TALAN - 1 - Ki vagyok én?

Az ablakokon rácsok voltak, az ajtók cellaszerű helységeket választottak el a hosszú folyosótól. Az intézmény rideg fehér falai csak fokozták az ember hidegérzetét. Kamaszfiú ült várakozva hanyag tartással a széksoron, karját teste előtt összefonva, lábait kényelmesen keresztbe kinyújtóztatva. Mellette egy tagbaszakadt egyenruhás rendőr, és a felügyeletére kirendelt gyámügyes feszített, öltönyben. Valahonnan artikulátlan ordítás hallatszott, csörömpölés, kiabálás. A fiú csak a tekintetét mozdította a hang irányába, ahogy szúrós, hideg pillantását végigküldte a folyosón. Mintha csak az arcát akarta volna rejteni, fentebb igazította bőrdzsekije zipzárját, nyakát vállai közé húzta. Fél arcát a szemébe lógó sötétbarna frufruja takarta. Nem szerette a feltűnést, valahogy mégis sikerült élete során többször is középpontba kerülni.

Fehér köpenyes vékony nő lépett elé, mögötte szigorú tekintetű, kigyúrt ápolóval, aki úgy kísérte, akár egy testőr. Mintha a fiatal fiútól kellett volna védenie a doktornőt.

– Talan Falgaut? – tette fel a fiú számára kicsit bután hangzó kérdését.

A kamasz nem értette, miért kérdezi a nő, hiszen úgyis tudhatta, hogy csak ő lehet az, két ilyen kísérővel. Fogaival belülről csipkedte a száját, az ajkai épp csak mozdultak. Bólintott. A gyámügyes megköszörülte a torkát, mire a rendőr taszított Talan vállán. A fiú vette a jelzést, és felállt.

– Igen, én – mondta. A nő szemében látszott a pillanatnyi meglepődöttség, ahogy Talan megszólalt, hiszen tizenhat életévét meghazudtolóan rekedt és mély volt a hangja.

– Előre elnézést kérek, ahogy látnia kell az édesanyját, de sajnos kénytelenek vagyu…

– Rendben – szakította félbe illetlenül Talan a doktornőt. Minél hamarabb túl akart esni ezen a kényszerlátogatáson. Önszántából biztos nem tett volna eleget anyja kérésének. A gyámügyes viszont kijárta a hatóságoknál, hogy őt előállítsák erre a beszélgetésre.

A doktornő köpenye zsebébe süllyesztette vékony, törékeny kezét, láthatóan zavarban volt, szinte feltűnően kerülte a fiú tekintetét. Ez volt általában az egyik reakció, amit Talan az emberekből kiváltott. A másik az indokolatlan agresszió, bántás. Ezért is kerülte mások társaságát, ha csak egy mód volt rá. Az élete során viszont, mégis sokszor került sajnos sok emberrel összezárva. Állami gondozás, javítóintézet, fiatalkorúak börtöne, s néha a hajléktalanszállók zsúfoltságába.

Némaságba burkolózva követte a doktornőt és az ápolót, nyomában a felügyelővel és a rendőrrel. Egy cellaajtó-szerűséget nyitottak előtte, s a nő elállt az útjából.

– Kérem, értse meg a biztonsági intézkedéseinket. Így magukra hagyhatjuk önöket, zavartalanul beszélhetnek.

– És ha én nem akarok zavartalanul beszélgetni? – Kérdésére a mögötte álló rendőr újra vállon taszította. A doktornő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a szavait. Kitárta előtte a szoba ajtaját.

A helyiség közepén egyetlen asztal állt, két székkel. Az egyiken egy számára idegen nő ült, kényszerzubbonyba csomagolva. Eszelős, sötét tekintetét az övébe fúrta, szeme teleszaladt könnyel, az ajkai remegtek.

– Istenem – suttogta a nő, s idegesen, nyugtalanul fészkelődni kezdett a széken. Ahogy Talan közeledett az asztalhoz, ő tolta el magát a székkel együtt. Az asszony tekintetében páni félelem volt. Talan nem értette, miért, hiszen tán ha most látta másodjára, és soha nem is bántotta. Nézte a nőt, és eszébe jutottak az emlékek, amikor kicsi gyerek volt, s találkozott az anyjával. Akkor is, mikor eljutott a tudatáig ki is a nő, az asszony már hisztérikusan ordítozva esett neki. Úgy szedték le róla, a találkozáskor jelen lévő gondozó és gyámügyes. Azóta volt a nő az elmegyógyintézetben. Talan a történtek után nem akarta látni az anyját, az asszonyt pedig nem engedték többet a fia közelébe. Most valahogy mégis elérte, hogy eléje citálják.

Becsukódott Talan mögött a nehéz vasajtó, s hallotta azt is, ahogy kívülről rájuk zárták.

Mikor újra az anyja felé fordult, a nő egész teste remegett a félelemtől. Savanyú szag kúszott fel Talan agyáig, amolyan acetonszag. Nem tudta, más ilyen intenzíven érezte-e a szagokat, mint ő, de néha erőt kellett vennie magán, hogy szétválogassa őket.

Beteg! Súlyos beteg – jött a felismerés. – Hát ezért a megértő együttműködés a hatóságok részéről. Valami utolsó kívánság lehet.

– Szia – motyogta a fiú, ahogy maga alá húzta a szabad széket. Lassan leült. Nem is próbálkozott, hogy közelebb kerüljön az asszonyhoz.

– Szia – suttogta a nő hosszas méregetés után.

Sokáig néma csendben ültek egymással szemben kellő távolságban, s csak kutató pillantásokat váltottak.

– Megnőttél – törte meg a csendet az asszony.

Talan nagy levegőt vett, hangosan fújta ki.

– Ez általában így szokott lenni. Mindenki felnő egyszer, aztán megöregszik és meghal. – Talan beharapta az ajkát. Érezte, hogy az utolsó mondatával kést szúrhatott anyja lelkébe.

– Igen – mondta a nő, és lesütötte a szemét.

– Hiába rendeltél ide – Talan keresztbe fonta karját, kényelmesebben hátradőlt a nyikorgó széken –, így nem tudsz kinyírni – mondta, s fejével anyja felé bökött, utalva a nő helyzetére.

– Tudom – motyogta az asszony, szégyenkezve sütötte le a szemét. – Nem azért kértem.

– Beteg vagy – mondta ki a fiú, mire az anyja felkapta a tekintetét. Csak egy pillanatra ült ki arcára a döbbenet, aztán megmagyarázhatatlan mosolyra húzta a száját.

– Hát persze, hogy megérzed – dünnyögte a nő.

Talant mellbe vágták anyja szavai.

Soha nem beszéltem erről vele, akkor mégis honnan tudhatja, mennyire érzem a szagokat? – villant át az agyán, s homloka ráncba szaladt, ahogy az anyja arcát fürkészte.

– Mit akarsz? – kérdezte gyanakvón Talan, akaratlanul megfeszült minden izma, érzékszervei automatikusan kiéleződtek.

– Válaszokat adni. – Az anya a tekintetét a fiáéba fúrta. – A kérdéseidre.

A fiatal fiúban megakadt a levegő, a szívét még az agyában is hallotta dobogni.

– Honnan veszed, hogy lennének hozzád kérdéseim? – vetette oda neki, felszínre tört a kamaszban a lázadó természete.

– Biztos, hogy vannak Talan – suttogta –, mert te más vagy!

Feszült némaság ült közéjük. Talanban dolgozott a dac, a lázadás és a megfontoltság, a taktikus értelem. Próbálta lassítani a pulzusát, mint egy vadászó ragadozó, miközben érezte, hogy kúszik fel benne az adrenalin.

– Más?

– Más.

– Nem is ismersz! Egy órát nem voltál velem egész életemben! – Indulatosan törtek fel Talanból a szavak.

– Tudom, hogy nem tudtam az anyád lenni. Képtelen voltam rá. De ismerlek! Jobban tudom, hogy mi vagy, mint te magad! – egyre jobban megjött az anya hangja. Tekintete fájdalomról árulkodott, őrültségnek nyoma nem volt benne.

– Honnan tudnád? – sziszegte megvetéssel Talan. Hangosan fújta ki a levegőt, próbálta lassítani a légzését, higgadni.

– Én szültelek – mondta elcsukló hangon a nő, szeme újra könnytől csillogott –, és tudom ki az apád.

– Tudod? – Talan már megemelte a hangját.

– Igen – bólintott az asszony. – Hogy is felejthetném el?

– Akkor miért nem nevezted meg, hogy magához vehessen?

– Megerőszakolt! – kiabálta könnyek között a nő. – Nem vett volna magához Talan! A rendőrség sem találta meg, hiába volt a feljelentés. Engem néztek már akkor is őrültnek. Senki nem hitte el nekem, hogy nem volt ember! Egy torz valami volt! Nagy fogakkal… mint a horrorfilmekben a farkasemberek.

Hitetlen, gúnyos mosolyba szaladt Talan szája. Megértette, miért is volt az anyja az elmegyógyintézetben.

– Azt sem akartam, hogy megszüless. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, már egy doki sem vállalta az abortuszt. Én meg bármit is csináltam magammal, csak megmaradtál – folytatta a nő, néha a vállába próbálta törölni az arcáról a könnyeit. – Azt se tudtam miféle szerzetet fogok a világra hozni mikor magamban elbújtam, hogy megszüljelek. Meg se néztelek.

Talan elszörnyedve hallgatta anyja nyers beismerő vallomását arról, hogy úgy csomagolta őt be a pokrócba miután megszülte, hogy megfulladjon.

– Nem vagy ember, Talan – fröcskölte fia felé a szavait az anya. – Egy szörny vagy, mint az apád! Nézz a tükörbe és olyat keress, akit ott látsz! Kiköpött az apád vagy! – ordítozta, és lökdöste magát egyre távolabb a fiától.

Talan figyelte, ahogy hisztérikusan jöttek anyjából a szavak, és nem tudta, hogy megvesse, gyűlölje, vagy szánja. A levegő is nehezen jutott el a tüdejéig a súlyos és fájdalmas vallomást hallgatva.

– Ezért kár volt idecipeltetned – dünnyögte, aztán lassan felállt. – Halálod előtt még rúgni akartál belém?

– Nem! – vágta rá az asszony. – Azért mondtam el, hogy ha én nem is tudtam, te állj bosszút a sorsodért. Rajta! Mindenről ő tehet! Keresd meg és öld meg! Irtsd ki még a fajtáját is! – ordítozta, s már dobálta magát, hogy szabadulni tudjon a kényszerzubbonyból.

– Te, tényleg nem vagy normális – suttogta Talan, hitetlenkedve ingatta a fejét. Elkezdett hátrálni az ajtó felé, közben körbenézett a falakon, esetleg hol jelezhet, hogy már nem akar beszélni az anyjával. Valahol csak figyelemmel kísérhették, mert ahogy az ajtóhoz ért, hallotta, hogy nyílik a zár. Elsőnek a kigyúrt ápoló csúszott be rajta, s meglepő könnyedséggel az asszony mellett termett, hogy lefogja.

– Nagyon sajnálom – hebegte a doktornő.

A gyámügyes és a rendőr viselkedése megváltozott Talannal szemben. A rendőr a vállára tette a kezét, s mint apa a fiának, megveregette. A fiú biztos volt benne, hogy talán egy másik szobából figyelemmel kísérték az egész beszélgetést.

– Gyere, fiam – motyogta a rend őre. Nem lökdösve kísérte vissza a kocsihoz, és egész úton egy kötekedő megjegyzése sem volt a fiúhoz, míg a fiatalkorúak börtönébe értek.

A hátsó ülésen Talan újra összehúzta magát, szinte belesüppedt. Karját keresztbefonta, homlokát az ablaknak támasztotta. Figyelte a szaladó fákat, a forgalmat, az embereket. Nézte, de nem igazán azt látta. Elöntötték a gondolatok. Akaratlanul kérdések merültek fel benne, és sok-sok furcsa érzésére talált magyarázatot. Vagyis talált volna, ha elfogadja valóságként anyja elmezavaros vallomását, szavait.

Lehunyta a szemét. Semmit nem akart. Nem akart gondolkodni, érezni. Azt akarta csak, hogy mindenki hagyja őt békén!

Vágyott a zárkája magányára.

Már amennyire magánynak lehetett nevezni, hogy még két emberrel osztozott a cellán.

Hirtelen megcsapta a hideg, remegett mindene, fázott. Kiengedte a hangját, ordított, ahogy a torkán kifért. Aztán valami kellemetlen, durva, szúrós ölelte körbe, csikarta a bőrét ugyan, de már nem fázott. Valami mégsem volt rendben. Egyre nehezebben tudott lélegezni! Fokozódott a forróság, a levegőhiány. Köhögött, prüszkölt, hánynia kellett a fojtogató érzéstől. Eluralkodott rajta a pánik. Csupa olyan érzés tört rá, amiről eddig fogalma nem volt.

Így kell éreznem? Így kell lennie? Mindenki ezeket érzi, amikor megszületik? Nincs levegőm! Nem kapok levegőt! – jöttek a tudatos gondolatok. Mintha beletömték volna azt a szúrós izét a szájába, és szinte letüdőzte a tömény, piszkos port belőle…

…

Öklendezve próbált felülni, ahogy felocsúdott álmából, de mégsem tudott. Valami nagyon nem volt rendben! Kinyitotta a szemét, mégsem látott semmit! Első próbálkozásra a kezeit sem tudta felemelni.

Lefogtak! – jött a felismerés. Remegve öntötte el a düh és az életben maradás ösztöne. Felismerhetetlen, artikulátlan morgás tört fel a mellkasából, kezei belefeszültek a mozdulatba. Támadói hátratántorodtak, ahogy könnyedén guggolásba pattant a vaságyon. Megmarkolta a pokrócot, és egy mozdulattal széttépte, hogy szabaduljon tőle. Végre látott és levegőhöz jutott. Próbálta rendezni légzését, miközben két szobatársát méregette, akik rémült tekintettel hátráltak tőle.

– Csak egy hülye vicc volt, Falgaut – dadogta idétlen vigyorral Jake. Kopaszra borotvált fejével, formátlan pofazacskóival olyan volt, mint egy gumifigura.

– Csak egy hülye vicc? – Talan kezébe kapta a pokróc egy cafatját, és elindult Jake felé. – Cseréljünk szerepet! Most, én tömöm a pofádba!

– Ne már, Falgaut… – A fiú védekezőn kitartotta kezeit, de még mindig hátrált. Mosolya egyáltalán nem volt őszinte, inkább csak kínosan vicsorgott.

– Falgaut! – Talan neve, kemény parancsszóként csattan a zárt vasajtó kis rácsos ablakán túlról. A fiú megállt a mozdulatban, kezéből kiengedte a ruhadarabot, Jake arcát pedig kisimította a megkönnyebbültség. Hangosan vett egy nagy levegőt, pislogott Talan szemébe, de tekintetében még ott volt a félelem. Tudta, hogy csak időt kapott. Ha most el is viszik az őrök a cellatársát, ez az ő zárkája is, ide is fogják visszahozni.

Nyílt a nehéz vasajtó, az őr Talan felé intett:

– Az igazgatóhoz!

A fiú indulatosan csapott öklével a levegőbe, miközben dühös ordítását visszafogva egy elfojtott nyögés szakadt fel a mellkasából. Összeszorított fogakkal, szó nélkül indult a nyitott ajtó felé, de tekintetét gyilkosan fúrta Jake rémülten pislogó szemébe.

Ahogy a két őr között végighaladt a folyosón, volt, aki megjegyzést tett rá, volt, aki kitartásra biztatta, innen-onnan valamit feléje dobtak. Aztán kiérve a hosszú folyosóról, egyre halkultak a zajok és a kiabálások. Kanyargó lépcsőkön, biztonsági pontokon áthaladva megálltak a börtönigazgató irodájának ajtaja előtt. Az egyik őr, aki idáig kísérte, bekopogott az ajtón.

– Engedd be! – dörögte egy hang, bentről.

Ittartózkodásának egy éve alatt, Talannak nem volt szerencséje még személyesen találkozni Bardwell igazgatóval. Legenda volt az itt lakók között, egy hidegvérű, kíméletet nem ismerő ember. A büntetései, amiket akár rágalmakra alapozva szabott ki, kegyetlenségét támasztották alá.

Ahogy az őr kinyitotta a kamasz előtt az ajtót, valósággal betaszította rajta.

Az iroda félhomályban úszott. Az ablak Bardwell mögött volt, így szinte csak a körvonala látszott, ahogy az asztalánál ült. A tekintetét viszont magán érezte a fiú.

– Ülj le, fiam – mondta, s Talan engedelmesen elindult felé. Nem értette a már-már baráti megszólítást. Gyanúsan emberi volt. Talan lassan beleengedte magát a faragott pácolt irodai székbe, miközben minden érzékszervét élesre állítva, tekintetét körbevezette a helyiségen. Keretbe foglalt oklevelek, elismerések, díjak borították a falakat.

– Fogadd őszinte részvétemet – morogta Bardwell. Talant mellbe vágták a férfi szavai, annak ellenére, hogy életében csupán másodjára, pár héttel ezelőtt találkozott az anyjával, és az sem volt valami családias beszélgetés.

– Köszönöm uram – motyogta a kamasz.

Bardwell várt. Azt gondolta, a fiú majd érdeklődik, hogy mi történt az anyjával, de nem tette. Fölöslegesnek tartotta. Tudta, úgysem biztos, hogy az igazat mondták volna el neki. Egész eddigi életében körbevette az ellenségeskedés és a hazudozás. Miért pont most lenne ez másképp?

Miután Bardwell hiába várt a kérdésekre, megköszörülte a torkát, s lassú kimért mozdulattal nyitotta a fiókot. Egy vaskos, megviselt, újságpapírba foglalt könyvszerűséget vett ki belőle az asztalra.

– Az intézet igazgatónője hozta el neked. Azt mondta, ez az édesanyádé volt, és talán segít majd őt megértened. – Szavaira megrándult a fiú szemöldöke, figyelmét felkeltette a termetes olvasmány.

Bardwell megdőlt, hogy közelebb tolja azt Talan felé.

– Az örökséged fiam – mondta, megmagyarázhatatlan hangsúllyal. Arcát egy pillanatra megvilágította a kis asztali lámpa halvány fénye. A fiú látta, ahogy a tekintetét az övébe fúrta az igazgató.

Talan rövid gondolkodás után elvette hagyatékát az asztalról. Fogta a kezében, nézegette a foglalónak használt lapon az újságcikkeket, aztán találomra kinyitotta, és átforgatta a lapjait. Elsőre is meg tudta állapítani, hogy valami naplószerű lehetett. Kézzel írott betűk, dátummal elválasztva. Első gondolata az volt, ugyan hányan olvashatták át, és elemezhették ki anyja meghasadt elméjének gondolatait. Ebből adódott az első felmerülő kérdése is, hogy ugyan hány napja lehet halott az anyja?

– Mikor halt meg? – szaladt ki a száján a kérdés, ahogy a fejében szöget ütött a gondolat.

Bardwell szája szegletében cinikus, de elismerő mosoly jelent meg. Pontosan tudhatta, hogy miért kérdezte a fiú, Talan pedig biztos volt abban, hogy a börtönigazgató számított erre a kérdésre. A kamasz azt hallhatta, amire számított is.

– Nem most – válaszolt kurtán Bardwell.

– Jó olvasmány volt? – kérdezte pimaszul Talan, tekintetét az erőteljes férfiéba fúrta.

Bardwell nem válaszolt, de még mindig az arcán ült az a meghatározhatatlan mosoly. Valamin nagyon gondolkodhatott, ahogy állta a kamasz tekintetét.

– Érdekes – dünnyögte a férfi, aztán nagy levegőt vett.

– Gondolom – motyogta az orra alatt Talan egy szájhúzással kísérve kurta megjegyzését, aztán újra pergetni kezdte a tömb lapjait. Csak sokadik ránézésre tünt fel neki, ahogy olvasgatta a cikkek főcímeit a csomagoláson, hogy valami farkasemberes iromány volt az újságpapíron. Megzavarta egy pillanatra. Ahogy újra Bardwellre emelte a tekintetét, ő kiélezett figyelemmel nézett vissza rá. Mintha egy kísérleti alanyt figyelne meg, s ez tulajdonképpen részben igaz is volt. A fiú reakciói érdekelték. Kínos csend volt közöttük perceknek tűnő pillanatokig.

– Milyen volt a kapcsolata az anyjával, Falgaut? – kérdezte váratlanul a férfi.

– Semmilyen – válaszolta Talan, hanyagul rándult a válla. – A múltkor, mikor kivittek hozzá, akkor láttam életemben másodjára. Őrült volt.

– Nos – fújta a börtönigazgató, s váratlanul nagy lendülettel felállt az asztaltól. Kezeit összekulcsolta széles háta mögött és kimért sétába kezdett a kamasz körül.

– Úgy döntöttem, hagyom önt gyászolni Falgaut.

– Tessék? – Talan értetlenül ráncolta a homlokát, szúrós tekintettel követte Bardwellt. Első gondolata az volt, hogy a szemét, sunyi Jake-nek kibaszott szerencséje van!

Nem visznek vissza a cellámba! Nem tudom megszorongatni annak a nyomorultnak a nyakát! – elöntötte a düh, izmai apró remegésbe kezdtek a bőre alatt. Nem az zavarta, hogy bizonyára bedugják egy kicsiny, sötét lyukba, talán az egyik büntetőverembe, hanem, hogy nem tudja móresre tanítani aljas cellatársát.

– Kap egy magánzárkát – folytatta Bardwell. – Olvasgassa nyugodtan az anyja naplóját, mélyedjen el benne.

– Mi van?

Bardwell visszatért kimért sétája után az asztala mögé, méretes felsőtestét ökleire támasztotta, ahogy a fiú felé hajolt.

– Pár év múlva itt lejár a büntetése Falgaut. Átkerül a köztörvényesek épületébe, az igazi nehézfiúk közé. Gondolkodjon el a jövőjén. Gondolkodjon el, hogy túl akarja-e élni az elkövetkezendő éveket a rácsokon belül, és aztán mit akar kezdeni az életével, amikor innen kikerül.

Nagyon zavarosan hangzottak a börtönigazgató szavai. Rébuszokban beszélt. Nem igazán lehetett eldönteni sem a hangsúlyából, sem a tekintetéből, hogy most büntetni, kiszúrni akar a fiúval, fenyegeti, vagy valamiért segítséget, támogatást kínál a számára.

A beszélgetés végeztével az őrök, akik idáig kísérték, már az ellentétes irányba vezetették el, egy másik részlegbe. Itt csend volt. Visszhangzott az üres, kihalt folyosón, ahogy nyitották előtte a nehéz vasajtót. A cella egyszemélyes volt. Talan abban már biztos lehetett, hogy nem lesz olyan szobatárs, aki tegyen róla, hogy ne ébredjen fel. Csak egy ágy volt. Viszont sokkal veszélyesebbnek tartotta azt a lehetőséget, hogy az őrök úgy tehetik el láb alól, hogy annak még fültanúja sem lesz. Nem látta rózsásabbnak a helyzetét. Sőt! Elhatározta, hogy éberebben kell aludnia is. Vagyis rákényszerül azokat a kifinomult érzékszerveit használni, amiket eddig csak a maga szórakoztatására próbálgatott, és amikkel tulajdonképpen még csak ismerkedett.

Bezárult mögötte a cellaajtó. Nagy levegőt vett, kinyújtóztatta a karjait, kiroppantotta két gyors mozdulattal a nyakcsigolyáit. Anyja megviselt naplóját a vaságyra dobta.  Megfordult a tengelye körül, tekintetét körbevezette az üres falakon. Sok látnivaló nem volt, inkább csak az agyát túráztatta. Szerette volna Jake-et egy életre megleckéztetni, de az élet Bardwell személyében, áthúzta a számításait. Hagyta testét lehuppanni az olvasmány mellé, a kezébe vette. A falig tolta magát, hátát nekivetette, s előbb kívülről vette alaposan szemügyre. Érdekelte a csomagoláson lévő cikk. Kibontotta belőle, s ahogy tudta két tenyerével kisimítgatta. Szenzációhajhász cikk volt, mint a legtöbb ilyen. Arról szólt, hogy valami turista a fák közé rohanó farkasembert vélt látni. Egy nem egyértelmű, homályos, rosszul kivehető fotó is volt leközölve. Aztán fel volt még sorolva pár szemtanú hasonló vallomása arról a környékről. Hagyta a kezéből a matracra esni az újságpapírt, aztán a naplóért nyúlt. Forgatta oda és vissza a lapjait. Találomra bele-beleolvasott.

„Nem akarok kötődni hozzá! De nem tudom kitörölni az emlékeimből. Sehonnan! Látom az álmaiban. Nem akarok álmodni! Félek az éjszakáktól.

Olvastam valami társ dologról… de én nem akarom! Akkor se, most se és soha! Nem akarok ilyen lényhez, teremtményhez tartozni. Tiltakoztam. Ő akkor is rám mászott, pedig én nem akartam. Azt mondta az övé vagyok. Nem akarom többé látni! Az álmaimban sem! Félek. Félek, hogy újra megtalál. Félek, hogy megkeres…”

Összecsukta a vaskos irományt, nagy levegőt véve egy csuklómozdulattal kicsit odébb dobta. Kényelmesen hanyatt csúszott az ágyon, kezét a feje alá tette. Nézte a plafont, közben Bardwell jutott az eszébe. Józan gondolkodású, két lábbal a földön járó embernek gondolta eddig. Nem tudta elképzelni róla, hogy komolyan hisz az efféle dolgokban.

Bár érezte magán a sok furcsaságot, de egyik tulajdonságát sem kötötte soha ilyen indokhoz, magyarázathoz. A kicsi, rácsos cellaablakon túlra engedte a tekintetét, a sötét égen a holdat kereste. Mosolyra húzódott a szája.

Ugyan már! Hány teliholdat láttam már, és nem változtam vérengző farkasemberré. – Hitetlenkedve ingatta a fejét, vágott egy fintort.

Intenzívebben érzem a szagokat… na és? Valaki meg nem is érzi! Megy a kitartó és hosszú távú futás. Nem én vagyok az egyetlen. Hányan futnak?! Nem vagyok heves természetű, sem vérengző – sorolta magában az ellenérveket, gyártotta a racionális magyarázatokat.

Bár nem igazán jött ki másokkal, és inkább kerülte a társaságot, de nincs abban semmi, ha jól el volt magában. Igaz, nem volt egy szociális személyiség. Ha megzavarták a magányát, és túl sokáig piszkálták például az intézetben a gyerekek, hogy játsszon velük, vagy cukkolták, akkor képes volt akár durván is reagálni rá. Egyébként, csak akkor keveredett verekedésbe, ha provokálták.

Addig-addig kavarogtak a gondolatok a fejében, amíg álomba agyalta magát.

Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag attól a naptól fogva, ahogy kézhez kapta anyja naplóját, a kamaszfiú teljesen el lett szigetelve az ő kis magánzárkájában. Nem engedték ki a többiekkel az étkezésekhez, külön sétálón volt a szabad levegőn. Nem tudta milyen hírek keringhettek róla, de ahogy a kerítésen túlról elkapott néha egy-egy pillantást, semmi jót nem nézett ki belőlük.

Éberen aludt. Nem tetszett neki ez a különös figyelem az irányába. Nem adott rá okot, hogy külön zárkába kerüljön, nem volt egy kötekedő rendbontó. Bár nem is viselkedtek vele úgy, mintha ez büntetés lenne a számára, de nem is tudta igazán eldönteni, hogy mire vélje, a vele szemben tanúsított ilyen féle megkülönböztetést. Az a magyarázat, hogy hagyják gyászolni, nevetséges volt.

Magányában, más választása nem lévén lapozgatta, olvasgatta anyja naplóját. Azonnal szemet szúrt neki az, hogy itt-ott kitépett lapok nyomait találta. Tulajdoníthatta volna ezt akár anyja zavarodott elméjének, ha nem lettek volna túl logikusan és precízen összefüggőek a benne szereplő leírások. Nem csak a gondolatai voltak lejegyezve a vaskos, könyvszerű kötéssel rendelkező tömbben, hanem tartalmazott jegyzeteket, rajzokat, mellette leírásokat, magyarázatokat. Ahogy napról-napra többet lapozgatta, egyre jobban kezdték dühíteni a kitépett lapok. Makacsul szöget ütött a fejében, hogy ugyan ki és miért távolította el azokat belőle. Nem volt meggyőződve arról, hogy az anyja tette; mint ahogy lassan már arról sem igazán, hogy tényleg elmeháborodott lett volna.

Azon a beszélgetésen viszont anyja beleültette a bogarat a fülébe, hogy ő más. Valami, ami nem egészen ember.

Elkezdte figyelni magát. Minden apró rendellenességet jobban megvizsgált a testén. Megmozgatta ujjait az arca előtt, nézegette a körmeit. A csap felett közelebb hajolt a tükörhöz és jobban szemügyre vette szemfogait, amiért már többször is csúfolták. Igaz vámpír módjára kicsit nagyobbak voltak, és jobban kiálltak, de ha összecsukta az ajkait nem látszott. Mégis az intézetben a gonosz kipellengérezéseknek köszönhetően, leszokott még a mosolygásról is. Bár, amúgy sem volt sok oka nevetni, de akkor sem tette, amikor a többiek már kacagtak egy-egy vígjátékon, amikor TV-t nézhettek.

A sok intenzív szagot is megpróbálta szétválasztani. Mindig kiválasztott egyet, s azt elemezte ki, követte, próbálta meghatározni mit érez. Arra is rájött, ha kellőképpen figyel, jobban hallja a hangokat, zajokat, s akár a szagokat, azokat is szét tudja válogatni.

Guggolásba ereszkedett cellája közepén, és magányában elmélyedt a szagok és hangok elemzésében, szelektálásában. Mozdulatlanul, fél guggolásban, ki tudja meddig gyakorolt így. Érzékelte, hogy járkáltak a folyosón, olykor nyílt a cella kicsiny ablaka, be-bekukucskált rajta valaki, de nem zavarták. Néha arra összpontosított, merre hallja a lépteket távolodni.

Ahogy teltek a napok, már a folyosóról érezte, amikor hozták neki az ételt. Sőt! Legtöbbször azt is meg tudta állapítani csupán a szagokból, hogy mi van benne.

Becsúsztatták neki a tálcát. Pillanatnyi szaglászás után felállt és érte ment. Új szagok voltak, ismeretlenek. Eddig ilyet nem kapott. Bizalmatlanul méregette, ahogy a kezébe vette és elindult vele az asztalhoz. Többször közelebb hajolt, újra és újra beleszagolt. Nem fogott hozzá azonnal, turkált benne. Próbálta beazonosítani, hogy mit hozhattak neki. Miközben vizsgálgatta, összeszaladt a nyál a szájában. Szinte hallhatóan nagyot nyelt. Bármi is volt a tálcán, egyre jobban elhatalmasodott rajta az éhsége. Már szinte remegtek az izmai a megtartóztatástól s az óvatosság felett győzött az elemi ösztön. Szájába vette az első falatot, forgatta a nyelvével, ízlelgette. Ismeretlen volt számára az íz, de forróság öntötte el, szinte megrészegült tőle. Mondhatni etette magát. Hiába evett meg mindent, szokatlanul mohón és rövid idő alatt, csak még éhesebbnek érezte magát. Az éhség pedig elkezdte dühíteni. Odébb lökte az üres tányérokkal a tálcát, ami lecsúszott az asztal túloldalán. A csörömpölés fájdalomként hasított a dobhártyájába, füléhez kapta a kezét. Reakciója saját magát is megdöbbentette. Érezte, hogy megmagyarázhatatlan módon egyre nyugtalanabbá vált. Körbenézett a cellában, tekintete átsiklott a padlón heverő tálcán és tányérokon. Valamelyest kijózanította és higgadásra sarkallta az indokolatlan vehemenciája, rombolása. Többször egymás után hangosan vette és fújta ki a levegőt, aztán leguggolt, hogy összeszedje hirtelen indulatának eredményét. Miután pedánsan visszapakolta az asztalra a tálcát, hogy higgadjon sétálgatásba kezdett a cellában. Aztán lapozgatni, olvasgatni kezdte anyja naplóját. Eleinte az asztalnál, majd az ágyon kényelembe helyezkedve, majd azon kapta magát, hogy elszundított.

Hanyatt fekve ébredt, karja a feje alatt s a plafonnal kezdett el szemezni, ahogy hunyorogva nyitogatta a szemét.

Épp azon gondolkodott, hogy Bardwell elég sokáig hagyja őt gyászolni, mikor látásából lassan és zavaróan eltűntek a színek. Sűrűbben kezdett pislogni, olyan szédülés tört rá, mint amit akkor érzett, mikor legelőször alaposan bepiált. Gyorsan ülésbe fordult az ágyon, a fejét rázogatta, hol tenyerével, hol kézfejével dörzsölte a szemeit. Úgy érezte kiszakad a mellkasa, égett, feszített, mintha túl sok levegő szorult volna a tüdejébe, aminek már nincs helye.

Megmérgeztek! – jött az első logikus magyarázat, hiszen olyan ebédet kapott, amit eddig még soha, és nem is tudta beazonosítani, hogy miből készült. Dühös lett magára, meggondolatlan mohóságáért, hogy gyanakvása ellenére mégis megette.

– A rohadt életbe! A francokat! A büdös francokat! – sziszegte a fogai között. Egyre fullasztóbbnak érezte a cellát.

– Hééé! – ordította, felállt az ajtóhoz tántorgott, s öklével verni kezdte a nehéz vasajtót.

– Hééé! Valaki! – Nem ismert a saját hangjára, ahogy ordibált. – Basszátok meg! Megfulladok! Valaki!

Visszahátrált az ágyához, hagyta a testét hanyatt zuhanni rá. Mindene belefeszült a fájdalomba, és felordított. Fájt az állkapcsa, úgy érezte a fejében lévő nyomáskülönbségtől beszakad a dobhártyája, egyre jobban égtek a szemei, azt hitte mindjárt kifolynak.

Nem tudta meddig fetrenghetett a fájdalmaitól vergődve, mire végre hallotta nyílni a cellája ajtaját.

– Szóltunk a börtönorvosnak is, igazgató úr. – Megismerte az egyik őr hangját.

– Nem kell! – Bardwell mély határozott hangja már egészen közel, felette csattant.

– De hát uram…

– Azt mondtam, nem kell! – ismételte meg az igazgató. Talan már a szagát is érezte, ahogy feléje hajolt a férfi, és jobb szemhéját vizsgálódva felhúzta. A fájdalommal küzdve vergődő kamasz egy villanásra látta az igazgató elégedett vigyorra váltó ábrázatát. Legszívesebben szembeköpte volna. Igazság szerint azt is akarta, mégis a fogaival kapott Bardwell keze felé. Acsarkodva csattant Talan állkapcsa, és biztos nyomot is hagytak volna a fogai az igazgató csuklóján, ha tökéletes reflexszel el nem kapja azt.

– Csigavér, fiacskám! – Bardwell valamivel odébb húzódott, de még nem tágított. Provokatív módon megpaskolta a dühös, kínokkal vergődő fiú arcát.

– Nincs semmi baja – diagnosztizálta őt. – Múló állapot.

– A jó édes anyád! – hörögte Talan tagolva a szavakat, aztán a fájdalomba újra belefeszült a teste.

– Nem kéne mégis… – hebegte az egyenruhás férfi.

– Nem! – vágott az őr szavába Bardwell. – A fiatalember majd megoldja – dünnyögte, azzal intett a fejével, távozásra utasítva az őrt.

Talan ugyan nem látta, de érezte, ahogy pár lépés után még visszanézett rá az igazgató. Aztán csukódott a zárka ajtaja, és a fiatal fiú újra magára maradt.

Hullámban törtek rá a fájdalmas rohamok. Mikor lehunyta a szemét, hogy pihenni próbáljon a gyötrő kínok közötti időben, minduntalan ugyanaz a kép jelent meg előtte. Mintha egy erdőben rohant volna bokrok, fák között, és ágak csapódtak az arcához. Szinte hallotta a saját lihegését, ahogy egyre szaporábbá vált a légzése. Mintha a kimerültségig futott volna. Már fulladt, majd kiszakadt a tüdeje, és hányingere volt a levegőhiánytól. Ahogy ereje engedte, feltápászkodott az ágyról, valósággal a mosdókagylóhoz zuhant pár bizonytalan lépés után. Markolta a szélét, fölé hajolva tartotta magát, miközben egész teste összerándult az ingerre, s görnyedten öklendezett újra és újra. Alaposan meggyötörte ez az úgynevezett „múló állapot”. Megnyitotta a csapot, s először az arcára fröcskölte a vizet, majd a tenyerét alátartva mohón inni kezdett. Hihetetlenül szomjas volt. Lehunyta a szemét. Lassan nyugodott, már nem egy űzött, zavart állatnak érezte magát. A futó táj lelassult körülötte, mintha csak lépdelt volna. Valami magabiztos nyugodtság áradt szét benne. Viszont minden érzékszerve sokszorosára felerősödve közvetítette felé az ingereket. A hangokat, a szagokat.

Istenem! Az állatok! Lehet, hogy csak vizet kellett volna adniuk, és még arra sem voltak képesek! Hagytak szenvedni! A büdös francokat! Szemetek! – jöttek a fejébe a dühös gondolatok. Lassan felegyenesedett. Még mindig furán érezte magát, de már elviselhető volt. Emelte a tekintetét, belenézett a mosdókagyló feletti repedt tükörbe. Sötét, barnászöld szemének most fakó, olajzöld színe volt, már-már piszkossárgának tűnt. Ijesztően furcsa volt a formája. A fehérje szinte nem is látszódott, csak a megváltozott színű szivárványhártya, az élesen beszűkült pupillák s az egész szemét valami fekete színű hártya vette körbe.  Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a változást.

Mi a franc ez? – Indulatosan markolta meg a kagyló szélét. Még szédült kicsit, abba kapaszkodott, tartotta magát, mikor váratlanul behorpadt a kezei között, ahogy rászorított.

– Azt a rohadt! – szakadt fel belőle, ellökte magát akaratlan rongálása tárgyától. Hátrált pár lépést, a kezeire meredt, nyitotta és zárta az öklét, forgatta.

Ezt hogy csináltam? – döbbent le a saját erejétől. Az ágyig botorkált, s az előbbi kínjában összetúrt ágynemű között anyja naplója után kezdett kutatni. Néha megdörzsölte a szemét, még mindig kicsit furán látott, de már nem volt fájdalom a testében, csak a kínok átélése utáni fáradság. Még az izmai is remegtek, mintha ki tudja milyen megerőltető munkát végeztek volna. Felkuporgott az ágyra, a falig csúszott, hogy megtámaszthassa a hátát. Térdeit magához húzta, arra fektette a naplót. Olyan volt még mindig, mintha remegett volna a tüdeje is, de lassan rendeződött a légzése. Lapozgatta, olvasgatta a naplót, nem is tudta pontosan mit keresett, csak reménykedett, hogy talál benne valami magyarázatot a fájdalmas rohamszerű rosszullétre. Megnedvesítette kiszáradt ajkát, nyelvét lassan végigvezette felső fogsorán. Szemfogai érezhetően valamivel nagyobbak voltak. Úgy döntött, elölről kezdi el olvasni anyja naplóját, mint egy regényt. Szóról-szóra, mindent! Ahogy átpörgette a lapokat, megakadt a szeme az itt-ott közbeszúrt rajzokon. Visszalapozott, hogy jobban megnézze azokat. Az egyik pontosan olyan formájú szemet ábrázolt, mint amilyennek a sajátját látta az imént, a tükörben.

Hát igaz! Mégis igaz! – jött a döbbent felismerés. – Más vagyok. Egy rohadt, kibaszott állat, szörnyeteg, mint ahogy azt anyám azt rám is kiabálta.

Kezeit az arca elé emelte, lassan forgatta a szeme előtt.

Mi erő lehet bennem? Honnan? Hogyan jött elő? Generálhatom ezt én is? Talán úgy, mint a kiélesedett hallást és szaglást? Bardwell! Tudja! Pontosan tudja!

Gondolataiból kizökkentette, ahogy hallotta a közeledő lépéseket a folyosón s pillanatokkal később nyílt a cella ajtaja. Bardwell lépett be rajta. Hátra csapta kezeit, összefonta ujjait. Elégedetten nézett a ziháló kamaszra, ahogy lassú kimért léptekkel elindult felé.

– Na, fiam! – hatalmas mellkasát teleszívta levegővel. – Készen állsz? – kérdezte.

– Mire? – dünnyögte dühösen Talan, miközben tekintetével követte a férfit, mint egy vadállat a prédáját. Tulajdonképpen úgy is érezte magát. Legszívesebben nekiugrott volna, és átharapta volna a nyakát. Nyelvével hol a fogsorát simogatta, hol a szájpadlását. Zsákmányként nézett a hatalmas emberre.

– Hogy tanulj – mondta Bardwell.

– Mit? – vetette oda neki Talan. Térdéről lecsúsztatta maga mellé a naplót, helyette a karját támasztotta rá.

– Azt, ami vagy. – Bardwell nyakát széles vállai közé húzta. Talan mérgesen nézett a férfire, főleg, amiért azt látta rajta, hogy valamiért Bardwell teljesen természetesnek veszi, magától értetődőnek az ő állapotát.

– Ami vagyok?

– Ami vagy – vágta rá a hatalmas ember, és végre megállt a sétálgatásban. Teljes testével Talan felé fordult, tekintetét a fiúéba fúrta.

– Hogy képzelted el az életed, ha lejár a büntetésed?

Pár pillanat után Talan makacs szégyenkezéssel lehajtotta a fejét. Valóban fogalma nem volt. Annyit tudott, hogy biztos megint hajléktalanszállón lesz a fekhelye vagy az utcán, és kisebb-nagyobb lopásokból vagy koldulásból fogja magát eltartani. Mintha olvasta volna a fiú gondolatait, Bardwell mély sóhaj után megszólalt.

– Nem kell úgy lennie, fiam – mondta, s hangja valahogy most tényleg úgy csengett, mint egy aggódó és a jó útra terelgető szülőnek.

– Ne mondja folyton, hogy fiam – mordult rá Talan. – Nem az apám!

– De lehetnék – vágta rá halvány sokat sejtető félmosollyal a szája szegletében a börtönigazgató. A kamasz dühösen pillantott fel rá a szavai miatt, aztán makacsul összeszorította ajkait és elfordította a fejét.

– Együtt tudsz működni velem? – szegezte neki a kérdést Bardwell.

– Miben?

– A jövőd érdekében.

– Mire gondol?

– Nem kell innen az utcára menned. Munkát ajánlok neked.

– Munkát?

– Egészen jól fizetőt – mondta szemöldökét vonogatva az igazgató, mosolya szélesedett. – Olyat, amiben a legjobb lehetsz kölyök! Amiben a származásod a legjobbá tehet!

– Származásom?

– Neked semmi keresnivalód nincs a csőcselék között.

Talan szemöldöke felszaladt a meglepetéstől Bardwell szavaira. Ilyet neki még soha, senki nem mondott.

– Félvér vagy. Amolyan igazságosztó, fejvadász.

– Tessék? – ráncolta hitetlenkedve a homlokát a fiú. Egy racionálisan gondolkodó, felelősségteljes állásban dolgozó embertől nem ilyen szavakra számított. 

– Mindent, amit csak lehet, megtanulsz idebenn. Képzett fejvadászként kerülhetsz ki innen a büntetésed letöltése után. Kapsz tőlem egy lakáskulcsot, és lesz munkád. Na, mit szólsz az ajánlatomhoz?

Talan gyanakodva méregette a férfit, mert amit hallott tőle, az túl szép volt viszont egyoldalú. Az, amit neki kell vállalnia ezért, az nem igazán hangzott el.

– Mit kell nekem ezért tennem? – morogta Talan kutató tekintettel.

Bardwell mély hangján felkacagott:

– Nem is vagy te olyan buta. Éles eszű vagy! Hogyne lennél, hiszen a fajtádra jellemző. Intelligens vagy, alkalmazkodó, türelmes és kitartó vadász – sorolta.

– Nem kellenek a dicsérő szavai. Mondja mit vár el cserébe – vetette oda neki a kamasz a maga lázadó temperamentumával. Magában azért már eljátszott a gondolattal, hogy él a felkínált, csábító lehetőséggel, de nem akart azonnal igent mondani rá.

– Veheted majd gyakorlatnak – vett egy nagy levegőt Bardwell, közben már úgy méregette a fiút, mint aki felméri, mit tud majd kihozni belőle. – Vannak olyan mocskok odakinn, akik megérdemlik a büntetést, de az ügyvédjeiknek köszönhetően vigyorogva flangálnak szabadlábon.

– Legyek a bérgyilkosa?

– Nem így fogalmaznék. A jogos büntetés eszköze. Azt kapnák tőled, amit megérdemelnek.

Talant nem borzasztották el a börtönigazgató szavai. Nem vetette meg érte. Hiszen a büntetés-végrehajtásban dolgozott, s tagadhatatlanul hivatásaként is végezte. El is tudta róla képzelni, hogy zavarhatja, felháboríthatja a sok szabadlábon sétáló jogos büntetését elkerülő mocsok. Mindenféle gondolattal teleszaladt a fiatal fiú feje. Első az volt, hogy vérszerinti apja is elkerülte a megérdemelt büntetését, amiért megerőszakolta az anyját. Ő most, ki tudja hol éli, talán vígan és gondtalanul az életét, miközben anyját az őrültbe taszította, és tettével a született gyereket is megfosztotta a lehetőségtől, hogy normális családban nőjön fel. Ezzel pedig, Talan sorsa már születése előtt eldőlt.

Esélyt látott Bardwell felkínált ajánlatában, egy férfias alkut. Egy eszközt, hogy megkereshesse azt a mocskot, aki ezt tette az anyjával és elégtételt vehessen a saját eddigi életéért. Mélyen szívta be a levegőt, hangosan engedte ki.

– Legyen – mondta ki Talan. Úgy érezte most végre maga dönt a jövője és a sorsa felől.