta is csattanni fog, ha esetleg csak Cody
halálhírével tud szolgálni.
– Az
is lehet, hogy majd megfojtanál egy kanál vízben is – morogta az orra alatt az
őrző s már fordult az ajtó felé. A tőle megszokott lendülettel indult belevetni
magát új, feladatába. Chidalu tartotta vele a lépést, ütemesen szedte izmos lábait a szakrális őrző
mellett.
Futótűzként
terjedt a hír a Menedékházban, hogy Talan, Nez Perce-re megy felkutatni Codyt. Jali
volt az első, aki azonnal megkereste őt.
Talan
éppen az elmaradhatatlan utazótáskája zipzárát húzta be amikor a határozott
kopogásra Chidalu is felkapta a fejét.
– Nem
akarok zavarni – hadarta a fiatal őrző, ahogy Talan kitárta előtte az ajtót. –
Csak sok sikert jöttem kívánni.
– Köszönöm
– biccentett csendes hangon Talan. Ahogy a tekintetük találkozott, Jali
szeméből szinte ordított, hogy mást is mondana, de hezitál. Zavartan ácsorgott
az ajtóban, s nehezére esett elköszönni úgy, hogy ne mondja el azt, amiért
igazán beszélni akart az őrzővel.
A
férfi arcán halvány mosoly jelent meg, hiszen megmagyarázhatatlanul,
mindenkitől jobban ráérzett Jaliyah lelkének legapróbb rezdülésére is.
– Hallgatlak
– mondta Talan, mire Jali szemöldöke dacos kislány módjára szaladt ráncba.
– Néha
annyira utálom, hogy így belém látsz! – morogta Jali.
Talan
mosolya szélesedett.
– Ugye
mennyire bosszantó tud lenni olykor? – vonogatta a szemöldökét a férfi, arra
célozva, hogy ő sem tudta soha eltitkolni, letagadni lelkének zavargásait,
legapróbb fájdalmát, bizonytalanságát, a fiatal nő előtt.
– Mibe,
hogy azt is tudod, mit akarok mondani?!
– Csak
sejtem.
– Vagyis
tudod.
Talan
kedvesen pimasz mosollyal billegtette a fejét.
– Szóval
tudod – fújta Jali. – Helyes! Így nem kell hegyibeszédet tartanom. Akkor elég annyit
mondanom, hogy mindent nagyon köszönök!
– Még
sok is.
Jaliyah
váratlanul lendült a férfi felé, és hozzábújva szorosan átölelte.
– Nagyon
vigyázz magadra, lelkem őrzője! – suttogta Talan mellkasába, akit váratlanul
ért a fiatal nő eme érzelmi megnyilvánulása. Zavartan tekingetett körbe a
folyosón, s csak remélte, hogy nem látja őket senki, főleg nem Judah, vagy
Ginty.
– Rendben!
Cserébe pedig, te végre legyél nagyon boldog! – Talan egy gyors mozdulat
erejéig viszonozta az ölelést, majd a torkát köszörülgetve lépett hátrébb.
– Szóval,
eztán Chidaluval fogsz együtt vadászni?! – Jali mosolya kicsit szomorkás volt,
ahogy megjegyzésével igyekezett magáról tovább terelni a szót.
Talan
gondolkodás nélkül határozottan vágta rá:
– Nem!
– szakadt fel belőle mint egy vád ellen tiltakozva, majd gyorsan megismételte,
de jóval szelídebb hangnemben: – Á, nem – ingatta a fejét, igyekezett nem nézni a nőre.
Jali
felvont szemöldökkel kérdőn szegezte tekintetét a félvérnek.
– Nem?
Azt mondtad… – a fiatal nő zavartan pislogott. Amikor lassan mégis egymás
szemébe néztek, szinte égette őt Talan mélybarna szeméből sugárzó
meghatározhatatlan szomorúság. A férfi pedig, hogy Jali ne tudja kifürkészni a
tekintetéből az érzéseit, végül lesütötte a szemét.
– Igyekszem
haza hozni Codyt – fújta Talan s visszafordult a szobába. Szinte hallotta a
saját szívverését, ahogy az ágyon heverő táskájáért indult és még mindig magán
érezte Jali átható tekintetét.
Menj
már! Könyörgöm, menj! Ne csináld ezt velem! Menj! – Csak magában hajtogatta,
mert a nőt nem akarta megbántani.
Jali
- mintha megérezte volna a félvér tépelődő lelkét, önfeláldozó fájdalmas
kérését -, már nem állt ott, amikor Talan a kezébe kapta az utazótáskáját s az
ajtó felé fordult.
Az
őrző ennek ellenére nem szabadult olyan könnyen a Menedékházból. Dean az
aulában állította meg őt.
– Veled
mehetek? – szegezte neki határozott kérdését az ifjú titán.
– Nem
hinném, hogy ez jó ötlet, Dean – vett egy hangos mély levegőt Talan.
– Cody
a legjobb barátom! Együtt nőtünk fel! – sorolta makacsul az érveit a fiatal
félvér farkas.
– Az
apjának viszont most senki nem maradt akire ebben a helyzetben számíthatna.
Csak te vagy itt, Dean!
– Itt
van, Greko! Nagyon gyorsan beletanult mindenbe! Mellette Murilo és Nicole is
itt maradtak. Ők maguk ajánlották fel Braydonnak, hogy bármiben segítenek.
– Te
is tudod, hogy ez nem ugyanaz a segítség, mint ami te vagy! Lehet, hogy kezelik
a benzinkutat, segítenek a Menedékház körüli feladatokban, munkákban, de te Őrző
vagy!
– Jali
is az! – Deanben azonnal belé hasított a fájdalom, ahogy kimondta a lány nevét.
Akaratlanul eszébe jutott az, hogy mi köti össze az apját és Jaliyaht.
– Jalinak
is meg van a maga munkája, feladata, Dean! Gyógyít… – próbálta Talan higgadtan megértetni
Deannel, hogy milyen nagy szükség van most rá.
– Az
apám lelkét? – csattant fel az utód gúnyos éllel a hangjában, a szakrális
őrzőbe fojtva a szót.
Talan
és Dean tekintete mint két kivont kard szegeződött egymásnak.
– Az
én lelkem már nem szorul gyógyításra – törte meg a fagyos csendet Judah. Akaratlanul
lett fültanúja a két félvér hangos vitájának és még nagyobb feszültséget hozott
a helyzetbe, ahogy melléjük lépett és bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Látod?
Itt már nincs szükség rám! – emelte fel hevesen a hangját Dean, lendületes
kézmozdulatokkal kísérve szavait.
– Dehogynem,
fiam! Talannak igaza van! Braydonnak…
– Braydon
tudtommal a te legjobb barátod! Nekem pedig Cody! Nem nekem, hanem neked kéne
Braydon mellett lenned, nekem meg Codyt megkeresni!
– Te
is tudod, hogy amennyire lehet mellette is állok, de nekem sok más dolgom is
van. Kötelességek! Itt pedig nem csak Braydonról van szó! Max is jócskán
segítségre szorul még! Mindenkit cserben hagynál?
– Azt
hiszen, nem én vagyok aki átgázol másokon! – Dean már ordított, mire Talan a
két farkas közé ékelve a testét, kicsit hátrébb taszította a vehemens utódot.
– Most
már elég legyen! Fejezd be! Úgy viselkedsz, mint egy éretlen tacskó! –
sziszegte fenyegetően Dean arcába, Talan. – Amit most művelsz, az nem több egy
sértett, és látványos szenvedésnél! Viselkedj érett férfiként, ha azt akarod,
hogy úgy is kezeljenek!
Dean
íriszén átkúszott egy mélyvörös homályos folt, állkapcsán megfeszültek az
izmok. Fogait makacsul összeszorítva sarkon fordult s pár nyújtott lépéssel
maga mögött hagyta a Menedékházat.
– Köszönöm!
– fújta Judah. – Nem értem – motyogta a vezér a fejét ingatva. – Nem rá vall ez
a viselkedés.
– Hát
– vett egy hangos mély levegőt Talan. – Úgy fogalmaznék, hogy nem csak Max
reménykedett abban, hogy Jali egyszer Dean párja lesz.
Judah
szemei döbbenten kerekedtek el.
– Én,
ezt nem tudtam!
– Miért,
ha tudod, félreállsz? – Talan egyenes kérdésére Judah zavartan pislogott az
őrzőre. – Akkor bizony csalódtam volna benned! Sőt! Elfelejtetted mit mondtam?
Ha fájdalmat okozol Jalinak, ne az apjától, hanem tőlem félj. Deannek ahogy te
is láthatod, igencsak érnie kell még egy párkapcsolathoz. Teljes szívedből
szereted Jalit, ő pedig a kezdetektől téged választott, Judah. Neki nem voltak
kétségei. Neked most vannak?
A
vezérben egy pillanatra megakadt a levegő. Kereste magában a még mindig
hallgató farkast. Hiszen igazából nem ő választotta Jalit, hanem Adahy. Ő
csupán emberi formájával, úgymond vállalta a közvetítő szerepet. Nem igazán
tudta meddig mehet el a színészkedésben a megbeszélt látszat fenntartása
érdekében. Bár ő is nagyszerű teremtésnek tartotta Jaliyaht. Tagadhatatlanul
szépnek látta, elismerte mint gyógyító őrzőt, s ahogy McNulty is mondta neki: „Nagyszerű
társat választottál!”
–
Nem! Nincsenek! – vágta rá pár másodperces késéssel határozottan Judah a fejét
rázva.
–
Helyes! – Talan vállon csapta a vezért, aztán tovább menetelt a rá várakozó
Corbet gép felé.
Kuchur
még faragott a súlyos fa ágy összeillesztésein. Egymáshoz mérte őket, aztán
újra igazított rajta.
– Szép
napot, Kuchur! – köszöntötte barátságos mosollyal Adaoha, ahogy megérkezett, kosarában
a gyógynövényekkel, és más finomságokkal. – Neked is hoztam ám ezt azt, nem
csak a betegnek!
– Minek?
– horkant fel barátságtalanul a tigris.
– Anyám
küldte – mondta kurtán a fiatal nő és kosarát a barkácsoló alakváltó mellé
tette. Még lehajolt, hogy kivegye belőle a gondosan összecsomagolt
gyógynövényeket, aztán folytatta tovább az útját a kunyhó felé.
A
sebesült medve egyre szótlanabbá vált az elmúlt napok során, épp csak bólintott
a házba lépő Adaoha kedves üdvözlő szavaira. A fiatal sámán nőt nem zavarta a
beteg némasága. Vállán átvetett csomózott batyujából ruhákat vett elő.
– Az
apámé voltak. Ezek még viselhetőek – mondta Adaoha, miközben gondosan össze is
hajtogatta azokat, ahogy kikerültek az alkalmi hátizsákból. – Ő is szép szál
ember volt, szóval szerintem jók lesznek rád.
Cody
némán követte tekintetével a nő mozdulatait, gondolatai egészen máshol jártak.
Fyra járt a fejében, s mindig az a kép volt előtte, ahogy Juan a farkasnőstény
előtt térdelve éppen megkérte a kezét. Napról napra egyre mélyebb apátiába
süllyedt. Nem volt semmi életcélja, fölöslegesnek érezte magát. Sőt! Tehernek.
Adaoha
az alakváltó fölé hajolt, s addig szemezett a szomorú férfiarccal, amíg a medve
barna tekintetével végre ránézett.
– Lassan
olyan leszel, mint egy ősember – állapította meg a nő, s egy alig érintéssel
végighúzta tenyerét a férfi, már szakállá erősödött arcszőrzetén. – Rád sem
ismerni!
Helyes!
– vágta rá azonnal, de csak magában Cody, majd minden reakció nélkül túlnézett
a kicsi ablakon a semmibe.
– Bűzlesz
is – folytatta tovább Adaoha. – Ismerem Kuchurt. Nem tudom mit láthat benned,
hogy eltűri az igénytelenséged. Na gyerünk! Segítek! Nem kell előttem
szégyellned magad, nem te vagy az első ember akit ápolok. – A fiatal nő hangos
sóhajjal egyenesedett fel, végignézett a mellkasig betakart testen, tekintete megállapodott a takaró alól kilógó csonka, véres kötéssel borított lábszáron. – És nem az első
alakváltó sem – tette hozzá, aztán széket húzott az ágy mellé, és óvatosan
elkezdte az átvérzett kötést lehámozni a sebről.
Kintről
hangos köszönés hallatszódott be, mire Cody szemei elkerekedtek. Megismerte
Nathan hangját. Adaoha látva betege reakcióját, az ablakhoz ment, hogy megnézze
ki a váratlan vendég.
– Nathan
Dunkin az, hozott valamit – kommentálta a látottakat a nő.
Kuchur
akaratlanul pillantott kunyhója felé, miközben viszonozta Nathan kézfogását.
– Ezeket
Cody hozta volna fel – mondta a medve alakváltó és a tigris felé nyújtotta a
megrendelt alkatrészeket.
– Köszönöm
– motyogta Kuchur s átvette a nehéz csomagot. – Mi van a sráccal?
– Nincs
meg – rázta a fejét Nathan. – Még mindig keresik, de semmi nyoma.
Nathan
körbepillantott, érdeklődve vezette végig tekintetét a készülő bútor
szanaszét heverő darabjain.
– Megrendelésre?
Kuchur
rövid gondolkodás után válaszképpen megrázta a fejét. A két alakváltó tekintete
szinte egyszerre siklott Adaoha ott hagyott kosarára, amiben a Kuchurnak szánt
kedves meglepetés gondosan le volt takarva. Másodpercekig kínos csend
telepedett közéjük.
Egy
nő kosara! Van itt valaki? Vendége van, ő meg itt barkácsol? Alisha? Ő
gyógyítani szokott! – peregtek a medve gondolatai.
Nathan
érdeklődve tekingetett a kunyhó felé.
– Maga
nem látott, vagy hallott semmit mostanában? – kérdezte puhatolózva.
– Mire
gondolsz?
Nathan
rántott a vállán.
– Nem
is tudom. Sérült medve bőgését, vagy lövéseket?
Kuchur
újra csak a fejét rázta, majd letette az alkatrésszel teli dobozt s folytatta
az ágy barkácsolását.
A faházban
ezalatt Cody kicsit bepánikolt.
– Mi
van ha bejön?
– Miért
jönne be?
– Nem
tudom! – A sérült medve izgatottan mocorgott, helyezkedett az ágyon,
tekintetével olyan helyet keresett, ahol esetleg észrevétlenül meghúzhatná
magát – Nem kéne valahol elbújnom? – A székért nyújtózkodott, hogy arra
támaszkodva, az ágyból majd az ágy alá ügyeskedi magát.
– Maradj
veszteg! – intette nyugalomra Adaoha a lebukástól megijedt Codyt. – Leesel!
Ahogy
ezt kimondta a nő, Cody teste tehetetlenül fordult a padlóra. Hangos zajjal
tolódott, majd borult fel a szék, s az ütés ami a még elég frissnek mondható
amputáció sebhelyét érte, elfojtott, de elég tisztán hallható nyögést préselt
ki a medvéből.
Nathan
elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét a hangokra, s hosszan nézett a ház
irányába. Kuchur csak magában eresztett el egy hosszú cifrát, de igyekezett úgy
tovább foglalatoskodni, mintha ő nem is hallotta volna, de legalábbis semmi
feltűnő nem lenne számára a házából kiszűrődő zajokban.
– Nem hallotta?
– Mit?
– Valaki
szétszedi a házát!
– Á,
dehogy! – morogta az orra alatt Kuchur.
Nathan
tekintete újra a kosárra siklott.
Ez
biztosan egy nő kosara! Alisha?! A hang viszont határozottan férfié volt! Cody?!
Itt van Alisha, és benn van Codyval!? – cikáztak a gondolatok a medve fejében. Robbant
benne a heves kíváncsiság, szinte biztos volt a feltételezése
igazságtartalmában. Nagy lendülettel indult meg a ház felé, aztán már
futott.
– Na
tessék! – csattant fel visszafojtott hangon Adaoha. – Mondtam, hogy maradj
veszteg!
– Mi
az? – Cody fájdalmas fintorral markolta meg a combját és igyekezett úgy
fordítani a lábát, hogy az eldőlt szék ne nyomja a sebét.
– Most
már bejön! – hadarta a nő s pillanat tört része alatt döntött, hogyan is tudná
betegüket eltüntetni a kíváncsiskodó elől, de legalábbis álcázni. Pár
nyújtott lépéssel a földön fekvő mellett termett, közben kapkodva vetette le a
felsőjét, majd gondolkodás nélkül bújt a takaró alá, a lábadozó ruhátlan
testéhez. Codyban egy pillanatra megakadt a levegő, ahogy csupasz bőrük
összeért. Érdemben tiltakozni sem volt ideje, olyan gyorsan történt minden. Csak
zavartan pislogott és igyekezett rendezni légzését, miközben a nő gyors
mozdulatokkal igazította a pokrócot, hogy takarja a csonka lábat. Abban a
pillanatba ahogy nyílt az ajtó a férfire hajolt, s heves csókkal fojtotta belé
még a levegőt is. Cody, egy kétértelmű nyögésre volt képes csupán, a
mozdulat okozta fájdalomtól, amibe az izmai is megfeszültek ahogy beléhasított. A szakálltól felismerhetetlen volt az arca, ráadásul nagyrészt
takarta Adaoha sötét hosszú hajzuhataga is. A kiadott hangok, a testhelyzet,
úgy az egész szituáció egyértelműen félreérthető volt.
Az
álca tökéletesre sikeredett!
Ez
nem Alisha és a férfi is ismeretlen! Sőt! A francba! – Nathan belevörösödve a
látványba, zavartan lépett vissza az ajtóból, és sűrűn „Elnézést!” kérve csukta
vissza azt. Kuchur csak egy gondolattal maradt le a kíváncsi medvétől, ahogy
utána vetette magát. Megakadályozni már nem tudta, hogy benyisson a
házba. Egy pillanatra ő is látta azt a képet ami Nathant fogadta.
Bátor
és okos lány! – konstatálta magában ahogy visszafojtott mosollyal fordított
hátat a megdöbbent medvének aki zavartan köszörülgette a torkát, és elvörösödve
azt se tudta merre nézzen.
– Apád
nem tanított tiszteletre?! – morogta rájátszva a helyzetre Kuchur.
– Nagyon
sajnálom! Elnézést! – hebegte Nathan. – Azt hittem… Valamiért azt hittem, hogy
talán Cody van itt – nyögte.
A
tigris indulatosan fordult Nathan felé, de megsajnálta az aggódó medvét, ahogy
a szemébe nézett. Tekintete együttérzővé vált, hangja elcsendesedett.
– Semmi
baj, kölyök. Megértelek – motyogta az orra alatt Kuchur.
– Köszönöm!
– bólintott Nathan s hátrálni kezdett. – Nagyon sajnálom! Bocsásson meg!
Kuchur
torka szorult, ahogy
tekintetével még követte a távozó medve alakváltót. Codynak tett ígérete
kötötte, hogy hallgat róla, de együtt is érzett Nathannal, akin látta a
fájdalmat, a szemében egy szeretett személy iránti aggodalmát.
Adaoha
felegyenesedett a medve testéről, sietve vette vissza könnyű anyagú felsőjét.
– Lemászna
rólam?! – nyögte fájdalmas fintorral Cody, miközben a rögtönzött csóktól még
mindig szabálytalanul vette a levegőt.
– Azt
csinálom!! Ne nyafogj! Ha nem ugrándoztál volna, eszébe nem jut bejönni! Nem én
zajongtam! – korholta a medvét a nő, miközben igyekezett vigyázva, a
legkevesebb fájdalmat okozva felkelni Codyról. – Te nem akarod, hogy tudják,
hogy élsz! Én csak tiszteletben tartottam a kérésedet!
– Mást
is tiszteletben tarthattál volna!
– Te
panaszkodsz? – csattant fel a fiatal sámán. – Nem a te tisztességed sérült,
hanem az enyém! Szerinted mit gondolhat ezek után rólam, Nathan Dunkin?
Cody
nem folytatta tovább a szócsatát. Elszégyellte magát, amiért leteremtette a nőt,
aki csupán neki próbált segíteni.
– Igazad
van – motyogta az orra alatt. – Ne haragudj! – Aztán körbepillantott, felmérve
a helyzetét, hogyan juttathatná vissza a testét az ágyra.
