BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Kívánság a Mikulástól

A kis szőkeség most laposakat pislogva kuporgott apja ölében. Kedvenc mesesorozata ment a TV-ben, de csak pihegve, elgondolkodva nézett a semmibe. Apja, a szöszi buksiját cirógatta, fülecskéje mögé simítva láztól csapzott tincsecskéit.

– Mit szeretnél, hogy hozzon a Mikulás? – Próbálta a férfi elterelni lánya figyelmét a betegségről, már amennyire lehetett. Semmi nem maradt meg benne. Pár korty tea, és hihetetlen mennyiségű lötty jött vissza nem sokkal utána.

Pici kezével gömböt formált és apja felé mutatta.

– Olyan gömböt, amiben esik a hó! – Aztán hirtelen: – Jajj! – A kislány felült és ijedt tekintettel nézett apjára. – Azt hiszem megint fostam.

– Semmi baj kicsim! Kimossuk. – A féri egy biztató mosollyal tette le az ágy mellé hat éves lányát, hogy az oda készített bilibe engedje annak folytatását, ami az előbb a nadrágba megindult. Lesegítette a balesetet szenvedett bugyit a kicsiről és elindult vele a fürdőszobába. Még vissza sem ért, mikor hallotta, hogy kislánya újra hány. Lavór, vizes rongy, szőnyegtakarítás, mosás. Hol a kislány alsóneműi, aztán az ágynemű, a szőnyeg. Teát készített, aztán újra takarítás, közben folyamatosan mosni a kicsi alsóneműket, hogy tudjon mit ráadni, hiszen túlzás nélkül még fél óra sem telt el két hasmenéses székelés között.

Így ment ez egész éjszaka, nem sokat aludt az egyedülálló apuka.

Az ágynemű nem szárad olyan gyorsan télen, hatalmas törölközővel próbálta védeni – már amennyire lehetett -, hogy a hányás ne áztassa el az ágyat, ha gyorsan és váratlanul jönne.

Teljesen a karjaiba bújva aludt a pici láztól forró test. Lassan mozdult, felemelte buksiját.

– Apu, azt hiszem hányni, fogok – mondta, s ezzel egy időben meg is tette.

A férfi ösztönösen ültette fel egyik kezével lányát a másikkal már húzta is elé az ágy mellé készített műanyag lavórt. Ahogy a kis beteg megkönnyebbült és visszadőlt az ágyra, tapogatózva mérte fel a károkat. Az ágynemű megmenekült. Azt viszont érezte, hogy az ő fölsője és farmerja teljesen átázott. Óvatosan lecsúszott az ágyról, kezében a lavórral és nekikezdett a takarításnak. A fürdőszobában csatakos ruháit egyenesen a mosógépbe pakolta, aztán beindította, majd egy szál alsónadrágban forró mosószeres vízzel körbemosta a lavórt. Nagyot sóhajtott, ahogy tíz ujjal túrt sötétbarna hajába, majd a megszokott két gyors mozdulattal kiroppantotta nyakcsigolyáit. Csak most villant az agyába, hogy hirtelen nem is emlékszik mikor mérte a cukorszintjét. Sőt! Annyira lekötötte figyelmét lánya, hogy ő maga nem is evett. Csak futó gondolatok voltak, gyorsan konstatálta, hogy nem is éhes, és az álmosságtól eltekintve jól érzi magát. Visszament a szobába, magára vett egy tiszta szabadidő alsót, pólót és a kis szőkeség mellé heveredett.

Reggel folytatódott a gyors ingázás az ágy mellé készített bili és a hány-tálnak használt műanyag lavór között. Közben pirítóst csinált a kisbetegnek és teát, hogy pótolja a szervezetében a folyadék és a táplálék veszteséget. Ahogy a filtert áztatta, vállával a füléhez szorította a mobilját s a gyerekorvossal beszélt.

– Időpontot szeretnék kérni… nagyon beteg, nem akarok ott várni a rendelőben… Rendben… Köszönöm!

A rendelőbe az ölébe vitte be lányát. Apjához bújva kapaszkodott a kicsi lány. Erőtlen volt, szédült a sok hányástól és hasmenéstől. Sírt, hogy fáj a feje, a füle…

– Hát te nem szoktál ilyen lenni! – fogadta a doktornő a kislányt, aggodalmasan pillantva az apjára. – Nem is csodálom, hogy fáj a füle, nagyon csúnya középfültő gyulladása van. De csak a jobb oldalon. Szegénykém! – állapította meg a diagnózist a doktornő, ahogy vizsgálta. Kötőhártya gyulladás, vírusos gyomorfertőzés párosult még a megállapított betegségek mellé.

– Megírom a beutalót a kórházba. Ha holnap sem marad meg benne semmi, akkor kórház, mert kiszárad. Sokat igyon! Ha kijön, belőle akkor is igyon.

Ahogy haza értek a kisbeteget el is nyomta a fáradság, a láz. Apja óvatosan csúsztatta le az öléből az ágyára. Az órát nézte. Fáradtan fújta ki a levegőt, ahogy felállt.

Most adok az állatoknak enni, amíg alszik – villant át az agyán. Magáról teljesen megfeledkezett. Tette a dolgát.

Amikor a kicsi lány nem aludt, teljesen lekötötte. Ruha csere, tea, kis pirítóst, kekszet próbált belebeszélni, hogy egyen. Mesélt neki, filmet néztek, közben lánya folyamatosan ölelte a nyakát, bújt hozzá.

Amikor végre aludt egy kicsit a kis beteg, akkor fogott hozzá azoknak a teendőknek, amiket most a lánya mellett nem tudott elvégezni. S végre felhívta a testvérét - engem -, hogy elmondja, mi van velük.

– Szép Mikulásunk lesz, mondhatom – fújta a hajába túrva. – Te! Nem tudod, hol lehet venni olyan üveggömböt amiben, esik a hó, ha felrázod? – Egy halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán, közben bepillantott az alvó lányára. – Azt kért a Mikulástól! Bár fogalmam nincs, hogy mikor és hogyan fogom megvenni így… Csak a kórházat elkerüljük! Legalább azt! Milyen lenne már, hogy szegény ott várja a Mikulást?! Bár szerencsére ma még nem hányt, remélem, ez azt jelenti, hogy… – Hirtelen megszédült, teli tenyérrel a konyhapultra támaszkodott: – Ó basszus!

Még hallott, de már nem látott semmit. Kört írt le a kezével, hogy kapaszkodót keressen, de csak csörömpölve sodort le a konyhaszekrényről sótartót, tányért, poharat…

Hallottam a telefonban, ahogy tört a tányér, az ebédlőasztalt, ahogy valami mély puffanó hanggal nekizuhant és fülsértő csikorgó hangot adva tolódott odébb a konyha kövén.

Gondolkodás nélkül ültem kocsiba. Oda érve a konyha kövén még mindig mozdulatlanul hevert a bátyám. A telefon két darabra hullott szét, ahogy kiesett a kezéből. Egy gyors mozdulattal visszanyomtam a hátlapját.

Gyorsan követték az események egymást. A szomszéd azonnal átjött vigyázni a kicsi betegre, aki még szerencsére aludt. A mentő is gyorsan megérkezett. A kórházban helyrebillentették. Ott ültem az ágya mellett és legszívesebben leordítottam volna a fejét, de nem voltunk egyedül a kórteremben. Fáradtan, laposakat pislantva nézett rám, és megadón szó nélkül hallgatta korholó szavaim.

– Nem vagy normális! Még jó hogy épp telefonon beszéltünk! Nem gép vagy öreg! Rendben, hogy a lányod az első… aztán pedig te! Ha te kidőlsz mi lesz vele? Se a kutya, se a disznó nem fogja gondját viselni! Nem döglenek éhen, ha nem órára pontosan kapnak enni… te viszont igen!

– Igazad van – szúrta közbe csendesen, megnedvesítve kiszáradt ajkait. – Munyókám?

– Aludt. Nem volt fel. Vettem ki szabit, hazaviszem. Az állatkáidnak adnak a szomszédok, lebeszéltem velük.

És elkezdődtek a kínlódásos napok. Romba dőlt az a vágyam, hogy ha gyerekem lesz, olyat szeretnék majd, mint a bátyámé. Megkezdődött köztünk a harc. A kisasszony közölte velem, hogy engem gyűlöl, mert ő csak az apjára hallgat és nekem rajzolni sem fog, vegyem ezt tudomásul. Összeszorította a kicsi száját és semmivel nem tudtam rávenni, hogy bevegye a középfültő gyulladására írt antibiotikumot. Közölte, hogy az nem finom, és ki fogja hányni, és különben a füle sem fáj már. Határozottan látszott rajta, hogy már elindult a gyógyulás útján, mert kezdett újra a régi önmaga lenni. Hangosan énekelt, amikor telefonáltam, úgy feküdt az ágyon, hogy szép lassan letoljon a lábacskáival. Akkor változott meg minden, amikor telefonon tudott beszélni az apjával. Onnantól hirtelen szót fogadott, úgy aludt el, hogy hozzám bújt, és ellenségből barát lettem. De az addig eltelt két nap egy örökkévalóságnak tűnt!

Ötödike este volt, ő már szuszogott az ágyban. A konyhában kortyoltam a nagy bögre kávém, miközben próbáltam a mikuláscsomagot megpakolni, hogy minden beleférjen úgy, hogy lehetőleg ne szakadjon szét a piros tasak. A bátyám szavai jutottak eszembe, amiket mondott a telefonba. Aggódott, hogy milyen Mikulása lesz a kis szőke ciklonnak. Forgattam a kezembe a gömböt, megráztam és a fény felé a szemem elé tartottam.

Legalább ez sikerült! – sóhajtottam, és beleügyeskedtem a Kinder szelet és a szaloncukrok mellé, aztán betettem az ablakba, és amíg el nem álmosodtam, szörföltem még a világhálón.

Reggel megjegyeztem, hogy én hallottam, hogy az éjjel járkált a Mikulás, mert hallottam a csengőjét. Kikerekedett szemekkel ugrott az ablakhoz, úgy húzta el a függönyt, hogy majd lerántotta a karnissal együtt. Hatalmasra nyílt a szeme, ahogy kihúzta a gömböt a csomagból. Kicsi kezébe vette, magához szorította.

– Pont ezt kértem! – Olyan csodálattal mondta, átszellemült boldog fénnyel a szemébe. Gyereket én még nem láttam, hogy ne érdekelte volna a sok édesség. Hát most őt nem. Fogta a gömböt, felrázta és nézte, ahogy havazik benne. Onnantól bármit is csinált egyik kezében szorította, el nem engedte.

Délelőtt folyamán ismerősök érdeklődtek telefonon a bátyám után, és, hogy most hol van az unokahúgom. Kiderült, megszervezték neki, hogy valóban eljöjjön hozzá a Mikulás. Beöltöztek neki és két lónak még szarvas agancsot is csináltak. Nem tudtam, hogyan is fogadná hirtelen, így beszéltem neki róla, hogy hallgatózzunk, mert most is jár a Mikulás, hiszen hatodika van. Minden zajra ugrott az ablakhoz, húzta a függönyt, énekelte az óvodában tanult Mikulás-dalokat.

Mikor aztán ott állt a hintó mellett, a nagyszakállú előtt, meg volt úgy illetődve, hogy hozzám bújt és súgta:

– Most inkább nem énekelnék.

Ahogy az ölembe fogtam, láttam, hogy könnyeivel küzd, de nagyon felnőttesen tartotta magát. Elbúcsúzott a Mikulás, ő integetett a távolodó hintó után, aztán behúzódtunk a kandalló mellé. Azt hittem, azt vette zokon, hogy volt virgács a csomagban, de amikor rákérdeztem, könnytől csillogó szemmel csak a fejét rázta.

– Akkor mi a baj?

Válasz helyett a vállát vonogatta, forgatta a gömböt.

– Inkább visszaadom ezt, nem is kell – biggyesztette az ajkát.

– Ezt kérted, és úgy örültél neki. Mi a baj?

– Inkább mást kértem volna… mást kérnék…

– Hát azt meg majd legközelebb hozza el.

Befordult a fal felé és halkan sírni kezdett.

– Elmondod, majd hogy mi a baj?

Nem szólt csak bólogatott. Megsimogattam szöszi fejét.

– Holnap haza hozzuk aput is! – újságoltam el neki a hírt.

Felpattant, s ugyanazzal a tekintettel nézett rám, mint amikor a havazós kis gömböt megtalálta a mikulás-csomagban. A nyakamba ugrott, s olyan erővel szorított, amit őszintén nem néztem ki belőle.

– Pont ezt akartam kérni! Pont ezt akartam inkább kérni a Mikulástól!

BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Hazatérő

Zuhogott az eső. Agyam minden gondolatát elfoglalta a kutyám, ahogy sietve szedtem a lábam hazafelé. Pár lépés és már nyitottam a kaput, tekintetem a kennelben Nestort kereste. Mindig a kerítésre ugorva várt, hogy aztán mikor odaérve beletúrtam a nyakán vastag bundájába, mancsaival átölelte a kezem és összedugtuk a fejünket. Az egyetlen olyan kutyám volt, akinek a legnagyobb természetességgel adtam köszönés képen egy cuppanóst a buksijára. Az első pillanattól, fogva mikor kölyökként a szemembe nézett, olyan érzés fogott el, mintha pár éve elhunyt apám nézett volna rám. Hatalmas dög volt, kaukázusi-juhász, medveölő. Fekete bundájú, fehér cirkalmas háromszöggel a nyakán. Hozzá illő nevet akartam, és olyat, ami nem minden kutyának van… a neten akadtam rá, azonnal megfogott a hangzása: Nestor. És a jelentése is tetszett: hazatérő. Mivel előző kutyám köszönés nélkül lelépett, úgy gondoltam ő majd hű lesz a nevéhez, és bárhová is kóborolna el esetleg, akkor is haza majd.

Most nem várt. Vagyis nem úgy, mint szokott. A kennel bejáratának vetett háttal feküdt mozdulatlanul a zuhogó esőben. Egy hete, hogy észrevettem: kedvetlen és enni sem akar. Három nappal ezelőtt állatorvosi rendelőt kerestem a neten a közelben és fel is hívtam. Az átirányított az éppen ügyeletben lévő dokihoz. Az orvos kijött, megvizsgálta, azt mondta egy jelentéktelen vírus, adott neki két ampulla injekciót. Azt mondta ettől majd elmúlik a hányása, és két-három nap múlva már rendbe is jön. Ma volt a harmadik nap. Tegnap tényleg láthatóan jobban volt, mert már nem hányt, beleszagolt az ételbe is, és lassan de sétálgatott…

De most?! Élettelen kupacként hevert. Leengedtem kezemből az esernyőt a járdára, és egyenesen mentem hozzá. A kennel vaskapuja és a bejárati ajtó szinte egyszerre nyílt. Az erőtlen test a lábfejemre csuklott, csak homályosan nézett a semmibe. Lehajoltam hozzá, kezemmel a bundájába túrtam. Egyenesen a szemembe nézett, ahogy lassan felém fordította a fejét. Láttam, hogy nagyon nem jól van. Barátnőm az ajtóban állva figyelt minket aggódva, karját fázósan fonta össze.

Lázasan dolgozott az agyam, minden más megszűnt a számomra. Felegyenesedtem, egyre nyújtottabb lépésekkel tartottam a lakás felé. Kettesével fogyasztottam a teraszra vezető lépcsőt, szó nélkül kerültem ki az ajtóban ácsorgó barátnőmet. Ő csak csendesen annyit mondott:

– Pedig jobban volt. Reggel evett is!

A szobába érve a kezembe eső első pokrócot felkaptam és rohantam vissza négylábú barátomhoz. Ráborítottam a pokrócot, belecsomagoltam, felnyaláboltam a sártól és esőtől csatakos testet. Felvittem a teraszra, hogy ne ázzon tovább a sárban. Leültem mellé, szólogattam, közben minden gondolatom azon volt, hogy hogyan tovább? Nem érdekelt, hogy már én is eláztam, a munkába járós cuccom is sáros és vizes volt rajtam. Tehetetlennek éreztem magam és akaratlanul pár évvel ezelőtt lejátszódó események jutottak eszembe, amikor az apám telefonon kért segítséget, hogy nem jól van. Szinte pont így találtam rá.

– Teljesen átáztál, meg fogsz fázni – mondta halkan, felettünk ácsorgó barátnőm.

– Ki nem szarja le?! – szakadt fel belőlem akaratlanul. Meg is bántam, ahogy kimondtam, nem akartam durva lenni. Főleg nem vele, hiszen látszott, hogy ő is aggódik.

Fél kézzel a kutyát tartottam, másik kezem a farmerdzsekim zsebében kutatott a telefonom után. Újra hívtam az állatorvosi rendelőt, akinek még első hívásomkor elmentettem a számát. Elhadartam a kutyám állapotát, elmondtam, hogy három napja már beszéltünk.

– Akkor az ügyeletes doki injekciót adott neki és azt mondta három nap és jobban lesz. Nincs jobban! Nagyon nincs! Magatehetetlenül csak fekszik.

– Hozza be. Ott nem tudom ellátni. Az elmondása szerint komoly baja van, infulziós kezelésre van szüksége.

– Nincs kocsim. – Most először sajnáltam, hogy nem autóm van, hanem motorom.

– Sajnálom. Próbálja meg valahogy. Egy ismerős talán?

Cikáztak a gondolataim.

– Rendben, köszönöm – motyogtam, azzal kinyomtam és újra tárcsáztam. Gábor barátomat hívtam, akivel mellékes keresetként hangosítani jártunk. Azt már alapból eldöntöttem, hogy csomagtartóban nem fogom rakni a beteg kutyámat! Gábortól azt a kurta választ kaptam, hogy ő ugyan ivott már, de a barátnője épp nála van, tankolnak és húsz perc itt is lesznek.

Óráknak tűntek a percek. A barátnőm szegény már egy szót, sem mert szólni, csak gondterhelt tekintettel kitartóan, aggódva ácsorgott felettünk. Én meg a kutyámra borulva, egyfolytában csak azt hajtogattam:

– Itt ne hagyj! Hallod? Kitartás haver! Hallod? Nyisd ki a szemed! Dokihoz megyünk! Meggyógyulsz! Hallod?

Gábornak eszébe sem jutott a csomagtartó. A legnagyobb természetességgel nyitotta nekünk a hátsó ajtót, és vékonyka törékeny barátnőjével az ölembe csúsztatták a súlyos, csukladozó, pokrócba csavart testet.

Már elindultunk, mikor újra hívtam a dokit.

– Sikerült, úton vagyunk – hadartam.

– Rendben – kaptam a kurta választ.

 Az úton végig az előbbi szavaimat kántáltam neki. Ő meg olykor megpróbálta megemelni a fejét, rám nézett, és úgy tett néhány erőtlen nyalogatásra kísérletet, mintha még ő nyugtatott volna: „Semmi baj, kibírom”

A karomban a kutyámmal érkeztem a kicsi és zsúfolt rendelőbe. Volt ott kutya, macska, nyúl, hörcsög… Barátomék, a bejárati ajtóban maradtak. Együtt érző pillantással szorítottak nekünk helyet a padon a várakozók.

Nyílt a rendelő ajtaja, és senki nem mozdult, minden tekintete szinte egyszerre ránk szegeződött.

– Menjen – mondta egy férfi.

Ahogy beléptem az ajtón még azt is hallottam, ahogy a nyuszijával érkező kislány kérdezte az anyját:

– Mi baja a kutyusnak?

– Nem tudom kicsim, de biztos nagyon beteg.

Az orvos alaposan megvizsgálta. A gyomrát nyomkodta, nézte a szemét, orrát, száját, aztán lázat mért. Ahogy kihúzta a kutya végbeléből a lázmérőt az véres volt.

Tudtam, hogy rosszat jelent. Voltak emlékeim róla, gyerekkoromból. Akkor egy kaukázusi-németjuhász keveréket kaptam és ugyanezek a tünetek miatt hívtunk hozzá állatorvost. Másnapra vége volt.

– Nagyon rossz állapotban van. Nagyon gyengült. – a doki megmozgatta a hasát, mintha víz lötyögött volna benne – Hallja? Vér. Parvo-vírus…

– Meggyógyulhat? – szegeztem neki a kérdést. A lényeg érdekelt, a végeredmény, az hogy hogyan jutunk el odáig. Bármit vállalok, ha kell! Ezt eldöntöttem.

– Van esélye?

– Nagyon kicsi, még kórházi körülmények között is.

– Mennyi?

– Tíz vagy húsz százalék. Nagyon legyengült, és infulziós kezelés kell minden nap. Be tudja hozni?

– Megoldom! Mit kell tennem?

Tíz vagy húsz százalék? Nekem 2% esélyem volt az életre mégis élek! Semmi bajom! Neki ettől sokkal több!

Szinte lüktetett az agyamban a gondolat, valósággal szárnyakat kaptam tőle.

A doki közben két injekciót is adott négylábú barátomnak. Sorolta, miket. Láz és fájdalom csillapítót, egy erősítő koktélt, aztán rákötötte az infulziót, a kis tasakot pedig a kezembe nyomta és beigazította a karomat, hogyan kéne tartanom.

– Tizenöt perc alatt lecsöpög – mondta egy biztató halvány mosollyal.

– Rendben, kibírom addig. – Megjelent az én arcomon is az első erőtlen mosoly. Reményt láttam. Biztos kezekben volt, szakképzetten ellátták, Agyam már azon járt, hogyan fogom megoldani a minden napi bejárást, hogy megkapja a többi infulziót is.

Cirógattam vastag bundáját, láthatóan több élet volt a szemében. Emelgette a fejét, meg-megnyalta a kezem, ahogy simogattam.

A kocsiban hazafelé kicsit élénkebb volt, próbált volna jobban hozzám bújni, igazodott. Gábor barátommal közben lebeszéltem, hogy holnap ugyanebben az időben be tud minket vinni. Haza érve egyenesen az ebédlőbe vittem pokrócostól. Bevackoltam az ebédlőasztal alá. Félkönyékre támaszkodva mellé telepedtem. Barátnőm forró teával várt már minket. Nestor kamillateát kapott, és jó erős fekete teát. Mindketten hozzá fogtunk teázni. Bundás barátom első lendülettel mohón ivott. Hogyne, hiszen pár napja koplalt és most láthatóan jobban volt. De mohósága megbosszulta magát, mert pár másodperc múlva a tea visszaköszönt.

– Lassabban, hé! – Egy törölközőt nyomkodtam a pofája alá, ne a visszahányt teába feküdjön. Nagyon gyenge volt.

Barátnőm sűrűn nézett az órára, engem valahogy nem érdekelt mennyi az idő, és az sem, hogy holnap munkába kell mennem. Kényelembe helyeztem magam kutyám mellett. Elszundított. Élettársam megértőn magunkra hagyott, bár olykor ránk nézett mi újság velünk.

Vagy egy órát pihentünk nyugalomban, mikor Nestor felébredt. Emelgette a fejét, közelebb toltam a teát hozzá, de nem ivott, elhúzta a pofáját. Nyeldekelt, és néha meredt tekintettel nézett.

Kiment a fájdalomcsillapító hatása – jött a felismerés. Fájdalmai voltak. Hogyne lettek volna, hiszen átvérzett a gyomorfala.

A fájdalom egyre erősebb lehetett, mert éreztem, ahogy minden izma néha görcsbe rándult, de hang nélkül tűrte. Kinyújtotta végtagjait, remegve megfeszült, aztán ernyedt, de még mindig nem jött egy hang sem ki belőle.

– Hello haver! Nyugi! Hello! Itt ne hagy nekem! Hallod? Te ne! Meg ne merd tenni! Hallod? – ismételgettem, ahogy láttam, hogy szenved. Közben elhatároztam, hogy nem megyek dolgozni, szabit kérek.

Újra az apám jutott az eszembe… ahogy a mentőben fogta a kezem… ő sem szólt…

Kijött az első elfojtott halk kurta nyüsszentés… tett néhány mozdulatot mintha futna, aztán újra mereven kinyújtotta végtagjait, megfeszült, beleremegett… mintha még a fogait is összeszorította volna…

– Szenved – hallottam barátnőm elcsukló hangját mögöttünk. Fogalmam nem volt mióta állhatott ott. Szeme könnytől csillogott.

Lelkiismeret furdalásom lett. Először villant át az agyamon, hogy lehet el kellett volna engednem, ott a rendelőben. Fájdalommentesen elaltatta volna…

 Aztán jött azonnal a tagadás:

Azt mondta 10-20 % esélye van! Több mint nekem volt? Rólam se mondtak le? Én miért mondtam volna le róla? – lázadtam belülről, mintha két ember vitatkozott volna bennem.

– Itt ne hagyj! Hallod? Te ne!!! – újra megfeszült, elfojtott remegő nyüszítés és lassan elcsuklott a feje a kezemben, üveges szemmel meredt a semmibe.

Szégyen, nem szégyen, patakban folyt végig a könnyem az arcomon és legszívesebben ordítani tudtam volna. Mérhetetlen harag volt bennem. Haragudtam a dokira, haragudtam magamra, és négylábú barátomra is, hogy itt hagyott.

Barátnőm kezébe temette arcát, elfordult és valósággal kimenekült az ebédlőből.

Apámat láttam benne és szinte úgy is veszítettem el. Mindkettő a karomban hagyott itt.

Betakargattam a pokrócba, lassan felemeltem, és elindultam vele ki. Ahogy hátra bicsaklott a feje, alig nyitott szájából a fogai között vékonyan szivárgott a vér. A doki szavai jutottak eszembe:”– Hallja? Vér.”

Miután eltemettem, és visszatértem az ebédlőbe, élettársam már feltakarított. A fertőtlenítő szaga még erősen ott volt a levegőben és még fel sem száradt a kő sem.

Hol az órát néztem, hol a helyet ahol eddig a kutyám a karjaimban töltötte utolsó perceit. Cikáztak a gondolataim. Nem volt értelme aludnom, hiszen lassan kelhettem dolgozni, indulni. Még mindig a sárcsatakos cucc volt rajtam.

Nestor.

Jelentése: hazatérő.

Hazatért.

ŐRZŐK FALKÁJA - 9 - Álcázott ellenség

Anskar, egy medált forgatott az ujjai között, miközben hallgatta Talant. Féltestvérem elég sok információval tudott szolgálni. Közben kavarogtak a gondolatok a fejemben és próbáltam összepakolgatni az események puzzle-darabkáit. Egy rakat kérdés kavargott a fejemben.

Milyen régi is lehet a festmény a falon? Jesszus, akkor Talan, vagyis Alden mennyi idős is? Orzonról nem is beszélve! Én negyvenes éveiben járó férfinek tippeltem, mikor a Dokit fenyegette. Ezek szerint, viszont ő is jóval több volt annál! Tehát elég misztikus nép lehet ez a Laignach Faelad is, mert tagadhatatlanul hosszú életűek ezek szerint, hacsak el nem választódik a fejük a nyakuktól…

– Egy druida volt Orrzonnál. Ő adta a megbízást, a lányod megölésére – mondta Talan. Megosztott velünk mindent, amiről csak tudott. Figyeltem a mozdulatait, ahogy beszélt. Lényegesen lazább volt, mint amikor a pincéből felhoztam. Viszont már nem éreztem rajta a bűzt! Ezt haladásnak tekintettem, a civilizálódás útján.

– Amyt, miért? – szaladt ráncba a homlokom, de még emlékeztem mikor megéreztem a húgom sebeit. Anskar otthon sem volt, csak később érkezett.

– Mert azt akarta, hogy szenvedjek. – apánk az orra alatt dünnyögte a szavait.

– A Dokit miért fenyegettétek? Miért akartátok a kutatások eredményét? – Egyre értelmetlenebb volt számomra, hogy nevelőapám miért volt célpont nekik.

Talan úgy meredt rám, mint aki nem értette a szavaimat.

– Mi nem akartunk tőle ilyet.

– Orrzon megfenyegette a parkolóban. Később pedig, az otthonunkban már várt rá!

Testvérem arcán gúnyos mosoly jelent meg, miközben kényelmesen megvetette a hátát a súlyos faragott székben.

– Ezt mondta? Ezt mondta neked, hogy a kutatások kellettek neki? – Széttárta a kezeit. – Miért kellett volna a Laignach Faeladnek egy értelmetlen kísérlet eredménye? Ugyan minek? – Egy lekicsinylő fintort vágott. – Mint mondtam a dokid, egy nagy szarkeverő volt és össze-vissza hazudozott.

– Ha nem ezért, akkor miért fenyegette meg?

Talan tekintetét az enyémbe fúrta. Nem válaszolt azonnal, mintha azon gondolkodott volna, hogy elmondja-e.

– Nem fizetett – mondta a szemembe a szavait, amire megakadt bennem a levegő. – Tartozott! Évek óta!

Döbbent csend ült a szobára.

Az emlékeimbe kutattam. Milyen akciójuk volt még ellenünk a Laignach Faeladnak. Bár nem hittem volna, hogy Bryan bármikor is ártani akart volna nekem. Mire bérelhette fel őket?

– Arra adta a megbízást, hogy hozzunk ki a pincebörtönéből egy ulfhednart.

Kiszáradt a szám. Gondolatok cikáztak az agyamban. A megérzésem! Tudta! Bryan tudott róla, hogy ki volt a pincében! Akkor mégiscsak tudott a pincéről!

– Ezért szegeztétek a konténer falára?

– Nem – a válasz rövid és határozott volt, megrázta a fejét.

– Akkor miért?

Talan vállat vont.

– Azt igazából nem tudom, az megint a druida megbízása volt.

– Egy közönséges halandó, miért volt útba egy druidának?

– Azért amit tett – vágott közbe hirtelen Anskar, ahhoz képest viszont lassú, látszólag nyugodt mozdulattal a faragott asztalra könyökölt, közben tovább forgatta az ujjai között a medált. – Az a druida megtudhatta, hogy ő intézte a szabadulásomat. Esetleg, ki tudja miért még? A doki több vasat tartott a tűzbe egyszerre. – A kelta farkas vállat vont.

– Ugyanaz a druida volt, aki ellened felbérelt minket – folytatta Talan, fejével felém bökött. – Azt mondta, már nincs erőd, ő elintézte.

A felsőmön keresztül végighúztam a tenyerem a tetováláson. Ahogy a gondolatok és az emlékek kavarogtak a fejembe, valami azért szöget ütött benne.

Honnan tudták, hogy akkor, ott leszek abban a kocsmában? Úgy tünt, mintha vártak volna! – agyam zakatolni kezdett, kúszott fel bennem az adrenalin.

– Téged miért nem akart kinyírni? A fiam vagy, akit egyszer már megpróbált legyilkoltatni – kérdezett közbe Anskar.

– Talán, mert nem tudta ki vagyok. Négy ember tudott arról, hogy a fizetségül kapott babát kicserélték a halva született gyermekkel. Orrzon, az asszonya, a kuruzsló meg Damarion.

– Damarion? – kérdőn néztem rá. A puszta név nem mondott sokat nekem, de senkinek a helyiségben.

– Orrzon után az első. Olyan, mint a farkasoknál a béta – magyarázta Talan.

– Orrzon meghalt. Te léptél volna a helyébe, igaz?

Kérdésemre Talan bólintott.

– Ezt nem hagyhatta, és kiadta a titkot, hogy nem is vagy Orrzon vérszerinti gyermeke. – Szavaimat újabb bólintás követte.

– Megtűrtek maguk között, hiszen velük, köztük nőttem fel. Viszont, onnantól már csak egyszerű harcosként – mesélte tovább a testvérem.

– Tehát az a druida még nem biztos, hogy tudja, ki is vagy – dünnyögte Anskar, elgondolkodva nézett maga elé. Tekintete a semmibe meredt.

Talan tanácstalanul húzta fel a vállait.

– Nem tudom. Nem hiszem. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mindenesetre nem voltak velem barátságosak, mikor legutóbb visszamentem a faluba – felém sandított –, a verekedésünk után. – Majd lesütött szemmel folytatta: – Azért voltam Codynál a pincében.

– Vagyis neked akarnak fájdalmat okozni azzal, hogy célba veszik a gyermekeidet – állapítottam meg, nagy levegőt véve apámra emeltem a tekintetem. Még mindig a semmibe meredt.

– Neked, különleges figyelmet szentelt a druida. – Talan fejével felém biccentett.

– Nekem?

– Azt mondta meg sem szabad lett volna születned. A természet megcsúfolása vagy. – Mellbe vágtak a szavai, s az is, amilyen hangsúllyal mondta. – Felülírod a szabályokat. – Mintha ő maga is úgy gondolta volna.

– Felülírom a szabályokat? A természet megcsúfolása? – Eszembe jutottak annak a félszerzetnek az utolsó szavai. Ő is hasonlókat mondott.

– Mert, téged teremtettek. Nem pedig két ember akaratából születtél. Egy keresztezett teremtmény vagy.

Fájtak a szavai. Minden egyes szava égetett. Láttam húgomon az együttérzést. Lesütötte a szemét, elfordította a fejét.

Anskar lassan felegyenesedett, kihúzta magát.

– Lehet, hogy keresztezték – kezdte halkan, szinte a levegővel fújta ki a szavait –, de a nekem rendelt társtól született! Az ősi vér az ősi erők törvényei felülírnak mindent!

Kiel tekintetét elkaptam, ahogy kavargó gondolatokkal a fejében engem nézett. Éreztem, hogy Siena és Luna jár a fejében. Látszott rajta, kérdezne. Végül megtörte a csendet.

– Mi van, Sienával?

Anskar homloka ráncba szaladt, bétám és köztem járt a tekintete.

– Luna a neked rendelt társ volt? Nem volt semmi rajtatok. – folytatta Kiel, szemét egy pillanatra sem vette le rólam.

– Attól még szerettem! Meghaltam volna érte! – szakadt fel belőlem. – Fogalmam nem volt, hogy ilyen létezik. Ez a nekem rendelt társ dolog, vagy mi. Őszintén, tiszta szívemből szerettem!

– Siena is veszélyben van? A véred. Ha téged a természet ellen valónak tartanak, akkor az utódaidat is. Ezért támadtak meg minket?

– Meglehet – bólintott Anskar. – Bár erre az esetre nem volt helyes döntés. Bred a házában akart titeket tudni. – Váratlanul értek apám szavai, ahogy a védelmemre kelt. – Én tanácsoltam neki, hogy jobb, ha nem is tudják, hogy van hozzátok valami köze.

Újra csend ült a félhomályban úszó dolgozó szobára.

– Meg kell tudnunk ki az a Druida.

– Azt mondtad a bosszú rossz tanácsadó – dünnyögtem, oldalra pillantottam apámra.

– Nem bosszút akarok – ingatta a fejét a kelta farkas. – Meg akarom védeni az élőket!

– Druida volt a párod. Miért akarta a feleséged és a gyereked halálát pont egy druida? – Hangosan gondolkodtam, mert nem láttam benne logikát. – Mivel haragítottad magadra őket?

– Azzal hogy elvettem egy druida papnőt tőlük. – Talanra emelte a tekintetét. – Az anyád kivételes volt. Értékes! Erős papnő volt. Szüzességi fogadalmat is tett, hogy csak a rendet szolgálja. A szüleinek sem tetszett, hogy miattam ezt felmondta. A rendhez attól még hű maradt, de volt olyan főpap, aki árulásnak tartotta. Gyógyított és látta a jövőt is. – sorolta Anskar.

– Látta a jövőt? – Talan hangjában enyhe gúny vegyült. – És mégis téged választott?

Anskar szemeiben megjelent a döbbenet. Felfogta fia szavait. Vagyis pontosan tudta, hogy vele a halál vár rá, mégis őt választotta. Lehajtotta a fejét, mélyen érintették fia vádló szavai.

– Milyen úton tudunk elindulni? – tereltem a gondolatokat a célunk felé. Megtudni kit takar az ismeretlen druida. Egyben elejét venni annak, hogy apám a gondolataival magába ne zuhanjon.

Kiel, Talanra emelte a tekintetét.

– Te nem tudnád kipuhatolózni, a megbízó személyét?

– Megpróbálhatom…

– Kizárt! – vágtam közbe azonnal. – Damarion kiadta a törzs előtt a személyét. Nem tudhatjuk, hogy nem jutott-e már el az információ ahhoz a druidához is. Öngyilkosságba küldenénk, ha visszamenne oda.

– Ez igaz. – Anskar rábólintott szavaimra.

Talant ez láthatóan nem zavarta, hanyagul rántott a vállán.

– Egy próbát megér. Magától érthetőnek tartanák, ha kérdezősködnék az után, aki megölette a családom.

– Megvesztél? Öngyilkos kísérlet! – torkoltam le. – Te magad mondtad, hogy már akkor ellenségesek voltak veled, mikor a verekedésünk után visszamentél oda.

– Ha akartak volna, már akkor, sérülten, kiszolgáltatva elintéztek volna – fölényeskedett Talan. – Tettem le annyit az asztalra, hogy nem ölnének meg. – Felelőtlen magabiztosággal dobállódzott a szavakkal.

– Nem vagy közülük való Alden. Ne légy benne ilyen biztos, hogy nem ölnének meg, ha valaki ráadásul ezért még fizetne is nekik.

– El akarjátok kapni? – kérdezte Talan miközben kihívó tekintettel végignézett az asztaltársaságon. – Az utódaidat akarja! – Tekintetét Anskaréba fúrta. – Nem?

 A kelta farkas bólintott.

– Hát… – Talan széttárta kezeit. – Állok elébe!

– Már most nem tetszik az ötleted – morogta Anskar. Természetes volt, hogy nem akarta újra elveszteni a fiát, akit pár napja kapott csak vissza.

– Visszamegyek kérdezősködni. Jó csali vagyok. Nem fognak bántani. – Talan magabiztosan vigyorgott.

Elgondolkodtattak bátyám szavai.

– Hosszan és következetesen kell megalapozni. Fel kell rá készülni. – mondtam, közben lassan kibontakozott egy terv a fejemben. – Nem buta az ellenfél.

– Ne becsülj alá, egy ősi druida papot! – Anskar is kezdte megérteni a tervünket.

– Kikről tudhatnak, hogy hozzátok tartoznak? – Talan kérdőn nézett körbe, aztán ő kezdte a sorolást. – Hozzám csak egy nő tartozik, akiről tudnak. Mivel közönséges ember, nem ellenfél.

Zavartak bátyám szavai, ahogy a társáról beszélt. Eddigi furcsa érzésem, figyelmeztető előérzésként robbant bennem. Fizikailag is éreztem, ahogy a mellkasomba ütött. A fejemben már gondolatok kavarogtak, mindenfelé csapkodtak. Félemberként ültem az asztalnál, az agyam másfelé járt. Kicsit távolinak tűntek a hangok.

Amy kezét Kielére tette.

– Többször láthatták velem. Nem tudom tudják-e, hogy ki is ő. – húgom tanácstalanul vont vállat.

Anskar már a terv megalapozásán gondolkodott.

– Sugárzik róla a fenyegetés – morogta az orra alatt – Őt biztos, hogy potenciális ellenfélnek fogják venni, akivel számolniuk kell.

– Rólam is tudnak – szólt közbe Chakor, még a kezét is megemelte, mint egy diák, aki felelni jelentkezett. – Szintén számítani fognak rám, láttak harcolni.

– Amy, Siena és Bred ők célpontok lesznek – sorolta apánk, már hangosan gondolkodott. – Egyben rájuk, mint ellenfél is számítani fognak. Vagyis ha az ő fejükkel gondolkozunk, akkor egy esetleges támadásnál, mint veszélyes ellenféllel számolni fognak Kielre, Chakorra, Bredre, rám és Amyre is. Nem hiszem, hogy őt alábecsülnék.

– Sienáról viszont nem tudják mennyire veszélyes – szólt közbe Chakor. – Ezt ki is használhatjuk.

Fenyegető tekintetemre barátom elhallgatott. Agyilag már csak félig voltam jelen a megbeszélésen, de lányom nevét hallva, újra aktiválódott a figyelmem.

– Pedig igaza van – dünnyögte Anskar.

– Nem fogom veszélybe sodorni a lányom!

– Szerintem, már abban van. – Kiel tekintetét az enyémbe fúrta.

Most először éreztem, hogy nekiugrottam volna bétám torkának.

– Igaza van Bred! – emelte meg apám a hangját. Megérezhette a feszültséget bennem. Nyitott tenyerét felém tartotta, mintha egy láthatatlan erővel próbálna ülve tartani a nehéz faragott székben.

– Nem véletlen támadták meg a falkád. Siena célpont. Olyan célpont a számukra, aki nem tudja magát egyelőre megvédeni – magyarázta Anskar.

– Ezt én nem mondanám. – Chakor karját simogatva szúrta közbe szavait.

– Az akció megalapozása alatt, őt fokozottan kell védeni. Ne ő legyen a gyenge pontunk, egy esetleges pótütőkártya a kezükben. – folytatta apám.

Megértettem a szavait, bólintottam.

– Vator, Sal, Tate, Win és Keyla. Róluk nem tudnak. Nem tudják kik ők és mire képesek. – Anskar végig nézett az asztalnál ülőkön. – Mint ahogy azt sem, hogy milyen kapcsolatban vannak velünk. Felturbózzuk őket. Ők a mi titkos ütőkártyáink.

– Ez az! – Chakor hangja élesen hasított a fejembe. – Mint egy számítógépes játéknál! Van DPS, Tank! Kell a mentőcsapatnak Healer, aki folyamatosan tölti úgymond az életerejüket. Aki gyógyít! – fellelkesedve hadarta szavait, már majdnem kimondta Bia nevét.

„– Hallgass!” – mentális úton parancsoltam Zakra. Felszaladt a szemöldöke, felém kapta a fejét. Nem néztem rá. Az asztal lapját piszkálgattam, mint aki gondolkodik éppen. Ebből ő azonnal megértett.

Amy csak mély levegőt vett, közben megszorította Kiel kezét. Bétám úgy simította végig húgom kézfejét, mintha gyengédségét fejezte volna ki felé, de több volt benne. A tudtára adta, hogy ő is hallotta, ahogy elhallgattattam Chakort.

Anskar lehajtotta fejét, a gondolatait rendezte. Pár percig néma csend ült a dolgozószobára. Talan törte meg.

– Jó ötlet! Van Healerünk? – tekintetét körbevezette rajtunk. – Tud valaki egy használható Healert?

Anskar mélyen szívta be a levegőt, hangosan és hosszan fújta ki. Felemelte a fejét.

– Hát annak híján vagyunk – mondta Talan szemébe a szavait.

Újabb néma percek következtek.

– Nem baj – rántott a vállán Talan. – Megcsinálhatjuk így is! Van elég emberünk, akikről nem tudnak.

– Keyla és Win kölykök – köszörültem meg a torkom. – Nem veszélyeztetem a falkám kölykeit. Ők ebből kimaradnak. Nem harcosok, tanulnak. Még az első vadászatukon sincsenek túl.

– Most mondtátok, hogy … - kapkodta a fejét Talan

– Egyetértek – Kiel, határozottan vágott Talan szavába. – A kölykök kimaradnak! Ők nem is harcosok.

– Vator, Sal és Tate – dünnyögte Anskar, rám emelte tekintetét.

– Megcsináljuk – bólintottam.

Éreztem, hogy a tekintetem fürkészte, aztán újabb mély sóhajt vett. Bólintott.

– Rendben. Megcsináljuk – erősítette meg a szavaimat apám. – Ennyien is elegen leszünk.

Feszített az agyam, pakolgattam össze gondolataim puzzle darabkáit. Chakor lazán ballagott be utánam az ajtón, hanyag mozdulattal lökte be.

– Mi volt ez? – kérdezte. A faragott bárpult mögé vette az irányt. Nyitotta a hűtőt.

– Én is kérek, amit magadnak öntesz – morogtam, hagytam a testem a kanapéra zuhanni. Kényelmesen vetettem hátra a fejem, lehunytam szemeim.

– Whisky? – hangjában éreztem a meglepettséget.

– Ühümmm.

– Szóval?

– Valami nem kerek.

– Miért nem akartad, hogy Biáékat bevonjuk? – Hallottam, ahogy öntötte az italt. Megvártam, amíg odahozta, felém nyújtotta. Csukott szemmel nyúltam az italért, miközben előre dőltem. Már szemben ült velem, mikor kinyitottam a szemem.

– Mert ők lesznek a mi ütőkártyáink!

– Nem értelek. – Chakor szemöldöke felszaladt. – Akkor ott miért…

– Nem kell mindenkinek mindenről tudni – ingattam a fejem.

– Azt, hogy mentálisan leordítottad a fejem mindenki hallhatta. Ki elől akartad titkolni?

Sokat sejtető félmosolyra húztam a szám, belekortyoltam az italomba.

– Biztos, hogy mindenki hallotta? – A szemöldökömet vonogattam, Chakor a tekintetemet fürkészte.

– Talan is bír olyan képességekkel, mint ti. Nem? – kérdezte bizonytalanul, szemében megjelent a gyanakvás fénye.

– Ha Talan a testvérem lenne, elméletileg igen. De aki most velünk volt, ezzel valami nincs rendben – fújtam, rendezgettem a gondolataimat, majd folytattam. – Ha valóban ő Cody társa, hogy beszélhetett róla úgy, hogy csak egy nő, csak egy közönséges ember. Amikor megismertem, nem így beszélt róla.

– És csak ezért?

– Ez késztetett gondolkodásra – bólogattam. – Aztán a többi megvilágosodott.

– A többi?

– Igen! Amikre eddig nem figyeltem eléggé. – Megnedvesítettem ajkam, kiittam a pohár tartalmát és elkezdtem felsorakoztatni barátomnak, amik csak fokozták a gyanúm Talannal kapcsolatban.

– Borzasztó dög szaga volt! – kezdtem. – Mikor ott volt Cody pincéjében, akkor is volt tartása, hihetetlenül büszke, és makacs volt, de nem flegma! Ez az alak ott, flegma volt! – magyaráztam indulatosan. – Azt meg látni kellett volna, hogy viselkedett Codyval. Ő így nem beszélt volna soha róla! A nyakláncához pedig az élete árán is ragaszkodott, most pedig nem viselte!

Chakor egyetértően rábólintott a szavaimra.

– Értelek. Elhiszem neked, te többet találkoztál vele, jobban ismerheted. – Zavartt félmosolyba szaladt a szája. – Azt mondod borzasztó dög szaga volt?

– Igen! – bólintottam. – A grillpartin is éreztem, bár akkor gyengébben, de ugyanaz a szaga volt! Most ezt sem éreztem!

– Aztán fenn a barlangnál. Nem értette, amikor farkasként kommunikáltunk Winnel. Akkor is felfigyeltem erre, csak elsiklottam felette. És most sem reagált arra, hogy rád szóltam.

– Ez igaz. – dünnyögte elgondolkodva barátom, a homlokát ráncolta. – Ezek szerint nem is a testvéred volt most velünk?

– Valami nincs rendben – ráztam a fejem, közben tovább gondolkodtam. – Aki most köztünk ült, biztos, hogy nem ő volt!

– Mióta is látod másnak?

Fogaimmal az alsó ajkam csipkedtem miközben gondolkodtam, az emlékeim között kutattam.

– Amikor négyesben grilleztünk… más volt. Meg nem lehetett volna sérteni egy szóval sem Codyt. És a jellegzetes szaga!

– Büdös? – Zak szája újra mosolyra húzódott.

– Igen. Megmagyarázhatatlanul büdös. Nem tudom mihez hasonlítani – kerestem a szavakat. Kutattam az elmúlt hetek eseményei között, újra értékeltem őket.

– Belemart a lelkembe, amikor kiszakítottam a nyakából a medált. Erre határozottan emlékszem. Napokig! Mikor a pincébe levitt hozzá Cody éreztem a fájdalmát. Ez tudod mit jelent? – Tekintetem Chakoréba fúrtam.

– Volt köztetek vérkötelék – morogta az orra alatt barátom, mire én bólintottam.

– Alakot tud váltani! Farkasként mentetek fel a barlanghoz. Akkor azt hogyan?

– Ugyan! Vannak más alakváltók is! Olvastam már arról is, hogy némely indián törzs sámánja is képes valamilyen állat alakját felvenni…

– Sámán?

Összeolvadt a tekintetünk, éreztem, hogy egyre gondoltunk. A Laighnac Faelad sámánja!

– Azon éreztem volna ugyanazt a szagot – vetettem el ezt a lehetőséget rövid gondolkodás után.

– Én azt is olvastam valahol, hogy a druidák is tudnak alakot váltani – motyogta Zak. – A druida is lehetett!

– Nem kizárt. Ahogy beszélt rólam…

Csend ült közénk pár percig.

– Akkor hol van Talan? Él még? – kérdezte bátortalanul Zak.

Bólintottam.

– Érezném, ha megölték volna. Ebben biztos vagyok.

– Akkor él, de valahol fogoly. Vagyis van egy túszuk, egy lépéssel előttünk járnak.

– Nem, nem járnak! Tudjuk, hogy téglát küldtek közénk! Ők viszont nem tudják, hogy mi erre már rájöttünk! Vagyis olyan információt fog szolgáltatni nekik, amilyet csak akarunk! Lesznek titkos ütőkártyáink Zak! Veronica és barátai. Keyla, Win és… Siena.

– Siena? Azt hittem…

– Igen, Sienna! – bólintottam. – Sienna és a kölykök is már bizonyítottak, hogy meg tudják állni a helyüket, hogy talpraesettek. A lányom sem féltem! Friss alakváltás után, kinyírt közülük kettőt! Itt a felnőtté válás ideje. Az igazi, éles vadászaté, a küzdelemé. Nagyszerű harcosok és vadászok, ebben biztos vagyok!

– Mi a terved?

– Te Sienát készíted fel. Nem lesz nekik feltűnő még akkor, sem ha figyelnek, hisz eddig is ezt látták. Elbohóckodtok nekik az udvaron. Viszont a komoly felkészülést a pincében fogjátok csinálni! Majd átalakítjuk.

– Siena mit fog hozzá szólni?

– Az élete függ tőle! Itt az ideje, hogy ne nyafogjon, hanem bizonyítson! Ismerem. Inkább harcos akar lenni, mint menekülő vad.

– Keyla és Win?

– Keyla két helyről is kaphatja a tudást. Egyszer a falkában, amit amúgy is megkapna, és természetes. Másodsorban pedig itt. Nem lesz feltűnő, ha néha eljön együtt tanulni az osztálytársával. Azt hogy mit? – Vigyorba szaladt a szám. – Nem kell másnak tudnia.

– Win?

– Kiel és Tate alaposan kezelésbe fogják venni. Külső szemlélő azt fogja hinni, omega lett. Megkapja, amit mindig is akart! Egy alapos kemény kiképzést és egy igazi feladatot.

– Értem.

– Mostantól minden fontos dolgot a barlangban beszélünk meg. A barlang pedig innentől sosem lesz őrizetlenül.

Cody járt a fejemben. Úgy éreztem beszélnem kell vele. Csak még azt nem tudtam, mikor tudnék vele négyszemközt beszélni.

– Mindig lennie kell valakinek a barlangban. Talant nem hozom fel többet. Ha nélkülem mégis meglátogatna benneteket, magában vagy akár mással nem maradhat a barlangban! – mindenki kiélezett figyelemmel hallgatta a szavaimat. – Bármilyen indokot is talál ki, én biztos nem fogom felküldeni ide. Sem üzenettel, sem egyebek miatt. Szóval, ha jön, akkor kémkedni akar.

 A fiatalok felé fordultam.

– Viszont eljött a ti időtök!

Win szemei tágra nyíltak a meglepettségtől és az érdeklődéstől.

– Win! Neked lesz a keményebb. Kiel úgy tanít majd mindkettőtöket, mint ahogy egyébként is tenné. Viszont, Tate rád fog szállni és Kiel ebben támogatni fogja.

A fiatal farkas a szemöldökét ráncolta.

– Omegát akarsz belőlem csinálni?

– Nem! – fújtam dühösen.

– Nem érted kölyök? – mordult rá Kiel. – Ha figyelnek minket, azt kell hinniük, hogy így van.

– De ez mögött egy kemény kiképzés lesz neked – magyaráztam tovább.

– Erről rajtatok kívül senki nem tudhat!

– Amy?

– Amy se. Amiről nem tud, azt akaratlanul és a tudta nélkül sem tudják kiszedni belőle.

Kiel rábólintott szavaimra.

Siena makacsul összeszorított ajkakkal hallgatott. Chakor is néma hallgatóság volt, ahogy ismertettem a feladatukat.

– Nem akarok nyafogást, panaszkodást, csak munkát. Rengeteg munkát! – Tekintetem Sienáéba fúrtam. – Az életed, az életünk múlik rajtad. Megértetted?

Bólintott.

– Átalakítjuk a pincét. Lesz, hogy Keyla is csatlakozik hozzátok.

Erre a mondatomra végre felcsillant Siena tekintete.

– És szedd össze magad! – szavaim kemény parancsként osztottam a lányomnak. Pislogott a nagy kék szemeivel, nem ehhez a hangnemhez szokott tőlem. Nem mert egy szóval sem közbevágni. Chakor csak óvatosan pislogott hol rá, hol rám. Láttam rajta, hogy szinte már megsajnálta.

– Minden nap keményen ráállsz arra, hogy alakot tudj váltani! Nincs kifogás és nincs nyafogás! Csinálod!

Bólintott. Nem sírta el magát a kemény szavaktól, nem hisztizett. Rádöbbentem, hogy ez volt az a hangnem, amit igényelt, amire szüksége volt. Tetszett neki, hogy nem cukorbabaként volt kezelve, hanem harcosként.

Megkezdődött a pince átalakítása. Keyla is segített. Előtte persze az utasításom szerint, előbb megmutatták magukat, ahogy rendetlenkedve tanultak a stégen.

Lányom és barátom végre meg bírták állni, hogy ne húzzák egymást. Inkább egymáshoz sem szóltak. Csak abból látszott, hogy egymásnak esnének, amikor nagy sóhajtások közepette hátat fordítottak egymásnak. A legdurvább megnyilvánulás az volt, amikor levegőnek nézték egymást.

Fejemmel intettem barátomnak. Értette a jelzésem. Követett, ahogy elindultam fel a pincéből.

– Nektek hozzak valami innivalót? Limonádé? – szóltam vissza a lányoknak.

– Jó hideget! – emelte meg a hangját Siena.

Zak még forgott vissza, mintha attól félt volna, hogy valamelyik lány követi.

– Kezeld felnőttként – fújtam a tanácsom. Kipakoltam a hűtőből a citromot.

– Felnőttként? – hitetlenkedve tárta szét kezeit. – Tizenhét éves!

– Vonatkoztass el az akárhogyan kiszámítgatott korától. – Mutató újammal megkocogtattam a halántékom. – A gondolkodása nem annyi. Azért lázong, mert nem kezeled egyenértékűként.

– Ha lázong, akkor még kamasz! – vágott vissza Zak.

– Te mit szóltál volna ha, mint a hülye gyereket babusgattunk volna? Emlékezz vissza! Anskar is tisztelte benned a harcost! Nem nevetett ki az összeeszkábált fegyvereid miatt. Az igyekezeted által kezelt. Assasinnek nevezett! Harcos nevet adott neked!

Chakor a szavakat kereste, miközben kelletlenül bólogatott. Kelletlenül dobta szét a kezeit, fájdalmas fintort vágott.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy kezeljem érett nőként!

Eljutottak a tudatomig a szavai. Egy pillanatra összezavarodtam.

– Nem! – szakadt fel belőlem, zavartan kapkodtam a tekintetem, a megfelelő szavakat kerestem. – Nem azt mondtam, hogy érett nőként! Dehogy! Ő még gyerek!

Chakor szemöldöke felszaladt.

– Most mondod, hogy gyerek, akkor miért kéred azt, hogy egyenértékű harcosként kezeljem?

– Érett nőnek lenni gyerek! Ne vitatkozz! Azt mondtam harcosként kezeld nem érett nőkét! – hallottam a szavaim. Számomra is nevetségesen hangzottak. Chakor szája lassan idétlen, pimasz vigyorba szélesedett.

– Meg se szólalj! – morogtam a szemöldököm ráncolva.

Barátom védekezőn maga elé emelte a kezeit.

– Dehogy! Meg sem szólalok! – Arcizmai megrándultak, összeszorította fogait. – Még csak nem is gondolkodom! – Láthatóan vissza tartotta kitörni készülő nevetését.

– Azt meg pláne! – fenyegetőn emeltem fel az ujjam, mint egy tanár. – Nagyon nem ajánlom!

Végszóra jelent meg Siena, egyenesen a bárpulthoz lépdelt. Beszélgetésünk után szembetűnőbb volt rajta a farmer short, és nem csak nekem. Chakor akaratlanul követte tekintetével mindaddig, míg nem találkozott dühős arckifejezésemmel.

Nagy levegőt vett, elfordította a fejét. Kinézett a teraszajtón túlra, mintha valami érdekfeszítőt látott volna meg.

– Mi aztán szomjan is halhatunk tőletek! – morogta Siena, felkapta előlem az üvegkancsót. Ujjai közé két poharat csípett és visszaindult a pincébe.

Észrevettem, ahogy Chakor szeme sarkából újra követte a tekintetével, mire hangosan köszörültem meg a torkom. Figyelmeztetésnek szántam.

– Feszegeted a határaid – morogtam fenyegetőn.

– Akkor sem nyúlnék hozzá, ha az egyetlen lenne – szakadt fel barátomból.

Felszaladt a szemöldököm.

– Nem azért mert… – elharapta mondata végét, majd gyorsan tovább folytatta. – Nem ment el az eszem! Szeretem az életem!

Bevállaltam a veszélyt, hogy megint egy nekem ártó tetoválást kaphatok. De nem volt jobb ötletem, hogy alkalmat teremtsek egy hosszabb beszélgetésre Codyval úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel. Nem akartam bajba sodorni.

– Köszönöm a bizalmad. – mint aki megérezte aggodalmam, szolidan mosolygott rám. Csak egy pillanatra nézett fel a munkájából.

– Remélem Talannak nem lesz gond, hogy veled tetováltatok.

– Nem hinném – rántott a vállán. Hangjában enyhe szomorúságot éreztem.

– Baj van?

– Nem – lebiggyesztette az ajkát. – Semmi.

– Kicsit szomorúnak tűnsz. – Próbáltam elkapni a tekintetét.

Belemerült a munkájába, nem nézett rám. Fóliát vett elő. Azt hittem motívumot rajzol rá. De nem! Írt! Kacskaringós vonalakkal majdnem olvashatatlanná tette, aztán felém fordította.

– Ez tetszik? Jó lesz? – a legnagyobb természetességgel nézett a szemembe. Elolvastam azt az egy szócskát, amivel félreérthetetlenül segítséget kért.

Igenis baj volt! Nem is kicsi!

– Igen – bólintottam. – Jó lesz! Csináld! – Kényelembe helyeztem, magam, még a szemem is lehunytam.

„– Mi történt?”

„– Meghallhat!” – küldte azonnal felém a figyelmeztetést: „– Itt van hátul!”

„– Így nem hall minket!”

„– Dehogynem!”

„– Talan hallana, de az a valaki, aki valahogy a helyébe lépett, az nem!”

Pillanatnyi csend után belekezdett.

„– Ne bízz benne! Csapdába akar csalni!”

„– Tudom.”

„– Akkor nem is mondtam fontos információt.” – Csak egy pillanatra mosolygott fel rám. Nagyon jó színésznő volt. Mozdulatai, egy külső szemlélőnek semmit nem árultak el arról, hogy miről beszélgetett velem.

„– De még mondhatsz.”

– Abby, hogy van? – törtem meg a látszólagos csendet.

Rántott a vállán, rajzolt tovább.

– Sokat melózik.

– Hogy van a karja?

„– Talan más lett, igaz?” – helyezkedtem a fekete bőrbehúzásos döntött fotelben.

– Van, hogy jobb neki. De még mindig néha befáslizza. Gondolom, mikor többet emelgeti a betegeket odabenn.

„– Egyszer azt mondta, bátran bízzak a megérzéseimben. A legjelentéktelenebbnek tűnőket se hagyjam figyelmen kívül.”

„– Ezt mikor mondta?”

„– Mikor kétségeim voltak vele kapcsolatban. A legelején. Hogy működhet ez a kapcsolat.”

„– És most mit mondanak a megérzéseid?”

Cody egy pillanatra felegyenesedett, puha kendővel egy gyors mozdulattal törölte a vért a tintát.

„– Ő nem a társam!”  – jelentette ki határozottan, közben nagy levegőt vett, hátrafeszítette vállait, kiroppantotta a nyakát: – „Nem tudom ki ő, miért néz ki pont úgy mint Talan, de… Ő nem Talan! Nem a társam! Nem érzem a köteléket!”

„– Mióta érzed így? A verekedésünk után mi történt? Részletesen!”

„– Összeszedte magát. Dühös volt. A talizmánért különösen. Azt mondta, egy korcs vele ezt nem teheti. Utánad akart menni, meg akart ölni.”

Túl sokat hallgattunk, beszélgetést kezdeményeztem.

– És kipihente már magát a nővéred, vagy még mindig a munka hőse?

Cody arcán őszinte mosoly jelent meg.

– Jógázni kezdett! Képzeld el! A nővérem jógázik! Hallgathatom tőle a csakrákat meg a nem is tudom milyen tudatállapotokat.

– Ha lemegy alfába meg bétába, akkor csak pihen! – viccelődtem, közben egy pillanatra elképzeltem Abbyt, ahogy különféle testhelyzeteket vesz fel. Mellkasom nehezedett, hangosan fújtam ki a levegőt.

– Tartsunk pihenőt? – Cody szemöldöke ráncba szaladt.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem kell. Miért?

– Azt hittem nem vagy jól – rántott a vállán, aggodalmasan figyelt.

– Nem, semmi baj. Folytasd nyugodtan. – Újra lecsuktam a szemem.

„– Szóval ki akart nyírni?”

„– Igen, de lebeszéltem róla, hogy azonnal utánad menjen. Azt mondta haza megy. Rendbe szedi magát. De a talizmánját nem fogja hagyni.”

„– Hová haza?”

„– Kis település az erdőn túl. Amolyan kis zárt közösség. Egyszer voltam csak nála. Ő sem akart sokáig ott maradni már. Úgy volt összeköltözünk. Azt mondta már nem igazán köti oda semmi.”

„– Értem. Ha rendbe szedte magát, hogy került olyan állapotba, a pincédbe?”

„– Így zörgetett be. Azt mondta alig bírt eljönni. Neki estek, majdnem megölték. Most már egy földönfutó. Se otthona, se a talizmánja, ami a családját jelentette. Meg akart halni. Mintha kicserélték volna, úgy össze volt törve.”

„– És mit éreztél akkor?”

„– Nem gondolkodtam ezen. Ilyennek soha nem láttam. Megrémültem. Rohantam hozzád!”

Nyílt az ajtó, lendületesen fordult be rajta Abby. Könnyű hosszú ujjú felső volt rajta, farmer. A felső anyaga engedte láttatni, hogy nem volt befáslizva a karja.

– Sziasztok! – köszönt vidáman, végre mosolygott. Kifújta frufruját a szeméből, kutatni kezdett a táskájában.

– Szia! Látom, rendben van a karod. Örülök! – Tekintetemmel követtem, ahogy a kis asztalkához ment. Egy zacskó kávét pakolt ki a táskájából, egy doboz cukrot.

– Igen – mondta zavart mosollyal. Felegyenesedett egy pillanatra, lazán összefogott hajából elszabadult tincsét a füle mögé simította. Tovább pakolászott.

– Kösziii a kávéutánpótlást! – Cody a levegőben küldött egy puszit nővére felé.

Olyan érzésem lett, mintha magasfeszültség közelében lettem volna. Még a vibrálást is éreztem. Nem tudtam megmagyarázni honnan jött. Szaporábbá vált a pulzusom, meg kellett dolgoznom azért, hogy lassítsam. Különben változásokat idézett volna elő, ami nem lett volna éppen szerencsés. Bár Cody és Abby is látták már a szemem megváltozni, de ezt most sokkal többnek éreztem. Feszített az állkapcsom, a gerincemben elektromos ütést éreztem végigfutni. Mintha a csigolyáim egy gyors mozdulattal picit eltávolodtak volna egymástól. Megrándult a testem.

Cody szemöldöke felszaladt, rám emelte tekintetét.

– Semmi baj – hadartam, próbáltam mosolyogni, de a szeméből láttam, hogy nem sikerült meggyőzőre.

– Biztos?

– Persze! Biztos!

– Na, sziasztok! Jó munkát! – a felszabadult mosoly újra megjelent Abby arcán. Kezével is intett, könnyed mozdulattal fordult ki az üvegajtón.

„– Meg tudod mutatni nekem, hogy hol van az a település?”

„– Persze. De én nem foglak oda bevezetni!”

„– Nem is kell. Csak mutasd meg!”

„– Rendben!”

Az elfüggönyözött kis hátsó helyiségből úgy botorkált elő Talan, mintha most kelt volna fel. A szemét dörzsölte, nyújtózkodott.

– Hello testvér! – köszöntött és rám vigyorgott. – Tudod! Víz nem érheti egy darabig.

Cody úgy tett, mint aki meg sem hallotta volna a megjegyzést, de éreztem rajta, hogy zavara szinte robbant benne.

– Persze hogy tudom, mire kell egy tetoválásnál figyelni! – tekintetem az övébe fúrtam, visszavigyorogtam.

„– Azért, ezt most mosd át majd sós vízzel. Nem bízom benne.”

„– Én sem.” – Nagyot sóhajtottam, kényelmesen nyújtóztattam ki a gerincem, még mindig vigyorogtam: – „Szándékomban állt. De nem miattad! Kösz, hogy figyelmeztettél!”

– Még haza ugrom, aztán megyek melózni. – jelentette be Talan, Cody fölé hajolt, homlokon csókolta. Tíz újjal fésülte hátra sötétszőke haját, ahogy kifelé indult.

– Sziasztok! – meg sem fordult, úgy intett hátra.

Tekintetemmel követtem. Még hosszan néztem utána, mikor megéreztem Cody bátortalan érintését a karomon. Ujját végigvezette a nem olyan rég megjelent kacskaringós vonalakon.

– Ez mit jelent?

Megnedvesítettem az ajkam. Nem sokáig gondolkodtam, hogy eláruljam-e vagy sem. Végül is nem volt miért titkoljam előtte.

– Azt, amit a tietek is Talannal.

Felkapta a fejét, a szemembe nézett, vegyes érzelmek váltakoztak a tekintetében.

– A társad? – hangja szintúgy megmagyarázhatatlan hangsúllyal csengett.

– Igen.

Beharapta ajkát.

– És milyen? Ki ő? – szemében kislányos pajkossággal érdeklődött.

– Nem tudom – ráztam meg a fejem.

Meglepett kíváncsisággal vonta fel a szemöldökét. Én meg zavart mosollyal vonogattam a vállam, hiszen nekem is abszurd volt a helyzet.

– Itt van, de nem tudom, mitől került rám – magyaráztam. – És azt sem tudom ki az, akin ugyanilyen van. Fogalmam nincs ki a társam.

Befejezésként, valamivel hideg folyadékot permetezett a munkájára. Cody tanácstalanul tárta szét a kezeit.

– Na, én meg a ti világotokban nem vagyok otthon. Nem ismerem annyira a szabályaitokat – rántott a vállán. – De majd figyelem a kuncsaftjaimon, hogy látok-e rajtuk ilyen motívumot. – Még kacsintott is a felajánlott segítsége mellé, arcán meghatározhatatlan halvány mosoly jelent meg.

Akkor volt ilyen, ha tudott valamit, de hallgatott róla. Annyira pedig már ismertem, hogy a titkok a legbiztosabb helyen voltak nála.