FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 5

 

Juan, felfelé tartva a Menedékházban bérelt szobájába, már azt tervezgette, hogy tovább marad Clear Creek-en, és ha csak teheti meglátogatja Fhyrát, elviszi majd ide-oda, hogy senkinek ne szúrjon szemet a gyors lánykérés és esküvő.

A kulcsaival bíbelődött éppen, amikor Judah köszönt rá, amit zavart  félmosollyal viszonzott.

– Beszélnünk kell – közölte a vezér jelentőségteljesen.

– Baj van?

Judah némán ingatta a fejét, tekintete amivel a fiatal farkast nézte nem volt aggodalmas, de kiolvasható volt belőle, hogy valami igen fontos dologról lesz szó.

Juan előre engedte a vezért, s egy alig észrevehető fejbólintással ösztönösen tisztelgett, ahogy Judah elhaladt előtte.

A tapasztalt és sokat élt alakváltó oly annyira eltökélt volt szándékában, hogy éppen csak becsukódott a szoba ajtaja, máris belefogott mondandójába.

– Mit gondolsz Juan, el tudnál boldogulni egy falka vezetésével?

A fiatal  farkas arcvonásai kisimultak döbbenetében. Ilyen kérdésre számított a legkevésbé. Első reakciója az volt, hogy levegőt is elfelejtett venni.

– Egy falka? – zavartan vont vállat. – Azt hiszem, igen. Persze! Miért ne? – Legelőször az jutott eszébe, hogy ez nagyjából olyan lehet mintha a munkahelyén megbíznák egy csoport irányításával.

– És egy egész klánnal? – Judah az ifjú McElhanelynek szegezte határozott kérdését, miközben olyan fény csillogott a vezér szemében, mint aki biztos ebben, még ha maga Juan nem is.

– Egy klánnal?

– Igen, Juan!

– De hát…

– Senki nem vonhatja kétségbe a jogosságod! Vérbeli McElhanely utód vagy, s mi több megkérdőjelezhetetlenül az egyedüli.

Juan zavarban volt. Nem is kicsit. Fogalma nem volt mire vélje nagybátyja szavait, kérdését. Mire akarhat ezzel célozni?

– Te vagy a vezér! A jogos vezér! Miért kérdezel ilyet?

Judah rövid töprengés után úgy döntött, a fiatal farkas kezébe teszi az igazságot.

– Nekem semmi jogom a McElhanely klán vezérének lenni – jelentette ki egy mély sóhajjal Judah. – Bár, akit eddig az apámnak ismertem jobban bízott az én vezetésemben, mint a Lawrencében. Én úgy gondolom erre innentől te vagy a legalkalmasabb, Juan.

– Miért én? Miért nem az apám? – lendítette a kezét Juan. Érezte, hogy remeg mindene a felelősség súlya alatt, és már nem is volt olyan biztos még az előbbi válaszában sem.

– Senki nem tudja, hogy valójában Maximus McGinty az apád, azt meg pláne nem, hogy ő is vér szerinti McElhanely. Ha ez kiderülne, hatalmi harcok indulnának a vezetésért. Ez a klán széthullásához vezetne.

Juan egyetértően rábólintott a jelenlegi vezér szavaira, miközben agyában millió gondolat kavargott.

– Mint erkölcsileg, mint vérszerint, és az szerint is, akit az apádnak tudnak, te vagy a jogos utód.

– Még lehetnek utódaid – vetette közbe kissé bizonytalanul Juan, tekintetét úgy emelte Judahra, mintha azt kérdezné: „Vagy nem akarsz?”

– Igen, lehetnek – fújta biccentve a vezér. – De én nem akarom a sorsomat tovább bonyolítani. Nekem semmi keresni valóm a klán élén. Nem is akarok vezér lenni. Családot akarok, és életet. Itt. Clear Creek-en. Itt akarom hasznossá tenni magamat. Nem akarok hazugságra épített életet, jövőt. Apáddal egyszer már szó volt erről. Akkor, amikor kiderült az igazság. Átbeszéltük és a klán érdekeit nézve vállaltam, hogy maradok. De úgy látom, hogy te megértél a feladatra.

– Én? – Juan szemei döbbenten kerekedtek el.

– Igen, te!

Juan torka elszorult. Eddig azt hitte a vezér gyűlöli őt, amiért Dean helyette ment át a kapun, és úgy gondolta, Judah ezért gyávának is tartja.

– Én is… én is nősülni szándékozom – köszörülgette a torkát Juan. Aggódott, hogy mi van ha erre a frigyre a klán esetleg nem adná valamilyen okból az áldását. Ő magában már eltökélte, hogy semmiért nem mond le Fhyráról. 

– Igen? Az dicséretes! – vágta rá lelkesen Judah. – És szabad tudni a leendő társad nevét?

Juan pár másodpercig habozott, aztán ahogy az út kirajzolódott előtte, kitisztult a fejében, hogy az események puzzle-darabkáit hogyan pakolja össze. Tekintetében elszánt határozottsággal húzta ki magát, és mondta a nevet Judah szemébe:

– Zafhyra McNulty.

Judah mellkasában egy pillanatra megakadt a levegő. Erre számított a legkevésbé.

– Zafhyra? – suttogta döbbenten. – Hiszen éppen most vesztette el Codyt!

Juan úgy döntött, ő is őszinte lesz a vezérrel, akárcsak Judah nem is olyan rég vele.

– Igen, tudom – bólintott a fiatal farkas. – Éppen azért! Én szeretem őt annyira, hogy nem fogom magára hagyni. Mellettük fogok állni, a támaszuk leszek és megőrzöm a becsületét!

Judahnak kellett pár másodperc míg tudatosult Juan szavainak értelme és súlya.

– Ha választanom kell a vezéri rang és ő közte, akkor sajnálom, de nemet kell, hogy mondjak a felajánlásodra.

Judahban kavarogtak a gondolatok, az érzések. A hallottak után, még biztosabb volt abban, hogy jó döntést hozott, amikor Juant választotta utódjául.

– Nem kell választanod, fiam – ingatta a fejét a tapasztalt vezér. – Ez így lesz teljes! Úgy leszel vezér, hogy már eleve két, nem akármilyen klánt egyesítesz. Nem lesz, aki megkérdőjelezze az alkalmasságodat erre a posztra! Fhyra is tudja, mi a szándékod?

– Igen. Éppen tőle jöttem.

– Rendben! A két dolog remekül meg fogja egymást támogatni! – Judah elismerően veregette vállon a leendő fiatal vezért. – Elmegyünk a tanács elé, és bejelentjük, hogy én átadom neked a vezetést, mint jogos utódnak. Te pedig be is jelentheted a szándékodat Fhyrával. Már úgy jöhetsz vissza és kérheted meg az apjától a kezét, mint a McElhanely klán vezére. Gondolom nektek sem utolsó, hogy minden kérdezősködés nélkül mielőbb a társad legyen.

– Mi lesz ha nem jó…

– Ezt most felejtsd el! Apád és én is bármikor a rendelkezésedre fogunk állni mint tanácsadók.

– Nagyon hálás vagyok! Nem is tudom, hogy köszönjem meg?!

– Ne köszönd! Tartozol nekem ennyivel – Judah szúrósan szegezte tekintetét a fiatal farkasnak. – Dean átment helyetted a biztos halálba! A minimum, hogy te meg vállalod helyettem a klán vezetését.

Juan gerincén végigfutott a hideg, ahogy a sokat élt és tapasztalt farkas megmagyarázhatatlan, félelmetes fénnyel a szemében nézte őt. Már nem is tudta, hogy örüljön-e vagy sem, Judah felajánlásának, ami tulajdonképpen nem is felajánlás volt. Juanban tudatosult, hogy nem volt más választása. Úgy érezte magát, mintha kegyetlenül beledobták volna egy feneketlen mély vízbe úgy, hogy ő nem is tud úszni.

Megkeményítette lelkét és eltökélt fénnyel a szemében állta a vezér - most igencsak - kegyetlennek tűnő tekintetét.

 

 

 

Hosszas autózás után végre Wasil és Chyntia megérkeztek a Menedékházhoz. Sarkis már messziről kiszúrta a benzinkútnál serénykedő barátját. Nem csak ő. Chyntiának is feltűnt, hogy nem Greko van a töltőállomáson.

– Greko hol lehet? – Tekintetével a férfit kereste, aggodalma újra feltört benne.

– Talán kávészünetet tart – rántott a vállán Wasil. Keresett egy szabad parkolót, aztán leállította a kocsit. Segített a nőnek kiszállnia a kocsiból. Bár Chyntia már egészen jól közlekedett a gipsszel, mondhatni megszokta azt. Mankóját a hóna alá szorítva bicegett a kút felé.

– Szia! – köszöntötte messziről Murilót. – Grekot merre találom?

A férfi nem válaszolt, csak vett egy mély sóhajt, miközben tekintetével Wasilba kapaszkodott.

Sarkis is csatlakozott a nőhöz. Ő viszont elég jól ismerte Barrost, hogy tudja, valami nagyon nem volt rendben. Valami történt a távozásuk alatt a kapun túli férfival.

– Hol van Greko?

– Nincs itt – kezdte Murilo, kezében zavartan gyűrögette a piszkos rongyot. Ordított róla, hogy nem is tudja, hogyan kezdjen bele, lehetőleg kíméletesen.

– Baj van? – húzta ráncba a szemöldökét Wasil.

– Jaliyah többet tudna mondani – rántott a vállán Barros, ezzel le is tolva magáról a válaszadás felelősségét.

– Mi történt? – Chyntia szeme fátyolos lett. Eszébe jutottak Calimero szavai, hogy nem biztos, hogy túlélne egy visszaalakulást, amit ráadásul nem is felügyel senki hozzáértő.

– Igazán csak hallomásból ismerem a történetet – húzta vállai közé a nyakát Murilo. – Átalakult. Turisták is látták, de nem bántott senkit! Észnél lehetett, mert megkereste Jalit. Ő meg szólt Talannak és elvitték.

– Hová?

– Helikopterrel jött érte. Jali biztos tudja, mert elkísérte.

– Jali, hol van most?

– Benn a pultnál – intett a fejével Barros, mire Chyntia a tőle telhető leggyorsabb lépésekkel már indult is.

A két férfi csak eztán fogott kezet üdvözlés képpen.

– Amúgy, minden rendben? – kérdezte Wasil, mire Barros sután aprókat bólogatott.

– És veled? – kérdezett vissza a barát. – A te ügyed, hogy alakult?

– Nem reménytelen – billegtette a fejét Wasil. – De egyelőre nem élek a lehetőséggel. Most már tudom, hogy itt kihez fordulhatok. Csak szólnom kell és megtervezzük.

– Vagyis bármikor vissza tudsz menni?

– Nem egészen. Mondom. Meg kell tervezni, elő kell készíteni.

– Értem.

– És, erre mi újság?

– Az öreg Dunkin fia meghalt. Nem olyan rég volt a temetés – hadarta Murilo.

– Mi történt?

– Valami csapda elkapta. Csak a lábát találták meg. Hallottam, hogy talán ottani vadászok keze lehet a dologban, akik alakváltók trófeáit gyűjtik.

– Pf! Hát nem semmi! – ingatta a fejét Wasil.

Mikor Jali meglátta az ajtón bebicegő szőke, hosszú hajú fiatal nőt, már tudta, hogy Chyntia őt keresheti. Fejével intett Nicolenak, hogy álljon be helyette a pultba, s eléje sietett.

– Szia!

– Szia! Greko? Murilo mondta az előbb, hogy baj van! – hadarta izgatottan Chyntia szemében kétségbeesés fényével.

– Nincs baj – nyugtatta az őrző az aggódó nőt.

– De hát meghalhat! – szakadt fel Chyntiából. – Van itt olyan ember aki meg tudja azt tenni, mint amit a kapun túl tettek vele? Ott irányították az alakváltását!

Jali biztató mosollyal simított végig a szinte remegő nő karján.

– Semmi baja! Nem is lesz! Szólok Talannak és érted küld egy gépet, elmehetsz hozzá, láthatod. Greko jól van. A lelke fáj, mert attól fél, hogy így nem kell majd neked.  – Az őrző jóságos mosollyal mondta szavait Chyntia fátyolos szemébe.

– Tiziano azt mondta, belehalhat!

– Az a Tiziano mennyire ismeri Grekot?

Chyntia zavartan vonogatta a vállát válaszképpen.

– Na látod! Greko alakváltónak született. Beleegyezett a vizsgálatokba és elfogadta a segítségünket. Neki mind a két fizikai test természetes, csupán meg kell újra tanulnia önmagától váltania a kettő között. Hozzáértő barátok vannak mellette akik azon vannak, hogy ez sikerüljön neki – magyarázta Jali.

Chyntia szeméből a megkönnyebbüléstől megindultak a könnyek.

– Attól fél, hogy nagymacskaként nem kell nekem? – törölgette a szemét a nő, mosolyra húzódó ajkakkal. – Istenem, de butus! Hogy a bánatba ne?!

– Felhívom Talant, rendben? Szerintem röpke egy órán belül érted is fog küldeni egy gépet.

– Akkor ki sem csomagolok. Megvárom!

– Rendben! – bólintott Jali. – Nem éheztél meg az úton? Pihenj le, fújd ki magad. Odaadom Greko szobájának kulcsát.

– Köszönöm!

 

 

 

Veronicában sok-sok ellentmondásos érzés kavargott miközben millió gondolattal a fejében ült a tükrös asztalnál. Néha fel-felpillantott az őt fésülő fiatal lányra. Nem is tudta igazán meghatározni milyen feladatköre lehetett a kissé elhanyagolt külsejű, meghatározhatatlan korú lánynak.

Fontha feje is millió gondolattal volt tele. Ujjai között újra és újra lágyan csúsztak Veronica puha, csillogó fekete hajának tincsei, miközben gyakorlott mozdulatokkal, nagy odaadással készítette a bonyolult sok fonatból álló frizurát.

Milyen gyönyörű. Ha Beto találkozott volna vele, biztosan beleszeret. Ilyen csodaszép nőből, hogyan válik farkas? – cikáztak a fiatal lány fejében. Egyszerre csodálta Veronicat és gyűlölte. Igyekezett másfelé pillantani, de tekintetét minduntalan vonzotta a kapun át érkező fiatal nő. Lopva és futtában pislogott néha rá a tükörből, fürkészte a vonásait.

– Kicsit igyekezz Fontha – szólt rá Rihona, de hangjában nem volt semmi parancsoló. – Aldafen nem igazán díjazná ha késnénk a megnyitóról. Új gladiátorok is bemutatkoznak ma.

Új gladiátorok? Marcus! – Veronicának felgyorsult a szívverése. Végre valami hír testőréről. Aztán beléhasított a fájdalom, mert fogalma nem volt, hogy az önfeláldozó bátor rokonnak mi lett a sorsa. Nem tudott Deanról semmit. Torka összeszorult, a felidézett emlékre, ahogy a fura, félelmetes férfi mentális módon kezdte el kínozni a félvér unokatestvért.

Szerencsétlen Dean! Vele ugyan mi van? Él még egyáltalán? És Marcus? Most harcolni fog? Mi esélye lehet, kemény, élet-halálra menő küzdelemben, ki tudja milyen szerzetek ellen? Tudom, hogy nem gyenge és képzett, remek katona, de itt ez akkor is más! – Arcára kiültek aggodalmas gondolatai, nyugtalan kapkodó pillantása elárulta a benne dúló feszültséget.

Mikor elkészült a frizurája, lassan állt fel a székből, hosszan nézett végig magán. Úgy érezte mintha egy kosztümös film forgatására öltöztették volna be. Dühös volt, mert tehetetlennek érezte magát és gyengének. A vehemens határozott alfa farkasnőstény életében most először érezte azt, hogy ő csupán egy kicsinyke pont.

Az Aréna hatalmas volt, s első pillantásra talán primitívnek tünt, ami nehéz kövekből és erős gerendákból állt. Jobban megfigyelve, a nehéz fémajtókat nem emberi kézzel mozgatták, azokat valami más működtette. Maguktól nyíltak és csukódtak.

Marcus többedmagával egy előszoba féle csarnokban várakozott, hogy a segítők rájuk aggassák a vérteket és fegyvereket válogassanak maguknak. Lopva figyelte, mások milyen eszközöket választottak maguknak, közben alaposan szemügyre vette leendő ellenfeleit is. El kellett ismernie, hogy első pillantásra a legnagyobb jóindulattal is saját magát látta a legesélytelenebbnek. Az elmúlt pár napban igaz látta, hogyan harcolnak egymással az edzésidőben. Ő tagadhatatlanul más stílushoz szokott. Mást tanult. Védelmet. Testőr volt, hát úgy is képezték ki. Az esetleges támadásokat hárítani, nem pedig támadni és gyilkolni, még ha az életben maradásért is.

– Tudod?! Gyere ki élve! – mondta neki határozottan a fürge mozgású vékony, fiatal fiú, azzal a fejébe nyomott egy ismeretlen fémből készült sisakot. Arca elé agyarféle csontok nyúltak, amolyan rostélyként. Aztán igazított még az egykori testőr páncélmellényén, amit Marcus inkább csak veszélyforrásként könyvelt el magán. Kényelmetlen volt, nehéz, ami ráadásul korlátozta a szabad mozgásában is. Megemelte karját, leírt pár kört vele a levegőben, próbálgatta mennyi teret kap a primitív védőöltözettől. Rengeteg gondolat kavargott a fejében.

Mi lehet Deannel? Hová vihették Veronicát? – Érdekes módon a saját maga helyzete foglalkoztatta legkevésbé. Sokadjára nézett végig a többi ember és meghatározhatatlan szerzeten, akik felkészülve az összecsapásra, az élet-halálra menő harcra, átszellemült arccal várakoztak, hogy tovább engedjék őket a folyosóra, ami az arénába vezetett. Volt aki némán imádkozott, volt aki pár mozdulattal próbált ellazulni, bemelegíteni. Az arcok hol félelmet, hol reménytelenséget, hol magabiztos győzelmet sugároztak.

Marcusnak eszébe jutottak apja szavai, amivel mindig lekicsinylően szapulta őt, hogy belőle soha nem lesz igazi katona, mert soha nem fog részt venni igazi harcban. A testőrség amolyan kisasszonymunka volt az egykori harcos szemében. Vehemenciája miatt nem is alkalmazta őt a McElhanely klán.

Marcus gyerekként, csak a sok-sok családi veszekedésre emlékezett… amikor egy nap az apja magukra hagyta őket… aztán egyszer hazaérve holtan találta az anyját… akkor toppant az életébe McGinty…

Nagy robajjal nyílt a súlyos ajtó,  s a harcosok megindultak a szinte sötét folyosón. Csak az arénából beszűrődő fény adott némi félhomályt amit aljasul ki is használt pár gladiátor, hogy leendő ellenfelei számát csökkentse. Valaki felnyögött, s tompa puffanással terült el. Marcus majdnem megbotlott a hirtelen eléje hulló testben, de reflexei egy pillanat alatt élesre állítódtak. Minden apró rezdülésre figyelt, semmi nem kerülte el a figyelmét. Szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a harc tulajdonképpen már a folyosón elkezdődik a gladiátorok között. Adrenalinszintje az egekbe szökött, s bekapcsolt nála az, amiben igazán jó volt. A védelem. Először akaratlanul az egyik előtte haladó gladiátor ellen irányuló szúrást hárította, amit az egy döbbent pillantással reagált le. Ez a szokatlan viselkedés meglepte a láthatóan valamilyen mutációval született igen magas, termetes izmokkal rendelkező férfit. Marcus biztos ami biztos alapon rámarkolt az övébe szúrt hosszú, félkardszerű fegyverre, hogy ha kell hárítson egy esetleges támadást. A zavart, lepett pillantáson kívül semmi nem történt, így haladt tovább az árral. Közben tekintete a körülötte lévőket pásztázta. Rájött, hogy őt miért nem éri támadás. A folyosóban azoktól igyekeztek megszabadulni alattomos módon, akik veszélyt jelentettek, akikkel szemtől szembe nem mertek harcolni. Mivel mondhatni ő méretben igencsak alulmaradt a többiektől, így nem is láttak benne potenciális ellenfelet.

Ahogy kiértek az Arénában, egy pillanatra elvakult a hirtelen fénytől. Hunyorogva igyekezett visszanyerni, rendezni látását. Első reakcióként, karját szeme felé emelte, hogy fokozatosan szoktassa hozzá magát a fényhez.

Megjelentek a gladiátorok az Aréna bejáratánál, egyre többen és többen jöttek elő a folyosóból, és találomra szóródtak szét a küzdőtéren, helyet adva az folyamatosan érkező harcosoknak.

Veronica izgatottan fészkelődött Rihona melletti széken, tekintetével a felvértezett, fegyveresek között testőrét kereste. Fogalma nem volt melyik lehetett ő. Igazából soha nem is figyelte meg jobban, hogy csupán a testalkatáról vagy tartásáról felismerhette volna, hiszen itt most szinte mindenkin sisak volt, láncokból és csontokból készült vértek, mellények.

Az alfanőstény tekintete aggodalmasan pásztázott az Arénában ácsorgókon akik a jelre vártak, hogy megkezdjék a küzdelmet.

Képtelenség, hogy túlélje! – állapította meg kétségbeesetten Veronica, ahogy végignézett az ellenfelek felhozatalán.

Megszólalt a hatalmas gong, s a gladiátorok egymásnak estek. A következő jelig aki talpon maradt, azokat már párba sorsolták. Az első kőrben tulajdonképpen bárhonnan és bárkitől várhatta Marcus a támadást, hiszen mindenki, mindenki ellen harcolt.

A testőrt egyre jobban zavarta a sisak, a kényelmetlen vért, ami ugyan védte a testét, de tulajdonképpen sebezhetőbbé tette azzal, hogy korlátozta a mozgásában.

Így esélyem nincs normálisan védekezni! – Marcust elkapta a düh, az első bekapott sérülése után. Lüktetett a karja a vágástól, s lassan már a saját vértje is teljesen kikezdte a vállát, a hónalját.

Döntött.

Egy gyors mozdulattal lekapta a fejéről a sisakot s védekezés képpen az éppen feléje lendülő félszerzet arcába vágta, majd egy ösztönös mozdulattal védte a hatalmas kard csapását, aztán egy fordulattal visszavágott, késével. Csak egy pillanatra döbbent meg saját magán, ahogy látta ellenfele beleit kifordulni. Nem volt ideje tovább a tettén gondolkodni, újabb ellenfél esett neki, harcolnia kellett az életéért.

Veronica izgatottan pattant fel a székről, ahogy felismerte Marcust a gladiátorok között. Szíve felgyorsult, s a küzdő testőr látványa teljesen letaglózta. Így és ilyen helyzetben még soha nem látta a köztudottan átalakulni képtelen farkas hímet. Higgadt, következetes katonaként ismerte meg, aki gyerekkora óta óvta és vigyázta minden lépésüket. Volt, hogy ő vitte és hozta az iskolából. Hogy barbár harcos módjára öljön, azt soha el nem tudta volna képzelni róla. Most sem ezt látta benne. Bár teljesen megváltozott a szemében a szolid, visszahúzódó testőr. Féltette őt. Minden izmában remegett a féltés. Felgyorsult légzéssel, izgatottan tördelve kezeit figyelte a testőrét, ahogy harcolt.

Fontha sűrűn pislogott oldalra Veronica felé, néha tekintete találkozott Rihonáéval. Veronica ha akarta volna se tudta volna letagadni a féltő aggódást, amit Fontha nagyon is ismert, hiszen amikor Beton kényszeralakváltást hajtott végre Gorman, ő hasonló érzéseket élt át.

– Ő is farkas? – kérdezte érdeklődve Veronicát, akit először meglepett a kérdés, s csak pislogott a kócos fiatal lányra, majd bólintott. – Akkor miért nem alakul át? Nagyobb esélye lenne, nem?

– Ő… nem tud – hebegte Veronica, mert nem tudta pontosan, hogy jót tesz-e a férfinek, hogy ezt elárulja róla.

– Nem?

– Valami születési hiba, vagy mi – hadarta zavartan az alfanőstény, de figyelme közben képtelen volt elszakadni a küzdelemtől.

Marcust újabb csapás érte, amitől olyan szinten nem kapott levegőt, hogy egy pillanatra bele is szédült. A vért behorpadt, fájdalmasan nyomta a mellkasát. Térdre rogyott. Újabb támadó szúrta ki magának a már sebesült és félig a földre kényszerült harcost. Már-már elérte az újabb csapás, de egy erős rúgás a földre lökte Marcust, s így elsuhant felette a halálos fegyver. A testőr levegő után kapkodva fordult oldalra, hogy ne legyen védtelen. Ekkor látta meg, hogy aki a földre taszította, az a harcos volt, aki ellen a folyosón hárított egy támadást.

– Maradj lenn! – mordult rá határozottan, miközben egy másikkal harcolva elaraszolt a levegő után kapkodó mellett.

Marcus tekintetével követte a két küzdő felet, majd úgy döntött, nem akar lassú kínok között megfulladni. Lazított a páncélmellényen, s ahogy levegőt tudott venni, újra szétáradt testében az erő. Gyávaságnak tartotta a földön maradni, ami ellen büszkesége is tiltakozott. Pár mély lélegzetvétel után újult erővel pattant fel. Egy pillanatra még látta az őt megmentő harcost, ahogy tettére egy fejcsóválással reagált, majd harcba indult. Lassan megértette hogyan kell küzdenie. Mi a leghatásosabb módszer és technika, amit ebben a helyzetben alkalmaznia kell. Nem kevés hasznát vette azoknak a fogásoknak, amit a támadások gyors és hatékony hárítására tanult. A támadási módokat pedig elleste most, s egyre jobban belejött, hogy melyik ellenfélnek mi a gyenge pontja. A gyenge pontok felmérése testőrként már a vérében volt.

A gong újra megszólalt, s Marcus ott állt zihálva egy tucat harcos között. Talpon volt! Állva maradt, ami annyit jelentett, hogy innentől már csak egy ellenfele lesz, akivel szemtől szembe fog harcolni. Újabb kihívás, de egyértelműbb, tisztább küzdelem. Lassan húzta hátra vállait, mélyen teleszívta tüdejét levegővel, s a félgyőzelem érzésével tekintetét végigvezette a nézők tömegén.

Élek! – torka elszorult. Eszébe jutottak Ginty kemény, de biztató szavai ahogy pattogtak a kiképzés alatt.

„– Ha csak egy pillanatra is elhiszed magadról, hogy selejt vagy, vesztettél! Más vagy, de nem selejt! Megértetted?! Vésd az eszedbe! Nem selejt! Más! Ez a másság a te titkos fegyvered!”

Jobban hitt bennem, mint a saját apám – suhant át a gondolat Marcus agyán, ahogy a többiekkel újra a folyosó felé ballagott. Olykor fel-felpillantott a tomboló tömegre.

Veronica! – mellbevágta az érzés, ahogy megpillantotta a fiatal alfanőstényt, aki őt nézte. Tekintetük még ennyi távolságból is mélyen és hosszan kapaszkodott egymásba.

Él! Jól van! És… gyönyörű – állapította meg, s egy pillanat alatt kifutott minden tagjából az erő. Tekintetét nem tudta elszakítani a McElhanely utódról. Eddig is szépnek tartotta ugyan, de soha nem látta benne a felnőtt nőt. A szeme előtt cseperedett fel, születése óta ismerte, most mégis olyan más volt! A bokáig érő lágy esésű ruha, egészen más kisugárzást adott a farkasnősténynek. Marcus egy érett, gyönyörű nőt látott, aki aggódó tekintettel nézett vissza rá. Mellkasát elöntötte a forróság, miközben millió érzés és gondolat rohanta meg.

Veronica sem látta még így a férfit. Nem az egyenöltöny volt rajta, nem feszes testtartással mozgott, nem volt makulátlanul tökéletes a megjelenése. Vér és kosz keveredett sebekkel szabdalt testén. Fáradt lazasággal lépdelt, ruházata csupán a fekete vászonnadrág volt, a láncból hurkolt rátéttel, ami a combjait volt hivatott védeni. Most szembesült először Veronica azzal mennyit is takart a férfi testalkatából az egyenes szabású öltöny. Marcus egyáltalán nem volt vékony. Kemény munkával és edzésekkel kidolgozott izmai tökéletesen kirajzolódtak fedetlen felsőtestén, ahogy mozdult. Talan Falgaut etaloni minősége Veronica szemében percről perce megsemmisült. Az alfanőstény nem egy genetikai hibával született betanított tömegtestőrt látott lenn az Arénában, hanem egy elszántan harcoló domináns farkas hímet. Most először tudatosult benne, hogy milyen tökéletes biztonságban is volt eddig a férfi mellett.

A talpon maradt gladiátorok a kőcsarnokba indultak. Marcus még néha hátra pillantott a válla felett. Hol Veronica, hol pedig a harcból vesztesként hátramaradt sebesültek és halottak felé.

Megkezdődött az Aréna küzdőterének megtisztítása. A segédek gyors vizsgálat után eldöntötték ki az aki még rövid gyógyulási idő után újra harcba küldhető és ki az, aki leírható veszteség. Aztán az újra esélyt kapókkal elhagyták az Arénát és hatalmas vaskapuk nyíltak meg. Különböző méretű, felismerhető és beazonosíthatatlan állatok artikulátlan hangokat kiadva, éhesen rontottak neki a harctéren maradt élettelen testeknek és haldoklóknak egyaránt. Volt akit ott helyben darabokra szaggattak és pár perc múlva már semmi nem volt belőle, volt akit egy-egy taktikusabb állat elragadott magával és visszarohant vele a vermébe, hogy ott csak egyedül lakmározhasson megszerzett zsákmányából, ne osztozzon senkivel.

Veronica elszörnyedve nézte az Aréna ilyen módon való megtisztítását. Még jobban úrrá lett rajta a féltő aggódás Marcus iránt.

Még csak harcképtelen sem lehet! Istenem! Meddig lehet az ilyet túlélni? – Szeme telefutott könnyel, torka elszorult.

Közben a kőcsarnokban a harcosok kaptak némi pihenőt, elláthatták sebeiket, amiben a segítők asszisztáltak nekik. Közben a nevük belekerült egy üstbe, ahonnan aztán mindenki kihúzta az ellenfelét. Ami azt jelentette, hogy ha véletlenül két gladiátor pont egymás nevét húzta, akkor csak egyszer szállt az arénába. Ha a saját nevét, akkor volt a legszerencsésebb, mert akkor számára a küzdelem befejeződött. Élve további harcok nélkül hagyhatta el az Arénát. Aki viszont belekerült egy láncreakcióba és őt egy harmadik személy húzta, annak kétszer kellett talpon maradnia, hogy megússza a napot.

Marcus olykor oldalra pillantott a hatalmas harcosra, akivel kölcsönösen megmentették egymás életét. El-el kapta, hogy a másik is méregeti őt. Bár azt tapasztalta nem igazán beszélgetnek egymással a gladiátorok, ő mégis úgy döntött, próbál ismerkedni. Odalépett a férfihez, aki éppen az egyik mélyebb sebét varrta össze. Marcus figyelte egy darabig, ahogy a harcos a fogával is segédkezett saját magának.

– Köszönöm – szólította meg csendesen, majd késével elvágta a csomózott vékony cérnát, mielőtt a férfi a szájába vehette volna, hogy a fogával eltépje.

A gladiátor szúrós pillantással nézett fel rá.

– Ne köszönd – morogta. – Nem szívességből tettem. Egyenlítettem.

Marcus megértette, hogy itt nincs haverfelvétel, és egy biccentéssel tovább ballagott. Beállt a sorba, ahol mindenki kihúzta ellenfele nevét. Széthajtotta a gyűrött papírt, amin felismerhetetlen rovásírás félével volt írva. Fogalma nem volt hogyan is kell olvasnia, arról meg pláne nem, hogy az ki is lenne. Tekintetét körbevezette a jelenlévőkön, mire a mogorva harcos megszólalt mögötte.

– Dosha – dörmögte, s fejével egy robosztus kopasz férfi felé bökött, aki éppen meglebegtette a nála lévő papírt.

– Ez biztos te vagy – vigyorgott Marcus felé fölényesen. – Ez az írás nem ismerős.

– Hát nem tied lett a főnyeremény, de ez sem rossz – motyogta a mögötte magasodó gladiátor, akinek láthatóan mégiscsak megoldódott a nyelve előbbi pokróc viselkedése ellenére. – Egyszer harcolsz.

Marcus ösztönösen mérte végig leendő ellenfelét. Jóval magasabb volt, és testesebb. Megfigyelte a mozdulatait, amik viszont kissé nehézkesek voltak. Épp a gyenge pontjait kereste, amikor újabb információt kapott. Érezte a nyakán a forró kissé nehéz szagú leheletet, ahogy a gladiátor szándékosan úgy hajolt el mellette, hogy odasúghassa intelmét, miközben ő is húzott egy összegyűrt papírt az üstből.

– Tartsd távol a pofáját, veszélyesek az agyarai!

Agyarai? Nincsenek is agyarai – Marcus tekintete épp csak átsiklott leendő ellenfelén, hogy jobban megfigyelje. Közben akaratlanul pillantotta meg az írást a másik papírján: GORGO. Legalábbis futtában valami ilyesminek olvasta össze a rajta lévő betűket.

– Ezzel a tanácsért, akkor most tartozom neked? – kérdezte az egykori testőr, a gladiátor nem olyan régen elhangzott „egyenlítettem” megjegyzésére utalva.

A férfi elgondolkodva rántott a vállán.

– Ez csak úgy, jókedvemben – arcán megkönnyebbültség látszott, fáradt mosollyal csapott Marcus vállára. – Én itt befejeztem. Mehetek alukálni! – Megmozgatta a papírját az egykori testőr előtt, így tisztábban újra elolvashatta a nevet.

– Gorgo? – kérdezte Marcus, csupán megtippelve a felismerhető betűkből, közben jobban megfigyelhette a gladiátor arcát is. A széles fekete csíkok amik fél arcát beborították, nem felfestett motívumok voltak. Mint a tigrisnek a bőrén, olyan volt a férfi arcán is.

– Jah – biccentett Gorgo, azzal lassú kimért léptekkel elhagyta a kőcsarnokot.

Az arénában Marcus az első percekben - miután elindították a küzdelmet -, inkább kapta az ütéseket miközben igyekezett védekezni, hogy minél kevesebb súlyos sebet szerezzen. Dosha mégsem volt olyan nehézkes mozgású, mint amilyennek tűnt a kőcsarnokban, amikor lopva megfigyelte őt. Energikus tiszta ütései voltak, erőteljes csapásokat mért a kardjával, amik a tökéletes védekezés ellenére azért el-elérték az egykori testőrt. Gyűltek a sebek a testén, több helyen is vérzett. Marcus érezte, hogy gyengül, fárad. A kiképzésen nem halálig folyt a küzdelem. Ott tudta, hogy meddig kell talpon maradnia, itt az ellenfelétől szívósságától függött.

Veronica arcára kiült a félelem, hogy végig kell néznie Marcus szenvedését és talán a halálát. A férfi mozdulatain egyértelműen látszott, hogy kimerült, gyengül. A farkasnőstény hol az öklét morzsolgatta, hol a körmeit rágta aggódó féltésében. Rihona halvány együttérző mosollyal pillantott oldalra a fiatal nőre.

– Ennyire szereted? – kérdezte halkan.

Veronicát váratlanul érte Rihona kérdése.

– Tessék? – Szemei elkerekedtek első reakcióként, majd csak pislogva, zavartan kapkodta a tekintetét. – Gyerek korom óta ismerem – hadarta. – A testőröm.

– Értem. – Rihona jóságos félmosollyal bólintott. – Szerencsések nálatok a testőrök, ha a rájuk bízott személyek ennyire viszont aggódnak az ő testi épségükért – tette hozzá a nő, amire Veronica csak apró bólogatásokkal válaszolt.

Marcus közben a földre került, igyekezett összekaparni a lelkét és testét a romokból. Valami mentális kapaszkodót keresett hányatott sora emlékei között, hogy folytatni tudja a küzdelmet. Megmagyarázhatatlan okból, nem akart Veronica előtt meghalni. Látta mi lett azoknak a sorsa akik vesztesként az Arénában maradtak. Meg akarta óvni a fiatal nőt attól, hogy végig kelljen néznie, ahogy a vadak szétmarcangolják őt.

Gyorsan peregtek előtte élete képei, miközben újabb és újabb ütést kapott, aztán tehetetlen húsdarabként hajította távolabb a robosztus gladiátor. Ahogy földet ért, tompa zubogást érzett a fejében, fájdalmasan feszültek a csontjai, mindene sajgott, lüktetett.

Itt a vége… – konstatálta magában, még hallotta az apja és Ginty egykor elhangzott beszélgetését, aminek véletlenül volt fültanúja kamaszként…

„– Ne írd le őt Weaver! Nem selejt és pláne nem gyenge! Nagyobb benne az akaraterő és a kitartás mint az összes többiben!”

„– Nem lesz soha farkas! Nem tud átalakulni!”

„– Benne van az állat csak kiengedni nem tudja! – emelte meg a hangját Ginty. – Azért, mert te ezt még erősíted is benne! Te vagy az, aki blokkolod őt! Hinned kéne benne, nem megalázni!”

…

Szinte hallotta a tapasztalt testőrkiképző szigorú parancsoló hangját, ahogy Maximus McGinty kiabált vele, amikor egy küzdelme során padlóra került…

„– Szedd össze magad! Gyerünk! Folytasd! Engedd ki magadból az állatot, Marco! Engedd már ki magadból azt a kibaszott állatot!”

Marcus az élet és a halál mezsgyéjén szinte hallotta, ahogy Ginty ordítozik vele: „Engedd ki magadból az állatot, Marco!”

Mélyen szívta tele a tüdejét levegővel, kinyitotta a szemét, s már az sem érdekelte, hogy nem látta a színeket. Minden fekete-fehér volt, csupán a vér volt vörös…

– Engedd már ki magadból azt a kibaszott állatot! – suttogta félhangosan, ahogy lassan feltérdelt a földről. Nem a sebek fájtak a testén, ahogy egyre ritmusosabban vette a levegőt, hanem a csontjai feszítettek, ami most segített észnél maradnia. Jókor nézett hátra a válla felett, mert Dosha éppen akkor készült végleges csapást mérnie rá a nehéz kardjával.

Marcus mellkasa beleremegett ahogy kiengedte a hangját, miközben fordult és tökéletes pontosággal állította meg a halálos csapást. Elkapta a gladiátor csuklóját, s eddig soha nem tapasztalt ösztöntől vezérelve, miközben maga alá rántotta a hatalmas testet, leharapta a kardot markoló karját.

Artikulátlan ordítás, veszett morgás töltötte be az arénát, a két harcos a vérben és a porban fetrengve test-test elleni birokra kelt egymással.

Veronica szíve felgyorsult, állásba pattant, mint szinte mindenki a nézőtéren, hogy jobban lássák a küzdelmet.

– Azt mondtad nem tud átalakulni! – pattant fel Fontha is izgatottan.

– Eddig soha! – hadarta Veronica, megdöbbenve. Reménnyel a szívében figyelte meddig teljesedik ki testőrén az átalakulás.

Marcus arccsontja karakteresebbé vált ugyan, a félelmetes metszőfogak előtörtek, kissé robosztusabb lett a testalkata, megnagyobbodtak az egyébként is kidolgozott izmai, de nem lett belőle egy hatalmas farkas. Maga alá gyűrte Doshát, szinte belenyomta a véráztatta földbe. Arcuk egészen közel került egymáshoz.

– Mi a szar vagy te? – hörögte dühös kétségbeeséssel a karját vesztett férfi, miközben ellenfele vörösen izzó szemébe nézett.

Marcus látta a gladiátor tekintetében a félelmet.

– Farkas – morogta Marcus.

– Dögölj meg te kutya! – sziszegte Dosha s a hatalmas agyarak, egy rugós bicska módjára törtek elő arccsontjából.

Marcus tökéletes reflexszel fordította el a fejét, aminek köszönhetően csak a fél arca hasadt fel. Megmarkolta a tőrként feléje meredő agyart s azzal a mozdulattal amivel letörte azt, félrebillentette ellenfele fejét, szabad támadási felületet biztosítva magának. Befejezésképpen - dühös morgással -, mint egy vadászó ragadozó harapott rá oldalról Dosha nyakára és olyan darabot tépett ki belőle, amitől a gladiátor másodpercek alatt elvérzett.

– Oh! – nyögte Veronika megdöbbenve.

Az arénában hirtelen síri csend lett.

Veronica óvatosan, félve vezette körbe a tekintetét, próbálta az arcokról leolvasni, hogy ez a reakció, most jót vagy rosszat jelenthet. Látta, hogy Fontha is tátott szájjal meredt a küzdőtérre.

– Ilyenkor most mi van? – kérdezte suttogva az alfanőstény. – Szabályos volt? Győzött?

– Abszolút – bólogatott a fiatal lány.

Rihona elismerő, alig észrevehető mosollyal az ajka szegletében pillantott oldalra Veronicára.

– Egyedi és hatásos harcmodora van a testőrödnek – biccentett az Úrnő.

– Nocsak, nocsak! A haszontalannak tűnő plusz egy fő ér a legtöbbet – jegyezte meg Aldafen, sötét szemében sokat sejtető csillogással.

 

 

 

Dechant a laptopon már a sokadik Prikolicsról szóló írást olvasta. Legjobban az átalakulás folyamata érdekelte. Vegyes érzelmekkel hezitált, hogy kipróbálja a leírtakat, vagy ne. Gyakran előtte volt, ami visszanézett rá a tükörből. Azok a félelmetes szemek, enyhén eltorzult arc. Fülébe csengtek Alisha keserű szemrehányó szavai, aztán csak úgy jött a többi fájdalmas emlék…

Amikor csúfolták, amikor lökdösték és megverték… amikor rángatózó rosszullétek jöttek rá és ő elbújt, egyedül szenvedte át… a pszichológus kérdései… a menekülés a bujkálás… az a különc idegen, aki egyszer falazott neki, amikor majdnem elkapták egy lopása alkalmával… amikor Brenden rátalált a pincében… ahogy tanította… és amikor összeverekedtek…

Nem akart szörnyeteg lenni. Már nem is volt olyan biztos magában, hogy ki akarja-e próbálni ezt az átváltozás dolgot. Aztán eszébe jutott a sok megaláztatás amit Raytől, Jefftől és Ochoától szenvedett el. Kezdte elárasztani a düh és a bosszúvágy.

Hogy be lennének tőlem szarva! Ray is megijedt! Rémület volt a szemében, pedig csak a szemem volt más – kavarogtak az édes bosszú gondolatai a fejében.

Micsoda elégtétel lenne, ha Ochoa is meghúzná magát előttem?! – gondolta, majd egy hirtelen elhatározással felpattant a matracról, hagyva a laptopot, az olvasgatást.

– Szóval háromszor előre bucskázni? Bucskázni? Bukfenc? – motyogott csak úgy szinte magában, aztán bátortalanul végezte el az első átfordulást, amit követett a másik, majd a harmadik. Várt, de semmi nem történt. Aztán megismételte hátra is, majd újra előre, de nem volt eredménye.

Elgondolkodva ült a padlón, s kezdte egyre nevetségesebbnek érezni magát, pedig nem is volt szemtanúja a próbálozásainak senki.

Már lendült, hogy újra belefog a következő átfordulásba, amikor kopogtak. Megdermedt a mozdulatban.

– Én vagyok – hallotta Phyllis visszafojtott hangját, mire azonnal pattant ajtót nyitni.

– Csak pár cuccért jöttem. Ott alszok Gingernél – hadarta a fiatal nő, útban a fürdőszoba felé.

Dechant csak kelletlenül bólintott, ahogy csukta Phyllis mögött az ajtót. Annyi mindent mondott volna, de nem tudta hol kezdjen bele. Tekintetével követte a nőt, zavart pislogással figyelte, közben megmagyarázhatatlanul elszorult a torka.

Talán soha többet nem találkozunk, miután elmegyek – futott át az agyán.

– Sajnálom, ha a terhedre voltam – bukott ki belőle.

– Nem voltál a terhemre – mondta Phyllis, ahogy megállt a férfi előtt.

– Hamarosan minden a régi lesz, ha elmegyek – hadarta Dechant, zavartan kapkodva a tekintetét.

– Nem – rázta a fejét a nő. – Semmi nem lesz a régi.

Robert felvont szemöldökkel emelte fel a fejét, kérdőn nézett Phyllisre.

– Megismertelek – folytatta a nő –, és be kell vallanom, kellemes csalódás voltál.

Dechant értetlenül ráncolta a homlokát, s csak a tőle szokásos rövid kérdésre futotta:

– Mi?

– Te nem vagy rossz ember, Dechant, csak… csak valahol félresiklott az életed. Egy kicsit vakvágányra tévedt. – Phyllis váratlanul odahajolt a férfihez, kapkodva végigsimított az álla alatt s az arcára nyomott egy baráti csókot. – Kívánom, hogy innentől alakuljon jól az életed! – Meg sem várta, hogy a férfi bárhogyan reagáljon eme tettére, sietve lépett ki a szobából és csukta maga után az ajtót.

Dechantet szinte villámcsapásként érte az érintés, a csók, még akkor is, ha azt, csupán az arcára kapta. Igyekezett a történtek hatására egy másodperc alatt felgyorsult légzését csillapítani. Maga sem tudta meddig csak zavartan ácsorgott az ajtóban egyedül maradva a sok kusza kavargó gondolattal.

Alisha! Haraggal váltunk el… Nem akarom, hogy… – zakatolt a fejében, s döntött.

Egyedül leszek az éjjel! Senki nem fogja megtudni, ha kilógok! Beszélnem kell Alishával!