TALAN - 25 - Farkasok titkai

Talan sokáig egykedvűen szemezett tükörképével, miközben mindenféle gondolat kavargott a fejében. Bármennyire nem szeretett társaságban ücsörögni - sok emberrel, vagy éppen más létformákkal körülvéve -, most mégis erre kényszerült, ha úgy akarta láttatni, hogy McGintyvel csak a véletlen hozza össze. Igaz nem tudta milyen gyakran járhatott a vadőr a menedékházban mostanság, azonban amikor a félvér itt lábadozott, elég gyakran megfordult az épületben. Erre alapozva, Talan úgy gondolta, előbb vagy utóbb Maximus McGinty, csak megjelenik valamikor.

Talan lassú, ráérős léptekkel indult el a folyosón. Laza testtatása ellenére bőre alatt szinte minden izma megfeszült, felkészülve bármilyen támadásra, ugrásra készen. Egyenesen megcélozta a sarokban lévő szabad asztalt, amit már a lépcsőn lejövet kiszúrt magának. Onnan tökéletesen beláthatta az egész helyiséget, miközben mögéje nem kerülhetett senki. A pultnál Braydon állt, mellette a fiatal őrző. A vadász tekintete találkozott a félvér nőével, aki elszántan, egy pillanatra sem nézett félre. Talan egy pimasz, alig félmosollyal ismerte el Jaliyah kihívó bátorságát, miközben becsúszott az asztal mögé.

Legyen karácsonyod, kislány! – gondolta, s ő volt az, aki kilépett a tekintetek párbajából. Körbepillantott a helyiségben, s mikor újra a pult felé nézett, a fiatal nő, még mindig őt figyelte harcias elszántsággal, s miközben Braydonnal beszélgetett, sem vette le a vadászról a szemét. Talan pedig biztos volt abban, hogy éppen ő volt a téma kettejük között. Aztán Jaliyah fordult és végezte tovább a dolgát, Talan pedig türelmesen várta az események alakulását. Lassan megtapasztalta az életében, hogy a legapróbb és a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokra is figyeljen, mert mindenben ott volt az utalás a jövőre. Megtanult bízni a leghalványabb megérzéseiben, hiszen előbb vagy utóbb, de mindig beigazolódtak azok. Most is így történt. Nem is kellett sokat ücsörögnie a félvér vadásznak, hogy McGinty megjelenjen. Talan úgy gondolta, nem lehetett túl gyakori vendég a farkas alakváltó, mert elég sok érdeklődő tekintet követte a vadőrt, ahogy megjelent és egyenesen a pulthoz masírozott. A félvér vadász a megfelelő pillanatra várva a sarokból figyelte az eseményeket.

Jaliyah azonnal a pult mögött termett, s rutinos mozdulattal törölte le azt a vendég előtt. A kezét viszont zavart tekintettel lassan húzta vissza, ami Talannak elég is volt, hogy akcióba lendüljön.

– Ginty! – kurjantotta el magát a vadász, nem kevés hátsó szándékkal. A névre, mindketten reagáltak! Max azonnal a hang irányába fordult, Jaliyah pedig még válaszolt is, abban a hitben, hogy a vadász rendelni akar.

– Igen?

Talan is a pulthoz ért közben, s az arckifejezések sokat elárultak a számára.

Max és a fiatal nő zavart meglepettséggel néztek egymásra.

Wao! Fogalmuk nincs ki is a másik! Sőt! Talán most találkoztak először! – fürdőzött a felismerésben Talan, nyájas mosolya vigyorba szélesedett.

– Ginty! – Úgy nyújtotta a kezét a vadőr felé, mint egy régi barát, s az éppen zavart farkasból észrevétlenül ki is csikart egy kézfogást. – Jó, hogy látlak! Meg akartalak keresni! – folytatta a rögtönzést Talan. – A beosztottaddal összefutottam a múltkor a szurdoknál.

– Nincs beosztottam – morogta a farkas, s mint aki felébredt a pillanatnyi döbbent zavarából, visszahúzta az üdvözlésből a kezét. Kifejezve ellenszenvét a vadász iránt, még a tenyerét is végighúzta a kabátján, letörölve az érintkezés legapróbb nyomát, érzését.

– Azt mondta, te vagy a főnöke – feszegette a témát szándékosan Talan, közben tekintete a vadőr és a pult mögött álló lány között járt. A legjelentéktelenebb arckifejezés, reakció sem kerülte el a figyelmét, s közben kiélvezte a kialakult helyzet minden pillanatát.

– Mit akarsz? – fújta dörgő hangján Max, sürgetve a beszélgetés végét.

– Azt mondta, veled beszéljem meg, ha egy állatot ki akarok lőni.

– Nincs vadászidény, Falgaut! – vágta rá határozottan McGinty.

– Egy veszett állatról van szó!

A feszültséget vágni lehetett, a két hím úgy szegezte egymásnak a tekintetét, mint akik bármelyik pillanatban mindjárt egymásnak is ugranak. Max tekintete a vadászról a nőre siklott. A várakozás másodpercei, hosszúnak tűntek.

– Ha veszett állat, az az én dolgom – fordult újra Max a vadász felé. Talan arcáról lassan leolvadt a fölényes mosoly. Ismét a makacs és hajthatatlan farkas állt vele szemben, akivel nem akart összeakaszkodni.

– Nem vadászhatsz az állatokra az erdőmben – jelentette ki határozottan s mások számára is jól hallhatóan McGinty. Talan arcizmai megfeszültek, mert pontosan tudta, hogy a vadőr mi mindenre célzott még a kijelentésével.

Dugd fel a seggedbe az erdődet, te szerencsétlen! Még a saját gyerekedet sem vagy képes felismerni! – dühöngött magában Talan, s forrt benne, hogy a farkas arcába vágja, amit ő már biztosra érzett, tudott. Egy biccentéssel adta tudomására a vadőrnek, hogy megértette a célzást. Összeszorított állkapcsán remegtek az izmok, miközben hezitált, végül döntött. Mélyre szívta tüdejébe a levegőt, s vele együtt elnyomta magában a sértő gondolatait is.

Nyomorult! Tudod mit? Vergődj a tudatlanságodban! – dübörgött Talan agyában, miközben fordult és köszönés nélkül vonult vissza. Nem a sarki asztalt felé indult, hanem fel az emeletre.

Miközben felfelé haladt a lépcsőn higgadni próbált.

Talan az ablakból nézte az egyre gyűlő tábortüzek fényét. Akaratlanul a Halloween-es álarcosbál jutott az eszébe, ahol újra élve látta Haleyt, és ahol újra érezhette őt. Szorított a torka, a mellkasa, ahogy a távolba meredt a tisztáson táncoló fénypontok felé. Megmarkolta a kezében tartott sörösüveg nyakát, határozott mozdulattal emelte a szájához, s egy húzásra leöntötte a torkán az alkoholt. Legszívesebben erősebb tudatmódosítóval tompította volna a fájdalmas emlékeket, de tisztában volt azzal, hogy az éjjel szüksége lesz a józanságára. Mivel azt tapasztalta, hogy a zavarodott farkas legtöbbször ott van ahol Jali, úgy gondolta, ha a lány a tábortüzes rendezvényen lesz, akkor nyilván az állat is! Tehát a barlangot üresen találja majd, s így végre alaposan szét tud ott nézni. Gondolataiból a farkas üvöltése zökkentette ki. Nem sokkal később Jaliyah vágott át az udvaron sietős, néha szökkenő léptekkel. Haja hosszú fonatban volt, hímzett indián tunikát és bőrnadrágot viselt. A vadász, tekintetével követte a fiatal nőt, akit aztán elnyelt az út túloldalán a fák sűrűje.

– Hogy nem szúrja ki a szemed Ginty, hogy ő a lányod? – morogta az orra alatt Talan, majd megbillegtetve a kezében az üveget meggyőződött róla, hogy kiürítette annak tartalmát. Ellökte magát a faltól, s hangos sóhajjal tette le az üres flaskát az asztalra, ahogy elhaladt mellette.

Elérkezettnek látta az időt, hogy induljon. Elengedhetetlen karambitját bakancsába csúsztatta, aztán átlendülve az ablakpárkányon a tető felé mászott s az épület hátsó részénél ereszkedett le, ahol pár lépés után elérte a természetes hátvédelmet nyújtó sziklafalat. Könnyed mozdulatokkal kúszott fel rajta, aztán ruháit biztonságba elkaparta az egyik bokor alatt, s farkas alakban folytatta tovább az útját. Ebben a formában csak McGintytől kellett tartania, ugyanis más, rajta kívül nem tudta mire is képes a titokzatos vadász.

Ahogy számított rá, a barlang üres volt. Szimatolva járta körbe, tekintetét végigvezette a kőfalon. A csikarás nyomokat és vérfoltokat látva Talan gyomra összeugrott a megdöbbentő felismeréstől, hogy mi fájdalma és kínja lehet a farkas formában megrekedt alakváltónak. Mozdulatlanságba dermedten nézett a nyomokra, összeszorult a torka. Csupán a fejét fordítva, körbenézett a nem túl tágas barlangban. Szembesült a valósággal, hogy milyen kínok között és minden emberi méltóságot nélkülözve, teljesen állat módjára húzta meg magát itt, a több évszázados farkas alakváltó. Rengeteg gondolat tódult Talan fejébe, ami között a likvidálás meg sem fordult. Szánalom, tisztelet, miközben még többet akart megtudni a zavarodott vezérről. Fogalma nem volt, hogy állat formájában ér-e majd valamit a mintavétel, hogy az így szerzett vér fog-e majd mesélni neki, de szilárd eltökéltséggel lépett közelebb a sziklafalhoz, és egyre elszántabban kezdte nyalni az odaszáradt, bár itt-ott még ragacsos vért. Mindent tudni akart, amit csak lehetett! Ezek a maradványok nem voltak olyan régiek, mint amiket Amarion barlangjában talált, így reménykedett terve sikerében.

A hazafelé vezető úton rengeteg kérdés halmozódott fel a fejében.

Mennyire lehet szoros egy ilyen kötelék? Milyen mély lehet a kapocs ezeknél a farkas alakváltóknál, ha ilyen zavarodottságba és szenvedésbe zuhan a párját, társát vesztett hím? Mindamellett mi erő, önuralom és kitartás lehet ebbe a Judah McElhanelyben? Ennyi évet, így végigszenvedni!

Visszaérve szobája magányába, Talan újabb sört bontott és hanyatt fekve elterült a padlózaton, karjával alátámasztva a fejét. A mennyezeti gerendákat nézte, miközben agyában megállíthatatlanul kavarogtak a gondolatok.

A Dinger falka alfa kölykét, hogy miért marta meg, az már egyértelmű volt számára. Annak is szemtanúja volt, hogy zavart kínját, fájdalmát hol és hogyan is vezeti le az egykori vezér. Azt viszont nem értette, hogy pár évvel ezelőtt azt a lányt, akiről egyre többet hallott nyomozása során, miért bántotta? Miért ölte meg? Ráadásul pont azt, aki a fiával volt! Mégis tudná, hogy él az utódja, és azt is, hogy Dean az? Erre az egy eseményre és összefüggéseire még nem talált magyarázatot.

Egyre laposabbakat pislogott az elfogyasztott alkoholtól, a gondolataitól, végül álomba agyalta magát.

Testének izmai önkéntelenül rándultak össze az érzésekre, a hirtelen hangos ingerekre.

A vajúdó fiatal nő ordítása szinte az agyába robbant, mellkasából érezte feltörni az indulatos, vicsorgó morgást. Minden sejtjét elárasztotta az őrült féltés, amitől remegtek az izmai, belefeszült mindene. McGinty úgy parancsolt a szülő nő mellett térdeplő másik fehérnépre, mintha csak egy katonának osztott volna parancsot.

– Csináld! Gyerünk Miriam, különben meghalnak mindketten! – utasította a tanácstalan nőt a vadőr miközben próbálta lefogni, visszatartani a sarokban szenvedőtől Judahot, akinek a szemével látta és tudatán át megélte Talan a történteket.

– Max, nekem ez nem megy! – zokogta a nő, s vizes kendővel törölgette a földön fekvő fiatal nő arcát, miközben másik kezében reszketve egy vadászkést markolt. – Mi van, ha megölöm vele? Ő a testvérem!

A szülő nő hangja a következő ordítás után egy elfojtott nyögésbe fulladt, teste elernyedt.

A színek eltűntek Judah látásából, agya lezsibbadt, eltompult az elméje, s már csak arra tudott összpontosítani, hogy elérje társát, magához tudja szorítani. Tudni akarta, él-e még? Meghalt, vagy csak elvesztette az eszméletét? A hatalmas ütésbe pár másodpercig belekábult, hátra tántorodott. Ez az idő viszont elég volt McGintynek, hogy megtegye azt, amire Miriam nem volt képes. Judah megszédülve, de homályosan azért még látta, ahogy Max a nő kezével együtt megmarkolta a kést és utat nyitott a világra igyekvő utódnak. Vörös vér öntötte el a padlózatot. Miriam pedig remegve igyekezett segédkezni a vadőrnek. Judah tudata a tiszta elme és a zavarodottság határán egyensúlyozott, miközben kezdett egyre jobban felocsúdni az ütés után. Pislogva figyelte, ahogy a csukladozó kis testet kiemelték társából, tántorogva próbálta visszanyerni egyensúlyát, hogy közelebb kerüljön hozzájuk.

A baba nem adott ki egy hangot sem, a kicsiny csupasz test csupán rongybaba módjára csukladozott Miriam kezében.

– Max! – nyögte sírva a nő, arcán patakokba folyt a könnye, ahogy hátranézett a vadőrre, aki egy ugrással Judah előtt termett, hogy megállítsa őt.

– Csinálj valamit, Miriam! Nem tudom, meddig bírom visszatartani! – ordította Max, s azzal kezdetét is vette a véres adok-kapok.

Ha Judahon keresztül is, de Talan most megtapasztalhatta milyen McGintyvel összeakaszkodnia. Judah McElhanely teljesen megzavarodott az eléje táruló képtől. Társa szétvágott, véres testének látványa, és gyermeke némasága, miközben Miriam kitartóan paskolta, lógatta, ahogy próbált életet lehelni a kicsibe, másodpercek alatt elviselhetetlenné duzzasztotta a hím fájdalmát. Ordítva, elborult elmével esett neki önfeláldozó testőrének, aki elszánt kitartással igyekezett visszatartani őt, hogy Miriam megpróbálja a lehetetlent, és közben ne essen áldozatul a segédkező nő a megzavarodott alakváltó őrjöngésének.

Minden összemosódott. A kép, a hangok, az emlék és az érzések. Egy-egy fájdalomba belefeszült Talan teste, megrándultak az izmai, ütés mozdulatával lendült a karja, ahogy átfordult a padlón, hangosan nyögött. Néha féléber állapotba került a saját kiengedett hangjától.

Teljesen elvesztette önnön tudatát. Ölni és meghalni! Ezek az érzések borították el az agyát, amik fizikai fájdalomként gyötörték testének minden porcikáját. Ordítozva fetrengett a padlón, fogai, karmai megnagyobbodtak, s ahogy görcsbe feszült a teste, végigszántotta a fapadlót. Egy villanásra még újra látta társa véres élettelen testét, s ami kizökkentette az álom szörnyűségéből a döbbenet volt, mert Lorelei-t látta ott feküdni! Mély fájdalommal szakadt fel az üvöltés a mellkasából, aztán érezte, hogy McGintyvel összekapaszkodva éles csörömpöléssel betörve az ablakot zuhan. Fájdalmasan ért talajt a hátára érkezve, Max testével az övén becsapódva, amibe belerándult a teste és még közelebb vitte az ébredéshez.

Hirtelen kinyíltak a szemei, aztán zavartan pislogott, míg látásába visszatértek a színek. Végre levegőhöz jutott, úgy szívta magába, mint a fuldokló, újra és újra. A kép még mindig Lorelei arcával volt előtte, s ez végleg visszahozta a valóságba. Hangosan kapkodva a levegőt vonszolta meggyötört testét, találomra tapogatta a padlót maga körül valami biztos pont, kapaszkodó után.

– Jézusom! Istenem! – fújtatott félhangosan, a hangja idegennek és távolinak tünt, zúgott a feje, nyomás alatt volt még a dobhártyája is. – Édes Istenem! – zihálta. Remegtek az izmai, miközben beküszködte magát a fürdőbe a zuhanyig, és megengedte a vizet. Mint a megeredt eső, úgy hullottak alá a tusolóban a vízcseppek, s ő kimerülten mászott be alá. Nem érdekelte, hogy ruhástól, szinte teljesen kitekeredett testhelyzetben feküdt a zuhanytálcán, csak az, hogy a víz nyugtatta és józanította az imént átélt szörnyű emlékekből.

Talan hanyatt fekve az ágyon heverészett, a plafon gerendáit nézte. A vadászt megviselték az átélt benyomások, emlékek és érzések. Kissé magába is zuhant tőle. Nem értette azt sem, hogy az egészbe hogyan került bele Lorelei. Mindamellett szerencsésnek is tartotta, mert jelentős segítség volt számára, hogy vissza tudott zökkenni a valóságba. Megijedt azoktól az érzésektől, amik elragadták, mert egy ponton úgy érezte, hogy ő maga is meg fog rekedni abban az állapotban.

Nem is mert, akkor rögtön visszaaludni, így a több mint 24 órás ébrenlét után már elég meggyötörtnek, kifacsartnak érezte magát. Az agyában viszont már az járt, hogyan tudná felvenni a kapcsolatot a zavarodott alakváltóval, úgy, hogy ne legyen belőle közelharc. Beszélni akart vele! Segíteni akart neki, de ahhoz válaszokat kellett volna kapnia a kérdéseire.

Ha Jalinak megy, nekem miért ne menne? Talán emberként bizalmatlan lenne velem, de farkasként is? – peregtek a gondolatok a fejében megoldást keresve, miközben ujjai között táncoltatta a kelta farkas talizmánt.

Megérezné, hogy nem vagyok közönséges farkas? Mennyi időbe telne a bizalmába férkőzni? – rengeteg kérdés merült fel benne a tervezgetés közben.

Oldalra fordította a fejét, tekintetét túlengedte az ablakon. Nehéz volt már nyitva tartania a szemét, de nem mert elaludni. A fáradság aztán mégis győzött.

Újra az elméjébe kúsztak Judah emlékei.

Fiatal, üde szépségű lány ment mellette, sétáltak. A lány kedvesen, visszafogottan mosolygott, ahogy beszélgettek. Sötét, világos és méz szőke hosszú haja laza, kusza kontyba volt fogva, egy-egy kiszabadult tincset néha az arcába fújt a lágy szellő.

– El sem hiszem, hogy pont veled sétálgatok – mondta s belekarolt a hím alakváltóba.

– Mi olyan hihetetlen ebben?

– Ha az apám élne, te már biztos nem!

– Az a fajta vadász volt, aki elvakultan csak a pénzért ölt?

A lány a fejét rázta, belefúrta magát Judah ölelésébe.

– Ő meggyőződésből gyilkolta és üldözte a másfajta létformákat.

– Engem, ugyan mi indoka lett volna megölnie? Soha nem bántottam embert.

– A leghalálosabb! Szemet vetettél a lányára! – kacagta a szőke, üde szépség.

Talan légzése szaporábbá vált, megváltoztak előtte a képek az érzések, elöntötte a tehetetlen düh, ahogy tekintélyt parancsoló apja, a klán vezér szavai szinte dörögtek:

– Felőlem addig játszadozol vele, amíg akarsz, amíg meg nem unod…

– Nem unom meg őt, apám! Őt választottam társamnak!

– Nem tudod, mit beszélsz…

– De! És ha őt nem fogadod el, akkor engem sem! Nélküle nem maradok itt!

– Judah!

– Döntöttem, apám.

– Én is döntöttem, fiam! Nem foglak kitagadni. Nem fogsz a felelősség súlya alól mentesülni. Ha én meghalok, te viszed tovább a klán vezetését! Viszont se a házasságodat, se az abból születendő utódaidat, soha, de soha nem fogom elismerni McElhanelynek! – mondta ki határozott döntését a vezér.

Judah hátat fordított hajthatatlan apjának, és hideg, rezzenéstelen arccal maga mögött hagyta a családi rezidenciát, egykori otthonát.

…

Puha meleg kéz simított végig az arcán, könnytől fátyolos szemek néztek rá.

– Te képes voltál engem választani? – suttogta elcsukló hangon a fiatal lány.

– Te vagy az életem Avery! Te vagy a társam! Soha, de soha nem hagylak magadra!

– Én meg fogok öregedni és meg fogok halni…

– Tudom. – A hím alakváltó hangja megremegett, ahogy kimondta. Közelebb vonta a nőt, s leírhatatlan érzéssel szorította magához.

– Én pedig mindvégig melletted maradok, amíg csak dobog a szívem!

Avery kezébe vette Judah borostás arcát, szinte parancsolón mondta a férfi szemébe:

– Tudom, hogy ti képesek vagytok a halálba követni a társatokat! – Judah sötét barna szemei fájdalmas szomorúsággal néztek vissza a nőre, ahogy hallgatta őt. – Ígérd meg, hogy te ezt nem teszed! Bármi történik is velem, te folytatod az életed! Nem akarom, hogy velem együtt a biztos halált is válaszd. Nem akarom, hogy én egyet jelentsek a halállal, a véggel! Érted? Azt szeretném, ha úgy emlékeznél majd rám, ha egyszer meghalok, akivel boldog voltál és nem úgy élnél mellettem, hogy várod a halált. Kérlek! Tudom, hogy az eskütök mindenekfelett áll. Esküdj meg nekem, Judah! – Avery tenyerét a férfi mellkasára tette, a szíve felé. – Emlékezni fogsz rám, amíg a szíved dobog, de önnön kezeddel nem vetsz véget az életednek, hogy kövess engem a halálba!

Judah hosszas hallgatás után társa, szívén nyugvó kezére tette az övét, mint ahogy eskütételkor szokás és a szemébe mondta:

– Emlékezni fogok rád, amíg a szívem dobog, de önnön kezemmel nem vetek véget az életemnek, hogy kövesselek a halálba. Esküszöm neked, Avery!

Talan olyan tisztán átérezte a farkas alakváltó keserű fájdalmát, hogy egy hangos, mély sóhajjal ébredt, nyitotta a szemeit.

– Esküdt tettél neki – motyogta az ablakon túl engedve a tekintetét a vadász. – Tudtad, hogy mennyire fog ez neked fájni, mégis esküdt tettél neki. – Tíz újjal túrta át sötét csapzott haját, ahogy ülésbe fordult az ágy szélére.

Nem teljesen elveszett! Emlékszik az esküjére! Szenved, de nem követi a halálba, mert tartja magát a társának tett esküjéhez. Farkasként több esélyem van, hogy a közelébe engedjen és legalább azt a tudtára adjam, hogy él a fia. – Talan döntött, s a kivitelezéshez a most azonnal-t választotta. Bár fogalma nem volt, hogy a barlangba találja-e majd a zavarodott alakváltót, vagy sem, de elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem bír vele valahogyan beszélni. Újra az ablakot választotta, a tető felé indult s a már kitapasztalt és megszokott útvonalon hagyta el a menedékházat. Ruháit ugyanott kaparta el, s random módon vetette be magát az erdő sűrű sötétjébe.

Fogalma nem volt meddig bóklászott, látszólag céltalanul. Pedig nagyon is volt célja. A farkas alakban ragadt Judahhal összefutni. A barlangjához nem mehetett, mert akkor nem csak felkeltené az állat gyanúját, hogy figyeli, de el is riasztaná őt, és akkor kereshetné megint a rejtekhelyét.

Olyan hangok ütötték meg a fülét, amik semmihez sem voltak hasonlóak. Fájdalmas nyögés, dühös morgás, mint egy tombolni készülő félelmetes szörny.

Talan mozdulatlanságba meredve hallgatózott, majd lassú, óvatos léptekkel elindult a hang irányába. Most az egyszer az is megfordult a fejében, hogy inkább hátrálnia kéne, és amíg teheti elmenni. A kíváncsisága viszont nagyobb volt, amit megtámogatott az a veleszületett tulajdonsága is, amitől sokan őrültnek tartották őt. A haláltól való félelem hiánya.

Hangtalanul, puhán araszolt a bokrok aljában egyre közelebb a hang felé. Végül szemei elé tárult az a valaki is, aki kiadta a hangokat magából, tagadhatatlanul fájdalmában.

A férfi a földön térdelve a sarkain ülve hol a földet markolta, hol a mellkasát marta véres barázdákat vájva a bőrébe. Csapzott fekete fürtjei a válláig értek, hátán az izmok megmagyarázhatatlan hullámtáncot jártak, gerincének vonalán a csigolyák hol kitüremkedve megnagyobbodtak, hol visszarendeződtek a helyükre. Bőre olyan volt, mintha sár és hamu keveredett volna rajta, amiben pedig millió kis fekete bogár szaladgált. Arca teljesen ismeretlenné torzult a csontok és porcok folyamatos mozgásától. Olyan volt, mintha ez a valaki nem tudná kontrollálni a testében végbemenő változást.

Talan teljesen a hatása alá kerülve ledermedt a látványtól, remegtek az izmai, mert nem tudta, segítsen-e, vagy maradjon csak néma szemlélő a bokrok alján. Egyben biztos volt. Az illetőnek leírhatatlan fájdalmai lehettek.

Judah lenne? – találgatódott Talan, miközben döbbenten figyelte az alakváltó szenvedését.

Végül az ismeretlen egy semmihez sem hasonló artikulátlan ordítással engedte ki a hangját, amibe minden izma belefeszült, s lassú, de kontrollált alakváltással egy hatalmas fekete farkas formálódott belőle. Az ordítást fájdalmas vonyítás váltotta fel. A fekete hím farkas fenséges tartással emelte orrát az ég felé, és hosszan üvöltött.

Talan torkát szorították az érzések, amiket egyszer ő maga is átélt, amikor azt hitte Haley halott. Átérezte az akaratlanul kilesett hím fájdalmát, aki szívszaggatóan vonyított.

Üvöltve sírt. Búcsúzott.

A vadász mozdulatlanul lapult tovább, nem akarta megzavarni a gyászolót. Mancsaira engedte állát, lehunyta a szemét, amit csak akkor nyitott ki megint, mikor a vonyítás abbamaradt. Így akaratlanul lett szemtanúja az alakváltásnak, amikor a hatalmas, fekete farkas újra emberi formát vett fel. Talan szemei elkerekedtek a felismeréstől, mellkasában megakadt a levegő.

Maximus McGinty volt az!

Talan a megdöbbenéstől szinte lebénult. Mozdulatlanságba dermedve, elakadt lélegzettel bámulta a vadőrt a bokor aljából, ahogy az felöltözött és aztán elnyelték a szűk csapásba hajló bokrok ágai.

McGintynek volt társa! Elvesztette! Mégis vissza tudta magát hozni! Jali! A lánya miatt! Akkor csak érezheti, hogy van hozzá valami köze! Te makacs, magányos farkas! – Talanban megváltoztak az érzések a vadőrrel szemben.

Lassan kiaraszolt a bokor aljából, megrázta a fejét, s a mozdulat végighullámzott az egész testén megszabadulva a bundájába tapadt apró gallyaktól, száraz falevelektől. A látottak, csak megerősítették tervében.

Judahnak is meg kell tudnia, hogy él a fia! Valahogy tudatosítani kell ezt a zavarodott elméjében, mert ez talán neki is kapaszkodó lehet, hogy visszatérjen a józanság állapotába.

Döntött.

Nem kérdezősködik, hanem ő maga fog szétnézni alaposabban a menedékházban. Eszében volt amit Convel mondott neki, miszerint tettek próbálkozást, hogy visszahozzák a zavarodottság állapotából a klán vezért. Ha így van, nyilván valahol itt csinálhatták, a Menedékházban. Fel fogja deríteni a legrejtettebb zugait és helyiségeit. McGintyn kívül mindenki csak egy aljas, tenyérbemászó vadászt lát benne. A vadőr pedig nem törzsvendég a menedékházban - ahogy megtapasztalta ezt az elmúlt napokban -, tehát nem volt sok esélye, hogy másfajta létformáját felvéve lebukjon.

A macskát, biztos, hogy nem nézi ki belőlem senki! Itt, vadakhoz vannak szokva! – morfondírozott, miközben a következő taktikai lépését tervezgette.

Aranysárga kandúrként osont ki az ablakon, s hogy ne hazudtolja meg felvett formáját, a konyha felé vette az irányt, ment az ínycsiklandozó szagok után.

Nem sok figyelmet szenteltek neki. Volt, aki a lábával tolta odébb, volt, aki barátian dobott neki egy falatot az asztal alatt. Erica, a pult mögül sűrűn pislogott a négylábú potyázó felé, míg aztán úgy szólította meg, mintha tényleg tudná, ki ő. Talan majdnem el is árulta magát.

– Hé! Csizmás Kandúr! – A felszólításra egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt a vadász.

A francba! Mit csinálsz? Menj tovább! – korholta magát Talan, s szedte tovább a lábait, de csak pár lépés erejéig, mivel Erica felnyalábolta a kóbormacskát az ölébe. Talan nem akart durva lenni, sőt, lebukni sem állt szándékában. A „Hagyd, magad előbb szabadulsz!” taktikát alkalmazva nehezen bár, de elviselte, hogy a lány becézgetve elkezdte simogatni.

– Honnan keveredtél ide? Gazdid? Van egyáltalán gazdid? – búgta a fiatal lány, kényeztetve turkálta a vöröses-sárga bundát. – Elég jó bőrben vagy – állapította meg –, tuti hogy tartozol valakihez. Jól vagy tartva! Vagy csak ügyes tolvaj vagy?! – csacsogta Erica, arcát a kandúr bundájába fúrta.

Talan kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Tudta, ha most eljátszva a vadmacskát Erica felé kap, hogy a lány végre elengedje, akkor biztos ajtón kívül találja magát. Így cinkostársat remélve benne, elviselte a kényeztetést, sőt még dorombolni is elkezdett a szerep kedvéért. A kényelmetlen helyzetből pont Braydon Dunkin volt, aki akaratlanul, de kimentette.

– Erica! – morgott parancsolón az alakváltó medve. – Ne azzal a macskával foglalkozz, hanem vidd ki a rendelést!

– Rendben! – A megdorgált alkalmazott óvatosan a földre engedte a kóbor kandúrt. – Bocsi, de dolgom van! – hadarta Erica egy elnézést kérő fintorral, aztán Talan legnagyobb örömére magára is hagyta őt a lány.

– Segítenie kell! – ütötte meg Jali hangja a vadász fülét, mire Talan úgy tett lomha kandúrként, mintha csak lustán mosakodásba kezdett volna.

– Ennyire komoly? – Braydon kérdésére Jali jelentőségteljesen bólintott, az alakváltó pedig az irodája felé invitálta a félvért.

Talan pillanatok alatt felmérte a helyzetet, tájékozódott, és utánuk lódult. A nehéz faajtó becsukódása előtt sikerült besurrannia Dunkin irodájába, aztán azonnal a könyvespolc alá csúszott, egészen a falhoz lapulva, ahol tökéletesen kihallgathatta a beszélgetésüket.

– Miben segíthetek?

– Hogyan sikerült idehozniuk Judah McElhanelyt?

– Kimerülten, összetörve találtunk rá.

– Idehozhatnám újra?

– Tessék?

– Nem csupán egy farkas! Még ott van! Ott van a farkasban!

– Honnan tudod?

– Meg akarták menteni. Hát segítsen visszahozni őt!

– Az istenekre kislány, a nagyapádnak sem sikerült!

Pillanatnyi bizonytalan csend után Jali szólalt meg:

– Akkor friss, lelki sebei, fájdalmai voltak. Felejteni akart.

– Mi változott ennyi év után?

– Van emberi tudata! Ha segít azokon, akiket veszélyben lát, van emberi tudata!

Okos kislány! – állapította meg magában Talan, Jalit hallgatva. – Úgy látszik, egy rugóra jár az agyunk!

– Ő védett meg, igaz? – kérdezte Braydon – Hogyan akarod idehozni?

– Megoldom. Maga csak biztosítsa nekem a helyet. És a teljes biztonságot.

– Rendben. De jó lesz Falgautot is figyelemmel kísérni. Rendszeresen ugyanabban az időben megy el. Nyomon lehet. Azt mondta, egy veszett farkas miatt van itt. Van egy olyan érzésem, hogy Judah McElhanely az.

– Ő nem veszett!

– Tudom. Mégis, valaki biztos akar lenni a halálában.

– Ki lehet az?

– Ki tudja még, hogy él és sebezhető?

– Nem olyan sebezhető.

– Rendben. Te összpontosíts Judahra, én meg tudom, kit uszítsak Falgautra. Mi ugrásra készek leszünk a helyiséggel odalenn.

Jali sietve távozott, Braydon pedig telefonált.

– Ginty?

Talan még a kellő pillanatban csípte el a rést a csukódó ajtón.

„Mi ugrásra készen leszünk a helyiséggel odalenn.” – csengtek Talan fülében a medve szavai.

Szóval itt volt az a próbálkozás! Odalenn! Valami pincerendszer vagy alaksor lehet a Menedékház alatt! – rengeteg gondolat és terv tódult a vadász fejébe, miközben aranysárga kandúrként szedte puha mancsait, bútorok és vendégek lábai között kanyarogva, ki az udvarra, hogy aztán észrevétlenül juthasson vissza a szobájába.

Beállt a tusoló alá. Nem csak megnyugtatta a vízsugár, de a gondolatai is kitisztultak tőle. Szerette. Órákat el tudott volna tölteni alatta.

Braydonnak igaza volt! Jali az életével játszik, ha egy zavarodott alakváltót akar befogni. Főleg olyat, aki több évszázados, vagyis hatalmas erővel rendelkezik! Látta szenvedni McGintyt a társa elvesztése miatt… mi lesz vele, ha a lánya is… ?!

Talan mély, nehéz sóhajjal fújta ki a levegőt, vizes haját tíz ujjal simította tarkójára.

Jali makacs! Akár az apja! Bennem a vadászt látja, amiért nem is hibáztathatom. Vele egyezkedni csak úgy tudnék, ha hagynám az élvonalban harcolni. Nem is szabad, hogy ő próbálja meg előbb! Akár az életébe is kerülhetne! – Talan kitartóan agyalt, miközben szövetségest keresett.

Braydon fafejű, meg sem hallgatna. A legutóbb sem tette. Arról nem beszélve, hogy azonnal visítana McGintynek.

Testét a csempének támasztva hagyta, hogy jólesőn masszírozzák tarkóját a vízcseppek.

McNulty! Kemény diónak tűnik, de… Ő be tudja szerezni, amire nekem ehhez szükségem van! Meg kell győznöm! El kell nyernem a bizalmát. Ez csak úgy megy… ha teljesen kiadom magam neki. – Szilárd elhatározással fújta ki a levegőt. Döntött. Hiszen nem volt veszteni valója. Ő innen már nem akart sehová menni. Az ideje pedig bizonytalan volt, hiszen nem tudta, hogy Semaj Grimmett mikor érkezik majd meg Clear Creekre, hogy beváltsa esküjét.

Nem vett magához fegyvert. Pont azért, hogy ezzel a gesztussal is megtámogassa segítő szándékát. Mindent feltett erre az egy találkozásra. Ahogy szilárd eltökéltséggel menetelt át a barkácsboltba, egészen másképp érezte magát, mint eddig. Higgadt volt, kimért, nyugodt. A pimaszságnak a szikrája nem volt benne, amikor belépett a boltba. Egészen átszellemülve, más célok vezérelték, mint eddig az életében bármelyik cselekedetét is.

Az ezüstszőke pimasz kamaszlány volt csak a boltban. Bájos mosolyra húzódott az ajka, ahogy meglátta Talant.

– Mivel szolgálhatok?

– Apád?

– Nincs itt…

– Akkor, szólj neki – utasította határozottan a lányt a vadász, mire Fyra sértetten ráncolta a homlokát.

– Nagyobb tisztelettel, hé! – emelte meg a hangját a kamasz. – Van fogalmad róla, kivel beszélsz? – kérdezte pimaszul közelebb hajolva a félvérhez a nőstény farkas alakváltó. – Egy alfával!

Talan állta az izzó, borostyán színű tekintetet.

– Egy… alfa… kölyökkel! – javította ki tagoltan, higgadt nyugalommal a lányt Talan, a kölyök szót nagyobb hangsúllyal megnyomva. – Tiszteletet pedig, apád érdemel! Kezdhetnéd talán ott kisfarkas, hogy próbálsz úgy viselkedni, amivel nem ásod alá a tekintélyét!

Mielőtt az öntelt utód megszólalhatott volna, apja parancsoló hangja csattant a pult mögötti folyosóról.

– Hagyj magunkra, Fyra!

Talan átfordította a „Nyitva” táblát miközben a lány dacosan kiviharzott a raktár irányába. McNulty lassú kimért léptekkel jött elő a folyosó sötétjéből.

– Mit akar? – kérdezte, tekintetét a megfordított táblára vezette.

– Hallgasson végig, aztán úgy dönt, ahogy jónak látja.

McNulty a hátsó irodahelyiségébe vezette Talant.

– Hallgatom – mondta, kezét a szabad szék felé lendítve, hellyel kínálta a vadászt.

– Nem ígérem, hogy rövid leszek – köszörülte a torkát a félvér, mire a klán vezér vállai közé húzva a nyakát széttárta kezeit.

– Nem vadászként jöttem ide – kezdte Talan. – Elvállaltam egy munkát, ez igaz. A megbízómat nem fogom kiadni, ez nálam elvi kérdés. Viszont nem állt szándékomban senki bérgyilkosa lenni. A pénzt, amit kaptam, az utolsó centig úgy adtam egy arra rászorulónak, hogy még át sem számoltam. – Talan arcára az emlékek halvány melankolikus mosolyt csaltak. – Félvér vagyok. Ezek, már az én, saját rúnáim – motyogta, tenyerét kabátján keresztül a testén lévő jelek felé helyezte. – Nem gyilkolni jöttem… hanem meghalni. – Ahogy kimondta elszorult a torka. – Esküt tettem egy kamasznak, akinek megöltem a szüleit, hogy övé a halálom. Őt várom itt, hogy beváltsuk az egymásnak tett ígéretünket. Ez a bevállalt munka, kapóra jött, úgymond látszat meló, hogy senkinek ne legyen feltűnő, hogy miért is jöttem ide. Az igazi okot csak én tudtam, és most már maga is. De belecsöppentem valamibe… és amíg tehetem, segíteni akarok! Jali a Menedékházból, a fejébe vette, hogy visszahozza Judah McElhanelyt! Nem teljesen veszett ötlet, de nem szabad, hogy ő próbálkozzon vele!

– Miért is? – McNulty teljesen váratlanul kérdezett közbe, ami Talant is meglepte egy pillanatra.

– Mert veszélyes! Egy klán vezér, egy több évszázados alfa! Elborult tudattal! Mi van, ha baja lesz Jalinak? Mi van, ha megöli a lányt? Abba McGinty belepusztul!

– McGinty? – a vezér homloka érdeklődve ráncba szaladt.

– Jali a lánya! McGinty elvesztette a gyermeke anyját. Abba belepusztul, ha elveszítené a lányát is!

Talan leplezetlen, nyílt őszinteséggel a legbelsőbb gondolatait osztotta meg a Clear Creek-i farkas klán vezérrel.

Feszült csend ült a szobára.

– Mi a terv?

– Maguk, egyszer már megpróbálták! Ott, a Menedékházban!

McNulty kifejezéstelen arccal hallgatta a vadászt. Egy pislantással sem árulta el, hogy van-e vagy nincs valóságalapja annak, amit Talan állított.

– Altató kell! Kábító lövedék, hogy a legkevesebb kockázattal oda tudjuk szállítani a zavarodott farkast. Jali láthatóan hatással van rá, de a megborult elméjű vezér nem teljesen megbízható. Segíteni szeretnék a legbiztonságosabban befogni, hogy Jali tudja a dolgát végezni. – Talan, McNultynak szegezte a tekintetét. – Megölni, maga nélkül is megtudnám. Nekem kábító lövedék kell, altató, hogy segítsek élve befogni!

– Maga vadász, Falgaut – húzta félre a száját a vezér. – Azt mondja hiányos a felszerelése? – Hangjában nem kevés gúny vegyült.

Talan arcán megfeszültek az izmok.

– Többet tudok, mint azt maga el tudná képzelni, de nincs minden a fejemben. A könyvet, amiben a megörökölt és megszerzett tudásom, tapasztalatom volt lejegyezve, elajándékoztam – rántott a vállán Talan. – Mondtam! Meghalni jöttem. Úgy jöttem ide, hogy mindent felszámoltam magam mögött! A lakásomat, a családom… – Egy hangos nyeléssel elharapta mondata végét. Csak most jutott eszébe, hogy Dorothytól haraggal vált el. Elszorult a torka, sűrű pislogással fordította félre a fejét, hogy a klán vezér ne lássa: fátyolos lett a szeme.

– Mi a biztosíték arra, hogy igazat mond?

– Az adott szavam! – vágta rá gondolkodás nélkül Talan.

– Az adott szava? Ch!

– Megesküdtem az anyámnak a sírjánál, hogy bosszút állok azokon, akiken más ezt nem teheti meg. Hogy a szörnyetegeknél is félelmetesebb szörnyeteg leszek, aki le fogja vadászni azokat, akik rászolgáltak! Judah McElhanely nem szolgált rá! Segíteni akarok neki! – Talan egyenesen McNulty szemébe mondta a szavait: – Esküszöm, hogy az életem árán is megvédem!

– A farkasoknál, az adott szó kötelez – mondta kimérten a klán vezér, miközben lassan felemelkedett a székből. – Majd elválik, milyen vér csörgedezik az ereiben Falgaut! Mert a kóbor kutyát a farkasok megeszik! Nekem nem elég a szava! Nekem a vére kell!

Talan gondolkodás nélkül nyújtotta nyitott tenyérrel a kezét McNulty felé, akit láthatóan meglepett, hogy a vadász egy pillanatig sem habozott. A farkas alakváltó vezér a fiókból egy vadászkést vett elő, hogy bevégezze a rögtönzött véresküt. Pengéjét belefektette Talan felkínált tenyerébe s egy határozott mozdulattal végighúzta rajta. A vadász még rá is markolt a késre, hogy biztos legyen a vágás, miközben állta McNulty kiveséző, mély tekintetét.