TALAN - 13 - Kezelés

Fázott, remegtek az izmai, amitől az egész teste reszketett. Talan ezekre a kellemetlen érzésekre eszmélt. A légzés nehezen ment, ólomként húzta a karját a saját súlya, a bilincs a csuklójánál ugyan tartotta, de szinte a húsába vájt. Tehetetlenül lógott, a térde nem érte a földet, hogy könnyíteni tudott volna a testtartásán. Mindene sajgott, zsibogott. Lassan emelte a fejét, hunyorogva, pislogva nyitogatta a szemét. Nem volt sötét, de erős fény sem, mint akkor, amikor Dr. Corbettel lejöttek a pincébe. Olyan fényben úszott a helyiség, mintha legalább tűz égett volna valahol.

Talan lassan fordította a fejét, amennyire tudott körbenézett, közben igazgatta, mozgatta a nyelvét, próbálgatta, hogy érzi-e már, tud-e beszélni.

– Nyomorult kurva! – sziszegte dühösen a fogai között. Óvatosan igyekezett mozgásra bírni remegő izmait. Minden erejét összeszedve állásba húzta magát. Két oldalra billentette a fejét, majd körözött vele párszor. Nem volt kifeszítve, valamennyi mozgástere volt a végtagjainak, így segítségképpen meg tudta markolni a láncot, hogy legalább a bilincs ne mélyedjen a húsába. Vállába, karjába törölgette a szája szélére száradt nyálát.

– A rohadt életbe! – szitkozódott tovább morogva. – A rohadás állna bele! – dühösen rántott a stabil láncokon, majd kieresztve hangját, ordítva nekifeszült. Aztán párszor még testsúlyát is beleadva újabb próbálkozást tett a szabadulásra.

– Hééé! – ordította borostyánsárgán izzó tekintettel. – Gyere le, ha mersz! Feltépem a torkodat! Kiforgatom a beleidet! Szétszaggatlak! Darabokra! Apró darabokra! – üvöltözött a láncait rángatva. Forrt benne a tehetetlen düh, az indulat.

Egy gyenge nő, hogy a fenébe tudott így béklyóba verni? Hogy láncolt ki ide? Ki segített neki? Ezt biztos nem egyedül csinálta! Az lehetetlen! Az a rohadt kis nyálas, Ed! – kattogott az agya, dolgozott benne a harag.

Nyílt az ajtó, s megjelent Dr. Dorothy Corbet teljesen higgadt arccal, majd nyugodt léptekkel elindult le a lépcsőn. Kezében pár ruhadarabot tartott, amin még az áruházi kis biléták is rajta fityegtek. Figyelmen kívül hagyva a félvér eszelős dühöngését, az asztalra tette azokat, ollót vett elő a fiókból és gondosan levagdosta róluk a címkéket.

– Hoztam valamivel kényelmesebb ruhát. Ez már a maga mérete.

– Mi a szart adott be? – fröcskölte a szavait indulatosan Talan, szemei még mindig borostyánsárgán izzottak.

– Nem mindegy, ha nem halt bele?

– Nem! – hörögte ordítva a félvér, s a testét is beledobta a mozdulatba, ahogy rántott a láncokon.

– Amíg dühöng, nem fogom elengedni – magyarázta a doktornő, kellő távolságban maradva, de már szembe fordulva a kiláncolt vadásszal. – Mondtam, ha nem bízik meg bennem, akkor bele se kezdjünk – rántott a vállán Dorothy, aztán magához vette a bilincs kulcsát az asztalról. – Nos?

Talan még mindig dühösen fújtatott, de már higgadt. Ahogy végiggondolta, valóban bánthatta volna, ha tényleg ez lett volna a nő szándéka, hiszen fogalma nem volt meddig volt magán kívül. Szemei színe lassan meleg barnába sötétültek. Dorothy vizsgálódva figyelte a változást a félvér tekintetében, majd egy helyeslő bólintással odalépett hozzá, és a legnagyobb nyugalommal nyitotta a férfi bilincseit. Talan a karját rázogatva próbálta elgémberedett testrészébe a vért visszapumpálni. Dörzsölte a csuklóján a horzsolásokat, miközben még haragos pillantásokat küldött a doktornő felé.

– Szokjon hozzá a hasonló körülményekhez Talan. Valahogy csak féken kell tartani arra az időre, amikor magáról sem tud – Dorothy a vállai közé húzta a nyakát, kortalan arcvonásain kislányos mosoly terült el. Elvette az asztalról a vásárolt holmit és a férfi felé nyújtotta.

– Nem ismeri a tanmesét? – a nő kérdésére, Talan homloka ráncba szaladt, megrázta a fejét.

– Nem tudom, mire gondol – motyogta.

– A kisveréb kétségbeesetten menekül a karvaly elől. Találkozik a tehénnel, és arra kéri, bújtassa el! Hát – a nő mosolya szélesedett –, a tehén jó rápakolja gyomrának tartalmát a kismadárra, aztán továbbmegy. A veréb megmenekül a karvalytól, de viszont nyakig a szarban, nem bír az ürülékből kivergődni. Éppen arra jár a macska. – A doktornő hátracsapott kezét teste mögött összekulcsolva sétálgatásba kezdett, miközben Talan a tekintetével követve őt, hozzáfogott átöltözni. – Most őt kérleli a kismadár, hogy segítsen neki. A macska megteszi! Hopp, kirántja a kismadarat és meg is eszi!

– Szar ügy – dünnyögte Talan, de azért egy halvány mosolyt, csak csalt a nő a vadász arcára az előadott tanmesével. Talan tekintetét a doktornőébe fúrta, várta, hogy legalább elforduljon, hogy a nadrágot is átvehesse. Pár másodperc után, gondolkodás nélkül letolta a nadrágját, mire eme cselekedetétől észbe kapott a nő, gyorsan megpördülve a sarkán száznyolcvan fokos fordulatot tett, s zavartan köszörülte meg a torkát.

– Bocsánat! – hebegte a doktornő.

– Ugyan – rántott a vállán cinikusan Talan. – Lassan hozzászokom – tette hozzá, hangjában nem kevés szarkazmussal. – No és mi a tanulsága a mesének? – kérdezte nagyot sóhajtva, miközben ráérősen átváltotta a nadrágot is.

– Akiről azt hiszed, hogy szarik rád, attól kapod a segítséget!

– És aki kihúz a szarból, még nem biztos, hogy a barátod! – folytatta Talan a nő gondolatát, s arcán újabb vigyor jelent meg.

– Igen! – vágta rá lelkesen Dorothy, mint egy tanár, aki örvendezik diákja helyes válaszának.

– A végén kiderül, hogy még humora is van – motyogta az orra alatt Talan, s csapzott haját ujjaival hátra fésülte az arcából.

– Nem éhes? – kérdezte a doktornő, miközben tekintetét végigvezette a férfin, konstatálva, hogy megfelelő méretet választott.

– De! – vágta rá azonnal a félvér, csípőjén fentebb igazította a nadrágot.

– Nem úgy értettem.

– Én sem.

Tekintetük újra zavart, néma másodpercekig összefonódott, aztán Dr. Corbet megindult a lépcső felé. Talan követte a nőt, fel a lakásba, s mint egy engedelmes gyerek az ebédlőasztalnál ücsörögve várta, amíg Dorothy összeütött neki valamit. Felszaladt a szemöldöke a pirítós a gyógytea, és a gyümölcs láttán.

– Ezt most komolyan gondolta, hogy ezzel én jól lakom?

– Nem az a cél – rázta a fejét a nő.

– Nem? – Talan felvonta szemöldökét. – Hát, eddig azt hittem, azért eszik az ember.

– Nem fog éhen halni, ne ijedezzen!

Talan egy mély, hangos sóhajt követően hozzáfogott a nem éppen királyi fogásnak.

– Ez most akkor hogyan is fog működni? Itt fogok dekkolni a kezelés alatt a pincéjében? – kérdezte érdeklődve a férfi, megköszörülte a torkát – Az akárkije, mit fog szólni ehhez? – Talan szája szórakozott mosolyra húzódott.

– Ez, hogy elborul az agya, nem csupán a vérszomjtól van – kezdett bele az első diagnosztizálásába a doktornő. – A dühtől is. Ezt viszont magának kell kontrollálni, ez érzelmi dolog. Úgy hívják önuralom.

Talan fel-felpislantott az asztal másik oldalán könyöklő nőre.

– Jah. Ezt, én is tudom – morogta az orra alatt.

– Segíthetne pár információval – vett egy mély lélegzetet a doktornő, s kényelmesen hátradőlt a széken. – Mikor borul el a vérszomjtól, és hogyan? Hirtelen?

– Nem – rázta a fejét Talan. – Egy darabig tudom kontrollálni azt is. Előtte már érzem, hogy nem jól vagyok.

– Az viszont jó, ha azt is tudja egy darabig kontrollálni. Sőt az is, hogy érzi előre, hogy baj lesz.

– Aztán egy ponton túl filmszakadás. De… én addig sem akarok elmenni, hogy egyáltalán érezzem, hogy baj lesz. Nem akarom érezni a hiányát sem. Nem akarom kívánni!

– Értem – fújta Dorothy. – Milyen időközönként kezd kritikussá válni? Amikor már fizikálisan is érzi a hiányát?

– Változó – rántott a vállán Talan. – Amikor rendszeresen hozzájutottam. – Hirtelen megakadt benne a levegő is, ahogy eljutottak a tudatáig, mit is árult el ezekkel a szavakkal a nőnek. Szégyenkezve sütötte le a szemeit, majd a fejét is lehajtotta. Magán érezte a nő döbbent tekintetét.

Kínos, néma percek következtek.

– Ezek szerint, volt olyan is… akit… megölt? – kérdezte bátortalanul a doktornő, hallhatóan nagyot nyelt.

Talan sokáig hezitált a válasszal. Térdei közé ejtve a kezeit, zavartan dörzsölgette össze a tenyerét.

– Csak olyan volt – dünnyögte.

– Tessék? – Dorothy akaratlanul kapott levegő után, az őszinte választól.

– Két embert hagytam eddig életben – folytatta a vallomását Talan, még mindig lefelé szegezve a tekintetét.

– Kettőt? – kerekedtek el a doktornő szemei, a felismeréstől, hogy ezek szerint ő az egyik túlélő. Most szembesült azzal, hogy milyen szerencsésnek is mondhatta magát akkor.

– Igen – bólintott sután a félvér. – Magát, és – Talan mélyre szívta a levegőt, remegő mellkassal engedte ki, ahogy kimondta a szeretett nő nevét – Haleyt.

– Haleyt?

– A társam volt.

– Ou – Dorothyból halk nyögés szakadt fel, zavartan kapta félre a tekintetét, ahogy Talan felnézett rá. – Volt? – kérdezte hadarva a nő.

– Megölték – válaszolt csendesen a félvér, majd újra maga elé meredve elragadták az emlékek.

– Sajnálom – suttogta a doktornő.

Ismét némaság telepedett közéjük.

Talan lassan mozdult, megnedvesítette ajkát, miközben tekintetét előbb az ebédlőn vezette körbe, aztán megállapodott a nőn.

– Nekem feltétlen haza kell ugornom – mondta csendesen. Eszébe jutottak az ágyán szanaszét hagyott akták. Ha Bardwell meg tudta csináltatni a megrongálódott ajtót, akkor nyilván kulcsa is lett a lakáshoz. Nem akarta megkockáztatni, hogy az igazgató felfedezze, hogy nyomoz utána.

– Akkor is kéne vért vennem magától, amikor már érzi, hogy baj van – magyarázta a doktornő. – Csakis úgy tudom összevetni a két vérképet, hogy mi váltja ki a rosszullétet. Ha esetleg annak a pótlására valamit kitalálnánk, talán a vért sem kívánná.

– Attól is be tudok kattanni, ha megérzem az illatát, vagy hallom.

– Hallja?

– Igen – bólogatott a félvér. – Hallom, ahogy zubog az érben.

– Akkor ez valamiféle ösztön is. Ez így még összetettebb lesz – vett egy mély levegőt Dr. Corbet.

– Van elkezdett munkám is. Szólnom kéne, hogy egy darabig nem leszek elérhető – hadarta Talan.

– Nézze. – Dorothy vállai közé húzta a nyakát. – Én nem kötelezem semmire. Maga kérte, hogy segítsek. Én csak azt kérem cserébe, hogy működjön együtt úgy, ahogy én mondom. Maga, itt nem fogoly.

– Rendben. – Talan beleegyezőn bólintott. – Mikorra jöjjek vissza? – kérdezte s már azon törte a fejét, hogyan hagyja majd el a házat.

– Jó lenne, ha az előtt tenné, mielőtt nem csillapítja az éhségét. Ja és még addig, amíg tudja kontrollálni.

– Rendben.

– Még valami! – Dorothy mint aki felszólalni kíván megemelte a kezét. – Nem szeretném, ha zavarná a magánéletemet. Vagyis, ha jön, lenne szíves előtte hívni, hogy időpontot tudjunk egyeztetni?

– Persze!

– Köszönöm!

– Én köszönöm – biccentett zavart tekintettel Talan, lassan felállt, körbenézett, miközben azon morfondírozott, hol tudna alakot váltani. – Ezeket itt hagynám – mutatott végig magán a félvér a ruhákra célozva.

Dorothy szemei elkerekedtek.

– Miben akar elmenni?

– Ahogy jöttem.

– Ahha. Értem. Rendben – bólintott a nő, megköszörülte a torkát, kezét a folyosó irányába lendítette. – Tudja, hogy merre van a szoba. – Aztán papírt tépett az ebédlőasztalon pihenő jegyzettömbből, s ráírta a telefonszámát. – Ez az én mobilom, ezen, bármikor elér – mondta, s a férfi felé nyújtotta. Talan szemöldöke felszaladt, mire Dorothy is rádöbbent, hogy a félvér, macskaként nem fogja tudni zsebre tenni a mobilszámot.

– Hát – vett egy mély lélegzetet a nő, zavartan pislogva elkezdett más lehetőségen gondolkodni. – Mire átöltözik, megoldom! – hadarta.

Talan néhány pillanat múlva aranysárga kandúrként kanyarodott be az ebédlőbe. Dorothy épp akkor fejezte be a telefonszám felírását egy kék szalagra.

– Jobb ötletem nem volt – biccentett a nő, azzal a macska nyakára kötötte azt. – Csinos!

Talan ahogy könnyedén beugrott a nyitva hagyott szobaablakon, már alakot is váltott, s az ágyhoz lépve ellenőrizte az aktákat, hogy érintetlenek-e. Aztán felhúzta a fotelon heverő nadrágját, közben felkapta az alakváltáskor a padlóra hullott szalagot és átmásolta róla a mobiljába a számot. Egy gyors mozdulattal az aktákat az ágy alá csúsztatta, s biztos, ami biztos alapon még bentebb is rúgta azokat, hogy messzebbről se látszódjanak, hogy ott vannak.

Aztán kiment a kis konyhába, kávét főzött, közben a naptárt lapozgatta. A megbízások aktáit magával vitte az asztalhoz, s miközben még egy szendviccsel megtámogatta a doktornőnél kapott kevés ételmennyiséget, átolvasgatta azokat. Aztán újra maga elé vette a naptárat és számolgatni kezdett. Necces volt befejeznie a munkát, vér nélkül, de felrúgni sem akart mindent már a legelején, ha egyszer belekezdett. Pénzre volt szüksége, és ő ebből élt. Arcát kezébe temette, ahogy egy hangos sóhajjal az asztalra könyökölt. Tíz ujjal túrta át sötét haját, hátra simítva az arcából. A mozdulat közben hirtelen égető érzés mart a mellkasába ott, ahol a rúnák voltak. A váratlan, indokolatlan fájdalomra egy nyögéssel összerándult a teste. Egy újabb maró érzés után már folyamatosan égett, s ahogy kezét odakapta, döbbenten tapasztalta, hogy vérzett! Elkerekedett szemekkel meredt az ujjai között lüktetve átszivárgó ragacsos sötét folyadékra. Fogalma nem volt, honnan a seb és a rengeteg vér. Nyikorogva tolta ki maga alól a széket, s ahogy felpattant az asztaltól még el is borult a bútordarab.

– Ez meg mi a szar?! – zihálta, de a pulzáló vértől semmit nem látott a bőrén. – Basszameg! – Kezét a vélt sebre szorítva pár nyújtott lépéssel a mosdóban volt, s a kagyló felé hajolva locsolta rá a csapból a vizet. A megmagyarázhatatlan történéstől reszketett a keze, s bár láthatóan rengeteg vért vesztett, valamiért mégsem érezte, hogy gyengülne tőle. Mikor végre elállt, s már csak a vizet itatgatta fel a bőréről a törölközővel, elsőre semmi változást nem látott a mellkasán sorakozó rúnákon. Eredeti pompájukban továbbra is ott voltak, holott elméletileg már nem is kellett volna, hogy látszódjanak.

Eszébe jutott a beszélgetés, ami közte és Amarion között hangzott el:

„– Azt sem tudom mit kéne éreznem!

– Mert nem figyelsz a megérzéseidre! Az érzésekre! Mik a tieid és mik nem!

– Ezt hogy érted?

– Ha megsérülsz, az természetes, hogy te érzed. Mert tudod, hogy megvágtad, vagy megütötted magad, aminek nyilván az a következménye, hogy érzed, és nyoma marad! De mi van azokkal az érzésekkel, amiknek nincs magyarázata? Amiket nincs is miért érezned, de érzed!”

Szemei elkerekedtek.

– Haley! – szinte lehelte a lány nevét, mellkasát elöntötte a forróság. – Istenek az égben! – égette a szemét a könny, pislogva nézte a rúnákat, végigsimított rajtuk. Hirtelen újabb maró fájdalom hasított a testébe, ezúttal a vállába, majd a csípőcsontjánál valamivel lentebb, mintha csak tüzes vasat nyomtak volna az ágyékához. Újra belefeszült a fájdalomba. Vállát ugyanúgy megfestette a vér, mint az előbb a mellkasát, majd kis idővel utána a nadrágján egyre nagyobb vörös folt kezdett terjeszkedni az ágyéka és a csípője között.

– A francokat! – szívta a fogai között, s újra a hideg vizet és a törölközőt hívta segítségül.

Amilyen hirtelen jöttek a fájdalmak és a vér, olyan gyorsan abba is maradt. A törölközővel letisztogatott vállán, ott voltak ugyanazok a kanyargós motívumok, amiket a motelben ő maga rajzolt Haleyre.

– Ez meg, mi? – ésszerű magyarázatot keresett a történtekre, de nem tudott, csak kapkodta a levegőt, próbálta rendezni a légzését. Aztán óvatosan bontotta a nadrágját, hogy meggyőződjön a gyanújáról. A frottíranyaggal letörölt vér alatt, ott is előrajzolódott a már ismerős motívum.

– Fasza! – fújta a félvér, s hagyta a kezéből a kőre esni a vérmaszatos törölközőt. Aztán jóleső megkönnyebbülés öntötte el, egyfajta remény, amitől halvány mosolyba szaladt a szája.

– Még jó, hogy nem szívecskét, pillangót, vagy virágot kért! – tekintetével újra a megjelenő motívumokat vizsgálgatta.

Ez most miért? Mégis él? Bántják? – tódultak a fejébe a gondolatok. Nicholas ugyan eltörte a lány nyakcsigolyáját - hiszen a saját szemével látta -, viszont nem szakította le a fejét! Talán csak elhallgattatta, hogy könnyebben magával tudja vinni, hogy Haley semmi ellenállást ne tanúsítson.

– Amarionnak, mi a rohadt életért nincs telefonja? – tehetetlen dühvel csapott öklével a levegőbe.

Eszébe jutottak a vajákos sokat sejtető mondatai:

„Akkor én megbecsülném a helyedben!”

„Hát akkor, őrizd őt! Ne okozz neki csalódást!”

Agya lázasan dolgozott, okokat keresve a megjelenő motívumokra.

– Az összetartozás jelei! – motyogta, szinte csak magának. – Akkor élnie kell! Különben mi értelme lenne, hogy megjelentek rajtam az ő motívumai? Jelzés lenne, hogy még mindig összetartozunk? Akár hol is van, de naná, hogy összetartozunk! Ó Haley! – eufórikusan mondta ki a nő nevét a plafon felé emelve az arcát. – Nekem nem kell más! Soha! Senki! – Megkönnyebbült boldogság árasztotta el, a lehetőségtől, hogy ez azt jelentheti, hogy a lány ki tudja hol, de él!

Két körözött személyt sikerült előállítania, a harmadikhoz már szorította az idő. Figyelte, ahogy leszámolták elé a pénztárnál a fejpénzt, aztán zsebre vágta és sietett haza. Már jelentkeztek rajta az általános gyengeség tünetei. Szinte beesett lakásának ajtaján, előkotorta a telefonját és Dr. Corbetet próbálta hívni. Kétszer is megvárta a postafiók jelentkezését, majd kinyomta.

– A francokat! Hogy a büdös életbe hívjam, ha nem veszi fel?! – morogta dühösen Talan, azzal a kanapéhoz vágta a készüléket, és türelmetlen sétálgatásba kezdett, majd újra próbálkozott, de ezúttal a postafiók gépi hangja után hagyott is üzenetet: – Baj van! Elindultam!

A házban égett itt-ott a világítás, így remélte, hogy csak van otthon valaki. Igaz megígérte, hogy nem zavarja meg a doktornő magánéletét, de most vészhelyzet volt, és tudta, hogy a pincében lesz a legjobb helyen láncra verve, ahol nem tud senkinek sem ártani. Csak érjen el odáig! Már pislogott a szemét égető érzéstől. Hol az öklével verte az ajtót, hol a csengőt nyomta teljes súlyával, mire végre nyílt az ajtó.

– Nem megmondtam… – csattant fel dühösen Dr. Corbet, aztán látva a félvér állapotát, elhallgatott, s csak egy pillanatig habozott mit tegyen. Talan hagyta testét az ajtókeretnek zuhanni.

– Sajnálom – lehelte majdnem értelmetlenül a szavakat, a kissé már megnagyobbodott fogaitól.

–  Ó, Istenem! – Dorothy átvette a férfi karját a vállán s betámogatta az ajtón.

Edet előcsalták a szobából a szokatlan zajok.

– Dothy! – A férfi hangja parancsoló volt, ahogy kilépett a folyosóra. – Megegyeztünk, hogy a munkát nem hozod haza!

– Segíts! Gyorsan, Ed! – kiabálta le azonnal a doktornő a társát, aki kényszeredetten csatlakozott mellé Talan támogatásában. A félvér lehunyta a szemeit, száját makacsul összeszorította, álkapcsán megfeszültek az izmok. Próbálta a változásokat elrejteni, amennyire tudta. Teste belefeszült az érzésbe, ami egyre kúszott fel a gerincén.

Ne! Ne ne ne ne! – hajtogatta magában, miközben már az izmai is remegtek.

– Mi baja? Drogos? Elvonási tünetei vannak? – záporoztak a férfi kérdései. – Ez az a fickó, aki a múltkor ide pofátlankodott, nem?

– Fogd már be! – teremtette le Dorothy Edet, közben rohant a pincekulcsért, aztán remegő kézzel nyitotta az ajtót. Ed szemei elkerekedtek, ahogy fényárba borult a pince.

– Ez meg mi, Dothy?

– Siess már! – sürgette a párját a nő, s minden erejét összeszedve, cibálta szinte mind a két férfit maga után le a lépcsőn.

Talanból mélyről, a mellkasából jött a semmihez sem hasonló morgás.

– Ez most ide fog hányni?

– Istenem segíts! – motyogta Dorothy, mint egy imát, közben sietve terelte a csukladozó vadász bizonytalan lépésű testét a keret felé.

– Dothy!

– Fogd be! – ordította a nő, miközben sietve csatolta a félvér bokájára a bilincseket.

Ed egy pillanatra szembetalálta magát, Talan borostyánsárgán izzó tekintetével.

– Jézusom! – szakadt fel a férfiből, azonnal elengedte a változásban lévő vadászt, és elkerekedett szemekkel hátrálni kezdett. – Mi a franc baja van ennek?

– Lycantrophiás! – hazudta a doktornő, mert hirtelen nem tudott jobbat kitalálni azok után, aminek szemtanúja volt Ed.

– Hogy micsoda? – hüledezett a férfi. – És te ezt idehozod a házunkba?

– Menj ki! – ordította a nő, még taszított is a felháborodott társán. Nem akarta, hogy Ed ettől is több változásnak legyen szemtanúja.

– Menj már! – sürgette, miközben tolta a lépcső felé.

Ed pillanatnyi habozás után eleget tett a doktornő parancsának. Néha féltőn hátrapillantott a válla felett, de kettesével szedte fel a lépcsőfokokat.

Dr. Corbet visszalépett pácienséhez, s egy ügyes, gyors mozdulattal a félvér egyik kezére még rá tudta kattintani a bilincset, aztán távolabb hátrált.

Talan fújtatva szegezte a nőnek borostyánsárga éhes tekintetét, miközben Dorothy rendezni próbálta a saját légzését. A félvér beledobta testét is a lendületbe, hogy elszakítsa láncait és elérje a nőt. A doktornő feszülten figyelte Talan tekintetét, arcát, minden mozdulatát. A félvér szemei olykor mintha visszafakultak volna, de az izmok minduntalan megfeszültek a nyakán, és az álkapcsán. Talan mozdulatai lelassultak, s a levegőt kapkodva megállt egy pillanatra, aztán remegő kézzel olyat tett, ami a doktornőt teljesen ledöbbentette. Erőltetett mozdulattal nyúlt a másik láncon lógó bilincsért és maga kattintotta a még szabad csuklójára, aztán abban a pillanatban újra lendült és nekifeszült a láncoknak.

Dr. Corbet le nem vette a tekintetét a viaskodó félvérről, ahogy a lépcsőig oldalazott, majd Ed után indult, fel a lakásba.

Talant hol a hideg rázta, hol elöntötte a forróság, minden akaraterejét összeszedve próbált nem teljesen elborulni, kifordulni önmagából. Még hallotta a fentről leszűrődő hangokat, az ajtót ugyanis a doktornő dühében úgy becsapta, hogy az visszapattanva résnyire kinyílt.

– Abban állapodtunk meg, hogy nincs itthon munka! – ordította a férfi.

– Őt nem lehet ugyanúgy kezelni, mint mást!

 – Valóban nem, mert közveszélyes! Zárt osztályon lenne a helye, nem a pincénkbe, szívem!

– Te ezt nem értheted!

– Igazán? Mióta kezeled? Miért nem mondtad el nekem? Több is van köztetek?

– Ed!

– Láttam, hogy nézett rád a múltkor is!

– Én esküt tettem, mikor orvos lettem! Ezzel, és a munkámmal is tisztában voltál az elejétől kezdve!

– Ilyenekről nem volt szó! Szó sem volt, hogy közveszélyes őrülteket fogsz kezelni a pincénkben!

– A pincénkben? Ez az én lakásom, Ed!

– Szóval így állunk? A te lakásod? Ennyit a közös jövőről, meg a nagy szavakról! Milliomos szülők elkényeztetett kislánya vagy!

Csapódott a bejárati ajtó, és hirtelen néma csend lett.

Talan egyre kábábban pislogott a résnyire nyitva felejtett ajtó felé, aztán eszébe jutottak a börtönévek, hogy ott kényszerből, hogyan csillapította a vérszomját. Nyújtózkodott, feszengett, viszont az alkarjába nem tudott beleharapni, mert nem érte el, de aztán próbálkozásai eredményeként végre szemfogával felsértette a vállán, majd a bicepszén a bőrt, ahogy többször feléje kapott a megnagyobbodott fogaival. Megszívni nem tudta a sebeket, hogy ihasson, így csak remegő izmokkal nyaldosta előserkenő vérét, miközben néha megroggyantak a térdei, aztán már csak lógott a láncokon és nem érte el a saját magán okozott vérző sebeit sem.

Teste elnehezült, és sötétségbe zuhant.

Mikor eszmélt, még mindig a láncokon lógott, de sebei gondosan be voltak kötözve. A felsőteste le volt csupaszítva, érzékelő tapaszok voltak rajta, zavaró magas hangon ritmusosan sípolt valahol a közelben egy műszer. Hunyorogva nyitogatta a szemét, lassan forgatta a fejét, hogy körbenézzen. Az asztalon olyan eszközök hevertek, amiket véradásokon szoktak használni.

Hallotta nyílni az ajtót, aztán siető lépteket lefelé. Két puha meleg kéz nyúlt az álla alá, aztán ugyan még homályosan, de látta a doktornő arcát.

– Hogy van? – kérdezte Dr. Corbet, hangjában kicsengő aggodalommal.

– Mint a mosott szar – dünnyögte Talan elrekedt hangon, aztán megnedvesítette cserepesre száradt ajkait.

– Azt hittem, itt hal meg nekem! – fújta a doktornő, s az asztalig hátrált, szinte belezuhant az egyik székbe.

– Köszönöm – suttogta a férfi, majd lassan nyöszörögve húzta fel magát állásba –, és nagyon sajnálom.

– Mit?

– Köszönöm, hogy kiállt értem, és sajnálom, hogy összeveszett a barátjával.

Dorothy a homlokát ráncolva furta a tekintetét a félvérébe.

– Maga meddig volt észnél?

– Nem tudom – ingatta a fejét Talan. – Próbáltam inni, erre még emlékszem zavarosan. Mi történt aztán?

– Majdnem meghalt. Legalábbis az életfunkciói nagyon közel álltak hozzá.

– Mit csinált, hogy mégsem? – Talan a kérdésére nem kapott választ. A doktornő felpattant a székről és sietve elkezdett pakolászni. Összesöpört mindent az asztalról, volt, amit a szekrénybe ügyeskedett, volt, amit a kukába dobott. A karjáról leszakított egy tapaszt és azt is a kukába dobta. Talanban megakadt a levegő, ahogy a nő utolsó mozdulataira eljutott a tudatáig, hogy mit is tett a doktornő.

– Maga? – Talan tekintetével követte a még mindig némaságba burkolódzó nőt. A félvér döbbenetét felváltotta a tisztelet.

– Nem lehetne, ezt az izét mondjuk fekvő helyzetbe rakni valahogy? – próbálta oldani a feszültséget Talan, és más irányba terelni a beszélgetést. – Baszott kényelmetlen ez a testhelyzet. Így lógni…

Dr. Corbet szúrós pillantást vetett rá.

– Ne panaszkodjon! Zsákot nem tettem a fejére!

A célzott megjegyzésre Talan szégyenkezve sütötte le a szemét.

– Nem én kötöttem ki úgy – motyogta a félvér.

– De nem is sietett elengedni! – vágott vissza csípősen, dühös tekintettel a nő.

Kínos csend telepedett közéjük, amit a doktornő tört meg, egy újabb cinikus megjegyzéssel.

– Ne szokjon hozzá. Nem fogok belőle rendszert csinálni, csupán nem akartam, hogy itt haljon meg.

– Megértettem – dünnyögte Talan. – Ha attól jobban érzi magát, vagy ezzel kiengesztelhetem a múltban történtek miatt, visszaélhet vele – megemelte bilincsbe lévő kezeit –, hogy nem tudok védekezni.

A doktornő első reakciójaként a félvér szavaira, szemei elkerekedtek majd dühösen összehúzta a szemöldökét.

– Az tetszene magának, mi? – csattant fel Dorothy. – Ne reménykedjen, mert nem fogom a morbid és extrém szexuális vágyait kielégíteni, hiába provokál! – a doktornő sértetten hátat fordított a kiláncolt félvérnek és megindult a lépcső felé.

– Csokit azért kaphatok? – Talan a kérdésére, egy férfi erejét is megszégyenítő jobbhorgot kapott válaszul. Az ütéstől talán több métert is repült volna, hogy ha a láncok fájdalmasan nem fogták volna vissza. Hallotta reccsenni a csontját is, felrepedt a szája széle, amiből azonnal előserkent a vére. A félvér szeme döbbenten kerekedett el, majd elégedetten szegezte a dühtől fújtató nőnek a tekintetét.

– Ne mondja, hogy nem esett jól – mondta Talan, s lenyalta ajkáról a vért.

Dorothy szeme fátyolos lett, a tehetetlen haragtól, főleg, hogy rádöbbent, mit is akart valójában kiprovokálni a pimasz megjegyzéseivel a félvér, s amit tulajdonképpen el is ért, mivel minden elkeseredett dühét beleadva megütötte a férfit.

– Ezek után, már el tudom képzelni, hogy egyedül pakolászgat itt engem, mikor nem vagyok magamnál – morogta Talan, közben kutatón szegezte tekintetét a nőnek. Dorothy zavartan pislogva elfordult és gyorsan talált magának tennivalót, csak a férfire ne kelljen néznie.

– Jó erőben van. – A vadász tovább méregette a doktornőt, aki különböző eszközöket pakolt ki az asztalra a mikroszkóp mellé. A fiolákat Talan vérével, folyadékokat kisebb nagyobb felcímkézett üvegekben.

– Már lényegesen jobban vagyok – morogta a férfi. – Elengedne? – kérdezte, közben jobbra-balra billentette a fejét, mozgatta az állkapcsát, s újra beletörölte a vállába a szájáról a vért.

– És meddig lesz jobban? Mert, hogy én még egyszer nem… – okvetetlenkedett a nő, aztán fogát alsó ajkába vájva, zavartan kapta el a tekintetét a férfiról. – Megmondtam, nem vagyok vérbank. – morogta.

– Megértettem.

Dr. Corbet, Talan véréből cseppentett egy üveglapra, majd a mikroszkóp alá tette, aztán fölé hajolt és pár pillanatig teljesen belemerült. Pontosan addig míg Talan megköszörülve a torkát, felhívta magára a nő figyelmét.

– Szóval?

– Mit szóval? – kapta fel a fejét Dorothy, homloka ráncba szaladt.

– Elengedne?

A doktornő egy mély sóhajjal kísérve eleget tett a félvér kérésének. Nyitotta a férfi bilincseit, közben leszedegette róla az érzékelőket is.

– Megkérdezhetem, mi lett a felsőmmel? – Talan vigyorogva vonta meg a szemöldökét, mire Dorothy csak egy pillanatra nézett fel rá.

– Ne tegye – rázta meg a fejét a nő. – Majd kap másikat.

– Milliomos szülők, elkényeztetett kislánya? – folytatta Talan az érdeklődő faggatózást. – Így már értem a szponzor nélküli hobbit, meg a felszerelések… – A félvér elhallgatott a doktornő rosszalló pillantására.

– Nagyon hálás vagyok a szüleimnek! – Dorothy büszkén szegte fel az állát, ahogy a pakolászásból lassan felegyenesedett. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a szeme fátyolos lett.

– De nem a milliókért – mondta halkan, majd fordult és siető léptekkel visszament az asztalhoz, aztán újra a mikroszkóp fölé hajolt.

– Akar róla beszélni?

– Nem! – vágta rá azonnal a nő keményen. – Nem szoktam ismerkedni, meg bratyizni a pacienseimmel. Magával meg pláne nem fogok! Segítek, maga meg eltűnik az életemből, ahogy megegyeztünk – mondta határozottan a doktornő, majd belemerült Talan vérének kielemzésébe.

Talan egy mély sóhajjal, beleegyezően bólintott, majd lassú sétálgatásba kezdett a kis laborban. Nagy volt a kísértés, hogy pár dologhoz hozzányúljon, de aztán mégsem tette, pedig sűrűn nézett a doktornő felé, akinek az arcán különböző érzelmek változtak, ahogy teljesen belemerülve dolgozott az eredményeken. Az egyik ilyen óvatos pillantás alkalmával, Talan elkapta Dr. Corbet tekintetét, ahogy meghatározhatatlan kifejezéssel őt nézte, aztán zavartan és gyorsan más irányba pillantott, majd újra belehajolt a mikroszkópba, de még az mögül is, azért fel-felpislogott a férfi felé. Talan kérdőn vonta fel a szemöldökét, de nem fűzött észrevételéhez semmi megjegyzést. Dr. Corbet ennek ellenére, próbálta elterelni a férfi figyelmét arról, hogy a félvér rajtakapta, hogy vizslatja őt.

– Ott vannak a cuccai, nyugodtan felöltözhet – jegyezte meg a nő, az egyik szék felé lendítve a karját. – Majd lehozom a felsőt is, amit a múltkor vettem. Kér kávét?

– Igen, köszönöm – bólintott Talan, tekintetét a nőnek szegezte, aki láthatóan furcsa találgatódó fénnyel a szemében méregette a férfit.

– Nem borul el, amíg hozok le kávét?

– Ha mégis, úgyis megérzem – rántott a vállán a félvér –, mielőtt baj történne, kikötöm magam – mondta, kezét a bilincsek felé lendítve.

Dorothy bólintott, majd bizonytalanul megindult a lépcső felé. Talannak egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit a nő, de valamiért mégsem tette. Tekintetével kutatón követte, ahogy Dr. Corbet egyre szaporább léptekkel szedte a lépcsőfokokat. Miest eltűnt a szeme elől, a félvér pár nyújtott lépéssel az asztalnál volt, és belekukucskált a mikroszkópba. Bár sokat nem értett hozzá, de azt azonnal észrevette, hogy az egymás mellett lévő két minta elég erős hasonlóságot mutatott egymással.

Valakivel összehasonlítgat? Ismer mást is, aki olyan, mint én! – jött a felismerés Talanban, s abban a pillanatban Dorothy megszólalt majdnem mögötte, amire megrándultak az izmai. Megdöbbent, hogy milyen gyorsan és hangtalanul tért vissza a nő.

– Lát valami érdekeset? – kérdezte a doktornő felvonva a szemöldökét.

– Nekem, ez több mint kínai – ismerte be zavart mosollyal Talan. – Csak kíváncsi voltam, mit tud ilyen sokáig nézegetni rajta.

– Van mit – motyogta a nő és az asztalra csúsztatta a tálcát.

– Megosztja velem? – puhatolózott a félvér.

Talan legnagyobb meglepetésére, Dr. Corbet nem vágott rá azonnal egy „Nem!”-et, hanem hosszú másodpercekig elgondolkodva, fürkésző tekintettel nézte a félvér arcát.

– Maga ismerte az apját? – kérdezte váratlanul a doktornő, mire Talanon az indokolatlan érdeklődéstől több érzelem is végigszaladt. Meglepettség, s gyanakvás.

– Nem. Még nem – vallotta be őszintén a félvér. – Miért?

Dorothy Corbet a markába fogta a csészét, felcsúszott a székre a mikroszkóp mögé, s mielőtt beleivott a kávéjába újra belenézett a szerkentyű lencséjébe.

– Én sem – mondta egy mély sóhajjal a szavait a nő.

Talan izmai megfeszültek a csendes, váratlan vallomásra. Sűrűn pislogva nézte a nőt, s számtalan kérdés szaladt a fejébe, csak azt nem tudta melyikkel kezdje, és hogyan tegye fel. A doktornő megkímélte ettől a félvért, azzal, hogy lassan, de megnyílt Talannak, óvatosan adagolva az információkat.

– Engem adoptáltak – mondta, de még mindig nem nézett a vadászra. – Két éve tudtam meg. Édesapám súlyos beteg lett. Csontvelő átültetésre lett volna szüksége, amire én azonnal jelentkeztem is. – Dorothy pislogva próbálta visszatartani könnyeit. – Akkor vallották be nekem a szüleim, hogy nem tudok segíteni az apámnak, bármennyire is szeretném, mert nem vagyok a vérszerinti gyermekük. Annyira fájt – nyögte a nő. – Ők mindent, de mindent megtettek értem! Se időt, se erőt, se pénzt nem sajnáltak rám! Soha! Annyira szerető szüleim voltak! Az életemet köszönhetem az odaadásuknak! – Arcán már végigfolytak a könnyek, ahogy felnézett Talan szemébe. A férfi zavartan kapta félre a tekintetét, megmagyarázhatatlan együttérzés fogta el.

– Mindenkinek meg van a maga keresztje – dünnyögte Talan.

Dorothy aprókat bólogatva törölte le a könnyeit, eltolta magát a széktől és sietve újra felment a lakásba. Mikor visszatért, kezében egy gyógyszeres üveget szorongatott. Több fiókot húzott ki egymás után, mire egy üres üvegcsét tett az asztalra. A kezében szorongatott kapszulákból találomra átöntötte a felét.

– Ez mi? – ráncolta a homlokát Talan.

– Talán magának is segít – rántott a vállán a doktornő. – Kipróbáljuk!

– Nekem is? Kinek segített már?

– Nekem – mondta a doktornő felnézve Talan szemébe. A félvér mellkasát szinte ütésként érte a rövid vallomás.

– Magának? Miért kellett magának?

– Régen történt, nagyon régen. Kamasz voltam, iskolás. Epilepsziás rohamom lett, aztán kórházba kerültem. Ott napokig gépek tartottak életben, folyamatosan kaptam a vért, mert kiszáradtam volna – mesélte a doktornő, megmagyarázhatatlanul megeredt a nyelve. – A szüleim mindent, amit csak lehetett felkutattak. Természetgyógyászokat, kuruzslókat, kutatókat, azt se tudták szegények mire, de specialistát kerestek. És találtak! Pár nap alatt az a valaki visszahozott az életbe, és lehetővé tette számomra, hogy ne legyen több olyan rohamom.

– Milyen roham? – ráncolta a homlokát a vadász, az agya szinte már lüktetett a sok gondolattól, de kérdésére nem kapott választ. Dr. Corbet, mintha szándékosan nem hallotta volna meg.

– Drága lehetett – jegyezte meg aztán Talan az orra alatt dörmögve.

– Azt mondta, ha tud, segít, de nem kér pénzt! Viszont az óta, rendszeresen küldi ezeket. – Dorothy az üvegbe öntött kapszulákat Talan felé tolta.

– Ezek mik?

– Ha érzem, hogy kezdek gyengülni, beveszek belőle. De csak akkor! Soha nem előbb!

Talan az üvegcséért nyúlt, kivett belőle egy kapszulát és fényforrás felé tartva vizsgálgatni kezdte. Előbb billegtette, nézte a benne lévő folyadékot, ami tagadhatatlanul olyan volt, mint a vér, aztán megszagolta.

– Ez vér?

– Igen – bólintott Dorothy. – Koncentrált.

– Ez… a magáé! Önnek készült, és most mondta, hogy küldik magának, vagyis ez nem szimpla gyógyszertári. – Talan homloka ráncba szaladt, nem értette a doktornő hirtelen önzetlenségét. – Mi lesz ha szüksége lesz rá…

– Írok a professzornak és küld. Semmi gond, Talan!

– Miért?

– Mit miért?

– Miért ossza meg velem? Magának erre szüksége van! Az élete múlik rajta!

Dr. Corbet egy mély sóhajjal, rántott a vállán.

– Akkor döntöttem el, hogy orvos leszek, amikor kamaszként visszahozott az életbe. Halálfélelemmel zuhantam kómába! A prof azt mondta nekem, mikor felébredtem, hogy nekem nem szabad meghalnom, mert én nagy dolgokra leszek hivatott – mesélte Dorothy az emlékeit, amik melankolikus mosolyt varázsoltak az arcára. – Azt mondta rám bízza, hogy kit találok arra érdemesnek… – elnyelte a meghatódottságtól előtörő könnyeit.

– Mire?

– Az életre.

Talan mellkasában megakadt a levegő.

– Ki maga?

– Dr. Dorothy Corbet – mondta a nő, s kislányos mosollyal vállai közé húzta a nyakát. – Miért?

– Nem így értettem – motyogta Talan, tekintete újra a kapszulákra siklott. – És maga azok után, hogy megerőszakoltam, majdnem megöltem a vérszomjammal, még úgy gondolja, hogy én megérdemlem az életet?

– Megváltozott a véleményem magáról. Úgy gondolom, maga nem gonosz – mondta a félvér szemébe a szavait a nő. – Néha cinikus, szarkasztikus humora van, makacs és önfejű – sorolta egy szuszra Dorothy –, de magában mérhetetlen akarat van és kitartás. Magának legbelül nagyon mély érzései vannak! Maradjon ilyen! – Dorothy lecsúszott a székről, könnyes szemmel óvatos, bizonytalan mozdulattal simított végig Talan borostáján, aztán egy hirtelen mozdulattal átölelte a férfi derekát, arcát a mellkasának nyomta, amivel sikerült igazán ledöbbentenie a vadászt. Egy pillanatig tartott az egész, s Talanban megakadt a levegő, a szó, csak pislogott, miközben tekintetével követte a nőt, aki aztán ugyanolyan hirtelen megindult a lépcsőn fel, a lakásába.

Kirobbanó erőben ugyan nem érezte magát a doktornőtől kapott életmentő vérmennyiségtől, de tűzoltásnak tökéletesen megfelelt. A kapszulákkal a zsebében, a Dr. Corbet által vásárolt felsőben, a lakás ajtajában feszengett.

– Mindent nagyon köszönök – mondta, közben a talpán billegett, kezét a zsebeibe csúsztatta. – Ahogy megígértem, eltűnök az életéből.

– Azért, azt még ne siesse el – Dorothy fázósan ölelte át a vállait, szolidan mosolygott fel a magas félvérre, akit láthatóan megleptek a doktornő szavai.

– Ne? – szaladt fel Talan szemöldöke csodálkozva. – Azt hittem alig várja, hogy eltűnjek az életéből.

– Még nem tudjuk, hogy megoldás-e a kapszula – magyarázta ki az előbb elhangzott szavait a nő. – Ne igyon előre a medve bőrére, még élesben nem is próbálta.

– Elárulja nekem, hogy miért változott meg velem?

– Megállapodtunk.

– Ne tereljen Dorothy – ingatta a fejét a férfi. – Nem értek a maga genetikai csiribiri dolgaihoz, de amit a mikroszkóp alatt láttam…

– Mi van vele? – vonta fel szemöldökét érdeklődve a doktornő.

– Ismer mást is, aki olyan, mint én? – tette fel nyíltan a kérdését Talan, tekintetét a nőébe furta.

– Ezt miből gondolja?

– Az a két minta – a félvér nagy levegőt vett. – nagyon egyforma volt.

Dr. Corbet, fogai közé csípte alsó ajkát, nyakát vállai közé húzta, arcán titokzatos halvány mosoly bujkált. Látszott, hogy hezitál a válaszon.

– Nos? – Talan megköszörülte a torkát. – Kié a másik vérminta?

– Nem vagyok köteles válaszolni – mondta csendesen, de határozottan a nő, s lehajtotta a fejét.

– Valóban nem – sóhajtott fel lemondóan a félvér – és csupán kérhetem, de nem várhatom el, hogy válaszoljon. Tiszteletben tartom az orvosi titoktartását.

– Nem a betegem az illető – fújta egy mély sóhajjal a nő, oldalra nézett, mert nem bírta állni a vadász kiveséző tekintetét. Igazából maga sem tudta, miért árult el ennyit is.

– Akkor…

– Az enyém – mondta ki végül Dorothy, s pár pillanatig szabálytalanul kapkodta a levegőt. Látszott a doktornőn, hogy ideges a beismeréstől, mégis legbelül kicsit meg is könnyebbült tőle.

Talan arcára kiült a döbbenet.

– A magáé? – szakadt fel a férfiből, hitetlenkedve ráncolva a homlokát, tekintete kutatva, vizslatva szánkázott a nőn.

Hirtelen rengeteg kérdés tódult a fejébe:

Talán az ő anyját is megerőszakolta valaki! Lehet, hogy pont az, aki az enyémet is! Mi van, ha testvérek vagyunk?

– Nem akarta soha tudni, hogy ki az apja? – szaladt ki Talan száján, ami a benne kavargó gondolatoktól legelőször eszébe jutott.

Dr. Corbet, mintha csak olvasott volna a félvér fejében, szinte megválaszolta a még ki nem mondott kérdését.

– Nem vagyunk testvérek – mondta halvány mosollyal a nő.

– Honnan ilyen biztos ebben?

– A rokoni kapcsolat kimutatható a vérben.

– Szóval, magának is eszébe jutott – vett egy mély lélegzetet Talan zavart, félszeg mosollyal feszengve a nő előtt, mire Dorothy szégyenlősen aprókat bólogatott válaszként.

– Elárulja, hogy mit kukucskált ki belőle? – faggatózott tovább óvatosan és tapintatosan a félvér.

– Ne akarjon mindent egyszerre tudni – hadarta a nő. – Egyelőre, nekem is emésztenem kell. – Dorothy fejével a dzseki felé bökött, aminek a zsebében ott lapult a kis üveg a kapszulákkal. – Feltétlen jelezzen vissza, hogy vált be!

– Rendben – bólintott Talan, s bár furta az oldalát a kíváncsiság, nem erőszakoskodott a nővel. Úgy döntött, türelmes lesz, s megvárja, míg a doktornő magától nyílik meg neki.

Egy darabig szemezett otthona magányában, a kicsi konyhán az asztalnál ülve a kapszulákkal teli kis üvegcsével. Kavargó gondolatokkal a fejében, rágyújtott, közben elővette a két mappát amit Bardwell hozott neki, és kipakolgatta a lapokat belőle. Olvasgatta, tanulmányozta a két embert, és döntött.

Elhatározta, hogy ettől kezdve nem állat módjára fog büntetni. Nem a saját ösztönei kielégítésére és éhsége, szomja oltására fogja használni a bűnösöket. Pontosan azt fogják kapni, amit megérdemelnek.

Vadász lesz, de nem orvvadász! Körvonalazódtak a saját szigorú elvei, szabályai.

Eszébe jutott minduntalan Ivan. Mennyire tisztelte, és a lelkében legbelül fájt neki, hogy ennyire csalódnia kellett benne, hogy így elárulta őt és cserbenhagyta.

Nem is próbálja kimagyarázni magát… pár szó erejéig sem keres… szarik rám! – egyre fokozódott benne a keserűség. Nem értette a fehér vadász viselkedését, pedig sokszor úgy érezte, mintha Ivan valóban törődött volna vele és számított volna neki, hogy merre tart és hogyan alakul az élete. Visszagondolt rá, hogy amikor a börtönévek alatt tanította őt, hányszor kívánta, hogy bárcsak olyan apja lenne, mint a fehér vadász.

Előtte volt még mindig, ahogyan utoljára látta Ivant. Amikor kitépte magát a kötelékekből, s ott térdelt mellette sárgán izzó szemekkel. Hosszú évek alatt, hogy és miért titkolta előle, hogy ő is más?! Pedig annyi mindent kérdezett volna tőle!

Talan tíz ujjal túrta át sötét haját, homlokát tenyerének támasztva könyökölt az asztalra, tekintetét végigvezette a papírokon, majd megállapodott a kapszulás üvegen.

Ha ez beválik, innentől nem leszek szörnyeteg. – vett egy mély hangos levegőt.

TALAN - 12 - Újra a városban...

Talan gondosan pakolászta össze a dolgait az asztalról. Az eszközeit, a fegyvereit és a készített nyílhegyeket. Ruhája nem sok maradt, de nem is nagyon érdekelte. Sok mindent másképp látott, értékítélete megváltozott. Haley nélkül egy rakat dolog és terv értelmét vesztette, viszont elég határozottan megváltoztatta a vadász elveit társa elvesztése.

Kezébe vette a mobilt, megnézte a készülék töltöttségi szintjét, aztán eredeti elhatározását követve felhívta Bardwellt.

– Talan? – a férfi hangja meglepett volt.

– Igen – dünnyögte a vadász.

– Azt hittem meghaltál! – szakadt fel az igazgatóból.

– Nem – Talan megnedvesítette kiszáradt ajkát, mély levegőt vett. – Nem sikerült.

– Ivan azt mondta, hogy meghaltál!

– Ivan? – a vadász arcán megfeszültek az izmok. – Beszéltél Ivánnal? Mikor? Mást nem mondott? – ömlöttek a kérdések Talanból, s érezte, ahogy kúszik fel benne a gyűlölet, a bosszú.

– Hát nem most. Több hete. Talán van már egy vagy másfél hónapja is, ha nem több. Azt mondta megtámadtak benneteket, és veled nagyon csúnyán elbántak. Haldokoltál mikor ő a támadók után ment, hogy visszaszerezze azt a lányt, akit kísértetek.

– Ezt mondta? Hm… – Talan keze ökölbe szorult a hallottakra.

– Örülök, hogy élsz, fiam!

– Nem vagyok a fia! – Talan hangja kemény fenyegetésként mélyről jött és Bardwell most nem is viccelődött rajta, mint máskor. Olyan néma hallgatás volt a vonal másik végén, mintha csak bontották volna azt.

– Azért hívtam, mert élek. Indulok vissza – morogta a szavait a vadász.

– Örülök neki! A lakásod még meg van, sőt az ajtót is megjavíttattam.

– Kösz – fújta kurtán Talan, azzal ki is nyomta a készüléket, és úgy csúsztatta ki a kezéből, hogy a táskába essen a cuccai közé. Senkitől nem várt hívást, és neki sem állt szándékában senkit se felhívni. Behúzta a zipzárt, majd a vállára lendítette a megviselt utazótáskát. Egy mély sóhajjal még körbenézett a szobán, aztán elindult. Gondosan bezárta maga után az ajtót, a kulcsot leadta a pultnál. Eldünnyögött az orra alatt egy „Visszlát”-ot, s kiballagott a menedékház ajtaján. Ahogy átvágott az udvaron, a benzinkút javítóműhelyének szélesre tárt ajtajánál megpillantotta Kailát. Egy fiatal férfivel beszélgetett. Talan lehajtotta a fejét, és tovább ment, lassú komótos léptekkel. Egy intéssel sem köszönt el a félvér gyógyítótól. Kaila viszont utána szólt, mire kényszeredetten megállt ugyan, de nem fordult hátra. Néma mozdulatlanságba dermedve bevárta, míg a nő odaért mellé.

– Bármit elvihetsz, ami a Haleyé volt – mondta csendesen a nő.

– Nem kell – vágta rá azonnal Talan, mélyet sóhajtott s csak egy pillanatra nézett fel a félvér gyógyítóra. – Tudom, hogy állat módjára viselkedtem. Közhely lenne bocsánatot kérnem.

– Közhely? – ráncolta a homlokát a nő.

– Igen. Mondhatnám, hogy bocsánat, meg ne haragudj, de etől még ugyanolyan vadállatnak tartanál. Így van, vagy nem? – Talan Kaila szemébe fúrta a tekintetét. – Azt meg, hogy én hogy érzem magam az egésztől… azt csak én tudom. – Lehajtotta a fejét és lassú lépésekkel megindult az országút felé. Sokáig magán érezte Kaila tekintetét, de jelen pillanatban semmi nem érdekelte. Üresen, és sajgó lélekkel baktatott a kavargó emlékeivel, a magas fákkal szegélyezett, gyér forgalmú, kanyargós úton. Néha hol kézfejébe, hol a karjába törölte elő-előtörő könnyeit. Leintette a buszt, ami készségesen megállt neki. Kifizette a jegyet, aztán egészen a busz hátuljáig araszolt. Félrehúzódva mindenkitől, a hátsó ülésen az ablakhoz engedte le testét. Felsőjének kapucniját a fejére húzta, egészen az arcába. Egy darabig az ablaknak támasztott homlokkal nézte a szaladó fákat, majd le-lehunyta a szemét.

Dühös volt, fájdalommal teli és gyűlölte magát.

Mindenért önmagát tette felelőssé.

„Tapasztalatlan tacskó vagy!” – visszhangoztak Deborah szavai a fejében.

Mennyire igaza volt és van! Szart se tudok… semmiről!

Ahogy belépett rég látott kis garzonjában, üresnek érezte és idegennek. Lábával lökte be maga mögött az ajtót, a táskát a földre engedte a válláról, s egy hanyag mozdulattal hagyta, hogy teste belezuhanjon a kanapé kényelmébe. Karjával betakarta arcát, és újra rátörtek az emlékek, amikor Haleyt tartotta a karjaiban. Érezte a lány puha meleg testét, ahogy hozzábújt… elragadták pár pillanatig az érzések.

Aztán egy mély sóhajjal kényszeredetten lökte el magát fekvő helyzetéből, s hozzáfogott felmérni mi, hogy maradt a hűtőben. Mellé húzta a kukát és szinte mindent átpakolt bele. Előkotorta tárcáját a táskából, kutatás közben kezébe akadt telefonját a kanapéra dobta. Megnézte mennyi pénze maradt, aztán úgy döntött, feltölti a hűtőt.

Maga mögött hagyta a lakását, hogy bevásárló körútra menjen. Az utcán ballagva akaratlanul más irányba vitték a lábai. Azon kapta magát, ahogy elgondolkodva rótta az utakat, hogy a temető kapujánál állt, ahol először találkozott Haleyvel és ahol az anyja nyugvóhelye is volt. Virágot vett, s ballagva elindult a sírhoz. Megmagyarázhatatlan izgatottság fogta el. Úgy érezte figyelik, érzékei kiéleződtek, s magában azt várta, hogy talán Haley eléje lép valahonnan. Sokáig még akkor is sűrűn pislogott körbe, amikor leguggolt anyja síremlékéhez. Elgondolkodva meredt abba az irányba ahol akkor, Haley virágot tett egy sírra, amire tőle kért pénzt. Mélyet sóhajtva hajtotta le a fejét.

– Nem akarok szörnyeteg lenni – motyogta Talan. – Nem akarok vadállat módjára viselkedni, ölni. Nem akarok olyan lenni, mint az apám. Nem akarok olyan lenni, mint az, aki megerőszakolt téged – kántálta szinte imaként a szavait. – Megtapasztaltam milyen szeretni. – Könnyek szaladtak a szemébe. – És annyira hiányzik! Annyira fáj! Egyre jobban! Napról napra… Hogyan lehet ezt elviselni? – nyögte, karjára hajtotta a fejét, mélyeket sóhajtva próbált dühös fájdalmán uralkodni.

Fogalma nem volt meddig merült el így a fájdalmában, meddig zokogott némán, guggolásba kuporodva.

Nem is tudta mit remélt. Talán azt, hogy majd érzi az érintést a vállán, és ahogy felnéz, majd ott áll Haley.

Nem történt meg.

Szörfölt a neten, közben bele-beleharapott a szendvicsbe, amit válogatás nélkül pakolt össze hamburgerhústól kezdve sajttal, zöldségekkel. Legszívesebben már visszahányta volna, de makacsul újra és újra magába erőltetett egy újabb falatot. Éhes volt, de nem akarta elveszteni az önuralmát. Inkább csak félig sütötte át a húst, hogy valamelyest megmaradjon a nyers hús érzése, de ne is kattanjon be az ízére.

Tanult. Információkat gyűjtött, jegyzetelt. Mindenfelé lapok hevertek, különféle lények neveivel, amire kiírt róluk mindent, amit csak talált. Aztán áttért a körözési listákra, megnézte az e-mailjeit, hogy nem kapott-e időközben megbízást.

Volt! Több is! Igaz, némelyik már nem volt aktuális, de volt három is, ami két napja érkezett csupán, s a holnapi napirendje ezzel meg is volt.

Kopogtak.

Nem szólt ki, hanem ösztönösen, már megszokásból ugrott fel az asztaltól és ajtót nyitott.

Bardwell szemöldöke meglepve szaladt fel, de nem fűzött Talan gesztusához egy szót sem.

– Munkát hoztam – mondta sokat sejtető pillantással. Tekintetét csak futtában vezette végig az asztalon heverő papírokon.

– Ezek?

– Bővítem az ismereteim – motyogta Talan, azzal becsukta az ajtót.

– Gondolom sokat vegetáltál – dünnyögte Bardwell, s érdektelenül tolt odébb pár jegyzetet. – Van pár mocsok, akivel erősítheted magad. – Az igazgató szája vigyorba szélesedett, ami lassan erőltetetté vált, ahogy látta Talan hideg arckifejezését.

– Nem vegetáltam – sóhajtotta Talan, kezét lassan csúsztatta farzsebébe, elkezdett a talpán billegni. – Ha sürgős, nem haragszom meg, ha másnak adja a megbízást. Nekem van pár bevállalt melóm.

– Most értél haza – Bardwell gyanakvón fürkészte a félvér vadász arcát – és máris van megbízásod? Ki tudta előbb, mint én, hogy haza jöttél?

Talan hanyagul rántott a vállán.

– A mailemen volt – kezét a laptop felé lendítette. – Már válaszoltam rájuk – hazudta szemrebbenés nélkül a félvér.

– Értem – fújta ki a levegővel Bardwell, majd táskájából elővett két aktát is és a jegyzetek tetejére dobta. – Nem sürgős – húzta félre a száját a férfi. – Közbeiktathatod, amikor ráérsz. – Az igazgató elindult az ajtó felé, s mintha nem lenne olyan lényeges rántott a vállán. – Csak ejts meg egy hívást, ha elvégezted. – Nem várta meg, míg Talan reagál, tettetett ráérőséggel, de azért lendületesen hagyta el a lakást.

Talan mélyet sóhajtva túrta át tíz ujjal arcába lógó sötét haját. Haragudott magára, amiért nem tudott nyíltan és egyenesen nemet mondani. Egy dühös mozdulattal lesöpörte a két aktát az asztalról, velük együtt pár jegyzetét is. Tudta, hogy minél jobban halogatja, annál éhesebb lesz és annál jobban fog neki hiányozni a vér, a hús. Nem fog tudni uralkodni magán, és megint vadállat módjára fog viselkedni. Nem megleckéztetni fogja az alanyt, hanem megenni. Bardwell nagyon is jól ismerte őt és tökéletesen tudta manipulálni.

Talan megoldások után kutatott a fejében, lázasan agyalt.

Ez olyan, mint egy szenvedély, olyan, mint egy drog! Azoknak is van valami elvonó, valami terápia. Nem ilyennek születtem! Ez akkor jött ki rajtam, mikor a börtönbe aljas sunyi módon vért és emberhúst keverek az ételembe! – kattogott az agya.

Ha valamivel ezt elő kellett hozni, mert nem születésem óta éreztem ezt, akkor valamivel el is lehet nyomni! – kavarogtak a gondolatok a félvér fejébe.

A doktornő! A pszichiátrián szenvedélybetegekkel is foglalkoznak! Talán tud valami megoldást, ha még él… A harapásom... Egy közönséges embernek talán esélye sem volt túlélni.

A rendőrőrsön mindenfelől kapta a hangos köszöntéseket, ahogy hosszú idő után újra megjelent ott. Volt, aki emelte a kezét, ahogy elhaladt mellette, hogy barátian összeüsse vele, volt, aki hátba veregette egy erős kézfogás közepette.

– Hé, elveszett! Hol a viharba voltál? – hallatszott az egyik asztaltól, egy üdvözlő intéssel kísérve.

Tagadhatatlanul hírnevet szerzett magának a gyors előállításokkal és a szívességeivel, ahogy bizonyítékokat gyűjtött be néhány nyomozást segítve. Az elismeréseket mégsem tudta őszinte örömmel fogadni. Halvány, magára előrletett mosollyal intett, és köszöngetett vissza, a feléje repkedő kérdésekre pedig csak szolidan rántott a vállán.

Az irodában felvette az aktákat, amik a vállalt ügyekben adtak támpontokat, adatokat.

Már majdnem elhagyta az épületet, mikor hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtatott a folyosón, és elindult az irattár felé.

– Hello Nick! – köszöntötte az irattárban szolgálatot teljesítő fiatalembert, aki éppen a rendelt pizzát bontogatta a dobozából az asztalán.

– Hello Falgaut! Kérsz? – Nick vigyorogva emelt fel egy szeletet, mire Talan válaszképpen megrázta a fejét.

– Tudnál nekem segíteni?

– Ha megmondod miben, én megmondom, hogy tudok-e – mondta készségesen a fiatalember, s közben el is kezdte magába gyömöszölni az első szelet pizzát.

– Egy régi ügynek az aktája érdekelne.

– Mennyire régi?

– Fhú! Huszonnyolc… mmm nem! Inkább huszonkilenc, vagy harminc évvel ezelőtti… kábé…

– Kábé? – ráncolta a homlokát Nick, teli szájjal nyeldekelve a falatot.

– Valami közelebbi? Nevek vagy hasonlók. Milyen ügy?

– Eliza Falgaut – hadarta Talan, megnedvesítette ajkát. – Megerőszakolták.

Nick egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt. A név azonossága félreérthetetlenül találgatódásokra adott okot. A fiatalember pislogva fürkészte Talan zavart arcát.

– Valami rokon?

– Jah. Valami rokon – fújta a félvér, bólogatva, öt ujjal túrta át félhosszú haját.

– Megkeressük, haver! – Nick készségesen bólogatott, azonnal letette a kezéből a félig elfogyasztott pizzaszeletet. – Naná, hogy megkeressük! – Ahogy felállt, kezét a combjába törölte, száján végighúzta kézfejét, hogy eltüntesse a morzsákat, a ketchupot.

A fiatalember buzgón kutakodott a poros, leragasztott, felcímkézett papírdobozok között, létrára fel, létráról le, hihetetlen kitartó volt.

– Esetleg nem tudnád hónapra is leszűkíteni az időt? Lényegesen meggyorsítaná a keresést – motyogta a dobozokat forgatva Nick, miközben tenyerével tette nagyjából láthatóvá az írásokat, a rárakódott port törölgetve.

– Nekem jó, ha rám szólsz valamikor, ha majd lesz időd, meg, ha megtaláltad. – Talan tépett egy darabot az egyik doboz felvált címkéjéből, kivette a tollat Nick ingzsebéből és felírta a cetlire a telefonszámát. – Ezen elérsz.

– Rendben – bólogatott Nick, majd tekintetét sokat sejtőn Talanéba fúrta. – Gondolom, ne verjem nagydobra.

– Vág az eszed! – A félvér fejvadász elismeréssel csapta vállon a fiatalembert. – Nem is értem mit keresel te az irattárban. – Visszaszúrta a tollat Nick zsebébe, a cetlit meg mellé gyűrte. – Előre is, kösz! – biccentett Talan, aztán siető léptekkel elindult megvalósítani következő tervét. Felkeresni Dr. Dorothy Corbetet.

Először egy utcai fülkéből hívta fel az intézményt, egy idegen néven bemutatkozva érdeklődött a doktornő benn léte után.

– Dr. Corbet? – ismételte meg a női hang a nevet a vonal másik végén.

– Igen! Őt ajánlották nekem – hazudta rögtönözve Talan. – Fontos lenne – tette hozzá.

– A héten már nincs a doktornőnek szabad időpontja. – A válaszra Talan szíve a torkában dobbant.

Él! – ujjongott magában, s ezt már fél sikernek könyvelte el. Nem érdekelte, hogy nincs szabad időpontja a hétre. Az agya már kattogott, s eltökélt szándéka volt, akármeddig várni rá az intézet előtt, vagy akár a lakásánál.

– Ö… köszönöm… ha nincs előbb… – hebegte, de a fejében már megszületett a terv. – Akkor jó lesz a jövő héten! – Gyors időpont egyeztetés után, visszasietett az őrsre, le az irattárba Nickhez.

– Kérnék, még egy szívességet! Egy cím kéne… megoldható? – hadarta.

Nick már a pizza utolsó szeleténél tartott, hevesen bólogatva csúszott a székkel a számítógép elé. Ujjai fürgén jártak a billentyűzeten, majd diadalittasan mutatott a képernyőre.

– Voálá! – majd ahogy végigsiklott a tekintete a néven, ráncba szaladt a homloka. – Doktor?

– Igen… úgy érzem, szükségem van egyre – Talan a zavart tekintetű fiatalemberre kacsintott, vállon is csapta mellé. – Még egyszer, köszi! – hadarta, majd sietve távozott.

Talan egy darabig az intézetnél várakozott, majd sok órás ácsorgás és sétálgatás után, könnyed mozdulattal lendült át a kerítésen s a parkosított terület bokrai takarásában alakot váltva, macskaként osont be, hogy megnézze bent van-e még a doktornő. Bár kifelé menet felfedezte az éjszakás nővér, de azon kívül, hogy megkapta a fiatal nő szendvicséből a szalámit, semmi nem történt. A bokrok között újra magára kapkodta a ruháit, közben előkotorta zsebéből a Nickkel kikerestetett címet, s oda indult.

Gondolatokkal volt tele a feje, agyalt, hogyan adja majd elő kérését. Egyáltalán, hogy fog majd reagálni rá a nő?

Biztos rendőrért fog sikítani – futott át az agyán, pedig megijeszteni akarta a legkevésbé.

Sokáig ácsorgott a kertvárosi, otthonos kis házzal szemben az út túloldalán. Nem számolta a cigiket sem, amiket sorra elszívott, miközben kavarogtak a gondolatok a fejében.

Vagy az orvostudomány segíthette túlélni a harapásom, vagy lehet emberre nem is olyan veszélyes egy prikolics harapása? – morfondírozott. Markában szétmorzsolta a sokadik cigarettát, majd elszántan nekiindult, hogy szembenézzen egykori erőszakának tárgyával.

A kerítés, ami körbevette a házat, szinte csak esztétikai kellék volt. Talannak épp csak a térdéig ért és zárható kapuja sem volt, így minden akadály nélkül menetelhetett a bejárati ajtóig. Több helyiségben is világos volt, ahogy a félvér tekintetét végigvezette a házon.

Vagy többen laknak, vagy ilyen jól el van eresztve, hogy kivilágítja a lakást, mint egy karácsonyfát, esetleg azért ég mindenhol a villany, mert fél… – futatta le agyában a lehetőségeket Talan. Aztán egy mély sóhajt véve megnyomta a csengőt.

– Kinyitnád, Ed?

– Persze, szívem! – Hallotta bentről.

Van társa! – jött az azonnali felismerés, s ezzel egyidőben nyílt is az ajtó. Sok ideje így nem volt kitalálnia, hogy mit adjon elő.

– Igen? – A félvértől egy fejjel alacsonyabb férfi nyitott ajtót, több napos borostája gondozott volt, haja pedig ugyanolyan pár millisre volt levágva.

– Dr. Dorothy Corbetet keresem – hadarta Talan.

– Ki maga? – a férfi nem kevés ellenszenvvel mérte végig a félvért, ráncba szaladt szemöldökkel.

– Talan Falgaut.

– A páciense? – szegezte Talannak az újabb kérdést.

– Még nem, de…

– Ne haragudjon, de Dr. Corbet nem rendel itthon! – jelentette ki kategorikusan Ed, s már csukta volna be az ajtót, de Talan ösztönös mozdulattal támasztotta ki a tenyerével azt.

– Beszélnem kell vele…

– Nem érti? – a férfi határozottan tett egy lépést Talan felé, hangja fenyegetően csattant.

– Ed, ki az? – A doktornő a kezét egy konyharuhába törölgetve lépett ki a folyosóra.

Tekintetük egymáséba fúródott.

Talan a nőn az ijedség legkisebb jelét nem tapasztalta, a feszültséget viszont vágni lehetett.

– Semmi baj, Ed – fújta a nő egy mély sóhajjal. – Megoldom – mondta a doktornő és határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé. Ed hátrált, utat engedve párjának.

– Szóljak a rendőrségnek? – kérdezte készségesen a férfi.

– Nem kell – ingatta a fejét Dr. Corbet. Ő tudta csak igazán, hogy teljesen értelmetlen lett volna.

– Itt leszek a közelben – motyogta Ed, s mielőtt magukra hagyta volna őket, arcon csókolta a nőt. Talan közönyös pillantással kísérte a mozdulatot. Mint férfi teljesen biztos volt benne, hogy Ed miért tette. A férfi egyértelműen a félvér tudtára akarta adni, hogy a nő hozzá tartozik. Talan ajka akaratlanul cinikus mosolyba húzódott, s a két férfi mindaddig nem engedte egymás tekintetét, míg Ed el nem tünt arra, amerről Dorothy az imént előlépett.

– Mi a fenét akar? – Dr. Corbet kék szemének dühös pillantását Talanéba fúrta. A félvér vegyes érzelmekkel barátkozott a nő megváltozott külsejével. Laza kontyba fogott szőkés vörös haját barna tincsek csíkozták. A vadász észre sem vette, hogy meddig ragadt le a nő kék szeménél.

– Mit akar? – zökkentette ki a doktornő a kavargó gondolataiból a félvért, ahogy megismételte a kérdést, jól tagolva, nyomatékosan.

– Segítsen – mondta Talan, miközben a szokatlanul megváltozott nő látványát itta magába. Hangja reszelősen csengett, megköszörülte a torkát, s folyamatosan megmagyarázhatatlan zavart döbbenettel méregette a doktornőt.

– Én? – Dr. Corbet szemöldöke felszaladt, hangja cinikus volt. – Ugyan miben? Nem vagyok jótékonysági vérdonor.

Talan szégyenkezve sütötte le a szemét. Pár emlékkép bevillant a nőről, ahogy akkor a raktárépületben találta, s akkor is mennyire ledöbbentette mindkettőjüket a szembesülés a másik személyével.

– Nem – sóhajtotta. – Sajnálom.

– Ó!

– Segítenie kell!

– Miért is?

– Esküt tett, vagy mi… nem?

– Nem állatorvos vagyok!

– Én sem vagyok állat!

– Neeem?

– Nem – mondta Talan, de ahogy kimondta, ő maga is nevetségesnek találta a tagadását, majd hozzátette: – Félvér!

Vitájuk egyre hangosodott, amire Ed kilépett a folyosóra.

– Baj van, szívem?

– Nem, Ed. Nincs – fújta a nő, miközben dühös pillantását Talanéba fúrta.

– Nem akarok szemét lenni, – dünnyögte Talan, kicsit közelebb hajolva a nőhöz. – de a célom elérése érdekében bármire képes vagyok!

– Ijesztgetni akar? – Dorothy keresztbe fonta teste előtt a karját, állát büszkén felszegte, hitetlenkedő félmosolyra húzta a száját.

– Nem. Nem fogom mutogatni a fogaim, ha erre gondol. – Talan miközben beszélt, Ed felé pislantott. – De a férjét megingathatom a hitében, hogy csak hozzá tartozik.

Dr. Corbet szemei elkerekedtek egy pillanatra.

– Mit csinálna a férje, ha most a falhoz nyomnám a szeme láttára? – A félvér szinte duruzsolta a szavait, miközben egyik kezével megtámasztotta testét a nő feje felett.

– Segítek, feltéve, ha egyáltalán tudok miben – kapkodta a levegőt Dr. Corbet dühös megadással. –, aztán végleg eltűnik az életemből!

– Rendben – bólintott Talan, azzal hátrébb lépett a nőtől. – A szavamat adom!

– Na, mondja, de röviden, ha lehet, mi az, amiben a segítségemet kéri.

– Itt az ajtóban?

– Eddel megállapodtunk, hogy nem hozom haza a munkát. Már ezzel is a határokat feszegetem.

– Egyedi eset vagyok – Talan szája halvány mosolyba húzódott, Dr. Corbet pedig egyetértően bólintott.

– Ebben biztos vagyok.

– Uralkodni akarok magamon.

– Ehhez, pont én, kellek? – ráncolta a homlokát Dorothy.

– Maga pszichológus, pszichiáter, vagy mit tudom én micsoda. – Talan tanácstalanul tárta szét a kezét. – Igazság szerint azt sem tudom, mi a különbség a kettő között, de mindegy is. Maguk szenvedélybetegekkel is foglalkoznak. Drogosok, piások…

– Maga ezek közé sorolja magát?

– Fogalmam nincs hová soroljam magam. Az alkoholista kívánja a piát, a drogos a kábszert, én meg a vért. De nem akarom!

– Értem – sóhajtott egy mélyet a nő, megköszörülte a torkát. – Ez a dolog azt hiszem nem egy tízperces beszélgetést igényel – Talan megindult, hogy átlépje a küszöböt, mire a doktornő azonnal a mellkasának támasztotta a tenyerét megállítva őt –, de nem most!

– Akkor mikor? – ráncolta a homlokát Talan.

– Holnap.

– Holnap?

– Holnap, reggel nyolc – mondta határozottan a doktornő.

– Az intézetben?

– Nem. Itt!

– Azt mondta nem hozza haza a munkát. – Talan gyanakvóan szegezte a nőnek a tekintetét. Arra gondolt, hogy azért a későbbi időpont, mert addig lesz ideje a doktornőnek erősítést, vagy valami segítséget szereznie, hogy kiiktassa őt. Főleg, hogy hirtelen, most a lakására hívja, nem pedig egy nyilvános helyre, ahol például a nő jobban biztonságban érezhetné magát. Hacsak nem tervez valami megtorlást ellene.

– Nos – Dr. Corbet megnedvesítette ajkát, áradt belőle a magabiztosság, ahogy beszélt. – Ha azt akarja, hogy segítsek, akkor vagy megbízik bennem, vagy már most hagyjuk az egészet.

Talan összeszorított fogakkal hezitált, állkapcsán megfeszültek az izmok. A bizalommal, igencsak hadilábon állt.

– Rendben – fújta ki végül a levegővel a félvér. – Holnap, reggel nyolckor… itt.

– Igen – bólintott a nő.

– Rendben – biccentett Talan.

– Akkor, viszlát – mondta Dr. Corbet és becsukta a félvér vadász előtt a bejárati ajtót.

– Szép estét! – dünnyögte Talan a csukott ajtónak.

Talan azonnal rohant az őrsre, ahogy megkapta Nick rövid üzenetét: „Találtam valamit!” A fiatal irattári alkalmazott a szemöldökét vonogatva fürkészte a félvér arcát, miközben Talan bele-beleolvasott az elé pakolt aktákba. Többet kapott, mint amire számított! Láthatóan Nicket is felvillanyozta a kis nyomozgatás, tagadhatatlanul látszott rajta az ügy iránti érdeklődés.

– Több eset is volt! Nem értem miért söpörték félre! Simán lehetett volna valami sorozatgyilkos után nyomozni! S tulajdonképpen a rokonodnak szerencséje volt, hogy életben maradt!

Talan csak tessék-lássék módon figyelt Nick szavaira, tekintete gyorsan siklott a betűkön, szinte falta az információt.

– Easton Bardwell – olvasta suttogva a nevet, szíve a torkában dobogott. – Ez meg mit jelentsen?

– Rendőr volt. Nyomozó! – hadarta Nick a tudomására jutott információkat. – Nem is akármilyen!

– Hm? – Talan homlokát ráncolva nézett fel az aktából. – Akkor miért hagyta ott? Még simán dolgozhatna nyomozóként. Nem öreg!

– A rokonod az állította, hogy vele ment el azon az estén! Vagyis ő látta az áldozatot utoljára!

– Tessék? – Talan szemei döbbenten kerekedtek el.

– Aha! Csak mivel egy ismert nyomozó volt, meg elég befolyásos is, érdemei elismerése végett, szépen áthelyezték ide meg oda, hogy kikerüljön a képből. Mindaddig pakolgatták, amíg börtönigazgató nem lett belőle. Nem akarták a főnökei, hogy a remek nyomozót meghurcolják csak azért, mert ő látta utoljára az áldozatot.

– Értem – fújta Talan, majd turkálni kezdett a többi akta között. – És ezek? Ezek mik?

– Ez a hab a tortán! – vonogatta a szemöldökét Nick. – Csupa hasonló eset! Csak ezeket a nőket vagy holtan találták, vagy a korházban haltak bele a sérüléseikbe.

– Mi köze van ezeknek az anyám… rokonom ügyéhez? – Talan minden izma megfeszült, ahogy kicsúszott a száján az igazság. Lesütötte a szemét, csak másodpercekkel később volt képes felnézni újra Nick szemébe. A fiatalemberen a meglepettség szikráját sem látta.

– Sérüléseikbe? – Talan felkapta az egyik mappát, belelapozott, végigfutotta a csatolt fotókat. Agyonszabdalt testmaradványok láttán ráncba szaladt a homloka.

– Ezek felett, hogy siklottak el? Ezek brutálisak! Az anyám pedig mondta, hogy mit látott! Mégis inkább őt nyilvánították őrültnek?

– Valamelyiket brutális gyilkosságnak állították be, valamelyiket állattámadásnak.

– Állattámadásnak?

Nick hevesen bólogatva előkotort egy másik aktát, s Talan felé nyújtotta. A félvér vadász lázas érdeklődéssel lapozott bele. A képek kísértetiesen hasonlítottak arra a látványra, amit ő maga hagyott hátra a börtönben az örömlány látogatásakor. Összeszorult a torka, hirtelen mozdulattal összecsukta az aktát, ahogy rátörtek az emlékek.

– Ezek mind úgy harminc és huszonöt évvel ezelőtti akták. Úgynevezett döglött akták. Elviheted őket, de ne nagyon dicsekedj velük – Nick barátian meglapogatta Talan vállát. A félvér heves bólogatások közepette összerendezte azokat, gondosan összecsomózta az asztalon lévő kötözővel.

– Köszönöm! – hálálkodott, egy halvány mosollyal Talan, de agya már egy csomó gondolattal szaladt tele.

– Ha esetleg találok még valamit, hívlak – ígérte az irattáros.

– Rendben – bólintott a vadász. – Még egyszer, nagyon köszönöm!

– Nincs mit haver! Bármikor!

Talan biccentett s sietve távozott. Az összekötött aktákat a hóna alá szorítva nyújtott léptekkel hagyta el a rendőrség épületét.

Hazaérve, nem a szűk kis nappalinak használt előszoba asztalára terítette ki az iratokat, hanem a hálóban, az ágyára. Nem kockáztatta meg, hogy Bardwell bármikor belépve meglássa azokat.

Futólag pillantott az órára, fogai között elsziszegett egy „Francokat!” Tíz perce volt a Dr. Corbettel megbeszélt időpontig. Emberként esélye nem volt odaérnie. Nem is gondolta végig, csak sietve alakot váltott, s már lavírozott is, hol macskaként a tetőkön, hol kutyaként a forgalomban, a járművek és gyalogosok között, míg oda nem ért. A házhoz tartozó kis kertben a bokrok takarásában megtorpant.

A francokat! – eljutott a tudatáig, hogy nem kicsit csinált, megint csak meggondolatlanul, butaságot. Igaz tudta, hogy így a lakásba jutás nem fog neki gondot okozni, de hogyan fog aztán majd a nő elé állni? Megrázta a fejét, a mozdulat végighullámzott a testén, s kecses szökkenéssel, az aranysárga kandúr a nyitott ablak párkányára szökkent. Futtában körbepillantott, s ügyet sem vetve a reggeli maradékokra az asztalon, puha mancsokkal könnyedén a kőre érkezett, aztán kifordult a folyosóra. Kiélezett érzékekkel tekingetett jobbra-balra, kereste a lakásban, merre lehet a doktornő, aki aztán hirtelen lépett elé a semmiből.

– Hát te cicus? – mosolyogva guggolt le eléje a nő.

Ha tudnád, ki vagyok, nem lennél ilyen kedves! – morgott magában a félvér, s egy ügyes manőverrel kikerülte a feléje nyúló kezeket. Szedte a lábait, találomra be az egyik ajtón s csak remélte, hogy egy szoba az, ahol van ágy és van rajta valami takaró féle, amit majd alkalmilag azonnal használhat.

– Hé! – szólt utána Dorothy kedves dorgálással és elindult a nyomába. – Nem vagy te egy kicsit pofátlan, cica?!

– A francokat! – sziszegte a fogai között Talan, ahogy egy szál semmibe felegyenesedett az ágy mellett. A doktornő abban a pillanatban jelent meg az ajtóban, ahogy ő lerántotta a pokrócot a fekhelyről. Elsőre igazgatnia sem volt ideje, csak két kezével az ágyékához gyűrte az anyagot.

– Hello! – fújta, oldalra tekingetve, csak a nőre ne kelljen néznie.

A doktornő ledermedve a mozdulatban, elkerekedett szemekkel meredt rá. A döbbenettől benne akadt a levegő, a szó. Dr. Corbet arcán több érzelem futott át, meglepettség, zavartság, aztán düh.

– Maga mi a fenét művel a hálószobámban? – fakadt ki magából.

– Bocsá…

– Hogy a fenébe jutott be? – Dr. Corbet dühösen engedte ki a hangját, kezeivel hadonászva, fenyegetően megindult a férfi felé.

Talan hátrált, lassan a csípője köré igazította az ágytakarót.

– Szorított az idő…

– Ezért nem volt ideje felöltözni?

– De, csak…

Dorothy tekintetét többször körbevezette a szobán, hajlongott, tagadhatatlanul keresett valamit, és Talan pontosan tudta, hogy mit, vagyis kit. A macskát!

– Nem látott bejönni egy cicát? – kérdezte a nő, mialatt benézett az ágy alá, az éjjeli szekrény mögé, kicsit odébb tolta a fotelt, eközben Talan folyamatosan araszolt előle.

– Ma mindenki ilyen pofátlan? Átjáró háznak nézik a lakásomat? – hüledezett dühösen a doktornő, majd felegyenesedett, tekintetét a félvérébe furta. Szája sarka gúnyos mosolyra görbült, ahogy végignézett Talanon.

– Mióta lett ilyen szégyenlős? – kérdezte a hangjában nem kevés gúnnyal, pillantása a takaróra esett, majd tekintetét visszavezette a férfi felsőtestén át a szemébe. A nő megköszörülte a torkát, fölényesen rándul fel a szemöldöke.

Talan vett egy mély lélegzetet.

– Szóhoz hagy jutni? – fújta ki szavait a levegővel, mire a doktornő bólintott. – Köszönöm – biccentett a félvér. Már belekezdett volna a mondanivalójába, mikor nem lehetett nem észrevenni, hogy Dr. Corbet tekintete zavart érdeklődéssel állapodott meg a rúnákon. Talan végigsimított rajtuk.

– Mi a baj?

– Semmi – rázta meg a fejét a nő.

– Henna.

– A tetoválás férfiasabb – rántott a vállán a doktornő.

– Az nem marad meg – motyogta Talan. – Begyógyul.

– Ahha! – a meglepettség valamiért nem volt őszinte. – Végül is – húzta félre a száját a nő, közben lendült a keze a rúnák felé –, ha ezt már megunta, kábé háromhetente azt pingáltat magára, amit csak akar – vetette oda tettetett közömbösséggel.

Talant mellbe vágták a doktornő szavai, zavart pislogással magában számolni kezdett.

Három hét? – tekintetét az egymás alatt sorakozó rúnákra vezette.

Ezek hónapok óta, ugyanúgy fenn vannak! – jött a döbbent felismerés.

Ki tudja meddig ácsorogtak, zavart pillantások közepett, feszült némaságban, mire Dorothy megköszörülve a torkát megtörte a köztük lévő csendet.

– Hozok valami cuccot – motyogta és magára hagyta Talant a szobában a kavargó gondolataival. Mikor a nő visszatért, kezében gondosan összehajtogatott tréningalsó volt és póló.

– Ez talán nem lesz túl kicsi – mondta s az ágyra tette a ruhákat.

Talan eldünnyögött egy „Köszönöm”-öt, Dorothy pedig újra egyedül hagyta őt.

Nem volt kényelmes a majd két mérettel kisebb holmi, de legalább takart. A póló még el is ment volna, mert csupán jobban kiemelte felső testének izomzatát, a tréningalsó viszont egészen másképp mutatott rajta, mint ahogy kellett volna. Nem lezser volt, hanem zavaróan tapadt rá, hiába húzgálta és igazgatta magán.

– Istenek az égben! – morogta, majd kényszeredetten hagyta a hiábavaló próbálkozást, hogy kényelmesebbé tegye a ruhadarabot, inkább gondosan visszaterítette a takarót az ágyra, aztán lassan, óvatos mozdulatokkal lépett a folyosóra.

– Kávé? – hallotta Dr. Corbet hangját, majd azt követve megállt a konyha ajtajában.

– Kérek, köszönöm – bólintott motyogva.

– Közben nem látta a macskát?

Talan pillanatok tört része alatt döntött, hiszen a nő úgyis látta már eltorzult arccal, előtörő fogakkal és sárgán izzó szemekkel.

– Én voltam – vallotta be dünnyögve.

Dorothy megemelte a szemöldökét.

– Óh! – Talan felé nyújtotta az egyik csésze kávét. – Akkor ez megmagyaráz pár dolgot – mondta aprókat bólogatva. Talan a nő arcát fürkészte, és most sem tapasztalta sem a hitetlenség sem a döbbenet legkisebb jelét sem, miközben a doktornő a fekete italt kortyolgatva nézett vissza rá a csésze fölött.

– Nem vérszomjjal születtem – kezdte halkan Talan. – Azt hiszem ezt szándékosan hozták elő nálam. De nem akarom! Minél többet iszok, annál több kell. Ráadásul egyre hamarabb vagyok rosszul, ha nem kapom meg. – Szándékosan fogott később a kávénak.

– Szóval, fizikai fájdalmat is érez, ha nem kap vért?

Talan válaszként bólintott.

– Ehhez akkor talán kevés lesz az akarat, Talan.

– Az alkoholistáknál és a drogosoknál is vannak elvonási tünetek, talán nálam is ez, az.

– Persze! Mert a szervezet hozzászokik, hogy valamiből sok van, és ha ezt nem kapja meg, ugye fizikai tüneteket produkál. Ez így működik. Vagyis az akaraterejét azt hiszem meg kell támogatni valamivel, hogy ezek a rosszullétek elviselhetők legyenek, addig, amíg vissza nem áll a szervezete – magyarázta a doktornő. – Ehhez kéne akkor vért is vennem, hogy tudjam mi az, amit normális szintre kell majd visszaszorítanunk.

Talan vállat vont, megadón dobta szét a kezeit.

– Felőlem. Bármit. Én nem akarom ezt.

– Rendben – bólintott a doktornő és határozott léptekkel kikerülve Talant kiment a konyhából. – Jöjjön!

A félvér szemöldöke felszaladt, s először csak a tekintetével követte a nőt, aki a folyosó végén lévő ajtóig menetelt.

– Jöjjön már! – intett a fejével is Dr. Corbet, biztatva a félvért.

Talan a határozottabb felszólításra ellökte magát az ajtókerettől és lendületes léptekkel ment a nő után, aki közben kulccsal nyitotta az ajtót, ami mögött egy mélybe vezető lépcső volt.

Pince! – Talan egy pillanatra megtorpant.

– Nem mondja, hogy megijedt? – Dorothy gúnyos mosollyal nézett vissza rá a válla felett, aztán világítást kapcsolt. A pince egy tökéletesen berendezett kisebb labornak tűnt, mindaddig, amíg le nem ért és egy láncokkal, bilincsekkel ellátott fémkeretet nem pillantott meg. Talan szeme először elkerekedett, hirtelen csapdában érezte magát, tekintetét bizalmatlanul szegezte a doktornőnek.

– Ez meg mi a szar? – sziszegte, ahogy lendítette a szerkezet felé a kezét.

– Nem tökmindegy? – kérdezett vissza lekicsinylő pillantással a nő.

– Nem azt mondta a férje, hogy maga nem hozza haza a munkát?

– Ed, nem a férjem – jelentette ki a doktornő. – Ez pedig nem a munkám, hanem a hobbim.

– Wao! Mi a hobbija?

– A doktorin végeztem – mondta a nő, s lassú sétálgatásba kezdett, mialatt minden eszközt előkészített a vérvételhez. – Nem csak a pszichológia érdekelt, hanem a genetika is.

– A genetikának, mi köze ehhez? – Talan a bilincsekkel ellátott keret felé bökött a fejével.

– Pont maga kérdi? – Dorothy szemöldökét megvonva biccentett.

Talanban egyre jobban kúszott fel az óvatosság. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy Dr. Corbettől kért segítséget.

– Van, aki finanszírozza is ezt, itt? – érdeklődött tovább, miközben óvatos lassúsággal, de engedelmesen csúszott fel a magas székre a doktornővel szemben az asztal mellé.

– Nem – rántott a vállán a nő, megpaskolta az asztalt, mire Talan kirakta a karját a vérvételhez. Először a tűt figyelte, a doktornő gyakorlott mozdulatait, majd tekintetét Dr. Corbetéba furta.

– Magányos farkas vagyok – kacsintott a nő, szinte nyomatékot adva a kijelentés kétértelműségének, majd félmosolyba húzta az ajkát –, ahogy ezt mondani szokták. – Beleszúrta a tűt a félvér karjába, aztán rutinos mozdulattal nyomta rá a fiolát, majd ahogy az megtelt, egy újabbat. Talan érezte, hogy szemei elnehezültek, de makacsul próbálta éberen tartani érzékeit. Pislogva figyelte Dr. Corbetet, de semmi gyanúsat nem talált a mozdulataiban. Csupán vért vett tőle, és nem adott be neki semmit! Ezért nem is értette a vadász, hogy miért érzi azt, amit. A doktornő közömbös arccal kihúzta a tűt, és leragasztotta a helyét, aztán meghatározhatatlan mosollyal emelte tekintetét a félvérre.

– Nyugodtan pihenjen – mondta, közben minden eszközt összeszedegetett az asztalról. Pont jókor húzta el a két vérrel teli fiolát a tehetetlenül zuhanó test útjából, ahogy Talan arccal előre borult, mintha igenis számított volna erre.

– A rohadt életbe – dünnyögte értelmetlenül, minden hangsúly nélkül a vadász az asztal lapjába. Hasonló kábult zsibbadtság áradt szét benne, mint amikor Amarion bedrogozta és leitatta őt, de ehhez párosult még valami. Érezte, hogy nyelni sem tudott, zsibbadt a nyelve, az ajkai, s a szája szélén kifolyt a nyála.