FARKASOK UTÓDAI - 10

A gyász rengeteg feszültséggel volt telve a McElhanely rezidencián annak ellenére, hogy Lawrence utódlását senki nem vonta kétségbe. Bridget bár tudta, hogy ki követné törvényesen az elhunyt vezért, de több okból is hallgatott. Esküt tett a haldokló Arjunnak, de mindezek mellett okos, taktikus alfanőstény volt. Lawrence fenyegetése mélyen belé égett, és a legkevésbé sem akarta, hogy elsőszülött gyermekének bármi baja is essen.

A nevelőapa pedig tett róla, ha nem is likvidálja, de eltávolítsa a kormányzás közeléből is a törvényes utódlás várományosát.

– Döntöttem – mondta kemény határozottsággal Lawrence, amit Bridget makacs, néma hallgatással nyugtázott. Nem szakította félbe semmilyen ellenvetéssel férje mondandóját.

– Kap egy kemény kiképzést, ami majd csak a javát fogja szolgálni. – Lawrence az íróasztal fiókjából egy nagyobb méretű borítékot vett elő és párja felé fordította, hogy a nő is jól lássa a feladót és pecsétjét. Bridget szemei elkerekedtek, tekintetét vezér párjának szegezte.

– Te, a Kapun túlra küldöd? – szakadt fel az anyából a felismeréssel az aggódás.

Lawrence önelégült vigyorral rántott a vállán.

– Légy büszke a fiadra, Bridget! Felvételt nyert az Akadémiára!

– A Kapun túl! – Bridget indulatosan csapott ököllel az asztalra. – Miért küldted a Kapun túlra, Rence?

A férfi fölényes mosollyal állta társa gyilkos tekintetét.

A Kapu a föld alá nyúló barlangrendszerben volt, ahonnan a legendájuk szerint az őseik jöttek át sok-sok évszázaddal ezelőtt. Akkor menekültek arról a helyről, amit az idők elteltével az ott rekedteknek a maguk módján és törvényeik szerint mégis sikerült élhetővé tenniük. Ki maradt erőfölényben a sok ott élő létforma között, mi lett az alakváltók és az emberek viszonyával, arról hiteles információk nem igazán voltak. Ám nagyon kivételes esetekben volt rá példa, hogy különböző okokból küldtek és fogadtak fajtabélieket. Egykor például így érkeztek Marcus N. Weaver szülei is a klánhoz. Az ő tapasztalatszerzésük akkor annyiból állt, hogy omega besorolást kaptak. A hallgatag és visszahúzódó fiatal farkasra még McGinty figyelt fel, s annak ellenére, hogy rendellenességgel született a hím alakváltó, ő meglátta benne a csiszolatlan gyémántot és a testőrség elitjéig egyengette az útját. Az idő McGintyt igazolta, mert Marcus elismert és megbecsült tagja lett a személyi testőrségnek.

Egyértelmű volt, hogy Bridgetnek azonnal ő jutott az eszébe.

– Rendben, ha ezt akarod, legyen – Bridget nagy levegőt vett, büszkén húzta ki magát. – De ahhoz ragaszkodom, hogy ne egyedül menjen.

– Dadust akarsz mellé? – kérdezte gúnyos éllel az új vezér.

– Apád, Judahot sem egyedül küldte tanulni! – vágott vissza azonnal az alfanőstény.

Lawrence pár másodperces töprengés után, legyintett.

– Legyen – biccentett egy vállrándítással. – Van kiszemelt személyed is?

– Marcus N. Weaver – mondta határozottan Bridget, mire a férfi arcán újra megjelent a gúnyos vigyor.

– Marcus! Hát ki más!? – engedte ki a hangját a vezér, mintha csak szónokolt volna. – Ginty kutyája!

– Nem Ginty miatt! – vetette oda a nő. – Te is tudod, ő onnan való.

– A szülei valók onnan, ő már itt született. Amúgy meg, egy selejt! – fröcskölte Lawrence megvetéssel. – Isten tudja, miért volt apám ilyen szamaritánus, hogy körülvette magát mindenfelől összekapart árvákkal meg számkivetettekkel. De tudod mit? Ha te, egy ilyenre akarod bízni a fiad életét, ám legyen! Az sem érdekel, ha Juan mellé rendeled, mint apám Gintyt, Judah mellé.

Bridget-et nem tántorította el párja véleménye. Ismerte annyira az elhunyt Arjunt, hogy a megboldogult vezér, semmit nem tett ok nélkül! Sejtette azt is, hogy nem szenilitásból ragaszkodott annyira Juanhoz, és az idő őt igazolta, amikor az öreg alakváltó halálos ágyánál megtudta, hogy Maximus, Arjun McElhanely első szülött utóda!

– Mikor megy át?

– Te is tudod, hogy a kapu nem mindig nyílik meg. Évente kétszer, a tavaszi és az őszi nap-éj egyenlőség napján, vagy pedig megadnak egy időpontot.

A nő magában már azonnal számolta az időt.

A tavaszi kiesett, azt már elhagyták. Az őszi dátumig pedig, még volt pár hónap. Vagyis volt néhány hónapja kitalálnia valamit, hogy Juan elkerülje az átlépést a kapun.

Dean fejében kavarogtak a gondolatok, ahogy gázolt a bokrok között, szokásos körútját járva az erdőben.

„Te, nem fogsz átalakulni, Dean. Nem leszel farkas.” – dübörögtek keresztapja szavai a fejében.

„Sajnálom fiam, ezzel barátkozz meg.” – Mint egy zombi úgy menetelt, csak néha tolta el az útjából az ágakat, húzta félre a fejét.

Hirtelen megtorpant, ahogy elfogytak a fák és csak a kék eget látta. Előtte pár lépésre még volt föveny, aztán sziklás rész és eltűnt a talaj. Úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a szurdokhoz ért. Lassú léptekkel kisétált a peremig, lenézett az alatta elterülő erdőre, sziklákkal szegélyezett patakra.

Zakatolt a szíve, zubogott a fejében a vér, milliónyi dobként szaggatta a dobhártyáját. Nehéz volt levegőt vennie, mintha csak a mellkasára ültek volna. Szorította a torkát, marta a szemét a könny. Próbálta rendezni a levegőjét, úgy érezte szétszakad a mellkasa. Úgy érezte, ordítania kell.

Kiengedte a hangját.

Mint egy vadállat üvöltött fel, szabad utat engedve fájdalmának.

A friss szél beletúrt a hajába, jobban már nem kócolhatta össze.

Lassan visszatért a levegő a tüdejébe, egyre tisztábban hallotta a vízesést. Lenézett a mélybe. A kiszögelés alatt hatalmas, éles sziklák, kövek között zubogott a víz. Hol gyorsabban, hol csendesebben.

A szurdok, és a vízesés, amiről a keresztapám beszélt! – jött a felismerés.

Nincs az, aki ilyen zuhanást túlélne. Hiszen, ha apró darabokra zúzza a csontjait, a fejét, már a gyógyulási képességét is elveszíti… vagyis belehal – vezette végig logikusan a gondolatát a történteken, amit Ginty mesélt neki.

Szóval, eddig tudta követni. – Dean lenézett a mélybe, aztán hátrálva pár lépést tekintetét körbevezette.

Itt készült a fotó is! – bevillant a szüleiről a kép, a helyszín. Érezte, hogy újra gyorsabban vert a szíve.

Hát persze, hogy ide jött végezni magával. Ide jött meghalni, miután mindenkit elvesztett, akit szeretett – zakatoltak agyában a gondolatok, torkát újra szorították a könnyek. Átérezte apja elkeseredett fájdalmát, hiszen tulajdonképpen most ő is egyedül érezte magát, ahogy megtudta: a szülei meghaltak.

Félkábultan a gondolataitól, újra a peremhez araszolt. Tekintetét vonzotta a mélység. A tiszta vízen csillogva táncoltak a nap sugarai, el-elvakították.

Csak egy lépés – villant át az agyán –, hiszen én úgy sem vagyok hallhatatlan.

Mozdult a lába, miközben végigszaladt a gondolat a fejében, hogy ugyan mégis ő mennyi évig fog majd élni?

A vészjósló morgás mögüle jött és azonnal kijózanította kusza, homályos gondolataiból. Csak a fejét fordította a hang irányába, válla felett hátranézett.

A mélybarna és fekete árnyalatai keveredtek az átlagosnál jóval nagyobb termetű farkas bundáján, aki fenyegető tartással vicsorgott rá.

Dean szemöldökét meglepetten vonta fel, az állat láttán. Nem csupán a mérete volt szokatlan, de a viselkedése is. A félvér semmilyen hirtelen mozdulatot nem tett, mégis legalább olyan vehemenciával acsargott felé a vadállat, mint ahogy keresztapja dorgálta pár napja a fiatal férfit.

– Menj a dolgodra – morogta Dean, szinte csak az orra alatt, a félelem vagy ijedtség legapróbb jelét sem mutatva. Aztán visszafordult a mélység felé.

Az állat egy hirtelen mozdulattal Dean lábánál volt, elkapta a bokáját. A fiatal félvérnek védekezni sem volt ideje. A fogakat szinte a csontjáig érezte hatolni. Párszor még egyik lábán szökkent a soha nem látott farkas után, ahogy az húzni kezdte, aztán egyensúlyát vesztve hanyatt esett.

– A pokolba veled! – eresztette el a fogai között dühösen Dean, még legyintett is az állat felé, aki továbbra sem eresztette, kitartóan cibálta el a peremtől. A fiatal félvér érezte a bakancsában is a meleg ragadós vért, ami átfestette nadrágja színét a lábszárán.

– Takarodj! – szólt rá az állatra erélyesebben, mert bántani nem akarta. Nem igazán látott a farkas viselkedése mögött valódi gyilkos szándékot, hiszen csak húzta és cibálta őt, mintha a szakadéktól akarná távol tartani.

Dean nem is tudta mi fájt most jobban. Az állat okozta sebe, vagy a tehetetlen dühe, lelke fájdalma.

A hatalmas vadállat miután behúzta őt a fák közé, váratlanul eleresztette, aztán úgy fordult, hogy elállja az útját a perem felé, miközben pár lépést hátrált tőle, de továbbra is vicsorgott rá.

Dean gyanakodva méregette a furcsa farkast. Eszébe jutott, amikor medve alakjában találkozott Codyval, és még nem tudta, hogy ő az.

Keresztapámat még soha nem láttam farkasként – futott át az agyán.

– Max? – kérdezte bizonytalanul Dean, mire az állat egy pillanatra megdermedt a névre, tekintetét az övébe fúrta. A fenyegető vicsorgás abbamaradt. Szemei zavarossá váltak, lassan besötétedtek, s mint aki tanácstalan, furán ingatta a fejét, hol leült, hol talpra állt, topogott.

Nem, mégsem ő az. Bajban is lettem volna, ha igen! Akkor lebuktam volna, hogy majdnem mit is tettem, s akkor kapnám csak igazán a nagy fejmosást! – zakatoltak Dean fejében a gondolatok, miközben az egyre furábban viselkedő állatot figyelte. Valami nagyon nem volt rendben vele. A méretei ugyan meghazudtolták, hogy közönséges állat lenne, de nem úgy viselkedett, mint egy alakváltó.

Valami zavar lehet a fejében – állapította meg végül Dean.

– Hagyj engem békén! – legyintett felé egy tessékelő mozdulattal. – Keress más játszótársat, vagy kaját, vagy mit tudom én mit – morogta a félvér, miközben - azért óvatosan -, feltápászkodott.

A farkas furcsán forgatta a fejét, kapkodta zavaros tekintetét, és lassan hátrált.

– Na, menj a dolgodra, az enyémbe meg ne szólj bele! – Dean dühösen küldte az állat felé a szavait. Megmozgatta a bokáját. Nem lepte meg, hogy a vérzés hamar elállt. Nem először tapasztalta már meg, hogy irreálisan gyorsan gyógyultak a sebei, de a mozdulatra még belenyilallt a fájdalom.

– Addig takarodj előlem, amíg meg nem gondolom magam, és ágyelőt csinálok a bundádból – fenyegette meg morogva a félvér a farkast. Felfogott egy száraz fadarabot, ami éppen kézközelben volt, és az állat felé dobta. A farkas odébb lépett ugyan - bár az elszáradt fadarab nem sokat tudott volna neki ártani -, s csak nézett a fiatal, dühös férfire. Az értelem visszajött a szemeibe, s vele együtt az érdeklődés. Úgy pislogott Deanre, mintha már találkoztak volna, mintha a fiatal félvérnek emlékeznie kellett volna rá, s azt kérdezte volna a szemeivel: „Nem ismersz meg?”

Vegyes, s mindkettőjük számára megmagyarázhatatlan érzelmekkel nézték egymást.

Dean egyáltalán nem érezte, hogy a legkisebb veszélyt is jelentené rá az állat, még annak ellenére sem, hogy az pár perce nekiugrott és elég csúnya sebet ejtett rajta. Úgy mondott volna még valamit, de fogalma nem volt, hogy mit. Korholni nem akarta az állatot, a dühe már szertefoszlott.

Legyintett egy suta mozdulattal, aztán elindult haza, maga mögött hagyva a tanácstalan zavartságban ácsorgó farkast.

Egy idő után már gond nélkül tudta használni a lábát, hiszen gyorsan gyógyult.

Arra számított, hogy Max nem lesz otthon, de nem így volt. Amikor benyitott a vadászház ajtaján, az alakváltó éppen kávét öntött magának a konyhaszekrénynél. Végig nézett az elég zilált fiatal félvéren, a véres nadrágszár láttán felszaladt a szemöldöke.

– Veled meg mi az ördög történt?

Szóval, nem ő volt! – konstatálta Dean magában.

– Én is kérek – mondta aztán elodázva a választ, fejével a kávé felé bökött, mire Max egy biccentéssel tett eleget a kérésnek. – Elkapott egy farkas – sziszegte aztán a fogai között Dean, mintha még mindig fájt volna a sérülése, miközben leengedte magát az asztal melletti székre.

– Egy farkas? – Max a homlokát ráncolva ült maga is az asztalhoz, a gőzölgő fekete italt Dean elé tolta.

– Jah – fújta a fiatal félvér, zavarában öt újjal próbálta rendezni kócos haját.

– Az meg, hogy?

– A fogaival – húzta félre a száját Dean, bár pontosan értette, hogy keresztapja mire célzott a kérdésével.

A tapasztalt alakváltó valószínűtlennek tartotta, hogy egy farkas minden ok nélkül támadjon.

– Na, nem mondod?! – horkant fel McGinty, s kihajolt egy kicsit az asztaltól, hogy jobban lássa a sérült végtagot. – Mutasd! – intett aztán a kezével is.

Dean kényszeredetten ámde engedelmesen bontotta a bakancsát, letaposta a sarkáról, aztán kelletlenül odébb rúgta. Lehajolt, és felhajtotta a nadrág megtépett, véráztatta szárát. Halványan még látszottak a hatalmas fogak nyomai.

Maximus elég tapasztalt volt ahhoz, hogy azonnal kiszúrja a szokatlanul nagy állkapocs méretet a harapásból.

– Hogy-hogy neked esett? – kérdezte McGinty, közelebb hajolt, aztán visszaegyenesedett.

Dean a vállát vonogatta, kerülte keresztapja kutakodó pillantását.

Hát, ha nem ő volt az a farkas, akkor nem is kell tudnia – döntötte el magában a félvér.

– Megtaláltam azt a szurdokot – kezdte –, a vízeséssel. Épp lenéztem, hol vethette le magát az apám, amikor elkapta a bokámat.

Max tekintetét kivesézően szegezte Deannek. A gondolatok összecsaptak benne, amikbe elnehezült légzéssel még az izmai is beleremegtek.

Judah? Mégis csak élne? Ennyi év után… hol volt eddig? Tudja, hogy Dean a fia? Miért bántotta? – tódultak a kérdések a fejébe. Nagyot sóhajtva felállt az asztaltól, felfogta a két kiürült csészét és a mosogatóhoz sétált.

– Milyen volt?

– Mint egy farkas – rántott a vállán Dean, szándékosan nem említette az állat méretét.

– Igen, ezt már letisztáztuk – morogta az orra alatt Maximus, miközben szokatlanul sokáig bíbelődött a két csészével a csap alatt. – Nagyobb volt az átlagosnál? Milyen volt a színe? Nem tapasztaltál rajta semmi furcsát?

Deanben egy pillanatra még a levegő is megakadt a sok kérdésre, amiket úgy tett fel keresztapja, mintha nagyon is tudta volna milyen farkas volt a szurdoknál.

– Sötét árnyalatú, mély barna, fekete… – kereste a legjobb hasonlatokat a színekre –, aranysárga.

Max figyelmesen hallgatta a szavait, miközben elgondolkodva forgatta a már patyolat tiszta csészét a vízsugár alatt.

– Sérült lehetett – mondta ki végül Dean. – Volt egy pillanat, mikor elég érdekesen forgatta a szemét, meg a fejét. Biztos valamikor komoly ütés érhette a koponyáját – hadarta.

– Lehet – bólintott Maximus, rántott a vállán, aztán nagy levegőt véve hirtelen témát váltott. – Minden etetőt végignéztél? – kérdezte.

– Nem – vallotta be Dean. – A szurdoktól egyenesen haza jöttem.

McGinty bólintva vette tudomásul a fiatal félvér válaszát.

– Majd én, megnézem a többit. Hátul, kicsit lentebb megrongálódott a kerítés. annak fogj neki – utasította keresztfiát Max, miközben felvette a szolgálati dzsekijét.

– Meglesz – bólintott Dean, tekintetével fürkészve követte az alakváltó minden mozdulatát. Maximus McGinty láthatóan nagyon elgondolkodott valamin. Dean biztos volt benne, hogy utána fog járni a támadásnak.

Tuti a szurdokhoz megy, szétnézni – állapította meg, miközben még mindig a keresztapja után becsukódó ajtót nézte.

– El akarsz költözni? – Homero az ajtóban állt, onnan nézte unokáját, aki pár ruhadarabját gondosan hajtogatta az ágyra. Az idős indián szemében keveredett a csalódottság, és az ijedtség.

Jali sűrűn pislogott nagyapja felé, megsajnálta a láthatóan aggodalmaskodó öreget. Egy lépéssel ott volt előtte, magához ölelte.

– Dehogy nagyapa – ingatta a fejét a lány, aztán hátrébb lépett, és pakolászott tovább –, csak egy kicsit megváltozott a feladatköröm. Teljes munkaidőben leszek a kocsmában. – Arra számított, hogy nagyapja majd, elkezdi ontani felé az aggodalmait, de nem így történt. Homero beletörődve, jóságosan mosolygott.

– Az jó hely.

Jali szemöldöke meglepetten emelkedett meg.

– Az egy kocsma! Te nem aggódsz az unokádért? Az előbb pedig nagyon úgy festettél.

Az öreg sokat sejtetőn mosolygott.

– Ne légy olyan, mint az apád Jali! Nézel, de nem látsz – ingatta a fejét. – Több az, mint egy kocsma – legyintett. – Mindegy is. Majd meglátod te is, ha nyitott szemmel jársz.

Jaliyah két váltás garnitúra ruhát nyomkodott a hátizsákba. A katonaiba. Mikor nagyapja meglátta mibe pakol, arca komorrá vált.

– Elhoztad onnan?

A lány dacosan rántott a vállán.

– Megtettem, amire anyám kért. Itt vannak a hamvai. Szétszórtam a szurdokról – magyarázta hadarva. – Annak semmi értelme, hogy ott lógjon egy fán, és szétegye az idő.

– Ne keresd a bajt! Tudom, hogy nem ezért vetted le onnan – figyelmeztette az öreg az unokáját, miközben rosszalló pillantása, a hátizsák és a lány között járt. – Valaki felismerheti.

– Helyes – bólintott rá Jali –, legalább előkerülhet a vérszerinti apám. – Eltökélt volt. Futólag felnézett a faliórára. Megállapította, hogy késésben van, sietnie kell. Ha lekési a buszt, gyalogosan kell átvágnia az erdőn, hogy időben beérjen.

– Ne mutogasd Jali! Kérlek! – Nagyapja tekintete, hangja, valóban aggódó volt.

Jali elengedte füle mellett Homero kérését, felkapta a vállára a hátizsákot, és indult.

– Ha nem jönnék, ne aggódj. Akkor ott alszom – hadarta. – Cody adott egy személyzetis szobát.

Nagyapja hangját még távolabbról is hallotta a makacs lány, ahogy az öreg ismételten utána kiabálta:

– Ne vidd magaddal, Jali!

A megállóban reménykedve várt úgy tizenöt percen keresztül, végül szembesülnie kellett a ténnyel, hogy lekéste a buszt.

Hezitált még ugyan, fogaival elbizonytalanodva csipkedte alsó ajkát, míg végül anyja szavaival a fejében, hatolt be a fák közé.

„Az emberektől kell félned, nem az állatoktól!”

Cikáztak a gondolatai. Benne volt az az éjszaka, amikor szemben vele a sötétben valahol, ott volt az a farkas. Akaratlanul is beleborzongott. Nem mert se jobbra, se balra nézni, csak szedte a lábait. Valahol legbelül érezte, hogy nem egy közönséges állat volt.

Szereznem kell, egy fegyvert! – jött az elhatározás. – Valahogy meg kell védenem magam. Puszta kézzel nincs esélyem, se ember, se állat ellen.

Egy sötét árny kúszott a bokrok között. Megtorpant. Az is megállt. Jobban megmarkolta a zsák vállpántját, aztán hunyorogva próbálta kivenni, mi az, ami követi.

Már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy gyalog vágott neki az erdőnek, és egyedül. Bátortalan léptekkel indult tovább, aztán egyre határozottabban szedte a lábait. Az árny, a bokrok között, vele együtt újra elindult. Egyre közelebb hallotta. Mikor oldalra pillantott, hogy felmérje, merre van követője, már tisztán láthatta.

Nem takarta semmi.

Ahogy ő megtorpant, az állat is megállt. Hatalmas volt. Legalábbis, Jali kisebb termetűnek gondolt egy farkast. Hajtotta az izgatott kíváncsiság, hiszen eddig, csak érezte őt, csupán a világító szemeit látta. Most itt volt az alkalom, megnézhette ki az, aki a nyomába szegődött, aki napok óta figyelte őt.

Lassan feléje fordult, miközben szinte hallotta a saját szívverését.

Nemes tartással mozdulatlanul állt a fák között a farkas, Jaliyaht nézte, s olyan zavart tekintettel pislogott, mint egy gyermek, aki valamire rácsodálkozik.

Jali is lenyűgözve nézte az állatot, hiszen most először láthatta tisztán, nappali világosságnál és szemtől szemben.

Méltóságteljesen gyönyörű volt!

Jali egész belsője beleremegett, s ahogy tekintetük hosszan egybeolvadt, döntött.

Már úgyis késésben volt, s ezt a pillanatot nem akarta kihagyni. Leengedte a válláról a zsákot, miközben leguggolt.

– Szia! Liyah vagyok – kezdte bátortalanul. – A teljes nevem Jaliyah. Szinte mindenki Jalinak hív. Pedig én – megrázta a fejét –, nem szeretem. Anyám hívott egyedül Liyahnak. Azt szerettem. – Lassan kényelmesen leült.

A farkas is ülésbe helyezkedett, miközben nézték egymást. Az állat, néha úgy forgatta a fejét, mintha ismeretlen támadástól tartana, sűrűn pillantott a lány mellett heverő katonai zsákra.

– Nem bántalak – mondta Jali, zavarában elkezdte piszkálni, turkálni az avart. – Én most költöztem ide, nagyapámhoz. Homero Ovideo. Nem hiszem, hogy ismered. – Halvány mosollyal lehajtotta a fejét. Nem is tudta, miért kezdett el beszélni magáról, egy állathoz. De jól esett neki. Talán mert a farkas nem szakította félbe, nem kontrázott rá a szavaira. Jó hallgatóság volt.

– Nagyapa jó ember. – Elkezdte hintáztatni a testét, ahogy beszélt. – Te meg, gyönyörű vagy.

Őszintén szakadt fel belőle a dicséret, mert az állat tényleg az volt! A barna összes árnyalata, megtalálható volt a bundáján, a legsötétebbtől, a fehérig.

A farkas felállt, és elindult felé, mire Jali minden izma megfeszült. Megint matt helyzetben volt. Ült, és tudta, hogy semmi esélye nincs menekülni. Törökülésben ült, megmarkolta a bokáit, abbahagyta a ringatózást, várta mi fog történni.

Az állat egy pillanatra megtorpant, elgondolkodva nézte a lányt. Hihetetlenül kifejezőek voltak a szemei. Mintha azt mondta volna velük: „Ne félj, nem bántalak!”

Jali lehajtotta a fejét. Emlékezett rá, hogy valahol azt olvasta: kihívásnak veszik, ha a szemükbe néznek. Nem állt szándékában, egy ekkora farkast kihívni. Óvatosan pislogott fel rá. Az állat újra elindult felé, úgy egy karnyújtásnyira megállt. Figyelme, viszont most megoszlott a hátizsák, és a lány között. Jali a homlokát ráncolva figyelte, ahogy a farkas a katonai hátizsák felé nyújtogatta a nyakát, és szimatolni kezdte.

Hirtelen, őrült gondolat villant át az agyán.

– Megkereshetnéd nekem az egykori tulajdonosát – fakadt ki belőle felbátorodva, közben nézte az állatot, ahogy az egyre izgatottabban szaglászta a táskát. – Na, mit szólsz? Neked, az ilyenhez, biztos jó orrod van.

A farkast egyértelműen érdekelte a zsák. Már hozzá nyomta az orrát, bökdösni kezdte. Ételt nem érezhetett benne, csak ruhával volt megtömve. Valami más kelthette fel a figyelmét.

– Azért jó lenne, ha nem vinnéd el – szólt rá óvatosan Jali, amikor már a fogai közé fogta. – Benne van a fél ruhatáram! Hé! – Akaratlanul kapott a zsák felé. A farkas kiengedte a fogai közül, s fenyegetően, vicsorogva húzta fel az ínyét. De nem a lányra, hanem mintha a zsákra haragudott volna.

– Oké! Nyugi! – Jali visszakapta a kezeit. – Ne rontsd el a barátságunk, már az elején. Kérlek, hagyd békén a cuccomat. Az, az enyém – magyarázta neki, mintha legalább megértette volna, aztán lemondóan sóhajtott. – Biztos, hogy nem nőstény vagy – morogta a lány az orra alatt, akaratlanul esett a pillantása a farkas lábai közé, aztán gyorsan le is sütötte a szemét, mert nem volt elég tapasztalt, hogy meg is tudja állapítani az állat nemét. – Kifejezetten úgy viselkedsz, mint egy hím – köszörülgette a torkát Jali.

A farkas, mint aki elszégyellte magát leült, a fejét forgatva tekingetett körbe, néha Jali felé pislogott. Ki tudja meddig ülhettek így zavart, kínos csendben, mire Jaliyahnak eszébe jutott, hogy csak el kéne már indulnia. Nagyon sokat fog késni, azt pedig a legkevésbé sem akarta, hogy kirúgják ez miatt.

Összeszedte minden bátorságát, és lassan felállt.

A farkas felpattant, tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, közben hátrált. Jaliyah ugyan nem igazán ismerte az állatok viselkedését, de úgy tűnt neki, mintha a farkas mondani akarna valamit, ám tanácstalan.

– Nem bántalak. De elkések – vágott egy sajnálkozó fintort Jali, és a hátizsákért nyúlt, amit az állat a tekintetével követett. – Hát… – biccentett a lány –, majd dumálunk még. – A félvér indián felbátorodott, hogy nem vicsorgott és még csak nem is morgott a farkas. Sietve elindult, kapkodta a lábait. Pár lépés után, reccsent mögötte egy gally, mire hátranézett a válla felett. A farkas határozott lépésekkel követte, mint egy kutya, aki a gazdáját kíséri. Jaliyah homloka ráncba szaladt.

– Én a városba megyek. Biztos velem akarsz jönni? Te tudod! – rántott a vállán Jali. – De szerintem félő, hogy megnyúznak a gyönyörű bundádért.

A lány figyelmeztetése ellenére az állat kitartóan követte őt az erdő széléig. Ott leült. Jaliyah még hátrapillantott párszor, ahogy átment az úton.

A farkas csak ült, és őt figyelte. Tekintetében egyszerre volt bizonytalanság és vágy. Lábán az izmok meg-megrándultak, mintha csak indult volna, meg nem is. Mint akinek fáj, hogy otthagyták.

Jaliyah bár késésben volt, de még beszaladt pár dolgot venni a kisboltba. Sietve kacsázott a polcok között, annyira még nem volt ismerős a helyen, hogy kapásból tudná, mit hol talál a vegyes kereskedésben. Volt, amit keresgélnie kellett.

Rajta kívül még voltak páran a boltban. Egy anyuka két kisebb gyerekkel, egy idősebb néni, aki nyújtózkodva próbálta elérni a felsőbb polcon lévő konzervet. Jali már mozdult, hogy segít neki, de egy vadőr egyenruhát viselő, magas, robosztus termetű férfi megelőzte őt.

– Nagyon köszönöm, Maximus! – mosolygott a hajlott hátú nénike. Az első látásra, félelmet keltő férfi, szolidan viszonozta a mosolyt, aztán továbbsétált a polcok között.

Jali csak a tekintetével követte a szinte a semmiből megjelenő férfit, ahogy aztán lazán tovább sétált. Nem akarta feltűnően mustrálni.

Kissé arrogáns kisugárzása volt. Válláig érő, dús sötét haja, copfba volt fogva. Borostáját már-már szakállnak lehetett minősíteni. A vadőr egyenruha ellenére, Jali megállapította, hogy nem szívesen futott volna össze vele éjjel. A véletlen úgy hozta, hogy egyszerre léptek a pénztárgéphez. A férfi egy főhajtással kísérve, kezével jelezte, hogy előzékenyen maga elé engedi a lányt.

– Köszönöm – morogta az orra alatt Jali, épp csak fel-felpislogott a magas férfire. Igyekezett nem felvenni vele a szemkontaktust. Válláról lecsúsztatta a hátizsákot, előkotorta a pénztárcáját. A zsákot a bokái közé engedte, míg fizetett. Bármennyire is akart természetesen viselkedni, nem lehetett nem észrevenni, hogy a férfi tekintetével követte minden mozdulatát. Pontosabban a katonai zsák vonzotta szinte mágnesként a figyelmét. Még a fejével is abba az irányba fordult, amikor Jali újra felemelte, és elkezdte belepakolni, amiket vett. A lányt zavarta, hogy magán érezte a férfi kutató tekintetét, s hogy mindezek fejében még a zsák szája is minduntalan bezáródott, mintha csak direkt az is bosszantani akarta volna őt. Ráadásul pont most, amikor sietett. Dühösen lökdöste már sokadjára szét a hátizsák száját, türelmetlenül vett egy hangos mély levegőt. Váratlanul érte, amikor feléje nyúlt a férfi keze és segített neki megtartani a táskát. Tekintetük többször is találkozott, bár Jali sűrűn pislogott inkább másfelé, míg a férfi hol a lányt, hol a katonai zsákot nézte.

Hihetetlen sötét szemei vannak! – állapította meg magában Jali, s legnagyobb igyekezete ellenére sem bírta megállni, hogy újra és újra ne nézzen fel rá.

Ez kék! Nem is sötétbarna! Wao, de sötétkék! Igaz az enyém is sötét, de nem ennyire! – cikáztak a gondolatok Jaliyah fejében.

– Köszönöm – mormogta illedelmesen, ahogy mindent belepakolt a zsákba, futólag újra felpillantott a szokatlan színű szemekbe, de nem bírta sokáig állni a tekintetét.

– Nincs mit – biccentett Maximus. Hangja szinte a mellkasából jött, s hallotta a saját szívverését, ahogy a kezében tartotta az anyagot. Próbálta ott fogni, ahová annak idején Kylei belevarrta a fényképet, hogy érzi-e benne. Biztos akart lenni, hogy ez az a zsák! Nem igazán sikerült, mert a fiatal lány igencsak kapkodott.

Jali visszadobta vállára a zsákot, elhadart egy félhangos „Viszlát!”-ot, és hátra sem nézve sietve maga mögött hagyta a kis boltot.

Nem kellett megfordulnia, hogy érezze, a férfi követte a tekintetével, figyelte őt.

Miközben Dean a kerítést javította, volt ideje elmerülni a gondolataiban. Senki nem zavarta. Eltávolította a megtört léceket a kerítés gerincéről, kihúzgálta belőle a szögeket. Az oszlop sem volt már mai, és tele volt lyukasztgatva szöggel. Hiába ütötte volna fel új kerítéslécet, már nem nagyon volt, ami megtartsa azt. Rámarkolt és addig mozgatta, amíg engedett annyit, hogy ki tudta húzni a földből.

A farkason járt az agya.

Nem engedte, hogy leugorjam – állapította meg magában már sokadjára.

Az érzelmileg zavarodottak, a zakkantak, valahogy fogékonyabbak bizonyos rezgésekre, érzésekre. – Próbált magyarázatot találni az állat hihetetlen viselkedésére.

Hiszen az embernél is így van! Akinél valami nem volt egészen rendben az „emeleten”, azokból voltak a jósok, varázslók meg egyebek, az idők kezdete óta. Sőt! Olvastam valahol, hogy voltak olyan népek, ahol a bolondokat egyenesen tisztelték. Közvetítőknek tartották az emberek és az istenek között. Végül is, minden hiedelem alapszik valami tapasztalaton – morfondírozott.

Aztán Miriam jutott az eszébe.

Sajnálta, hogy hirtelen ilyen szakadék lett közöttük. Szerette. Az asszony nem igazán éreztette vele, hogy Dean nem a saját gyermeke. Gondoskodó volt, gyengéd; ha megsérült, akkor ápolta és vigasztalta. Most jutott csak el a tudatáig, hogy talán a sérülések voltak Miriam számára a jelek, hogy Dean inkább ember, mint farkas. Hiszen Dean soha nem volt vad, nem kötekedett. Sőt! Inkább visszahúzódó, zárkózott gyerek volt, többnyire őt bántották, ő volt a célpont. Visszaemlékezett arra is, hogy az asszony hányszor dicsérte, példálódzott vele saját fiának, és sokszor pártolta ki az arrogáns Edwinnel szemben.

Kézfejét végighúzta izzadt homlokán, ujjaival beletúrt a frufrujába.

Mi lenne, ha hagynám nőni a bozontom, addig, amíg lófarokban nem tudnám hordani, mint keresztapám? – Átfutó ötlete halvány, elmerengő mosolyt rajzolta az arcára.

Áh! Az, nem az én formám – ingatta aztán lemondóan a fejét.

Aztán gondolatai újra Miriam körül jártak. Vissza akarta szerezni az asszony beléje vetett bizalmát, hogy vérszomjból, dühből ő soha nem fog bántani senkit.

Döntött.

Nem kell, keresztapámnak mindenről tudnia – rántott a vállán. Vezette elhatározását a dac is.

Ő sem mondott el nekem semmit. Néma szemlélője volt eddigi életemnek – duzzogott magában Dean, mint egy kamasz.

Végzett a kerítés javításával, és Max még nem volt otthon. Ki tudja merre barangolt az erdőben, vagy éppen hol járt.

Dean összepakolt, aztán átöltözött, hogy kissé rendezettebb képet mutasson. Pár pillanatig hezitált a vadászkés felett, szemezett vele.

Magával vigye-e, csupán önvédelmi célokra, vagy ne?!

Aztán hátat fordított a megmunkált fegyvernek.

Békülni megyek, nem ölni – állapította meg magában. Mélyre szívta a levegőt, amit aztán hangosan fújt ki.

Szilárd elhatározással lépett ki az ajtón. Rengeteg, kavargó gondolattal a fejében menetelt egykori otthonához. Oda, ahol felnőtt.

Csendes volt az udvar. A kapu, nem volt teljesen becsukva. Ahogy megfogta a kilincsét, megbillent a kezében. Az egyik kapupánt le volt szakadva. Óvatosan, lassan nyitotta, aztán csukta maga mögött. Végigsétált az udvaron a házhoz, közben valami életjel félét keresett. Ijesztő csend volt.

Semmi mozgást nem tapasztalt. A kutyát sem látta a szokott helyén, a futtatóra fűzött láncon. Mint egy elhagyatott porta, ahol nem lakik senki. Kissé kísérteties volt.

Kopogott, amire semmi válasz nem jött bentről. Megnyitotta az ajtót, nem volt kulcsra zárva. Óvatosan, kiélezett figyelemmel lassan lépett bentebb.

Miriam, magába roskadva ült a konyhaasztalnál, összefont ujjait bámulta. Mint aki kábult, és fel sem fogta, hogy valaki belépett a házba, úgy nézett fel Deanre. Arcára lassan kiült a döbbenet. Mintha, egy kísértetet látott volna a személyében.

– Szia – mondta, csendesen a fiatal férfi, megállt az asszony előtt. Miriam tekintetében azt látta, tán el sem hiszi, hogy ő az.

– Nem akarok senkit bántani – hadarta Dean, szinte suttogva: – Azért jöttem, hogy… – megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Bocsánatot szeretnék kérni. Nem akartalak megijeszteni. Nem akartam senkit bántani. Megölni meg, pláne nem. – A fiatal félvér lehajtotta a fejét, mint aki bűnbocsánatot vár az asszonytól. Miriam még mindig csak döbbenten meredt rá.

– Ne haragudj rám, kérlek – mondta Dean, nagy levegőt vett, amit remegő mellkassal engedett ki. Újra a nőre emelte a tekintetét. Miriam szemei könnytől csillogtak.

– Ne félj! Nem bántalak! Senkit nem bántok! – A fiatal félvér férfinek fogalma nem volt, hogyan győzhetné meg szavai hitelességéről az asszonyt, aki szólni nem szólt, csak a fejét ingatta. Dean nem tudta eldönteni mit is jelent Miriam reakciója, és amit a szemében látott.

– Istenem, Dean! – suttogta végül Miriam. Tekintetét le nem vette Deanről, miközben óvatos mozdulattal emelkedett fel a székről, közben megkapaszkodott az asztal szélében. Láthatóan bizonytalanul tartotta magát.

– Mi történt veled? – kérdezte Dean, végignézett a meggyengült asszonyon. – Hol van mindenki? Tate? Maggie? Edwin? Hol vannak?

Miriam arcán, végig gördült az első könnycsepp, kinyújtotta nevelt fia felé az egyik kezét. Ahogy Dean figyelte az asszony mozdulatait, rádöbbent: hogy támaszték nélkül nem is tudott volna megállni a nő. Jobb lábára nem is állt rá, csak lógatta. Cipő sem volt rajta. Annyira be volt dagadva, hogy nem is bírt volna ráhúzni egy papucsot sem.

– Mi történt a lábaddal? – kérdezte döbbenten Dean, félig térdre ereszkedett előtte. Ahol már nem takarta a szoknya és kilátszott a bőre, sötétlila, sárgás-fekete foltok tarkították a lábszárát. Zúzódások. Dean nem is merte megérinteni, nehogy fájdalmat okozzon neki. Ráncba szaladt a szemöldöke, ahogy a nőre emelte a tekintetét.

– Mit csináltál vele? – horkant fel, kissé dühös éllel a hangjában. – És hol van mindenki? – kérdezte újra.

– Maggie és Tate elköltöztek – mondta a könnyeit nyeldesve Miriam. – Mire Edwint kiengedték, ők már nem akartak itt lenni.

Deant egyáltalán nem lepték meg a hallottak. Azon csodálkozott, hogy Maggie nem tette már meg ezt a lépést jóval előbb.

– És Edwin?

Miriam makacsul szorította össze a száját, hallgatott. Zavart tekintete viszont elárulta, hogy félt. De nem a nevelt fiától!

Dean felegyenesedett, tekintetét az asszonynak szegezte.

– Ő csinálta ezt? – tette fel határozottan a kérdést.

Miriam szeméből, már patakokban jött a könny. Megmarkolta a Dean kabátját, s a félvér érezte mennyire remegett a nő keze.

– Ígérd meg, hogy nem bántod! – Miriam hangja kétségbeesett volt, kérlelőn nézett nevelt fia szemébe.

– Szóval ő tette! – fújta visszafogott indulattal Dean. Miriam lesütötte a szemét, némán bólintott.

Agya lázasan dolgozott, rendezte a gondolatait. Eszébe jutott a vadászkés, amit némi hezitálás után mégis otthon hagyott, és az is, hogy miért döntött így.

– Nem ölni jöttem – mondta ki hangosan a gondolatait, aztán óvatosan a karjába vette a remegő asszonyt.

– Mit csinálsz? – meredt rémülten Dean szemébe Miriam, ijedten kapaszkodott a nyakába. – Mit akarsz?

– Nem hagylak itt vele – vágta rá a félvér határozottan. Fordult és elindult az ajtó felé, amit a lábával rúgott ki maguk előtt. Edwin, épp akkor támolygott be a kapun. Dean érezte, ahogy nevelő anyja jobban belekapaszkodott a nyakába. Remegett.

– Nem fogom bántani – súgta neki Dean, s biztatóan szorította magához. Meg sem torpanva menetelt tovább.

Edwin hadonászva próbálta megtartani az egyensúlyát, miközben fenyegetően nézett Deanre. A félvér állta az inuminált rokon tekintetét, s határozott léptekkel haladt Miriammel a kezében, a kapu felé. Eltökélt volt. Felkészült, hogy a kezeit bár nem fogja tudni használni egy esetleges támadás során, de unokabátyja jelenlegi állapotát látva, teljes erőbedobásra nem is volt szüksége.

– Állj meg! – Edwin igyekezett határozottan utasító lenni, de a nyelve is alig forgott. Úgy gondolta megállíthatja Deant, mert bátran eléjük állt. A félvérnek viszont esze ágában nem volt még lassítani sem. Szorosabban fogta magához Miriamet, hogy biztosan tartsa miközben lendületet vett. Tett egy fordulatot, s egy rúgással eltávolította az útból az ittas rokont, aki nyögve ért földet.

Miriam döbbenten nézett Dean szemébe, halkan mondta csak:

– Azt mondtad nem bántod!

– Nem bántottam – mondta szinte csak az orra alatt, tekintetét a kapura szegezve, mint egy kitűzött célra, hogy kijuttassa rajta, akit anyjaként szeretett. – Még él – állapította meg motyogva Dean, ahogy elhaladtak Edwin fetrengő teste mellett. Az ital és a rúgás együttes hatásától kissé elvesztette egyensúlyát, tájékozódási képességét.

– És életben is hagyom, amennyiben a földön marad. – Dean megemelve a hangját, úgy mondta ezeket a szavakat, hogy unokabátyja is jól hallja. Edwin zavart tekintettel pislogott fel rá, tekintetével követte őket, de már nem próbálkozott felkelni sem.

Miriam pedig nem vitatkozott. Nem kezdte el püfölni Dean vállát sem, mint akkor, Edwin védelmében. Némán tűrte, hogy nevelt fia kivitte az udvarból. Deannek pedig erőt adott, hogy az asszony bízott benne annak ellenére, hogy fogalma nem volt mi lehet a terve, mit akar vele. Lassan alább hagyott Miriam remegése, Dean vállára hajtotta a fejét.

A félvér farkas pedig elindult vele az erdei úton a város felé.

Codynak igaza volt.

Jaliyah munkája nem lett kevesebb azzal, hogy csak a fogadóra korlátozódott a munkaterülete. A lány így gyakrabban találkozott Cody szüleivel - akik tulajdonképpen alapítói, tulajdonosai és vezetői voltak a helynek -, személyesen megismerkedhetett velük. Cody sem volt egy kistermetű férfi - fiatal kora ellenére -, de apja még őt is felülmúlta. Ha kellett elővette következetesen szigorú pillantását, tekintélyt parancsoló volt már csak a nézése is, mind e mellett Jali gyakran láthatta barátságos, megértő mosolyát is. Braydon a pultnál vele együtt állta a vendégek rohamát. A lány a robosztus férfi egy tekintetéből, mozdulatából már tudta, hogy mennie kell valamelyik asztalhoz. Jali hamar ráérzett főnöke utasításaira, jelzéseire. Viszont azt is érezte, hogy folyamatosan szemmel tartja őt, csak még azt nem tudta eldönteni: pontosan mi okból?

Csupán azért mert új munkaerő és figyeli, hogyan végzi a dolgát, vagy mint fiatal, gyenge nőt óvni akarta.

Jaliyah megtapasztalhatta, hogy Codynak abban is igaza volt: a fogadó biztonságos, inzultusoktól mentes. Egy kisebb baráti társasággal Kieran is befutott a késő esti órákban. Figyelme a lány irányt azzal ki is merült, hogy meghatározatlan tekintettel végignézett rajta, mert Braydonnak elég volt csupán egy szúrós pillantással figyelmeztetnie a vehemens titánt, hogy még a szemét is vegye le Jaliról.

A Dunkin család láthatóan hihetetlen tiszteletet tudhatott magának. Elég volt a tekintetük, vagy egy rendre utasító, jelzés, mozdulat, figyelmeztető gesztus, hogy csírájában elfojtsanak, egy levegőben lógó, vagy akár csak egy fejben megszülető konfliktust.

Egy öt főből álló csoport érkezett. Braydon az emeletre vezető lépcső felé intett a fejével, s ők egy fejbólintás után már mentek is fel.

– Menj! Segíts Emmának – mondta az öreg Dunkin és kivette Jaliyah kezéből az üres poharakkal megpakolt tálcát, majd kiengedte a hangját a fiát szólítva. – Cody!

Jali nyújtott léptekkel, sietve szedte a lábait az emeletre főnöke utasítására. Mire felért, Emma már kinyitotta a szobát a vendégeknek.

– Ő Jali – mutatott Jaliyah-ra. – Ha bármire szükségetek van lentről, neki szóljatok.

Az egyik magas vállas férfi a lány mögé lépett, annyira közel, hogy Jali a nyakán érezte az idegen leheletét. Emma megköszörülte a torkát, ahogy megfogta az új alkalmazott karját és odébb húzta a férfitől.

– Áraink, nem tartalmazzák a személyzetet! – Hangja nyugodt volt, de határozott. A vendég bólintott, és hátrébb lépett.

Jali összeírta a rendelésüket, amit a szobájukba kértek, aztán sietett vissza a földszintre. Agyában közben zakatoltak a gondolatok.

Mi a fenére gondolhattak, hogy Emmának ki kellett hangsúlyoznia, hogy nem tartozom a szoba árában?! -

Cody éppen a poharakat mosta, amikor a lány a pulthoz ért, az alakváltó medve rámosolygott.

– Na? – kérdezte szemöldökét vonogatva. – Milyen?

Jali viszonozta a mosolyt, rántott a vállán.

– Még kicsit fura, de pörgős! – Kifújta a laza kontyból elszabadult, szemébe lógó hajtincsét. – Csípem az ilyet!

– Akkor jó! – kacsintott Cody, de tekintete mintha fürkészte volna a lány zavart, kissé erőltetett mosolyát, miközben kiöntötte a kért italokat, és a konyhai kiadóablakon áttolta az ételrendelést. – Végre mosolyogni látlak – jegyezte meg szándékosan, pillantása szokatlanul mélyreható volt.

Jali zavarba is jött tőle. Fejét, a vállai közé húzta. Nem tudta mit mondjon rá. Fejében még mindig ott zakatoltak Emma szavai, s gyomra beleremegett, hogy mit akarhatott a férfi, aki olyan közel lépett hozzá.

Mi a fenét gondolt? Hogy a szoba mellé megkap engem is? Hogy elszórakoztatom? Egyéb szolgáltatást is várt? Hová kerültem? Mire mondtam igent? – kavarogtak idegesen Jaliban a kérdések, miközben felpakolta a rendelt menüt a tálcára. Gyomra remegett, úgy indult el újra az emeletre, vissza az új vendégek szobájába, ahol most már nem lesz mellette Emma.

Mielőtt kopogott, még vett egy nagy levegőt. Szinte azonnal nyílt előtte az ajtó.

Igyekezett higgadtnak és határozottnak mutatkozni, mint akinek több éves rutinja van ilyen helyen. Bár igazából, fogalma nem volt milyen helyen is van.

Zord külsejük ellenére, a kis társaság tagjai udvariasak voltak. Ahogy nyílt az ajtó Jali előtt, ketten is segítőkészen ugrottak. Aki az ajtót nyitotta, azonnal elvette az egyik tálcát a kezéből. A frissen sült húsok fölé hajolt, illatát mélyen letüdőzte. Nyelvét végighúzta fogsora külső ívén. A lány egy pillanatra láthatta rendellenes fogakat, s csak eztán tűnt fel a karakteres állkapocs. Próbált nem leragadni a látványnál. Nyújtott lépésekkel igyekezett sietősre fogni a dolgát, pár lépéssel az asztalnál volt. Letenni már nem volt ideje a tálat, mert másikuk, vigyorogva vette át tőle, majd levágta magát vele az ágyra. Azonnal hozzá fogott a sült húsnak. Fogai, ugyanúgy méretesebbé váltak egy normál emberénél, mint a társának

– Jó étvágyat! – Jali kipréselt egy mosolyt, pár lépéssel kihátrált.

Nem akart egy menekülő, rémült nőnek tűnni. Tekintete még végigsiklott a kis társaságon, akik már nem is igazán figyeltek rá, hiszen közben nekifogtak az ételnek. Csupán az egyikük nézett még fel rá egy fejbiccentéssel megköszönve a vacsorát. Jali lélegzete kihagyott egy ütemet, ahogy a borostyánsárga szemekkel találkozott a pillantása. Nem állt meg a mozdulatban, csukta maga után az ajtót. Nagy levegőt vett, úgy érezte kiverte a hideg veríték. Remegett az egész belsője, tenyerét beletörölte a kis csapos köténybe.

Jézusom! – Hang nem jött ki a torkán, csak magában szörnyedt el a látottakon.

Mikor leért, Codyt kereste, próbálta félrehívni pár szóra.

– Egy perc! Beszélhetnénk?

Cody látta Jali szemében a rémületet, mire bólintott. Mindent letett, ami éppen a kezében volt, megfogta a lány karját és behúzta a konyhába vezető folyosóra, ami lényegesen csendesebb volt.

– Mond!

Jalinak fogalma nem volt hol is kezdje, csak kapkodta a levegőt, szavakat keresett. Cody megértő mosollyal nézett a lány idegesen pislogó szemébe, nyugtatóan simított végig a vállain

– Most ez, mélyvíznek tűnik, tudom.

– Mert az is! – szakadt fel Jaliból. – Kik… mik ezek? Mi ez a hely, Cody?

– Mindent el fogok mondani részletesen – bólogatott hevesen a fiatal férfi: – De én tudom, hogy… tudsz úszni! – kacsintott, és ment a dolgára.

Jali feje zúgott, szinte forgott vele a világ, beleszédült a sok-sok új megtapasztalásba. Négylábú fura ismerőse jutott eszébe.

Ehhez képest, ő egy szelíd kutyus! – állapította meg.

Jóval tíz után, jött a váltása. A karcsú, magas, kifogástalan idomokkal rendelkező lány, előbb Kieranék asztalához lépett, és vad csókba forrt össze, az arrogáns fiatal férfivel. Bár Jali már nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy Kieran hétköznapi ember lenne. Aztán, mintha misem történt volna, a lány széles, magabiztos vigyorral lendületesen szelte át a távolságot a pultig. Barátságosan nyújtotta Jali felé a kezét.

– Még nem találkoztunk. Erica – mutatkozott be.

Jali elfogadtam a kézfogást, és ő is bemutatkozott:

– Jaliyah.

– Szólíthatlak Jalinak?

Valahogy mindenkinek ez volt a természetes, így Jali egy fáradt mosollyal biccentett:

– Persze.

Aztán átadta a műszakot a kolléganőnek.

Kimerült volt, de ugyanakkor fel is volt pörögve a sok új dologtól, amiket megtapasztalt. Volt mit feldolgoznia. Elköszönt a többiektől, és oldalazva indult ki a pult mögül. Cody valósággal utána vetette magát.

– Ugye eszedbe sem jutott ilyenkor haza indulni? – kérdezte s elállta a lány útját a kijárat felé.

– Miért?

– Mondtam. Veszélyes.

Jali fáradt mosollyal megrázta a fejét, közben a lépcső felé hátrált. Igaz elgondolkodott rajta, hogy talán mégis hazaindul, de amit az elmúlt órák alatt megtapasztalt és látott, inkább már nem akart az éjszaka kellős közepén nekivágni az erdőnek.

– Rendben! – bólintott egyetértően Cody. – Akkor aludj jól!

– Jó éjt!

Jaliyah felballagott az emeletre, miközben mindvégig magán érezte fiatal főnöke tekintetét. A folyosón szokatlanul csend volt. Jali akaratlanul nézett végig az ajtókon, ahogy csendben lépdelt, s átfutott fejében a gondolat:

Ugyan melyik szobában, kik lakhatnak?

Végre, beléphetett kis szobája ajtaján. Letaposta a sarkáról a cipőit, bontotta a farmerja gombjait. Hagyta lecsúszni, és ahogy a fürdőszoba felé menetelt, kilépett belőle.

Úgy aludt az éjjel, mint akit agyonütöttek. Ugyanabban a helyzetben ébredt, ahogy tusolás után az ágyba zuhant; arra, hogy valaki verte az ajtót.

Hunyorogva, pislogva nyitogatta a szemét. Előbb tekintetével a falat pásztázta, órát keresve, mert nem emlékezett rá, hogy van-e a szobában vagy sem, aztán kissé nehézkesen ült fel az ágy szélére. Körbetekerte magán a takarót, és elindult ajtót nyitni. Dörzsölte a szemét, aztán kuszaságba elfeküdt laza kontyát tapogatta. Csak sejtette milyen hajmeresztően nézhet ki, de most képtelen volt még arra is, hogy ez a legkevésbé is zavarja.

Csak résnyire nyitotta az ajtót, a nyíláshoz szorította az arcát, hogy minél kevesebbet mutasson magából, miközben megtudja, ki zargatja, eme ki tudja hány órai, reggeli időben, az ajtaját verve.

Cody vigyorgott rá, tálcával a kezében.

– Mennyi az idő? – kérdezte hunyorogva Jaliyah. – Kezdenem kell?

– Neeem! – mondta Cody, s a lány felé nyújtotta a tálcát. – Csak hoztam neked reggelit.

– Most vendég, vagy alkalmazott vagyok? – mosolyogta félkómásan Jali, sután igazgatta kusza haját az ajtó takarásában.

– Ha beengedsz, megmondom! – kacsintott az alakváltó.

Jali mélyet sóhajtott, hezitált pár másodpercig alkalmi öltözete miatt. Végig nézett magán, aztán hátrébb lépve az ajtótól, beengedte fiatal főnökét.

– Sajnálom a tegnap esti mélyvizet – hadarta Cody, határozott léptekkel az asztalhoz menetelve.

– Semmi baj. Gyorsan tanulok. – Jali fáradt mosolyra húzta a száját. A férfi után indult, s mielőtt Cody letette volna a tálcát, elvette tőle és feltelepedett vele az ágyra.

– Meg, improvizálni is tudok – biccentett és hozzáfogott az ínycsiklandozó reggelinek.

– Igen. Anyu nagyon meg volt veled elégedve. Azt mondta, ügyes vagy.

– Köszönöm – mondta egy fél mosollyal a lány.

– Szóval… – köszörülgette a torkát Cody, maga alá fordította a széket –, említettem már neked, hogy ez egy másfajta világ.

– Igen.

– Ez, egy menedékház.

– Menedékház?

 Cody bólintott.

– Ez mit jelent pontosan?

– Erre, sok mindenki megfordul.

– Mint a tegnapi vendégek – szúrta közbe Jali. – Ők mik voltak? – szegezte egyenes, határozott kérdését Codynak.

A medve alakváltó pár másodpercig elgondolkodva nézte a lányt, majd tegnap esti ígéretéhez tartva magát, őszintén beszélni kezdett:

– Farkasok. Farkas alakváltók.

– Wao! – szaladt ki Jali száján, s bár egy pillanatra megállt a mozdulatban, mégsem tűnt túlzottan meglepettnek. Eszébe jutott, amit a nagyapja mesélt neki, s azonnal felmerült benne a lehetőség, hogy talán az ő vérszerinti apja is hasonló szerzet lehet.

– Majd beletanulsz, hogy meglásd, ki micsoda. Nem árt, ha nem lepődsz meg rajtuk. Nem bámulod meg őket. A természetes, magabiztos fellépés sokat jelent – magyarázta Cody.

– Megértettem – bólintott Jali, szorosabbra húzta magán a takarót. – Most már tudom, miért mondtad, hogy itt biztonságban vagyok.

Cody, félszeg mosollyal, kényelmesen hátradőlt.

– Örülök, ha már nem nézel rám bizalmatlanul.

– És te?

– Mi van velem?

– Te mi vagy?

A fiatal férfi arca megváltozott. Zavart döbbenettel meredt a lányra, szemöldöke kérdőn szaladt fel.

– Cody! Tegnap láttam pár dolgot – rántott a vállán Jaliyah. – A nagyapám egy indián sámán…

– Indián sámán?

– Igen, Homero Ovideo a nagyapám.

– Az öreg indián a hegyi kunyhóban, a nagyapád? – Cody szemei elkerekedtek, több érzelem szaladt át az arcán.

Mivel Jali éppen teletömte a száját, csak bólogatni tudott, miközben igyekezett lenyelni, a túlméretezett falatot.

– Nem is mondtad! – fakadt ki aztán lelkesen Cody, láthatóan örült a rokoni kapcsolatnak, ami Jali és az öreg Homero között volt. – A neved, semmiben nem utalt erre. Jaliyah Crabb.

– Jaliyah G. Crabb – mondta ki a teljes, anyakönyvezett nevét az indián lány. Büszkén húzta ki magát, ahogy végigmondta. Szerette, olyan dallamosan hangzott.

– És mi a „G”? – kérdezte Cody őszinte érdeklődéssel a szemében egy alig mosollyal.

– Crabb az apám neve… – billegtette a fejét Jali –, vagyis… – legyintett –, ez nem érdekes. Szóval a „G” az annyit jelent, hogy Ginty. Anyám ragaszkodott hozzá – magyarázta, aztán tanácstalanul vállai közé húzta a nyakát. – Miért pont ezt? Ne kérdezd! Neki voltak fura dolgai, amikhez ragaszkodott.

– Értem. – Cody térdeire csapott, felállt. – Ha ezt a szüleimnek elmondom, biztos, hogy nagyon fognak örülni! – Elindult az ajtó felé.

– Cody!

– Igen?

– Nem mondtad.

– Mit?

– Te mi vagy?

Codyac Dunkin zavartan kapkodta a tekintetét.

– Nem vagyok hülye – motyogta Jali, odébb tolta a tálcát. – Tekintélyt parancsolóak vagytok. Tisztelnek benneteket! Elég egy pillantás, és a legkötekedőbb vendég is, haptákba vágja magát. Nem hinném, hogy ilyen kaliberű vendégek, mint például a tegnapiak is, halandó embernek, így fejet hajtanának.

Cody még mindig hallgatott, látszott rajta, hogy hezitál.

– Nem gondolod, hogy tudnom kéne, ki a munkaadóm?

Hangosan vett egy nagy levegőt.

– Alakváltó medve vagyok – fújta a fiatal hím a szavait. – Vagyunk.

– Szóval, egy menedékházban dolgozom, és alakváltó medvék a főnökeim – foglalta össze Jaliyah. Tagadhatatlanul tetszett neki, ez az extrém helyzet.

– Akkor gyúrnom kell, hogy megfeleljek erre a pozícióra.

Tekintetük találkozott, sokáig csak néztek egymás szemébe. Látszott Codyn, hogy gondolkodott valamin, aztán szétdobta kezeit, és megadón bólintott.

– Rendben! Mutathatok pár fogást, amivel egy alakváltót is le tudsz majd szerelni. A meglepetés ereje egy első találkozásnál sokat jelent.

– Köszönöm!

Az alakváltó megindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult.

– Azért, délig érj majd vissza.

– Rendben – biccentett Jali – Rájöttem, hogy elég hosszúak lesznek a műszakjaim, hiszen éjjel-nappal nyitva vagytok.

Cody bólintott.

– Ha máskor is így végzel, és itt alszol, akkor nyugodtan gyere le a konyhába, és keress magadnak valami harapni valót – magyarázta a fiatal alakváltó. – Érezd magad otthon!

– Oké! Köszönöm! – bólintott mosolyogva Jaliyah.