FELBORULT MAGÁNYOK - 1 - Első napok

Ashlyn megtörten, fájdalommal az arcán szállt ki az autóból, ahogy a kertvárosi ház kocsibejáróján megállt a jármű, s az öltönyös sofőr kinyitotta előtte az ajtaját. Épp csak egy jelentéktelen pillantásra méltatta a hivatalos személyt, akinek az volt a feladata, hogy új lakhelyére szállítsa az özvegyet. Magas volt, szemét sötét napszemüveg takarta, némán tett-vett, segédkezett a megtört fiatal kismama körül.

– Köszönöm – suttogta Ashlyn, s mielőtt felvehette volna az egyik bőröndjét, a férfi felkapta előle. A lakásba érve valósággal lerogyott a nappali kényelmes sarok ülőgarnitúrájára, a telefont még mindig a szívéhez szorította.

A férfi még párszor megtette az utat a kocsi és a lakás között, további csomagokat hozva. Szótlanul jött és ment, csak néha vetett egy együttérző pillantást a már visszaszőkített, de még mindig kamaszosan kócos hajú fiatal nő felé. Aztán befejezve a pakolászást, megköszörülte a torkát, ahogy Ashlyn elé lépett.

– Nem kell azonnal bemennie a munkahelyére – mondta csendesen a férfi. – Elintéztük. Beszóltunk a vezető óvónőnek, hogy az ide vezető úton baleset történt önökkel, ahol a férje az életét vesztette. Ez a hivatalos verzió. Mrs. Kelly Gormant a bátyjaként hívtuk fel. Szóval ne lepődjön meg, ha ezt említené. Majd erről az új személyről is küldünk magának anyagot, ha már belevettük az életébe.

– Rendben – bólintott Ashlyn, de legszívesebben felpattant volna és nekiment volna az ismeretlen hivatalos személynek. Irritálta, ahogy a helyzetről beszélt, bár tudta, hogy a férfi nem hibás semmiben, csupán a munkáját végzi.

– Bármi kérdése, észrevétele lenne a továbbiakban, ezen a számon elér. A tanúvédelem keretén belül hozzám fog tartozni – folytatta szinte betanult, monoton hangon, miközben öltönye zsebéből egy kártyát vett elő, és Ashlyn felé nyújtotta azt. A fiatal nő szemöldöke felszaladt, ahogy csak egy telefonszám volt rajta, semmi név.

– Kihez tartozik ez a szám? – kérdezte, s most először nézett fel hosszabb pillantás erejéig a férfire. Dühítette a sötét szemüveg is, hogy nem látta a szemét. Személytelennek tűnt és hidegnek.

– Timothy Corwel – kapta a kurta választ.

– Ki? – Ashlyn homloka ráncba szaladt, megremegett a gyomra. Elsőre olyan csengése volt a névnek, mint Greg apjának.

– Timothy Corwel – ismételte el lassabban a férfi.

– Áhá – bólintott Ashlyn, kifújva a pillanatra bennakadt levegőt.

A férfi láthatóan még gondolkodott, aztán válla közé húzta a nyakát, szétdobta kezeit.

– Hát hirtelen ennyi – szívta a fogai között a szavakat, aztán bizonytalan léptekkel elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta, megállt. – Őszinte részvétem – mondta csendesen, majd még hozzátette: – Alkalmas lesz a beilleszkedés első önálló lépéseként, hogy intézze a terhesgondozást.

Ashlynt hidegzuhanyként érték a szavak, de mielőtt bármit is reagálhatott volna rá, a férfi egy kurta „Viszlát” után becsukta maga után az ajtót.

– Ez meg… – kapkodta a levegőt Ashlyn felháborodottan suttogta a szavakat. – Semmi köze a terhességemhez! Ne osza nekem itt az észt!

Körbenézett a nappaliban, miközben több érzelem is hadakozott benne. Hol a felháborodás és a düh, amit a hivatalos személy kiváltott belőle, hol a mérhetetlen fájdalom, amit érzett Greg elvesztése és hiánya miatt. Elindult felfedezni új otthonát. A konyhánál kezdte, ami már fel volt töltve alapvető élelmiszerekkel, de sok minden hiányzott, amihez már hozzászokott. A fürdőszobában is volt több kis tubussal az egyszer használatos kis samponokból és tusfürdőkből, akár egy szállodában. Konstatálta, hogy a személyes ízlésének megfelelően magának kell majd bevásárolnia. Készített egy listát, amiket be akart szerezni, pótolni. Közben elkezdett kipakolni a bőröndökből.

Megszólalt a telefonja, amit a kis kártyával együtt a dohányzóasztalon hagyott. A kijelzőn ugyanaz a szám szerepelt, mint a kártyán. Nagy levegőt véve fogadta a hívást.

– Brenda McElroy. – Már ösztönösen mutatkozott be az új nevén, csak eztán gondolkodott el rajta, hogy ebben az esetben fölösleges volt. Láthatóan az összekötő nem ütközött meg ezen, még csak meg sem jegyezte.

– Timothy Corwel – mutatkozott be, hideg hangsúllyal. – Holnap a reggeli órákban elviszi magának egy emberünk a kocsiját. Arthur Barbosa néven fog bemutatkozni.

– Rendben, köszönöm – motyogta Ashlyn.

– Viszonthallás!

– Viszonthallás! – Ashlyn, ahogy bontotta a vonalat, hagyta belezuhanni a testét a kényelmes sarokülőbe. Lehunyt szemmel próbálta rendezni a gondolatait, de csak a rengeteg emlék tódult a fejébe…

Ahogy Greg magához szorította őt.

„– Ha vége lesz, ígérem, haza viszlek” – ezt suttogta, és homlokon csókolta…

Mikor megkapták az új papírjaikat és ő örömkönnyekkel fúrta magát a férfi vállába.

„– Mondtam, hogy szabad leszel! És látod, én nem haltam bele!” – Még szinte a nyakában érezte a férfi leheletét, ahogy ezeket mondta. Ashlyn szeme fátyolos lett, beharapva ajkát próbálta visszafogni kitörni készülő könnyeit.

– Miééért? – engedte ki fájdalmasan a hangját és arcát a párnákba fúrva hangosan zokogni kezdett.

Reggel a félig kipakolt holmiktól még nagyobb volt a rendetlenség, mint amikor magára hagyta a hivatalos sofőrje. A nappali sarokgarnitúráján aludt, utcai ruhájában. Lassan kezdte magát összeszedni ébredés után. Kócosan, dagadtra kisírt szemekkel botorkált a lakásban a helyiségek között. Még a zuhany alatt is az emlékek össztüzében találta magát…

Mikor sebesülten először tusolt le az erdei házban… s mikor hetekkel később már nem egyedül állt a vízsugár alatt…

A konyhában kávét készített be, újra és tüzetesebben átnézte a hűtő tartalmát. Amikor viszont megcsapta a kávé illata, már rohant a mellékhelyiségbe.

Még elég ziláltan festett, mikor csengettek. Az órára pillantva eszébe jutott mit mondott neki a kapcsolattartó.

– A kocsi – dünnyögte, beharapta ajkát és ment ajtót nyitni. Futtában nézett az előszoba falán lévő egész alakos tükörbe. Egy fintorral konstatálta, hogy rémesen fest, aztán fáradt, halvány mosollyal ajtót nyitott.

– Arthur Barbosa – vigyorgott az olaszos megjelenésű, atlétatrikós fiatalember. – Meghoztam a kocsit. – Feléje nyújtott egy kemény táblás lefűzőt és egy tollat. – Itt legyen szíves aláírni – mondta, s a papír alján lévő kipontozott vonalra bökött.

Ashlyn készségesen bólintott, és a kulcsokkal együtt átvette a gyorsan összehajtogatott átvételi elismervény másolatát. A fiatalember mosolyogva biccentett és a túloldalon várakozó autóhoz futott. Ashlyn hiába próbálta meglesni ki ülhet még a kocsiban, nem sikerült. Elindult a mogyorószínű Opel felé, lassan körbejárta. Mély lélegzetet véve, beült a volán mögé. Tekintetét végigvezette a műszerfalon, belekukkantott a kesztyűtartóba, aztán egy pillanatra kényelmesen belesüppedt az ülésbe. Beigazította magának a vezetéshez, majd kitekintve az ablakon, körbenézett az utcán. Egy pillanatra elgondolkodott azon, ugyan kik lehetnek a szomszédjai, merre van a központ, egyáltalán hol tud bevásárolni, és hol lehet a munkahelye? Nagy levegőt vett, aztán visszament a lakásba. Miután alaposan kihányta magát, végre meg tudta inni a kávét, és a reggeli sem köszönt már vissza.

A körülményekhez képest rendbe szedte magát, bár a kisírt szemein sok mindent nem tudott javítani. Aztán úgy döntött, felfedezi új lakhelyét. Elsőnek bejelentkezik egy nőgyógyászhoz, aztán kifigyeli, hová is fog járni majd dolgozni, és közben vesz pár dolgot, amit tegnap felírt a listára.

A kórház recepcióján több orvost is felsoroltak neki, hogy válasszon, kihez kér időpontot. Senkit nem ismert. Tanácstalanul vont a vállán.

– Mindegy – motyogta. – Melyik tud most fogadni?

– Dr. Myron Kriebel. A negyedik emeleten, a szülészeten most ő az ügyeletes – hadarta a recepciós.

– Köszönöm. Szóval Dr. Myron Kriebel – ismételte el az orvos nevét Ashlyn, hogy biztosra megjegyezze. A liftbe mások is beszálltak, s a negyedikig, minden emeleten megállították a liftet, nagy volt a forgalom. Ashlyn alig várta, hogy megszabaduljon a szűk helytől és már kezdett a zsúfoltságtól is rosszul lenni. Megkönnyebbült mikor végre kilépett a liftből, s határozott léptekkel elindult a főfolyosón. Kórtermek elfüggönyözött panorámaablakai előtt haladt el, innen-onnan hangok szűrődtek ki. Volt, ahol félig nyitott ajtón keresztül futtában megpillantotta a látogatókat is. A kórházszag már a torkában gombócot generált. Ashlyn megtorpant, körbepillantott, hogy valamelyest tájékozódjon. Valami nem stimmelt, nem ilyennek képzelt egy szülészeti osztályt.

– B-b-b-b-b-back-back-back – hallotta valahonnan.

– Fejezd be! Nem ordítozhatsz így, ez egy kórház!

– Haza akarok menni! Miért nem mehetek haza? Itt senkit nem ismerek!

– Majd ha rendbe jössz, kiengednek.

– Nem akarok itt lenni! Nem akarom a tűket! Fáj! Miért fáj? Eddig semmi nem fájt!

– Fejezd be, mert tényleg eléred, hogy kipakoljanak!

Mivel két férfihang vitatkozott, pláne nem volt biztos abban, hogy a szülészeten van. Tekintetével valami feliratot keresett, hogy hányadik emeleten is szállhatott ki a liftből. Végre szembejött vele egy fehér köpenyes hölgy.

– Kérem! Azt hiszem, eltévedtem – szólította meg, mire a középkorú nő kedves mosollyal kérdezett vissza.

– A hozzátartozóját keresi?

– Nem – rázta a fejét Ashlyn. – Dr. Myron Kirebelt.

– Értem – bólintott a hölgy segítőkész mosollyal. – Egy emelettel fentebb. Ez a baleseti sebészet.

– Köszönöm – mondta Ashlyn, s szinte menekült a helyről. A két férfi makacs vitája folytatódott, de már nem figyelt rá, valahonnan még fájdalmas ordítást hallott, egy másik szobából jajgatást, messzebbről a nővérért kiabált valaki. Szinte bezuhant az épp nyíló liftajtón.

– Merre? – kérdezte az őszülő öltönyös férfi.

– Negyedik – hadarta Ashlyn, hátát a tükrözött falnak vetette. Mélyeket szippantott a levegőből, itt nem érezte a fertőtlenítő tömény szagát.

Kilépve a liftajtón gyereksírást hallott, tehát most jó emeleten van! Végre a negyediken szállt ki, és a klíma is elviselhetőbb volt, mint a harmadikon. Alig néhány lépés után a nővérpultnál útbaigazították és percek múlva ott állt a doktor névtáblájával ellátott ajtó előtt. A hétköznapi megpróbáltatások után legalább a nőgyógyásznál gyorsan és gördülékenyen ment minden. Megállapították, hogy a pici élet, ami benne fejlődik kilenc hetes, további vizsgálatokra írta ki az orvos, és már megkapta a következő időpontot is mikorra várja vissza őt kontrollra a doktor.

Nem sietett haza. A parkban leült fagyizni, közben a játszadozó gyerekeket nézte. Elgondolkodott azon, hogy születendő gyermeke ugyan fiú vagy lány lesz-e? Hogy fog majd kinézni? Szőke lesz? Fekete? Milyen lesz a szeme színe? Zöld, mint az övé, vagy olyan mély, sötét, mint Gregé? Kire fog jobban hasonlítani? Elővette a telefonját, s újra nézegetni kezdte a közös képeket, amiket átmentett. Hirtelen elhatározással felpattant és addig járta a boltokat, amíg olyan helyet nem talált, ahol SD kártyáról nyomtatnak képeket. Egy kis fotós boltban végre sikerült. Sőt! Még keretet is vásárolt. Hazafelé útbaejtett egy bevásárlóközpontot, ahol megvette magának a tisztálkodási szereket, és az olyan alapanyagokat, amiből a maga ízlésének megfelelő ételt készíthet.

Mikor hazaért, átnézegette a vásárolt holmikat, újra pakolászásba kezdett. Végre teát készíthetett magának, s olyat, amit még Greggel együtt iszogattak. A forró itallal felkuporgott a sarokülőre, és elővette a kinyomtatott képeket. Kiválasztotta az egyiket, ahol Greg a vállára támasztott fejjel hozzábújt, és beleügyeskedte a képkeretbe. Sokáig nézte. Aztán a kandalló párkányára tette. Hátrált pár lépést, s úgy is szemezett még a fényképpel egy darabig. Valahogy megnyugtatta a kép. Kicsit olyan érzés volt, mintha ott lenne vele a férfi és rá mosolyogna. Boldogan mosolygott a kamerába és így olyan hatása volt, mintha bármerről is nézné, Greg őt figyelné. A konyhába is magával vitte, a pultra tette és úgy kezdett el valami meleg egytálételt összeütni.

Estére már a hálószobába ágyazott meg magának, s a közös fényképüket úgy támasztotta a párnához, hogy vele szemben legyen. Ujjaival végigcirógatta rajta a férfi arcát.

– Jó éjt! – suttogta, s könnytől fátyolos szemét bár lehunyta, de sokáig nem tudott elaludni. Fájdalmasan hiányzott neki a férfi. Eszébe jutott, ahogy a bögre teát is hagyta Greg a földre esni és magához ölelte őt, mikor ajtót nyitott neki… Összeszorult a torka, mert átérezte, hogy akkor a férfinek mennyire is hiányozhatott ő. Milyen szorosan ölelte… és amikor a bőrébe suttogta, hogy mennyire elveszett volt nélküle…

Vakon nyúlt a párnának támasztott kép után és a szívéhez szorította. Álomba sírta magát.

 

 

Ashlyn már egészen rutinosan kezelte a reggeli hányásokat. Feltette a kávét, s amikor megcsapta a friss fekete ital illata, már indult napirendszerűen a mellékhelyiségbe, aztán a mosdóba. Tenyerét a csap alá tartva nézte egy darabig a csillogón folydogáló vizet, aztán fölé hajolt és arcát átmosta vele, hogy felfrissüljön.

Reggeli közben elhatározta, hogy bár kimentették az azonnali munkakezdés alól, ő mégis be fog menni. Bemutatkozik, és legalább szétnéz leendő munkahelyén. Az elhatározást tett követte. Közös képüket úgy tette a kandalló párkányára, hogy a bejárattal szemben legyen, aztán arcon csókolta a fényképen Greget.

– Hello, X-menem – suttogta, s végigsimított a fotón. – Majd jövök. Te vigyázz magadra, én meg ügyes kislány leszek – mondta szomorú mosollyal. Beharapta ajkát, elnyelte könnyeit, amik már a szemében csillogtak. Lehorgasztott fejjel kiballagott a kocsihoz. A szomszédban épp egy fiatal nő kísérte ki a férjét. Kedvesen köszöntek felé, amit halvány mosollyal viszonzott s beült az autóba. Nem indult el azonnal. Még figyelte pár pillanatig, ahogy a fiatal párocska búcsúzkodott egymástól. Csak kiszökött egy könnycsepp Ashlyn szeméből, amit olyan gyorsan törölt le, mintha meglátná valaki. Visszazökkent a jelenbe, indította a kocsit.

Le kell foglalnom magam – határozta el. – Itthon, így… nem megy!

Barátságos hangulatú hely volt az óvoda, ahová kissé bizonytalanul lépett be. A pici futkározó gyerekektől zsivaj volt a folyosón. Szülők segédkeztek a kisebbeknek átöltözni, vagy éppen csak megértő mosollyal kísérték próbálkozásaikat. Vidám díszítések és kiegészítők tették otthonossá az intézményt. A hatalmas panorámaablakoktól a nap bevilágította a folyosót.

Ashlyn egy darabig csak a talpán billegve állt és figyelte a reggeli forgalmat. Akaratlanul tette még csak nem is domborodó hasára a kezét. Nézte a futkározó, viháncoló gyerekeket s gondolatai megint csak elkalandoztak.

Lány lesz, vagy fiú? Hogy fog majd kinézni? Kire fog jobban hasonlítani? – cikáztak a gondolatok a fejében. A barátságosan mosolygó, manöken alkatú, hosszú, fekete hajú fiatal nőt szinte már csak akkor vette észre, amikor eléje ért.

– Brenda McElroy? – Ashlyn zavartan, aprókat bólogatott a kérdésre.

– Én Yvette Taylor vagyok – mutatkozott be a nő, nyújtotta a kezét, aztán együttérző szomorúság jelent meg az arcán. – Hallottuk, mi történt… nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!

– Köszönöm – suttogta Ashlyn s kényszeredetten hagyta, hogy a lelkes, leendő kolléganő egy pillanatra magához ölelje, kimutatva együttérzését.

– Te jól vagy?

– Megvagyok – rántott a vállán Ashlyn.

– Nektek nem lett bajotok?

– Nekünk?

– Hát… – Yvette beharapta ajkát – a baba…

Ashlyn meglepetten vonta fel a szemöldökét, átfutott az agyán, ugyan mit és hogyan adhatott elő a tanúvédelem által kreált bátyus?

– Mi jól vagyunk – bólogatott Ashlyn.

– Azért az igen nagy szerencse, hogy ti megúsztátok egy karcolás nélkül… – Yvette elharapta a mondata végét, tekintete végigsiklott Ashlynen, mint aki sebeket keres.

– Gr… khm… – Ashlyn köhögésbe fojtotta mielőtt kimondta volna Greg nevét, majd folytatta. – Jason akkor egyedül ült a kocsiban – hadarta.

– Ahhamm. – A fiatal nő láthatóan zavarba jött, kapkodta a tekintetét, feszengett Ashlyn előtt. – Bocs… inkább hagyjuk a témát. Gyere, megmutatom, hol van Mrs. Gorman irodája. Kellyé. – Kezét a folyosó vége felé lendítette. Miközben szinte sétálgatva haladtak, Yvette megállíthatatlanul csacsogott. Elhadarta, hogy van egy pici fia és egyedül neveli, segítség nélkül nehéz, de szívesen megadja a babysitter nevét és telefonszámát, ha majd Ashlynnek is megszületik a baba, mert ő azt a hölgyet csak ajánlani tudja. A sok-sok tömény információt hallgatva végre megérkeztek a vezető óvónő irodája elé.

– Örülök neked Brenda! – mosolygott a fiatal nő. – Szóval, ha kell valami segítség vagy kérdésed lenne… bármi… csak szólj!

– Rendben – bólogatott Ashlyn viszonozva a mosolyt. – Köszönöm Yvette.

Mrs. Kelly Gorman épp túllépte az ötödik x-et, hosszú ősz haját laza kontyban hordta, mégis fiatalos mosolyából sugárzott az energia. Ashlynt azonnal hellyel és frissítővel kínálta.

– Hallottuk a sajnálatos hírt, és őszinte részvétünk.

– Köszönöm – Ashlyn mély sóhajjal hajtotta le a fejét. Nem akart tapintatlan lenni a kedves nővel, de már túl akart lenni a folyamatos részvétnyilvánításokon. Pont azért jött be, hogy dolgozhasson és lekösse magát, nem pedig azért, hogy minden tízedik percben a szeretett személy elvesztésére emlékeztessék. Próbált türelmes lenni, és azzal nyugtatta magát, hogy ez most természetes, ezen túl kell esnie, aztán bele a sűrűjébe.

– Isteni szerencse, hogy magának… de tegeződjünk! – szúrta közbe kedves mosollyal Mrs. Gorman. – Szóval, hogy neked nem lett semmi bajod.

– Igen – dünnyögte Ashlyn. – Akkor épp nem ültem a kocsiban. – Már unta ismételgetni.

Kelly szemöldöke felszaladt.

– A bátyád azt mondta idefelé jövet történt.

– Igen – bólintott Ashlyn, mély levegőt vett, cikáztak a gondolatok a fejében – Én kiszálltam még venni pár dolgot, ő meg közben elment tankolni… – hadarta. – De ha nem baj nem szeretnék róla beszélni.

A nő megértően bólintott.

– Persze, bocsánat – mondta, s tapintatosan eleget is tett Ashlyn kérésének. A továbbiakban csak a munkáról esett szó, a kiscsoportról, ahol Ashlyn dolgozni fog, és a napirendről.

– Gyere, körbevezetlek – Kelly felpattant az asztala mögül. Korához képest fiatalosan mozgott, ahogy nyitotta az iroda ajtaját Ashlyn előtt. A folyosón sétálgatva, ami lassan kiürült a reggeli forgalom után, Kelly elsorolta a napirendet. Mikortól meddig van érkezés, mikor szoktak a gyerekekért jönni, milyen foglalkozások vannak a kicsiknek és mennyire kap ezek levezetéséhez szabadkezet.

– Hogy tervezted, meddig fogsz majd dolgozni? – Kelly pillantása akaratlanul Ashlyn hasára esett.

– Ameddig csak lehet – bólogatott halvány mosollyal Ashlyn. – A bátyám mondta, hogy beszólt ide, hogy mi történt, meg pihenjek, nyugodtan szedjem össze magam… de nekem jobb inkább, ha nem roskadok magamba. Most őrjítő otthon egyedül. – Ashlyn beharapva ajkát, pislogva nézett túl a folyosó panoráma ablakán. Maga is érezte, hogy elcsuklott a hangja.

– Igen, megértem – sóhajtott Kelly. – Szerencse, hogy ilyen megértő és gondoskodó bátyád van. Itt lakik a közelben?

Ashlynben egy pillanatra megakadt a levegő, információk hiányában megint improvizálnia kellett.

– Igazából most ő is két lakás között van – hadarta.

– A hangjából ítélve elég határozott ember lehet.

– Az – dünnyögte Ashlyn, közben több érzelem futott át rajta, de a testvéri szeretet nem volt közte. Igazából magának sem tudta megmagyarázni miért irritálta ennyire a szövetségi ügynök.

Hazafelé még beugrott vásárolni pár dolgot, megtervezte mit fog főzni, hogy legalább ilyen apróságokkal lekösse magát.

Kezében a papírtáskával, félig vakon ügyeskedte bele a zárba a kulcsait. Kinyitva az ajtót, átgyalogolt a becsúsztatott nagy borítékon. Belökte a lábával az ajtót, tekintetét le sem vette a padlón heverő borítékról, miközben mindent kipakolt a konyhapultra. Aztán, mintha legalább levélbombát rejtett volna a küldemény, lassú kimért léptekkel közelítette meg, és óvatosan vette fel. Összekapcsozott lapokat húzott ki belőle, amikhez egy fotó is volt tűzve. A kép azt a férfit ábrázolta, aki összekötőként telefonszámot adott neki.

– Hát ez kurva jó – morogta Ashlyn, gyomra ideges görcsbe ugrott, dühösen ejtette a papírokat a kanapéra a borítékkal együtt. – Pont ez hiányzott a boldogságomhoz… – fújta, ahogy mennyezet felé emelte tekintetét. – Istenkém, miért utálsz ennyire?

Összeütött egy csirkesalátát, s tálcára pakolva belekuporodott a kanapé kényelmébe. Újra magához vette az irományt, egy mozdulattal elválasztotta a fotót a dokumentumtól és az asztalra dobta, aztán olvasgatni kezdte az információkat.

– Nem a vérszerinti testvérem… – foglalta össze, megkönnyebbülten sóhajtva. – Akkor nyilvánosan is utálhatom – morogta az orra alatt, s tovább olvasott. Mikor a végére ért, a fénykép felé nyúlt, de aztán visszahúzta a kezét, csak messziről nézte.

– Nicolas Greniel – morogta a nevet, biggyesztette az ajkát. – A Nicolas nem rossz név, de a Greniel… Pf! Béna. – Felpattant a kanapéról, s a kiürült tállal elindult a konyha felé.

– Nicolas Greniel, Nicolas Greniel – hajtogatta, mint aki szokja a hangzását. – Kitörik benne a nyelvem. Nick… ennyi pont elég lesz neki.

Csengettek, mire meglepetten szaladt fel a szemöldöke. Pillanatnyi habozás után indult ajtót nyitni. A szövetségi ügynök állt az ajtóban egy nagyobb méretű dobozzal.

– Jó napot! Csomagot hoztam.

– Látom – morogta Ashlyn, s első reakcióként akaratlanul félrehúzta a száját. – A postás is maga lesz? – kintebb tárta előtte az ajtót. Újra előjött Ashlynből az a védekező magatartása, ami az idegesítő, szurkálódó megjegyzéseiben nyilvánult meg.

A férfi ráérősen ballagott bentebb, s a kanapé mellé érve pillantása a bontott borítékra és papírokra esett. Ez valamelyest elvonta a figyelmét Ashlyn irritáló viselkedéséről.

– Látom már át is olvasta…

– Igen, de jöhetett volna előbb is az infó – vetette oda Ashlyn szemrehányóan a férfinek. – Majdnem felsültem a munkahelyemen.

– Maga bement? – A nőnek sikerült újra felpiszkálnia az ügynök dühét.

– Miért ne tettem volna?

– Azt mondtam pihenjen nyugodtan!

– Mert az megy parancsra, igaz? – vágott vissza élesen Ashlyn. – Vagy már a vécére is engedélyt kell kérnem?

Timothy arcán látható volt a düh, a dobozt mégis feltűnően óvatosan helyezte a padlóra. Ashlyn tekintetével durcásan követte a férfi mozdulatait, majd felszaladt a szemöldöke, ahogy a doboz megmozdult egy kicsit, miután a szövetségi ügynök elengedte azt.

– Ez meg mi? – vetette oda hanyagul a kérdését Ashlyn.

– Csomag – morogta Timothy, visszafogva ellenszenvét összehúzta szemöldökét. – Mondtam, nem? – Áttapogatta a bőrdzsekije zsebeit, s egy levelet vett elő, Ashlyn felé nyújtotta. – Ez még… megígértem valakinek. – Ashlyn bizonytalan mozdulattal nyúlt a borítékért, s mihelyst az ujjai közé foga, Timothy gyors mozdulattal kapta vissza a kezét.

– Ha elolvasta égesse el – hadarta a férfi parancsolón. Ashlyn a felszólításra a homlokát ráncolva, gyorsan bontani kezdte a borítékot, mintha csak időre kellett volna teljesítenie, amire a szövetségi ügynök utasította.

 

Szia, Ash!

 

Próbálok rövid lenni.

Megígértem Gregnek, hogy kap egy kölyköt Digit fedeztetéséből. Nem igazán szabályos ez az egész, szóval most szabályt szegek…

Abban viszont hivatalból segítettek, hogy a körülményekhez képest megvalósuljon az, amit Greg szeretett volna.

Greg megkereste a szüleidet, és a mellettük lévő házat megvette. A dolgok másképp alakultak… így a házat a szövetség értékesítette, az összeget pedig a számládra utalták.

Carrie is ölel téged.

Boldog és szép jövőt nektek a picivel az új életetekhez!

 

Tod

 

Ashlyn szeméből patakokban jött a könny mire a rövid üzenet végére ért. Kavarogtak a gondolatok a fejében, keze erőtlenül a teste mellé zuhant, aztán a mellkasához szorítva a levelet elindult a mocorgó és tompa morgó hangot hallató doboz felé, közben hol a tenyerével, hol a kézfejével próbálta törölni a könnyeit, hogy lásson is valamit. Leguggolt a csomag mellé, óvatosan bontogatni kezdte, mire hirtelen előbukkant a rottweiler kölyök fekete kis pofija.

– Istenem! – szakadt fel Ashlynből a hangos zokogás. Elengedte a levelet, s mint egy anya, aki megtalálta rég elvesztett gyermekét, úgy ölelte magához az izgő-mozgó kölyökkutyát.

– Köszönöm! – ismételgette suttogva. – Köszönöm!

Timothy kínosan feszengett egy darabig, zavartan kapkodta a tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal felkapta a földről a levelet, s az öngyújtójával meggyújtotta azt.

– Maga meg mi a fenét csinál? – Ashlyn szemöldöke döbbenten szaladt fel, látva az égő levelet.

– Mondtam, ha elolvasta égesse el – mondta határozottan Timothy és a lángoló papírral a kandalló felé fordult, aztán a tűztérbe dobta. Tekintete megakadt Greg és Ashlyn közös fényképén, ami bekeretezve állt a kandalló párkányán.

– Ez meg mi a szar? – horkant fel a férfi, s mielőtt Ashlyn megakadályozhatta volna, lekapta a képet a kőperemről.

– Hagyja azt ott! – emelte meg a hangját Ashlyn, fenyegetőn indult meg Timothy felé, még mindig magához ölelve a kis ebet.

– Honnan van? Megbuggyant maga?

– Azonnal tegye azt vissza!

– Eszemben sincs! A múltjukra semmi nem utalhat vissza! Hát nem érti?

– Greggel együtt jöttünk volna ide, férj és feleség! – ordította Ashlyn. – A férjem nem a múlt!

– Ne ordítson! – Timothy egy határozott mozdulattal Ashlyn szájára tapasztotta a tenyerét, mire a nő megbillentve a fejét beleharapott a férfi kezébe.

– Maga nem normális! – szakadt fel a szövetségi ügynökből.

Ashlyn nem adta könnyen a közös képet, harcolni kezdett érte. Timothyval viszont nem igazán vehette fel a versenyt, a férfinek ő nem volt ellenfél. Elég volt magasba emelnie a képet, közben kiszedte a keretből és azt is meggyújtotta.

– Neee! – ordította könnyek között Ashlyn. Tekintetével követte a lángoló fotót, ahogy a kandalló tűzterébe vitorlázott. Legalább annyira fájt neki a látvány, mint amikor Greg a lövések után aggódva nézett a szemeibe, s ő érezte, ahogy a férfit elhagyta az ereje…

– Ezt most miért kellett? – nyögte térdeire rogyva, még mindig magához ölelve az új kis lakótársát. Belülről feszítette a tehetetlen düh és a fájdalom.

– Felismerhetően rajta volt a Corriel ház! – szuszogta a dühtől a férfi. – És máskor ne ordítozza egyikőjük nevét se! Fogalma nincs, ki hallhatja meg! – adta az újabb határozott utasítást, miközben igazgatni kezdte magán a dulakodás közben megcibált dzsekijét.

– Menjen a francba! – Ashlyn a figyelmeztetés ellenére még mindig kiengedte a hangját. – Takarodjon!

– Nem is leszek itt sűrűn, nyugodjon meg! – morogta a férfi, utolsó mozdulatként visszahajtotta gallérját is.

– Áldom az eszét annak, aki úgy döntött, hogy nem a vérszerinti testvérem!

– Na! Legalább valamiben egyetértünk!

– Így nem kell jóban sem lennünk!

– Helyes! – bólintott rá Timothy, de már ő is megemelte a hangját.

Zengett a ház az ordítozástól.

– Azt hiszem, fogalma sincs a férjének milyen szerencsés, hogy nem kell magával leélnie az életét! – Timothy végigtapogatta a zsebeit, nem estek-e ki a kulcsai, tekintetét körbevezette a padlón. Remegett a gyomra, ahogy uralkodni próbált indulatán, amit Ashlyn hozott ki belőle. Mélynyomóként pulzált a dobhártyája, tompa fájdalom indult el a halántékánál, kicsit beleszédült, pislogva vett mély lélegzeteket, hogy higgadjon.

Ashlyn mellkasába belemartak a szavak, a fájdalom. Hagyta az öléből az ebet a földre csúszni, keze ökölbe szorult, s ahogy Timothy épp feléje fordult már lendült is a karja. A férfit több szempontból váratlanul érte az ütés. Nem gondolta, hogy egy ilyen törékeny nő az öklét használja és azt sem, hogy ilyen erővel. Mivel nem számított rá, kibillent az egyensúlyából, s pár bizonytalan lépés után, de sikerült mégis talpon maradnia. Fekete tekintetét Ashlynébe fúrta. A két ember néhány másodpercig fújtatva szemezett egymással, közben mindkettőjükön több érzelem futott át. Timothy dühe megenyhült, megsajnálta a nőt, aztán el is szégyellte magát, azért ami kiszaladt a száján. Ashlynben a harag és a zavartság vívott harcot. Ahogy nézte a dühös sötét szempárt, mintha Greg nézett volna vissza rá azon a viharos éjszakán, amikor ő makacsul verte az ajtaját… Összemosódott a múlt és a jelen, pislogva kapta el a tekintetét.

– Bocsánat.

– Bocsánat.

– Ne haragudjon.

– Ne haragudjon – hadarta szinte kánonban egymás szavába vágva a két ember.

Tanácstalan zavartságban ácsorogtak egy darabig, kínos feszült csendben, s már mindketten mindenfelé tekingettek csak egymás szemébe ne kelljen nézni.

Tim vett egy hangos, mély lélegzetet, és megindult az ajtó felé.

– Viszlát – morogta az orra alatt, szégyenkezve hajtotta le a fejét, ahogy elment a nő mellett.

– Viszlát. – Ashlyn szinte csak suttogta, beharapva ajkát fordította el a fejét. Lopva pislogott csak oldalra a férfi után. Még hallotta a kocsi ajtajának csapódását, a hangját, ahogy elhajtott. Ashlyn még mindig csak ácsorgott a vegyes felfokozott érzelmek viharában. Karját hol összefonta teste előtt, hol leengedte, alsó ajkát rágcsálta, sűrűn pislogott s most maga sem tudta tulajdonképpen miért, de még azért is dühös volt a férfire, hogy olyan sötét szemei voltak, mint Gregnek. Mintha csak Timothy Corwel tehetett volna róla, hogy a természet ilyennel áldotta meg.