TALAN - 27 - Láthatatlan védelmező

Talan farkasként járta a környéket. Mióta kiköltözött az erdőbe és birtokba vette Amarion egykori barlangját, többet járt-kelt négy lábon, mint emberként. Jobban beleolvadt a környezetbe, s minden szempontból praktikusabbnak tartotta. Nem kellett a húst sütögetnie, nem kellet ruhákkal bajlódnia, s az éjszakák is elviselhetőbbek voltak bundában. Összekötötte a kellemeset a hasznossal. Ellátta magát, miközben szemmel tartotta a terepet, úgy, hogy legkisebb feltűnést sem keltett. Mindenki megnyugodni látszott, hogy a veszélyes vadász - Talan Falgaut -, elhagyta Clear Creek-et. McGintynek sem tűnt fel, hogy egy farkassal több vadászik az „erdejében” ahogyan azt az alakváltó mindig is emlegette. Talant egyáltalán nem zavarta, hogy ebben a létformában élte többnyire a napjait. Sőt! Szíve szerint így is maradt volna. Csak Judah McElhanelyvel való újbóli találkozásra ebben az állapotban, egyelőre nem igazán volt felkészülve. Magán viselte összecsapásuk nyomait, s nagyon úgy tűnt, hogy a hegek, míg él meg is maradnak a testén. Még egy olyan találkozást nem akart a több évszázados alakváltóval megkockáztatni, ahogyan az a múltkor végződött.

 Tépte szaggatta a húst az elejtett állatról, sietett jóllakni. Tudta, nem sok ideje van oltania az éhségét. Más ragadozók is vannak a környéken, s ha megérzik a dögszagot, jönni fognak, hogy részesüljenek belőle. Nem akart se medvével se egy másik farkas falkával birokra kelni. Ha csak egy mód volt rá, kerülte az összetűzést magányos farkasként. Ő nem volt egy több évszázados erős alakváltó, s a vezérrel való verekedésük sebeiből sem erősödött még fel annyira, hogy egyedül, egy közönséges farkas alakjában, érdemben meg tudja magát védeni. Kiélezett érzékszervekkel figyelt, miközben sietve falt. Kapkodott, szinte meg sem rágta rendesen a húst, csak nyelte. Volt, hogy másodpercekre bele is szédült, elmerült a táplálkozás élvezetébe. Talan figyelmének ilyen mértékű lankadása pont elég volt a tapasztalt, és szintén éhes, állati alakjában megrekedt klán vezérnek, hogy szinte a semmiből észrevétlenül ott teremjen. Némán, mozdulatlanul nézte az éhes, sebesült farkast, ahogy az kapkodva szaggatta a húst. Talan szobormerevségbe dermedt, mikor megérezte maga előtt, szinte karnyújtásnyira a veszélyes, tekintélyes alakváltót. Fogai között tartva a kitépett húst, védelmezve táplálékát, fenyegető morgással húzta fel az ínyét. Önkéntelen reakció volt, amit azonnal meg is bánt, morgása lassan halkult. Nem akart harcot! Szájában az étellel a földre lapult, s valamicskét odébb csúszott. Csak annyira, hogy azért még elérje az elejtett vadat.

Döntött.

Terve a félelem nélküli, vakmerő megalkuvás volt. Nem szaladt el, hiszen a gyáva meghunyászkodás nem szerepelt a rá jellemző tulajdonságok között. Azt viszont tudta, hogy kihívnia a több évszázados farkast, verekedést provokálnia, az felérne egy öngyilkossággal. Erős idegzetre volt szüksége, hogy terve sikerüljön. Nem mozdult a tetem mellől, nem engedte át teljesen a semmiből ott termett, hívatlan vacsoravendégnek, de a gesztussal azt jelezte: hagyja, hogy ő is fogyasszon belőle. Feszült, kiélezett figyelemmel, szemmel tartotta az újonnan érkezőt, miközben határozott higgadtságot mutatva evett tovább. Óráknak tűnő, feszült percekig nem történt semmi. A farkas csak állt és némán figyelte őt. Talan a gondolatával sem akarta elárulni, hogy ő is több egy közönséges állatnál. Nem is próbált sehogyan sem kommunikálni a farkassal, aki végül lassú, láthatóan óvatos léptekkel közeledett a tetemhez, aztán folyamatosan Talanon tartva a szemét, ő is kitépte az első falatot az állatból. Néma lakmározásba kezdtek, mialatt a köztük lévő feszültség érezhetően enyhült. Talan látta a közös étkezés előnyét is. Már ketten fogják védelmezni az élelmet, ha esetleg más is ide próbálna tolakodni. Csak remélte, hogy az erős, alakváltó farkas az ő oldalán fogja letenni a voksát.

Közben azon kapta magát, hogy gondolatai elkalandoztak, járni kezdett az agya.

Vajon felismert? Rájött, hogy én sem vagyok egy közönséges állat? – elmélkedése közben sűrűn, de csak futtában pillantott fel a farkasra.

A sebeim! Basszús! Lehet, hogy azok elárulhatnak! – A pofáját nyaldosva minduntalan úgy fordította a fejét, hogy kerülje a másik kutakodó, kiveséző pillantását.

Ettem eleget! – döntött végül. Nyugalmat színlelve kinyújtóztatta mellső lábait, s mint aki már jól lakott még végignyalta vérmaszatos száját. Igaz még tudott volna enni, de nem kockáztatta tovább a lebukás veszélyét. Megrázva a fejét, prüszkölt, fordult és megindult, hogy távozzon.

„– Várj!”

Csattant a felszólítás, mire szinte ledermedt, az izmok megfeszültek a testében.

„– Ismerlek?” – kérdezte gyanakvón a farkas.

Talan nem tudta válaszolhat-e, vagy azzal tökéletesen elárulja magát. Némán nézett vissza az állatra, s próbálta kideríteni most melyik személyisége van jelen a klán vezérnek. Mivel elég higgadtnak és kimértnek tűnt, úgy gondolta az, aki féken tartja a másikat.

„– Néma vagy? Nem tudsz beszélni?” – kapta a távozni készülő félvér a további kérdéseket.

„– De, tudok.” – vallotta be végül Talan.

„– Ki vagy?”

Tuti tudja, hogy nem közönséges farkas! – Talan próbálta összeszedni a gondolatait, mit és hogyan tálaljon a bármikor bekattanható meghasadt személyiségű farkasnak. Lassan fordult, tekintetét közben végigvezette a bokrok sűrűjén.

Távolabb valami mozgott!

Figyelme ösztönösen arra irányult. Valaki egyenletes, kimért lépésekkel haladt a fák között. Nem Ginty volt! A vadőr nem így öltözködött! Ezen egy széles karimájú kalap volt, olyan cowboy szerű, hosszú kabát, hátán mintha zsákot vitt volna.

Hát itt a következő megbízott! – jött Talanban a felismerés.

„– Egy vadász!” – sziszegte figyelmeztetőn, s védelmező ösztöne máris bekapcsolt.

„– Vadász?” – az állat úgy kérdezett vissza, mint aki nincs tisztában azzal, hogy milyen veszélyt is jelent számára a nevezett személy.

„– Fuss! Elterelem a figyelmét!” – utasította a farkast Talan, s már fordult is, hogy tegye, amire felesküdött. Megfeszültek az inak, rugalmasan lökték az izmai, mint a nyíl olyan sebesen száguldott a vadász irányába, hogy felhívja magára a figyelmet. Cikázva kerülte ki, s rohant tovább.  Hallotta a férfit káromkodni, aztán azt is, hogy eldobta a zsákját, s ezzel konstatálta: sikerült, amit akart. A vadász rá figyelt. Azt pedig már csak remélni merte, hogy a farkas alakváltó addig elillant egy egészen más irányba.

Talan random módon futkosott még egy darabig kellő távolságban, hogy a férfi elveszítse őt szem elől, aztán visszament és bóklászott abban a körzetben, ahol utoljára még észlelte. Most már szándékosan kereste az idegent, követni akarta, kifigyelni, hogy hová igyekszik, hol fog majd megszállni.

Megcsapta orrát a szag, amit keresett, s a nyomába is lódult. Tudta, hogy sem nyomkövetésben, sem rejtőzködésben az ismeretlen vadász - bármennyire is lehet tapasztalt -, nem versenyezhet vele. Nem is sokára már nem csupán a szagát érezte, de látta is. Felvette a férfi ritmusát és nyugodt, puha léptekkel követte a bokrok sűrű ágainak takarásában. Ő tökéletesen látta a vadászt, aki viszont nem is vette észre, hogy valaki követi.

Egy erdő melletti házhoz ment, amihez elég nagy udvar tartozott pár jószággal. Nagyobb termetű kutya is volt az udvaron - s bár láncon -, Talan nem kockáztatta meg, hogy a házőrző észrevegye őt. Inkább az erdő szélénél maradt, s úgy igyekezett helyezkedni, hogy lássa az ajtót, és a kifinomult hallására támaszkodva próbált több információhoz jutni. Lehasalt és türelmesen várt, hogy a vadász a házhoz érjen és ajtót nyissanak neki. Legalább azt látni akarta ki az, akinél szállást kapott.

A férfi megállt az ajtóban s dohányfüstös hangján nagyot köszönt:

– Szép jó napot mindenkinek! – Aztán fogai között eldünnyögött egy „Bocsánat!”-ot miközben elnyomta a cigarettát az ajtófélfán. – Milyen szépen összejöttünk! – mondta elismerően, udvarias vigyorral az arcán, ahogy átlépte a küszöböt.

Ugyan hányan lehetnek odabenn, és kik? Egy egész csapatot fogadtak fel, akik itt találkoznak? – Talan kíváncsian lapult tovább, türelmesen várt, hogy több információhoz jusson. Hallotta ugyan, hogy benn beszélgetnek, de nem mindent értett tisztán.

– Falls a javából! – kurjantotta elismerően az idegen.

Falls? – Talannak eszébe jutott a részegen fetrengő az ír kocsmájában, aki Deant szidta, és pocskondiázta.

Hát persze! Judah emlékében elhangzott, hogy Avery apja egy vadász volt! A család ezzel foglalkozott! – gondolataiban megzavarta a nyíló ajtó, amin legnagyobb döbbenetére Dean lépet ki.

Mi a franc?! – Pár másodpercig összekuszálódott benne minden, aztán, ahogy első megrökönyödése után elkezdte összepakolgatni tudásának puzzle-darabkáit, felháborodása higgadt.

Hát persze! Dean itt nőtt fel. Talán csak véletlen futottak össze. Tehát valamelyik Falls felmenő ága lehet, azért jött éppen ide. No, kis farkas! Kakaskodhatsz a kedves hozzátartozóval! – jártak a gondolatok Talan agyában, ahogy tekintetével követte a távozó Deant. A fiatal McElhanely borús arckifejezéséből leszűrte, hogy nem igazán örülhetett a rokoni látogatásnak.

Talan eldöntötte, hogy többet fog járőrözni a szurdok és Judah barlangja körül, hogy a vadász figyelmét elterelje a klán vezér rejtekhelyétől, megtartva annak biztonságát a zavarodott vezér számára.

Ha már nagyon éhes volt, csak akkor hagyta el a szurdokot és a barlanghoz vezető ösvényt. Egyébként ott bóklászott, heverészett, akár egy strázsa, aki a vár bejáratát őrzi. Minden mozgásra kiélezett érzékekkel figyelt. Néha azért végigjárta az utat a Falls házig, meg vissza, hogy a vadászt is szemmel tudja tartani, leellenőrizze a mozgását. A macska létforma már bevált, ha gyanú felett akart bárki szeme láttára barangolni a megfigyelni kívánt területen. Így volt ez most is. Miriam, pár alkalom után, már számolt is a kóbor négylábúval, és mindig hagyott kinn neki maradékot, úgy, hogy a házőrző ne tudja megzavarni őt. A vadász is figyelmen kívül hagyta az aranysárga bundájú kandúrt. Talan viszont megállapította Edwinről, hogy durva és érzéketlen jellemmel rendelkezhet. A legtöbbször ittas állapotban tántorgó férfi, néha random módon vagy megdobta, vagy belerúgott a heverésző állatba. Talan sajnálta a kikötött ebet is, akit volt, hogy szíjjal, vagy egy fakaróval ütlegelt. A félvér minden izma megfeszült, ahogy figyelte őket, s legszívesebben nekiugrott volna Edwin Fallsnak. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne tegye. Azzal fogta magát vissza, hogy gondolatban már tervezgette, hogyan fogja ezt mind visszaadni a kegyetlenkedőnek.

Figyelme újra Moises felé irányult, aki a fegyverét tisztogatta, ellenőrizte a működését. Talannak nem volt ismeretlen eme elfoglaltság. Ő is számtalanszor tette ezt.

Bevetésre készül! – konstatálta a félvér, tekintetét végigvezette az eszközökön, megállapodott az egyik folyadékkal teli bödönön, amibe a nyílvesszők áztak.

Méreg! Mérgezett nyilakat fog használni! Ölni akar! Biztosra menni. – Talan nekilódult, mintha a kandúr csupán egy kis simogatásra kényeztetésre vágyna, s körbejárta az edényt, hozzádörgölve a testét.

– Ne azon élvezkedj! – szólt rá morogva a vadász és a lábával odébb lökte a macskát.

Félsz, hogy kiborítom, mi? – Talan engedelmesen ballagott tovább. Úgy gondolta itt már eleget látott. Eszik valamit, mert innentől még kiélezettebb figyelemre lesz szüksége, s erőre, ha közbe kell majd avatkoznia. Márpedig a látottakból kikövetkeztetve, ez a pillanat nagyon a levegőben lógott már. Talan a saját szokásaiból kiindulva, úgy számolta, hogy Moises már az éjjel be akarja cserkészni a zavarodott vezért.

Akkor nem sok időm van! Tankolnom kell! – jött a határozott döntés és már lendült is, s cikázva surrant a bokrok közé, ahol pillanatok alatt eltűnt.

Miután jól lakott, visszatért a szurdokra, hogy szemmel tartsa a zavarodott farkast, aki csak bóklászott, s láthatóan a magány előhozta belőle az emlékeket. Hol elnyúlt a földön, hol elmerengve a távolba engedte tekintetét, mintha csak magában tépelődött volna. Figyelme teljesen máshol járt, nem érdekelte a biztonsága, a veszély. Talan viszont helyette is kiélezett érzékekkel pásztázta a terepet.

Ember létére a legkevesebb zajt csapva, lopakodva közeledett a szurdokhoz Moises, de Talan így is kiszúrta a vadászt. Meglapulva, tekintetével követte, minden izmában megfeszülve felkészült egy esetleges támadásra. Látta a férfinél a fegyverét lövésre kész állapotban tartva. Elhatározta magában, nem fogja hagyni, hogy használja. Ha kell, nekimegy és reggel már csak a darabjait fogják találni a vadásznak, vagy még annyit sem hagy belőle. Gondolataiban újabb zajok zavarták meg. Suttogó hangok, elkapott gondolatfoszlányok.

Alakváltók! – Talan izgatottan kapkodta a tekintetét, kereste az újabb hívatlan portyázókat. A zavarodott farkas semmivel nem törődve a józanság határán egyensúlyozott az emlékeivel. Moises Falls egy éjjeli távcsővel figyelte a bóklászó állaltot.

Talan végre megpillantotta a sötétben a három alakot.

McGinty! Dean! Jali! – elöntötte a tehetetlen düh a felismerésre. – Basszameg, hogy ezeknek is pont most kell itt kóvályogni! Így, hogy védem meg Judahot? Ha nekiugrom egy embernek, Ginty a legnagyobb örömmel fogja szétlőni a fejem.

Remegtek azt izmai a bundája alatt, ahogy jobban az aljnövényzet takarásába lapult. Moises Fallstól nem tartott, hogy felfedezi őt, McGintytől és a két félvér utódtól annál inkább.

Judah pedig mit sem törődve a körülötte dagadó veszéllyel, lassan elindult az ösvény felé, hogy visszavonuljon a barlangjába. Talan nem tudta eldönteni, hogy mennyire jó, vagy rossz fordulat ez, hiszen ha most Moises követi a farkast, megtalálja a rejtekhelyét! Miközben megoldáson zakatolt a félvér agya, hirtelen a sötétből - arról, ahonnan McGintyéket érezte -, egy gyönyörű nőstény farkas ugrott elő, pillanatokkal később morogva követte egy fekete, jóval termetesebb hím.

A rohadt életbe! – szívta a fogai között Talan, aztán rádöbbent, hogy mégis kapóra jöhet a rögtönzött kis műsor, mert Moises Falls figyelme feléjük irányult. Talan tekintete a távozni készülő farkas és a vadász között cikázott.

Gyerünk Judah, húzd a segged haza! Most! Most nem figyel az a nyomorult! Gyerünk! – biztatta magában a klán vezért a félvér, közben izmai ugrásra készen remegtek.

A zavarodott állat viszont megtorpant, mivel ő is észrevette a két farkast valamivel odébb. Lassan abba az irányba fordult.

A büdös francba! – Talan a fejében érezte, ahogy dobolva zubog a vér az ereiben. Moises célzásra emelte a fegyvert, s abban a pillanatban neki döntenie kellett. Nem látott más megoldást.

Egy élet, többet ér, mint a becsülete, az ígérete.

Ez volt a döntése. Pontosan tudta, hogy szinte semmi esélye nem lesz az életben maradásra, és ezzel Semaj Grimmetnek tett esküjét is megszegi, de azt is tudta, ha most lapítva marad, és nem avatkozik közbe, Judah meghal.

Minden izma megfeszült, és a sötétséget átszelő gyilkos nyíl útjába dobta a testét, odébb taszítva a klán vezért. Az oldalába fúródott a nyíl, érezte, ahogy átszakította a bőrét. Tompa, ütésszerű érzés volt, elfojtva nyögött bele, s kezdett elhatalmasodni a testében a zsibbadás.

Nem nem nem nem nem! Nem szabad! Szedd össze magad! – dobolt a fejében, s az alakváltó bundájába mart, hogy tovább védelmezve a testével, maga alá fordítsa. Judah acsarkodva válaszolt a harapásra, aztán megdermedt egy pillanatra a farkasból kiálló nyílvessző láttán. Zavartan, pislogva nézte, aztán tekintetét körbevezette, honnan jöhetett a gyilkos lövedék. Talan nem hagyott időt nézelődni a klán vezérnek. Az zakatolt a fejében, hogy elvinni Moises szeme elől a vezért, mielőtt újra tölthetné a fegyverét. Hogy McGinty előtt esetleg lelepleződött, az már nem is érdekelte.

Isten segíts! – ordított a fejében, ahogy utolsó erejével belekapaszkodott a fogaival a felette álló alakváltóba, s magával rántotta a mélybe.

Mindketten meghalunk! A fejét! Védenem kell a fejét! – összeszedve maradék erejét, ordítva kényszerítette a sejtjeit átrendeződésre. Judahot pedig védekezésre sarkalta a felismerés, hogy nem egy közönséges farkassal zuhan. Veszett morgással, acsarkodva kezdte tépni és marni az alakváltáson átesőt. A két test nekicsapódott egy-egy kiálló sziklának, átfordultak egy facsonkon, ami csökkentette zuhanásuk sebességét. Talan végre újra emberi formában volt, s annak ellenére, hogy a farkas folyamatosan marcangolta a testét, átölelve szorította magához, s próbálta takarni, védeni az ütésektől a zavarodott állat fejét. Érezte, ahogy az éles, méretes fogak a vállgödrébe mélyedtek, ő pedig rászorítva a fejét próbálta ott is tartani, hogy védje, ahogy a sziklák közé a patakba zuhantak. Millió fájdalom hasított a csontjaiba, s már nem volt tovább ereje tartania az állatot. Erőtlenül terül el, kiengedte öleléséből a farkast. Már semmi nem érdekelte. Felsőtestével ívbe egy sziklán, deréktól lefelé a patakban, nem is érezte annak hideg vizét.

Tuti lebénultam! Darabokra törtem. – Futott át az agyán, lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy a sérüléseitől nem érzi a tagjait, vagy a méregtől. Már nem volt képes kontrollálnia a gyógyulást. Erőtlenül csuklott oldalra a feje, a klán vezért kereste, hogy vele mi van. Judah úgy egy karnyújtásnyira mozdulatlanul állt és őt nézte.

Él! Rendben! – konstatálta egy halvány, megkönnyebbült félmosollyal, aztán teljesen elhagyta magát. Nem érdekelte, hogy valaki felfedezi-e szétroncsolódott testét a patakban félig fennakadva egy sziklán.

„– Takarodj! Fuss!” – biztatta a még mindig őt bámuló farkast, csak az ujjait volt képes megmozdítani. Aztán Lehunyta a szemét és várta, hogy beteljesüljön a sorsa, a vég.

Éles fájdalom hasított a vállába, aztán a karjába, megmozdult, mintha rángatták volna. A hatalmas farkas, húzni és vonni kezdte, cibálta a barlang felé a mély sebekből vérző tehetetlen testet, még több fájdalmas harapást ejtve rajta.

„– Megkajálsz? Úgy is jó! Csak legalább várd meg, míg megdöglök.” – morogta magában Talan, egyre kevésbé érzékelve a külvilágot. Érezte, hogy minden lassan, de határozottan tompult, aztán nehéz sötétségbe zuhant.

Nem először tapasztalta már meg a halál közeli érzést.

Megadva magát a sorsának várta, hogy átléphessen…

Hideg volt. Határozottan fázott, amitől szabálytalan táncot jártak az izmai, egész testében remegett. A kimerültség, a sebláz, s hogy csupaszon feküdt a hideg kövön fájdalmas rángatózásra késztette a félvér megtépázott testét. Pislogva nyitogatta a szemét, hunyorgott a sötétségbe. Érezte a hátán a vízfüggöny hideg levegőjét. Nyeldekelve, nehezen kapkodta a levegőt, néha változásnak indultak a csontjai, hogy segítsék a gyógyulási folyamatot, láthatóan hullámoztak a bőre alatt.

„Ettől több kell, hogy megdögölj!” – hallotta Ivan hangját a fejében.

Értem tesó! Még a pokolba se kellek. – konstatálta magában, s csak a tekintetét vezette körbe.

Egy húscafat volt mellette, s valamivel odébb a tekintélyes méretű farkas egy megkezdett vadat marcangolt. Lassan fordult hasra, kezeit a homloka alá húzta. Aztán mégiscsak testtartást váltott, óvatosan, mert a mellkasán tátongó habzó, véres sebek úgy marták, mintha savat öntöttek volna beléjük. Lassan térdelőállásba tolta magát, remegett a karja, még az ujjai is, ahogy a tenyerén támaszkodva tartotta a testét. Nézte a sebeket a mellkasán, a karján, lassan a sarkaira ülve vizsgálgatta tovább.

A farkas csak néha, teljesen közömbösen pillantott felé a falatozásából.

Talan is tagadhatatlanul éhes volt. Teljesen kimerítették a sebek, a küzdelem, a gyógyulás kivette az erőt a testéből. Lassan felnyalábolta a húsdarabot, forgatta a kezében. Farkas alakban nem okozott volna gondot a nyers hús elfogyasztása, de így, emberként, akaratlanul eszébe jutott a kamaszkorában, a börtön falai között átélt szörnyűség, amikor evett abból a lányból. Összeszorult a torka, felfordult a gyomra. Tisztában volt vele, hogy így semmi ereje gyógyulni sem, nem még alakot váltania. Ahhoz ennie kéne. Ördögi kör volt ez, s a szükség nagyúr! Lassan fogai közé vette a húst, és letépte belőle az első falatot. Hosszasan forgatta a szájában, míg végre lenyelte. Végül egyre jobban belefeledkezett éhségének csillapításába, kezdett visszatérni belé az erő. Első jele az volt, hogy fogai megnagyobbodtak, álkapcsa erőteljesebbé válva alkalmasabb lett a nyers hús fogyasztására. Félig állatiassá válva pedig jobban csúszott le a torkán.

„– Az őrzők jelei vannak rajtad. Ki vagy te?” – a tekintélyes farkas lassú léptekkel elindult Talan felé. A félvér lehajtotta a fejét, nem nézett a klán vezér szemébe, feltétel nélküli alázatot mutatva neki. Az evést is abbahagyta, teste mellé engedte a kezeit. Hallgatott. Nem tudta mit válaszoljon. Lehet-e úgy őszinte a tekintélyes alakváltóhoz, hogy ne jöjjön elő annak zavarodott oldala?

„– Azt a mérgezett nyilat nem neked szánták, igaz? Judah McElhanelyt védted!”

Talan lassan emelte a tekintetét, látni akarta a farkas szemét, hogy kivel tud beszélni.

„– Az életedet kockáztattad érte! Miért? Ki küldött?” – szegeződtek neki az újabb kérdések.

„– Judahnak van miért élnie.” – kezdte óvatosan Talan.

„– Mindenkit elvesztett!”

„– Nem! A fia él! Láttam! Tudom mit jelent egy farkasnak elvesztenie a társát… Isten a tanúm rá! McGinty is elvesztette, de vissza tudta magát hozni a fájdalmából! A lányáért! Ott voltam! A tanúja voltam! Judahnak pedig ott van a fia! Ha McGintynek sikerült, Judahnak ne menne?!” – Talan egyre nagyobb hévvel engedte ki a gondolatait. Úgy döntött addig üti a vasat, amíg meleg. Addig bombázza az információval a klán vezér belső higgadt énjét, amíg az uralja az alakváltó testét, tudatát.

Aztán megzavarták a gondolatait az érzékei. Valaki közeledett. Halkan, puhán, de határozottan. Talan megpróbált egyszerre figyelni a közelgő idegenre, és az őt meghatározatlan tekintettel mereven néző farkasra. McGinty nevének említése úgy tűnt, valahogy nem hatott pozitívan az alakváltóra. Már látta a szemében a jeleket, hogy a két személyiség harcot vív egymással.

– Basszameg! – szívta a fogai között, a még igencsak lábadozó félvér. Hagyta kezéből a földre csúszni a húst, s tekintetével megfelelő védelmi állást keresett egy várható támadás esetére. Araszolt, húzta, vonszolta a sérült, félig még érzéketlen testét a sziklafalhoz, hogy legalább a háta védve legyen. A vízfüggönyön túl meglátta egy farkas körvonalát kibontakozni.

Jali! – jött a felismerés. Megint két tűz közé került a döntésével. Ha marad, lebukik a lány előtt, de nem akarta az éppen zavarodottság állapotának határán lévő veszélyes farkassal sem magára hagyni az ifjú őrzőt.

Döntésében segített a mély hasadék a sziklafalban. Hirtelen ötlettől vezérelve oda préselte be a testét, ahogy csak tudta, egyre bentebb.

A zavarodott farkas pedig fújtatva, morogva indult el a barlang másik sarka felé, mint aki éppen gondolkodni vonul félre.

A farkas nőstény óvatos mozdulattal lépett át a vízfüggönyön, s a földet kaparó állatot látva megállt. A klán vezér a válla felett hátranézett rá. Nem úgy tűnt, mintha meglepte volna Jali farkas alakja.

„– Mit akarsz?”

„– Beszélni szeretnék Judahhal!” – mondta a félvér őrző határozott elszántsággal. A tekintélyt parancsoló farkas lassan teljes testével a nőstény felé fordult. Most egyáltalán nem volt barátságos vele.

„– Kiket hoztál rám?” – dörögte eltorzult hangon.

„– Én? Senkit!”

A hatalmas farkas határozott léptekkel elindult Jali felé.

„– Megtámadott! Nekem esett!”

„– Ki esett neked?” – a lány önkéntelenül hátrált, hogy a köztük lévő távolság már csak óvatosságból is, de megmaradjon.

„– McGinty!”

A tragédia éjszakája! – villant Talanba a felismerés.

„– Maximus McGinty, aki a testőrséghez tartozott? Meghalna érted! Soha nem törne az életedre!” – kelt apja védelmére Jaliyah elszánt bátorsággal. A farkas megtorpant.

„– Megölte őt! Abban a házban!” – az állaton már kezdett eluralkodni a zavarodott személyisége. Forgatta a szemeit, amik minden pislantásnál elsötétedtek.

„– Abban a házban? A vadászházban? Ki ölt meg, kit?” – záporoztak az őrző kérdései, amire Talan viszont tudta a választ a megélt emlékekből.

Zavar van benne! Hatalmas zavar! Azt hiszi, hogy McGinty meggyilkolta a társát azzal a vágással! Pedig csak azzal segítette a világra a gyermekét! Hát ezért nem tudott Ginty segíteni rajta! Ezért nem tudott hatni rá! Gyilkost látott benne! Árulót! A társa gyilkosát! Már nem látott józanul, amikor Ginty azzal a vágással megmentette a gyermeke életét! – Talan minden izma megfeszült, hogy Jali védelmére kelljen, ha a zavarodott vezér bármitől indíttatva nekiesne a lánynak. Tisztában volt vele, hogy sokra még nem igen ment volna az erejével, de legalább lekötheti a figyelmét, hogy Jali el tudjon menekülni.

„– Az a ház.” – A zavarodott állat topogva hátrálni kezdett. – „Mindenki meghalt!” – Hosszú, fájdalmas üvöltésre emelte az orrát.

„– Nem!” – vágta rá Jaliyah. – „Nem mindenki!”

A farkas újra a szemébe nézett, morgott, miközben írisze borostyán sárgából, vörösbe színeződött át.

„– Mindenki… meghalt” – fújtatott, a sziklafalig hátrált, aztán egy lendületes mozdulattal a falhoz csapta a fejét.

„– Nem!” – ordította Jali tudata. A harmadik csapásnál, már kiserkent a vér az állat koponyájából.

Talan a hideg, mély résben remegő izmokkal várt a megfelelő pillanatra, hogy közbelépjen. Tudta, hogy ezzel az önkínzással Judah eddig sem végzett magával, tehát remélhetőleg most sem fog. Így Talan, Jali testi épségét, védelmét tartotta előbbre valónak. Várt.

A lány pedig megdöbbentő döntést hozott. Alakot váltott, egy ugrással a vergődő farkas mellett termett, s megragadva a marját elcibálta a véres sziklafaltól. Az állat dobálta magát a szorításában, forgatta a fejét, a fiatal őrző pedig elszántan igyekezett lefogni őt. Talan is ledöbbent azon, hogy a lány tartani tudta őt. Jalinak az volt a szerencséje, hogy nem egy dühös, gyilkolni akaró alakváltóval volt éppen dolga, hanem egy elkeseredett, köztes állapotban megrekedt állattal. Nem másnak akart ártani, hanem saját magának.

„ – Judah! Hallasz?” – szólogatta őt a lány, de a farkas nem reagált a szavaira. Ettől függetlenül azért jöttek Jaliból a szavak, hogy valami csak eljut a tudatáig abból, amiket mond neki. Az állat vergődve küzdött, a lány meg kiabált felé mindent, ami csak az eszébe jutott.

„ – Segíteni akarunk neked Judah! Braydon Dunkin, Max McGinty, én és a fiad is! Dean McElhanely! Judah! Hallod? Él a fiad! Dean! Életben van! Dean a neve!”

Talant ledöbbentették a látottak. A fiatal félvér lány kitartó harca a halálosan veszélyes zavarodott alakváltóval, mély tiszteletet ébresztett benne. Minden idegszálával ugrásra készen figyelte őket.

Ez az! Ezt csak te tudod megcsinálni! Sikerülni fog kislány! Fantasztikus vagy! – biztatta magában Talan, lelkes átéléssel Jalit. Még a szíve is felgyorsult, érezte, hallotta, ahogy a mellkasát verte.

McGinty lányának sikerült úgy felülkerekednie a tusakodásban, hogy leszorította a farkast. Kaparta ugyan a talajt a lábaival az állat, morgott, acsarkodott, de láthatóan és érezhetően ő is fáradt, kezdett kimerülni. A fiatal őrzőt, aztán megtámogatta Adahy, aki újra elő tudott jönni a farkas tudatából, s a kifáradt elme fölé kerekedni.

Fújtatott, egyre erőtlenebbül kapart, pislogott, szemei lassan borostyán barnává váltak. Nyugodt tekintetű, meleg barnává.

„– Rendben vagyok.” – mondta csendesen.

 „– Judah?”– kérdezte puhatolózva Jali. Ő is szuszogott az erőt próbáló tusakodástól.

A farkas hallgatott, csak lihegett.

„– Adahy” – szólította aztán elcsukló hangon, másik nevén a lány. Jali lassan, óvatosan elengedte a szorításból a farkast, aki fekve maradt, még pihegett, kimerülten pislogott.

„– Adahy és Judah egy” – mondta ki az igazságot Jaliyah, amit a zavarodott alakváltónak is el kellett fogadnia ahhoz, hogy vissza tudja magát hozni.

„– Judah” – suttogta a nevét a lány. – „A fiadnak szüksége van rád.”

 A farkas nem szólt, csak feküdt, és lassan a légzése is normalizálódott, ahogy Jali ráhajolt, homlokát az övéhez nyomta.

Talan nem tudott elszakadni a látványtól, bár fogalma nem volt meddig voltak így egymásra borulva, némaságban. A zavarodott alakváltó elviselte, hagyta, hogy vigasztalón hozzábújjon a lány. Már egyenletesen szuszogott, olyan hangot adott ki, mint aki morogva horkolt, amikor Jali óvatosan emelkedett fel róla. Még pár másodpercig mozdulatlanságban figyelte, aztán alakot váltott és puha léptekkel, mintha attól tartana, hogy felriassza álmából az állatot, kilépett a vízfüggönyön keresztül.

Talan még mindig a látottak hatása alatt, némán figyelte távolról a hasadék rejtekéből a lenyugodott, alvó farkast.

Fantasztikus lányod van, Ginty! – ez volt a félvér első gondolata, aztán lassan végigaraszolt a szűk hasadékon, vonszolva sebekkel tarkított gyenge, testét.

Többször peregtek le a szeme előtt az előbb átélt pillanatok, képek, míg kiért a hajnalodó fényre.

Miután visszabotorkált Amarion barlangjának magányába, a táskája mélyén kallódó szerek után kutatott, hogy rásegítsen a gyógyulásra. Most bánta meg először, hogy meggondolatlanul elajándékozta a tapasztalatokat összefoglaló, megörökölt naplót. Most nagy szükségét látta volna. Összeszorított fogakkal kente a sebébe, amit talált, és amiről úgy tudta, segíthet is. Minduntalan a gondolataiba fészkelte magát McGinty félvér lánya.

Mi lenne, ha mégis beszélnék vele? Nem is olyan éretlen! Talán mégis tudnánk együttműködni a cél érdekében! – játszott el a lehetőséggel Talan.

Lehunyta a szemét, lassan, egyenletesen vette a levegőt, mélyre szívta a tüdejébe.

Lorelei! Ugyan mi lehet vele? – csapongtak tovább a gondolatai. Önkéntelenül nyúlt a nyakához a medálért. Valamiért mindig megnyugtatta, ahogy az ujjai között kezdte forgatni az apró farkas fejet.

Talan a bokor aljában lapulva figyelte a vadászt, ahogy az egy növény leveleit szaggatta egy tálkába, majd összemorzsolta. Hozzáöntött valamit, miközben a tűz felé tartva, kevergette, s még tett bele egy másik ismeretlen alkotóelemből is. Végül egy megbontott Whiskys üvegbe öntötte, aminek aztán gondosan visszazárta a tetejét.

Miben mesterkedsz te szemét? Kit akarsz megmérgezni? – figyelte feszülten a félvér a vadász minden mozdulatát.

Moises gondosan elpakolászott mindent, még a rögtönzött tüzet is elkaparta, a nyomát is eltüntette, aztán nekilódult a Falls ház irányába. Talan puha léptekkel, óvatosan, de kitartóan követte. Biztos volt benne, hogy a palackozott italt nem a zavarodott farkasnak szánta a vadász.

Ahogy a házhoz ért, szokásához híven teátrálisan nyitotta az ajtót Moises Falls.

– Majd pont egy farkastól fogok engedélyt kérni, hogy végezhessem a munkámat! – dörögte, azzal bevágta maga mögött a nehéz faajtót.

Dean itt van! – Talan nem csak érezte az ifjú McElhanely jelenlétét, de hallotta is a hangját.

– Játszunk így. Akkor viszont, velem kell megbeszélned!

Talan izgatottan mocorgott az erdő szélénél, szeretett volna többet és jobban hallani, mi folyik odabenn, de a házőrzőtől nem tudott közelebb merészkedni. Elárulta volna őt, hiszen erre volt kiképezve, hogy a ragadozóktól őrizze a jószágot. Ezért Talan nem igazán tehetett mást, csak bizonytalanságban várakozott. A veszélyt most itt érezte, így nem tágított a ház közeléből. Hosszú feszült várakozásban telt az idő, mire dulakodás zaja jött a ház felől. Csörömpölés, üveg tört, Miriam pedig kétségbeesetten kiáltott fel:

– Moises!

Talan minden izma megfeszült, mozdult ugrásra készen, remegtek az inai. Feszült figyelemmel szegezte tekintetét az ajtóra.

– Dean! – hallatszott újra az asszony hangja. – Moises! Mi a fenét csináltál vele?

Dean? Megmérgezte a kölyköt! A rohadt életbe! – robbant a felismerés Talanban, aztán azonnal cselekedett.

Valami ellenanyag kell! – rugóként lökték az izmok, hihetetlen sebességgel száguldott vissza Amarion barlangjához. Csak remélte, hogy van még nála valami, ami most hasznos lehet. Amit csak talált markostól pakolta bele egy kis szütyőbe, aztán alakot váltott, fogai közé vette a fiolákkal teli zsákot és rohant vissza a házhoz. Az ajtót tárva nyitva találta, és most nem érdekelte a kutya veszett csaholása sem. Az eszméletlen Deanen kívül senki nem volt a házban. Az ifjú farkas utód semmi életjelet nem mutatott. Talan alakot váltott, paskolta a fiatal őrző arcát, felhúzta a szemhéját, hogy lássa a pupilláit.

– Meg ne halj itt nekem! Apád most kezdi felfogni, hogy van egy kölyke! Hallod? Tarts ki! Szedd össze magad, kisfarkas! – biztatta őt Talan, miközben sorra bontott pár fiolát és leöntötte az eszméletlen torkán. Masszírozta, dörzsölte a nyakát, hogy nyelésre késztesse.

– Mi a francot rakott bele az a szemét? – morogta dühösen Talan, felkapta az egyik közelben heverő üvegdarabot és szaglászni kezdte, próbálta beazonosítani a mérget. – Sisakvirág – dünnyögte, aztán prüszkölve dobta el, kezét a legközelebbi konyharuhába törölte random módon. – Az apádat akarja, nem téged – motyogta Talan s további fiolákat bontott. – Térj már magadhoz! Szükség van rád! – Paskolta az arcát. A fiatalember szempillái megmozdultak, de még nem nyílt ki a szeme. Talan távolról hallotta, hogy valaki Dean nevét kiabálta.

– A francokat! – sziszegte, s egy mozdulattal mindent, amit magával hozott, kezével a komód alá söpört, aztán macska alakot váltott, s a bútor alá bújva húzta meg magát.

– Deeeaaan! – a fiatal alakváltó medve nagy lendülettel valósággal belecsapódott a padlózatba Dean mellé. Oldalra fordította, és gondolkodás nélkül ledugta az ujját az eszméletlenül csukladozó barátja torkán.

Remek! Most hánytasd ki vele az ellenanyagot! Bazdmeg! – mérgelődött Talan, közben még bentebb húzódott, hogy az ébredező őrző még csak véletlenül se pillantsa meg őt.

Cody nagyon aktívan próbálkozott. Tett-vett, valamivel csörömpölt, ajtó nyitódott és csukódott. Valamit a tenyerébe öntött s leerőszakolta Dean torkán.

– Nyeld le! Gyerünk haver! – biztatta. Aztán némaságban várakozó másodpercek, kínos feszült csend következett, majd pofonok csattanása, ahogy arcon csapkodta barátját az alakváltó medve.

– Gyerünk haver! Szedd össze magad!

Dean végre mozdult, megszorította a lázasan segédkező karját.

– Mi… a... har… – próbált beszélni, pislogott rá. – E’… most… o’an

– Tudom haver! Kathy is ezzel mérgezett meg!

Kathy? – Talan feszült figyelemmel hallgatózott, az eddig szerzett információk darabkái kezdtek összerendeződni a fejében.

– Az apám! – lehelte végre az első értelmes mondatot Dean. – Megöli!

– Nem! Szedd össze magad!

– Oda kell menni! – zajok, Cody segített Deannek felállni. – Uh!

– Tessék! Ez megköti. Jali mondta! – hadarta a fiatal medve alakváltó.

Lassan kitántorogtak az ajtón, Talan egyre távolabb hallotta őket, így előjött alkalmi rejtekhelyéről. Alakot váltott, s hihetetlen iramot diktálva száguldott át az erdőn a barlangig, hogy magához vegye még megmaradt fegyvereit.

Kapkodva öltözködött, aztán félig átengedve sejtjeit állatias énjének akrobatikus ügyességgel lendült és hihetetlen gyorsasággal rohant a szurdokhoz.

Lövések, fájdalmas ordítás, ezeket már messziről nagyon is jól hallotta a kiélezett érzékeinek köszönhetően. Szívét a torkában érezte, egyre nagyobb iramot diktált, nehogy későn érkezzen. Nem törődött a még bele-belenyilalló fájdalmakkal, hiszen a klán vezér okozta sebek nagyon nehezen gyógyultak, még nem volt erejének teljében a félvér. Remegett, folyt róla a veríték, de nem lassított. Már nem érdekelte ki látja meg, ki veszi észre a keletkezett összecsapásban. Megállt, s körbepillantott, egy rövid helyzetfelmérést végezve.

McGinty fájdalmasan ordítva, dülöngélő felsőtesttel tartott egy farkast a karjában, Dean próbálta nyugtatni, aztán a fiatal őrző a másik földön heverő, jóval nagyobb példány mellé térdelt, rövidre tördelte a testéből kiálló nyilakat, szétfeszített pofájába szórt valamit, próbálta lenyeletni vele.

Zörögtek az ágak, Dean és Talan tökéletes reflexekkel szinte egyszerre fordultak a hang irányába. A félvér azonnal felhúzta speciális több nyilat is kilövő fegyverét, ahogy meglátta Edwint, célzásra emelt puskával. Villámgyorsan történt minden. Talan csak egy sötét árnyat látott elsuhanni, aztán már csak annyit, hogy a rokon hiányos végtaggal, ordítva zuhant a földre. Dean épp csak kiköpte fogai közül a leszakított testrészt, Moises elsütötte a fegyverét, mire Max a karjában tartott farkas testére dőlt. A nyilak csak egy gondolattal később hagyták el Talan fegyverét, de így is megtették gyilkos feladatukat. Mind Moises hátába fúródva, azonnal kioltották a vadász életét, aki üveges, semmibe meredő tekintettel, arccal az avarba borult.

Dean fél térdre ereszkedve, már emberi formájában kezeit vizsgálgatta, s ott takarta a testét ahol csak tudta, közben összeszorult torokkal nézett körbe az összecsapás helyszínén. Nem egészen tudta mi is történt vele.

Talan határozott lépésekkel megindult a kis társaság felé, közben hanyagul leengedte fegyverét. Magán érezte Dean értetlen, zavart tekintetét, amivel követte őt, ahogy elhaladva mellette kibújt dzsekijéből.

– Vedd fel – motyogta a vadász, s odadobta a szakadozott ruhájú félvérnek.

– Hát te? – kérdezte döbbenten a félvér farkas, közben felvette a kabátot. – Mit keresel itt?

– Semmit – dünnyögte Talan. – Nyugi, ezért nem kell fizetni. Ingyen vállaltam. – McGinty fölé hajolt, nyakára szorította két ujját. – Hát – szívta fogai között a szavakat –, azt hiszem ez így jött ki jobban.

– Meghalt? – kérdezte döbbent arccal Dean.

– Nem – válaszolta a válla felett Talan. –, de azt hiszem épp az őrület határán volt.

– Igen, mert elvesztette a lányát – mondta fájdalommal a hangjában a fiatal farkas.

– Milyen lányát? – Talan szemöldöke felszaladt, ahogy tekintetével Jalit kereste. – Itt csak egy hím farkas van. – Ahogy kimondta a szavakat, eljutott a tudatáig, hogy az előbb még ő is látta McGinty karjában a másik farkas testét.

– Nincs baja! – szakadt fel hirtelen Deanből, térdre vágta magát McGinty mellett. – Hallod? Jali jól van! – kezébe vette keresztapja csukladozó fejét. – Tarts ki! Küzdj!

– Na – Talan fejével a sérültek felé bökött. –, akkor szedjük össze a mieinket és húzás innen.

Dean óvatosan felnyalábolta apja testét.

– Elbírod? – kérdezte Talan, mire az utód még igazított a fogásán, aztán bólintott.

Cody készségesen medve formában maradva, a hátát tartotta, amíg Talan felküszködte rá McGinty csukladozó testét. Közben mindvégig magán érezte Dean kutakodó tekintetét, aki észrevette rajta, hogy nincs valami jó erőben a rettegett vadászként ismert Falgaut.

– Ne hagyjatok itt – nyögte könyörögve Edwin.

– Nem a bokád szakítottam le, tudsz járni – vetette oda neki a félvér farkas, ahogy elhaladt mellette. Egy darabig még szitkozódott a rokon, de nem törődött vele senki. Dean a kezében tartotta az apját, és még élt! Jelen pillanatban pedig ez volt a legfontosabb.

– Van valakinél telefon? – kérdezte váratlanul Talan, aztán reménykedő pillantást vetett oldalra Deanre.

– A felső zsebembe van – fordult felé a fiatal őrző, mivel az ő kezei foglaltak voltak –, ha csak el nem hagytam közben.

Talan előkotorta a mobilt, aztán felhívta McNultyt.

– Megvan a csomag! – mondta kurtán, mire Dean gyilkosan fúrta tekintetét az övébe. – Visszük a Menedékházba – tette még hozzá, hogy a vehemens farkas utódot is megnyugtassa: apja innentől biztonságos, segítő kezekbe kerül.

Talan megállt az udvaron, még rágyújtott egy cigarettára, amíg a sebesülteket átvették tőlük. Cody már átöltözve jelent meg újra, kocsiba ült és elhajtott. Talan hosszan nézett a távolodó jármű után.

– Jaliért megy – morogta az orra alatt Dean, miközben óvatosan közelített Talan felé. Neki még hatalmas kérdés volt a fejében Falgaut viselkedését illetően.

– Akkor ő jól van, igaz? – fújta kérdését Talan a füsttel, mintha csak mellékesen érdeklődött volna a lány állapota felől. Pedig igenis aggódott.

– Hát – szívta a fogai között Dean –, a sólyombalesetet is megúszta!

Talan szégyenkezve hajtotta le a fejét, értette a célzást. Tudta, hogy a fiatal félvér farkas bizalmát még nem nyerte el. Nagyon nem is bánta. Annak örült, hogy ezt az esküjét sikerült betartania. Most már csak meg kell húznia magát Amarion barlangjában és várnia Semaj Grimmettre.

Braydon Dunkin meghatározatlan tekintettel figyelte őt, miközben McNultyval beszélt. Talan tudta, hogy ő lehet a téma tárgya, de a farkas klán vezér titoktartásában, adott szavában bízott. Egy mélyet szippantott még a cigarettából, aztán a csikket elnyomta a bakancsa talpán, majd random módon pöckölte el. Fordult, hogy indul vissza a barlanghoz, de McNulty utána szólt. Nem fordult vissza, csak megállt, bevárta.

– Ha kell, tudok adni telefont, a simkártya még meg van.

– De nem kell – dünnyögte az orra alatt Talan. – Eldobhatod azt is nyugodtan.

– Őrült vagy!

– Tudom.

– Megtiszteltetés, hogy megismertelek – mondta Talan szemébe a farkas vezér, s nem érdekelte hányan látják, kezet nyújtott annak, akit mindenki hírhedt vadászként ismert.

– Megvesztél? Mit csinálsz? – Talan homloka ráncba szaladt, s egy darabig zavartan nézte a feléje nyújtott jobbot.

– Fogadd az elismerésemet, tiszteletemet és bocsánatkérésemet, amiért félreismertelek. Elfogultan ítéltelek meg.

– Valaki azt mondta, az őrzők szégyene vagyok. – Talan ironikus félmosolyra húzta a száját. – Ilyennel akarsz te nyilvánosan kezet fogni? Aláásod a tekintélyed!

– Az a valaki ugyanúgy nem ismert, mint ahogy én sem, nyilván azért mondta ezt. Nem láttam még hozzád fogható őrzőt.

– Pedig van! – vágta rá gondolkodás nélkül Talan. – Itt van köztetek, szóval becsüljétek meg! – mondta, s hosszas gondolkodás után elfogadta a még mindig feléje tartott kezet. – Jaliyah G. Crabb. Amit képes megtenni az a lány, az nem mindennapi! A saját szememmel láttam. A tiszteletet ő érdemeli, nem én! – Megszorította McNulty kezét, aztán engedte, s egy hanyag intéssel búcsúzott csak, ahogy fordult és indult.

Nem akart hátranézni, így is szorult a torka. Most találta meg a helyét, önmagát, mikor a vég már bármikor bekopogtathatott hozzá.

Azzal, hogy megalkotta a fegyvert, amivel meg lehet őt ölni, és még el is küldte azt annak a személynek, aki a legjobban kívánta a halálát, azzal a végzetét már el is indította.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor talál rá.

TALAN - 26 - Vadászból őrző

Rendezgette az asztalon a McNultytól kapott anyagokat. Volt pár olyan, amit nem ismert, de azokról részletes leírást és információt adott a klán vezér. Megkapta a szükséges paramétereket, az ismeretlen szerek keverési arányait, és az elengedhetetlen tudnivalókat az igen erős, alakváltó farkasokról, akik zavarodott állapotba kerültek bármilyen okból. Hogyan reagálhat a szervezetük az altatásra, milyen dózisra van szükség, hogy üssön, de ne öljön… stb. Talan gondosan méregette ki, ötvözve a saját tapasztalatát és tudását a McNultytól kapott instrukciókkal. Az eredmény érdekében nem volt más választásuk, mint megbízni egymásban. Talan csak annyit kért a klán vezértől, hogy ő a hátérben akar maradni. Nem babérokra vágyik, csupán nyugalomra, hogy hagyják őt békén. Csak addig akarja meghúzni itt magát Clear Creek-en amíg Grimmet személyében el nem jön hozzá a megérdemelt büntetése minden hibás döntéséért, amit hozott és tett eddigi életében.

Megmozgatta ujjait, pár másodpercig némán nézte a vágás nyomát, ami megmagyarázhatatlan módon megmaradt vörös csíkként kettészelve a tenyerét.

Mibe csöppentem? – futott át az agyán, nagyot sóhajtott, aztán hangosan fújta ki a levegőt. A fejét ingatva, saját maga döntését sem hitte el, hogy mit vállalt be. Nem ismert önmagára. Nem érezte a makacs dacot, a dühöt. Higgadtság és nyugalom uralta, megfontolt következetesség. Aggodalom volt benne, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy azt eltervezték, a legkisebb hibalehetőséget is igyekezett kizárni. Hirtelen indulatát, az akaratos tűzet, a lobbanékonyságát valahol, valamikor elvesztette.

Megöregedtem? Kiöregedtem? Mi lett velem? – A belévillanó gondolatok mély barázdákat rajzoltak homlokára. Letett mindent a kezéből az asztalra, tekintetét végigvezette fegyverein, a kikutyult szereken, kimért adalékokon, aztán túlnézett az ablakon a semmibe. Megmagyarázhatatlanul fátyolos lett a szeme. Először jutott eszébe, hogy most úgy érzi, tudna mit kezdeni az életével!

Mégis jó lenne még élni!

De az esküje kötötte, ami nála mindenekfelett álló volt. Azt, amit magában érzett, az elkötelezettség és az esküje, a megrögzött elve, most szemben álltak egymással. Eszébe jutott Judah. A klán vezér, ugyanezt érezheti! Neki is szemben áll az esküje azzal, amit a vérében érez, amit az ösztöne diktálna, hogy tennie kellene. Talán ezért is érezte magához olyan közelinek a vadász, a zavarodott klán vezért.

– Egy cipőben járunk, Judah McElhanely – sóhajtotta félhangosan Talan. – De neked legalább van egy harmadik lehetőség, esélyed. Megoldjuk haver! Téged hazavárnak! Itt a helyed, öregem! – Határozott, biztos mozdulatokkal befejezte az előkészületeket az íjjakon, leellenőrizte a nyílpuska állapotát, aztán fegyverei fölé támaszkodva elégedetten nézett végig munkáján. – Istenem, adj időt, hogy ezt az egy munkát még befejezzem! – fújta, aztán maga sem tudta miért, csak úgy jött ösztönösen a mozdulat a rögtönzött rövid fohász után; vetett egy gyors keresztet.

A szurdoknál helyezkedett el lesben. Itt többször megfordult már a zavarodott farkas. Úgy gondolta, ha még el is véti a lövést, a rejtekhelyéről akkor sem fogja elriasztani. Mindamellett itt volt egy kis tisztásféle, amolyan szabad terület, jó rálátással. Ideális hely volt, hogy elég közel tudjon kerülni a kábító lövedék célbejuttatásához. Már csak a kitartására volt szükség, aminek Talan egyáltalán nem volt híján. Kivárni, nagyon tudott! Annak, a mestere volt!

Mozdulatlanságba dermedve, célzásra emelt nyílpuskával, tekintetével a terepet, az ágak sűrűjét pásztázta. Látásmódját átengedte állatias oldalának, hogy figyelme sikeresebben támogassa őt.

Megpillantotta, aztán egyre határozottabban kirajzolódott a farkas körvonala a bokrok levelei között. Valamit egyértelműen figyelemmel követett. Pár pillanat és Talan is meglátta az állat érdeklődésének tárgyát: Deant. Éppen felért a szurdokra, ráérősen sétált a széléig, nézte a tájat, aztán guggolásba ereszkedve igazgatni kezdte bakancsának fűzőjét.

A francokat! Ezt a kölyköt is pont most kell, hogy idehozza a fene?! – bosszankodott magában a vadász.

Pillanatok tört része volt az egész, olyan hirtelen történt minden, hogy ideje nem volt Talannak átgondoltan lereagálnia semmit. Az agyáig hatolt a dobhártyaszaggató vijjogás, valami őrült sebességgel tartott feléje, Dean feje felett átsuhanva. Ösztönösen húzta meg a nyílpuska ravaszát, elkerülve a madárral való összecsattanást.

Ahogy a sólyom testébe fúródott a nyíl, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, elnémulva zuhant az avarba. Nem ölte meg, még élt! Sebesülten vergődött, erőtlenül próbálgatta a hangját, a szárnyait.

A farkas rugóként pattant fel a bokrok aljából és egy másodperc alatt elnyelte a sűrű.

– A rohadt életbe! – szívta a fogai között Talan s leengedve a nyílpuskát lassú léptekkel elindult vétlen áldozata felé, felfedve ezzel önmagát. Tehetetlen dühvel csaptak össze fejében a gondolatok.

És ez a taknyos is pont most van itt! – csak egy pillantásra méltatta a buzgó félvér utódot, aki azonnal lefordította válláról a vadászpuskát és nekiszegezte, ahogy Talan a madár felé hajolt.

– Hozzá ne merj nyúlni! – dörögte a félvér McElhanely palánta.

Talant most nem Dean izgatta, az sem zavarta, hogy éppen egy felhúzott puskát szegezett rá. A madár annál inkább! Valahogy érezte, hogy nem egy közönséges szárnyas fetreng az avarban az életéért küzdve. Egy szimpla sólyomnak nem lett volna oka ilyen öngyilkos manőverre! Egyértelmű volt, hogy a madár célpontja a vadász volt.

De ki a madár? – ütött szöget Talan fejében a kérdés.

– Véletlen volt – húzta félre a száját a félvér vadász, s engedelmeskedve a felszólításnak felegyenesedett a madár felől, s csak távolról méregette tovább.

– Látod, ezt elhiszem! – dörögte indulatosan Dean, s a felhúzott puskát folyamatosan Talanra tartva elindult a madár felé, közben fejével intve a vadásznak, hogy ő viszont távolodjon. – Nem a sólymot akartad! – vágta a fegyverrel sakkban tartott szemébe az igazságot az őrző.

Okos gyerek! Csak a fene vitt volna el, hogy épp itt voltál! – bosszankodott magában Talan, miközben gúnyos félmosollyal állta a rá szegeződő szúrós, gyilkos tekintetet. Egy szóval sem kívánta cáfolni az igazságot, inkább úgy döntött egyelőre visszavonulót fúj. Hátrált pár lépést. Dean viszont egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezéből a nyílpuskát és határozott, dühös mozdulattal a közeli fához csapta. Recsegve tört, pattogva repültek szanaszét a darabjai, ami pedig megmaradt a félvér alakváltó kezében, a vadász elé dobta a földre. Talannak gombóccá ugrott a gyomra, ahogy látta egy pillanat alatt megsemmisülni sajátkezű munkáját, amit nagy gondossággal készített még annak idején a Pádisban.

– Takarodj! – förmedt rá Dean. – Ha még egyszer meglátlak az erdőben, állateledelt csinálok belőled, és nem fog érdekelni, hogy van-e nálad fegyver, vagy nincs!

– Fegyvertelen emberre támadnál? – Talan próbált időt nyerni, sűrűn pislogott a vergődő madár felé.

– Ha te nem tartod be a szabályokat, én sem fogom! – vágta rá a vadőr segéd.

A cél újabb megalkuvásra kényszerítette a vadászt. Tekintete a sólyom és a rá fegyvert fogó ifjú titán között szánkázott. Döntött.

Magasra emelve a kezeit jelezte, hogy nincs nála több fegyver, majd lassú óvatos mozdulattal szétnyitotta kabátját, letolta válláról, így szabaddá téve, jól láthatóvá a rúnáit.

– Ha már ilyen ügybuzgó vagy, együtt is működhetnénk – próbálkozott baráti hangnemben Talan. Az igazság feltárásával viszont nem éppen azt érte el Dean McElhanelynél, amire számított. Az ifjú tekintetében undor és felháborodás sütött, elszántabban markolta meg a fegyverét.

– Én olyannal nem működöm együtt, aki az őrzők szégyene! – sziszegte, szeméből sugárzott a gyűlölet.

Nem farkas ez, hanem egy tapasztalatlan tacskó! – dühöngött magában Talan, kezdte elveszteni türelmét, higgadtságát, de igyekezett visszafogni magát a békés rendezés érdekében.

– Ugyan már! Honnan tudnád te mi egy őrző feladata?!

– Talán, mert én is az vagyok?

Talan tudta, hogy attól, hogy valaki félvér, még nem biztos, hogy őrző is. Megtapasztalta.

– Ezt bárki mondhatja – rántott a vállán a vadász.

– Dean McElhanely a nevem! – szegte fel állát büszkén a fiatal félvér. – A rúnáim meg a seggemen vannak, szóval megcsókolhatod!

Talan nem titkolt szánalommal mérte végig a buzgó McElhanely utódot, miközben mindenféle gondolat cikázott a fejében, de a tisztelet az ifjú őrző iránt a legkevésbé sem szerepelt közte. Állkapcsán a tehetetlen dühtől megfeszültek az izmok.

Ezzel egyezkedni? Beszélni? Szerencsétlen idióta! Hol vagy te még attól, hogy őrző legyél?! – A kavargó gondolatoktól, érzésektől Talan sötéten húzta össze a szemöldökét, úgy szemezett Deannel.

– Takarodj, amíg hagylak elmenni! – hördült rá a fiatal félvér.

Kevés vagy te ahhoz, avval a fegyverrel meg pláne, hogy én megdögöljek kis titán! – Talannak nagy-nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne formálja szavakká a gondolatait és ne vesse oda az ifjú, buzgó őrzőnek. Tekintete újra a madárra siklott, aki egyre erőtlenebbül küzdött az életért. Tisztában volt vele, ha húzza a vitájukat, azzal a sólyom túlélési esélyeit nagyban csökkenti.

A bölcs visszavonulás mellett döntött. Hátrálni kezdett, majd mikor már takarták a fák fordult és futásnak eredt, hogy mielőbb visszaérjen a Menedékházba.

Ki akarta tisztítani a gondolatait, csillapítani tehetetlen dühét.

Megmagyarázhatatlan módon aztán mégis Amarion barlangja felé vette az irányt. Ott aztán kiengedte magából minden indulatát. Random módon dobálta a testét a sziklafalnak, s csak ki tudja mennyi idő elteltével döbbent rá, hogy mit is művel. Elárasztotta a kudarc és a szégyen érzése. Érzelmileg újra a gödör aljára került.

Sötét éjszaka volt már, mikor elindult vissza a Menedékházba, szobája magányába és biztonságába, de egy kis kitérőt téve az ír kocsmáját útba ejtve. Az összes pénzen, ami nála volt, összevásárolt annyi alkoholt, amennyit csak lehetett. El akart tompulni, kikapcsolni az agyát. Közben mégis a madáron járt az esze.

Mi lett a sorsa? Él még? Ki lehetett? Egy vétlent, talán megöltem! Biztos, hogy csak a farkast, vagy Deant akarta megvédeni. A kábító egy alfa farkas adagja volt, nem egy törékeny madáré… – Nem tudta elhessegetni a történtek emlékét, kiüríteni az agyát. Folyamatosan önvádló gondolatok kavarogtak a fejében, miközben a szobájába rendelt vacsoráját várta. Jelenlegi alkoholos állapotában nem vállalta be, hogy vadászással csillapítsa éhségét. Félig el is bóbiskolt már, mikor hallotta, hogy megzörgették az ajtót. Kelletlenül feltápászkodott, igyekezett egyensúlyban tartania magát, ahogy ment ajtót nyitni. Kezdett hatni az elfogyasztott alkohol.

Kinyitotta az ajtót, s csak tompán konstatálta, hogy megérkezett a vacsorája. Kintebb tárta Jali előtt, s már fordult is, indult előtte, hogy csináljon valami helyet az üres üvegekkel túlzsúfolt asztalon.

– Kerülj beljebb – motyogta szinte csak magának, miközben az arcát dörzsölte, meg-megrázva a fejét, amivel próbált valamelyest ocsúdni az alkoholos kábaságból.

Szégyenkezve pislogott néha oldalra, a nőre, ahogy összekapkodta az elfogyasztott italmennyiség bizonyítékát az asztalról. Tekintete aztán megakadt Jali vállgödrén a friss kötésen. Mellbevágta a felismerés, s pillanat tört része alatt ki is józanította. Összekuszálódtak a gondolatai.

Sólyom? Nem farkas? Hogyan? Nem Ginty lenne az apja? Vagy egy sólyom az anyja? – rengeteg kérdés tódult Talan fejébe.

– Meg mertem volna esküdni, hogy egy farkas van benned – morogta, arcát józanodva törölte a karjába.

Jali némán csúsztatta a tálcát a szabaddá tett asztalra, aztán elindult az ajtó felé. Talan tekintetével követte, torkát szorította a fájdalom, annyi mindent mondott volna, de beléakadtak a szavak.

– Sokszor nem minden az, aminek látszik – mondta csendesen a fiatal nő, ahogy visszafordult félúton.

– Nem téged akartalak… – kezdte Talan, szinte nyögte a szavait.

– Senkit nem kellet volna! – támadt neki váratlanul, indulatosan kifakadva Jali. – Van képed a fajtádra vadászni? Hogy van képed őrzőként eladni magad?!

Talanban összecsapott a múlt, s az, amivel mindig is szembesült. Bármit akart jól csinálni, valahogy mindig kudarc és megszégyenülés lett a vége. Az esküje az anyjának, a segíteni akarás, jót cselekedni… Marták a könnyek, inkább lesütötte a szemét és elfordította az arcát.

– Mire legyek büszke? – motyogta. – Az apámra, aki megerőszakolta az anyámat? – Tekintetét a nőre emelte, dühös szégyennel nézett a szemébe. – Az anyámra, aki meg sem akarta, hogy szülessek? Undorodott tőlem, attól a pertől fogva, hogy megtudta, nincs már más választása, meg kell szülnie! – Az utolsó szavakat már ordította. Az üvegeket dühösen vágta random módon a falhoz. Nem célzott. Repültek a kezéből szanaszét, hangos csörömpöléssel törtek darabokra.

– Akkor keresse meg az apját, és nyírja ki őt. Ne olyanokra vadásszon pénzért, akiket nem is ismer – Jaliyah megvetéssel dobálta felé a szavait. – Honnan tudhatja, hogy megérdemlik-e a halált?

Talan újabb üveget húzott ki az asztal melletti rekeszből, már bontotta is, ahogy egyenesedett fel vele. Hanyagul dobta el a kupakot a bontóval együtt, aztán a szájához emelte, azt sem bánta, hogy vékony csíkban kifolyt a szája szélén, végig a nyakán, foltot hagyott atlétatrikója elején is. Egy húzásra kiitta az üveg tartalmát, majd lehajtotta a fejét, ujjait az üvegre fonta, forgatta a kezei között.

– Ne haragudj. Sajnálom – morogta elrekedt hangon. Megköszörülte a torkát, s ahogy Jalira nézett, tekintetében őszinte megbánás volt.

– Még élsz – vetette oda neki a fiatal nő, miközben már elindult az ajtó felé, de nem nézett hátra. – Eldöntheted, melyik oldalt választod.

Talan némán, keserű szorító érzéssel a mellkasában nézte, ahogy becsukódott az ajtó Jali mögött. Tudta, hogy hangszigeteltek a szobák, így úgy engedte ki fájdalmát egy ordításban, ahogy az a torkán csak kifért.

Talan miután aludt egyet, úgy döntött, nem adja fel. Az első elbaltázott próbálkozás nem fogja eltántorítani az adott szavától. McNultyval megegyeztek, és ő tartani fogja magát az esküjéhez.

A zavarodott farkas ott van, ahol Jali! Akkor innentől Jali árnyéka leszek, és akkor tuti, hogy még egyszer nem fogok véletlenül sem ártani a lánynak, mert mindkettő egyszerre lesz a szemem előtt! – A vadász fejében újabb tervek születtek. Még leellenőrizte nyílpisztolyát, a kábító lövedékeket, aztán kabátja alá rejtette. Az ablakhoz lépett, onnan figyelte az erdősávot, ahol most nem látta a várakozó farkast. Tudta, hogy Jali hamarosan végez a műszakjával, ő pedig felkészült, hogy kellő távolságból követni fogja.

A lány nem haza ment, hanem a szurdokhoz, ahogy azt Talan gyanította. A vadász jóval odébb az érzékhatárokon túlról figyelt és várakozott a megfelelő pillanatra. Nem akart közelebb merészkedni, nem becsülte alá a fiatal őrző képességeit. Jali már bizonyított, hogy rendkívüli teremtés. Nem csupán farkassá, de sólyommá is át tud alakulni, nem teríti le egy alfának szánt dózis, és tiszteletet érdemelt a kitartása és bátorsága is. Bár megrögzött makacssága miatt nem igazán tudott tárgyalni a lánnyal, de ezt betudta az őrző fiatal korának, hiszen ő maga sem volt különb, amikor a fehér vadásztól tanult. Talannak immár volt plusz több mint tíz év tapasztalata, ami érettebbé tette őt. Most pedig volt ideje, ahogy a megfigyelőállásában gubbasztott, hogy szabadjára engedje gondolatait, és annak puzzle-darabkáit összepakolgassa. El kellett ismernie, hogy első találkozásuk óta - amikor legszívesebben a torkának is ugrott volna -, a lány határozottan kivívta a vadász tiszteletét és csodálatát.

Talan minden izma megfeszült, érzékei élesre állítódtak, ahogy meglátta a peremnél ücsörgő lány mögé lépdelni a farkast. Az állat, Jali tarkóját szimatolva megállt, ő pedig hátradőlve átkarolta a nyakát, és mosolyogva köszöntötte:

– Szia!

A farkas megkerülte s letelepedett mellé.

„– Judah szenved.”

– Tudom. Segíteni szeretnék neki.

„– Csak szeretnél, vagy akarsz?”

– Akarok! – vágta rá határozottan Jali.

„– Nem akar élni. A mai napig meg akar halni.”

Szóval meghasadt, kettészakadt a személyisége. A benne lévő farkas igyekszik az esküjéhez tartani őt, a zavarodott alakváltó viszont meg akar halni – morfondírozott magában Talan, miközben kihallgatta őket.

– Te vigyázol rá?

 „– És egyre nehezebb.”

– Te vagy benne a farkas, igaz?

„– Ha akkor éjjel nem kerekedem felül, mindketten elpusztultunk volna.” – A farkas mesélni kezdett. „– Makacs lelke van, és mérhetetlen erő, kitartás hajtja.”

– Csak rossz irányba hajtja.

 „– Követni akarja a társát és a gyermekét. Ha kiengedném, azonnal megtenné.”

– És ha élne a fia?

Ügyes kislány! – csillant fel Talan szeme, s várta a reakciót a farkas részéről.

„– Ez, csak egy „ha”! Ezzel nem szabad játszani! Még mélyebbre taszítja, ha ez csak egy mézesmadzag”

– Dean McElhanely. A fia!

Gyerünk! Helyes! Adagold neki! – biztatta magában a fiatal nő törekvését a vadász. Szinte minden izma belefeszült a drukkba.

– Segíts nekem! Te talán meggyőzheted, vagy legalább meghallgat. Nem? Mond meg neki, hogy él a fia! – folytatta kitartóan Jaliyah.

A farkas megdermedve, meredten nézett a lányra.

– Még Dean sem tudja, de beszélek vele! Találkozniuk kell! – Jaliból egyre lelkesebben jöttek a szavak.

A farkas váratlanul hátrébb ugrott, megrázta magát. Hol leszegett fejjel a fiatal őrzőre villantotta veszélyes fogait, hol hátrálva topogott, meg-megrázta fejét.

„– Fuss!” – hallotta Talan a rövid, utasító parancsszót, amire azonnal reagált ő is.

Jali közvetlen veszélybe került! – hasított belé, s ezzel együtt a védelmező ösztöne is felszínre tört.

Nem érdekelte, hogy lelepleződik-e vagy sem, minden izma belefeszült, ahogy rugóként pattant fel a bokor aljából.

Jaliyahból már csak annyit látott, hogy hihetetlen gyorsasággal, meglepő ügyességgel cikázva távolodott, aztán elnyelte a sötétség.

Itt az alkalom! – jött a felismerés, azzal célzott és lőtt.

A tombolni készülő farkas teste éppen akkor fordult egy csavart mozdulattal, amivel ki is tért a kábító lövedék útjából. Nem találta el! Arra viszont pont elég volt, hogy felkeltse az állat figyelmét és elterelje a menekülő lányról.

– A francba! – szívta a fogai között, ahogy szembe kerültek egymással és tekintetük összefonódott. – Nem baj! – fújta, s egy mély lélegzetvétellel eldobta a nyílpisztolyt, miután már nem volt ideje újra tölteni. – Így is jó – hazudta magának is biccentve, s pár lépést hátrált, hogy megmaradjon a távolság közte és a vészesen közeledő zavarodott farkas között, aki vörösen izzó szemekkel, fenyegetően elővillantva fogait megmutatta a benne lakozó fenevadat.

Talan egy pillanatra lezsibbadt, tagjait úgy érezte elhagyta minden erő.

Dehogy jó! Már hogy a francba lenne jó?! – kapkodta a levegőt, próbálta összeszedni magát. Bekövetkezett, amitől tartott: szemtől szembeni harcba keveredett a több évszázados, zavart elméjű, farkas klán vezérrel. Veszett morgással, és elszántsággal csapott össze a két fél. Talan kénytelen volt kiengedni magából az állatot, de csak addig a pontig, amíg az erejére szüksége volt. A kontrollhoz, a taktikához, kellett az emberi tudata. Fájdalmas sebeket szerezve, egy ponton túl viszont már nem tudott figyelni az egyensúlyra. Fogalma nem volt mi történik. Néha voltak bevillanó képei, érzések: a kétségbeesett élni akarás a küzdelem, a véres adok-kapok. Aztán a fájdalmak mintha tompultak volna, szinte mellékessé váltak. Sötétség borult rá és elcsendesült minden. Csak halvány sejtése volt, hogy még él, mivel hallotta a saját zihálását. Végtagjai ólomsúlyként érzékelte, ahogy kiterülve feküdt az avarban. Nem csak a saját lélegzetét hallotta. Valaki más is szuszogott a közelben. Erőtlenül billentette a fejét, hunyorgott a sötétben, állatias látásmódját próbálta előhozni. Lassan egyre jobban körvonalazódtak a bokrok, s valamivel odébb - úgy karnyújtásnyira -, egy formátlan kupac, ami legalább úgy pihegett, mint ő.

– Bassza meg! – lihegte, s kelletlenül fordult hasra. Húzta, vonta a kezeit a homloka alá, hogy jobban fel tudja emelni a fejét. Többet akart látni, tájékozódni.

Elsőnek a vészjelzője szólalt meg, hogy ott ahol éppen most, és ahogy vannak, nem maradhatnak. McGinty ha ilyen állapotban talál rájuk, minden kérdés nélkül ki fogja őt belezni. Mindene remegett, ahogy közelebb vonszolta elerőtlenedett testét a szintén véresen ziháló állat mellé.

– Haver! El kell húznunk innen a csíkot! Mit szólsz hozzá? – Belemarkolt a véres bundába, megrázta. – Hogy érzed magad?

Az állat nem reagált, csak lihegett, besötétedett pupillákkal meredt a semmibe és minden porcikája remegett.

– Bassza meg! – sziszegte a fogai között Talan, s közelebb vonta magához a farkast. – Baromi nehéz vagy, hallod?! – Miközben húzta és cibálta betakarta széthasadt kabátjával, ami a verekedés közben kerülhetett le róla s most valamivel odébb hevert. Belecsomagolta, aztán átkarolva magához szorította, fordult vele, haladt és araszolt a csapás felé, ami a vízesés alá a barlanghoz vezetett. Lefelé a sziklákon néha a tehetetlenség törvényével gurultak, bucskáztak alá; a farkas fejét a karjába rejtve, a mellkasához szorítva. Ösztönösen tette, mintha csak a magáét védte volna.

Kimerülve, meggyötörve a harctól, a sebektől és az erőn felül megtett úttól, elterült a barlang hideg kövén. Azért oldalra fordította a fejét, hogy lássa a remegő vezért, felügyelje az önkívületi állapotát.

– Judah! Adahy! – próbálta szólogatni mindkét néven. – Akárki! Hallasz? – óvatosan megrázta, majd tenyerébe vette a csukladozó fejet. Még mindig az a sötét tekintet meredt vissza rá.

– Fasza! – fújta Talan, lassan kiengedte kezéből az állatot. – Most mi a francokat csináljak veled?

Abból indult ki, hogy őrajta segíteni szokott a hideg víz. Így a vízesés alá húzta a farkas testét. Lemosta róla a vért, miközben nyugtatón simogatva túrta a bundáját.

– Átérzem a fájdalmad – motyogta Talan. – A szemem láttára törték el a társam nyakát. Aztán amikor azt hittem örülhetek, mert él és visszakaptam, ő maga mondta a szemembe, hogy szabad vagyok, mehetek a francba. – Félrehúzott szájjal tenyerébe vizet merített, és lemosta vele a saját arcát is. – Engem is köt az esküm. Másé a halálom, pedig én magam is szívesen letenném az életem. Nem is különbözünk mi annyira! Csak te jó helyre születtél. Téged akartak… engem nem. Téged hazavárnak… engem nem. – Elszorult a torka, s úgy döntött inkább hallgat, nem boncolgatja a fájó sebeit. Makacsul beharapva ajkát, némán locsolta tovább, kezével meregetve a pihegő állatra a vizet.

Aztán ruhástól gázolt ő maga is a vízesés aljánál a patakba, hogy megszabaduljon a vértől. Lassan de biztosan, tért vissza belé az erő. Még kifacsartnak érezte ugyan magát, de már mozgásképes volt. Felsőtestén a vezér okozta véres karmok nyomát átmosta a kristálytiszta forrásvízzel, közben átvizsgálta ingjét, kabátját, már ami megmaradt belőlük. A kabát egy vágással gazdagodott, még helyrehozható állapotban volt, de az ing az elkönyvelt veszteségek listájára került.

Visszatérdelt az ernyedten fekvő test mellé, végigsimított többször egymás után a vizes bundán. Már nem remegett, a szeme sem volt már meredten nyitva. Úgy feküdt az állat, mintha csak aludt volna. Talan a karjaiba vette, s bentebb vitte a barlang védelmébe. Többször föléje hajolt, a légzését figyelte, hogy biztonságban magára hagyhatja-e már a farkast. Az alakváltó sebei elég gyorsan záródtak és gyógyultak. A véres harcuknak már csak Talan viselte a nyomait.

– Hát… – szívta a fogai között, mély levegőt véve. Hirtelen nem is tudta, hogyan kezdje a búcsúzkodást, hogyan szólítsa a vezért.

– Kitartás – fújta ki a levegővel együtt. – Vigyázzatok magatokra – motyogta, sután kászálódott fel a mozdulatlan test mellől. Szándékosan használta a többes számot, a kettéhasadt személyiség miatt.

„– Jali?” – hallotta a fejében pár lépés után Talan, mire megtorpant, lassan visszafordult.

– Sikerült elfutnia – válaszolt a félvér.

„– Köszönöm!”

– Nincs mit – mondta kurtán Talan, rántva a vállán.

„– Ki vagy?”

– Senki – mondta rövid gondolkodás után Talan, hangjában kiérződő fájdalommal, aztán fordult s hogy elkerülje a további kérdéseket, sietve, határozott lépésekkel távozott.

Már a Menedékházba vezető úton eldöntötte, hogy Amarion barlangjában fogja magát meghúzni, miután kijelentkezett. Azt pedig, hogy hivatalosan is visszamondja a megbízást, már akkor, amikor túlélte a véres összecsapást a zavarodott klán vezérrel.

A legkevésbé sem zavarta amikor Lawrence McElhanely dühös indulattal, fenyegetőzve szitkozódott a telefonba. Ő higgadtan közölte, hogy befejezte, aztán bontotta a vonalat. Nem volt sem veszteni, sem félni valója. A rúnák, és őrzői státusza, megvédték Lawrence bosszújától. Sőt! Ő volt, aki a megbízásért előállíthatta volna a testvért.

Most viszont már két eskü kötötte Clear Creekre. Amit Semaj Grimmetnek tett és amit McNultynak, hogy megvédi a zavarodott klán vezért, és vigyáz rá.

Némán pakolászta el kopott utazótáskájába a megmaradt holmiját. Épp sajnálkozó pillantással mérte végig kabátján a vérnyomos vágást, amit a klán vezér ejtett rajta, amikor kopogtak az ajtón. Sietve hajtotta a táskába, hogy le ne buktassa őt a ruhadarab. Futtában nézett az órára - megállapítva -, hogy kicsit korán zargatják, még nem volt tíz óra sem. Ahogy kinyitotta az ajtót, szembe találta magát Jalival, aki a friss ágyneművel ácsorgott a küszöbön. Talan ajka halvány mosolyba húzódott a gondolattól, a tudattól, hogy mennyire is bizonyítja ez a gesztus, hogy nem szívesen látták őt a Menedékházban.

– Nem rejted véka alá, hogy minél előbb távol akarsz tudni innen – motyogta, azzal kintebb tárta a nő előtt az ajtót, aztán fordult és visszament az ágyon heverő utazó táskájához.

– Hazudnék, ha letagadnám – vágta rá egy fintorral kísérve a lány. Jali nagy levegőt vett, ahogy követte a vadászt a szoba belseje felé, mintha csak még mondani akarna valamit.

– Mit akarsz?

– Hát nem felfogadni – morogta a fiatal nő, s letette a friss ágyneműt az utazótáska mellé.

Talan épp csak oldalra pillantott rá, a csípős megjegyzésére reagálva, egy tettetett vigyort villantva felé.

– Egy vadász dolgavégezetlenül távozik? Azt meg lehet tenni? – érdeklődött tovább szándékos szarkazmussal a lány.

– Mint látod, igen, meg – fújta a félvér tagoltan, közben pakolászott tovább. – Visszaadtam a megbízást – tette még hozzá jelentéktelenül.

– Hogy-hogy? – Jali hangjából kiérződött, hogy meglepte a bejelentés.

Talan felegyenesedett, s a fiatal nő felé fordult.

– Valaki azt mondta, még élek, döntsem el, melyik oldalt választom – idézte Jali nem is olyan rég elhangzott szavait, tekintetünk pár pillanatig egybeolvadt. – Most megyek és eldöntöm – mondta Talan a fiatal őrző szemébe.

Meghatározhatatlan érzésekkel nézték egymást, hosszan, némán. Talan szemei most meleg barnák voltak és szomorúak, Jaliéban pedig nyoma nem volt a makacs és dühös ellenszenvnek. Csak most figyelték meg jobban mindketten a másik vonásait. Tagadhatatlanul nem azokkal az érzésekkel álltak egymással szemben most, mint első találkozásukkor.

– Sok sikert hozzá – hadarta Jali, sűrűn pislogva kapta félre a tekintetét.

– Neked pedig kitartást – mondta Talan, sután húzta vállai közé a nyakát. – Mert jönni fog helyettem más.

Újra csend ült közéjük.

– Majd… – Jali lassan kezdett az ajtó felé hátrálni, zavartan lendítette a kezét az ágy végében hagyott ágynemű felé – áthúzom, ha elment.

Talan épp csak biccentett a fejével, a lány pedig sietve fordult és indult az ajtó felé.

– Nem kell magáznod – szólt utána váratlanul Talan, maga sem tudta miért.

– Rendben – bólintott Jali, aztán maga mögött hagyta a szobát.

Talan a motorral indult el a Menedékháztól, azt a látszatot keltve, hogy a kisvárost is elhagyta. A lakott területen kívül, az erdő határában viszont McNulty várta. Átvette tőle a jármű kulcsait, miután beemelték a motort az utánfutóba és gondosan letakarták.

– Hívj, ha bármire szükséged lenne – ajánlotta fel a klán vezér, hangjában semmi hivatalosság nem volt.

– Jó, hogy mondod – motyogta Talan és előkotorta zsebéből a telefonját. McNulty legnagyobb megdöbbenésére viszont a félvér egy mozdulattal összeroppantotta a készüléket.

– Ez most… – Edmond homlokát ráncolva kérdőn vonta fel a szemöldökét. A félvér tettét végignézve a levegő is megakadt benne.

– Elég, ha a személyeddel megtámogatod a tervünket – mondta határozottan Talan. – A többit intézem a magam módján. A bizalmadon kívül, másra nincs szükségem.

– Nem értelek! Ez így őrültség! Hogy segítsek, ha kell?

– Így biztos, hogy nem áruljuk el egymást még csak akaratlanul sem. Nem kell, hogy bárki más tudjon az egyezségünkről. Csak aláásnám a hitelességed, ha megsejtenék, hogy a legjelentéktelenebb közünk is van egymáshoz ebben az ügyben. Mindketten ott tesszük a dolgunkat, ahol kell. – Talan kezet nyújtott a farkas klán vezér felé. – Szerintem, tudjuk a feladatunkat.

McNulty bólintott a félvér szavaira, miközben megszorította a felajánlott jobbot.

Talan a vállára vetette utazótáskáját és egy fejbiccentéssel elköszönve bevetette magát az erdőbe. Nem nézett hátra, de magán érezte a több évszázados klán vezér tekintetét. Utoljára akkor gondolta így a félvér prikolics, ahogy most, amikor Ivantól búcsúzott a börtönben. Akkor a fehér vadász kezébe tette volna az életét, most McNultyval kapcsolatban érezte ezt.

Megállíthatatlanul menetelt fel Amarion egykori búvóhelye felé, hogy elrejtőzve, a háttérből láthatatlan védelmezője legyen a zavarodott klán vezérnek, és a büszke, határozott, de vakmerő fiatal, félvér őrzőnek is. Hogy ott tudjon lenni, a megfelelő időben a megfelelő helyen. Most érezte igazán, hogy önmaga tud majd lenni és ki tud teljesedni abban és úgy, amiben és ahogyan azt legbelülről érzi.

Azzal kezdte a barlang birtokbavételét, hogy megszabadult a ruháitól és vadászni indult. Az elejtett beteg őzet a barlangban fogyasztotta el, farkasként. Jólesően sziesztázott a lakoma után. Ennyi lazítást és töltődést, úgy gondolta megengedhet magának az elkövetkezendő napok vagy, akár hetekig elhúzódó feszített munkája előtt. Kiélvezte a patak friss kristálytiszta vizét, aztán a barlang hűvös biztonságába vonult vissza. Ahogy felvette a nadrágját, megpillantotta az alakváltás közben elhagyott kelta farkas medált a földön. Felvette, sokáig forgatta az ujjai között, aztán visszaigazította a nyakába. Leült, hátát a sziklafalnak vetette, lehunyva a szemét kiélvezte az egyedüllétet.

Millió emlék tódult a fejébe, azokból az időkből is, amikor még csupán hajléktalan kamaszként szállás után kuncsorgott az utcákon és az éhség, lopásra kényszerítette.

A rémület és az undor saját magától, amikor öntudatlan állapotba kerülve szörnyeteg módjára szétmarcangolta azt a lányt a börtönben, és még evett is belőle. Keserű fájdalommal gondolt vissza mi is lett az első alkalomból, ami a férfiassága felavatása lett volna.

A játékos rajzolgatás egymásra, a motelszobában Haleyvel, amikor megállította volna az időt. Amikor először érezte igazán, milyen az, ha valakinek társa van és milyen, amikor elveszíti.

Elszorult a torka, ahogy most először eszébe jutott a család. Most, ahogy látta McGintyt és a lányát, most, ahogy Judahon keresztül megtapasztalta, hogy egy alakváltó farkasnak mit jelent a család köteléke. Nem csak egy társ, hanem egy gyermek is! Először jutott eszébe, hogy neki már biztos soha nem lesz gyermeke, utódja. Örülhet, ha ezt az esküjét be tudja tartani, mielőtt a másik nem tesz pontot az életének a végére.

Milyen lehet megérezni azt, hogy valaki vére az ő véréből?

Ilyen és még kuszább, zavarosabb gondolatokkal nyomta el az álom, Amarion varázslataival átitatódott egykori barlangjában.