ÁLMODTAM EGY VILÁGOT...: június 2020

Ez a történet nem egyedül az én nevemhez fűződik.
A "FÉLVÉREK-ről... Így kezdődött" írásomban már megemlítettem őt, "kusza zavaros netes ismeretség"-ként, aki egy tehetséges, számomra kedves ember.

Többek között ez is egy közös írásunk.
A történtet úgy másoltam ide be, ahogy azt egymásnak küldözgetve írtuk, folytattuk.

(Bethy)

Rosszul aludtam az éjjel. Zavaros, idegesítő, furcsa álmaim voltak. Órákat forgolódtam, feszültté tett. Nem tudtam, hogy minek köszönhetem, az esti fagyasztott pizza, vagy a későig elhúzódó munka a ludas, de sokadjára fogadtam meg, hogy próbálok rendszert vinni az életembe. Legalább fél órát minden nap kiszorítani testmozgásra, hatkor legkésőbb felállni az asztaltól és hazafelé venni az irányt, és minimum egyszer normálisan étkezni a nap folyamán.

Az utóbbi időben szokásommá vált szendvicseken, konzerv és fagyasztott készkajákon eltengődni (mindegy csak gyors legyen); a napból legalább 12 órát végigdolgozni, folyamatos idegi és fizikai készültségbe tartani magam még hétvégén is, de az igazság az, hogy élveztem. Kutya, macska, sőt… család híján, öt éve az önmegvalósítás csúcspontján ingadoztam. Folyamatosan biztattam magam, hogy mikor, ha nem most. Barátkozni, kapcsolatokat építeni még bőven ráérek. Egyetlen emberi kapcsolatom sem rabolt tőlem túl sok időt, az egyszem nővérem a világ másik felére ment férjhez, szóval az a heti- kétheti pár perc, amit sikerült összehozni, az igazán beépíthető volt a napirendembe.

Férfiak? Természetesen. Lehetőleg ne várjanak sokat, és ne akarjanak túl sokat adni. Kölcsönös szívességtételnek, egyfajta adok-kapok üzletnek tekintettem a dolgot. Már lassan egy éve sikeresen egyensúlyoztam ezen a téren is. Dávid megfelelt a kritériumoknak, összefutottunk, amikor épp úgy alakult pár órára, de ez soha még csak kérdéses sem volt, hogy halad e valamerre, kölcsönös segítség, ennyiről szólt az egész. Az otthonom viszont… tabu volt.

Harminc évesen, a cég leghasznosabb és legaktívabb tagjaként a bérlétra csúcsához közel, jó életem volt… komolyan.

A szörnyű, forgolódós éjjel ellenére, ugyanúgy indult a reggel, mint máskor. Monoton készülődés, szaladás, hogy az utolsó pillanatban elérjem a buszt, az irodaépület melletti kávézót útba ejtve pontosan nyolc nulla-nullakor lehuppanás az asztalomhoz, gép bekapcsol, e-mailek átnézése, kilenckor a főnök irodájában napi megbeszélés.

Valamiért egyszer csak elmosódtak a szavak. A méregdrága konszolidált kiskosztümöm kezdtem idegesítően szűknek érezni, először csak igazgattam. Szófoszlányok érkeztek hozzám, a piac szűküléséről, szükséges új stratégiák kidolgozásáról, még több erőbedobás, még kevesebb keret… csak a szokásos. Kigomboltam a blézerem, kényelmesebb helyzetet vettem fel a székemben, végignéztem a fekete harisnyával borított keresztbetett lábaimon, lóbálva játszani kezdtem, majd a méregdrága kosztümömtől, még drágább cipőm után a vörös tökéletes manikűröm kötötte le a figyelmem. Két órát ültem végig, hogy ilyen eredményes legyen. És a körmeimet méregetve egyszer csak rádöbbentem, hogy életem nagy része felesleges erőfeszítések sokasága. Határidők, külsőségek, anyagias dolgok tömkelege. Évek óta nem kérdezte meg senki őszintén tőlem, hogy vagyok, de ez nem igen felróható senkinek, hisz én sem álltam meg soha őszinte érdeklődéssel.

Tényleg fogalmam sincs mi ütött belém, egyfajta pillanatnyi elmezavar, korán érkező kapuzárási pánik, de mint aki transzba esett, egy szó nélkül felálltam, döbbent tekintetek közepette összeszedtem a holmim és a belvárosi tágas lakásom felé vettem az irányt. Vártam valami csodát, amikor kitártam az ajtót, de mélyen belül tudtam, hogy mit találok odabent… a SEMMIT. Minden olyan volt, mint máskor, mint szokott. Üres. Tágas, napfényes, rendezett, fehér. Élettelen. Kitártam a negyedik emeleti erkélyajtót, a szoros kontyból leengedtem a hajam, kipattantam a cipőmből, és mint valami fulladozó, mélyeket lélegezve, a korlátnak támaszkodva bámultam a hétköznapi város forgatagát.

Csak nagy nehezen jutott el a tudatomig a telefonom csengése. Kénytelen kelletlen vettem fel, tudtam ki keres és azt is miért. Valami magyarázattal kellett szolgálnom mégis erre a magam számára is érthetetlen cselekedetre.

A szívem a torkomban dobogott. Ez volt az első pillanat évek óta, amikor úgy éreztem életjeleket produkálok.

– Tessék itt Elizabeth – Próbáltam a magabiztos hangom elővenni.

– Itt meg az atyaúristen! Mégis mit képzelsz? Mi történt? – Egek… ilyen mélyen dübörgő hangszínt még soha nem ütött meg velem, összerezzentem. – Ha csak nem haldoklik valaki, húzd vissza a hátsódat, ha nem jutott volna el a tudatodig, szarban vagyunk. Minden épkézláb emberre szükségem van.

– Én nem vagyok épkézláb Tomi… komolyan. Nem megyek többet vissza…– Tessék? Ezt én mondtam? Hirtelen sikíthatnékom támadt. Beharaptam első reakcióként az öklömet. A vonal másik végén csend… hatalmas csend uralkodott. – itt vagy? Hallasz?

– Te megzakkantál?

– Lehet. Nem tudom. Éreztél már olyat… hogy mintha csak egy álomból ébrednél és rájönnél, hogy az élet, amit élsz nem is a tied? – újabb csend. Hatalmasat nyeltem. Igen… ebben a pillanatban fogalmazódott meg bennem először… és mindezt egy olyan emberrel sikerült megosztanom, akit a teljesítési mutatókon kívül más nem nagyon érdekelt soha.

– Liz te tényleg zakkant vagy. Kezeltesd magad. Küldj egy e-mailt még ma. Elküldelek fizetés nélküli szabadságra… – fújtatott… tudtam gondolkozik, mit kezdjen a helyzettel, hogy ne kerüljön ki belőle nagyobb veszteséggel. – Egy hónapot kapsz. Szedd össze magad, van egy jó pszichológus ismerősöm, megadom a számát.

– Köszönöm. – Elmosolyodtam. Hirtelen melegség áradt bennem. – Ég veled Tomi, mindent köszönök és vigyázz magadra.

– Hé…– Nem vártam meg mit akart mondani, kinyomtam a hívást, a következőt pedig már fel sem vettem. Lehuppantam a földre, és mint aki tényleg józan eszét vesztette, kitört belőlem a kacagás. Annyira abszurd és nevetséges helyzetet teremtettem magam körül, hogy soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy erre képes vagyok, vagy hogy egyáltalán indíttatásom lenne rá. Egyre jobban körvonalazódott bennem minden. Percekbe telt, mire a könnyeim törölgetve kikerestem egy ingatlanos telefonszámát, akinek a reklámanyagát mi terveztük még pár hónappal korábban. Összepakoltam annyi holmit, ami az autómba belefért. Mire végeztem, az ingatlanügynök már az ajtóban toporgott. Tudtam, hogy gyorsak lesznek, jó haszonnal, hamar tudnak majd továbbadni a kicsinek egyáltalán nem mondható lakásomon egy elég népszerű környéken.

Aláírva a szerződést egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy tényleg elkapott az elmebaj és talán jobb lenne egy orvoshoz venni az irányt, de elhessegettem a gondolatot, inkább próbáltam azt a mondást szem előtt tartani, hogy: „Lehet, hogy őrült vagyok, de nem bánom, minden pillanatát élvezem!”

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

(Bethy)

Majd’ egy napos kocsikázás után megérkeztem az úti célomhoz. Még gyerekkoromban jártam egyszer erre. Nagy benyomást tett akkor rám a hely. Minden fa mögé tündéreket képzeltem, meséket láttam minden egyes kőben. Kiszálltam, jól kinyújtóztattam minden izmom, teleszívtam a tüdőm mélyen levegővel és már éreztem, hogy nem volt hiábavaló az a sok-sok hátrahagyott kilométer. Még délelőtt járt az idő, így komoly reményekkel indultam a faluba, valamiféle szálláshelyet keresni.

Halvány emlékeim szerint, amikor útbaigazításra, vagy bármiféle segítségre volt szükség, az apám mindig a helyi vendéglátó ipari egység legnívósabbikába tért be… vagyis a kocsmába, ami, ha élelmiszerbolt nem is üzemelt a településen, de ez biztos központi helyen megtalálható volt bárhol.

Amikor beléptem, igazából olyan zavarba jöttem, hogy körbe nézni sem mertem magam körül. Míg a pulthoz értem, csak azon imádkoztam, hogy ne bukjak fel a saját lábamba. Erőt kellett magamon venni, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni.

– Helló. Öööömmm… Szállást keresek, tudna esetleg segíteni, hogy kihez forduljak? – A pultos a poharat törölgette, egy nem túl bizalomgerjesztő törlőronggyal. A látásom kezdett kissé szélesedni, a pult sem volt nagyobb gondossággal tisztogatva első ránézésre. A kocsmáros kissé nagyobb darab pocakos idősebb ember volt, pirospozsgás arccal, kedves tekintettel és hatalmas bajusszal. Rajtafelejthettem a szemem, egy halvány mosollyal vizet tolt elém az előbb eltörölgetett pohárban. Szinte megrettentem, amikor mellőlem megszólalt valaki. Oldalra nézve egy még idősebb foghíjas bácsi emelte felém a poharát kacsintva széles mosoly kíséretében.

– Kedveském, adok én szállást magának. Ha tud főzni, takarítani, meg állatokat etetni, akár feleségül is veszem, hozzám költözhet, nem unatkozna!– Mondta kacagva. Még roppant zavarban voltam ahhoz, hogy értékeljem a poént.

– Nagyon kedves, de én nem épp ilyen fajtára gondoltam. – válaszoltam teljes komolysággal. Ezután rövid szóváltásba került a kocsmárossal egy számomra érthetetlen nyelven. Majd megint megemelte a poharát.

– Rendben… de ha mégis meggondolná magát, keresse csak Feri bácsit.

– Hé! Menj haza az asszony kirakja a szűröd, ha tovább jár a szád és megint aludhatsz majd a kutyával.

– Jóóvanmárna, már itt sem vagyok.– Ezzel újabb kacsintás, felkapta a sapkáját a pultról, és kitámolygott az ajtón.

– Ez nem épp egy maga fajtának megfelelő környék hölgyem. Két órára ott a város, ott vannak kényelmes szállodák. – nézett rám a pultos kedvesen

– Én igazából, szeretnék ezen a környéken letelepedni, minél közelebb az erdőhöz házat venni, vagy építtetni. Amelyik kivitelezhetőbb. Nyugalomban, csendben. Nem sok vizet zavarnék. – Most már a szemöldökét felhúzva nézett rám. Jól sejted, jah, meglágyult az agyam, de ha már úgyis ez történt, miért ne csináljam végig.

– Ugye nem keveredett semmi rosszba kisasszony?

– Én? – Itt már kitört belőlem a kacagás. Meghúztam a vizespoharat. Vagyis amit annak gondoltam. A benne lévő lötty végigégette a torkomat és erősen visszakívánkozott. Hatalmas köhögő roham jött rám és komoly erőfeszítésekbe tellett, hogy bent maradjon a reggelim. Most a vendéglátón kezdett nevetni, határozottan a hátam paskolta, ami kicsit sem könnyítette meg a helyzetem. – Jézusom! – nyögtem, amikor már meg bírtam szólalni. – Mégis mi ez?!

– Üdvözlőital! Hát még soha nem találkozott igazi pálinkával?

– Nem igazán– mondtam a torkom köszörülve. – és biztos vagyok benne, hogy nem is szeretnék közelebbi ismeretséget kötni vele– néztem bosszúsan a csínytevéséért.

– Tessék… víz… – nyújtott át egy másik, lényegesen nagyobb poharat. A fejem kicsit megszédült, már egyáltalán nem láttam vészesnek a helyzetet. Mélyen elgondolkozva a bajuszát babrálva szólalt meg pár perc múlva – Szóval építtetne házat… az erdőnél. Az erdészt kellene felkeresnie. Beletelik majd jó pár hétbe, hónapba. Ha gondolja, van kiadó szoba itt az emeleten, vagy Marcsi néninél is talán pár utcával arrébb. Holnap megkérdezhetem, már vagy két éve nem volt senki idegen, aki itt akart volna éjszakázni.

Ekkor döbbentem rá, hogy mit is kérek én ezektől az emberektől.

Az emeleten egy miniatűr, de annál tisztább padlásszobában kaptam egy ágyat, és egy működő tévét. A felesége a kocsmárosnak, mint ahogy mindenki más, akivel eddig itt összehozott a sors, nagyon készséges volt, nagyon kedves, mintha csak egy rég nem látott rokon lennék. Egyetlen apró kellemetlenség volt, hogy a fürdőt közösen használtuk és minden nem is működött túl szakszerűen, de miután elmondták, hogy a víz kicsit csepeg, ezért a főcsapot kell nyitni-zárni és a lefolyóval is néha problémák vannak, elboldogultam némi nehézség árán. Tényleg a lelküket kitették, bár nem tudom milyen mánia volt ezen a helyen, amikor kiderült, hogy ugyan főztem már, de a tudástól gyakorlat híján messze áll, a kedves Ica néni, mivel így hívták a Kocsmáros Pali bácsi feleségét, befogott maga mellé a konyhába. Próbáltam komoly érdeklődést mutatni és hevesen bólogatni, mint aki érti miről is beszél. Az első egyedül elkészített ebédem az agyamba véste magát örökre. Nagyon szórakoztató volt, amikor szinte erőszakkal kellett magát visszafognia a háziasszonynak, hogy képes legyen szabadkezet adni, és mint egy vizsgaként letesztelni mit tanultam az elmúlt napokban. Egy darabig ott sertepertélt körülöttem, majd inkább átment a szomszédba, elütni az időt, hogy legyen elég akaratereje és nehogy belekontárkodjon. Óriási sikerélményként éltem meg, amikor az első kanál után mosoly és apró fejbólintás kíséretében megkaptam életem legnagyobb bókját.

– No lányom… van érzéked hozzá. Mire felépítik, a házat férjhez mehetsz, majd keresünk valami jókiállású embert a szomszédfaluból, ha már idesodort a sors és tényleg itt akarsz letelepedni. – Elnevettem magam, de láttam, hogy csak én nevetek. Totális komolyan gondolták, nem akartam letörni a lelkesedésük, főleg nem akartam hálátlannak tűnni, ezért csak mosollyá szelídítettem a kacajom és elrebegtem egy apró köszönömöt. Délután nagy pillanat várt rám. Magával az erdésszel volt találkám, aki bevállalta, hogy végigkormányoz azokon a területeken, amelyek szóba jöhettek. A kanapén kuporogva egy újsággal vártam a nagy pillanatot. Egy negyvenes, baseball sapkás munkásruhás ember lépett be az ajtón. Zavaróan még megfigyelni sem tudtam jól, csak annyit láttam, hogy szúrós szemmel, fenntartásokkal méretve kezet nyújt. Bizonytalanul fogadtam el.

– Záhorszky András.

– Tót Elizabeth.

– Ha nem zavarja, közben elintéznék ezt-azt, ha már kint járunk. – Igencsak nagy meglepetés volt, amikor az ajtó előtt egy lovas szekér fogadott. Se szó se beszéd, visszaült a bakra. Hosszú utunk lesz, gondoltam magamban. Jó tizenöt perc kínos csend után, mintha észbe kapott volna, hogy én is ott vagyok és épp azzal küszködök, hogy hogyan is lehet egy ilyenen kiesés és mindenféle zúzódás nélkül utazni, végre megszólalt.

– Biztos komolyan gondolja? Ez nem épp magának való hely.

– Honnan tudja, mi a nekem való?

– Hát kisasszony, a vörös körmeiből ítélve nem sokat tartózkodott még a természetben. Itt egy nő meg sem kísérel egymaga élni. Nehéz élelmet termelni, a ház körüli munkákat ellátni, mindenről gondoskodni. Mihez fog kezdeni a járhatatlan utakkal télen? Lehet, hogy hetekig el lesz zárva még a falutól is. Nem lesz, aki megmanikűrözze a puha kezeit. – ’Se köpni se nyelni nem tudtam. ’ De azért hamar megjött a hangom.

– Ez roppant lekezelően hangzik, ítéletet mond mindenféle előismeret nélkül. A kisujjamban több van, mint bármelyik feleségnek való menyecskéjében önállóság terén. Hamar tanulok. Tudom, hogy képes vagyok bármire a nyugalmamért, de ha mégis elakadnék megnyugtató a tudat, hogy ilyen erős segítőkész férfiak vesznek körül, mint ön, Uram. – Lassan ránéztem. Rájöttem, hogy talán hiba volt elereszteni a nyelvem, efféle hím soviniszta, szűklátókörű, felfuvalkodott emberrel. Alig észrevehetően megfeszült a karja, az állkapcsa.

– Látja? Az ilyen hölgyek miatt szoknak le a férfiak a nősülésről. Lehet, tényleg igaza van és ez a magának való élet. – Kezdte a düh elborítani az agyam, az az egy szerencse volt a helyzetben, hogy igazából rettegtem a lovaktól és tudtam, ha lelököm, nekem végem.

– Tudja, eszemben sincs egy férfi cselédjévé sem válni, mint ahogy maga a házasságot elképzeli. – Ezzel nagyot rántott a kantáron. Azt hittem elsőre nekem fordul azért, de lepattant

– Szedje a lábát, még nagy a terület. Ha azt akarja, hamarabb végezzünk, esetleg segíthet az elhullott fát összegyűjteni, amit elbír.

– Ingyenmunka?– Néztem le rá dacosan.

– Nem… segítő szándék. – Ezzel megindult. Kicsit elszégyelltem magam, de rosszul is esett, hogy ennyire negatívan áll hozzám vadidegen létére. Hozzászoktam, hogy nem mindenki kedvel, de effajta ellenszenvet még nem tanúsítottak irántam. Nem tudom, hogy szégyenemben, vagy inkább a dac miatt, de hozzáláttam segíteni némiképp megtisztítani a területet. Mulatságosnak tűnhettem, ahogy küzdöttem a gallyakkal, kisebb törmelék ágakkal. A hely viszont lenyugtatott. Mélyeket lélegeztem, néha meg-megálltam megcsodálni a nagyra nőtt fákat magam körül.

Nem sokkal később kitikkadva, lihegve támaszkodtam neki a kocsinak, csalódtam a fizikai állóképességemben, egy órát sem bírtam. Sajgott a kezem, a hátam, a karom, és egy ló szuszogott a közvetlen közelemben– Nem állt túl rózsásan a helyzetem. Összehúzott szemekkel állt meg felettem.

– Jöjjön!– fogta meg a könyökömet. Hirtelen el is engedte, amikor a tekintetünk összetalálkozott. Ebben a pillanatban hatalmasnak tűnt mellettem. Legalább másfél fejjel volt magasabb és majdnem dupla széles, mint én. A szemei pedig… szúrós feketék. A sötét haja kikandikált a sapka alól. Több napos borostája csak még zordabbnak mutatta. –Jöjjön már… még rengeteg dolgom van mára. – Kelletlen el kezdtem követni. Nem sokat kellett menni, alig harminc méterre kicsi patak folydogált. Körbenéztem, a szemem kikerekedett, lehet a szám is tátva maradt. Alig bírtam betelni a látvánnyal. – Ne féljen, nem fojtom bele, túl alacsony a vízszint. – Ez kizökkentett az álmodozásból.

– Khm… milyen megnyugtató… Ismeri azt a mondást, hogy akár egy kanál vízben is? – Na erre elnevette magát. Ledobta a cipőjét és a jéghideg víz kellős közepébe sétált. A sapkája a cipője mellett landolt, megmosta az arcát, bevizezte a haját, a nyakát, ez látni engedte teljesen a vonásait. Egész helyesnek mondtam volna, ha nem lett volna ennyire gonosz.

– Kellemes. Itt lemoshatja az izzadságot, jól kimelegedett… és inni is tud. Én addig befejezem a pakolást. – ahogy elhaladt mellettem, megcsapott az illata. Nem értettem eddig miért nem éreztem rajta. Olyan kellemes volt, hogy egy pillanatra még utána is fordultam, utána jól zavarba jöttem, a megjegyzését lepörgetve újra a fejemben büdösnek és piszkosnak éreztem magam. Épphogy puhatolózva a vízbe mártottam a kezem. Nekem dermesztően hidegnek tűnt. Finoman, minden ellenérzésem leküzdve megmostam az arcom, a nyakam, addigra kezdtem hozzáállni. Hátranézve láttam, hogy egész máshol jár, lekaptam a felsőm és alaposabban megismerkedtem a patak vizével. Teljesen felfrissülve a napon pillanatok alatt megszáradva, újult erővel tértem vissza, hogy segítsek, amiben még tudok. Meglepődve láttam, hogy többre haladt igazából, mint amire ketten ez idáig. Nem bírtam szó nélkül hagyni.

– Maga aztán tud!– Szégyenlősen vont vállat, majd körbemutatott a kezével.

– Mit szól hozzá?

– Mihez?

– A területhez. Ez az egyik, amin szóba jöhet beépítés. Természetesen nem nagy része lenne magánterület. Ezt pontosan konkretizálni fogjuk, ha ezt választja. Ez esik a legközelebb a faluhoz. Idáig autóval is el tud döcögni, ha meg minden kötél szakad, egy óra sincs gyalog a település, el sem tévedhet. Persze, ha gondolja, mehetünk mélyebbre is.– Valahogy elvesztem a szavaiban, és a tekintetében.

– Mélyebbre?– Kívülről hallottam a hangom. Erre lesütötte a tekintetét, végigfuttatta az ujjait a haján.

– Igen, az erdőben… de azt már nem ajánlanám, ott már sűrűbben találkozhat vadakkal.

– Csináljon egy költségvetési tervet és tárgyalhatunk. Tetszik ez a hely, megfelelő. – Összeszorított szájjal bólintott. Észhez tértem. Nem akartam túl lelkesnek tűnni. Az üzlet szempontjából mindig szenvtelennek kell mutatkozni, ezt megtanultam. Nagyjából osztottam, szoroztam, ha sikerül eladni a lakásom és a félretett pénzem, itt még megközelítőleg sem tudtam, hogy mire lesz elég, de azt igen, ha kell, megoldom, ez volt az a hely ahol otthon éreztem magam.

(András)

A negyedik X. A születésnapomat nem kívánt feladatokkal kellett töltenem. Mit is értem el negyven évesen? Magamban élek egy Isten háta mögötti kis településtől is több kilométerrel egy erdőben. Az állatok legalább nem pletykálnak, nincsenek rosszindulatú intrikáik.

Pali bácsi - akié a helyi kocsma -, vigyáz rám. Segít józannak maradnom. Úgy dorgál sokszor, mintha a fia lennék. A felesége Ica néni meg, kitartóan keresgéli nekem a megfelelő asszonyt. Szerintem előző életében kerítőnő volt a jó szándékú, tip-top asszonyka. Bár néha bosszantóan bele tudja ütni a dolgomba az orrát, de akkor Pali bácsim finoman helyre teszi. Az öreg is férfiból van. Megérti, hogy tizenöt év hazugságra épült házasság nekem pont elég volt. Nem hibáztatok senkit. Vakon bíztam valakibe, aki nekem az életet jelentette, csak fordítva nem így volt. Az Isten verjen meg érte, nem általánosítok én, csak a bizalom tűnt el. Az öreg láthatta rajtam, hogy meg vagyok reccsenve, mikor úgy öt-hat évvel ezelőtt ide kerültem. Bizonyára terápiás szándékkal kaptam tőle akkor a korcs kis dögöt is, ami az óta az egyetlen bizalmasom lett. Tökéletes barát! Meghallgat, nem beszél ki a hátam mögött, és minden kirohanásom ellenére, még mindig itt van mellettem. Türelmesen elviseli a szeszélyeimet. Talán azért mert ő is kan, és megért. Nem szép, sőt. Én biztos nem ilyen kutyát választottam volna magamnak, csak hát ajándék kutyát ne nézd, hogy néz ki. A füle se áll rendesen, ketté, mint egy vadászrepülőnek. Kicsit izgága, van önálló élete, de már a faluban is tudják, hogy hozzám tartozik, így nem számít kóbor ebnek. Beszámolnak róla nekem, hogy merre járt és mit csinált.

Pár nappal ezelőtt Pali bá' valami szédült városi nőről beszélt, aki itt akar házat építeni. Logikátlan. Hacsak nem valami zöld boszorkány. Városból ide csak kirándulni jönnek, családostul, vagy iskolák a tanösvényre. Halogattam a dolgot. Azt mondtam, majd nézek ki több alkalmas helyet, időbe telik. Meg jöttek külföldi vadászok is, akiket el kellett kalauzolni. Pár napnál tovább nem húzhattam, bár a hátam közepére kívántam, hogy egy városi cicababának mutogassam az erdőt.

Ica néni a megfelelő táplálkozásom tartotta szemmel. Első kérdése mindig ez volt:

– Ettél ma már rendesen, Adrsikám?

– Igen, ettem Ica néni – mondtam, de a fonott kis kínáló tálban púposodó hatalmas pogácsák látványától elcsábultam. Láthatta az arcomon, mert megveregette a hátam és elém tartotta.

– Na, tessék leülni és enni. – Mielőtt bármit szólhattam volna még valami gulyás félét is szedett egy tálba és elém rakta. – A kisasszony a szomszéd szobából nem fog elszaladni, ha már eddig várt.

– Pedig visszaszaladhatna, oda ahonnan jött – morogtam, baseball sapkám illendően levettem, az asztal sarkára tettem.

– Jól van már, na! – legyintett Ica néni. – Nagyon igyekszik.

– Igyekszik?

– Lassan főzni is megtanul!

– Miért? Hány éves, hogy most tanul főzni? – szaladt fel a szemöldököm Ica néni dicsérő szavaira.

Az asszony a vállát vonogatta.

– Húsz és harminc között.

– Az akkor szép… most tanul főzni…

– Ne morogj már! – a konyharuhával a vállamra csapott. – Senki nem úgy születik, hogy tud főzni. Azt meg kell tanulni. Ki előbb, ki később.

Megettem a gulyást. Kicsit másabb íze volt, mint szokott, de tagadhatatlanul finom volt. Ica néni tudott főzni. Házias, telt íze volt, mindennek, ami a keze közül kikerült. A pogácsákból kettőt a zsebembe süllyesztettem, meglátta.

– Hát, mit csinálsz te?! Becsomagolom valamibe.

– Nem kell, Ica néni. – Megmosolyogtam gondoskodó figyelmét. – Hamarosan morzsája sem lesz. – Homlokon csókoltam az idősödő apró termetű asszonyt. – Köszönöm a gulyást, nagyon finom volt!

– Igen? – kérdezte huncut mosollyal a szemében.

– Igen – bólintottam. – Na, hol találom a majdnem főzni tudó hölgyeményt? – visszavettem a sapkám, két oldalt szokásomhoz híven megtörtem a sildjét, tenyerem élét az orromhoz emelve középre igazítottam.

– Arra, ni. – A fejével intett, keskenyre szűkült a szeme a sokat sejtető mosolytól.

Bólintottam, aztán egy nagy sóhajjal benyitottam a helyiségbe. Már most az esti nyugalmamra vágytam. Az asztalnál ült, felnézett az újságból, amit lapozgatott, ahogy beléptem. Szőkített, vagy természetes szőke volt, hirtelen nem tudtam eldönteni. Megzavart az összkép és a kisugárzás. Olyan volt, mint aki egy Nivea-reklámból lépett volna ki. Kedves mosoly, csillogó kék szemek, hosszú szőke haja lazán, bal vállán előre hullott. Egy pillanatra elöntött a forróság, talán a negyedik X tette. Mindenesetre, még jobban túl akartam lenni az egész telekmutogatási procedúrán.

– Záhorszky András – mutatkoztam be, illendően kezet fogtam vele.

– Tót Elizabeth.

Kiengedtem magam előtt az ajtón, mivel pokróc voltam, de nem bunkó.

– Ha nem zavarja, közben elintéznék ezt-azt, ha már kint járunk. – Már a bakon ültem, mikor eszembe jutott, talán fel sem tud szállni, de ahogy láttam, megoldotta. Szerencsére nem volt az a csipogó fajta, hallgatott. Magamban végiggondoltam a teendőimet, logikai sorrendet állítottam fel. Néha oldalra pillantottam rá, méregettem. Mi a fenét akarhat egy ilyen nő itt az Isten háta mögött? A plázában láttam hozzá hasonlókat, egyik karjukon retikül idétlen tartással, a másikkal tenyerükön tálcaként tartott okos telefonnal. Hosszú festett körmeikkel soha el sem tudtam képzelni, hogy is tudták kezelni az érintőképernyőt. Akaratlanul néztem a kezére, az ő körmei is ki voltak festve. Na, tessék!

– Biztos komolyan gondolja? Ez nem épp magának való hely – bukott ki belőlem.

– Honnan tudja, mi, a nekem való?

– Hát kisasszony, a vörös körmeiből ítélve nem sokat tartózkodott még a természetben. Itt egy nő meg sem kísérel egymaga élni. Nehéz élelmet termelni, a ház körüli munkákat ellátni, mindenről gondoskodni. Mihez fog kezdeni a járhatatlan utakkal télen? Lehet, hogy hetekig el lesz zárva még a falutól is. Nem lesz, aki megmanikűrözze a puha kezeit. – Ő kérdezett, és én válaszoltam. Felvázoltam neki tárgyilagosan, mivel is kell szembesülnie, ha ilyen helyre költözik.

– Ez roppant lekezelően hangzik, ítéletet mond mindenféle előismeret nélkül. A kisujjamban több van, mint bármelyik feleségnek való menyecskéjében önállóság terén. Hamar tanulok. Tudom, hogy képes vagyok bármire a nyugalmamért, de ha mégis elakadnék megnyugtató a tudat, hogy ilyen erős segítőkész férfiak vesznek körül, mint ön, Uram – mondta, szinte egy szuszra. Szóval, mégiscsak tud beszélni. Egója az volt! A „hamar tanulok” mondatára, eszembe jutott, amit Ica néni mondott. „Lassan megtanul főzni is.” Majdnem elengedtem egy hangos „Háh!”– t. Lekezelően hangzott, amit mondtam? Felszaladt a szemöldököm. Pedig még vissza is fogtam magam. Hát, azt hiszem kölcsönösen nem loptuk be egymás szívébe magunkat.

– Látja? Az ilyen hölgyek miatt szoknak le a férfiak a nősülésről. Lehet, tényleg igaza van és ez a magának való élet. – Így is gondoltam. Ide való eldugva, hogy ne keserítse meg senki életét. Remetének. Itt majd senki nem szeret belé, és nem töri darabokra senkinek a szívét. Azon kaptam magam, hogy megint magam őröltem. Kezdtem dühös lenni. Már nem csak rá, hanem magamra is.

– Tudja, eszemben sincs egy férfi cselédjévé sem válni, mint ahogy maga a nőket elképzeli – hadarta.

Mi a fenét kellett nekem hozzá szólni? – dühöngtem magamban.

Fogalma nincs, hogy én, hogyan képzelem el a nőket. És még ő beszélt itt nekem előítéletről?! Bagoly mondja verébről… – pufogtam, a határán voltam, hogy vitába szállok vele, de uralkodtam magamon. Összeszorítottam a fogaimat, még azt is hallottam, hogy megcsikordult. Megállítottam a lovakat, lefordultam a bakról. Muszáj volt távolabb kerülnöm tőle.

– Szedje a lábát, még nagy a terület. Ha azt akarja, hogy hamarabb végezzünk, esetleg segíthet az elhullott fát összegyűjteni, amit elbír.

– Ingyenmunka?

– Nem… segítő szándék – morogtam, hátat fordítottam neki és tettem a dolgom. A kocsira dobáltam a pihenőhelyen szétszóródott letöredezett száraz ágakat, kiürítettem egy nejlon zsákba a billegős, fa hulladéktárolóból a szemetet. Néha a látóterembe került, ahogy sétálgatott, nézelődött, aztán hozzáfogott szedegetni a gallyakat, mint én.

Kicsit kapkodta a levegőt, a kocsinak támaszkodott, a kezét vizsgálgatta. Elfordultam, ne lássa, hogy megmosolyogtam. Na, most láthatja, hogy igazam volt. Itt élni, nem egy kirándulás. Nem ugyanaz, hogy végigsétál egy tanösvényen, piknikezik, vagy ilyesmi. Egyértelmű volt, hogy fogalma nem volt, mibe akar belevágni. Talán nem tud mit kezdeni a pénzével, vagy a szabadidejével. Apuci cuki kislánya…

Néztem egy darabig, ahogy összepiszkolt kezeit vizsgálgatta. Odamentem hozzá.

– Jöjjön! – megfogtam a könyökét, hogy lekísérjem a patakhoz kezet mosni. Nem éppen egy túrabakancs volt rajta. Ölni tudott volna a szemeivel, ahogy felnézett rám. Elengedtem.

– Jöjjön már… még rengeteg dolgom van mára. – Kezem a patak felé lendítettem, jelezve, hogy itt kezet moshat. – Ne féljen, nem fojtom bele, túl alacsony a vízszint.

– Khm… milyen megnyugtató… Ismeri azt a mondást, hogy akár egy kanál vízben is? – Kellő távolságban állt meg tőlem, mintha tényleg attól félne, hogy megteszem. Elnevettem magam. Kioldottam a fűzőm, letapostam sarkaimról a bakancsot. A zoknikat belegyűrtem, felhajtottam a nadrágom szárát, és belegázoltam a tiszta vizű patakba. Jól esett a lábamnak, és felfrissített. Jobban, mint egy erős kávé. A sapkám a bakancsom mellé dobtam, ahogy lehajoltam és megmostam az arcom, nyakam. Vizes ujjaimmal áttúrtam a hajam.

– Kellemes. Itt lemoshatja az izzadságot, jól kimelegedett… és inni is tud. Én addig befejezem a pakolást. – Kiballagtam a vízből, visszavettem a lábbelimet, a sapkámat a fejemre a szokásos igazításokkal. Otthagytam a patak mellett. Egyedül amúgy is jobban haladtam, ő meg, hagy gyönyörködje ki magát a tájban. Ahogy pakolásztam, rendezgettem a terepet, néha arra pillantottam. Nem mentem közelebb, csak a fejem billegtettem, hogy jobban lássam a fáktól.

Mellbevágott a forróság.

Nem volt rajta a felső!

Nagy levegőt vettem, elfordultam. Tényleg hamar tanul. Azt vettem észre, hogy magamban mosolygom rajta. Bár semmi érdemlegeset nem láttam, de nem bírtam megállni, hogy ne pislogjak arra. Elkalandoztak a gondolataim, mindenfelé. Ennek köszönhetően úgy került a hátam mögé, hogy észre sem vettem, csak, amikor megszólalt.

– Maga aztán tud!

Nem tudtam mit mondani az elismerő szavakra, amiket a legkevésbé vártam tőle.

– Mit szól hozzá? – lendítettem a kezem, körbe mutattam. Ugyanis ez volt az egyik lehetséges hely a tervezett házikójának.

– Mihez?

– A területhez. Ez az egyik, amin szóba jöhet beépítés. Természetesen nem nagy része lenne magánterület. Ezt pontosan konkretizálni fogjuk, ha ezt választja. Ez esik a legközelebb a faluhoz. Idáig autóval is el tud döcögni, ha meg minden kötél szakad, egy óra sincs gyalog a település, el sem tévedhet. Persze, ha gondolja, mehetünk mélyebbre is. – Felvázoltam neki a hely előnyeit, közben folyamatosan nézett. Nem is tudom miért, de egyre zavaróbban.

– Mélyebbre? – kérdezte.

Végigtúrtam a hajam a sapkám alatt, igazítottam

– Igen, az erdőben… – mondtam –, de azt már nem ajánlanám, ott már sűrűbben találkozhat vadakkal.

– Csináljon egy költségvetési tervet és tárgyalhatunk. Tetszik ez a hely, megfelelő. – Még mindig megmagyarázhatatlan tekintettel nézett a szemembe, miközben beszélt. Rábólintottam. Valamiért leragadtam annál, amikor azt kérdezte „Mélyebbre?”. Görcsben volt a gyomrom, talán a hirtelen bekapkodott gulyástól. Nem könnyítették meg a dolgom, azok a gondolatok, képek, amik makacsul egyre nagyobb teret követeltek az agyamban. Igyekeztem uralni a rám törő érzéseket. Keserű-édes, vegyes érzések voltak. Összezavarodtam. Örültem, hogy rögtön a legelsőre rábólintott, így végre befejezhettem a kocsikáztatását. Valahogy mégsem volt teljes az örömöm. Szótlanságban kocsikáztattam vissza Pali bá' kocsmájához. Épp csak leugrott a bakról egy mosollyal kísért „Köszönöm!”- el, én biccentve elmormogtam egy „Viszlát!”- ot, már rántottam is a száron. Indítottam a lovakat.

(Bethy)

Nem volt életem legfelemelőbb találkozása, sőt, kifejezetten zavarba ejtőre és bosszantóra sikeredett, de még így is úgy éreztem, hogy megérte. Végtére is, mennyit kell nekem majd vele találkoznom?... Nem túl sokat… nyugtattam meg magam. A hely viszont… nem találtam szavakat. Pontosan olyan volt, mint az én mesebeli országom, amit kislány korom óta elképzeltem magamnak. Szinte lebegtem egész délután. Alig vártam, hogy belefoghassak. Már láttam magam, ahogy ott tüsténkedem az építkezés közepén, és ahogy sok-sok munka után, majd rövidesen a saját házikómban, az ablak alatti kis szófán kuporodva kémlelem a békés tájat. Ezzel a meleg, lelki nyugalmat teremtő képpel nyomott el az álom.

A következő napokban, rengeteg tennivalóm akadt. A mobilnettel, még néha a térerővel is meggyűlt a bajom. Mivel a környéken más lehetőség nem akadt, csak szenvedősen tudtam haladni a dolgommal. Egy ügyvéd ismerősömnek hála, sikerült a felmondásom a lehető legzökkenőmentesebben elintézni, és a lakáseladásnál is óriási segítséget jelentett. Elég volt, egyszer leutaznia a papírokkal és megszabadultam a régi életemtől. Igaz ő is kétkedve rázta a fejét, akárhányszor beszéltünk, de tette a dolgát. Alig vártam, hogy a telekvásárlás miatt újra találkozzunk. Addig is, szinte vég nélkül bújtam az internetes oldalakat, anyagárakat, megoldásokat böngészve, mit hogy tudok majd kivitelezni. Szépen felduzzadt az egyenlegem, de tudtam ez lehet még elég sem lesz, arról nem beszélve, hogy ki kellett találnom valamit, amiből az elkövetkezőkben fent tudom magam tartani. Itt jóval kevesebbet… igazából az eddigiekhez képest szinte filléreket költöttem, de azért a semminél kicsivel többre volt szükségem. Így sokszor órákig, vagyis amíg a net keresztbe nem tett, ki sem mozdultam a szobámból. Amikor pedig csődöt mondott, Ica néninek beálltam segíteni, vagy kisétáltam a jövendőbeli otthonom színhelyére erőt meríteni. Lassan felfedeztem a falut, sőt a városba is eljutottam egyszer, muszáj volt pár kényelmesebb ruhadarabot beszereznem. Itt nem volt szükség egy nagynevű európai divatcég elegáns finom ruhadarabjaira sem. Az a pár kényelmi öltözékem, amit becsomagoltam, pedig egyrészt kevésnek, másrészt lassan melegnek bizonyult. A cipőimről nem is beszélve. Nem volt olyan rész a járdán, ahová a tűsaroknak ne lett volna esélye beszorulni, az erdőbe pedig a legvállalhatóbb cipőm sem volt a legalkalmasabb.

Eltöltöttem az időt, ami úgy tűnt, csak vánszorog.

És vártam… valami jelre, hogy végre beinduljon a folyamat.

A MEGFELELŐ INGATLAN

(András)

Nem is tudom mi vezetett, talán a jó szándék. Vagy az alaptulajdonságom, amit egyesek észre sem vettek sok év elteltével sem. Próbáltam nem csupán a saját szemszögemből nézni a dolgokat. A kishölgy megrészegült a természettől a múltkor, és az első lehetőségre rábólintott. Én is hibás voltam, mert örültem, hogy nem kell tovább fuvarozgatnom az erdőben. Azért bántott a lelkiismeret, hogy az első adódó alkalommal éltem a lehetőséggel és leráztam. Véletlenül került szóba a múltkori vadászaton, az ingatlanpiac. Az egyik vendég eladná a hétvégi házát, ami nincs is olyan messze, és még aránylag autóval is járható az út, ami oda vezet. Szóval... nem is tudom miért... talán mert tartoztam a lelkiismeretemnek... és mondtam: „Én tudnék rá vevőt.”

Dr. Pesti pedig meglepett egy komplett portfólióval a nyaralóról. Külső és belső képek, pedánsan mappába fűzve.

Nem terveztem, hogy majd én bármikor is a továbbiakban tudatosan felkeressem a múltkori után, Tót Elizabethet. Hiszen nagyon nem tettünk egymásra jó benyomást. Hím sovinisztának nevezett... nem vágytam több hasonló jelzőre. Mégis, most így alakult.

Mikor beköszöntem a kocsmába, Pali bá' olyat tett, mint eddig munka közben soha. Poharat tett a pultra, italt öntött mindkettőnknek.

– No, fiam a múltkor rohantál nagyon, meg mással voltál elfoglalva. – Elém tolta az egyiket, a másikat megemelte. – Isten éltessen!

Csak pislogtam, körbe néztem, hogy nem-e hallotta még rajtunk kívül más is, aztán lehúztam a vilmoskörtét.

– Ms. Tótot keresem – mondtam, a pultra tettem a mappát. – Ingatlan ügyben.

– A vendégszobában biztos megtalálod – rántott a vállán az öreg. –, nem láttam elmenni itthonról.

Bólintottam, indultam a nevezett helyiség felé. Tudtam merre van. Laktam ott pár hónapig, amíg el nem készültem jelenlegi otthonommal.

Kopogtam. Többször is. Nem nyitottam be, türelmesen kivártam a sorom. A hang a hátam mögül szólított meg.

– Szép napot! – köszönt rám, én rábólintottam.

– Magának is – motyogtam, már nyújtottam is a fűzött mappát. – Van egy lényegesen jobb lehetőség.

– Attól jobb? – kérdezte hitetlenkedve, de elvette a mappát tőlem. Belelapozott, nézegette a fényképeket.

– Nagyon szép – mondta. – És gondolom drága is.

– Az, hogy mi a drága, relatív – rántottam a vállamon. – Azt a földrészt, amire rábólintott még meg kell vásárolnia a tulajtól. Vadászterület. Csak megjegyzem, nem lesz olcsó. Amit a vadásztársaságtól kap a tulaj, azt nehéz lesz túllicitálnia. Ez meg – lendítettem a karomat –, eladó, cakkon púder.

– Ezt akkor, miért nem mutatta?

– Mert akkor még nem volt róla tudomásom. – Furcsán nézett rám, nem is nagyon tudtam ez most jót vagy rosszat jelent rám nézve.

– Meg is lehet nézni, vagy csak így? – Hirtelen zavart mosollyal kinyitotta előttem a vendégszoba ajtaját. – Bocsánat. Nem az ajtóban ácsorogva kéne erről tárgyalni.

Haboztam elfogadni a beinvitálást, pillanatnyi gondolkodás után végül mégis rábólintottam, és beléptem a szobába.

Furcsa volt. Olyan nosztalgikus. A berendezés semmit nem változott, csak a festés. Azóta újra festették. Tekintetem körbejárattam egykori kis lakhelyemen. A nő elsétált mellettem, megcsapott az illata. Finom, kellemes illat volt. Leült a régi fotelba, hosszú szőke haját kisimítva arcából a vállára húzta. Bő pulóverje lecsúszott a válláról.

Mellkasom elöntötte a forróság. Veszélyesebb volt a csupasz vállát látni, mintha a dekoltázsból kikandikált volna a fél melle.

– Higgye el, ez jó lehetőség. Egy csomó procedúrát megúszik vele – hadartam, s elkezdtem sorolni, a nem elhanyagolandó előnyeit: – Sok utána járás a telek. Itt a földek ki vannak adva vadászatra. Van a tulajdonos, és van olyan, akinek ki van adva vadászati jogra. Itt nem úgy vesz telket, mint máshol – magyaráztam. – Az építésről nem is beszélve.

– Tetszik – mondta kurtán, rám nézett, mosolygott. – Szóval, megnézhetném valamikor?

Rábólintottam, miközben azon gondolkodtam felhívom Dr. Pestit, hogy egyeztessek vele. Nagy levegőt vettem és megtettem. Láttam a kishölgy szemében a lelkesedést, hát legyen karácsonya, ahogy ezt mondani szokták.

– Elintézek egy telefont, és kiderül – dünnyögtem, kipréseltem magamból egy mosolyt is. Lopva figyeltem, miközben telefonáltam. Dr. Pesti sajnálkozva szabadkozott, hogy most jelen pillanatban nem tud lejönni, de cserébe elárulta nekem, hogy hol találom a pótkulcsot, amit biztonság esetére dugott el a háznál.

– Bízok benned Andris. Ha komolynak látod a vevőt, tartsd is magadnál a kulcsot.

– Rendben – bólogattam.

– A telefonszámomat is megadhatod neki, hogy ha célegyenesbe kerül a dolog, elérhessen.

– Rendben.

– Viszlát a jövő heti vadászaton!

– Viszlát. – Kinyomtam a telefont, a nő felé fordultam. – Bármikor megnézheti.

– Akár most is? – Felcsillantak a szemei, rábólintottam. Ha már itt voltam essünk túl rajta, és a részemről le is tudtam, amire vállalkoztam. Egy erdei házhoz segítettem a kishölgyet.

– Csak magamra kapok valami kényelmeset. – Felpattant a fotelból és gyermeki ujjongással a szekrényhez ment. Mit ment? Szinte repült, nyitotta a szekrényt. Elsőre megdöbbentem, nehogy elkezdjen előttem vetkőzni nagy-nagy lelkesedésében. Megköszörültem a torkom, az ajtó felé lendítettem a karom.

– Kinn megvárom – dünnyögtem és már indultam is. Sietve csuktam magam mögött az ajtót. Míg vártam, azon járt az agyam, most milyen ruhacsodában fog az erdőbe billegni? Aztán elkalandoztak a gondolataim. Mi lett volna, ha benn maradok, és csak szolidan hátat fordítok? Hallottam volna, ahogy veti a ruháit...

Elöntött a forróság. Nagy levegőt vettem, tíz ujjal szántottam végig a hajam. Ez a fránya negyedik X… változókor… és a kapuzárási pánik. Biztos az kap el ilyenkor. Billegtettem a sarkamon a testem, kezeimet a zsebembe süllyesztettem.

Végre nyílt az ajtó. Farmer nadrág, farmerdzseki, túrabakancs. Egy pillanatra felszaladt a szemöldököm. Tényleg gyorsan tanul… vagy alkalmazkodik… vagy mit tudom én. Előre engedtem, akaratlan a szemem előtt ringott a csípője a fenekére simuló nadrágban. Meg kellett hagyni, formás volt. Könnyedén, rugalmasan lépkedett előttem. Azon kaptam magam, hogy megint kalandoztak a gondolataim. Ilyen lendületes léptektől, ugyan mennyire ringhatnak a mellei?

Kiértünk az udvarra, tekintetével bizonyára a lovas kocsit kereste. A Cherokee Deep felé tartva zsebemből elővettem a slusszkulcsot. A vadásztársaság bőkezű volt velem.

– Egy kicsit több lóerővel jöttem – biccentettem, s mint egy gigoló kinyitottam előtte a Deep ajtaját. Tekintetünk találkozott, ahogy becsúszott az ülésbe. Hibátlan arca volt, gyönyörű szemekkel. Nem ide való volt. Ha nincs senkije, itt nem is lesz soha.

Az út nagy részét, megint némaságba burkolózva tettük meg. Vettem a bátorságot, és megpróbáltam kielégíteni kíváncsiságomat.

– Ha nem indiszkrét a kérdésem – törtem meg a köztünk lévő csendet, megköszörültem a torkom, oldalra pillantva végignéztem rajta -, mi késztet egy fiatal nőt arra, hogy ott hagyja a nyüzsgő civilizációt? A pezsgő életet?

Valamivel barátságosabban reagált a kérdésemre, mint az első találkozásunkkor. Zavart mosollyal vonogatta a vállát, biggyesztette formás ajkait. A körmei most is vérvörösek voltak ugyan, de nem volt erősen sminkelve. A farmerdzseki alatt egy lezser fehér pólót viselt. Nem tapadt úgy hozzá, mint a fenekén a nadrág, hogy kiemelte volna az idomait.

– Elegem lett – mondta, áttúrta a haját fél oldalra a vállára. – Úgy éreztem megfulladok. Hajszoltam a karriert és azt hiszem a szép pillanatokat hagytam elmenni. Most meg akarok állni és rácsodálkozni az apró csodákra.

Elgondolkodtattak a szavai. Nem ilyen magyarázatra számítottam.

– Szabad kérdeznem mennyi idős?

– Harminc – vágta rá gondolkodás nélkül.

– Szemtelenül fiatal – húztam mosolyra a szám. – Harminc éves, és így gondolkodik… tartozom egy bocsánatkéréssel.

Megérkeztünk. Meg sem várta, hogy kinyissam előtte a kocsiajtót, hogy úriember oldalamat villogtassam, szinte kiugrott a kocsiból.

– Szebb, mint a képeken! – adott hangot csodálatának.

(Bethy)

Ica néni sütésbe fogott. Nem volt ez egy szokatlan jelenség, csak annyiban, hogy valahogy engem is sikerült belerángatnia. Az egyik pillanatban még nyugodtan szürcsöltem a kávémat a konyhában, a másik pillanatban, meg azon kaptam magam, hogy egy hatalmas tál kellős közepében matatva, valami nyúlós maszlagot dögönyözök. Ilyet még tényleg nem csináltam. Nem kevés idő múlva, amikor már mindkét karom tőből le akart szakadni, felüdülésként ért, hogy a drága Ica néni helyeslően bólintott és egy táblára kiborította, az időközben összeállt tésztát. A nyújtás mégannyira sem ment, de hasznossá téve magam segítettem előkészíteni a sütőket és kiszaggatni a szinte ököl nagyságú pogácsákat.

Az első tepsi miután kikerült és megkóstoltam miben is működtem közre, rájöttem nem volt elvesztegetett idő. A néni tényleg mestere volt a sütés-főzésnek… és, ha engem jó irányba tudott terelni, akkor tanárnak sem volt utolsó.

Kissé kimerülve vettem a szobám felé az irányt. Majdnem belebotlottam az előttem tornyosuló alakba, de még pont időben kaptam fel a fejem. Jóó…ég…

Elhatároztam, ha a fene fenét eszik is, kedves leszek, és nem fordulok ki teljesen magamból, bármennyire is irritál ez az ember. Vagyis… megfogalmazni sem tudtam hirtelen, hogy is érzek vele kapcsolatban. Sokszor eszembe jutott az elmúlt napokban… túl sokszor, és kétségtelen, hogy ideges, feszült voltam a közelében, vagy amikor csak eszembe jutott, és az is kétségtelen, hogy egyre többet volt előttem másféle megközelítésben az arca, a szemei, a széles vállai. Volt egy tippem miért is születtek meg bennem hasonló gondolatok. Eltelt bizony pár hónap az utolsó találkánk óta Dáviddal. Így jött ki. Nem is hiányzott. A hormonjaim viszont gondolom tombolni kezdtek, ahogy belebotlottam egy vonzó férfiba, aki ráadásul egy mogorva fafej… mégis mi ütött belém?!. Jah… Hatalmasat fújtattam, próbáltam hang nélkül, nem tudtam mennyire sikerült. Megráztam a kezeim, egyfajta feszültség levezetőnek és megpróbáltam újra visszatéríteni a józan eszem… már ami megmaradt belőle. Nem volt könnyű. Egy pillanatra ismét belefeledkeztem a széles vállai látványába, majd a legtermészetesebb hangom elővéve, egy szép napot préseltem ki magamból, minek a jutalmaként, szinte gyomron szúrt egy mappával.

– Magának is. Van egy lényegesen jobb lehetőség.

– Attól jobb? – az nem lehet ebben az egyben biztos voltam. Tökéletes hely, tökéletes környék… és a kis szófám már ott lebegett a szemem előtt. Belelapoztam mégis a mappába. Keményen megdobbant a szívem. Egy igazán meleg és jóval szebb, kidolgozottabb, nagyobb rönkház volt a fotókon. Egy igazi csoda. Csak a modern, ízléses fürdő volt különálló, a konyha-ebédlő-nappali-háló egy hatalmas légtérben egy igazi egységet alkottak. És… ott volt Ő! A szófa az ablak alatt! Nem hittem a szememnek, így újból átlapoztam, de ott volt! Komolyan ott volt!

– Nagyon szép. – viszont egy pillanat alatt hidegzuhanyként jött a felismerés. – És gondolom drága is.

– Az, hogy mi a drága relatív – megrántotta a vállát. Jah. Ezzel tisztában vagyok. – Azt a földrészt, amire rábólintott még meg kell vásárolnia a tulajtól. Vadász terület. Csak megjegyzem nem lesz olcsó. Amit a vadásztársaságtól kap a tulaj, azt nehéz lesz túllicitálnia. Ez meg, eladó, cakkon púder.

– Ezt akkor miért nem mutatta?– Nem értettem, ha van ilyen lehetőség is, ezt eddig miért nem hozta még csak fel sem, de azt hiszem nem is volt lényeg. Beleszerettem. A kezemben tartottam azokat a képeket, amelyek még az álomházamat is túlszárnyalták. Belegondolva az elmúlt napok keresgéléseibe, nagyjából a berendezési tárgyak, meg az alap felszerelések árait összeadva, a faanyag, a munkadíj költségét hozzászámolva, nagyon szűkösen tudtam volna kereteken belül tartani mindent, hogy még azért maradjon is valamicske pénzem, amiből kihúzhatom egy kevés ideig.

– Mert akkor még nem volt róla tudomásom. – kizökkentett az álmodozásaimból, belesodorva, egy újabba. Egyenesen a szemébe néztem. Olyan sötét volt, olyan mély… egek… khmm…a házam… hol is tartottunk?...

– Meg is lehet nézni, vagy csak így? –Leesett mennyire udvariatlan is voltam eddig. Ott ácsorogva a folyosón tartom szóval már percek óta. Zavarba jöttem egyrészt a modortalanságomtól, másrészt meg attól, hogy ha beengedem vajon milyen kósza és illetlen gondolatok kerítenek vajon a hatalmukba.– Bocsánat. Nem az ajtóban ácsorogva kéne erről tárgyalni.

Ha azt hittem a zavarom nem lehet tovább fokozni, tévedtem. Láttam, hogy habozik elfogadni… mégis miért? Egy pillanat múlva csak megindult. Körbenézett. Egy mély sóhaj után megfogadtam helyes útra terelem tényleg a gondolataimat. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, tovább lapozgatva a képeket.

– Higgye el, ez jó lehetőség. Egy csomó procedúrát megúszik vele. Sok utána járás a telek. Itt a földek ki vannak adva vadászatra. Van a tulajdonos, és van olyan, akinek ki van adva vadászati jogra. Itt nem úgy vesz telket, mint máshol. Az építésről nem is beszélve. – Ugyanarra a következtetésre jutottunk. Már csak két dolog foglalkoztatott. Mennyibe fog ez így kerülni nekem és hogy tényleg ott van e Ő.

– Tetszik. Szóval, megnézhetném valamikor?

Bólintott. Csak reméltem, hogy azon mereng, miként intézhetné el nekem minél rövidebb időn belül. Olyan izgatott lettem, hogy azt sem tudtam egy pár órát, hogy bírok ki a nélkül, hogy láthassam, nemhogy napokat, heteket.

CSAK EGY KIS SEGÍTSÉG

(András)

Már harmadik napja szakadt a hó, a szél még ráadásul jól kavarta is. Lehetetlen volt hagyományos módon közlekedni. Legi legalább annyira hozzám nőtt, mint Teki, az ajándék korcs. Tekergőből Teki lett, Legendából meg Legi. Könnyebben jött a számra a rövidítés, bár a hosszabb változatú nevüket is én adtam nekik. Legi egy törvénytelen kapcsolatból született mén volt. Így papírjai se voltak. Kaptam, mert nekem nem az számított, hogy papírokkal rendelkezzen, hanem munkaképes legyen. Az volt. Eleven, makacs, vad. Igazi mén. Azt mondta, akitől kaptam, hogy majd fakószürke lesz, de Legi még ebben sem követte a papírformát. Gyönyörű csillogó fekete maradt, mint csikó korában.

Végignéztem az etetőket, Pali bácsiékhoz is bementem a faluba. Ica néni aggodalmaskodva jegyezte meg, hogy a kishölgy, aki a városból költözött be az erdei nyaralóba, mióta a hó leesett, nem látta. Nem csodálkoztam rajta. Az utak, kocsival járhatatlanok voltak. Főleg az erdei utak. A közutakat se nagyon takarították, a mellék utakról nem is beszélve.

– Nem tudom van-e mit ennie – sopánkodott Ica néni, sűrűn pislogott felém. Tudtam mit akar kicsikarni tőlem.

– Mit szeretne küldeni neki? – kérdésemre azonnal mosolyba szaladt a szája, és a kamrából egy gondosan előre összekészített táskát cibált elő.

Pali bácsi a tarkóját vakargatta, láttam rajta, hogy ő is előállna valamivel.

– Úgy egy hete vett pár mázsa fát a kishölgy.

– Igen?

– Nem hiszem, hogy tőkében befér neki a kályhába.

– Értem Pali bá' – bólogattam. Felpakoltam Ica néni küldeményét, és mivel nem akartam semmit a véletlenre bízni, még haza ugrottam a saját kis fahasogató eszközeimért. Tekit kiengedtem a lakásból, mert fogalmam nem volt meddig fog tartani az út és a munka. Ahogy az erdei nyaraló felé botorkáltam a magas hóban Legivel, azon járt az agyam, ugyan mi fog ott fogadni? Három nap. Áram volt a házban. Ha volt valami elektromos melegítője, akkor még nem fagyott meg.

Odaérve szembesültem azzal, hogy az ajtóhoz jócskán odahordta a szél a havat. Semmi mozgást nem láttam a ház körül. A rakás fát teljesen beborította a fehér hótakaró. Vettem egy mély lélegzetet, Legivel körbejártuk az udvart. A kis fabódé ajtaját kiszabadítottam a hó fogságából. Tudtam, hogy ott találok hasznos szerszámokat és eszközöket, hogy a lakás ajtaját is bejáthatóvá tegyem. Különböző méretű funérlapok, lécek, szög, kalapács. Gyorsban összeütöttem egy alkalmi „hólapátot”. Legalábbis affélét, hogy utat tudjak túrni a hóban. Találtam egy elhasználódott, csutak seprőt is. Azzal a rakás fáról kezdtem meg lesöpörni a havat. Aztán tovább túrtam az utat a ház ajtajáig. Visszamentem a farakáshoz, megtisztítottam egy nagyobb területet, ahol majd elférek hasogathatni a fát. Alaposan leizzadtam, mire végeztem. A nyeregről leakasztottam Ica néni küldeményét és öklömmel megvertem az ajtót. Talán kicsit arrogánsra sikeredett. Mély levegővétel után, már csak kopogtam. Mozgást hallottam bentről, zörgött a zárban a kulcs, nyílt az ajtó. A kishölgy kabátban állt előttem, és nem csapott meg bentről a meleg.

– Szép jó napot! – bólintottam, felé nyújtottam Ica néni által gondosan összekészített táskát. – Ica néni aggodalmas üdvözletét küldi, vele ezt a karitatív csomagocskát.

– Köszönöm – hebegte a csodálkozástól pislogva. – Magának is szép napot – hadarta, zavartan nyúlt közös ismerősünk táskájáért.

– Pali bá' helyett be kell érnie velem, mint felmentő sereg. Az öreg aggodalmát a tűzrevalót illetően most én testesítem meg. Fél órán belül lesz mit a kályhába pakolnia. – Tekintetem akaratlanul végigvezettem rajta. – Úgy tűnik nincs benn valami gatyarohasztó meleg.

– Hát nincs – szívta a fogai között zavart mosollyal.

– Majd mindjárt lesz – dünnyögtem az orrom alatt. Fordultam, Legiről leszedegettem a szerszámaimat, és a hótól megtakarított fát hozzá fogtam felvagdosni. Az első tőkéből, azonnal gyújtóst is hasogattam. Vödörbe pakoltam, meg néhány vastagabbat is, hogy be tudjon gyújtani minél előbb. Csak az ajtóig vittem, zörgettem. Nem akartam a mocskot bevinni magammal a lakásba.

– Be tud gyújtani, vagy segítsek?

– Tudok tüzet rakni – bólogatott meggyőződéssel.

– Végül is kandalló – mosolyodtam el. – Szinte ugyanaz. – Letettem a vödröt, és mentem tovább hasogatni a fát. Volt mit. Mondjuk mindet most nem volt időm felvágni, de legalább két-három napra valót szándékomban állt.

Jó kis halmot termeltem magam mellé. Fogalmam nem volt mennyi lehetett az idő. Újra kopogtam az ajtón mielőtt benyitottam és megint csak megálltam, ahogy átléptem a küszöböt.

– Valahol helyet kéne idebenn kialakítani, annyi fának, ami tud forgóban száradni. Vizesen, átnedvesedve nem szerencsés… gondolom, nem füstölni akar, hanem melegedni – magyaráztam. Már nem a kabát volt rajta, hanem egy lezser pulóver. Még takarta a vállát. Elöntötte a forróság a mellkasom.

– Mindjárt kellemesebb az idő idebenn – hadartam, kezem a kandalló felé lendítettem.

Ő mosolyogva bólogatott:

– Köszönöm.

– Hozok be fát. Hová tehetem? A többit meg majd letakarom kinn, ha még esne, a hó ne áztassa el.

– Köszönöm – ismételgette zavartan.

– Nincs mit – rántottam a vállamon. – Nincs az ilyen életmódhoz hozzászokva. Majd belejön. – Zavartan mosollyal találkozott a tekintetünk egy pillanatra. Nagy levegőt vettem és indultam elvégezni, amit az előbb felsoroltam. Elizabeth útmutatására a kandalló mellé halomba pakoltam, úgy egy napi tüzelő mennyiséget.

– Ha folyamatosan rakja, nem kell kínlódnia reggelente a begyújtással. Meg nem is hidegre fog ébredni. Majd hozok be vagy két közepes tőkét, amit maga is elbír. Azt majd estére rakja rá – okítottam, miközben gondosan egymásra pakoltam a hasogatott fát. Kifelé menet, kissé elszégyelltem magam a hólés nyomaim láttán, de hát szárnyak híján nem tudtam repülni a padló felett. Miután behordtam neki a megfelelő mennyiséget, kerestem a fabódéban fóliát, amivel letakarhattam a többit amit felhasogattam.

Végeztem, legalábbis az napra. A nyeregre erősítettem a fejszém, a baltám. Pakolászás közben láttam a kis sufniban is volt. Vagyis legközelebb nem kell majd a sajátomét magammal hurcolnom. Alaposan levertem a havat a bakancsomról, csak aztán léptem be az ajtón elköszönés szándékával.

Gőzölgő bögrét tartott a markában, felém nyújtotta:

– Nem tudom mennyivel tartozom a munkájáért, de míg kigondolja, addig…

– Ugyan már! – vágtam rá azonnal. – Semmivel – legyintettem.

– Ne már! Órákon át hasogatta kinn a hidegben a fát…

– Az a természetes, hogy télen kinn hideg van és benn meleg – körbemutattam a helyiségen, ahol a kandallóban már ropogott a tűz, és érezhető volt a melege is.

– Én pedig nagyon köszönöm, hogy ezt megoldotta nekem.

– Mivel sikerült fűtenie az elmúlt három napban?

Zavart mosollyal kapkodta a tekintetét, közben a gyengéd erőszakkal a kezembe nyomta a forró itallal teli bögrét.

– Átválogattam a ruhatáram, és amire úgy gondoltam itt nincs szükségem, azt hasznossá tettem.

Akaratlan mosolyba szaladt a szám a hallottaktól.

– Maga született túlélő – szaladt ki a számon. Mi tagadás, ahogy megcsapott a forró tea illata, összeszaladt a nyál a számban, szomjas lettem.

– Köszönöm – biccentettem megemelve a bögrét, aztán kortyolgatni kezdtem.

– Ez a legkevesebb. – Ahogy lendítette a karját, válláról lecsúszott a lezser pulóver. Ő is észrevehette, hogy a kelleténél több másodpercig időzött el rajta a tekintetem. Kék szemeit megmagyarázhatatlan kifejezéssel szegezte nekem. Pislogva kerestem zavaromba más nézni valót. Jobb híján a lassan kiürülő bögre alján a pár korty teát. Elhadartam egy „Nagyon szépen köszönöm” – öt, az orrom alatt dörmögve elköszöntem, és amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztem ki a házból.

– Ahogy időm engedi, majd felvágom a többit is – mondtam, mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót. Hátra sem néztem. Pár nyújtott lépéssel Legi mellett voltam, egy lendülettel felrugaszkodtam a nyergébe, sarkam enyhe nyomására meg is indult.

Bár merre engedtem a tekintetem, előttem láttam nyakának ívét, a válla vonalát. Remegett a gyomrom. Egyre dühösebb lettem, hogy nem bírtam szabadulni a látványtól. Sőt! Mosolygott rám a gyönyörű kék szemeivel. Megállítottam a lovat. Lecsúsztam a nyergéből, mélyeket szívtam a tiszta, hideg levegőből. Aztán hirtelen gondolattól vezérelve, lehajoltam, markomba havat vettem és átdörgöltem vele az arcom, mintha csak mosakodtam volna. Fújtattam, de a képektől nem szabadultam. Letérdeltem, és a fejem ordítva belefúrtam a legközelebbi hóbuckába. Két-három másodperc után kihúztam, és leráztam magamról a havat. Most már tökéletesen idiótának éreztem magam. Akaratlan körbepillantottam, nem-e látta valaki eme normálisnak egyáltalán nem nevezhető tettemet. Felálltam, levertem a térdeimről is a havat, visszalendültem a nyeregbe, és tehetetlenül magamban vergődve folytattam az utam haza.

BOLDOG ÚJ ÉVET!

(András)

Nem tudtam kibújni a meghívás alól. A Karácsonyt a gyermekemmel töltöttem, és Ica néninek sajnos el is kottyantottam, hogy a szilveszterem így szabad lesz. Alapos asszony volt, meg is jegyezte ezt az információt. Tehát semmi indokkal nem tudtam előhozakodni, hogy vissza tudjam utasítani. Tavaly sikerült kibújnom a baráti társaság szilvesztere alól. Most nem. Megnyugtatott, hogy senki olyan nem lesz meghívva, akit ne ismernék, akivel ne lennék amúgy is beszélő viszonyba. Itt lesznek a boltosék, a pékék, az öreg cukrász is a meghívottak között volt családostól. Valahogy még Dr. Pesti Ákos is a meghívottak listájára került, az legújabb csinibabájával. Timi volt az ok, hogy Dr. Pesti erdei nyaralója eladásra került. Vagyis a válóok, aminek következtében, amin nem tudott megegyezni az asszonnyal Ákos, az eladásra került.

Szóval, ahogy sorolta a meghívottakat Ica néni, gyors fejszámolást végezve, megint lehetett úgy 30 fős társaságra számítani.

Remek – dohogtam magamban.

Lőttek a magányos italozgatásomnak. Sőt! Így még rendesen berúgni se rúghatok be. Józanon kell átszenvednem az óévből az újévbe. Pedig már elterveztem, hogy tréningruhában, sörrel a kezemben, elnyúlok az ágyamon és tévézni fogok. Azt sem terveztem, hogy megvárom a trombiták hangzavarát, a himnuszt és a tűzijáték közvetítését a Dunáról.

Ica néni addig sorolta az érveit, míg ki nem csikart tőlem egy „igen”-t. Ölelgetett a kierőszakolt válaszomért, és megígértette velem, hogy csak magamat hozom és jó kedvem lesz. Az utóbbi volt, amihez színészi teljesítményre volt szükségem. Nem volt kedvem jópofizni, az egyébként képmutató, pletykára éhes emberek között. Na, jó… tisztelet a kivételnek. Pali bácsi jó társaság volt. Szerettem az öreget.

Azt se tudtam mit vegyek fel. Rég voltam már hasonló rendezvényen. Eddig elég volt a vadász egyenruhám. Nem igazán voltam a nyakkendő híve. Fullasztó érzés volt viselnem. Nem akartam a tömeg kereszttűzében lenni, így úgy időzítettem, hogy lehetőleg elsőnek érkezzem. Legalább ez sikerült! Pali bá ki is használta, és azonnal öntött nekem egy házi bátorítót.

– Nem kell a torkodra csomót kötni, fiam! – veregette a hátam. – Itt a régi szobád, már üres. Icus is úgy számolt, hogy itt alszol.

– Köszönöm – bólogattam és lehúztam az első házi felesem.

Nem sokkal utánam gyűltek a zártkörű rendezvényre a vendégek. Ákos új barátnője, Timi tagadhatatlanul feltűnő jelenség volt. Csillogó fekete haja apró fonatokban a fenekéig ért. Így volt, ami éppen takarta, amit a ruhája látszani hagyott. A párocska inkább tűnt, apa és lánya felállásnak, de ez láthatólag egyiküket sem zavarta.

– Ugye már járhatóak az erdei utak? – érdeklődött Ica néni, mire Pali bá' azonnal le is hurrogta, mielőtt válaszolhattam volna neki.

– Persze, hogy járhatók! Olvadt is, száradt is – bizonygatta az öreg.

Nem igazán értettem miért volt olyan fontos most hirtelen az utak állapota. De a következő percben megérettem. Belépett Elizabeth. Egyszerű fekete pántos ruha volt rajta, a haja laza kontyban, pár kunkori hajtincs keretezte az arcát. Ragyogott a mosolya az enyhe sminktől. Rendesen éreztem, ahogyan a szívem verte a mellkasomat. A gondolataim akaratlanul mosolyt csaltak az arcomra.

Mégsem lett minden ruha a túlélés oltárán elégetve! Milyen szerencse!

– Szóval ő az, akinek a nyaralóm megvételét intézted? – Ákos szavai kizökkentettek a gondolataimból.

– Mi? – oldalra pillantottam, vigyorogva vonogatta a szemöldökét. – Ja, igen. Ő.

– Jó az ízlésed – jegyezte meg.

– Neeem! – tiltakoztam azonnal, hárítva már a szemében megjelenő gyanúsítgatást is.

– Nem? – poharát a kezembe nyomta. – Akkor nem zavarok meg semmit, ha megismerkedem vele, igaz?

Nem tudtam mit mondjak. Vettem egy nagy levegőt, és tagadhatatlanul idiótának éreztem magam, hogy a poharát szorongattam. Leraktam a pultra, s nyúltam volna a vilmoskörtéért, de Pali bá' szolid mosollyal megelőzött.

– Szeretnék úgy koccintani veled fiacskám éjfélkor, hogy arra te is emlékezz – kacsintott. Kényszeredetten fordultam a táncparkett felé, ahol egyre szaporodtak a párocskák, miután Pali bá' beüzemelte a zenegépet a kocsmában.

Ákos barátnője hosszas szemezgetés után betalált magának. Italt hozott nekem, amit Pali bá' felé pillantva, illedelmesen elutasítottam.

– Köszönöm, nem – ráztam meg a fejem. – Ígéretet tettem.

Néztem a faliórát, már két órája kóvályogtam céltalanul a vendégek között. Pár szó a pékkel, néhány vadász infó a kocavadász boltosnak. A hentest a vadgazdálkodás érdekelte. A kérdéseiből rájöttem, abban a hitben élt eddig, hogy a vadakat kedvtelésből lövöldözik csak úgy találomra. Láttam az arcán a döbbenetet, amikor elmeséltem neki, hogy van, hogy egy beteg szarvast napokig követek és figyelem, van-e esélye gyógyulni, vagy megváltás neki a halál. Timi újra mellettem körözött, aztán le is ült a másik oldalamra. Egy darabig bekapcsolódott a hallgatóságba. Aztán egyre több megjegyzést szúrt közbe, mire a hentes új társaság után nézett egy elnéző vigyorral.

– Nincs kedve táncolni? – kérdezte Timi, amit zaklatásnak könyveltem el, pláne tőle.

– Eltalálta – morogtam az orrom alatt. Ez volt a legkedvesebb válaszom a számára jelen pillanatban.

– Minek jött maga ide? – szegte fel az állát sértetten, a hangja már kissé jelezte az alkohol szintjét. – Maga kurvára savanyú és mogorva!

– Igen? Nem értem, akkor mit lebzsel körülöttem? – vágtam vissza nyersen, aztán dühösen fordultam a táncolók felé. Elkaptam Elizabeth pillantását. Meg mertem volna esküdni, hogy tekintetével mintha azt mondta volna: „Mentsen meg!”

Figyeltem egy darabig őket. Ákos kitartóan közelebb és közelebb lépett hozzá, Elizabeth pedig minduntalan hátrált. Tapintatosan terelte a hobbivadász kezét vissza a dereka vonalára. Nagy levegőt vettem, és elhatározásomat tett követte.

– Elintézem, hogy szórakoztassa végre kiskegyedet is valaki – vetettem oda mogorván, az elhanyagolt barátnőnek. Felálltam, és határozott lépésekkel elindultam a kínosan feszengő Elizabeth felé.

– Szabad lesz? – fel sem tűnt, hogy a nő csillogó kék szemeibe mondtam a kérdésemet, nem pedig Ákosnak, akitől tulajdonképpen lekértem a partnerét.

– Persze! – Dr. Pesti beleegyezése, csak mellesleg jutott el a fülemig, ügyet sem vetettem önelégült vigyorára. De ahogy láttam, nemcsak én hagytam őt figyelmen kívül. Valahogy Elizabeth-el alaposan összeakadt a tekintetünk. Most közelről és hosszabban nézhettem bele azokba a gyönyörű kék szemeibe.

Zavart mosolyba rándult az ajka, kicsit közelebb hajolva suttogta:

– Köszönöm!

– Ugyan mit?

– Hogy megszabadított tőle – forgatta a szemeit, mosolya szélesedett.

– A barátnője már amúgy is hiányolta – biccentettem, futólag pillantott feléjük.

– Szóval, övé volt a jelenlegi házam? – kérdésére bólintottam. – Örülök, hogy intézte nekem az adásvételt – mondta. – Nekem már félúton nem lett volna hozzá türelmem.

– Az hivatalos ügyekhez, vagy Dr. Pestihez?

– A hivatalos ügyekhez hozzá vagyok szokva. Az ilyen emberekkel, viszont már tele van a padlás.

– Akkor oda biztos nem fogok felmenni.

Összemosolyogtunk, lendületesen fordultunk a zene ütemére. Valahogy kizáródtak a többiek, megmagyarázhatatlanul kezdtem jól érezni magam. Azt hiszem veszélyesen jól. A nyakkendőt egyre fullasztóbbnak éreztem. Beleakasztottam az ujjam, lazítottam rajta. Kicsit túlhúztam, hanyagul lógott a nyakamban. Már nem érdekelt a fess, makulátlan külső. Viszont döntő képes állapotban akartam maradni, így igyekeztem elhárítani a baráti kínálgatásokat. Főleg, hogy közelgett az éjfél, és a pezsgővel való koccintgatás csak megfejelte volna az alkoholfogyasztásom.

– Látom, nem lett minden fölösleges ruha a túlélés oltárán feláldozva.

– Miből gondolja, hogy ez fölösleges?

Tekintetem végigvezettem rajta. Alkoholtól oldódott hangulatom, de még kordában tudtam tartani magam. Elmosolyodtam, beleharaptam alsó ajkamba. Megtartottam magamba a gondolataim, bár nem sok kellett, hogy ki ne szaladjanak a hozzá tartozó szavak a számon.

Hogy a fenébe ne lenne fölösleges! De még mennyire fölösleges! Nélküle sokkal, de sokkal jobban el tudnám képzelni… – vigyorba szélesedett a mosolyom, elnéztem mellette, kerestem egy távoli pontot. Inkább nem válaszoltam.

– Naaa! Ne vigyorogjon! – Gyengéden mellkason vágott az öklével. – Mondja már!

Idétlenül vigyorogtam, és a fejem ráztam.

– Mi lenne, ha tegeződnénk? Én vagyok a nő… szóval nekem kell felajánlanom… – Az asztalról kezembe nyomott egy pohár italt. – Szia!

Néztem az italt, tudtam, hogy vissza kéne utasítanom, mert azzal a mennyiséggel, már a határra fogok sodródni. A tegezést, viszont nem csak udvariatlanságból nem akartam visszautasítani. Rábólintottam.

– Szia – mondtam a szemébe, megemeltem a poharat. Koccintottunk, s mielőtt a számhoz emeltem volna még közelebb hajolt, a karját keresztezte az enyémmel. Egy pillanatra összeért az arcunk, ahogy így ittuk meg a pertut.

A kocsmában felszerelt ledes TV-n ment a tűzijáték közvetítése, hangosan szólt az aláfestő zene, mi sorra köszöngettünk boldog újévet, meg koccintgattunk. Már fogalmam nem volt kinek kívántam és kinek nem, mikor elém sodródott, ő. Hosszan néztünk egymás szemébe. Bódultságot éreztem, az italtól, a hangoktól, a helyzettől, az érzéstől.

– Boldog Új Évet! – mosolygott. Nem is hallottam a hangját a zajban, de figyeltem az ajkait, ahogy mozogtak.

– Boldogat – motyogtam zavart mosollyal. Remegett a gyomrom, s nem tudtam eldönteni, hogy az italtól, vagy az érzéstől, ami elöntött, ahogy közel hajolt. Nem fordította el az arcát, és én sem. Összeért az ajkunk egy pillanatra. Még mindig egymás szemét néztük, miközben bizonytalan mozdulattal ismételtük meg a mozdulatot, de újra egy szájra puszi sikeredett belőle.

Döntöttem.

Mi történhet? A legrosszabb esetben kapok egy pofont, vagy csak felháborodottan sarkon fordul és itt hagy. Elvettem a poharát, az enyémmel együtt letettem a legközelebbi asztalra. Megfogtam a kezét, ő az ujjait az enyém közé csúsztatta. Csak futtában pillantottam körbe, még nagy volt a kavarodás, ment a köszöngetés. Elindultam a vendégszoba felé, ő minden ellenállás nélkül követett. Szorítottam a kezét, ő pedig az enyémet. Nem kapcsoltam villanyt, ahogy befordultunk az ajtón. Nem is tudtam tovább uralkodni magamon. A becsukott ajtónak nyomtam, ahogy megcsókoltam. A szobában az udvari lámpa és bordó függöny, vöröses félhomályt produkált. Egy mozdulattal kihúztam meglazított nyakkendőmet és azzal a mozdulattal a földre dobtam. Az ujjai fürgén gombolták az ingemet, én meg kihúztam a nadrágom derekából. Hol a nadrágszíjamat babrálta, hol a gombokat az ingemen, a nadrágomon.

– Várj – fújtattam az izgalomtól. Odébb húztam az ajtótól, ráfordítottam a zárat. Újra magamhoz vontam. Lesimogattam a vállairól a ruha vékonyka pántját, feltúrtam a dús, finom tapintású hajzuhatagába. Éreztem, hogy lazult a nadrágom. Tovább toltam, simogattam róla a ruhát. Végig le a karján, le a melleiről, a hátán. Kibújtatta belőle a kezeit, átölelte a nyakam. Simogatva túrtam le tovább a fekete selymet. Le a csípőjén, a bokájáig hullott. Megszabadított a már kigombolt ingemtől, miközben hátráltunk bentebb a szobába. Menet közben kilépett a ruhájából. Több mint izgató volt a fekete csipke alsóneműben. Nekitolattam egy széknek, vakon löktem el az útból. A csípőm alá csúszott a nadrágom, puha meleg tenyerével végigsimított az ágyékomon, lentebb. Mély levegőt vettem, akaratlanul nyögtem a szájába. Leültem az ágy szélére, húztam magammal. Az ölembe csúszott, szembe velem. Simogatta a tarkóm, túrta a hajam. Régen volt már részem hasonló kényeztetésben. Remegtem az érzéstől. Izgatott, hogy határozottan éreztem benne a vágyat. Sóhajtozott, simult hozzám, szorított a combjaival. Átkaroltam, magam alá fordítottam az ágyra. A mozdulat közben elhagytam a nadrágom. Megtámaszkodtam felette, néztem az arcát, fürdőztem az érzésben, amit adott a pillanat. Nem tudtam mit mondhatnék neki, csak ittam a látványát. Egészen közel hajoltam hozzá, az ajkam az övéhez dörgöltem. Éreztem a nyelvét, ahogy végig vezette a számon. Játszottunk a nyelvünkkel, simogattuk egymásét. Tenyere az alsómba csúszott, letolta a csípőmről. Beleremegtek az izmaim az érzésbe, mélyen vettem birtokba a száját a nyelvemmel. Mozdultam felé, megmarkoltam az ágy fejtámláját, húztam a testem az övén. Átkarolta a csípőm a lábaival, éreztem a selymet a lábai között, ahogy hozzám nyomta magát. Egyik kezemmel támaszkodtam a másikkal mohón simogattam a testét ahol csak értem. Az ujjam a falatnyi csipke bugyiba akasztottam, lehúztam a formás fenekéről, tovább a combjain. Igazodott alattam. Kábán éreztem magam, jóleső mámorban.

Berúgtam, és álmodom – kúszott át az agyamon a gondolat. Rám fordult, forró tenyere csúszkált a mellkasomon. Hogy mikor került le rólam az alsóm, fogalmam nem volt, de már nem éreztem magamon és az ő izgató selyem és csipke csodája sem volt már útban. Ahogy rám ült, billent rajtam éreztem a nedvességét. Ahogy simogattam a testét, karján fel, vállait, nyakát... ujjaim a melltartó pántjába akasztottam, lehúztam róla. Simogatva szabadítottam ki a kosarából a melleit. A kezemhez nyomta magát. Simogatva gyúrtam, ő beledőlt a tenyerembe, ahogy billegett rajtam. Igazítottam magam alatta, s a következő mozdulatnál tövig belé csúsztam. Hangosabban felnyögtem az érzéstől, ő halk sikollyal sóhajtott egy nagyot. Szinte belém kapaszkodott, megmarkolta a vállaim, rám nyomta magát. Együtt ringtunk, csúszkáltam benne, ő szorított. Mivel lentről fel lehetett hallani a zenét, reméltem mi nem voltunk olyan hangosak, hogy lent hallottak volna minket.

Szaladgált az egész testemen a borzongás, egyre mohóbban egyre többet akartunk, sodródtunk. Hangosodtunk, aztán nem bírtam tovább. Kiengedve a hangom belefeszült a testem az érzésbe. Sikítva mélyesztette belém a körmeit, remegtek a combjai.

– Istenem – suttogta, lihegve rám borult. Simogattam, cirógattam a hátát, az oldalát, magamhoz öleltem. Nem csitult a vágyam. Sőt! Még jobban kívántam. Mélyen szívtam magamba az illatát, ahogy a nyakába fúrtam az arcom. Puhán haraptam a bőrét. Magamhoz szorítottam, fordultam vele, magam alá gyűrtem. Mindenét érezni akartam. Markoltam a testét, ahogy simítottam végig a tenyeremmel. Nyomtam, dörgöltem magam hozzá, húztam rajta a testem. Még akartam! Jobban, mint azelőtt, hogy becsuktuk magunk mögött az ajtót.

Talán az alkohol? – gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot. Nem voltam full részeg, mindenre emlékeztem. Az elfogyasztott alkohol oldotta ugyan a hangulatom, de nem tett döntésképtelenné. Pontosan tudtam, mit miért teszek. Aztán azon járt az agyam, remélem ő sem volt annyira alkoholos befolyásoltság alatt, hogy azt kellett volna éreznem, visszaéltem a helyzetemmel. Miután végig gondoltam újra, ahogy elém állt és „Boldog újévet” kívánt, ezt a verziót is elvetettem. Cselekvőképességünk teljes tudatában tettük, amit tettünk. Az alkoholos befolyásoltságot kizártam, talán csak annyira volt ránk hatással, hogy oldotta a feszültségünk.

Újra az élvezet határára sodródtunk. Hangosodtunk, mohóbbá vált a csókunk, a mozdulatok. Beleremegtem az élvezetbe, amitől a hangom sem bírtam visszafogni. Annyit tudtam rajta tompítani, hogy a nyakába fúrtam az arcom, a bőrébe ordítottam egy hangos nyögésbe fojtva. A körmei a hátam szántották. Éreztem, ahogy végigcsikart, szorított a remegő combjaival.

– Egek – nyögtem fújtatva a bőrébe. Cirógatva szaladtak az ujjai a tarkómra, matatott. Éreztem, hogy elmosolyodott.

Hallgatózni kezdtem. Az előbb fel sem tűnt, hogy már nem hallottam lentről a zenét.

Mikor lett csend? – járt az agyam.

– Nem szól a zene – állapítottam meg suttogva.

– Nem – erősítette meg észrevételemet. – Csend van.

– Mi viszont – elmosolyogtam magam, az arcom a vállához dörgöltem –, hangosak voltunk… egy kicsit.

– Egy kicsit? – kuncogta.

– Na, jó. – billegettem a fejem. – Nem kicsit.

– Most biztos meg lehet rólam a véleménye. – Lesütötte a szemét, beharapta az ajkát.

– Miért lenne? – szaladt fel a szemöldököm. – Független nő, nem?

– Honnan tudja?

Elbizonytalanodtam, zavartan pislogtam oldalra a vállam vonogattam.

– Annak tűnt. Tévedek?

– Nem. Tényleg az vagyok.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

– Viszont én, nem tudok magáról semmit. – Incselkedve beharapta ajkát.

– Nem csaltam meg senkit – tekintetem elmerült a kék szemeibe –, ha erre gondol.

– Igen, erre gondoltam, hogy talán van családja.

Vigyorba szaladt a szám.

– Nekem úgy rémlik, mintha megittuk volna a pertut.

– Valóban! – bólogatott nevetve. Még mindig éreztem, ahogy a tarkóm cirógatta.

– És ha most az derült volna ki, hogy van családom?

– Akkor is vonzó férfinek tartanálak.

Néztünk egymás szemébe. Tagadhatatlanul láttam benne a vágyat.

– És ha azt mondtam volna, hogy nekem van valakim.

Végigsimítottam a testét. Combjától, az oldalán, ujjammal körberajzoltam a mellét, tenyerembe rejtettem a vállát.

– Akkor is vonzó nőnek tartanálak – suttogtam, szenvedélyes csókkal tapadtam az ajkaira. Tenyerem a hátára csúszott, a feneke alá, az ágyékomhoz szorítottam. Belenyögött a számba, nekem nyomta a testét, hullámozva simult hozzám. Megint elragadtak az érzések, a vágy. A kis vendéglőben lentről már nem hallottuk a mulatozókat. A szobát betöltötte az egyre szaporább és hangosabb zihálás. Belém mart, a sikolyát harapásba fojtotta. Arcomat a párnába nyomtam a válla felett. Remegve feszültem neki, aztán puhán dörgölőztem hozzá. Morogva, nyögve próbáltam rendezni a lélegzetem.

– Istenem, mennyi energia van benned – szuszogta, igazodott, belém fúrta magát.

– Összegyűlt az évek során – csúszott ki a számon, átöleltem, magamhoz szorítottam.

Felkészültem, hogy kérdezősködni fog, de nem tette. Ujjai cirógatva elindultak a karomon.

– Hú! Ica néni mit fog szólni, ha reggel itt talál mellettem? – suttogta kuncogva.

Ráncba szaladt a szemöldököm, ahogy a szavai értelme eljutott a tudatomig.

– Hogy mondod?

– Majd mit fog szólni, hogy felhoztalak…

– Hogy te hoztál fel?

– Igen – bólogatott hevesen. – Miért?

Azt a dörzsölt öregeket! – mosolyba szaladt a szám.

– Felajánlották, hogy itt aludhatsz? – kérdeztem rá gyanúmra.

– Igen – bólintott újra. – Voltak olyan aranyosak, nehogy éjjel vezessek haza az erdei úton – magyarázta.

– Voltak olyan aranyosak – bólogattam, s mosolyogtam az orrom alatt.

HÁTRAMENET

(András)

Elvégeztem a dolgom, amiért jöttem, aztán összepakoltam a szerszámokat. Nem állt szándékomba még csak beköszönni sem. A múltkor is, mikor itt voltam fát vágni, úgy viselkedett, mintha szilveszterkor semmi nem történt volna. Tudtam, hogy semmi közöm nem volt hozzá, ahhoz meg pláne nem, hogy kinek írogat átszellemült mosollyal néha. Nem is tudtam, mit gondolhattam, vagy vártam az egésztől. Úgy próbáltam rendezni magamban a történteket, hogy az egész egy egyéjszakás kaland volt, a pia, a hangulat. Majdnem beleestem ugyanabba a hibába, mint régen.

Erősen becsaptam a fészerajtót, rányomtam a lakatot. Tartottam a markomban egy darabig, a kulcs benne lógott.

A francokat! – szívtam a fogam között a levegőt. – Csak be kell mennem.

Öklömmel megvertem az ajtót, azt remélve, kinyitja én meg a kezébe nyomom és már ott sem vagyok.

– Gyere be! – kiabálta ki. Kényszeredetten fújtam, ujjaimmal végigtúrtam a hajam. Pillanatnyi gondolkodás után megtettem. Beléptem a házba.

A gáztűzhely mellett ácsorgott a konyhapultnak támaszkodva. Karja keresztbe fonva teste előtt, akárcsak a lábai. Billegett a talpán. Most nem sugárzott az arca a boldogságtól.

– Csak behoztam a kulcsot – dünnyögtem, felmutattam. Ellökte magát a támasztékától, elindult felém.

– Iszol velem egy kávét? – kérdezte. Ahogy elhaladt mellettem, kivette a kezemből a kulcsot. Felakasztotta az ajtó melletti faragott tartóra a többi mellé.

– Miattam nem kell…

– Most jött le.

– Amúgy is sietek – hadartam. Egymás szavába vágtunk.

– Kár – biggyesztette az ajkát. – Most jól esett volna egy kávé veled.

A mondat szinte mellbeszúrt. Főleg az első szava: „Most”. Nagy levegőt vettem. Szilárd elhatározásom, hogy soha többet nem pátyolgatom senki lelkét többé, köddé vált.

– Igyunk – adtam meg magam.

Sokáig kínos némaságban iszogattuk a fekete forró italt. Láttam rajta, hogy beszélne is meg nem is. Sűrűn sóhajtozott, néha szomorú mosolyra húzta a száját, amikor rám nézett.

– Baj van? – kérdeztem meg végül.

A vállát vonogatta:

– Nem is tudom. Mintha egy szakadék szélén billegnék. Határon a kiborulás szélén – suttogta.

– Férfi? – bukott ki akaratlanul a kérdés. Zavart meglepett pillantással kapta fel a fejét. Nem sokáig állta a tekintetem. Oldalra nézett. Vállai közé húzta a nyakát, de nem válaszolt.

Nem is kellett. Ezt a reakciót már ismertem. Sajnos.

– Hát igen – fújtam. – Attól fáj a legjobban, aki fontos nekünk. Alattomos dolog ez. Néha fel sem tűnik, hogy hagyjuk magunkat rugdosni. – A szavakat szinte csak magam elé mondtam. – Hogy annak a valakinek, bármit elviselünk. Tudat alatti vakság…

– Érzelmi specialista vagy? – Hosszú szőke haját, áthúzta a válla felett fél oldalra. – Kapcsolatok szakértője? – kérdezte mosolyogva.

Cinikusan húztam félre a szám:

– Persze – bólintottam. – Azért váltam el. Mert ugye, olyan kurva nagy szakértő vagyok – csúsztak ki fanyar iróniával a szavak a számon. Letettem a csészét az asztalra, távolabb toltam magamtól.

Amikor felé pillantottam, felvont szemöldökkel, csodálkozó tekintettel nézett rám.

– Családi állapotom elvált – köszörültem meg a torkom. – Ez van.

– Nem akarok indiszkrét lenni. – Kihúzta magát a széken.

– A nők a rossz fiúkért vannak oda, az unalmasokhoz meg hozzá mennek feleségül.

– Így látod?

– Ezt tapasztaltam – rántottam a vállamon. – Éveken át Oscar-díjas alakítást nyújtott. Én voltam a biztos pont, a másik a kaland és az élete.

– Jól megégethetted magad.

– Gyógyulok – motyogtam.

– Nem igaz – vágta rá. Felszaladt a szemöldököm, ahogy a szemébe néztem.

Szomorú volt a mosolya:

– Onnan látom, ahogy beszélsz róla. Mesélsz róla? Érdekel. Komolyan.

– Az vigasztal, hogy nekem milyen szarul esett?

– Nem. Segít az elengedésben, ha beszél róla az ember. – Előre hajolt, taszított a vállamon: – Naaa! Ígérem, utána te hallgathatsz engem. Áll az alku?

Bólintottam, lehúztam a kabátom zipzárját, kezdett melegem lenni. Az asztalra könyököltem, azon gondolkodtam hol kezdjem.

– Mikor együtt jártunk, már akkor belekerült a képbe az említett rossz fiú.

– Mennyire volt rossz?

– Egy nőnek pont csábítóan vagány és magabiztos volt. Azt hiszem Judit észre sem vette, és a srác lábai előtt hevert. Hiába próbáltam figyelmeztetni, hogy hülyét csinál magából. Amit Laci csinált, az mind helyes volt, az mind érthető. A fejemhez vágta, hogy én viselkedem furán. Azt mondta féltékeny vagyok, Lacira ez bizonyos szinten jól esik neki, semmi több nincs kettőjük között. – Nagy levegőt vettem, akarva akaratlanul marták az emlékek a mellkasom.

Öt újjal túrtam át a hajam, egyre jobban melegem lett a kabátomban, de valamiért eszembe nem jutott levetni, inkább csak egy kicsit jobban szétnyitottam magamon.

– Mellőzöttnek éreztem magam… mintha került volna. Aztán minden apróságot szóvá tett. Ő szapult, én meg hallgattam – rántottam a vállamon, letúrtam a sapkám a fejemről, gyűrögettem magam előtt az asztalon. – Aztán hirtelen megértő lett, figyelmes, bocsánatot kért azért is, amiért nem kellett volna. Sokáig ilyen csikicsuki módon viselkedett. Addig kérdezgettem, míg beismerte. Igen elcsattant közöttük egy csók. – Nagy levegőt vettem, kiszáradt a szám. – Aztán elismerte, több is. De nem volt komoly. Nem gondolta komolyan, csak mert én elhanyagoltam, ő kipróbálta. Szóval rám lett hárítva. Rám lett nyomva, hogy én voltam azért a hibás, mert ő kikacsintott a kapcsolatból. Úgy tűnt megbeszéltük és folytattuk tovább ott, ahol tulajdonképpen abba se hagytuk. De… megfigyeltem a hangulatváltozásait. Volt idő mikor mindenért belém kötött, aztán jött a hozzám bújás, megértő hízelgő viselkedés. Nincs az, amit az idő ki nem forgat. Az egész mögött az állt, hogy mikor Laci körülötte legyeskedett, akkor én voltam a rossz és az, aki elhanyagolja őt stb… – Tekintetem a sapkámra szegeztem, forgattam a kezembe. – Annyira szerettem, hogy mindent képes voltam elviselni. Tudtam, hogy hülyét csinál belőlem, hogy csak akkor vagyok neki jó, amikor nincs Laci. A vállamon sírt, hozzám bújt, mikor éppen mellőzött volt. Nekem mindig azt mondta rossz passzban van, meg összejött. Nem is árultam el neki, hogy mindenről pontosan tudok. Azt akartam, hogy neki jó legyen. Neki így volt jó. Lacival jó érezte magát, én meg voltam a támasza, akin kisírhatta magát. Nem faggattam. Szükségtelen volt. Boldognak akartam látni – rántottam a vállamon. – Feleségül vettem, lett egy csodálatos lányunk. Azt hittem révbe értünk. Nem így történt. Laci menő üzletemberként újra a képbe került. Semmi nem változott. Juditot most se vállalta nyíltan. Soha nem is akart az senkit nyilvánosan, felelősséggel felvállalni. A hangulatváltozások újra elkezdődtek. Sokáig kitartottam. Már nem is miatta. A lányom miatt. Addig egy kerek boldog családban nőtt fel, viták nélkül. De akkor egyre több lett. Elkövettem a legnagyobb hibát. Folyékony barátom lett. – Szégyenkezve pillantottam fel rá, csak egy pillanatra. – Veszélybe került az állásom is, és a lányom is kezdett elfordulni tőlem. De őt megértettem. Nem volt tovább értelme együtt élni. Judit felől akár el is ketyegett volna így akármeddig. Őt nem érdekelte, hogy az italhoz nyúltam, az meg pláne nem tűnt fel neki, hogy miért. Én viszont döntöttem. Hazugságra építette az egész kapcsolatunkat. Megtettem a lépést, ami nekem jobban fájt, mint neki. Beadtam a válókeresetet, magam mögött hagytam a közös házunkat… mindent. Ide jöttem. Megpályáztam ezt a helyet, felvettek. Pali bá' és Ica néni a legjobb emberek, akiket eddig ismertem. Helyet adtak a vendégszobában, amíg elkészült a házam. A vadásztársaság elég sok mindent fizetett nekem. Ismeretlenül, önzetlenül segítettek, támogattak. Erkölcsileg is – fújtam.

– A lányod?

Sokáig hallgattam. Ez egy másik történet volt, és kacifántos.

– Nem is a lányom – dünnyögtem. – Vér szerint nem.

– Hogy-hogy? – kérdezte, én csak néha pislogtam fel a szemébe.

– Lacié. Akkor mondta meg, mikor én úgy döntöttem magam mögött hagyok mindent.

– Az a Laci tudta?

– Mittudomén – rántottam a vállamon. – Judit arra kért ne mondjuk el Gerdának. – Mély sóhajjal kényelmesebb tartásba megtámasztottam a hátam. Még mindig a sapkámmal bíbelődtem.

– Előbb utóbb úgyis meg fogja tudni – biggyesztette le az ajkát Bethy.

Egyetértőn rábólintottam a szavaira:

– Igen, tudom. Akkor pedig megint én leszek a mumus, hogy ha tudtam, miért nem mondtam el neki. Ha meg elmondom neki, akkor is én leszek a gonosz, mert összetöröm a gyerek lelkét. Meg, hogy biztos bosszúból… bla… bla… bla… Szóval! Sehogy nem jövök ebből sem ki előnyösen. – Keserű mosollyal az ölembe ejtettem a kezeim. Kiigazgattam a sapkám, az asztal szélére tettem.

– Most te jössz – belenéztem a szemébe.

ÁLMODTAM EGY VILÁGOT...

2020. június 29., hétfő

FELBORULT MAGÁNY - Kiadói borító

2020. június 13., szombat

HÁTTÉRINFÓK - FÉLVÉREK KARAKTEREI

2020. június 6., szombat

HÁTTÉRINFÓK - FÉLVÉREK - ről... - És megszületett Jaliyah

AHOL A FÁK AZ ÉGIG ÉRNEK

2020. június 29., hétfő

FELBORULT MAGÁNY - Kiadói borító

2020. június 13., szombat

HÁTTÉRINFÓK - FÉLVÉREK KARAKTEREI

2020. június 6., szombat

HÁTTÉRINFÓK - FÉLVÉREK - ről... - És megszületett Jaliyah

AHOL A FÁK AZ ÉGIG ÉRNEK

KÖVETEM