A
farkas klán vezér a kőkorlátot támasztotta, úgy nézett a semmibe vesző zöldellő
tájra, ami a McElhanelyk területe volt már pár évszázada. A vezér nem siette el
a nősülést, amit ők kötelékbe lépésnek neveztek. Apjától kemény és szigorúan követendő
íratlan szabályokat kapott örökül. Igyekezett is azokat betartani, de a szívet
nem mindig tudja felülírni az ész és a kötelességtudat. Férfi volt, vezér,
olykor kemény és határozott de voltak bizony olyan pillanatok az életében,
amikor ő is lázadt és ő is elgyengült.
Harcokban
edzett vezérré vált. Ő még emlékezett arra az időkre amikor földjén az
indiánokon kívül nem lakott más telepes, fehér ember. Az őslakosokkal egységben
éltek, viszont tisztelték egymást és a természetet. Azóta viszont sokat
változott az idő. Szabad létüket a megmaradásért egyre inkább fel kellett
váltaniuk más létformára. A fennmaradásukért úgy kellett elrejtőzniük, hogy
tulajdonképpen megmutatták magukat, csak éppen más formában. Egy olyanban,
amivel be tudtak olvadni és alkalmazkodni tudtak az egyre gyorsabban változó
környezetükhöz.
Két
életük volt. Egy a fajtájuk hierarchiája szerinti, egy pedig a civilizációhoz
alkalmazkodott. Így rá, már másabb terhek is rakódtak. Összetettebb és nehezebb
feladatok.
Gondolatai
most is ezer felé jártak. Súlyos titkok szorították a mellkasát. Elérte azt a
kort, amikor már nem volt kérdés, hogy mi az amit mindenek elé helyez. Az pedig
a Klán jövője, egysége és megbonthatatlan ereje volt. Hiába szerette szíve
minden szeretetével a gyönyörű kék szemű indigó farkas alakváltó nőstényt. Más
alfajhoz tartozott és kapcsolatukból hibrid született volna, amit már
törvényeik szigorúan elutasítottak. Végig kellett néznie, hogy pont egyik
legjobb barátja és vezére lép kötelékbe azzal, aki neki a legfontosabb volt
miközben neki egy szövetség megerősítésért egy másik klán vezér lányát kellett
elvennie.
Most
ott állt, és kavargó gondolatokkal a fejében várta, hogy a bába végre kijöjjön
a szobából. Egyáltalán nem járta át a büszke apai érzés, az izgatott várakozás.
A születendő gyermek nem az ő vére volt. Ez is egy súlyos titok volt, amit
esküjével is megpecsételt a klán egysége és tisztasága érdekében. Carlita McKay
egy Giant Wolf vezér gyermekét hordta a szíve alatt, akit pont az ő segítségével
iktattak ki.
Nyílt
az ajtó, s boldog lelkesedéssel újságolta a bába az utódok megszületését.
– Két
gyönyörű hím farkas, Uram!
Arjunt
mellbevágta a hír.
– Kettő?
– Igen!
S bár
normál esetben, azonnal soha nem szokta meglátogatni a frissen szülőt a hím, csak
pár nap múlva, Arjun valósággal berobbant a szülésnek helyet adó szobába.
– Te
tudtad, igaz?! – dörögte a vezér, s határozott fenyegető léptekkel közeledett
Carlita felé, aki farkas alakban, fáradt testtel feküdt a két újszülött,
vinnyogó farkaskölyök mellett.
– „És
ha igen?!” – vágott vissza a nőstény büszkén felszegett állal.
– Akkor
válassz! – Arjun parancsolóan lendítette a kezét az újszülöttek felé.
– „Tessék?”
– Carlita szemei döbbenten kerekedtek el. – „Mit nem kérsz? Esküt tettél!”
– Egy
utódról volt szó! Ők ketten vannak. Istenemre megtartom az eskümet, de csak az
egyik maradhat!
– „Arjun?!”
– szűkölt az anya.
– Azt
mondtam, válassz!
– „Ne
tedd ezt velem! Könyörgöm! Melyik kezemet vágjam le? Arjun!” – Carlita szemei
könnytől csillogtak, úgy fordult, hogy testével takarta mindkét gyermekét,
fejét is rájuk hajtotta, miközben Arjun halálos fenyegetésként, sötét
tekintettel magasodott feléjük.
– Elnevezted
már őket? – A vezér kérdésére Carlita megrázta a fejét. – Helyes! Akkor szinte
mindegy!
– „Hogy
lehetsz ilyen szívtelen? Képtelen vagyok…”
Arjun
egy hirtelen elhatározással megragadta az egyik kölyköt és valósággal kimarta
az anya alól.
– „Neee!”
– mordult fel a nőstény. Hiába kapott kölyke után, csupán a klán vezér
kézfejébe mart bele. Arjun pedig nem törődve a vérző sebével, megindult a
nyöszörgő kölyökkel, ki a szobából.
– „Légy
átkozott! Légy átkozott!” – acsarkodott Carlita, megmaradt gyermeke felett
körözve.
Arjun
a folyosón döbbenten várakozó bába kezébe nyomta az éppen csak sebtében
megtisztogatott újszülöttet.
– Vidd!
– De
hová, Uram?
– Bárhová!
Nagy az erdő, a vad rész…
– Uram?!
– Ez
parancs! – pattogtak Arjun kemény, kegyetlen szavai.
– Megölné?
– Én?
Dehogy! Nem tekerem ki a nyakát. Kap esélyt. Tedd ki!
– Pár
órás! Nem éli túl…
– A
természet majd eldönti – zárta le a vitát a vezér, majd elindult a folyosón. Valamivel
odébb posztoló testőr mellett megállt.
– Felügyeld,
hogy megtegye! – utasította. – Aztán hallgattasd el!
A
rézbőrű kisfiú sokáig figyelte a maszatos kis testet a magas fűben. Guggolva
billegtette testét, olykor válla felett hátra pillantott apja felé, aki éppen
tüzet rakott. Ujjával meg-megbökte a hideg, merev farkaskölyköt.
– Apa!
– Igen, Owle?
– Egy
farkas elhagyta a kölykét.
Az
apa a bejelentésre azonnal fiához lépett, aztán ő is szemügyre vette az
elhagyatott kis testet. Óvatosan vette a tenyerébe.
– Pár
órás lehet – állapította meg, körbenézett. – Megzavarhatták? Ilyen helyen nem
fial egy farkas – dünnyögte az indián.
– Halott?
A
férfi rövid, rutinos vizsgálódásba fogott. A kölyök összerezzent a tenyerén,
megmozdult az orra.
– Nem.
Még nem. Mozog.
– Vigyük
haza! – fogta könyörgőre a kisfiú. – Felneveljük és lesz egy saját farkasunk!
A
férfi tenyerében melengette a hideg kis testet, gondolkodott. Lelkiismerete nem
hagyta, hogy otthagyják a kis ártatlant. Igazából semmi esélyt nem látott arra,
hogy megmarad a kölyök, de ha már rátaláltak, nem hagyják a sorsára. Még élt.
Élve eltemetni nem akarta.
– Rendben,
haza visszük.
Apja
szavaira a kisfiú szeme felcsillant, s már nyúlt is a szinte csupasz kis
kölyökért.
– Adhatok
neki nevet? – kérdezte szökdécselve apja mellett a fiúcska.
– Ráér, majd otthon – motyogta a férfi. Igazából nem akarta, hogy fia kötődni kezdjen a
sorsára hagyott állathoz. Tudta, hogy a haldokló kölyköt csupán eltemetni
viszik haza.