MÁSIK ÉLET - 8

Eathan sokáig tétovázott, hogy kimenjen-e a konyhába vagy sem. Idegen volt számára minden, szoknia kellett ezt az új környezetet is. Igaz este már volt kinn teát készíteni, de most kissé stresszelt tőle, hogy elkezdje a hétköznapokat egy tulajdonképpen vadidegen családban. Igaz, hogy Jasont már többnyire ismerte, de ez most más volt, mint amikor csak bejárt hozzá a kórházba. Ez Jason otthona volt. Olyan, mintha összeköltözött volna valakivel. Ami tulajdonképpen, bizonyos értelemben igaz is volt. Újra előjöttek a zavaró érzések. Kavarodtak a régi identitásával. A fiait sem tudta kitörölni, állandóan azon járt az esze, hogy mit csinálhatnak, gondolnak-e rá? Pláne azok után, hogy történt az az incidens a Facebook-on.

Basszús! Ez tökre olyan, mintha pár hónap ismeretség után összecuccoltam volna egy hapsival. Jason Kilgore élettársa lettem. Legalábbis majdnem – zakatoltak a gondolatok a fejében. Eszébe jutott a netes játék, és hogy milyen jól érezte magát, hogy közben sokszor elfeledkezett a benne uralkodó identitás zavarról és kétségekről.

Talán mégsem volt jó ötlet dumálni azzal a Page-vel. Nem tudom minek érzem magam! – Fájdalmas fintort vágva ledobta magáról a takarót,  s az éjjel a tolószéken hagyott ruháiért nyúlt.

Majd beleszokom! Hát persze! Lassan majd hozzászokom! Klasszul alkalmazkodom? Pf! Egy fenét! Most érezhetnéd azt amit én, Kathy Guerra! Ugyan most mi lenne erről az egészről a véleményed? – morgolódott magában miközben  felügyeskedte a tréningalsót is.

Átemelte a testét a székbe.

A mozdulat visszarántotta a jelenbe, szinte automatikusan összekapcsolódott új identitásával. Ismét ráérzett a testre, amibe került, ahogy használta az izmait, s tapasztalhatta megváltozott fizikai erejét is. Egy mély sóhajjal mintha teljesen átszellemült volna.

Én, én vagyok! Tracy Barham meghalt. Én pedig újra születtem ebben a testben. Igaz rögtön felnőttként és így kimaradt a fejlődési szakaszom, hogy hozzászokjam, de én egy jól alkalmazkodó lélek vagyok. Megoldom! – kezdte kántálni magában már sokadjára a gondolatokat, amibe mindig kapaszkodott, amióta a gyógytornásszal erről beszélgetett. Aztán makacs hallgatással, dühösen nézett maga elé a semmibe.

– A büdös francba! – sziszegte a fogai között, amire azonnal Jason megjegyzése jutott az eszébe:

„– Pedig nagyon is hasonlítotok! Sokszor még most sem tudom eldönteni, hogy igaz ez a Tracy mese, vagy csak szívatsz, mert nagyon olyan stílusban beszélsz, mint ő.”

– Megérdemeltem – morogta az orra alatt. – Én hajtogattam folyton, hát megkaptam! Szóval húzzak bele! – Vett egy mély, hangos levegőt és megindult a székkel.

A konyhában senki nem volt, amiért azonnal hálát is mormolt a Mindenhatónak, csak úgy magában. Majd nekifogott teát készíteni, aztán megismerkedett az automata kávéfőzővel is. Dolgozott már hasonlóval mikor pultos volt egy gyorsétkezdében, tehát nem volt teljesen ismeretlen a számára. Bátortalanul nyitotta a hűtőt, hiszen egyáltalán nem érezte otthon magát. Tekintetét tanácstalanul vezette végig a benne sorakozó élelmiszereken. Megszokta, hogy anyjával mindig megbeszélték mit főznek ebédre, így tudta, miből készíthet bármi mást. Mint ahogy az is beléivódott, hogy ne nézelődjön sokáig a hűtőben, mert az anyja mindig rászólt: „Ne hagyd már annyi ideig nyitva a hűtőt! És jól nyomd be az ajtaját, amikor becsukod!”

– Már felkeltél? – zökkentette ki gondolataiból Clara hangja.

– Igen – Eathan zavartan csukta be a hűtő ajtaját, mintha legalább lopáson kapták volna. – Jó reggelt – hadarta.

– Mit ennél?

– Nem tudom – vont tanácstalanul vállat a férfi. – Mit akarsz ebédre csinálni?

Clara lepetten vonta fel a szemöldökét.

– Még nem tudom. Miért kérded? Mit szeretnél ebédre? – kérdezett vissza készségesen az anya.

Az új testbe költözött léleknek szembesülnie kellett azzal, hogy itt teljesen mások a szokások, a napi életritmus, mint ahonnan tragikus körülmények miatt távozni kényszerült. Sőt! Más az ő státusza is. Sokáig csak hallgatott, magában igyekezett higgadni, eszébe jutottak Kathy dicsérő szavai:

„Maga egy erős, kitartó és jól alkalmazkodó, remek problémamegoldó képességgel megáldott lélek!”

Én egy erős, kitartó, jól alkalmazkodó, remek problémamegoldó képességgel megáldott lélek vagyok – ismételte el magában mint egy mantraként.

Szokatlan volt neki, hogy kiszolgálják, eléje teszik a reggelit. Kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben.

– Köszönöm szépen! – motyogta szelíd tekintettel,  s egy halvány mosolyt küldött az idősödő asszony felé.

Clara zavart meghatottsággal nézett fiára.

„Eathan teljesen más lett. Ne keresd benne a baleset előtti énjét.” – jutottak eszébe idősebbik fia szavai.

Hangos zajokkal kísérve megérkezett Jason is a konyhába. Homlokon csókolta anyját ahogy elhaladt mellette, aztán leült Eathannel szemben az asztalhoz.

– Hogy aludtál?

Eathan rántott a vállán, nem igazán tudta, hogyan jellemezze első éjszakáját új otthonában.

– Csukott szemmel – mondta végül.

Jason félmosollyal ingatta meg a fejét a válaszra. Ahogy a két testvér tekintete találkozott, változatos érzelmeket és gondolatokat tükröztek.

Eathan felhúzta testét a székből a korláthoz. Remegett az izom a karjában ahogy tartotta magát egy darabig, majd úgy döntött visszaül. Szinte belehuppant a mozgását segítő eszközbe. A tehetetlen düh és a makacs akarat csapott össze benne, amit igyekezett palástolni egy hangos sóhajjal.

– Menni fog! – biztatta Kathy. – Nem kötelező azonnal elindulnod. Addig gyakorlod a felállást ameddig csak akarod. Nagyon sokáig feküdtél, nem használtad az izmaidat. Ráadásul gipszben is volt a lábad, merevségbe kényszerítve. Napról napra jobban fog menni, majd meglásd! – A gyógytornász odasétált a tolókocsihoz, leguggolt a makacsul hallgató férfi elé. – Rá fogsz érezni, hogyan irányítsd a testedet, az izmaidat.

– Minden fejben dől el – motyogta az orra alatt Eathan. – Megszületünk, aztán megtanulunk járni. Ha úgy vesszük, újra megszülettem, és most megtanulok járni. Mint a babák. Újrakezdem az életem. Csak kicsit másképp. Én azonnal felnőttként kezdem.

– Ez az! – kapta az újabb elismerést a nőtől. – Jól fogod fel! És ahogy látom elég makacs is vagy hozzá és kitartó. Menni fog!

– Naná, hogy menni fog! – morogta Eathan, s lendületesen újra a korlátért nyúlt. – Csak nekem már nincsenek erre éveim.

Kathy azonnal felpattant előle, utat engedve neki a következő próbálkozáshoz.

Most hosszabb ideig tartotta magát, s fejben már rákészült, hogy megpróbál egyensúlyozni a lábán és odébb csúsztatja a kezét, de meginogott és visszacsuklott ülésbe.

– A francba! – szívta a fogai között, majd időt sem hagyva magának, lendült.

Nem adta  fel, makacsul újra és újra próbálkozott. Kathy pedig sok-sok gondolattal a fejében figyelte páciense kitartó küzdelmét.

Nincs is semmilyen nőies kisugárzása. Még a mozdulatai sem. Akkor végül is mitől nő egy nő és mitől férfi egy férfi? A lélek és a fizikai megjelenés együttese? – elmélkedett magában a gyógytornász.

– Te sportoltál valamit? – kérdezte Kathy miközben a férfi mozdulatait figyelte.

– Mármint kire gondolsz? – Eathan megállt a mozdulatban. Már lényegesen stabilabban tartotta magát.

– Úgy értem az előző testedben.

Eathan rövid gondolkodás után vállat vont.

– Hát annyira tuti nem, mint ahogy ez ki van gyúrva – biccentett halvány mosollyal az arcán. – Az éjjel feltérképeztem a konyhát, ahogy teát csináltam és találtam egy rakat BioTech-es cuccot. Szóval én Tracyként nem jártam edzőterembe, de otthon azért tornáztam.

– Milyen mozgást végeztél?

– Ó én ennyire nem tudom őket kategorizálni – szabadkozott félszeg mosollyal Eathan. – Úgy tornáztam, ahogy éppen jól esett. Csináltam pár mozdulatsort dinamikus jógákból. Volt fit labdám, azon is kínlódtam néha. Letöltöttem a fegyencedzést is a netről – sorolta, s elnevette magát. – Szóval bármit, amit úgy éreztem jólesik, élvezem és hasznos nekem.

– Ez igen! – bólintott elismeréssel Kathy.

– Zumbázni is imádtam. Abban meg benne volt minden. Jól átmozgatott. – Eathan arcára újra halvány mosolyt csalt az emlékezés.

– És mivel foglalkoztál? Mit dolgoztál? – érdeklődött tovább Kathy. Egyre jobban kíváncsivá tette őt a más testbe költözött lélek. Szeretett volna átfogóbb képet kapni róla, jobban megismerni, így érdekelte az előző élete.

– Mindennel – Eathan óvatosan vont vállat. – Dolgoztam raktárban, boltban, diszpécserként, még hirdetési felületek értékesítésével is foglalkoztam egy kis ideig.

– Milyen boltban?

– Bútorboltban! Egy kisvállalkozónál – vágta rá büszkén, kicsit átszellemült arccal Eathan. – Azt imádtam! Nagyon sokoldalú munka volt! Összerakni a bútorokat, szépen elrendezni őket, volt, hogy apró javításokat is csináltam.

– Wao! Ez nem éppen nőies munka.

Eathan szomorkás fénnyel a szemében kapta félre a tekintetét.

– Hát én nem is voltam annyira nőies, mint például a nővérem.

– Volt egy nővéred is?

– Igen – mondta Eathan, hangjában kicsengő szomorúsággal.

– Gondolom hiányzik.

A férfi sután bólintott, majd lassan visszaengedte magát a székbe a korlát végéhez érve. Láthatóan már tudatosan használta az izmait, nem csak úgy belehuppant a kerekes járművébe.

– Igen – fújta egy hangos sóhajjal Eathan. – Bár sokszor úgy éreztem én jobban ragaszkodom hozzá, mint ő hozzám – mondta szomorúan, miközben eszébe jutott hányszor is érezte úgy - annak ellenére, hogy sokszor volt segítőkész vele a nővére -, hogy mesterkélt, mintha nem szívből tenné, hanem egyfajta kötelességtudatból.

Feszült csend vette birtokba pár percig a szobát, amit az új testbe került lélek tört meg.

– Jason elvitt a síromhoz.

– A sírodhoz?

– Vagyis ahová Tracy Barhamat temették. Ott is összefutottunk vele.

– A sírnál? Mit szólt, hogy ott voltál?

– Végül is nem egészen a sírnál. Mi már éppen jöttünk el, ő pedig oda tartott. Szóval nem besszéltünk, csak valamivel távolabbról elmentünk egymás mellett – magyarázta a torkát köszörülgetve Eathan.

Kathy viszont kiszúrta a zavarát.

– Gondolom alaposan felkavart az egész. A sír, meg hogy láttad a nővéred…

– Fura volt – morogta az orra alatt Eathan. – Nem is tudom miért, azt hittem lebukok.

– Lebuksz?

– Hogy felismer!

Kathy lassan ülésbe ereszkedett a talajra a férfi elé, hogy a szemébe tudjon nézni, mivel Eathan folyamatosan lehorgasztotta a fejét, mintha olyat követett volna el, amiért szégyellnie kéne magát.

– Bárki rád néz, senki nem fogja benned Tracy Barhamat látni. Ez egy másik test.

– Kiszúrt. Figyelt.

– Látta, hogy a sírnál voltatok?

– Igen.

– Akkor azért figyelhetett benneteket, mert nem ismert titeket. Olyanokat látott a húga sírjánál, akikről nem tudta, hogy kicsodák.

Újra csend ült a két ember közé.

– Jó kis tapasztalatszerzés ez. Megérdemlem. Tulajdonképpen én nyafogtam – motyogta maga elé a férfi.

– Te nyafogtál? Hogy érted, hogy nyafogtál?

– Hát… – Eathan zavartan pislogva kerülte a nő tekintetét, mint egy kamasz állandóan a vállát vonogatta. – Többször is hangoztattam, ha legközelebb megszületek és nem fiú leszek, visszabújok anyámba. – Fel sem nézett, ahogy kimondta Tracyként elhangzott szavait.

– Ou! – Kathy gyorsan visszafogta első reakcióra szélesedő mosolyát.

– Tudom, most azt gondolod, nesze neki jól megkapta. Megérdemelte – morogta az orra alatt Eathan. – Igazad van. Teljesen jogos. Nekem is többször megfordult már a fejemben, hogy megérdemeltem.

– Akkor, ha jól sejtem, nem igazán voltál szerencsés a férfiakkal.

– Mindig végig zongoráztam magamban, hogy mit rontottam el? Talán csak rossz emberismerő voltam. Nem tudom.

– Csalódtál?

– Mondhatni – Eathan egy fájdalmas fintorral fordította el a fejét. Kínos volt számára a beszélgetés. Mikor magában sokadjára gondolta át az életét, akkor is belezavarodott a saját kérdéseibe, és a lehetséges válaszokba. Most sem tudta, hogyan fejezhetné ki magát, hogy ne értse félre a segítőkész fiatal nő. Akaratlanul megjelentek tehetetlen dühében a szemében a könnyek. Haragudott magára, a kialakult helyzetre.

– És miért szerettél volna férfi lenni?

– Nem vagyok leszbikus! – tiltakozott azonnal Eathan, Kathyre emelve a tekintetét, aztán rádöbbent, hogy kicsit furán hangzott a szájából ez a kijelentés úgy, hogy gyakorlatilag jelenleg férfi volt. – Vagyis nem voltam az – próbálta magát kijavítani.

– Nem is mondtam ilyet – ingatta a fejét Kathy. – Én csak annyit kérdeztem miért szerettél volna férfi lenni, ha csalódtál bennük? Miért akartál olyan lenni, mint akikben csalódtál?

– Azt hiszem pont azért, hogy majd én megmutatnám, hogyan kéne viselkedni. Meg voltak helyzetek amikor jól jött volna, ha egy férfi fizikai erejével rendelkezem.

– Hát akkor most minden adott.

– Kössz! – morogta Eathan egy fintorral. – Most hozzam helyre valaki más által elbaszott életét? Nem az én döntéseimből került ez a test ebbe a helyzetbe! – fakadt ki az elkeseredett lélek. – Én biztos nem mentem volna ittasan a forgalommal szembe!

– Nem tudod a miértjeit. Nem tudhatod mi sodorta a szakadék szélére – mondta csendesen Kathy. – Te soha nem voltál padlón?

Eathan szíve összeszorult. Eszébe jutott, hogy ő hányszor sírt a fürdőszobában kuporogva.

– De – fújta szinte csak a levegővel, suttogva.

– És akkor te mit csináltál?

Eathan beharapva ajkát, elfordította a fejét, pár másodpercig csak dühösen nézett a semmibe.

– Ott sírtam és akkor, ahol és amikor senki nem látta.

– Vagyis magadba fojtottad – sóhajtotta Kathy. Leguggolt Eathan elé, s megfogta a férfi zavartan matató kezeit. A sötét szemekben nem csak makacs dühöt látott, de mérhetetlen fájdalmat is.

– Azt hiszem azért történt mindez, mert neked még dolgod van itt. Sorsfeladatod van. És szerintem nem az, hogy neked kéne kijavítanod amit az előző lélek elszúrt ebben a testben. Inkább kaptál egy lehetőséget, egy esélyt, hogy megmutasd, ebben a helyzetben te mit tennél. Szóval pláne nem kell úgy viselkedned, ahogy azt ennek a testnek az előző lakója tette. Légy önmagad! Ne Tracy Barham! Ne Eathan Kilgore! Hanem Te!

– Olyan könnyűnek és magától értetődőnek tűnik, amikor téged hallgatlak – sóhajtotta Eathan, arcán megjelent egy halvány mosoly.

– No akkor, ácsi! – Kathy egy határozott és gyakorlott mozdulattal segítette ki a férfit a székből a korláthoz. Eathan izmai megfeszültek, dolgoztak. A nőnek így nem sokat kellett emelnie az izmos, ám egylőre még kicsit bizonytalan tartású testen.

– Remek! Akkor most, jár a baba jár! – biztatta mosolyogva Kathy a betegét.

Eathan minden erejét és igyekezetét összeszedte, hogy a lábait ha sután is de egymás elé pakolja, miközben remegő izmokkal de makacsul tartotta magát.

– Szóval szerettél zumbázni? – Kathy karnyújtásnyira hátrált a férfi előtt, hogy biztosítsa őt.

– Aha.

– Akkor szeretsz táncolni is?

– Szerettem – biccentett Eathan.

– Miért beszélsz múlt időben? Már nem szeretsz?

– De. Végül is, igen. De így?!

– Hogy, így?!

– Nem ugyanaz a test!

– Na és? A tánc csupán annyi, hogy hallod a zenét, és ahogy érzed, az ütemére mozogsz.

– Egyelőre lépni se tudok – morogta Eathan lezárva a számára kínossá váló beszélgetés fonalát.

– De megint tudsz majd!

– Hát, remélem!

– Biztos vagyok benne! És akkor táncolni is fogsz! – feszegette tovább a témát széles vigyorral Kathy. – Én szeretnék majd veled egyet táncolni!

– Te nem vagy normális! – nevette el magát Eathan, amitől kissé kiment az erő az izmaiból, megingott. – Ne nevettess, mert elesek!

– Komolyan mondtam! – erősködött Kathy, mint egy kislány, aki éppen egy kinézett játékot próbál kierőszakolni.

– Mindenáron égetni akarod magad velem?

– Én nem így gondolom.

– Fogadunk?

– Mibe?

– Nem tudom – rántott a vállán Eathan. – Ezt csak úgy mondtam.

– Akkor fogadjunk! Mibe is? Mindjárt kitalálom, no várj csak! – hadarta Kathy kedves erőszakossággal.

– Ááá! Mondom ne nevettess! – Eathan megállt.

Jason akkor lépett be a helyiségbe, amikor az öccsét Kathy derékon kapta, csökkentve és irányítva az esést, hogy Eathan a székbe huppanjon vissza és ne a földre érkezzen. A testvér azt látta, hogy a két ember a legnagyobb megértésben, nevetgélve beszélget. Eathan viselkedése természetesnek és lazának tűnt.

Jasonban több érzelem csapott össze.

Ez az én öcsém! Egy csajozós macho! Egy frászt volt ő Tracy Barham. Hogy ismerte valahonnan, az tuti. Ki tudja hány nőismerőse van még akikről én nem tudok?! Dörzsöltebb mint gondoltam! De ki fogom ugrasztani a nyulat a bokorból kisöcsém! Meg fogom tudni, hogy mire megy ki ez a játék!

Hazafelé a kocsiban Jason sűrűn pislogott oldalra a testvérére. Még mindig azok a gondolatok kavarogtak a fejében, és azt a képet látta, ahogy Kathyvel pár találkozás után milyen közvetlenül viselkedtek.

– Bír téged! – törte meg a köztük lévő csendet.

– Jajj ne már! – nyögte fájdalmas fintorral Eathan. – Ne gyere már megint ezzel!

– Tiltakozhatsz – rántott a vállán Jason –, attól még látom amit látok. Ő a férfit látja benned! Azért kíváncsi lennék ő hogyan reagálná le azt a verziót amit én tudok.

Eathan sokáig gondolkodott, hogy bevallja-e, hogy a nő is tud az előző életéről. Aztán egy hirtelen elhatározással döntött.

– Tudja – mondta kurtán, szinte csak az orra alatt motyogva.

– Tudja? – Jason elkerekedett szemekkel nézett öccsére. – Wao! Ez lett a csajozós dumád is?

– Tessék? – Eathan homloka dühös ráncba szaladt, ahogy még a hangját is megemelte.

– Azért most már bevallhatnád, hogy pontosan mire is emlékszel és mire nem. Meg honnan ez a Tracy Barham? Mikor és hol ismerkedtetek meg? – ömlöttek a szavak Jasonból, amik újra a hitetlenségéről tanúskodtak.

Eathanben eleinte csak gyűlt a düh, ahogy a férfit hallgatta. Másodpercek alatt egy világ omlott össze benne. Eddig azt hitte, hogy Jason valóban hisz neki.

Akkor miért volt ez a sok együttműködés, a duma, hogy próbálja felfogni meg megérteni?! – forrongott magában.

– Én voltam Tracy Barham! – engedte ki a hangját az elkeseredett, csalódott lélek. – Azt hittem világos voltam és a bizonyítékok magukért beszéltek! Egy képmutató spekuláns vagy! Igaza volt Loisnak! Egy szar alak vagy! – Eathan már ordított.

– Én vagyok szar alak? – Jason is megemelte a hangját. – Te veszélyeztettél másokat! Normális gondolkodású ember nem megy koki részegen a forgalommal szembe! Kihoztalak abból a rohadt kórházból! A pszichiátriára vittek volna! Anyát is gyötröd ezzel a „nem emlékszem semmire” dumával!

– A te ötleted volt! Én megmondhatom az igazat is!

– Csak nyugodtan öcsikém! Ha zárt osztályra akarsz kerülni, csak nyugodtan!

Hangos veszekedésüket Eathan telefonjának csengőhangja zavarta meg. A kijelzőn Jennie képe volt. A két férfi hirtelen elhallgatott, ahogy mindkettőjük tekintete a telefonra szegeződött.

Eathan tétovázott fogadni a hívást. Aztán eszébe jutottak Kathy szavai:

„…kaptál egy lehetőséget, egy esélyt, hogy megmutasd, ebben a helyzetben te mit tennél. Szóval pláne nem kell úgy viselkedned, ahogy azt ennek a testnek az előző lakója tette. Légy önmagad! Ne Tracy Barham! Ne Eathan Kilgore! Hanem Te!”

– Igen, tessék? – szólt bele a legnagyobb természetességgel a telefonba.

– Szia, Eathan!

– Szia, Jennie!

– Nem is tudom, hol kezdjem. – A nő hangja halk volt, érződött, hogy zavarban van.

– Az elején.

– Vállalnád Mistyt egy kis időre?

– Kis időre?

– Csak pár óráról lenne szó! – szabadkozott hadarva Jennie.

– Persze! – vágta rá azonnal lelkesen Eathan. – Most megyünk éppen haza Jasonnal a tornáról. Mikor hoznád?

– Akkor kocsiba ülünk mi is.

– Rendben!

– Biztos, hogy nem gond?

– Dehogy!

– Nem lesz belőle semmi baj?

– Ugyan Jennie, mi lenne? Örülök neki!

– Köszönöm, Eathan!

– Nincs mit!

Alig köszöntek el, Jason érdeklődve pislogott felé.

– Mit akart?

– Elvállalnám-e Mistyt pár órára.

– És te fogsz rá vigyázni? – Jason hangjából élesen hasított a lekicsinylő hitetlenkedés.

– Miért ne?

– Majd szaladgál a lakásban – morogta a testvér. – És te majd hogy mégy utána az emeletre?

– Majd nem megy az emelete.

– Na erre kíváncsi leszek! – Rövid hallgatás után Jason folytatta az okvetetlenkedését: – Anyának éppen elég körülötted ugrálnia, nem gondolod?

– Senkinek nem kell körülöttem ugrálnia! Azt hiszem egyedül is tudok tisztálkodni és enni is! Nem vagyok magatehetetlen!

– Most, hogy nem fekszel mint egy darab fa, kinyílt a csipád!

– Most, hogy már nem fekszem mint egy darab fa, úgy látom te sem vagy már úgy beszarva, hogy csak legalább engem ne veszíts el!

A két férfi vitája újra hangos veszekedésbe torkollott, aztán ismét hirtelen síri csend lett. Még akkor sem szóltak egymáshoz, amikor hazaértek. Claranak nem volt ismeretlen az a dacos sértett hallgatás amivel két fia bevonult a lakásba, s két ellentétes irányba mentek. Ő ezt úgy könyvelte el magában, hogy talán még sem hozott változást a testvérek viszonyába a baleset. Lassan minden ott folytatódik, ahol hónapokkal ezelőtt abbamaradt. A baleset, az hogy hajszálon múlt, hogy el kelljen temetnie egyik fiát, benne viszont elindított egy változást. Addig minden döntését megkritizálta fiatalabbik fiának, most viszont igyekezett hímestojás módjára bánni a gondolataival. Sok ideje nem volt töprengenie min is kapott ismét így össze a két fia, mert csengettek. Lassú léptekkel ment ajtót nyitni, ha tehette a lakásban nem használta a botját. Erős akaratú, makacs nő volt.

– Ó! – szakadt fel belőle önkéntelenül a meglepetés, ahogy Jennievel és a kis Mistyvel találta magát szembe. Amióta a fiatalasszony elköltözött a kislánnyal, azóta Eathan ment a gyerekért, és többnyire inkább házon kívüli programokra vitte a kislányt.

– Sziasztok! – köszöntötte aztán halvány mosollyal menyét és unokáját az asszony. – Gyertek be! Gondolom Eathanhez jöttetek. – Kintebb tárva az ajtót még odébb is lépett, de Jennie a küszöbön kívül maradt, csak Mistyt terelte bentebb.

– Szia, Clara! Nem, én sietek – hadarta Jennie. – Eathannel beszéltem telefonon és azt mondta nem gond, ha pár órára itt maradna Misty.

Clara hirtelen nem tudta hogyan reagáljon a váratlan gyermekmegőrzésre. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Eathan a hangokra előjött a szobájából.

– Sziasztok!

– Apu! – Misty kikerülve mamáját szinte repült az apjához. A férfi a karjába kapta a kislányt és az ölébe fordította, aztán tovább lökte a széket az ajtó irányába.

– Semmi gond, anya! Jennievel megbeszéltük. – Az egykori házaspár tekintete egy pillanatra találkozott, de aztán Misty máris követelte apja figyelmét. A kis táskáját kinyitotta a férfi előtt, hogy megmutassa miket is hozott magával.

– Rendben – biccentett zavart mosollyal Clara.

Jennienek igen beszédes szemei voltak, s mivel a férfitestbe költözött lélek eddig nőként élte az életét, úgy olvasott belőle, mint egy nyitott könyvből.

Még mindig szereti! – állapította meg magában, s szíve összeszorult.

Egy apát még tudok helyettesíteni, de egy férjet nem – gondolatai szomorú fénnyel sütöttek a szeméből, ahogy Jenniet nézte.

Annyira sajnálom! Hidd el! – mondta magában, s fel sem tűnt neki, hogy e közben jobban magához ölelte a csacsogó kislányt.

– Igyekszem sietni – Jennie szinte csak suttogta a szavakat, fejbólintással némán formálta a szót: „Viszlát!”, ahogy fordult.

– Ne siess! – szólt utána szinte csak ösztönösen Eathan, mint annak idején Tracyként Adam után, amikor a kamasz elment motorozni. – Inkább lassabban, de érj haza! – tette hozzá, majd rá is döbbent, hogy most ez az ő szájából egészen másképpen hangzott.

A két nő kicsit csodálkozó tekintettel nézett rá szinte egyszerre. Nyilván ilyen bölcselkedő és aggódó kijelentés soha nem hagyta el Eathan Kilgore száját.

– Holtig tanul az ember, nem? – biccentett, s zavartan kapta el a tekintetét.

FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 23

Az orvostól hazavezető úton Fyra teljes némaságba burkolózott. Dorothy nem volt számonkérő, és nem is faggatta. Még az apa kiléte felől sem kérdezte.

– Kérsz teát? – kérdezte anyáskodva a doktornő, egy kedves mosollyal ahogy beléptek a lakásba. – Vagy esetleg sütit? Valami finom desszertet? Bűnözzünk? – kacsintott cinkosan az alakváltóra Dorothy.

Végre Fyra arcán is megjelent egy halvány mosoly.

– Nem tudom – rántott tanácstalanul a vállán a lány. – Talán egy forrócsoki jól esne most.

– Jó! Rendben! Forrócsoki rendel! – csettintett Dorothy és már hozzá is fogott készíteni. Két bögrét tett a konyhapultra, válla felett hátramosolygott Fyrára, aki lassú, kissé fáradt arckifejezéssel ereszkedett le az asztalhoz.

– Azt hiszem, én is inkább azt iszok tea helyett.

– Annyira tanácstalan vagyok, Dorothy! – fakadt ki hirtelen remegő hangon Fyra.

– Mi a baj?

– Mi lesz velünk? Mit csináljak?

– Nem egészen értelek – Dorothy leült az alakváltóval szembe, feléje tolta a gőzölgő forró italt.

– Hát a baba! Hiszen kiderült, hogy nem beteg, hanem terhes vagyok – Fyra szinte nyögte a szavakat.

– Nem akartam se indiszkrét lenni se tapintatlan, azért nem kérdeztem semmit – köszörülgette a torkát Dorothy.

– Ez nagyon rendes tőled és köszönök mindent! Azt, hogy aggódtál értem, a dokit, meg ahogy kezelted ezt az egészet – hadarta zavartan a nőstényfarkas. – És most érdekel a véleményed is! Tanácsra van szükségem!

– Mond! Bár tanácsot nem szeretek adni. Elmondhatom az én véleményemet, ugye az én szemszögemből. De még nem biztos, hogy az úgy helyes. Vagy éppen neked nem jó alternatíva. Én nem vagyok otthon az alakváltók világában – szabadkozott a doktornő. – Azt sem tudtam, hogy van valakid.

– Már nem biztos – vágott egy fintort Fyra. – Nagyon úgy néz ki, hogy csak volt.

– Értem – fújta Dorothy. – Az a múltkori eset. A srác aki elrohant?

– Igen, ő Cody – Fyra szeme könnyes lett, s zavartan forgatta a bögrét a tenyere között. – Annyira szerettük egymást! Azt hittem ez a legmélyebb szerelem! Azt hittem örökké tart! Én rontottam el!

– Mivel?

– A bizonytalanságommal – Fyra tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát. – Talán érezte, hogy meginogtam. Ha Juan érezte rajtam, akkor ő is!

– Cody a gyerek apja?

Fyra hevesen bólogatott Dorothy kérdésére.

– Nem voltam mással soha! De ezek után, szerinted Cody elhiszi? Fel sem veszi azóta a telefont! Beszélni sem hajlandó velem! Esélyem sincs elmondani neki!

Hirtelen közéjük ült a csend. Dorothy kérdezett volna, de nem akart semmibe beletenyerelni.

– Szerintem Juan azt is tudta, hogy terhes vagyok – motyogta maga elé a farkas lány. – Tett rá megjegyzést. Fogalmam nincs honnan tudhatta!

– Talán a farkas a farkason jobban megérzi – rántott a vállán Dorothy. – Mondtam, hogy nem értek az ilyenhez.

Fyra elgondolkodva meredt a semmibe a döbbent felismeréstől.

– És képes lett volna terhesen is feleségül venni! Vállalt volna, más gyermekével! Ó, Istenem!

– Ha Cody nem hajlandó felvenni a telefont, mert látja a mobilján, hogy te hívod, akkor hívd fel a Vendégházat Nez Perce-n. Majd akkor odahívják a telefonhoz! – ajánlotta Dorothy az éppen eszébe jutó tervet.

– Igen! – kiáltott fel lelkesen Fyra, s már kotorta is elő táskájából a telefonját. – Milyen igazad van! Hogy ez nekem nem jutott eszembe?! – A forró csokit kortyolgatva várta, hogy valaki felvegye a telefont. Izgatottan hallgatta, hogy a hívás kicsöngött.

– Nez Perce-i Vendégház! – szólt bele egy női hang. – Miben segíthetek?

– Codiac Dunkint keresem! – vágta rá azonnal Fyra, mire olyan néma csend lett, mintha legalább bontották volna a vonalat. – Halló! Itt van még?

– Igen – Ginger hangja megremegett, könnyes szemmel nézett körbe, kinek adhatná tovább a telefont, aki tőle illetékesebb felvilágosítást adni a tragikusan eltűnt medvéről.

– Codiac Dunkinnal szeretnék beszélni – ismételte meg Fyra kicsit türelmetlenebbül.

– Most nem tudom adni – hadarta a lány.

– Nem? – Fyra hangja tele volt csalódottsággal. – Hol van? Mikor tudnék vele be…

– Egy pillanat! Adom az unokatestvérét! – szakította félbe a farkas alakváltót Ginger, ahogy meglátta Nathant közeledni, és buzgón integetve nyújtotta felé a telefont. – Codyt keresik! – formálta némán a szavakat a lány.

– Kicsoda?

Ginger vállai közé húzta a nyakát válaszképpen.

– Nathan Dunkin vagyok – szólt bele határozottan a medve alakváltó. – Ki keresi?

– Fyra vagyok – mutatkozott be bátortalanul az alfanőstény. Gyomra összeugrott, mert attól félt, hogy a férfi majd leteszi a telefont.

– Fyra? – Nathan hangja elrekedve recsegett.

– Te voltál itt vele? – kérdezte óvatosan Zafhyra.

– Igen.

– Adnád Codyt?

– Nem tudom.

– Nagyon sajnálom ami történt! Beszélnem kell vele! – fakadt ki remegő hangon Fyra.

– Én is nagyon sajnálom Fyra, de Codyt nem tudom adni – Nathan szinte nyögte a szavait, fájdalmas fintorral harapta be az ajkát.

– Mondanád neki, hogy kerestem és könyörgöm vegye fel…

– Nem tudom…

– Nem tudod? – Fyra a homlokát ráncolta a férfi zavaros, halk szavaira.

– Codyt… éppen keresik – vallotta be tagoltan Nathan.

– Tessék? Keresik? Mi történt? – Fyra szíve felgyorsult annak lehetőségére is, hogy esetleg a szeretett férfi kárt tehetett magában.

– Baleset – fújta kurtán Nathan.

– Milyen baleset? Nathan?! Mi történt Codyval? – A lány arcán végigszaladt az első könnycsepp, ahogy kérdéseit a rokonra zúdította. Dorothy szemei döbbenten kerekedtek el attól amiket éppen hallott.

– Milyen baleset az, ahol nem találják?! – emelte meg a hangját Fyra. – Mi történt?

Nathan próbálta összeszedni a gondolatait, a szavakat, hogyan fogalmazhatná meg a történteket, hogy ne okozzon vele riadalmat. Úgy gondolta, pont elég, ha ők izgulnak Codyért.

– Elkapta a hegyen egy csapda a lábát. Mire érte mentünk már nem volt ott.

– Tessék?

– Ezért keressük. Sebesülten ott van valahol az erdőben – hadarta Nathan. – Most leteszem, mert én is megyek…

– Nathan! Hívj, ha megtaláltátok! Értesíts, hogy mi van vele!

– Rendben, Fyra. Hívni foglak – fújta Nathan, azzal letette a telefont. Szorította lelkét a fájdalom, mert pontosan tudta, hogy milyen kicsi az esélye, hogy Codyt élve megtalálják.

Dorothy kérdő tekintetére, Fyra izgatott aggodalommal hadarta el, amit Nathantól tudott meg.

– Baleset érte! Valami csapda elkapta a lábát. Érte mentek, de addigra már nem volt ott. Most sebesülten, talán eszméletlenül ott van valahol az erdőben. Arra nem ismerős! Keresik!

Dorothy biztatóan szorította meg a fiatal kismama kezét.

– Most nem szabad idegeskedned! Gondolj a babára! Rendben lesz minden! Megtalálják!

Maximus McGinty sokadjára próbálta hívni Jaliyaht, de lánya egyszer sem vette fel a telefont. Az alakváltó dühösen dobta a konyhaasztalra a készüléket. Dean sűrűn pillantott keresztapja felé a válla felett.

– Miért nem veszi fel? – morgolódott Maximus. – Valami baj lenne Homeroval? Tegnap óta nem veszi fel a telefont!

– El van foglalva – motyogta a fiatal őrző.

– Ugyan mivel? Azt mondta még elmegy a nagyapjához…

– Talán az apám lelkét gyógyítja – morogta az orra alatt enyhe éllel Dean.

– Judah nincs Clear Creek-en – legyintett az egykori testőr. – No várj csak! Most hogy említed! Ő sem hívott vissza! – húzta ráncba a szemöldökét Max.

– Elvannak – húzta félre a száját egy fintorral a félvér, s az utolsó elmosogatott edényt is beleborította a szárítóba.

– Elvannak?

– Igen – sóhajtotta Dean, lassan fordult a farkas alakváltó felé, derekát a konyhapultnak támasztotta. – Láttam őket – vallotta be lesütve a szemét.

– És ezt csak most mondod?! Mikor?

Dean egykedvűen rántott a vállán.

Maximus nem tudta nem észrevenni a fiatal hím rosszkedvét, hiszen ordított róla.

– Mi a baj?

– Semmi – fújta Dean s még a fejét is elfordította, hogy ne kelljen állnia keresztapja kiveséző pillantását.

– Amióta visszajöttünk a Menedékházból, ilyen vagy – erősködött Maximus.

Dean, csak egy újabb hanyag vállrándítással reagált. Nem tudott mit mondani Maxnak. Még ő is próbálta feldolgozni, aminek véletlenül szemtanúja volt.

– Egyébként, mikor láttad Judahot?

– Tegnap.

– Tegnap?

– Amikor a Menedékházban voltunk.

– És nem is mondtad?!

– Más volt az eszembe! – emelte fel a hangját Dean is, aztán hirtelen elhallgatott.

– Más? – Max fürkésző tekintettel méregette az őrzőt.

– Más – fújta Dean kurtán.

– Azt mondod Jali gyógyítja a lelkét. Apád megint zavarodott volt?

– Ki minek nevezi – köszörülte a torkát az ifjú farkas.

– Tessék? – Max indulatosan írt le egy kört a kezeivel. – Ne beszélj itt nekem rébuszokba! Az előbb azt mondtad láttad őket, meg, hogy ápolja a lelkét. Nem tudsz te rendes válaszokat adni?

– Olyan társat akartál Jali mellé, akire büszke lehetsz – tört ki Deanből keserűen. – Hát olyan vejed lesz, az biztos!

– Miről beszélsz? Tudod, hogy ki…

– Egy klán vezér gondolom elég jó?! – ordította dühösen Dean, s kiviharzott az erdészházból.

– Dean! – kiabált utána Ginty, még talpra is ugrott, de egyelőre ennyi tellett tőle. Segítség nélkül nem tudott megtenni egy lépést sem, hiába is rohant volna utána a legszívesebben.

– Azonnal gyere vissza! – engedte ki még jobban a hangját, de nem volt abban a helyzetben, hogy súlya legyen a szavának.

Keserű gondolatokkal, lemondóan engedte vissza testét a székre. Eluralkodott rajta az aggodalom, s csak jóval később gondolkodott el Dean beszélgetésük alatt elhangzott utalásain, keserű kitörésén.

– Jalinak társa? Klán vezér? Judah? Áh! Az nem lehet! Azt észrevettem volna! – motyogott magában az egykori testőr, félhangosan gondolkodva.

Aztán eszébe jutottak az akkor éjjel hallott hangok, amire arcán több érzelem is átfutott.

– Ez a te felelősséged Braydon! A te hibád! – ordította önkívületi állapotban zokogva az anya.

A hatalmas medve alakváltó remegő ajkakkal, összeszorított szemmel némán sírt. Háttal állt társának, mintha csak az ablakon nézne túl, de most semmi másra nem tudott gondolni sem, mint fia elvesztésére.

William, a bátyja átérezte fájdalmát. Nagyon is! Hiszen kétszer egymás után vesztette el a párját akkor, amikor a legboldogabb eseményre várt. Ráadásul egyik alkalommal a gyermekét is. A testvér igyekezett a fájdalomból lefaragni, ahogyan az tőle telt. A vadászt és annak morbid megjegyzését nem is említette. Clear Creek-en a történtek finomított változatát ismerték, miszerint Cody egy elég veszélyes csapdába lépett bele, ami súlyosan szétroncsolta a lábát. Mire viszont odaért a segítség  már csak a leszakadt végtagot találták a csapdában.

Braydon pedig nem fogadta el Cody valószínűsíthető halálát, annak ellenére sem, hogy a több napos keresések sem jártak sikerrel.

– Hagyni kellett volna őket! Megmondtam! Nem szabad belekavarni a sors eseményeibe! Ez lett a vége! Cody meghalt!

– Nem! – ordította dühös fájdalommal a medve. – Keresik! Nem találtak holttestet! Ne is halljam, hogy Cody halott! – üvöltötte Braydon keserűen. Tenyerét mellkasára szorította. Úgy érezte összeroppantja a kín.

– Egy szülő érzi, ha a gyermeke... Cody nem halott! – morogta elcsendesülve az alakváltó, túlmerengve az ablakon.

– Dehogy érzed te! Akkor el sem küldöd őt! Ha tényleg érezted volna, amit ő, akkor tudtad volna mennyire szereti Fyrát! – Emma minden egyes szava késként vágott Braydon szívébe. Lelke legmélyén ő is saját magát hibáztatta a történtekért.

A faházból halk duruzsolásként hallatszott ki a gyógyító kántálás. Kuchur, kunyhója előtt rakott kis tűz mellett ücsörgött, hol a csillagos eget kémlelte, hol az farönköket igazgatta a lángokban. Gondolatai sokfelé jártak. A múlton és a jelenen. A fájdalmas emléket szinte újra érezte, amikor ő maga haldoklott ismeretlen sámánokkal körbe véve,  akik ugyanígy motyogtak és énekeltek fellette. Akkor ő is meg akart halni, és nem ő, hanem mások küzdöttek érte és kapaszkodtak az életéért. Megtapasztalta, hogy a keserű indulat rossz tanácsadó. Hiszen azóta, ha történtek is vele fájdalmas dolgok, de született egy fia, akire mindenkinél büszkébb volt.

A tigris hallotta a puha lépteket, éles érzékeivel pedig pontosan megállapította melyik nő közelít felé. Az ősz hajú, indián népviseletű tunikába öltözött asszony hangos sóhajjal ereszkedett mellé, az egyik farönkre.

– Nagyon erős az ifjú medve, de nagyon eltökélt is.

– Makacs – morogta az orra alatt Kuchur. – Tudom, hogy nem most fogja megköszönni…

– Az is lehet, hogy soha!

– Igen. Abban biztos vagyok, hogy soha nem fogja kimondani. De eljön az az idő, amikor másképp fogja látni.

Az asszony ráncai jóságos mosolyba húzódtak.

– Engem rád emlékeztet – mondta csendesen, s tekintetével várta, hogy a tigris hogyan reagál erre a megállapítására. – Te véletlenül nem magadat látod benne?

Kuchur arcán több érzelem futott át.

– Nem.

– Nem? Te is meg akartál halni.

– Ez egy baleset volt – kezdte egy hangos sóhajjal a medve, fejét a kunyhó felé billentve. – Ez a kölyök nem tenne szándékosan kárt magában. Talán most valamiért elkeseredett és úgy érzi nincs miért küzdenie, de ez a baleset miattam történt, Shikoba!

– Miattad? – Az asszony döbbenten ráncolta a homlokát.

– Felelőtlenül, tigris alakban lentebb vadásztam. Könnyelmű és figyelmetlen voltam, egy vadász meglátott. Sőt! A fiúnak köszönhetem, hogy a bőröm még rajtam van. – Kuchur a tűzbe bámulva mesélte el a nem is olyan régen történt emléket. – Bátor volt! Önfeláldozó! Alakot váltott, hogy engem védjen, ezzel elárulva saját magát. Felfedve, hogy mi is ő. Azóta egyre több a csapda. Az a vadász szétkürtölhette amit látott akkor! – A tigris dühösen tört ketté egy közepes vastagságú ágat és a tűzre dobta. – Az én felelőtlenségem, hogy a fiú most ilyen állapotban van.

– Értem – sóhajtotta Shikoba. – Akkor talán be kéne jönnöd és beszélned vele. Hallja és érti amit mondasz neki. Fogd meg a kezét, és vezesd vissza az életbe!

Pár percig leült közéjük a csend a tűzhöz. Aztán Kuchur elgondolkodva pillantott válla felett kunyhója felé, majd felállt és elindult. Lassú léptekkel haladt, s míg beért gondolatait és mondanivalóját igyekezett összepakolgatni.

Shikoba lánya a hidegvizes borogatást cserélte a sebláztól remegő testen, aztán lazított Cody combján a keringést elszorító kötésen. A falon lévő órára pillantott, mérte az időt, hogy mikor húzhatja azt újra szorosabbra.

– Sütöttem húst. Kinn van a tűznél. Te is egyél valamit. Anyáddal egész éjjel virrasztottatok. Amióta őt ápoljátok még enni sem ettetek. Menj – Kuchur gondoskodón terelte a fiatal, hosszú fekete hajú nőt az ajtó felé. – Itt leszek mellette. Menj, Ada!

Adaoha néma bólintással felelt, s azért mielőtt anyjához csatlakozott volna, még gondoskodón igazított a haldokló takaróján. Aztán hajolt, hogy összeszedi a véráztatta rongyokat, mire Kuchur megelőzve őt felkapott előle kettőt és a vörösre színeződött vízbe dobta őket az egyik lavórba.

– Majd én összetakarítok mindent. Úgyis el kell tüntetnem a nyomait.

Kuchur egyedül maradt a fiatal alakváltóval, aki nem félt hátrahagyni az életét. Sőt! Várta a halált. A tigris lassan ült le a saját ágya mellé, amit önzetlenül engedett át Codynak. Tekintetét végigvezette a kis asztalon sorakozó gyógyító segédeszközökön. A gyertya már szinte csonkig égett, a vadásztőre egy véres rongyon pihent, mellette pedig kis tálkában a medve testéből kiszedett golyók. Kuchur a kezébe vette a whisky-s üveget az asztalról.

– Nincs több haszontalan locsolgatás belőle! Ez a nedű nem arra való! Ha felkelsz, a többit neked kell meginnod! – dorgálta a tigris a medve utódot hangjában apai kedvességgel. Kezében elgondolkodva forgatta egy darabig az italt, majd egy mély sóhajjal tette vissza a vadászkése mellé.

– Nem is olyan régen te hoztál haza engem – motyogta Kuchur. – Érett, felnőtt, felelősségteljes, gondoskodó medveként viselkedtél. Az apád büszke lehet, hogy ilyen fiút nevelt! Nem úgy ismertelek meg Codyac Dunkin, mint aki taknyos, sértett kamaszként viselkedik. Akkor nagyon is higgadt, bölcs és rutinos voltál! Nem tudom mi az, amiért nem kapaszkodsz az élethez, de szeretném ha elmondanád majd. Úgy terveztem a fekhelyedet majd együtt rakjuk össze, és minél előbb, mert ha nem tűnt volna fel jelenleg az enyémet bitorlod. – Megmagyarázhatatlanul szorított a tigris torka, elérzékenyülve pislogott könnytől csillogó szemekkel. – Én egy magamnak való pokróc alakváltó vagyok. Legalábbis ezt mondják. Igazából, néha igenis jólesne valakivel elmorgolódni. Nekem úgy jött le abból, amiket kinn mondtál nekem, hogy nem akarsz oda visszamenni. Ha gondolod és neked is megfelel, akkor megosztom az otthonom veled. – Kuchur lehajtott fejjel millió mély és fájó érzéssel, emlékkel hallgatott el, s könnyes szemmel nézte a padlót, majd tekintete a takaró alól kikandikáló szinte szürkévé vált sérült, vérmaszatos kézre siklott. Megfogta és megszorította.

– Szóval, gyere haza! Hallod, Cody? Haza várlak! – mondta, s már két kézzel szorongatta a fiatal medve hideg, szinte élettelen kezét.

Fogalma nem volt meddig ücsörgött ott és vigyázta a haldokló alakváltó harcát a halállal, de a kezét nem engedte, s olyat tett, amit ki tudja mikor utoljára.

Magában imádkozott.

Nem szándékosan bujkált az újdonsült pár, csupán amikor visszatértek a Menedékházba, szokatlanul csendes volt minden. Nem állt szándékukban titkolni a létrejött köteléket, hiszen Judah maga kísérte el Homerohoz Jalit, s így elsőnek az öreg indián áldását tudhatták a magukénak.

– Annyira meglepődtem, amikor vadászni hívtál – Jali mosolyogva fúrta magát még jobban bele a farkas hím ölelésébe. Még mindig hihetetlen volt számára, hogy Judah ilyen lépésre szánta el magát.

– Hogy jutott az eszedbe? – Jaliyah fentebb igazodott Judah testén, állát a férfi mellkasának támasztotta, hogy a szemébe tudjon nézni. – Honnan jött ez neked?

– Ez nagyon ősi dolog – billegtette a fejét Judah, tekintetét zavartan kapkodta. – Ez tulajdonképpen ősidők óta a rituáléhoz tartozik. Mielőtt egy nőstény és egy hím kötelékbe lép, elmennek együtt vadászni.

Jali arcán több érzelem is átfutott, ahogy robbant benne a felismerés.

Talan! Istenem! Mennyiszer is vadásztunk együtt?! Azt mondta volt Wyoming-en! Akkor ők biztos, hogy beszéltek! Tudhatta mit akar Judah! Ezért utasította vissza a vadászatot! Szóval ezért! Nem akart ő megbántani! Elárulni nem akarta Judah szándékát! – kavarogtak a gondolatok az őrző fejében.

– Jali? – Judah végigsimított a fiatal nő haján, ujjbegyével cirógatva rajzolt láthatatlan, szabálytalan vonalakat a hátára. – Baj van? Nagyon elgondolkodtál.

– Nem! Dehogy! – Jali zavart mosollyal még közelebb bújt a farkas vezérhez.

– Akkor láttalak először, amikor a szurdokon szétszórtad anyád hamvait – törte meg a pár másodperces csendet Judah elmélyült, kissé rekedt hangon.

– Éreztem, hogy van ott rajtam kívül más is. – A fiatal őrző végigsimított a férfi állkapcsán, amin megint érezte a karakteres változást. Aggodalmasan támaszkodott fel s már nagy levegőt vett, hogy rákérdez az egyre gyakrabban tapasztalt finom, alig észrevehető félváltozásokra, de a vezér elterelte szándékától egy hírtelen, szenvedélyes csókkal.

– Mellettem voltál, segítettél, reményt adtál – fakadt ki Judah, kávébarnává sötétült szemei áhítattal néztek Jalira, miközben a nő arcát simogatta. – Miattad, érted jöttem vissza, Liyah!

– Értem jöttél vissza? – ráncolta a homlokát Jali zavarában.

– Igen! Vissza adtad nekem, hogy érdemes élnem! A határán voltam, hogy feladom… miattad nem tettem, Liyah.

Jali alkalmasnak látta az időt, hogy rákérdezzen az alakváltó kettős viselkedésére.

– Akkor miért viselkedtél velem úgy, olyan sokszor? Judahként olyan arrogáns és távolságtartó voltál velem.

– Annyira sajnálom! Igazad volt! Össze kellett rendeznem magam! – a farkas vezér szorosan ölelte magához a lányt. – Ne haragudj, Liyah! Igyekszem majd mindenért kárpótolni téged!

– Nem haragszom – mosolyogta Jali. – És mi történt, hogy ilyen hirtelen meggondoltad magad?

– Segítettek – Judah arcán zavart, kisfiús mosoly terült el. – Valaki nekem támadt és azt mondta, ha fájdalmat okozok neked; tőle kell, hogy féljek nem az apádtól.

– Tessék? – kacagott fel a félvér lány, tekintetét kérdőn szegezte a farkasnak.

– Azt hiszem Talannak egy életre az adósa vagyok – motyogta az orra alatt Judah elmerengve az emlékeken. – Farkasként az életét kockáztatta értem, nem is egyszer. A szavamat vette, hogy el ne mondjam az apádnak, hogy érted is.

– Értem?

– Igen. Tudod, hogy voltak bekattanásaim, amikor még farkasként gyógyítottál. – Jali bólintott a vezér szavaira. – Arra is emlékszel, amikor egyszer arra utasítottalak utolsó éber tudatommal, hogy fuss? – Jaliyah újabb bólintással felelt. – Akkor, Talan kockára téve az életét, hogy akár szét is téphetem, megállított. Nagyon súlyos sebekkel lábadozott a barlangomban.

– Onnan vannak rajta azok a csúnya sebhelyek? – Jalit ledöbbentették Judah megosztott emlékei.

– Egyszer elém is ugrott, felfogva egy vadász nyilát. Sebesülten is engem óvott a zuhanás közben – folytatta a vezér. – Láthatatlan testőröm és őrzőm volt. Sokszor éreztem a barlangom közelében. Farkasként őrködött a szurdokon.

– Aydin tökéletesen választott, amikor őt tette utódjává – sóhajtotta Jali.

A vezér forró ölelése, lassan enyhült, borostyánbarna szemével zavartan tekingetett mindenfelé a szobában, miközben kényelmetlenül feszengett, igazodott.

– Igen – motyogta egyetértően Judah, s egy hangos mély sóhajjal zárta le az emlékezést. Lassan csúszott ki a takaró alól, engedve társa testét.

– Lemegyek Jared Normanhoz – jelentette ki, mire Jali szemei elkerekedtek.

– Most? Veled megyek!

– Nem kell – rázta meg a fejét a vezér.

– Ugye nem fogsz nekimenni?!

– Nem – mondta elgondolkodva Judah. Fejében folyamatosan Talan szavai zakatoltak.

„Arjunnak kellett erőszakhoz folyamodnia, hogy utóda szülessen anyádtól. Ez azt jelenti, hogy te egy sírig tartó szerelem gyümölcse voltál, anyád pontosan ezért vette Arjun McElhanely esküjét. Az életben maradásodat biztosította vele.”

– Nem fog felzaklatni a találkozásotok? – zökkentette ki a gondolataiból Jali a vezért.

– Nem fogok a torkának ugrani, Jali. Ne félj! – Judah biztató mosollyal simított végig az őrző arcán, miközben magára vette ruháit. – Csak kérdezni akarok tőle valamit.

Csak a magad nevében beszélj – horkant fel benne Adahy.

– „Te sem fogsz a torkának ugrani! Beszélni fogunk vele!” – utasította rendre magában Judah az érezhetően feldühödött farkast.

Jali bátortalanul mondta ki a kérdését, ami őt is foglalkoztatta, csak másléppen.

– Azt akarod tudni, hogy ő erőszakolta-e meg az anyádat?

Judah egy pillanatra megdermedt a mozdulatban.

– Tudni akarom, hogy ki ő – fújta ki egy mély sóhajjal a farkas.

– Veled megyek, ha…

– Négyszemközt akarok vele találkozni, Jali. Ne haragudj.

– Rendben, semmi gond. Nem Normanért, hanem érted aggódom. A lelked nyugalmáért.

– Már nem háborog a lelkem – mondta a vezér, leült az ágy szélére, s hogy megnyugtassa, magához ölelte a társát. – Lassan minden a helyére kerül.

– Ennek örülök! – Jali belefúrta magát Judah karjaiba. – Én meg elmegyek apához. Este láttam, hogy már egy rakatszor hívott. Megnyugtatom, hogy élek.

Judah millió gondolattal a fejében haladt le a hosszú lépcsősoron.

– „Te honnan ismered? Mi dolgod volt vele?”

Sokáig nem jött válasz, majd határtalan gyűlölettel visszafojtott indulatos hangon jöttek a szavak Adahyból.

– „Megjelent egy nap és azt mondta, hogy ő az apám. Nekem is volt olyan formám, mint neked. Kiszakított belőle.”

Judah megtorpant, mellbevágták a hallottak. Egy csomó kérdés szaladt össze benne, de főleg az, hogy végül is kicsoda, aki a pincében van.

Mindeközben Jared agyában csak az zakatolt McGinty látogatása óta, hogy mielőbb vissza tudja vinni a jeladót, bizonyítva vele Beto halálát. Elviselte az egykori testőr faggatózását, a dühös szitkait és vádjait. Leperegtek róla. Akkor arra összpontosított hogy a folyosón várakozó Dean be ne menjen hozzá. Viszont a durva számonkérés csak kapóra jött neki. El is raktározta az emlékezetében, ha Gorman kutakodna az elméjében akkor azokat találja meg.

Kifinomult érzékei veszélyt jeleztek. Érezte Judahot közeledni, és a találkozás vele, nagyon nem volt szerencsés semmilyen szempontból. Most sokkal veszélyesebb volt számára, mint amikor annak idején Judah, Avery védelmére kelt. Jared ugyanis tudta a vezér nagy titkát a benne lévő farkasról, és pont ez jelentette a Giant számára a legnagyobb veszélyt.

Nem sok ideje maradt gondolkodni. Nyílt börtöne ajtaja és Judah állt a küszöbén. Pár másodpercig kutatva szegezte tekintetét a fogolynak a vezér, aztán lassú léptekkel megindult felé.

Jared először csak lesütötte a szemét, majd a fejét is leszegte. Nem akarta még a tekintetével sem elárulni, hogy ki is ő neki, és a benne lévő farkassal sem kívánt szembenézni.

– Szóval te, egy Giant Wolf alakváltó vagy? – jött az első kérdés.

– Igen.

– Honnan jöttél? A Giant Wolfokról először gyerekkorom meséiben hallottam és sokáig úgy tarottam csupán mítoszok alakjai.

– Pedig létezünk – morogta még mindig lehajtott fővel az egykori vezér.

– Igazak a legendák?

– Nem tudom milyen legendákra gondolsz. Szimplán létezünk, és kész.

Judah kutakodó tekintettel járta körbe Jaredet, aki mindig úgy fordította a fejét, hogy ne tudjanak egymás szemébe nézni.

– A kapun át jöttél?

Jared hezitált hogyan válaszoljon. A kérdés kissé elgondolkodtatta és feltételezni engedte azt a lehetőséget, hogy Judahban lévő farkas talán mégsem fedte fel magát a zavarodottságból visszatért vezér előtt. Hiszen az állat tudta, hogy ki ő, és tisztában volt a farkas haragjával.

Hallgatott, miközben épp csak egy pillanatra nézett fel.

– Tudnom kell, hogy mi van odaát. Egy nagyon jó barátom fiának át kell kelnie. Az Akadémiára – folytatta Judah higgadtan.

– Mikor?

– Még nem jött időpont. Nem tudjuk mennyi ideje is van még pontosan.

Hosszas csend ült közéjük, mindkét alakváltóban kavarogtak az érzések és a gondolatok.

– Azt hittem te is a jeladóról fogsz faggatni – próbálta terelni a vezér gondolatait Norman, hiszen pontosan érezte fia buzgó érdeklődését származása és az igazság iránt.

– Nem – köszörülte a torkát Judah. – Engem inkább más érdekel.

– Más?

– Mi van a kapun túl? Mire számíthat a fiú?

Jared felemelte a fejét, s belenézett fia szemébe. Látni akarta kivel beszél.

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy miért jön át? Kiképzésre, vagy meghalni?

– Kihasználva pillanatnyi zavarodott állapotát, rávették, hogy jelentkezzen. Aztán fizettek azért, hogy odaát meghaljon – foglalta össze röviden Juan helyzetét, Judah. – Így tudom.

– Akkor nincs esélye.

– És ha egyszerűen nem megy át?

– A fejvadászok akkor is elvégzik a bérgyilkosságot, amiért nyilván már fizettek is. Megkeresik itt és megölik – Jared igyekezett tárgyilagos lenni. A nyersen tálalt igazság attól még fájt a vezérnek.

Judah közelebb sétált a fogolyhoz, Jared minden izmában megfeszült, s tekintetét azonnal elkapta, ahogy meglátta a kávébarna árnyalatot belekúszni Judah íriszébe.

– Emlékszem rád – mondta Judah, tekintetét le nem vette a Giantról. Hangja kissé elrekedt, megköszörülte a torkát.

Jared hallgatott, miközben mentális erejét élesre állította. Itt megtehette, nem volt a közelében Gorman. Érzékelte a vezérben lévő farkast, ahogy lassan, de határozottan és dühtől fűtötten igyekezett a felszínre.

Judah is érezte az indulatosan, mélyről előre kúszó Adahyt.

– „Maradj veszteg!” – utasította a forrongó identitást magában.

– Nem tudtam, hogy az őrző hozzád tartozik. Bocsáss meg! – hadarta Jared, igyekezett terelni.

Judahot meglepte a robosztus alakváltó hirtelen alázatossá vált hangneme.

– Akkor emlékszel a társamra is, aki terhes volt a fiammal! – Judah egészen közel ment Jaredhez, de a hím még mindig a földre szegezte tekintetét. – A testőröm azt állítja megkezdted a testét! – emelte fel a hangját Judah, Adahy pedig ugrásra készen ott volt elméje hátterében, de egészen közel a felszínhez. – Miért tetted?! – ordította fájdalmasan Judah, s egy hirtelen mozdulattal elkapta a Giant állát arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Ki vagy te?

Jared makacsul hallgatott, miközben fejében végigfuttatta a lehetséges alternatívákat, azon hezitált, mi lenne a jobb megoldás. Úgy gondolta, ha Judah ilyen makacsul kérdezi őt a személyéről, a benne lévő farkas talán mégsem árult el róla neki semmit. Végül úgy döntött ő mondja el előbb az igazat, de úgy, hogy azzal ne veszélyeztesse az inkognitóját, ha majd visszatér a kapun.

– Az apád vagyok! – sziszegte Norman, Judah arcába az igazságot, ami a vezért láthatóan egy pillanatra leblokkolta. Judah még levegőt is elfelejtett venni, főleg azok után, amit idefelé tartva Adahy mondott neki.

Jared láthatóan könnyedén rántotta ki a kezét tartó egyik láncot a falból. Elkapta Judah nyakát és egy hihetetlen gyors mozdulatsor kivitelezése végén a sziklafalnak szorította a megdöbbent vezért.

– Úgy akartam anyádat, mint soha senkit! – hörögte vérben forgó szemekkel Jared. – Ölni, meghalni, bármire képes voltam érte! Elszakították tőlem és visszaküldték ide! – dübörögtek a szavai, amiben benne volt minden keserűsége és indulata.

Judah elbizonytalanodva hallgatta a magából kifordult Giant vallomását. Tekintetével a szabadulás lehetőségét kereste, miközben érezte, hogy Adahy is erősíteni próbálta őt belülről. Kezei karmokká formálódtak, de Judah mégsem használta őket a Giant ellen. Talan szavai jutottak eszébe:

„te egy sírig tartó szerelem gyümölcse voltál”

Most vallotta be, hogy ő az apám! Talan pedig azt mondta, hogy a szüleim a sírig szerették egymást! – zakatolt Judah fejében, s Adahy többszöri biztatására sem fordult Jared ellen. Kivárt.

– „Ne bízz meg benne! Nekem is azt mondta, hogy ő az apám, aztán mégis elszakított az emberi énemtől! Egy apa, hogy tehet ilyet?”

Jared egy erőteljes mozdulattal tépte le az anyagot a vezér egyik karjáról, karmai a húsába vájtak.

– Ez vagyok én! – dörögte Norman véres nyomot hagyva Judah bőrén, aztán mielőtt a vezér is használhatta volna a karmait, a Giant a szemközti sziklafalnak vágta a testét. Judah érezte, hogy a fogoly nem adta bele a támadásba minden erejét. Még nagyobb zavar lett benne, ahogy lassan felállt és tekintettét le nem vette a fújtató alakváltóról, akinek egyik kezét és lábait még tartották a láncok.

Olyan erő van benne, hogy simán ki tudna sétálni – állapította meg magában Judah, miközben sután tett néhány próbálkozást, hogy igazítson a megszaggatott ruháján.

Mi tartja vissza? A jeladó? Vagy van más is? – Gondolatai közepette lassan araszolt az ajtó felé, miközben visszaalakultak a kezei. Legbelül biztos volt benne, hogy nem fogja még egyszer megtámadni őt a robosztus alakváltó. Hiszen ha akarta volna, akár meg is ölhette volna.

Nem kapott válaszokat, csak még nagyobb lett benne a zavar. Kifordult az ajtón, s ahogy sietve szedte fel a lépcsőfokokat a szerzett sebet vizsgálgatta a karján.

– „Mondtam, hogy ne bízz meg benne! – fújtatott benne Adahy.

– Hallgass! Ha meg akart volna ölni, könnyedén megtehette volna! – kelt a Giant védelmére Judah, ami nagyon nem tetszett a benne lévő farkasnak. Érezte, ahogy Adahy dühös sértettséggel mélyen hallgatásba vonult.

Judah egyenesen Braydonhoz ment, aki segített neki lekezelni a sérülését.

– Nem kellett volna lemenned hozzá egyedül – dorgálta morogva a medve, amire Judah csak egy tanácstalan fintorral reagált.

– Olyan információ birtokába jutottam, hogy azt hittem, megtehetem – motyogta kissé csalódottan a vezér, karját elhúzta a vízsugár alól, majd felitatta róla a vért.

– Az apád tűzött ki a fejére vérdíjat, mert rajtakapta, hogy az anyád körül ólálkodott. Mit vártál?

– Tudom. Sőt! Ő maga mondta az előbb, hogy ölni és meghalni is képes lett volna az anyámért.

– Akkor mégiscsak igaz, hogy erőszakot vett az anyádon – sóhajtotta együttérzően Braydon.

– Én másképp tudom – morogta az orra alatt Judah s levette a törölközőt a karjáról, hogy Braydon beköthesse. Megakadt benne a levegő a felismeréstől, hogy nem egy véletlenül ejtett karmolás volt a karján. Egy motívumot ábrázolt. Judah döbbenten meredt a karjába vésett jelre.

– Ez meg mi? – vonta fel a szemöldökét Braydon.

– Fogalmam nincs – ingatta a fejét Judah. – De éreztem, hogy nem megölni akart. Ezzel valami szándéka volt! Neked nem ismerős?

– Nem – vágta rá határozottan Braydon, majd hirtelen eszébe villant, hogy McNulty valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig kezeskedett az idegenért. – Kérdezd McNultyt!

– Kit?

– McNultyt! Nekem egyszer azt mondta, ne akarjam tudni, hogy ki ő csak bízzak benne. Talán ő többet tud róla.

Judah tessék-lássék módon tekerte be a sebét, aztán sietve távozott. Eltökélt szándéka volt, hogy szóra bírja a következetes és titokzatos farkas klán vezért, akit mindig is nagyra tartott és tisztelt.

Kuchur levest készített, és az ősz hajú sámán Shikoba utasításai szerint teát. Sűrűn pillantott az ágyán lázálomtól gyötörve néha fel-fel nyögő alakváltó felé. Mikor elkészült az erőt adó leves, lassan kényelembe helyezte magát a mogorva tigris a fiatal medve betegágya mellett. Egy kemény fatáblát fektetett a combjára, papírt és ceruzát vett elő, s vázolgatni kezdett különböző állatokat. Közben éberen figyelt a halállal harcoló, megcsonkított medve minden mozdulatára. Azonnal ki is szúrta, amikor egészen másképpen vette a levegőt. Tekintetét kutatóan szegezte az alakváltónak, akinek az arcán észrevette a végig gördülő könnycseppet. Cody nem szólt, a szemét sem nyitotta ki. Némán sírt.

– Üdv az élők között, kölyök! – motyogta Kuchur s félredobva vázlatait közelebb húzta a nehéz széket az ágyhoz.

Cody pislogva nyeldekelte a könnyeit, ahogy lassan nyitotta a szemét és makacs némaságban a plafont bámulta, a tartógerendát.

– Jobb lett volna ha meghalok – suttogta erőtlen hangon a fiatal medve.

– Az nem olyan biztos – sóhajtotta Kuchur s óvatosan megpaskolta az eszmélő beteg épp vállát.

– Mióta vagyok itt?

– Pár napja.

– Tudják?

– Rajtam és a két sámánon kívül aki az életedért küzdött, senki. Utolsó éber kérésed az volt, hogy ne szóljak senkinek. Hát nem szóltam. Tiszteletben tartottuk az akaratodat.

– Hát nem egészen, mert élek. Azt is kértem, hogy hagyjatok meghalni – nyögte keserves arckifejezéssel Cody.

– Van ami nem teljesíthető – morogta Kuchur. – Ez nem olyan egyszerű!

– Miért? Tök egyszerű lett volna, ha ott hagytok!

– Ha olyan egyszerű elmenni egy bajbajutott mellett, akkor megmondanád te miért nem tetted, kölyök?! – A tigris egészen közel hajolt a magatehetetlenül heverő medvéhez. – Ha másképpen nem tudod elfogadni, akkor vedd úgy, hogy így kvittek vagyunk. Egyenlítettem!

Csend vette birtokba a szobát. Kuchur a tűzhelyhez ment, s kavart egy utolsót a levesen, aztán két tányért tett az asztalra.

– Enned kell – motyogta a tigris. – Shikoba hagyott itt gyógynövényeket is, teának. Felerősödsz, aztán azt csinálsz és oda mégy ahová akarsz. Így megfelel neked?

Codyban rengeteg érzelem kavargott. Dac, keserűség, düh.

Váratlanul megindultak belőle a szavak:

– Azt hittem ő is úgy szeret engem, mint én őt – motyogta remegő hangon a fiatal medve. – Aztán még azt is titkolta, hogy együtt fognak dolgozni! Megkérte a kezét a szemét! Mikor odamentem, ott térdelt előtte gyűrűvel a kezében. Arról is hallgatott, hogy találkozgatnak! Nincs miért visszamenjek! Higgyék azt, hogy meghaltam!

Kuchur némán hallgatta Cody fájdalmas szavait. Át tudta érezni a fiatal alakváltó csalódottságát. Ő már többször is átélte ezt a keserű csalódást.

Tálcára pakolta a tányérokat, s némán félülésbe segítette a még gyenge medvét. Gondoskodón igazította a párnát, a takarót, majd Cody combjára tette a tálcát. Végignézett a meggyötört testén, a mozdulatlanul lógó kissé elszürkült  bekötözött karján.

– Segítsek?

Cody makacsul összeszorított ajkakkal rázta meg a fejét, próbálta mozgásra bírni az ujjait. Nem igazán érezte a végtagot. Úgy, ahogyan a lábát sem.

– Idő kell hogy újra használni tudd – mondta csendesen Kuchur, ahogy figyelte Cody igyekezetét.

– Majd akkor eszek, ha egyedül is tudok!

– Az értelmetlen makacsság nem erény, kölyök – morogta a tigris maga alá húzva a széket. Megkavarta a levest, aztán merítette a kanalat, hogy megetesse a magatehetetlen lábadozót.

– És azt is jól vésd az eszedbe, hogy a hím udvarol, a nőstény választ – okította tovább Kuchur az elkeseredett fiatal medvét. – Fogadd el a döntését. Ha tényleg szereted, tiszteletben tartod, hogy mást választott.

Codyt marta a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, úgy érezte mellkasát szétfeszíti a keserű düh, legszívesebben felordított volna. Érezte, hogy ujjaiban az izmok megrándultak, fájdalom hasított a karjába, egészen a válláig. Megragadta a tigris csuklóját, ahogy Kuchur már emelte a kanalat. A két alakváltó tekintete találkozott. Mindkettőjüket meglepte a mozdulat.

– Helyes! – szakadt fel a tigrisből elismeréssel, aztán büszkén, de óvatosan lapogatta meg Cody vállát. – Pontosan erre kell használnod a makacsságodat! – Kuchur felállt, s a megcsonkult lábat kezdte el vizsgálgatni. – A közeljövőben szükséged lesz rá – sóhajtotta a remete alakváltó. – Sajnálom, de egy kicsit fentebb kell vágni a lábadat, hogy ne veszítsd el az egészet – állapította meg.

Cody némán meredt egy darabig a kötésbe csavart lábára - vagyis ami megmaradt belőle -, aztán lassan a szájához emelte az első kanál levest.

Nem szólt, csak egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette, és elfogadta Kuchur bejelentését.

Dagny jutott az eszébe a makacs némaságával.

Most neki is jólesett hallgatásba burkolódznia.