FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 6

Jared kilépett a két világot összekötő kapun, a hideg barlangteremben. Megállt, rendezte légzését, sejtjeit de legfőképpen gondolatait. Ezt tartotta a legelső fontos tennivalójának. Volt mit átrendezni a tudatában, az emlékeiben, hogy inkognitója továbbra is megmaradjon az elmékben kutató Gorman előtt. Ahogy viszont az események alakultlak, ez egyre nagyobb terhet jelentett számára, sok energiáját elvette.

Elég nagy kihívás elé állította az az esemény, hogy a vére - Dean - átlépett valaki helyett a kapun. Hogyan vigyázzon az utódra úgy, hogy közben leplezze a köztük lévő vérkapcsolatot? Igyekezett kitisztítani a tudatát, de nehéz volt úgy, hogy azon agyalt, hol is lehet az ifjú királyi vér? Mi történhetett vele azok után, hogy átlépte a kaput és át kellett esnie Gorman kiveséző tudatalatti letapogatásán? Ha kiderült, hogy csaló, hogy nem is ő az ifjú McElhanely, Aldafen ugyan mire ítélhette? Egyáltalán él még?

Az idő sürgette őt.

Miután már mindenét stabilnak érezte, nyújtott léptekkel megindult az ajtó felé. Még el sem érte, mikor szinte berobbant rajta Zadorach.

– Hol voltál ennyi ideig? Mért nem jelentkeztél? – esett neki azonnal az áruló hadvezér, s csak eztán nézett végig a Giant zilált külsöjén. – Mi történt?

– Elkaptak – horkant röviden Jared.

– Megvan amiért mentél?

– Meg – válaszolta kurtán, elővette zsebéből a diódaszerű kapszulát és megbízója felé nyújtotta. Ekkor lépett be Aldafen, mögötte Gorman. Egy pillanatra a levegő is megfagyott a helyiségben.

– Az meg mi? – csattant fel Aldafen, s határozott lépésekkel megindult a két Giant felé. Tagadhatatlanul felismerte a jeladót.

– Van erre magyarázatod, Zadorach? – fordult dühösen, szikrázó tekintettel az egykori helyőrség parancsnok felé.

– Igen! – vágta rá a katona, miközben szívét a torkában érezte dobogni. – A fiad jeladóját, miután őt halottnak hittük újra mozgásban láttuk. Ezért küldtem át Wicklundot, hogy nézzen utána – hadarta szinte egyszuszra, ezzel le is rázva magáról a további válaszadás felelősségét. Aldafen, Jared felé fordult, tekintetét a Giantnak szegezte.

– Nos?

– A fiad halott vezérem – mondta szárazon Jared, s markában a jeladót Aldafen felé nyújtotta.

– Ettől azért több információt várok, katona!

– Amikor először hoztam hírt a fiad haláláról…

– Tudom mit mondtál akkor – vágott türelmetlenül Jared szavába Aldafen. – Hol volt a jeladó, hogy újra mozgásban látták?

– Egy másik állatban – válaszolta csendesen Jared, s együttérzőn hajtott fejet a vezér előtt. Már érezte Gorman finom mentális szenzorait, amint hazugság legapróbb jele után kutattak a tudatában.

– Tán megküzdöttél az állattal, hogy így nézel ki? – mérte végig Aldafen a katonát.

– Nem egészen – motyogta Jared. – Az állat ugyan megtámadott de én kitéptem belőle a jeladót. Viszont akié az állat volt elkapott…

– Elkapott? – Aldafen szemöldöke lepetten emelkedett meg. – Egy ember el tud kapni egy Giantot? – hangjában nem kevés gúny éreződött.

– Ez nem közönséges ember volt.

– Nem?

– Legalábbis a fegyver biztos nem az volt, amivel rám lőtt. Kiütött. Mikor magamhoz tértem már ki voltam láncolva valami börtönféleségben.

Aldafen csak futtában pillantott válla felett Gorman felé, aki egy bólintással igazolta a Giant szavait.

– Hogy sikerül kiszabadulnod?

– Elengedtek.

– Csak úgy? – Aldafen gyanakvón szegezte tekintetét a Giantnak.

– Nem – mondta a vezér szemébe Jared. Pillanatok alatt rendezte a gondolatait és mielőtt Gorman bármit találhatott volna, beszélni kezdett.

– Judah McElhanely fogja voltam.

– McElhanely-é?

– Igen. A fia átjött a kapun a testvére fia helyett.

Aldafen újra Gorman reakcióját figyelte, aki most mozdulatlanságba dermedve még mindig a Giant elméjében turkált.

– Aki átjött a McElhanely utód helyett, az egy Giant! – fakadt ki Aldafen.

Jared érzéstelen arccal bámult a semmibe, úgy folytatta:

– A McElhanely klán vezére azt mondta, sejti mennyire fontos nekem visszahozni ezt a jeladót. Neki viszont ettől is fontosabb a fia élete. Az eskümet vette, hogy vigyázok a fiúra, ő cserébe hagyja, hogy elvégezzem a küldetésemet. Visszaadta a jeladót és elengedett.

– A fiú egy Giant! – ordította hangosabban Aldafen. – Vagy talán nem hallottad az előbb? Ez hogyan lehetséges?

Jared érezte a fejében Gorman folyamatos ostromát.

Döntött.

– Mert ő a vérem – mondta ki csendesen.

– Hogy mondtad? – Aldafen szemei döbbenten kerekedtek el. – A véred? Kit tettél magadévá a kapun túl?

– Carlita…

– Szóval igazat mondott az öreg, legyeskedtél a társa körül?!

– Carlitával szerettük egymást! – Jared, Aldafen szemébe mondta a szavait. – Már innen az én gyermekemmel a szíve alatt küldted őt vissza.

– Hát peeersze! Hiszen Rihona rajtakapott benneteket a börtönben! Már emlékszem! Carlitaért árultad el a királyodat! Akkor Judah McElhanely a te fiad?!

– Igen.

– A foglya voltál és láthatóan nem bánt veled kesztyűskézzel. Vagyis nem is tudja, hogy te vagy az apja?

– Nem.

– Szóval ezért nem tudja az a szerencsétlen sem, hogy ő egy Giant! – fakadt ki a felimerés a vezérből kárörvendő mosollyal az ajka szegletében. Újra Gorman felé pillantott, aki ismételten egy bólintással adott hitelt Jared beismerő vallomásának.

Az egykori király merész terve sikerült. Rihona akkori rögtönzött falazó meséjét felhasználva kimondhatta az igazságot, amivel valamelyest enyhített elméje terhén.

Aldafen arcára kiült a töprengés. Jared lesütött szemmel várt. Legszívesebben használta volna időközben felfejlesztett mentális képeségeit, hogy kipuhatolja min is jár a vezér agya, de uralkodnia kellett magán, nem akart Gorman előtt lebukni.

– Hát legyen! – engedte ki a hangját teátrálisan Aldafen, de halvány mosolyában gonoszság bujkált. – A kezed alá adom az önfeláldozó kis titánodat, Wicklund. Vigyázz rá! Szüksége lesz rá! Az elit gladiátorok között fog küzdeni az életéért. Meglátjuk milyen harcost faragsz a véredből, meddig bírja majd az arénában. – A vezér csak egy fejmozdulattal jelezte a Giantnak, hogy kövesse őt.

Jared nem tudta örüljön-e vagy se a lehetőségnek. Tisztában volt vele, hogy az ifjú nagyon is nem szimpatizál vele. Több mint valószínűnek tartotta, hogy nem is fogja kitörő örömmel fogadni az ő személyét.

Kinyitották a sötét verembörtön ajtaját, s a fáklya fényétől félhomály úszott a hideg helyiségbe. Elsőnek Aldafen lépett a cellába, ahol Dean a sarokban ült, alaposan megviselt állapotban a mentális vallatásoktól és az éhségtől.

– Kapsz esélyt az életre és egy mentort, fiacskám – mondta a vezér, s kezét a mögötte belépő Jared felé lendítette.

Dean szemei első reakcióként elkerekedtek, ahogy felismerte a Giantot, akit utoljára a Menedékház pincéjében látott kiláncolva. Pillanat tört része alatt elöntötte a fiatal farkast a dühös gyűlölet.

– Rohadék! – sziszegte és talpra ugrott.

Jared semmilyen reakcióval nem válaszolt a félvér utód ellenséges viselkedésére.

Aldafen önelégült vigyorral pillantott hátra Jaredre.

– Ó! Látom, ti már ismeritek egymást.

– Találkoztunk – javította ki a vezért a Giant, épp csak morogva az orra alatt.

– Hogy jutott ki? – jött Deantől az újabb indulatos kérdés, amire Jared csak egy néma pillantással reagált.

– Láthatóan nem kedvel téged a fiú – vigyorgott Aldafen, hiszen ő az ilyen helyzetekben valósággal fürdőzött. – Hát akkor élvezet lesz a közös munka.

– Én ezzel, nem csinálok semmit sem közösen! – fakadt ki lázongva Dean, megfeledkezve kiszolgáltatott helyzetéről.

– Hát fiacskám, vagy ő, vagy a halál – vont vállat Aldafen.

– Akkor inkább a halál! – vágta rá Dean, mire hatalmas ütést kapott az eléje lépő Gianttól.

– Rossz hozzáállás – morogta Jared. – És túl sokat feleselsz.

Dean az ütéstől visszazuhant a sarokba. A dühe csak fokozódott, légzése mélyült, szaporábbá vált.

– Van mit tanulnod, kölyök – állapította meg szárazon, csak az orra alatt motyogva az egykori király, ahogy megragadta Dean grabancát és könnyedén felrántotta a földről.

Jared tudta, hogy ha azonnal az elit gladiátorok szállására vinné Deant, testileg lelkileg összetörnék a minden téren tapasztalatlan újoncot. Párszor kellett ösztökélnie a lázongó félvért, aki makacsul igyekezett a haladásukat lassítani, akadályozni. Az egykori király néha a helyes irányba penderítette Deant, aki olykor messzebb lépett tőle, vagy megindult  volna egy ismeretlen irányba szökést megkísérelve. Volt, hogy szándékosan lassított a léptein, jobban szemügyre vette a folyosókat, memorizálta a helyet, próbált tájékozódni.

Jared sürgetve taszította be a meggyötört utódot szállása ajtaját, majd zárta maguk mögött a nehéz ajtót. Holmija között kezdett el keresgélni, közben néha végigmérte Deant.

– Öltözz át – utasította Jared s a kiválasztott ruhadarabokat a fiatal farkasnak dobta.

– Ebbe? Ezek rám nagyok – morogta Dean elégedetlenül.

– Majd belenősz – vágta rá Jared, s tovább tett-vett a nem túl tágas de praktikusan berendezett szállásán.

– Hát persze! Mert ennyi idősen még olyan sokat nől egy ember, igaz? – feleselt Dean.

– Egy ember nem, de te nem vagy ember – kapta a határozott választ a tekintélyes termetű Gianttól.

– Átalakulni sem tudok rendesen, hová nőnék ugyan? – motyogta az orra alatt a félvér és kelletlenül hozzáfogott átöltözni.

Jaredet először mellbevágták utódja szavai, majd láthatóan elgondolkodott.

Dean fölényes mosolyba húzta a száját, s egy „na ugye!” pillantást küldött az egykori király felé.

– Nem tud maga rólam semmit – toldotta meg magabiztosan a félvér.

Jared megköszörülte a torkát, s állta a pimasz utód sötét, makacs tekintetét.

– Többet, mint gondolnád kölyök! – Jared közelebb hajolt Deanhez, szinte az arcába mondta a szavait. – Olyanokat is, amit még te magad sem tudsz magadról!

Dean elbizonytalanodva pislogott vissza a Giant fekete íriszébe.

– Engem nem kell még csak kedvelned sem, kölyök. Elég, ha hallgatsz rám. Gondolom az apádat azért szereted és tiszteled?! – Dean csak egy bólintással felelt, mire Jared folytatta: – Helyes! Az apád engedett el, cserébe én megesküdtem neki, hogy élve hazaviszlek.

Deant ledöbbentették a Giant szavai.

– Szóval, ha újra látni akarod még ebben a tetves életben az apádat, akkor innentől azt csinálod, amit én mondok. – Jared szavai és tekintete hideg késként hatoltak Deanbe.

– És az apám elhitte egy jöttment esküjét? Hitelt adott a szavának? Ezt nem hiszem! – ingatta a fejét Dean.

Jared agya zakatolt, hogy mit mondjon el a fiatal lázongónak és mit ne.

– Ha majd megérsz a feladatra, megtudod, hogy miért.

– Kit ölt meg amikor elszökött?

Jared nem válaszolt, csak vett egy mély hangos lélegzetet, amivel igyekezett higgadni, elviselni és megérteni lázongó fiatal vérét.

Adaoha összegyűjtötte a bőrtömlőket, készülődött a forráshoz vízért.

– Medveként is elkísérhetlek – ajánlotta Cody. – Még könnyebben is menne, mint féllábon bicegni.

– Maradj veszteg! – csitította a sámán a lelkesen gyógyulni akaró alakváltót. – Várd meg amíg visszajövök, aztán alakot válthatsz. Kiveszi az erőd, elgyengülsz. A múltkor is elvesztetted visszaváltozáskor az eszméletedet is – magyarázta Adaoha – Szerinted, hogy cipellek vissza, akár medveként, akár emberként?

– Medveként kísérlek el, ha visszajöttünk, majd itt váltok megint alakot. Ennyi az egész – makacskodott Cody. – Medveként a csúcsragadozóktól jobban meg tudlak védeni.

– Eddig is egyedül járkáltam…

– Hasznosnak akarom magam érezni – vágott a nő szavába a férfi. – Szeretném valahogy viszonozni, hogy ápolsz és mellettem vagy. Te ápolsz én védelmezlek. Engedd már meg, hogy férfinek érezzem magam!

Adaoha ajka mosolyba szaladt, s megadóan bólintott.

– Rendben, Haniyal! Megengedem, hogy kiteljesedj férfi mivoltodban.

– Óh! Köszönöm! – Cody arcán széles vigyor terült el, amit a sámán mindig örömmel tapasztalt. Neki ez is egy visszajelzés volt, hogy már nem csak a teste gyógyul a hím alakváltónak, hanem a lelke is.

Furcsa párosként sétáltak le a forráshoz a csapásokon. Egy fiatal nő, aki mellett némán, komótosan sántikált a hatalmas csonka lábú medve. Se emberrel se állattal nem találkoztak míg leértek.

Adaoha hozzáfogott a tömlőket megtölteni, Cody pedig eleinte csak szórakozottan csapkodta a vizet, majd elkezdett a maga módján halat fogni. Véletlenül fröcskölte a vizet az egyik mozdulatnál a nőre, amit viszont Adaoha már szándékosan viszonzott. Ebből aztán komolytalan vízicsata kerekedett, egymásra csapkodva a tiszta, friss forrás vizét.

Az önfeledt játszadozás közben Cody orrát megcsapta az emberszag, majd ahogy ösztönösen tekintett körbe, a fák között mozgást látott.

Vadászok! – robbant benne a felismerés.

Belső hangját hallva Adahoa ijedten fordult abba az irányba, amerre Cody figyelme leragadt. Gyomra görcsbe rándult, aggódott a sérült alakváltóért. Tudta, ha Ochoáék azok pláne semmi jóra nem számíthatnak. Agya lázasan gyártotta a megoldásokat, hogyan is fedezhetné a medve alakban lévő Codyt?

– „Bukj a víz alá!” – utasította az alakváltót, mire ő maga is nyakig engedte a testét a szinte hideg, egyébként derékig érő vízbe. Kapkodva lehúzta lezser felsőjét, hogy a partról úgy tűnjön teljesen ruhátlanul fürdik éppen.

A fák közül lassan, ráérős léptekkel közeledett a parthoz Humiston és Baker. A sámánt valamelyest megnyugtatta, hogy Ochoa nem volt velük.

– Nem túl hideg a víz? – kurjantotta el magát Humiston, önelégült vigyorral az arcán.

– Nem. Pont jó – vágta rá Adaoha.

– Csak így egyedül? – kérdezte puhatolózva Baker, tekintetét körbevezette a parton, a közeli bokrokat fürkészve. – Nem fél, hölgyem?

– Nem – válaszolta határozottan a nő. Bár valójában félt, csak nem attól, amitől a vadász gondolta. Adaoha jobban aggódott Codyért, hogy lebukik az alakváltó, és a prédájukká válik.

– Egy fiatal nő… egyedül… – kezdte nyájasan Baker, s lassan megindult a forrás felé, közben levetette csizmáját.

Adaoha szívét a torkában érezte dobogni.

Istenem, Cody! Ez bejön a vízbe! – szakadt fel belőle a rémület. Érezte, hogy az alakváltó megmozdult mögötte, s csak remélte, hogy még tart a levegője és nem kényszerül a felszínre, mert az a lebukást jelentette volna.

– Csatlakozhatom? – kérdezte vigyorogva Baker, szemében kéjes vággyal, ahogy belegázolt a félcombig érő vízbe.

– Nem! – vágta rá határozottan Adaoha, s hogy tartsa a köztük lévő távolságot hátrébb araszolt a vízben kuporogva. – Ne merészeljen közelebb jönni!

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass nekem. – Baker egyre határozottabb léptekkel menetelt a vízben a nő felé. – Na mutasd magad!

Adaoha pillanat tört része alatt döntött úgy, hogy feláldozza magát az alakváltót védve. Lassan felállt a derékig érő vízben, kezeit keresztbe fonva mellei előtt, takarva csupasz felsőtestét.

Szinte vele egyidőben csobbant a víz a nő mögött, ahogy Cody is felállt. Széles vállait beborította víztől csapzott, hosszú haja, lassan fordult a rossz szándékkal közeledő vadász felé. Szakálla teljesen felimerhetetlenné tette őt egykori támadója előtt. Hatalmas termete, megjelenése olyan volt - ahogy váratlanul kiemelkedett a vízből -, mintha a tengerek istene jelent volna meg a nő mögött.

– De! – dörögte a hím alakváltó, dühtől szikrázó gyilkos tekintettel. – Van olyan helyzetben! És nincs egyedül!

Adaoha megdöbbenve kapkodta a tekintetét, fürkészve figyelte az alakváltót, hiszen eddig mindig teljesen padlóra küldte őt az alakváltás, ahogyan közben gyógyította magát. Most viszont egyáltalán nem tűnt még csak erőtlennek sem.

Cody határozott mozdulattal lépett a nő elé, lassan maga mögé terelve, védelmezőn  takarva őt a saját testével.

Baker arcán több érzelem is átfutott. Hirtelen ijedség után a döbbenet, majd zavartság és a meghunyászkodás. Mivel úgy tűnt mindketten ruhátlanok, a vadász úgy gondolta, bizonyára megzavarhatott valami titkos légyottot.

– Ó bocsánat! – nyájaskodott, védekezőn felemelve kezeit, hátrálni kezdett ki a partra.

Cody igyekezett tartani a testét annak ellenére, hogy érezte, rohamosan hagyja el az ereje. Az, hogy hátán az izmok már remegtek, csak Adaoha látta. A nő mentve a helyzetet, hátulról átkarolta a férfi derekát és hozzásimult, hogy palástolja az alakváltó egyre bizonytalanabbá váló tartását, és egyben támogassa őt.

– Egyébként Jeffrey Baker vagyok – hadarta megváltozott stílusban a vadász, közben kapkodva vette a csizmáját.

– Nem érdekel ki vagy! – mordult rá dübörgő mély hangján Cody. – Takarodj!

Baker miután felkapta puskáját is, Humistonnal egyetemben igencsak kapkodták a lábukat, hogy elhagyják a helyszínt.

Cody mindaddig próbált állva maradni, míg a két vadász egészen kicsi ponttá nem zsugorodott a szeme előtt. Erőt adott neki Adaoha puha kezének támogató ölelése. Érezte a bőrét az övéhez simulni, ami akaratlanul is felébresztett benne eddig mélyen szunnyadó s már-már elfelejtett érzéseket. Belerándultak az izmai.

– Rendben vagy? – kérdezte aggodalmasan Adaoha, de mivel érezte a bizonytalan kissé dülöngélő tartást, nem engedte el a férfi testét.

– Nagyjából – fújta Cody, de már érezte, hogy valamiben meg kéne kapaszkodnia. Lassan fordult a nő ölelésében, s más támasz híján Adaoha vállára borult.

– Nem bírlak sokáig tartani – ismerte be a fiatal sámán. – Gyere! Gyere a partra, mert ha itt elterülsz, megfulladsz. Gyere! – biztatta, s elkezdte terelni ki a bizonytalan léptű alakváltót a vízből. – Mit tettél? – korholta a férfit Adaoha. – Most mi lesz veled?

– Megoldjuk – suttogta Cody. – Majd megoldjuk. Nem volt más választás.

Adaoha próbálta kíméletesen leengedni az egyre erőtlenebbé váló testet a forrás sekély partján, ahol Cody már a könyökére tudott támaszkodni. A vizet lassan vörösre festette a visszaalakuláskor felfrissült sebből szivárgó vér. Adaoha kapkodva szakított egy csíkot a szoknyájából, azzal kötötte el az alakváltó combján az ütőeret.

– Hogy megyünk így vissza a barlanghoz?

– Megoldjuk – hajtogatta egyre erőtlenebbül Cody.

Adaoha visszavette vizes felsőjét, megremegett az enyhe széltől.

– Megfázol – suttogta Cody, végigsimítva a nő karján. Ösztönből ölelte magához, hogy testével melegítse, zavarodott kábaságában el is felejtette, hogy már nem medve alakban van. Nem tudja melegen tartani őt.

Adaoha pontosan tudta, talán már csak percekig lesz magánál az alakváltó. Azt is tudta, hogy jelen helyzetben a sok bizonytalan kimenetelű lehetőség között válogathat csak. Nem volt tökéletesen jó döntés. Éppen úgy mint az előbbi helyzetben sem a vadászokkal, amikor mindketten feláldozva magukat egymást védték.

A vérszagra ragadozók jöhetnek. Ha most itt maradunk, nem sokat tudok tenni, ha mondjuk egy farkasfalka jelenne meg. Elsősorban a vérzést kell elállítani, és száraz ruha kell! – zakatolt a sámán fejében.

– Cody! El kell mennem segítségért! – Adaoha lassan, óvatosan engedte le az alakváltó csukladozó fejét a fűbe. A férfi egyre laposabbakat pislantott, míg végül csukva maradt a szeme. A nőnek döntenie kellett merre induljon. Az édesanyjához, vagy Kuchurhoz. Shikoba lényegesen közelebb lakott, ahonnan tudott kötszert hozni, s elhunyt édesapja elpakolt holmijából száraz ruhát a férfinek. Kuchur viszont a fizikai erejével is tudna neki segíteni visszajuttatni a barlang védelmébe Codyt. A baj csak az volt, hogy a vadászok is abba az irányba mentek el. Ki akarta zárni a velük való újabb találkozást.

Döntött.

Előbb az anyjához indult. Terve az volt, hogy majd vele együtt tér vissza az eszméletlenné vált alakváltóhoz, s aztán majd Kuchurhoz megy. Akkor Cody sem marad majd őrizetlenül és addigra a vadászok is feltehetően messze lesznek már.

Futott, hogy minél kevesebb ideig legyen Cody kiszolgáltatott helyzetben.

 

 

 

Dechant sokáig hezitált a szoba magányában, sűrűn pillantva a faliórára. Tartott tőle, hogy Phyllis esetleg valamiért még visszajöhet és akkor lebukik, hogy elhagyta a szobát. Nem akarta Alishat sem megijeszteni, emellett elbizonytalanodott, hogy hogyan fogadná őt a nő, azok után ahogy elváltak. Azt sem tudta biztosra, hogy nem-e esetleg zavarná az özvegyet, hiszen már későre járt.

A francokat! Ha nem teszem meg, akkor azt fogom bánni – határozta el magát s felpattant a szőnyegről, ahol eddig tépelődve, a testét ringatva agyalt. A zsákból túrt magának egy melegebb felsőt, aztán rutinosan távozott az ablakon keresztül. Nem az udvart választotta. A parkolón vágott át, kihasználva a kocsik takarását, majd a szerelőműhely mögött elsurranva tudta legjobban megközelíteni az erdőt. Körbepillantott, aztán futásnak eredt. Minden nehézség nélkül futott végig az özvegy házáig lerövidítve az utat, átvágva az állatok csapásain.

A kunyhóhoz érve mégis sokáig csak állt az egyik öreg fa mellé húzódva. Onnan nézte az ablakon kiszűrődő fényt, ami azt jelentette, hogy Alisha még fenn volt. Bizonytalan léptekkel ment egyre közelebb, közben sűrűn pásztázta tekintetével a közeli bokrokat. A fejében zakatolt a szóbeszéd, hogy a vadak őrzik a füvesasszony házát. Amiket pedig az elmúlt napokban megtudott, már nem is tartotta olyan hihetetlennek. Sőt. Olyan érzése volt, mintha figyelnék.

Óvatosan araszolt az ablakig, hogy lássa mit csinál az asszony odabenn.

Alisha kosarat font a kandalló előtt, dudorászott. Láthatóan nem is sejtette, hogy kinn váratlan vendég bóklászott a ház körül.

Dechant vett egy mély levegőt és óvatos léptekkel indult meg a fatornácon a bejárat felé. A fapadló megreccsent a lába alatt, amire figyelmeztető morgás jött a sűrű bokrok felől.

Alisha minden izma összerándult, megdermedt a mozdulatában. Hallgatózott, majd félrelökte öléből a félkész kosarat és pattant a falon lógó töltött fegyverért. Felhúzta és az ajtó felé tartva várt és hallgatózott tovább.

Dechant is megtorpant. Nem nézett a hang irányában, csak magában, fejben morgott bosszankodva.

Hallgass már! Nem akarom bántani! Különben is! Ha olyan nagy legény vagy, gyere! Játsszuk le! – jöttek Dechantből, már ösztönből a rá jellemző gondolatok.

A morgás alább hagyott ugyan, de a visszafogott dühös fújtatást még mindig hallotta.

A levegőt is visszatartotta ahogy gyomrát görcsben tartó izgalommal, bizonytalan, remegő kézzel kopogott az ajtón.

Alisha lepetten pislogott, el nem tudta képzelni ki lehet a hívatlan látogató.

Ha kopog, csak nem lehet rossz szándékkal – konstatálta az asszony magában s megindult az ajtó felé, de a puskát még mindig lövésre készen tartotta.

– Ki az? – szólt ki, s keze ugyan megindult a kilincs irányába, de a válaszra várva csak felette tartotta.

– Robert – mondta Dechant olyan hangsúllyal, mint aki szégyelli a nevét.

Alisha úgy kapta vissza a kezét, mintha valami megégette volna. Szíve felgyorsult, ahogy millió érzés rohanta meg. Félelem, bizonytalanság, harag és szánalom. Vívódva az érzésekkel bámulta az ajtót.

– Minek jöttél ide?! – csattant fel az asszony.

Dechant torka elszorult. Egyértelműen érezte az ajtón túlról az elutasítást.

– Nem… nem akarlak bántani – kezdte csendesen szaggatottan a férfi. – Nem… nem kérem, hogy… engedj be. Ajtót nyitnod sem kell. Csak… hallgass meg. Kérlek! – nehezen jöttek Dechantből a szavak. – Könyörgöm! – lehelte remegő hangon, bátortalanul lépett közelebb az ajtóhoz, érezte a túloldalon a nőt, aki éveken át a biztos pont volt számára.

Alisha szeme telefutott könnyel, lassan a teste mellé engedte a fegyvert, de képtelen volt válaszolni.

– Elmegyek – folytatta csendesen Dechant. – Nem tudom mi lesz eztán. Visszajövök-e vagy sem, találkozunk-e még, vagy tudunk-e beszélni… – Robert visszább lépett az ajtótól, próbálta szavakba önteni gondolatait. Annyi mindent szeretett volna mondani, sokszor össze is pakolgatta már, de most minden egyszerre rohanta meg. Igyekezett rendet tenni a fejében.

– Igazad volt! Szörnyeteg vagyok. Láttam… láttam magamat… a tükörben. A szemeim… Annyira sajnálom! Nem akartalak megijeszteni! Bántani sem! Soha! – Eszébe jutott Brenden, a vitájuk, a verekedésük. – Szándékosan soha! Ne haragudj rám! Bocsánatot szeretnék kérni! Mindenért! A sok fájdalomért, amit okoztam és a csalódásokért! – Testét erőtlenül engedte a tornác gerendájának, hagyta ülésbe csúszni. Megindultak a könnyek a szeméből, miközben zokogva ismerte be kamaszkori hevességét.

– Nem akartam bántani Brendent sem!

Alisha szemei döbbenten kerekedtek el. Első gondolata akaratlanul az volt, hogy Dechantnak köze lehet a férfi eltünéséhez. Ösztönösen markolt rá a fegyverre, s újra az ajtóra irányította.

– Nem baleset történt akkor! Én… én ütöttem meg! Annyira szégyenlem! Bocsáss meg! Neki… neki már nem tudom… tőle már nem tudok… Az életemet adnám azért, hogy itt legyen! Nem tudom hol van most, mi van vele… de… esküszöm, hogy megkeresem és visszahozom! – Dechantből úgy kezdtek el ömleni a szavak, ahogy éppen az eszébe jutottak. Könnyeit pulóvere ujjába törölgette, aztán térdére borulva már csak zokogni tudott.

– Örökké hálás leszek azért, amit kaptam tőletek! Otthont, bizalmat, hittetek bennem… meg sem érdemeltem! Csak csalódást és fájdalmat okoztam nektek. De esküszöm, hogy többé nem leszek a terhedre…

Alisha szeméből is megindultak a könnyek. Eleven emlékként peregtek a szemei előtt, ahogy a szökésben lévő vad gyerek kamasszá ért velük, majd felnőtt férfi lett belőle. Az éjszaka amikor ordítva dobálva magát szenvedett és ő Shikobát hívta segítségül. Lelkiismeretfurdalása lett. Úgy érezte, nem csupán Dechant tehet arról, hogy így alakult az élete. Egy csomó „talán ha…” „mi lett volna, ha…” gondolat tört rá.

Megindult az ajtó felé, lassan nyitotta. Szinte hangtalanul lépett a zokogó férfi mögé. 

Megdöbbenet Dechant új külsején. Összeszorult a torka, látva a majdhogynem kopaszra nyírt fejét.

Dechant épp csak oldalra pillantott, ahogy arcát a karjába törölte. Először a puskacsövet látta meg, ami a nő bokáig érő szoknyája mellett a föld felé irányítva himbálódzott.

– Jól tesszed – szipogta – Lőj le. Azt érdemlem.

Lenyírva a haja... a szakálla... Mi történhetett? – Alisha szánakozva nézte a megtört férfit. 

– Kérsz egy forró teát? – kérdezte váratlanul. Hirtelen ő sem tudta, mit mondjon. Vigasztalni is akarta Robertet, de tartani is a távolságot.

– Mi? – kapta fel a fejét Dechant, őszintén meglepte a kérdés. Erre számított a legkevésbé. Zavart tekintettel ráncolta a homlokát, ahogy hunyorogva nézett fel a nőre.

– Nem jössz be? – Alisha a puskát lendítve mutatott az ajtó irányába.

– Nem akarok za… – szabadkozott Robert, de Alisha félbeszakította.

– Nem zavarsz. Itt most kissé hideg van beszélgetni – mondta csendesen, higgadtan a nő. – Teszek oda teát. Azt hiszem mindkettőnknek van mit mondania a másiknak.

Dechant pár másodpercig elgondolkodva hallgatott, majd lassan felállt, kelletlen bólintással fogadta el a beinvitálást.

Alisha a széknek támasztotta a fegyvert, majd vizet tett a tűzhelyre a teának.

– Éreztem, hogy nem baleset volt – kezdte csendesen az asszony. – Brenden soha nem tudott jól hazudni. Mi történt?

Dechant tanácstalanul dobta szét kezeit, a vállát vonogatta.

– Esküszöm nem is tudom. Nem tudom min kezdtünk el vitázni és pontosan már arra sem emlékszem, min borult el az agyam. Nekiestem. Annyira szégyenlem! És szégyelltem akkor is, mikor hazajöttünk és Brenden falazott nekem! Egy gyáva gerinctelen alak voltam, hogy hallgattam! Hagytam, hogy hazudjon neked, hogy baleset volt… Istenem! Most már tudom, hogy meg is ölhettem volna! – Dechant szeméből újra megindultak a megbánás fájdalmas könnyei.

– Nem hinném – köszörülte a torkát Alisha. – Hidd el, Brenden nagyobb kárt tudott volna tenni benned, mint amit te tettél benne.

Dechant kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy kutatón szegezte tekintetét a nőnek.

– Brenden egy medve alakváltó – mondta ki egyszuszra az asszony.

Robertnek azonnal eszébe jutott a medve, aki a tigrist védte, s aki meg is ölhette volna őt, de csak harcképtelenné tette.

– Medve?

Alisha bólintott, majd folytatta a tea készítését.

– Akkor lehet, hogy őt láttam?

Az asszony épp csak megrázta a fejét.

– Honnan tudod? Miért? Igaz nem láttam ki volt aki medvévé alakult, mert olyan hirtelen történt… – erősködött tovább Dechant fellelkesülve a lehetőségen, hogy Brendennel találkozott akkor.

– Nem ő volt, Robert.

– Akkor te tudod, hogy ki volt?

Alisha hallgatott. Nem árulta el a fiatal Dunkin fiút.

Sokáig csend ereszkedett közéjük. Dechant lopva követte tekintetével az asszonyt, ahogy készítette a teát, járt kelt a kis helyiségben, közben megigazította a félrelökött félkész kosarat is. A férfi agyában kavarogtak a gondolatok.

Brenden medve alakváltó? Alisha? Akkor Alisha sem ember? Ő is egy…

– Te is medve vagy? – bukott ki Dechantből, mire a füvesasszony szelíd, halvány mosollyal rázta meg a fejét. – Akkor mi? – kíváncsiskodott tovább a fiatal férfi.

– Ember – rántott a vállán Alisha.

– Brenden egy medve, te ember… és a felesége voltál? Ilyen lehet?

– Persze.

– De hát… – Dechant zavartan kerülte a nő nyílt tekintetét. – Vannak bizonyos dolgok férfi és nő között. Azok… hogyan?

– Simán megoldható. Hiszen te sem láttad őt soha medveként. Akkor vált alakot amikor ő akar.

– Egy alakváltó akkor vált alakot, amikor ő akar?

– Igen.

– A farkasemberes filmeken…

– Más a film és más a valóság. Persze vannak olyanok is akik valami miatt ezt nem tudják kontrollálni, irányítani.

Dechant szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Azt hiszem, én is ezek közé tartozom – motyogta.

Alisha torka elszorult, együttérzően nézte a férfit, akit most végtelenül elveszettnek és sebezhetőnek látott.

– Sajnálom – mondta csendesen.

– Ugyan. Erről nem te tehetsz – dobta szét a kezeit Robert, sután legyintve.

Alisha viszont nem ezt látta rajta. Pontosan ezért is vívódott magában, hogy veheti-e a bátorságot és elmondhatja-e a férfinek azt a szörnyű éjszakát? Nem tudta, hogy Dechant egyáltalán emlékszik-e valamire, hiszen azóta még azt a rosszullétét sem emlegette soha.

– Átalakultál? – kérdezte puhatolózva.

– Nem – rázta a fejét Dechant. – Vagyis fogalmam nincs, mi történt velem.

– Mikor?

– Amikor… amikor nekem estél és elzavartál. Nagyon fájt.

– Sajnálom. Nem kellett volna…

– De! Igazad volt. Szörnyeteg vagyok. Láttam! Aztán meg más is megállapította, hogy mi vagyok. Olyan aki állítólag ért az ilyenhez. Utána keresgéltem, hogy mi is az a prikolics… de nekem nem megy az ott leírtak alapján az átváltozás, vagy mi. Én nem tudom irányítani. Sőt! Nem is akarom! Fájt! Borzasztóan fájt mindenem, ott az erdőben is… – indultak meg a szavak Dechantből.

– Nem akarod?

– Nem – vágta rá azonnal és határozottan Robert.

– Sokan áldásnak tartják, az alakváltást.

– Hát én nem – ingatta a fejét a férfi. – Testileg lelkileg meggyötört. Nem is emlékszem mindenre. Igaz akkor sem, ha leiszom magam, de százszor rosszabb mint másnaposnak lenni. Ha berúgok ellazulok. De ez fájt! Baromira fájt! És még csak nem is formálódtak át a csontjaim. Azt hiszem abba bele is haltam volna.

Alisha, ahogy hallgatta a Dechantet, döntött.

– Emlékszel, amikor egyik éjjel nagyon rosszul voltál?

Robert elgondolkodva nézte maga előtt a kézi szövésű szőnyeget, az emlékeiben kutatott. Megrázta a fejét.

– Arra ébredtünk Brendennel, hogy kiabáltál – mesélte tovább Alisha, igyekezett a férfiben is felidézni a történteket. – Fáj! Fáj! Baromira fáj! Ezt ordibáltad.

Dechant az asszonyt figyelve próbált emlékezni, miközben érdeklődve hallgatta a szavait.

– Addig csak sejtettük, hogy mi vagy. Akkor éjjel biztosak is lettünk benne.

– Tessék? – Robertet villámcsapásként érte Alisha vallomása.

– Szörnyű állapotban voltál – folytatta könnytől csillogó szemekkel az asszony – Látszott rajtad, hogy nagyon szenvedsz. Brenden is aggódott érted és annyira sajnáltunk. Nem tudtuk, hogyan segíthetnénk.

– Ti tudtátok? Tudtátok, hogy egy veszélyes, kiszámíthatatlan, alattomos szörnyeteg vagyok? Nem is éreztettétek velem soha! Miért nem zavartatok el? – Dechantnek eszébe jutott amikor Brenden büszkén dicsérte őt. Elszorult a torka, szeme telefutott könnyel.

– Hogy zavartunk volna el? – fakadt ki hitetlenkedve Alisha – Segítségre volt szükséged! Tehetetlennek éreztük magunkat. Már nem is tudom melyikünk ötlete volt, hogy szóljunk Shikobának. Csak reméltük, hogy ő talán tud segíteni.

– Shikobának? Az az indián asszony a hegyekből?

– Igen.

– Mit csinált?

– Nem igazán tudom. Én csak a gyógyító fűveket ismerem, ő tőlem sokkal több. Nagyobb tudással bír. Elmúltak a szenvedéseid és elő sem jöttek többé.

– Mostanáig – motyogta reményt vesztetten Dechant.

– Amit én okoztam – sóhajtotta remegő hangon Alisha. – Ne haragudj!

– Ne mond ezt! Nem te okoztad! Dehogy haragszom! – Robert olyat tett mint még soha. Hirtelen mozdulattal magához ölelte a nőt, amiben benne volt minden érzése Alisha iránt. A szeretete, a tisztelete, a bocsánatkérése. A harag legkevésbé sem volt közte. Eddigi életében ő volt az egyedüli, akire nem tudott volna semmiért sem haragudni. Akitől bármit el tudott volna viselni, és akitől a legjobban fájt neki a szeretet megvonása.

Alisha csak egy pillanatig bizonytalanodott el, aztán hallgatott a szívére és viszonozta a férfi őszinte ölelését. Neki olyan volt Robert, mintha csak a gyermeke lett volna.

Skyha együtt hímzett anyjával. Rhuna egyik kedvenc dalát dudorászta, lányát pedig az éjjel látott újabb látomása foglalkoztatta.

– Megint láttam őt – szólalt meg csendesen a lány, elgondolkodva pislogott magaelé. – Olyan más volt.

– Más?

– Rövid haja volt, és gladiátorként harcolt az arénában.

– Lehet nem is ő volt, hanem más – gondolkodott hangosan az anya. – Eddig hatalmas farkas alakváltóról meséltél.

– Most is magas volt!– erősítette meg korábbi leírásait Skyha. – De emberi volt. Nem alakult át! Harcolt, küzdött az arénában, de nem alakult át. De ő volt!

– Akkor honnan tudod, hogy ugyanazt a férfit láttad?

– A tetoválás a nyakán! Azok a fura betűk vagy mik. Innen a füle mögül teljesen idáig – mutatta saját magán a fiatal lány, ujját a vállgödréhez igazítva.

– Alakváltókon a tetoválás nem marad meg kicsim. Gyorsabban gyógyulnak a sebeik, és a tetoválás tulajdonképpen seb a testükön – magyarázta az anya.

– Akkor nem tudom mi az, de rajta van – erősködött Skyha.

Pár percig közéjük telepedett a csend, újra elmerültek a hímzésben. Aztán Skyha váratlanul letette munkáját és felpattant a kézi szőttessel letakart székről.

– Annyira közel érzem őt, mint eddig soha. Elmegyek Tizianohoz és elmesélem neki. Talán ő többet tud, a jelekről is amik a nyakán vannak és arról is, hogy ez a látomásom mit jelent.

FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 5

 

Juan, felfelé tartva a Menedékházban bérelt szobájába, már azt tervezgette, hogy tovább marad Clear Creek-en, és ha csak teheti meglátogatja Fhyrát, elviszi majd ide-oda, hogy senkinek ne szúrjon szemet a gyors lánykérés és esküvő.

A kulcsaival bíbelődött éppen, amikor Judah köszönt rá, amit zavart  félmosollyal viszonzott.

– Beszélnünk kell – közölte a vezér jelentőségteljesen.

– Baj van?

Judah némán ingatta a fejét, tekintete amivel a fiatal farkast nézte nem volt aggodalmas, de kiolvasható volt belőle, hogy valami igen fontos dologról lesz szó.

Juan előre engedte a vezért, s egy alig észrevehető fejbólintással ösztönösen tisztelgett, ahogy Judah elhaladt előtte.

A tapasztalt és sokat élt alakváltó oly annyira eltökélt volt szándékában, hogy éppen csak becsukódott a szoba ajtaja, máris belefogott mondandójába.

– Mit gondolsz Juan, el tudnál boldogulni egy falka vezetésével?

A fiatal  farkas arcvonásai kisimultak döbbenetében. Ilyen kérdésre számított a legkevésbé. Első reakciója az volt, hogy levegőt is elfelejtett venni.

– Egy falka? – zavartan vont vállat. – Azt hiszem, igen. Persze! Miért ne? – Legelőször az jutott eszébe, hogy ez nagyjából olyan lehet mintha a munkahelyén megbíznák egy csoport irányításával.

– És egy egész klánnal? – Judah az ifjú McElhanelynek szegezte határozott kérdését, miközben olyan fény csillogott a vezér szemében, mint aki biztos ebben, még ha maga Juan nem is.

– Egy klánnal?

– Igen, Juan!

– De hát…

– Senki nem vonhatja kétségbe a jogosságod! Vérbeli McElhanely utód vagy, s mi több megkérdőjelezhetetlenül az egyedüli.

Juan zavarban volt. Nem is kicsit. Fogalma nem volt mire vélje nagybátyja szavait, kérdését. Mire akarhat ezzel célozni?

– Te vagy a vezér! A jogos vezér! Miért kérdezel ilyet?

Judah rövid töprengés után úgy döntött, a fiatal farkas kezébe teszi az igazságot.

– Nekem semmi jogom a McElhanely klán vezérének lenni – jelentette ki egy mély sóhajjal Judah. – Bár, akit eddig az apámnak ismertem jobban bízott az én vezetésemben, mint a Lawrencében. Én úgy gondolom erre innentől te vagy a legalkalmasabb, Juan.

– Miért én? Miért nem az apám? – lendítette a kezét Juan. Érezte, hogy remeg mindene a felelősség súlya alatt, és már nem is volt olyan biztos még az előbbi válaszában sem.

– Senki nem tudja, hogy valójában Maximus McGinty az apád, azt meg pláne nem, hogy ő is vér szerinti McElhanely. Ha ez kiderülne, hatalmi harcok indulnának a vezetésért. Ez a klán széthullásához vezetne.

Juan egyetértően rábólintott a jelenlegi vezér szavaira, miközben agyában millió gondolat kavargott.

– Mint erkölcsileg, mint vérszerint, és az szerint is, akit az apádnak tudnak, te vagy a jogos utód.

– Még lehetnek utódaid – vetette közbe kissé bizonytalanul Juan, tekintetét úgy emelte Judahra, mintha azt kérdezné: „Vagy nem akarsz?”

– Igen, lehetnek – fújta biccentve a vezér. – De én nem akarom a sorsomat tovább bonyolítani. Nekem semmi keresni valóm a klán élén. Nem is akarok vezér lenni. Családot akarok, és életet. Itt. Clear Creek-en. Itt akarom hasznossá tenni magamat. Nem akarok hazugságra épített életet, jövőt. Apáddal egyszer már szó volt erről. Akkor, amikor kiderült az igazság. Átbeszéltük és a klán érdekeit nézve vállaltam, hogy maradok. De úgy látom, hogy te megértél a feladatra.

– Én? – Juan szemei döbbenten kerekedtek el.

– Igen, te!

Juan torka elszorult. Eddig azt hitte a vezér gyűlöli őt, amiért Dean helyette ment át a kapun, és úgy gondolta, Judah ezért gyávának is tartja.

– Én is… én is nősülni szándékozom – köszörülgette a torkát Juan. Aggódott, hogy mi van ha erre a frigyre a klán esetleg nem adná valamilyen okból az áldását. Ő magában már eltökélte, hogy semmiért nem mond le Fhyráról. 

– Igen? Az dicséretes! – vágta rá lelkesen Judah. – És szabad tudni a leendő társad nevét?

Juan pár másodpercig habozott, aztán ahogy az út kirajzolódott előtte, kitisztult a fejében, hogy az események puzzle-darabkáit hogyan pakolja össze. Tekintetében elszánt határozottsággal húzta ki magát, és mondta a nevet Judah szemébe:

– Zafhyra McNulty.

Judah mellkasában egy pillanatra megakadt a levegő. Erre számított a legkevésbé.

– Zafhyra? – suttogta döbbenten. – Hiszen éppen most vesztette el Codyt!

Juan úgy döntött, ő is őszinte lesz a vezérrel, akárcsak Judah nem is olyan rég vele.

– Igen, tudom – bólintott a fiatal farkas. – Éppen azért! Én szeretem őt annyira, hogy nem fogom magára hagyni. Mellettük fogok állni, a támaszuk leszek és megőrzöm a becsületét!

Judahnak kellett pár másodperc míg tudatosult Juan szavainak értelme és súlya.

– Ha választanom kell a vezéri rang és ő közte, akkor sajnálom, de nemet kell, hogy mondjak a felajánlásodra.

Judahban kavarogtak a gondolatok, az érzések. A hallottak után, még biztosabb volt abban, hogy jó döntést hozott, amikor Juant választotta utódjául.

– Nem kell választanod, fiam – ingatta a fejét a tapasztalt vezér. – Ez így lesz teljes! Úgy leszel vezér, hogy már eleve két, nem akármilyen klánt egyesítesz. Nem lesz, aki megkérdőjelezze az alkalmasságodat erre a posztra! Fhyra is tudja, mi a szándékod?

– Igen. Éppen tőle jöttem.

– Rendben! A két dolog remekül meg fogja egymást támogatni! – Judah elismerően veregette vállon a leendő fiatal vezért. – Elmegyünk a tanács elé, és bejelentjük, hogy én átadom neked a vezetést, mint jogos utódnak. Te pedig be is jelentheted a szándékodat Fhyrával. Már úgy jöhetsz vissza és kérheted meg az apjától a kezét, mint a McElhanely klán vezére. Gondolom nektek sem utolsó, hogy minden kérdezősködés nélkül mielőbb a társad legyen.

– Mi lesz ha nem jó…

– Ezt most felejtsd el! Apád és én is bármikor a rendelkezésedre fogunk állni mint tanácsadók.

– Nagyon hálás vagyok! Nem is tudom, hogy köszönjem meg?!

– Ne köszönd! Tartozol nekem ennyivel – Judah szúrósan szegezte tekintetét a fiatal farkasnak. – Dean átment helyetted a biztos halálba! A minimum, hogy te meg vállalod helyettem a klán vezetését.

Juan gerincén végigfutott a hideg, ahogy a sokat élt és tapasztalt farkas megmagyarázhatatlan, félelmetes fénnyel a szemében nézte őt. Már nem is tudta, hogy örüljön-e vagy sem, Judah felajánlásának, ami tulajdonképpen nem is felajánlás volt. Juanban tudatosult, hogy nem volt más választása. Úgy érezte magát, mintha kegyetlenül beledobták volna egy feneketlen mély vízbe úgy, hogy ő nem is tud úszni.

Megkeményítette lelkét és eltökélt fénnyel a szemében állta a vezér - most igencsak - kegyetlennek tűnő tekintetét.

 

 

 

Hosszas autózás után végre Wasil és Chyntia megérkeztek a Menedékházhoz. Sarkis már messziről kiszúrta a benzinkútnál serénykedő barátját. Nem csak ő. Chyntiának is feltűnt, hogy nem Greko van a töltőállomáson.

– Greko hol lehet? – Tekintetével a férfit kereste, aggodalma újra feltört benne.

– Talán kávészünetet tart – rántott a vállán Wasil. Keresett egy szabad parkolót, aztán leállította a kocsit. Segített a nőnek kiszállnia a kocsiból. Bár Chyntia már egészen jól közlekedett a gipsszel, mondhatni megszokta azt. Mankóját a hóna alá szorítva bicegett a kút felé.

– Szia! – köszöntötte messziről Murilót. – Grekot merre találom?

A férfi nem válaszolt, csak vett egy mély sóhajt, miközben tekintetével Wasilba kapaszkodott.

Sarkis is csatlakozott a nőhöz. Ő viszont elég jól ismerte Barrost, hogy tudja, valami nagyon nem volt rendben. Valami történt a távozásuk alatt a kapun túli férfival.

– Hol van Greko?

– Nincs itt – kezdte Murilo, kezében zavartan gyűrögette a piszkos rongyot. Ordított róla, hogy nem is tudja, hogyan kezdjen bele, lehetőleg kíméletesen.

– Baj van? – húzta ráncba a szemöldökét Wasil.

– Jaliyah többet tudna mondani – rántott a vállán Barros, ezzel le is tolva magáról a válaszadás felelősségét.

– Mi történt? – Chyntia szeme fátyolos lett. Eszébe jutottak Calimero szavai, hogy nem biztos, hogy túlélne egy visszaalakulást, amit ráadásul nem is felügyel senki hozzáértő.

– Igazán csak hallomásból ismerem a történetet – húzta vállai közé a nyakát Murilo. – Átalakult. Turisták is látták, de nem bántott senkit! Észnél lehetett, mert megkereste Jalit. Ő meg szólt Talannak és elvitték.

– Hová?

– Helikopterrel jött érte. Jali biztos tudja, mert elkísérte.

– Jali, hol van most?

– Benn a pultnál – intett a fejével Barros, mire Chyntia a tőle telhető leggyorsabb lépésekkel már indult is.

A két férfi csak eztán fogott kezet üdvözlés képpen.

– Amúgy, minden rendben? – kérdezte Wasil, mire Barros sután aprókat bólogatott.

– És veled? – kérdezett vissza a barát. – A te ügyed, hogy alakult?

– Nem reménytelen – billegtette a fejét Wasil. – De egyelőre nem élek a lehetőséggel. Most már tudom, hogy itt kihez fordulhatok. Csak szólnom kell és megtervezzük.

– Vagyis bármikor vissza tudsz menni?

– Nem egészen. Mondom. Meg kell tervezni, elő kell készíteni.

– Értem.

– És, erre mi újság?

– Az öreg Dunkin fia meghalt. Nem olyan rég volt a temetés – hadarta Murilo.

– Mi történt?

– Valami csapda elkapta. Csak a lábát találták meg. Hallottam, hogy talán ottani vadászok keze lehet a dologban, akik alakváltók trófeáit gyűjtik.

– Pf! Hát nem semmi! – ingatta a fejét Wasil.

Mikor Jali meglátta az ajtón bebicegő szőke, hosszú hajú fiatal nőt, már tudta, hogy Chyntia őt keresheti. Fejével intett Nicolenak, hogy álljon be helyette a pultba, s eléje sietett.

– Szia!

– Szia! Greko? Murilo mondta az előbb, hogy baj van! – hadarta izgatottan Chyntia szemében kétségbeesés fényével.

– Nincs baj – nyugtatta az őrző az aggódó nőt.

– De hát meghalhat! – szakadt fel Chyntiából. – Van itt olyan ember aki meg tudja azt tenni, mint amit a kapun túl tettek vele? Ott irányították az alakváltását!

Jali biztató mosollyal simított végig a szinte remegő nő karján.

– Semmi baja! Nem is lesz! Szólok Talannak és érted küld egy gépet, elmehetsz hozzá, láthatod. Greko jól van. A lelke fáj, mert attól fél, hogy így nem kell majd neked.  – Az őrző jóságos mosollyal mondta szavait Chyntia fátyolos szemébe.

– Tiziano azt mondta, belehalhat!

– Az a Tiziano mennyire ismeri Grekot?

Chyntia zavartan vonogatta a vállát válaszképpen.

– Na látod! Greko alakváltónak született. Beleegyezett a vizsgálatokba és elfogadta a segítségünket. Neki mind a két fizikai test természetes, csupán meg kell újra tanulnia önmagától váltania a kettő között. Hozzáértő barátok vannak mellette akik azon vannak, hogy ez sikerüljön neki – magyarázta Jali.

Chyntia szeméből a megkönnyebbüléstől megindultak a könnyek.

– Attól fél, hogy nagymacskaként nem kell nekem? – törölgette a szemét a nő, mosolyra húzódó ajkakkal. – Istenem, de butus! Hogy a bánatba ne?!

– Felhívom Talant, rendben? Szerintem röpke egy órán belül érted is fog küldeni egy gépet.

– Akkor ki sem csomagolok. Megvárom!

– Rendben! – bólintott Jali. – Nem éheztél meg az úton? Pihenj le, fújd ki magad. Odaadom Greko szobájának kulcsát.

– Köszönöm!

 

 

 

Veronicában sok-sok ellentmondásos érzés kavargott miközben millió gondolattal a fejében ült a tükrös asztalnál. Néha fel-felpillantott az őt fésülő fiatal lányra. Nem is tudta igazán meghatározni milyen feladatköre lehetett a kissé elhanyagolt külsejű, meghatározhatatlan korú lánynak.

Fontha feje is millió gondolattal volt tele. Ujjai között újra és újra lágyan csúsztak Veronica puha, csillogó fekete hajának tincsei, miközben gyakorlott mozdulatokkal, nagy odaadással készítette a bonyolult sok fonatból álló frizurát.

Milyen gyönyörű. Ha Beto találkozott volna vele, biztosan beleszeret. Ilyen csodaszép nőből, hogyan válik farkas? – cikáztak a fiatal lány fejében. Egyszerre csodálta Veronicat és gyűlölte. Igyekezett másfelé pillantani, de tekintetét minduntalan vonzotta a kapun át érkező fiatal nő. Lopva és futtában pislogott néha rá a tükörből, fürkészte a vonásait.

– Kicsit igyekezz Fontha – szólt rá Rihona, de hangjában nem volt semmi parancsoló. – Aldafen nem igazán díjazná ha késnénk a megnyitóról. Új gladiátorok is bemutatkoznak ma.

Új gladiátorok? Marcus! – Veronicának felgyorsult a szívverése. Végre valami hír testőréről. Aztán beléhasított a fájdalom, mert fogalma nem volt, hogy az önfeláldozó bátor rokonnak mi lett a sorsa. Nem tudott Deanról semmit. Torka összeszorult, a felidézett emlékre, ahogy a fura, félelmetes férfi mentális módon kezdte el kínozni a félvér unokatestvért.

Szerencsétlen Dean! Vele ugyan mi van? Él még egyáltalán? És Marcus? Most harcolni fog? Mi esélye lehet, kemény, élet-halálra menő küzdelemben, ki tudja milyen szerzetek ellen? Tudom, hogy nem gyenge és képzett, remek katona, de itt ez akkor is más! – Arcára kiültek aggodalmas gondolatai, nyugtalan kapkodó pillantása elárulta a benne dúló feszültséget.

Mikor elkészült a frizurája, lassan állt fel a székből, hosszan nézett végig magán. Úgy érezte mintha egy kosztümös film forgatására öltöztették volna be. Dühös volt, mert tehetetlennek érezte magát és gyengének. A vehemens határozott alfa farkasnőstény életében most először érezte azt, hogy ő csupán egy kicsinyke pont.

Az Aréna hatalmas volt, s első pillantásra talán primitívnek tünt, ami nehéz kövekből és erős gerendákból állt. Jobban megfigyelve, a nehéz fémajtókat nem emberi kézzel mozgatták, azokat valami más működtette. Maguktól nyíltak és csukódtak.

Marcus többedmagával egy előszoba féle csarnokban várakozott, hogy a segítők rájuk aggassák a vérteket és fegyvereket válogassanak maguknak. Lopva figyelte, mások milyen eszközöket választottak maguknak, közben alaposan szemügyre vette leendő ellenfeleit is. El kellett ismernie, hogy első pillantásra a legnagyobb jóindulattal is saját magát látta a legesélytelenebbnek. Az elmúlt pár napban igaz látta, hogyan harcolnak egymással az edzésidőben. Ő tagadhatatlanul más stílushoz szokott. Mást tanult. Védelmet. Testőr volt, hát úgy is képezték ki. Az esetleges támadásokat hárítani, nem pedig támadni és gyilkolni, még ha az életben maradásért is.

– Tudod?! Gyere ki élve! – mondta neki határozottan a fürge mozgású vékony, fiatal fiú, azzal a fejébe nyomott egy ismeretlen fémből készült sisakot. Arca elé agyarféle csontok nyúltak, amolyan rostélyként. Aztán igazított még az egykori testőr páncélmellényén, amit Marcus inkább csak veszélyforrásként könyvelt el magán. Kényelmetlen volt, nehéz, ami ráadásul korlátozta a szabad mozgásában is. Megemelte karját, leírt pár kört vele a levegőben, próbálgatta mennyi teret kap a primitív védőöltözettől. Rengeteg gondolat kavargott a fejében.

Mi lehet Deannel? Hová vihették Veronicát? – Érdekes módon a saját maga helyzete foglalkoztatta legkevésbé. Sokadjára nézett végig a többi ember és meghatározhatatlan szerzeten, akik felkészülve az összecsapásra, az élet-halálra menő harcra, átszellemült arccal várakoztak, hogy tovább engedjék őket a folyosóra, ami az arénába vezetett. Volt aki némán imádkozott, volt aki pár mozdulattal próbált ellazulni, bemelegíteni. Az arcok hol félelmet, hol reménytelenséget, hol magabiztos győzelmet sugároztak.

Marcusnak eszébe jutottak apja szavai, amivel mindig lekicsinylően szapulta őt, hogy belőle soha nem lesz igazi katona, mert soha nem fog részt venni igazi harcban. A testőrség amolyan kisasszonymunka volt az egykori harcos szemében. Vehemenciája miatt nem is alkalmazta őt a McElhanely klán.

Marcus gyerekként, csak a sok-sok családi veszekedésre emlékezett… amikor egy nap az apja magukra hagyta őket… aztán egyszer hazaérve holtan találta az anyját… akkor toppant az életébe McGinty…

Nagy robajjal nyílt a súlyos ajtó,  s a harcosok megindultak a szinte sötét folyosón. Csak az arénából beszűrődő fény adott némi félhomályt amit aljasul ki is használt pár gladiátor, hogy leendő ellenfelei számát csökkentse. Valaki felnyögött, s tompa puffanással terült el. Marcus majdnem megbotlott a hirtelen eléje hulló testben, de reflexei egy pillanat alatt élesre állítódtak. Minden apró rezdülésre figyelt, semmi nem kerülte el a figyelmét. Szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a harc tulajdonképpen már a folyosón elkezdődik a gladiátorok között. Adrenalinszintje az egekbe szökött, s bekapcsolt nála az, amiben igazán jó volt. A védelem. Először akaratlanul az egyik előtte haladó gladiátor ellen irányuló szúrást hárította, amit az egy döbbent pillantással reagált le. Ez a szokatlan viselkedés meglepte a láthatóan valamilyen mutációval született igen magas, termetes izmokkal rendelkező férfit. Marcus biztos ami biztos alapon rámarkolt az övébe szúrt hosszú, félkardszerű fegyverre, hogy ha kell hárítson egy esetleges támadást. A zavart, lepett pillantáson kívül semmi nem történt, így haladt tovább az árral. Közben tekintete a körülötte lévőket pásztázta. Rájött, hogy őt miért nem éri támadás. A folyosóban azoktól igyekeztek megszabadulni alattomos módon, akik veszélyt jelentettek, akikkel szemtől szembe nem mertek harcolni. Mivel mondhatni ő méretben igencsak alulmaradt a többiektől, így nem is láttak benne potenciális ellenfelet.

Ahogy kiértek az Arénában, egy pillanatra elvakult a hirtelen fénytől. Hunyorogva igyekezett visszanyerni, rendezni látását. Első reakcióként, karját szeme felé emelte, hogy fokozatosan szoktassa hozzá magát a fényhez.

Megjelentek a gladiátorok az Aréna bejáratánál, egyre többen és többen jöttek elő a folyosóból, és találomra szóródtak szét a küzdőtéren, helyet adva az folyamatosan érkező harcosoknak.

Veronica izgatottan fészkelődött Rihona melletti széken, tekintetével a felvértezett, fegyveresek között testőrét kereste. Fogalma nem volt melyik lehetett ő. Igazából soha nem is figyelte meg jobban, hogy csupán a testalkatáról vagy tartásáról felismerhette volna, hiszen itt most szinte mindenkin sisak volt, láncokból és csontokból készült vértek, mellények.

Az alfanőstény tekintete aggodalmasan pásztázott az Arénában ácsorgókon akik a jelre vártak, hogy megkezdjék a küzdelmet.

Képtelenség, hogy túlélje! – állapította meg kétségbeesetten Veronica, ahogy végignézett az ellenfelek felhozatalán.

Megszólalt a hatalmas gong, s a gladiátorok egymásnak estek. A következő jelig aki talpon maradt, azokat már párba sorsolták. Az első kőrben tulajdonképpen bárhonnan és bárkitől várhatta Marcus a támadást, hiszen mindenki, mindenki ellen harcolt.

A testőrt egyre jobban zavarta a sisak, a kényelmetlen vért, ami ugyan védte a testét, de tulajdonképpen sebezhetőbbé tette azzal, hogy korlátozta a mozgásában.

Így esélyem nincs normálisan védekezni! – Marcust elkapta a düh, az első bekapott sérülése után. Lüktetett a karja a vágástól, s lassan már a saját vértje is teljesen kikezdte a vállát, a hónalját.

Döntött.

Egy gyors mozdulattal lekapta a fejéről a sisakot s védekezés képpen az éppen feléje lendülő félszerzet arcába vágta, majd egy ösztönös mozdulattal védte a hatalmas kard csapását, aztán egy fordulattal visszavágott, késével. Csak egy pillanatra döbbent meg saját magán, ahogy látta ellenfele beleit kifordulni. Nem volt ideje tovább a tettén gondolkodni, újabb ellenfél esett neki, harcolnia kellett az életéért.

Veronica izgatottan pattant fel a székről, ahogy felismerte Marcust a gladiátorok között. Szíve felgyorsult, s a küzdő testőr látványa teljesen letaglózta. Így és ilyen helyzetben még soha nem látta a köztudottan átalakulni képtelen farkas hímet. Higgadt, következetes katonaként ismerte meg, aki gyerekkora óta óvta és vigyázta minden lépésüket. Volt, hogy ő vitte és hozta az iskolából. Hogy barbár harcos módjára öljön, azt soha el nem tudta volna képzelni róla. Most sem ezt látta benne. Bár teljesen megváltozott a szemében a szolid, visszahúzódó testőr. Féltette őt. Minden izmában remegett a féltés. Felgyorsult légzéssel, izgatottan tördelve kezeit figyelte a testőrét, ahogy harcolt.

Fontha sűrűn pislogott oldalra Veronica felé, néha tekintete találkozott Rihonáéval. Veronica ha akarta volna se tudta volna letagadni a féltő aggódást, amit Fontha nagyon is ismert, hiszen amikor Beton kényszeralakváltást hajtott végre Gorman, ő hasonló érzéseket élt át.

– Ő is farkas? – kérdezte érdeklődve Veronicát, akit először meglepett a kérdés, s csak pislogott a kócos fiatal lányra, majd bólintott. – Akkor miért nem alakul át? Nagyobb esélye lenne, nem?

– Ő… nem tud – hebegte Veronica, mert nem tudta pontosan, hogy jót tesz-e a férfinek, hogy ezt elárulja róla.

– Nem?

– Valami születési hiba, vagy mi – hadarta zavartan az alfanőstény, de figyelme közben képtelen volt elszakadni a küzdelemtől.

Marcust újabb csapás érte, amitől olyan szinten nem kapott levegőt, hogy egy pillanatra bele is szédült. A vért behorpadt, fájdalmasan nyomta a mellkasát. Térdre rogyott. Újabb támadó szúrta ki magának a már sebesült és félig a földre kényszerült harcost. Már-már elérte az újabb csapás, de egy erős rúgás a földre lökte Marcust, s így elsuhant felette a halálos fegyver. A testőr levegő után kapkodva fordult oldalra, hogy ne legyen védtelen. Ekkor látta meg, hogy aki a földre taszította, az a harcos volt, aki ellen a folyosón hárított egy támadást.

– Maradj lenn! – mordult rá határozottan, miközben egy másikkal harcolva elaraszolt a levegő után kapkodó mellett.

Marcus tekintetével követte a két küzdő felet, majd úgy döntött, nem akar lassú kínok között megfulladni. Lazított a páncélmellényen, s ahogy levegőt tudott venni, újra szétáradt testében az erő. Gyávaságnak tartotta a földön maradni, ami ellen büszkesége is tiltakozott. Pár mély lélegzetvétel után újult erővel pattant fel. Egy pillanatra még látta az őt megmentő harcost, ahogy tettére egy fejcsóválással reagált, majd harcba indult. Lassan megértette hogyan kell küzdenie. Mi a leghatásosabb módszer és technika, amit ebben a helyzetben alkalmaznia kell. Nem kevés hasznát vette azoknak a fogásoknak, amit a támadások gyors és hatékony hárítására tanult. A támadási módokat pedig elleste most, s egyre jobban belejött, hogy melyik ellenfélnek mi a gyenge pontja. A gyenge pontok felmérése testőrként már a vérében volt.

A gong újra megszólalt, s Marcus ott állt zihálva egy tucat harcos között. Talpon volt! Állva maradt, ami annyit jelentett, hogy innentől már csak egy ellenfele lesz, akivel szemtől szembe fog harcolni. Újabb kihívás, de egyértelműbb, tisztább küzdelem. Lassan húzta hátra vállait, mélyen teleszívta tüdejét levegővel, s a félgyőzelem érzésével tekintetét végigvezette a nézők tömegén.

Élek! – torka elszorult. Eszébe jutottak Ginty kemény, de biztató szavai ahogy pattogtak a kiképzés alatt.

„– Ha csak egy pillanatra is elhiszed magadról, hogy selejt vagy, vesztettél! Más vagy, de nem selejt! Megértetted?! Vésd az eszedbe! Nem selejt! Más! Ez a másság a te titkos fegyvered!”

Jobban hitt bennem, mint a saját apám – suhant át a gondolat Marcus agyán, ahogy a többiekkel újra a folyosó felé ballagott. Olykor fel-felpillantott a tomboló tömegre.

Veronica! – mellbevágta az érzés, ahogy megpillantotta a fiatal alfanőstényt, aki őt nézte. Tekintetük még ennyi távolságból is mélyen és hosszan kapaszkodott egymásba.

Él! Jól van! És… gyönyörű – állapította meg, s egy pillanat alatt kifutott minden tagjából az erő. Tekintetét nem tudta elszakítani a McElhanely utódról. Eddig is szépnek tartotta ugyan, de soha nem látta benne a felnőtt nőt. A szeme előtt cseperedett fel, születése óta ismerte, most mégis olyan más volt! A bokáig érő lágy esésű ruha, egészen más kisugárzást adott a farkasnősténynek. Marcus egy érett, gyönyörű nőt látott, aki aggódó tekintettel nézett vissza rá. Mellkasát elöntötte a forróság, miközben millió érzés és gondolat rohanta meg.

Veronica sem látta még így a férfit. Nem az egyenöltöny volt rajta, nem feszes testtartással mozgott, nem volt makulátlanul tökéletes a megjelenése. Vér és kosz keveredett sebekkel szabdalt testén. Fáradt lazasággal lépdelt, ruházata csupán a fekete vászonnadrág volt, a láncból hurkolt rátéttel, ami a combjait volt hivatott védeni. Most szembesült először Veronica azzal mennyit is takart a férfi testalkatából az egyenes szabású öltöny. Marcus egyáltalán nem volt vékony. Kemény munkával és edzésekkel kidolgozott izmai tökéletesen kirajzolódtak fedetlen felsőtestén, ahogy mozdult. Talan Falgaut etaloni minősége Veronica szemében percről perce megsemmisült. Az alfanőstény nem egy genetikai hibával született betanított tömegtestőrt látott lenn az Arénában, hanem egy elszántan harcoló domináns farkas hímet. Most először tudatosult benne, hogy milyen tökéletes biztonságban is volt eddig a férfi mellett.

A talpon maradt gladiátorok a kőcsarnokba indultak. Marcus még néha hátra pillantott a válla felett. Hol Veronica, hol pedig a harcból vesztesként hátramaradt sebesültek és halottak felé.

Megkezdődött az Aréna küzdőterének megtisztítása. A segédek gyors vizsgálat után eldöntötték ki az aki még rövid gyógyulási idő után újra harcba küldhető és ki az, aki leírható veszteség. Aztán az újra esélyt kapókkal elhagyták az Arénát és hatalmas vaskapuk nyíltak meg. Különböző méretű, felismerhető és beazonosíthatatlan állatok artikulátlan hangokat kiadva, éhesen rontottak neki a harctéren maradt élettelen testeknek és haldoklóknak egyaránt. Volt akit ott helyben darabokra szaggattak és pár perc múlva már semmi nem volt belőle, volt akit egy-egy taktikusabb állat elragadott magával és visszarohant vele a vermébe, hogy ott csak egyedül lakmározhasson megszerzett zsákmányából, ne osztozzon senkivel.

Veronica elszörnyedve nézte az Aréna ilyen módon való megtisztítását. Még jobban úrrá lett rajta a féltő aggódás Marcus iránt.

Még csak harcképtelen sem lehet! Istenem! Meddig lehet az ilyet túlélni? – Szeme telefutott könnyel, torka elszorult.

Közben a kőcsarnokban a harcosok kaptak némi pihenőt, elláthatták sebeiket, amiben a segítők asszisztáltak nekik. Közben a nevük belekerült egy üstbe, ahonnan aztán mindenki kihúzta az ellenfelét. Ami azt jelentette, hogy ha véletlenül két gladiátor pont egymás nevét húzta, akkor csak egyszer szállt az arénába. Ha a saját nevét, akkor volt a legszerencsésebb, mert akkor számára a küzdelem befejeződött. Élve további harcok nélkül hagyhatta el az Arénát. Aki viszont belekerült egy láncreakcióba és őt egy harmadik személy húzta, annak kétszer kellett talpon maradnia, hogy megússza a napot.

Marcus olykor oldalra pillantott a hatalmas harcosra, akivel kölcsönösen megmentették egymás életét. El-el kapta, hogy a másik is méregeti őt. Bár azt tapasztalta nem igazán beszélgetnek egymással a gladiátorok, ő mégis úgy döntött, próbál ismerkedni. Odalépett a férfihez, aki éppen az egyik mélyebb sebét varrta össze. Marcus figyelte egy darabig, ahogy a harcos a fogával is segédkezett saját magának.

– Köszönöm – szólította meg csendesen, majd késével elvágta a csomózott vékony cérnát, mielőtt a férfi a szájába vehette volna, hogy a fogával eltépje.

A gladiátor szúrós pillantással nézett fel rá.

– Ne köszönd – morogta. – Nem szívességből tettem. Egyenlítettem.

Marcus megértette, hogy itt nincs haverfelvétel, és egy biccentéssel tovább ballagott. Beállt a sorba, ahol mindenki kihúzta ellenfele nevét. Széthajtotta a gyűrött papírt, amin felismerhetetlen rovásírás félével volt írva. Fogalma nem volt hogyan is kell olvasnia, arról meg pláne nem, hogy az ki is lenne. Tekintetét körbevezette a jelenlévőkön, mire a mogorva harcos megszólalt mögötte.

– Dosha – dörmögte, s fejével egy robosztus kopasz férfi felé bökött, aki éppen meglebegtette a nála lévő papírt.

– Ez biztos te vagy – vigyorgott Marcus felé fölényesen. – Ez az írás nem ismerős.

– Hát nem tied lett a főnyeremény, de ez sem rossz – motyogta a mögötte magasodó gladiátor, akinek láthatóan mégiscsak megoldódott a nyelve előbbi pokróc viselkedése ellenére. – Egyszer harcolsz.

Marcus ösztönösen mérte végig leendő ellenfelét. Jóval magasabb volt, és testesebb. Megfigyelte a mozdulatait, amik viszont kissé nehézkesek voltak. Épp a gyenge pontjait kereste, amikor újabb információt kapott. Érezte a nyakán a forró kissé nehéz szagú leheletet, ahogy a gladiátor szándékosan úgy hajolt el mellette, hogy odasúghassa intelmét, miközben ő is húzott egy összegyűrt papírt az üstből.

– Tartsd távol a pofáját, veszélyesek az agyarai!

Agyarai? Nincsenek is agyarai – Marcus tekintete épp csak átsiklott leendő ellenfelén, hogy jobban megfigyelje. Közben akaratlanul pillantotta meg az írást a másik papírján: GORGO. Legalábbis futtában valami ilyesminek olvasta össze a rajta lévő betűket.

– Ezzel a tanácsért, akkor most tartozom neked? – kérdezte az egykori testőr, a gladiátor nem olyan régen elhangzott „egyenlítettem” megjegyzésére utalva.

A férfi elgondolkodva rántott a vállán.

– Ez csak úgy, jókedvemben – arcán megkönnyebbültség látszott, fáradt mosollyal csapott Marcus vállára. – Én itt befejeztem. Mehetek alukálni! – Megmozgatta a papírját az egykori testőr előtt, így tisztábban újra elolvashatta a nevet.

– Gorgo? – kérdezte Marcus, csupán megtippelve a felismerhető betűkből, közben jobban megfigyelhette a gladiátor arcát is. A széles fekete csíkok amik fél arcát beborították, nem felfestett motívumok voltak. Mint a tigrisnek a bőrén, olyan volt a férfi arcán is.

– Jah – biccentett Gorgo, azzal lassú kimért léptekkel elhagyta a kőcsarnokot.

Az arénában Marcus az első percekben - miután elindították a küzdelmet -, inkább kapta az ütéseket miközben igyekezett védekezni, hogy minél kevesebb súlyos sebet szerezzen. Dosha mégsem volt olyan nehézkes mozgású, mint amilyennek tűnt a kőcsarnokban, amikor lopva megfigyelte őt. Energikus tiszta ütései voltak, erőteljes csapásokat mért a kardjával, amik a tökéletes védekezés ellenére azért el-elérték az egykori testőrt. Gyűltek a sebek a testén, több helyen is vérzett. Marcus érezte, hogy gyengül, fárad. A kiképzésen nem halálig folyt a küzdelem. Ott tudta, hogy meddig kell talpon maradnia, itt az ellenfelétől szívósságától függött.

Veronica arcára kiült a félelem, hogy végig kell néznie Marcus szenvedését és talán a halálát. A férfi mozdulatain egyértelműen látszott, hogy kimerült, gyengül. A farkasnőstény hol az öklét morzsolgatta, hol a körmeit rágta aggódó féltésében. Rihona halvány együttérző mosollyal pillantott oldalra a fiatal nőre.

– Ennyire szereted? – kérdezte halkan.

Veronicát váratlanul érte Rihona kérdése.

– Tessék? – Szemei elkerekedtek első reakcióként, majd csak pislogva, zavartan kapkodta a tekintetét. – Gyerek korom óta ismerem – hadarta. – A testőröm.

– Értem. – Rihona jóságos félmosollyal bólintott. – Szerencsések nálatok a testőrök, ha a rájuk bízott személyek ennyire viszont aggódnak az ő testi épségükért – tette hozzá a nő, amire Veronica csak apró bólogatásokkal válaszolt.

Marcus közben a földre került, igyekezett összekaparni a lelkét és testét a romokból. Valami mentális kapaszkodót keresett hányatott sora emlékei között, hogy folytatni tudja a küzdelmet. Megmagyarázhatatlan okból, nem akart Veronica előtt meghalni. Látta mi lett azoknak a sorsa akik vesztesként az Arénában maradtak. Meg akarta óvni a fiatal nőt attól, hogy végig kelljen néznie, ahogy a vadak szétmarcangolják őt.

Gyorsan peregtek előtte élete képei, miközben újabb és újabb ütést kapott, aztán tehetetlen húsdarabként hajította távolabb a robosztus gladiátor. Ahogy földet ért, tompa zubogást érzett a fejében, fájdalmasan feszültek a csontjai, mindene sajgott, lüktetett.

Itt a vége… – konstatálta magában, még hallotta az apja és Ginty egykor elhangzott beszélgetését, aminek véletlenül volt fültanúja kamaszként…

„– Ne írd le őt Weaver! Nem selejt és pláne nem gyenge! Nagyobb benne az akaraterő és a kitartás mint az összes többiben!”

„– Nem lesz soha farkas! Nem tud átalakulni!”

„– Benne van az állat csak kiengedni nem tudja! – emelte meg a hangját Ginty. – Azért, mert te ezt még erősíted is benne! Te vagy az, aki blokkolod őt! Hinned kéne benne, nem megalázni!”

…

Szinte hallotta a tapasztalt testőrkiképző szigorú parancsoló hangját, ahogy Maximus McGinty kiabált vele, amikor egy küzdelme során padlóra került…

„– Szedd össze magad! Gyerünk! Folytasd! Engedd ki magadból az állatot, Marco! Engedd már ki magadból azt a kibaszott állatot!”

Marcus az élet és a halál mezsgyéjén szinte hallotta, ahogy Ginty ordítozik vele: „Engedd ki magadból az állatot, Marco!”

Mélyen szívta tele a tüdejét levegővel, kinyitotta a szemét, s már az sem érdekelte, hogy nem látta a színeket. Minden fekete-fehér volt, csupán a vér volt vörös…

– Engedd már ki magadból azt a kibaszott állatot! – suttogta félhangosan, ahogy lassan feltérdelt a földről. Nem a sebek fájtak a testén, ahogy egyre ritmusosabban vette a levegőt, hanem a csontjai feszítettek, ami most segített észnél maradnia. Jókor nézett hátra a válla felett, mert Dosha éppen akkor készült végleges csapást mérnie rá a nehéz kardjával.

Marcus mellkasa beleremegett ahogy kiengedte a hangját, miközben fordult és tökéletes pontosággal állította meg a halálos csapást. Elkapta a gladiátor csuklóját, s eddig soha nem tapasztalt ösztöntől vezérelve, miközben maga alá rántotta a hatalmas testet, leharapta a kardot markoló karját.

Artikulátlan ordítás, veszett morgás töltötte be az arénát, a két harcos a vérben és a porban fetrengve test-test elleni birokra kelt egymással.

Veronica szíve felgyorsult, állásba pattant, mint szinte mindenki a nézőtéren, hogy jobban lássák a küzdelmet.

– Azt mondtad nem tud átalakulni! – pattant fel Fontha is izgatottan.

– Eddig soha! – hadarta Veronica, megdöbbenve. Reménnyel a szívében figyelte meddig teljesedik ki testőrén az átalakulás.

Marcus arccsontja karakteresebbé vált ugyan, a félelmetes metszőfogak előtörtek, kissé robosztusabb lett a testalkata, megnagyobbodtak az egyébként is kidolgozott izmai, de nem lett belőle egy hatalmas farkas. Maga alá gyűrte Doshát, szinte belenyomta a véráztatta földbe. Arcuk egészen közel került egymáshoz.

– Mi a szar vagy te? – hörögte dühös kétségbeeséssel a karját vesztett férfi, miközben ellenfele vörösen izzó szemébe nézett.

Marcus látta a gladiátor tekintetében a félelmet.

– Farkas – morogta Marcus.

– Dögölj meg te kutya! – sziszegte Dosha s a hatalmas agyarak, egy rugós bicska módjára törtek elő arccsontjából.

Marcus tökéletes reflexszel fordította el a fejét, aminek köszönhetően csak a fél arca hasadt fel. Megmarkolta a tőrként feléje meredő agyart s azzal a mozdulattal amivel letörte azt, félrebillentette ellenfele fejét, szabad támadási felületet biztosítva magának. Befejezésképpen - dühös morgással -, mint egy vadászó ragadozó harapott rá oldalról Dosha nyakára és olyan darabot tépett ki belőle, amitől a gladiátor másodpercek alatt elvérzett.

– Oh! – nyögte Veronika megdöbbenve.

Az arénában hirtelen síri csend lett.

Veronica óvatosan, félve vezette körbe a tekintetét, próbálta az arcokról leolvasni, hogy ez a reakció, most jót vagy rosszat jelenthet. Látta, hogy Fontha is tátott szájjal meredt a küzdőtérre.

– Ilyenkor most mi van? – kérdezte suttogva az alfanőstény. – Szabályos volt? Győzött?

– Abszolút – bólogatott a fiatal lány.

Rihona elismerő, alig észrevehető mosollyal az ajka szegletében pillantott oldalra Veronicára.

– Egyedi és hatásos harcmodora van a testőrödnek – biccentett az Úrnő.

– Nocsak, nocsak! A haszontalannak tűnő plusz egy fő ér a legtöbbet – jegyezte meg Aldafen, sötét szemében sokat sejtető csillogással.

 

 

 

Dechant a laptopon már a sokadik Prikolicsról szóló írást olvasta. Legjobban az átalakulás folyamata érdekelte. Vegyes érzelmekkel hezitált, hogy kipróbálja a leírtakat, vagy ne. Gyakran előtte volt, ami visszanézett rá a tükörből. Azok a félelmetes szemek, enyhén eltorzult arc. Fülébe csengtek Alisha keserű szemrehányó szavai, aztán csak úgy jött a többi fájdalmas emlék…

Amikor csúfolták, amikor lökdösték és megverték… amikor rángatózó rosszullétek jöttek rá és ő elbújt, egyedül szenvedte át… a pszichológus kérdései… a menekülés a bujkálás… az a különc idegen, aki egyszer falazott neki, amikor majdnem elkapták egy lopása alkalmával… amikor Brenden rátalált a pincében… ahogy tanította… és amikor összeverekedtek…

Nem akart szörnyeteg lenni. Már nem is volt olyan biztos magában, hogy ki akarja-e próbálni ezt az átváltozás dolgot. Aztán eszébe jutott a sok megaláztatás amit Raytől, Jefftől és Ochoától szenvedett el. Kezdte elárasztani a düh és a bosszúvágy.

Hogy be lennének tőlem szarva! Ray is megijedt! Rémület volt a szemében, pedig csak a szemem volt más – kavarogtak az édes bosszú gondolatai a fejében.

Micsoda elégtétel lenne, ha Ochoa is meghúzná magát előttem?! – gondolta, majd egy hirtelen elhatározással felpattant a matracról, hagyva a laptopot, az olvasgatást.

– Szóval háromszor előre bucskázni? Bucskázni? Bukfenc? – motyogott csak úgy szinte magában, aztán bátortalanul végezte el az első átfordulást, amit követett a másik, majd a harmadik. Várt, de semmi nem történt. Aztán megismételte hátra is, majd újra előre, de nem volt eredménye.

Elgondolkodva ült a padlón, s kezdte egyre nevetségesebbnek érezni magát, pedig nem is volt szemtanúja a próbálozásainak senki.

Már lendült, hogy újra belefog a következő átfordulásba, amikor kopogtak. Megdermedt a mozdulatban.

– Én vagyok – hallotta Phyllis visszafojtott hangját, mire azonnal pattant ajtót nyitni.

– Csak pár cuccért jöttem. Ott alszok Gingernél – hadarta a fiatal nő, útban a fürdőszoba felé.

Dechant csak kelletlenül bólintott, ahogy csukta Phyllis mögött az ajtót. Annyi mindent mondott volna, de nem tudta hol kezdjen bele. Tekintetével követte a nőt, zavart pislogással figyelte, közben megmagyarázhatatlanul elszorult a torka.

Talán soha többet nem találkozunk, miután elmegyek – futott át az agyán.

– Sajnálom, ha a terhedre voltam – bukott ki belőle.

– Nem voltál a terhemre – mondta Phyllis, ahogy megállt a férfi előtt.

– Hamarosan minden a régi lesz, ha elmegyek – hadarta Dechant, zavartan kapkodva a tekintetét.

– Nem – rázta a fejét a nő. – Semmi nem lesz a régi.

Robert felvont szemöldökkel emelte fel a fejét, kérdőn nézett Phyllisre.

– Megismertelek – folytatta a nő –, és be kell vallanom, kellemes csalódás voltál.

Dechant értetlenül ráncolta a homlokát, s csak a tőle szokásos rövid kérdésre futotta:

– Mi?

– Te nem vagy rossz ember, Dechant, csak… csak valahol félresiklott az életed. Egy kicsit vakvágányra tévedt. – Phyllis váratlanul odahajolt a férfihez, kapkodva végigsimított az álla alatt s az arcára nyomott egy baráti csókot. – Kívánom, hogy innentől alakuljon jól az életed! – Meg sem várta, hogy a férfi bárhogyan reagáljon eme tettére, sietve lépett ki a szobából és csukta maga után az ajtót.

Dechantet szinte villámcsapásként érte az érintés, a csók, még akkor is, ha azt, csupán az arcára kapta. Igyekezett a történtek hatására egy másodperc alatt felgyorsult légzését csillapítani. Maga sem tudta meddig csak zavartan ácsorgott az ajtóban egyedül maradva a sok kusza kavargó gondolattal.

Alisha! Haraggal váltunk el… Nem akarom, hogy… – zakatolt a fejében, s döntött.

Egyedül leszek az éjjel! Senki nem fogja megtudni, ha kilógok! Beszélnem kell Alishával!