TALAN - 11 - Ösztönök kontra érzelmek

Még érezte a mérget a szervezetében, de az erőt is. Határozottan jót tett neki a vadászat, a vér a hús. Ahogy felért a szurdokra, szinte hullámoztak az izmai a bőre alatt, miközben kinyújtóztatta azokat, aztán két gyors fejmozdulattal kiroppantotta a nyakcsigolyáit, s elindult a jurta felé. A bejáratnál a sas mozdulatlanul figyelte Talant, s csak a csőrét nyitotta egy néma köszöntésre, aztán a fejével fordult utána, ahogy a vadász félrehúzva a pokrócot belépett a sátorba.

Fülledt meleg volt benn, az állatbőr falon pokoli hangulatú világítást varázsolt a lobogó tűz. Több füstölő is égett, amitől kísérteties félhomály volt, plusz még elnehezítette a levegőt a tömény szantál, pézsma és ópium keveréke.

A tűz mellett ott állt Amarion. Talan most láthatta teljes egészében a vajákost. Hatalmas fenyegető jelenség volt. Testét csak egy agyonhordott vászonnadrág takarta. Sötét, őszderes haja, derekáig ért bonyolult fonatban, akár egy hatalmas fekete mén sörénye. Tökéletesen kidolgozott izomzatú felsőtestét éppolyan sűrűn borították a csúnya forradások hegek, mint az arcát. Sötét, cserzett bőréhez bonyolult alakzatokban percinggel különböző méretű láncok voltak erősítve.

Talan döbbenten, némán figyelte a lassú, misztikus mozdulatokat végző vajákost. Nem akarta semmiben sem megzavarni. Megvárta, míg végez azzal, amit csinált - akármi is volt az -, bár olykor pislogásra késztette már a vadászt a sátorban uralkodó számára szokatlan levegő.

Amarion kimért, lassú mozdulattal teste mellé engedte kezeit, s pár másodperces mozdulatlanságba dermedt, majd nehéz posztóköpenyéért nyúlt, közben kezét az egyik zsákszerű ülőalkalmatosság felé lendítette.

– Foglalj helyet – dörmögte, majd Talan felé fordult miközben magára terítette a csuhát. Nem vette fel teljesen, csak összefogta a vállain, s leült.

– Eljöttem – mondta Talan, és lassan ő is ülésbe engedte a testét.

– Üdvözöllek – bólintott a vajákos. Két, tenyérbe illő kisebb tálat tett a faragott kőre, s fehér, tejszerű folyadékot öntött bele, aztán az egyiket a félvér felé nyújtotta.

Talan szemöldöke felszaladt, bizalmatlanul méregette a kínált italt, de elvette Amarion kezéből. Megvárta, míg a vajákos iszik belőle, figyelte a reakcióját, majd előbb beleszagolt, aztán belekortyolt. Arca fintorba torzult az ismeretlen íztől.

– Ez mi? – nyögte Talan. Nem számított rá, hogy az ital ennyire szénsavas és erős legyen.

– Kumisz.

– Biztos – dünnyögte a félvér vadász, igyekezett újra rendesen lélegezni.

Amarion arcán halvány mosoly jelent meg.

– Erjesztett kancatej – nevezte meg másképp az italt a vajákos.

– Még jobb! – fújta Talan, lassan a földre engedte a kis tálkát.

– Pedig egészséges – bizonygatta szolidan Amarion, miközben ő rezzenéstelen arccal tovább iszogatta azt.

– Ha te mondod – sziszegte a fogai között Talan félrehúzva a száját.

Amarion a tálka mögül méregette a félvér vadászt, miközben a kumiszt itta.

– Miért hívtál vissza? – kérdezte Talan, tekintetét körbevezette a sátor belsejében, a bútorokon, a különböző totemeken, faragott alakzatokon.

– Te akartál kérdezni tőlem – mondta a vajákos, s Talant mellbe vágta a kijelentése.

– Igen – motyogta aztán a vadász, zavartan kapkodva a tekintetét. – Haley…

– Nem érzed őt?

Talan tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Azt sem tudom mit kéne éreznem – nyögte a szavait egy fájdalmas fintorral Talan.

– Mert nem figyelsz a megérzéseidre! Az érzésekre! Mik a tieid és mik nem!

– Ezt hogy érted?

– Ha megsérülsz, az természetes, hogy te érzed. Mert tudod, hogy megvágtad, vagy megütötted magad, aminek nyilván az a következménye, hogy érzed, és nyoma marad! – magyarázta lassú kézmozdulatokkal kísérve szavait a vajákos. – De mi van azokkal az érzésekkel, amiknek nincs magyarázata? Amiket nincs is miért érezned, de érzed!

Talan homloka ráncba szaladt, ahogy hallgatta az okító szavakat, s közben már az emlékei között kutatott hasonlók után.

– Fáj – suttogta Talan, tenyerét a mellkasára tette – Itt, benn. Kimondhatatlanul. De ezt tudom, hogy az én érzésem…

– Biztos, hogy csak a tied? Mit érzel még?

– Félek – bukott ki a vadászból, amivel meglepte saját magát is.

– Félsz? Mitől? – vonta meg a szemöldökét Amarion. Úgy kérdezett, hogy azzal beszéltette, szóra bírta az érzéseiről a félvért.

– Nem tudom – Talan egyre nehezebben lélegzett, szinte már kapkodta a levegőt, akaratlanul hunyta le a szemét. – Sötét van… egyedül vagyok… szűk a hely… eltemettek… – Hirtelen felpattant a szemhéja, ahogy tudatosultak benne kimondott szavai. Döbbenten meredt a vajákosra.

– Eltemették! – szakadt fel a vadászból, szeme fátyolos lett a könnytől. – Meghalt?! – Kérdésnek vagy kijelentésnek szánta, már maga sem tudta. – Nagyon félt, mielőtt meghalt! – Akaratlanul jöttek a szavak Talanból, s ahogy kimondta belé hasított a fájdalom. Mondatát pár pillanatig a vajákos is megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, semmibe meredő tekintettel reagálta le.

– Meg kell tanulnod a saját érzéseidet értelmezni – mondta aztán csendesen Amarion, türelmes tanító módjára. – Benned mérhetetlen akarat van és kitartás! Te azzá válsz, ami te akarsz lenni! Alázatot kell tanulnod és nem megalázkodást. Te nem kevesebb vagy másoktól, hanem sokkal több! Farkas lélekkel soha nem leszel szolgáló kutya! Ha ezt teszed, megerőszakolod a lelked, kínzod magad. A mindenható erő mindenkinek elrendelteti a célt, a feladatát. Az, hogy hogyan jut el odáig, azt mindenki saját magának alakítja. Elfogadja és elindul az útján, vagy a sors kemény leckék árán tereli oda vissza.

Talan arcizmai megfeszültek.

– Az adott szavamat soha nem fogom megszegni!

– Mit fogsz tenni, ha az adott szavad szemben áll azzal, ami legbelül vagy?

– Arról volt szó, hogy én kérdezek és nem arról, hogy te – morogta Talan a homlokát ráncolva.

Amarion ajka halvány mosolyra görbült.

– Szabad akaratú farkasként jöttél vagy egy szolgáló kutya akarja tudni, hogy mit tegyen?

Talan zavartan pislogott, a vajákos újabb kérdése ismét gondolatba ejtette.

– Az vagyok, ami – mondta szomorúan a félvér, lehajtotta a fejét.

– Igen, az vagy, ami – sóhajtotta mélyen Amarion. – Megszülettél és kaptál egy testet. Bizonyos határokon belül, azt is a magad ízlésére alakíthatod. Ami viszont te magad vagy, az egyedül a te döntésed! A tetteid mutatják meg, hogy mi vagy. Azt pedig te döntöd el, mit teszel meg és mit nem, ez rajtad múlik. A te akaratodon. És ne mond, hogy neked az nincs, mert itt vagy! Makacs akarattal felmásztál ide, mert ezt akartad!

– Haleyt nem akartam magamhoz kötni! – nyögte fájdalmasan Talan.

– Dehogyisnem akartad! – emelte fel a hangját Amarion, szavait egyenesen a vadász szemébe mondta. – A te döntésed volt az is! Bármi is volt az indok, te döntöttél úgy, hogy megteszed! Nézz magadba! Tedd a szívedre a kezed! Testestől-lelkestől akartad őt! Lehet, hogy nem pont úgy fogalmaztad meg, hogy magadhoz akarod kötni, de amit akkor éreztél, az ugyanazt jelentette!

Talanban újra lejátszódtak azok a pillanatok, amikor hezitált Haley kérésén, mikor vívódott magában, és amikor döntött! Mikor elöntötte a megkönnyebbülés, ahogy beismerte magának ott és akkor: „Kinek akarok hazudni? Épp annyira akarom, mint ő, ha nem még jobban!”

– Akkor miért látom folyton magam előtt Kailát? Még nem is ismertem és láttam! – magyarázta Talan, tanácstalanul tárta szét karját, majd lemondóan ejtette térdei közé.

– Mindenre meg fogod kapni a választ, de nem tőlem, hanem saját magadtól.

– Akkor hiába jöttem válaszokért?

– Úgy érzed?

Talan vállai közé húzta a nyakát.

– Ugyanolyan zavar és tanácstalanság van bennem – motyogta. – És üresség.

– A mag sem azonnal kel ki a földből, ha elültetik – mosolygott a vajákos, s kissé megdőlve, közelebb tolta a kumiszt a vadászhoz. – Öntözni kell!

Talan akaratlan mosolyra húzta a száját, kelletlenül nyúlt a kis csészéért.

– Nem elég, hogy drogot szagoltatsz velem, még le is akarsz itatni?

– A magot is kellő mélységbe kell ültetni, hogy megfoganjon! Le kell jutnod egy bizonyos szintre, hogy tisztán láss!

– Majd az ópiumtól meg a piától fogok tisztán látni? Jézusom! – Talan egy fintor kíséretében újra beleivott a kancatejbe, majd egy húzásra leöntötte a torkán. – Holnap meg majd sajgó fejjel, de ugyanazt az elcseszett prikolicsot látom majd a tükörben…

– Félvér vagy! Nem vagy tiszta vérű prikolics! – vágott a szavába Amarion.

– Mi a különbség? – rántott hanyagul a vállán Talan, félrehúzta a száját, miközben szemezett az üres kis tálkával.

– Tegyük fel, kapsz egy rakat, mindenfajta építőkockát. Ilyet is, olyat is. Azt használsz, és azt építesz belőle, amit akarsz.

– Egy prikolics…

– Egy prikolics ösztönállat, nem gondolkozik – szakította félbe Amarion a félvért. – Te viszont folyamatosan agyalsz! Igen, vannak olyan építőkockák, amikből össze tudsz rakni egy prikolicsot. De ott a többi elem is! A döntés a te kezedben van, hogyan pakolod össze magad! Az, hogy félvér vagy, áldás és nem átok! Több lehetőséget kaptál, mint bárki más! Te többféle elemből építkezhetsz. – Amarion sokat sejtető mosollyal fúrta tekintetét Talanéba. A félvér kábán pislogott a tudatmódosítók hatására, miközben elmerült a félelmetes szempárban. Úgy érezte a vajákos behatolt az agyának a legmélyebb zugaiba is. Összemosódott lassan a képzelete a valósággal. Elnehezültek a tagjai, elernyedve dőlt le az állatbőrrel beborított zsákról. Még résnyire nyitott szemén át homályosan látott formákat, mozgást, de a kábulat egyre mélyült. Érzések rohanták meg…

Hol fájdalomba feszült a teste, hol nyüszítve, fetrengve kaparta a földet, hangosan zokogott, Haley nevét ismételgetve csitult aztán, vonásai kisimultak, s úgy hevert az összetúrt állatbőrökön, mint aki békésen aludt…

…

Peregtek előtte az emlékek…

A suhancnak hitt kamasz a sírnál…

A rémült tekintet, ahogy szétcsapta a raktárépületben a kartonokat, amik mögött megbújt a lány…

Ahogy elöntötte a remegő vágy, Haley vérének az édes íze, s ahogy a karjaiba zuhant mikor először ivott belőle…

Amikor először tört rá a féltés… az aggódás… és akkor még vérkötelék sem volt közöttük! Amikor ösztönösen védte Bardwelltől. Megmagyarázhatatlanul védelmezőn állt az igazgató és a kamasz közé, hogy a férfi még csak ne is tudjon róla. Miért? Maga sem tudta. Valamiért mégis úgy érezte ezt kell tennie!

A felejthetetlen érzés, a mámor a kábulat, mikor először tartotta úgy a karjaiban Haleyt, mint nőt… amikor összekötötték magukat…

…

– Nem hazudok, Haley! Nem! – motyogta szinte értelmetlenül, teste belefeszült az érzésbe. – Nem kicsit! Kívánlak Haley! – kábán eszmélt a saját hangjára. Hunyorgott a szokatlan világosságtól. Karját az arca elé húzta, elfordult a fénytől. Nyöszörgött alatta a nehéz faágy, mire elkerekedtek a szemei a felismeréstől.

Ez a menedékház és az ágy! Amarion! A sátor! Állatbőrön ült! – bizonytalan mozdulatokkal tolta fel magát, támasztotta imbolygó felsőtestét. Pislogva, hunyorogva nézett körbe. Első, akit meglátott Kaila, aki kikerekedett szemekkel meredt rá, valamivel távolabb ácsorogva az ágytól.

Istenem! – hagyta a testét visszazuhanni az ágyra, fejét az ágyneműbe furta. Égette a szégyen, a tudat, hogy Kaila ki tudja minek lehetett a fültanúja.

Hosszú néma percekig egyikük sem szólt, kínos csend vette birtokba a szobát. Végül, Kaila bátortalanul köszörülte meg a torkát.

– Jól vagy? – kérdezte kissé rekedtes, elcsukló hangon a nő.

– Nem tudom – dünnyögte arccal a párnába Talan. – Hogy kerültem…

– Az ablak alatt feküdtél – kezdte nagyot sóhajtva Kaila. – Nem tudom hol rúgtál be ennyire, de inni, lenn a kocsmában is tudtál volna. Ezért kár volt kimásznod az ablakon.

Talan próbálta felidézni az Amarionnál történteket, de egy ponton túl már nem emlékezett semmire. A füstölők és a kancatej megtette a hatását. Fogalma nem volt, hogy jutott vissza a menedékházhoz.

Lassan ülésbe fordult, végignézett magán, majd a szobán. Mindenfelé járt a tekintete, csak Kailára ne kelljen néznie. Szégyellte magát.

– Mi volt a húgom és közted? – jött váratlanul az egyenes, határozott kérdés.

Talan tíz ujjal túrta át arcába lógó sötét, csapzott haját, mélyet sóhajtva próbálta rendezni a gondolatait, összeszedni a szavakat.

– A társam volt – mondta ki végül, de még mindig nem tudott a fiatal nő szemébe nézni.

– Hát ezért mondtad… hogy meg akartál érte halni. – Kaila beharapva ajkát, nyelte el a könnyeit. – Istenem – suttogta.

Újabb kínos, néma percek teltek el.

– Érzed őt? Él? – kérdezte a kezét tördelve Kaila, tekintetét reménykedve szegezte a vadásznak. Talan összeszorított fogakkal rázta meg a fejét. Érezte, hogy nem bírja megállítani a könnyeit, így inkább fel sem nézett a nőre. Kaila lassú bizonytalan léptekkel odament hozzá és leült mellé. Hallotta, ahogy Talan olykor szipogott, látta a combjára hulló könnyeit. Hirtelen elhatározással kezébe vette a férfi arcát, felemelte, hogy átölelhesse. Hangos zokogással borult a néma könnyekkel társát sirató félvér vállára.

Egymást vigasztalón ölelve, siratva gyászolták el az éppen csak nővé vált, alig élt kamaszlányt.

Talan egy szál fekete rózsával a kezében sétálta körbe a tisztást, küzdelmük helyszínét. A fánál, ahol utoljára volt együtt a lánnyal, megállt, aztán egy mélyről jövő sóhajjal végigsimítva féltérdre ereszkedett, s a rózsát a tövéhez fektette.

Kaila fázósan fonta össze teste előtt karjait, átölelte a vállát, s csak messzebbről figyelte a félvér búcsúzását a társától. Húga szavai jutottak eszébe, ahogy sokszor dicsérte és áradozott Talanról neki a telefonon keresztül.

Talán mégis igaza volt. Ő más. – kavarogtak a gondolatok a gyógyító fiatal nő fejében. Nem ment közelebb, tiszteletben tartotta a férfi gyászát, és néma búcsúját a társától.

Talanban újra harcot vívtak az érzések.

Meg kell mondanom neki, hogy én öltem meg az anyjukat. – vívódott magában. Válla felett hátrapillantott a nőre.

Ő nem Haley. Azonnal rám uszítana mindenkit. Elsőnek McGintyt, aki a legnagyobb örömmel mártaná belém a kését. – futotta végig a következményeket.

Napról napra egyre nagyobb ürességet érzett, miközben a lelkében a fájdalom nem csillapodott. Minduntalan eszébe jutottak Amarion szavai. Folyamatosan értelmezni próbálta őket, agyalt rajtuk. Mélyre szívta a levegőt, ahogy lassan felállt. Két lábon járó fájdalom és kín volt az egész lénye, ami sütött is a szeméből.

Kaila viselkedése megváltozott vele szemben, amióta megtudta, hogy Haleyvel összekötötték magukat, hogy társak voltak. Kicsit nyitottabb lett vele, közvetlenebb.

Néha céltalan sétára mentek, ahol Kaila a gyerekkorukról mesélt Talannak, a félvér pedig megosztotta vele, hogyan ismerkedtek meg Haleyvel, és hogyan is indult és alakult a kapcsolatuk az évek során.

Az egyik szurdokon ücsörögve Kaila elszörnyedve hallgatta, ahogy Talan elmesélte, hogy ő erőszakból lett, s még az anyja sem akarta, hogy megszülessen.

– Sajnálom – suttogta a fiatal nő, mire Talan vonásai megkeményedtek.

– Nem azért mondtam el, hogy sajnálj – morogta, majd felpattant Kaila mellől. A nő együttérző tekintettel követte a férfit. Rengeteg gondolat kavargott a fejében és még sok mindent kérdezett volna tőle, de már hozzászokott, hogy voltak ilyen érzelmi kirohanásai a félvérnek. Mikor megkeményítve a szívét, hirtelen falakat emelt maga köré, s hidegen elutasítóan viselkedett. A fiatal nő most is hagyta őt, had vonuljon el magába. Nem ment utána, még csak próbálkozást sem tett, hogy megállítsa.

Talan határozott lépésekkel távolodott a nőtől, miközben egész testében már remegett a vérért. Éhes volt. Minden tekintetben. Jobbnak látta minél távolabb lenni Kailától, amíg valamivel nem csillapítja. Az egyre nyújtottabb lépések futássá gyorsultak. Még nem volt a régi formájában, de így is akrobatikus ügyességgel kerülgette a fákat és bokrokat. Addig futott, míg vadat nem érzett. Aztán kiengedte magából a vadászösztönét. Puhán lépdelt, becserkészte az őzet, amit aztán gyors és rutinos mozdulatokkal leterített. Mohón oltotta a szomját, egész testében ritmusosan hullámozva mozogtak az izmok, ahogy nyelte az állat még meleg vérét. Megdermedt a mozdulatban, mikor érzékelte a veszélyt, s hallotta maga mögött, hogy csőre töltöttek egy puskát. Szuszogva lassította a légzését, karjába törölte arcáról a vért. Még nem húzódtak egészen vissza a fogai, ahogy lassan hátranézett a válla felett. Maximus McGinty magasodott felé vadászpuskáját rászegezve.

– Csak szívességet teszel vele – dünnyögte közömbösen Talan.

– Nem gyilkolhatsz az erdőmben! – sziszegte a fogai között a vadőr.

– Nem gyilkoltam – mondta Talan, lassan felállt és szembefordult McGintyvel. – Vadásztam. – Kezét hanyagul lendítette a kimúlt állat felé. – Nem embert öltem. Vagy jobb lett volna? – Talan fölényes mosolyra húzta a száját. – Annak jobban örültél volna, mert lett volna indokod, hogy kinyírj. Igaz?

Max még mindig a félvérre fogott fegyverrel állt, némán nézett a szemébe. Nem tudott vitatkozni Talan szavaival.

– Ha bevittem volna a menedékházba és megsütöm, még te is ettél volna belőle! Kéred a felét? – Talan pimaszul szemezett a vadőrrel, hátrébb lépve utat engedett neki az őz felé.

– Ti mi a fenét műveltek itt? – csattant fel Kaila hangja, mire Max lassan leengedte a fegyvert. A nő szeme elkerekedett a megkezdett állat láttán, majd kérdőn Talanra emelte a tekintetét. A férfi rántott a vállán.

– Mi a baj? Nem szeretem nagyon átsütve. – Tekintetét a nőébe fúrta, mire Kaila zavartan pillantott félre.

– Takarodj az erdőmből – utasította határozottan a félvért Max.

– Nem embert öltem, McGinty! Vadásztam! Mint minden más állat! – mondta Talan minden egyes szavát nyomatékosan tagolva.

– Ha állatként viselkedsz, le foglak lőni, mint egy kutyát! – vetette oda a szavakat Max, s fenyegetőn indult meg a félvér felé. Talant sértette a megnevezés, harca készen feszültek meg testében az izmok, s már lendült volna, mikor Kaila egy lépéssel a két hím közé ékelte magát megakadályozva, hogy egymásnak ugorjanak. Maxnek háttal, Talannal szembe, tenyerét a félvér mellkasára tette.

– Ne csináljátok!

Talant elöntötte a forróság, ahogy megérezte a nő kezét, még ruhán keresztül is. Kihagyott a légzése, elnehezült fujtatással hátrébb lépett. Higgadni próbált, minden tekintetben.

Kaila körbenézett felmérve a helyzetet.

– Talannak igaza van Max, ő nem gyilkolt – kelt a félvér védelmére Kaila, ami láthatóan felháborította a vadőrt.

– Az istenért, Kaila! Ezt akár emberrel is megtehette volna!

– De nem tette!

– Mi van, ha ez csak most egy színjáték? Legközelebb meg majd ki tudja, ki felett találod…

– Ha embert akartam volna ölni McGinty, akkor azt meg is tettem volna! – dörögte a szavait Talan, öklével a mellkasát verve. – Farkas létedre puskával vadászol. Ez a színjáték! – Indulatos kézmozdulattal fordult a kimúlt állat felé és nem törődve a jelenlevőkkel, rávetette magát, hogy csillapítsa vele az éhségét. Hallotta, ahogy Maximus újra célzásra emelte a fegyvert, de Kaila meglepően gyors és gyakorlott mozdulattal ütötte azt félre. A farkas és a gyógyító makacsul szemezett pár pillanatig, aztán Max dühösen engedett a nőnek.

– Te is gyere, Kaila – mondta, ahogy hátrább lépett s Kaila felé nyújtotta a kezét. A nő megrázta a fejét.

– Kaila!

– Nem lesz bajom – bizonygatta határozottan a fiatal nő, majd hátat fordított a vadőrnek. Max tehetetlen dühvel sziszegett el egy szitkot a fogai között, majd pár lépést hátrált, aztán fordult és alakja eltűnt a fák között.

Kaila az egyik távolabbi fáig araszolt, és onnan figyelte Talant, ahogy a félvér tépte, marcangolta az állattetemet, rágta a nyers húst, megnagyobbodott fogsorával, majd nyelte. Mint egy éhes állat morogva pillantott néha oldalra, kiélezett érzékekkel figyelt, féltve a megszerzett élelmét.  Vegyes érzelmek kavarogtak a fiatal nőben. Hevesebben vert a szíve a látványtól, s ott bujkált benne azért a félelem is, mi van, ha ilyen módosult tudatállapotban Talan ellene fordul. Nem ítélte el a félvért a tettéért a viselkedéséért, hiszen ha jobban belegondolt, Talan igenis egy kompromisszumos megoldást választott az ösztönei csillapítására. Bár szokatlan volt, de nem megvetendő.

Lassultak Talan mozdulatai, ahogy jóllakott, testében érezte szétáradni az erőt. A sarkaira ülve, véres kezét forgatta, vizsgálgatta, majd egy mély sóhajjal a combjaira engedve beletörölte a nadrágjába. Arcát többször is a vállához dörgölte, hogy nagyjából letisztítsa onnan is a vért, miközben az izmai hullámzó mozgása az ing alól is tisztán kivehető volt.

– Őrültség volt itt maradnod – morogta az orra alatt Talan, válla felett hátrapillantott a fiatal nőre.

– Miért? – Kaila akaratlanul hallhatóan nagyot nyelt.

– Nagyobb biztonságban lettél volna vele – sóhajtotta a félvér, miközben lassan állásba emelkedett, fejével abba az irányba bökött amerre a vadőr eltűnt a fák között.

Kailában kezdett felkúszni a félelem, ahogy Talan elindult felé. Jobban a fához simult, s magában felkészült egy esetleges támadásra. Háta mögé rejtette kezeit, takarva, lassan megnagyobbodott körmeit.

– Bármennyire hihetetlen – Kaila belenézett a feléje magasodó félvér borostyánsárga szemeibe –, de meg tudom védeni magam. – Mondata végére már csak suttogta a szavakat. Szívverése felgyorsult, amit láthatóan Talan is érzékelt. A félvér még közelebb lépett hozzá, közben megmarkolta a fa egyik ágát Kaila feje felett, s belehajolt a nyakába.

– Bármennyire hihetetlen – suttogta a nő bőrébe Talan, ahogy mélyre szívta az illatát –, de nem akarlak bántani.

Pillanat tört része alatt játszódott le minden. Kaila teste összerándult a váratlan zajra a feje felett, ahogy Talan szorításától megreccsent az ág. Csak éppen pislantott, s a félvér már nem is volt előtte. Hihetetlen gyorsan tünt el a fák között, s a rémült nő már csak egy suhanó árnyat látott távolodni, azt is csak egy pillanatra. Kaila remegve kapkodta a levegőt, ahogy magára maradt a szétmarcangolt állat maradványaival.

Talannak láthatóan és tagadhatatlanul jót tett a vadászat, a vér. Amikor megjelent a lépcső tetején, ami az otthonos, hangulatos kis kantinba vezetett, Kaila figyelmét akaratlanul is magára vonta. Talan tekintete sem szakadt el a lányétól egy pillanatra sem, amíg le nem ért a pultig. Halvány, visszafogott zavart mosollyal hol egymásra néztek, hol félre pillantottak, miközben Talan felült az egyik magas székre Kailával szemben.

– Mit adhatok? – kérdezte a nő, közben egy rutinos mozdulattal áttörölte a férfi előtt a pultot.

– Valami finomat – rántott a vállán Talan, miközben mosolyt csalt a nő közelségének emléke az arcára. – Farkaséhes vagyok – tette hozzá, fölrántva a szemöldökét.

Kaila mosolya szélesedett, körbepillantott nem-e figyeli őket valaki, aztán hívogatón közelebb intette a félvért, miközben ő maga is hajolt felé.

– Vadat nem szolgálunk fel egészben – suttogta visszafojtott hangon.

Talan arca elkomolyodott, tekintetét szomorú szégyenkező pillantással sütötte le, elfordította a fejét.

– Hé! – Kaila már meg is bánta a megjegyzését, s meglengetve a férfi arca előtt a kezét próbálta visszahozni előbbi jókedvét. – Csak vicceltem! Hallod? Talan! – közelebb hajolt hozzá, már amennyire a köztük lévő pult engedte. – Biztos voltam benne, hogy nem bántottál volna.

Talan a nőre emelete a tekintetét.

– Biztos voltam benne, hogy meg tudod magad védeni – mondta Kaila szemébe.

– Igen? Miből?

– Tudom, mi vagy – biccentett Talan.

– Tudod?

– Legalábbis nagyjából – javította ki magát zavart mosollyal a félvér, közben a fiatal nő arcát fürkészte. – Egyébként, hogy lehetsz te gyógyító? Vámpír gyógyítóról még nem hallottam.

Kaila beharapva ajkát, vonogatta a szemöldökét.

– Hát csak találgass! – csacsogta kihívó pillantással, azzal odébb lépett egy másik vendég elé.

Talan tekintetével követte, figyelte a nő könnyed mozdulatait, miközben minden egyes elkapott pillantásától elöntötte a forróság.

Hihetetlen, hogy csak féltestvérek Haleyvel! Annyira, de annyira hasonlítanak! – járt az agya, miközben tekintete egy pillanatra sem engedte a lányt.

Amarion! Haley soha nem látta a vajákost, az anyja mégis hozzá küldte! Kaila is vele ment el tizenhat évesen! Mit is mondott Haley? Kaila apját kegyetlenül meggyilkolták! Amarion sebei! Igen! Megkérdezte, érzi-e Haleyt, akárcsak Kaila! Nem csupán azért, mert tanított! Tudni akarta él-e még! Ivannak igaza volt! Nem díjazta a klán Deborah párválasztását! Haleynek nyilván már el sem mondták ki az apja! – arcára tagadhatatlanul kiültek a gondolatai, ahogy a semmibe révedt tekintettel agyalni kezdett, mert Kaila pár csettintéssel az arca előtt hívta fel magára a figyelmet.

– Eldöntötted mit ennél?

– Valami sült hús jó lesz – motyogta Talan.

– Sült?

– Sült.

– Rendben – Kaila meglengette a félvér arca előtt a konyharuhát úgy, hogy hozzáérve terelje a gondolatait. – Tessék, mosolyogni!

Talan a felszólításra magára erőltetett egy halvány mosolyt.

– Bátrabban! – biztatta a fiatal nő. – Jól áll neked!

Talan pislogva nézett a konyhába forduló lány után. Hallhatóan nagyot nyelt a felidézett emlékre, amikor az erdőben a nyakába hajolva mélyre szívta az illatát. Beleremegett a mellkasa, ahogy belegondolt mi lenne ha… s képek villantak az agyában, ahogy a karjában tartja a nőt.

Kezében forgatta a nyílpisztolyt, gyakorlott mozdulattal szedte szét, átvizsgálta, majd újra összepakolta. Miután átszámolta a nyilakat is, katonás rendben egymás mellé sorakoztatta őket az asztalra. Aztán másfajta felszerelés után kotorászott a kopott utazótáskában. Kezébe akadt a már ki tudja mióta lemerült mobilja. Pár pillanatig elgondolkodva forgatta, majd hanyagul az asztalra csúsztatta és folytatta azt, amibe belekezdett. Gondosan pakolgatta ki tovább az eszközöket, amivel újabb nyílhegyek öntésébe fogott. Egyre sűrűbben pillantott a sötét kijelzőjű készülék felé. Semmi porcikája nem kívánta a várost, Bardwell utasítgatásait. Jól érezte magát Clear Creek-en. Itt, ha elkapta az ösztön, kiment vadászni és mégsem érzett utána szégyent és dühöt, hogy egy vérengző vadállat lenne. Nem kellett várnia, hogy egy arra rászolgáló mocskot eltüntethessen, és azzal lakjon jól. Már a gondolatra felfordult a gyomra. Aztán hosszas töprengés és vívódás után, úgy döntött nem viselkedik úgy, mint Ivan. Nem fog gerinctelenül felszívódni. A szavát adta Bardwellnek, elkötelezte magát, s a legkevesebb, hogy közli vele legalább, hogy él. Mélyet sóhajtva előkotorta a telefon töltőjét is, hogy lelket leheljen a készülékbe.

Rágyújtott, aztán tovább folytatta a nyílhegyek öntését, miközben kalandoztak a gondolatai. Elképzelte az életét az erdőben, ahol egy fakunyhóval is beérné, ahol elvonulhatna mindenkitől a saját magányában, ahol nem jelenthetne veszélyt senkire. Aztán újra feszítette belülről a fájdalmas üresség, a hiány. Űrt érzett a lelkében. Tekintete a semmibe bámult, elmerengve gondolt arra a pillanatra, amikor Haleyt az ajtó nélküli lakásának, kicsi nappalijának kanapéján tartotta a karjaiban. Egy pillanatra átjárta a forróság, szinte érezte a lány bőrét, ahogy hozzásimult az övéhez, a testét, ahogy melegítette a közelsége…

A kopogtatás kizökkentette a gondolataiból. Szája sarkába terelve a cigarettát engedte ki a hangját.

– Igen? – mivel nem történt semmi, eszébe jutott, hogy hangszigetelt a menedékház, így hiába is kiabál. Bárki az, nem fog belépni, ha ő maga be nem engedi. Egy mély sóhajjal kényszeredetten indult el ajtót nyitni. Kaila állt a küszöbön, kezében egy nagyobb tálcával, rajta gusztusosan tálalt zaftos hússal.

– Sült hús – mondta röviden.

– Kösz – dünnyögte Talan s jobban kitárta az ajtót a nő előtt, ő maga aztán elindult az asztal felé. – Bocs, mindjárt helyet csinálok.

– Ezek? – Kaila szemei elkerekedtek, ahogy követte a férfit.

– Nyílhegyek – mondta kurtán Talan, miközben gyorsan összekapkodott pár dolgot, más mindent csak odébb söpört az asztalon.

– Vadász vagy? – kérdezte döbbenten a nő.

Talan lesütött szemmel hallgatott, s hogy ne kelljen Kailára néznie, tekintetével inkább a felsőjét kereste.

– Is – fújta aztán kurtán.

– Is?

– Fejvadász inkább.

– Hivatásos fejvadász? – faggatózott tovább a fiatal nő.

– Igen. Fejpénzért előállítom a körözött személyeket – hadarta Talan, közben hanyagul az ágyon hagyott ingjéért nyúlt, igazgatta, színére fordította, hogy fel tudja venni. Nem hazudott, csak nem mondott el mindent. Munkájának sötét, ocsmányabb oldaláról hallgatott.

– Jó minőségű a henna – Kaila kezét sután lendítette Talan mellkasa felé. – Még mindig nagyon szépen meglátni.

– Jah – Talan végigsimított a rúnákon, aztán belebújt az ingjébe.

Kaila tekintetét végigvezette az asztalon, szemébe tagadhatatlanul és megmagyarázhatatlanul szomorúság sütött, ahogy aztán a férfire nézett.

– Készülsz vissza?

Talan mélyet sóhajtott, s másodpercekig némán merült el Kaila sötét tekintetében. Vívódott. Kavarogtak a gondolatok a fejében, Amarion szavai, arról, hogy a cél elrendeltetett, aztán a saját érzései… Hallott már egymáshoz rendelt párokról. Kailát talán azért látta még az előtt, hogy megismerte volna, mert a fiatal nő a neki rendelt társa lenne? A sors kemény figyelmeztetése pedig Haley elvesztése lenne, hogy letért az útról, amiért magához kötötte? Hiszen annyiszor látta már álmaiban Kailat, mielőtt Haleyvel el nem követték azt az őrült tévedést.

– Láttalak – bukott ki Talanból, hangját idegennek érezte, kiszáradt a torka. Megnedvesítette ajkát, zavartan kapta el a tekintetét, ahogy meglátta a nő szemében a csodálkozást.

– Ezt most, hogy érted, hogy láttál?

– Még nem ismertelek – vett egy mély lélegzetet Talan, próbálta értelmes mondatokká összepakolni a gondolatait –, de láttalak. Akkor még fogalmam nem volt ki vagy, csak láttalak.

– Igen?

Talan válaszképpen csak aprókat bólogatott.

– Hol láttál?

Talan mutatóujját a halántékára nyomva válaszolt.

– A fejemben… meg álmaimban.

Kaila zavart mosollyal vonta fel a szemöldökét.

– Nem tudom miért, meg hogy mit jelenthet. – A vadász tanácstalanul dobta szét a kezeit. – Nem akartalak megbántani akkor, ott. – Sután lendítette a mosdó felé a karját. – Nem arra értettem, hogy a testedből élnél. – Talan egyre nevetségesebbnek érezte magát, már bánta, hogy belekezdett. Nem is értette, miért mondta el mindezt a nőnek.

– Arra értettem, hogy biztos volt már jó pár férfi az életedben… mert – hebegte zavartan a félvér – egy gyönyörű nő vagy – mondta ki végül.

Megöltem az anyját, magamhoz kötöttem a húgát… mit akarhatok én tőle? Ugyan mire számíthatok? – kavarogtak a gondolatok Talan fejében, mikor végre összeszedte a bátorságát és belenézett Kaila érdeklődve rászegeződő szemeibe.

– Ne haragudj – hadarta.

– Nem haragszom – ingatta a fejét a nő.

– Bocsáss meg! – szakadt fel őszintén a félvérből, s csak ő tudta mi mindenért kért megbocsátást a fiatal gyógyítótól, miközben a szemét már égette a könny.

– Talan? – Kaila aggódva lépett hozzá közelebb, az arcát fürkészte. – Mi a baj?

– Annyira sajnálom! – fakadt ki magából Talan, légzése felgyorsult. Pár perce még azt hitte felkészült, hogy elmondja a nőnek mit tett az anyjukkal.

– Hé! Nyugi! – Kaila kezébe vette a férfi arcát, amivel megállíthatatlanul elindított valamit. Ő is érezte. Zavartan visszakapta a kezeit, de már késő volt. Talan borostyánsárgán izzó szemeit nekiszegezte. Kaila légzése egy pillanatra kihagyott, majd őrült tempóban kalapálni kezdett a szíve, elgyengültek a lábai. Hátrálni akart, de képtelen volt akár egyet is lépni.

– Mi van, ha te vagy a nekem rendelt társ? – Talan szinte felfalta a tekintetével a nőt.

– Az kizárt! – vágta rá azonnal Kaila a fejét ingatva.

– Láttam a szemeden, éreztem rajtad…

– Egy vonzó férfi vagy Talan, de ez még nem azt jelenti, hogy… – Talan nem hagyta, hogy a gyógyító befejezze a mondatát, türelmetlen éhsége, vágya szinte lökte a testét Kaila felé. A karcsú magas nő tenyerét a férfi mellkasának támasztva próbálta távolabb tartani magától a félvért, de Talan szoros bilincsként átölelte őt. A vadász remegve vezette végig a kezét Kaila testén a ruhán keresztül. Az ajka a nőéhez ért, és egyre többet kívánt belőle.

– Hagyj! Engedj el! – Kaila hevesen tiltakozva fordította el a fejét, tolta magától a felhevült félvért. Talan a nő hadakozása ellenére még szorosabban vonta magához Kailát, s a nyelve mohón simogató játékba kezdett a nyakán, aztán egy határozott mozdulattal szabaddá tette a vállait s ott folytatta bőre kóstolgatását. A vadász érezte, hogy sodródik a megállíthatatlan felé.

– Neee! Talaaan! Neee! – Kaila már sikítva engedte ki a hangját, de a menedékház falai hangszigeteltek voltak, így a szabadulásáért vívott küzdelmében magára maradt. Talan megemelte a nőt, s egy határozott mozdulattal szinte hanyatt vágta az ágyra, felé térdelt, lefogta a kezeit. Talan mint a ragadozó a leterített prédáján, úgy nézett végig Kaila szabadulásnak nekifeszült testén. Megrándultak a félvér izmai a vállán, a hátán, a karjában. Akaratlanul hangosan nyögött fel az érzéstől, ahogy erőteljesen rándult az egész teste. Remegő kézzel keresett utat Kaila bőréhez, vad, türelmetlen hévvel tépni kezdte a fiatal gyógyító ruháit.

– Issstenemmm! – szakadt fel Kailából. – Ne! Talan, állj le! – A nő remegve, kapkodva a levegőt húzódott hátrébb a férfitól, hol a mellkasának támasztott tenyérrel tolta magától távolabb a vadászt, már amennyire tudta, hol öklével ütötte, próbált rúgni.  Talan egyre kevesebb mozgási lehetőséget hagyott neki, egész súlyával ránehezedve hozzápréselte a nőt az ágyhoz, s ahogy megérezte a bőrét, alatta a vért az erekben, előtörtek a fogai is. Erősen markolászta a gyógyító testét, a félvér egész lényét elöntötte az éhség. Kaila eddig a pontig fogta vissza magát. Érezte a fogakat a nyakán s nem várta meg, hogy átszakítsák a bőrét. Két oldalról belevájta az ujjait Talan testébe a bordái alatt.

– Belőlem biztos, hogy nem fogsz inni! – sziszegte eltökélten a nő, s ahogy markolta a félvér testét, körmeit mélyen beleeresztette. Mint tíz éles penge úgy hatoltak a vadászba a folyamatosan növő karmok.

Talan teste belefeszült a fájdalomba, ordítva engedte ki a hangját. Megemelte magát a nőről a karjaira támaszkodva, döbbenten meredt a sebekre. Kaila még mindig a vadászban tartotta a karmait.

– Szerintem – kapkodta a levegőt Kaila –, te valamit nagyon félreértelmeztél…

– Basszameg… – sziszegte a fogai között Talan, közben nézte a benne lévő körmöket, amik égetve marták belül. Remegve tartotta a testét a nő felett.

– Neked nyilván hiányzik Haley… cseszd meg! Én szóltam, hogy meg tudom védeni magam! – Kaila addig mocorgott, míg végre kicsúszott a félvér alól. Talan döbbent zavart tekintettel engedte a nőt, s a történtek ellenére, még mindig majd szétrobbant benne a vágy, az éhség. Érezte a fejében zubogni a vért, az agya szinte dobolt tőle. Szemei barnás-sárgán izzottak, álkapcsán megfeszültek az izmok, még látszottak, de már húzódtak vissza a fogak, amik kissé kintebb nyomták az arcát, az ajkait. Lassan, de eszmélt a megváltozott tudatállapotából. Lecsúszott az ágyról, távolodott pár bizonytalan lépéssel, miközben mély légzésekkel csillapította a kavargó érzéseit. Tapogatta vérző sebeit, megigazította magán a ruhát, majd tántorgó lépésekkel megindult az ajtó felé.

– Te kényszerítettél rá! – kiabálta utána Kaila.

– Nem akartam… – dünnyögte Talan, s zavaros tekintettel csak egy pillanatra nézett hátra a válla felett.

– Hová mégy? – kérdezte hangjából kicsengő aggodalommal a nő.

– Nem fogok megölni senkit – morogta az orra alatt a félvér, azzal maga mögött hagyta a szobát.

Amikor Talan bevetette magát az út túloldalán az erdőbe, először csak céltalanul menetelt. Újra és újra lejátszódott előtte, ami pár perce a szobában történt. Dühös volt. Megmagyarázhatatlanul dühös. Érezte, hogy valami nem stimmelt. Újra kapkodta a levegőt, benne volt a vágy, csak másképp. Nem azt érezte, mint amikor Haleyhez először nőként hozzáért. Nem azt az eufórikus eksztázist, a borzongató remegést. Nem lassan kiélvezve a pillanatot és az érintést akarta Kailát, hanem vadul, azonnal és mindent! Még most is kellemetlen érzés kúszott végig a gerincében, ahogy áramütés szerűen rándultak meg az izmai, szinte fájdalmasan, keményen. Nem értette mi történt. Mi és miért volt más. Az egész ahhoz volt inkább hasonló, amikor Bardwell ajándékának élvezése szomja és éhsége kielégítésével ért véget. Ha Haleyvel volt, nem izzottak sárgán a szemei. Csak akkor, ha megkívánta a vért, ha inni vágyott, vagy ha már napok óta éhezett.

Ez, ott a szobában egészen más volt. – állapította meg magában, lassan a légzése is normálissá vált. Most már nem a félbe maradt aktus miatt volt dühös, hanem azért, mert rádöbbent, hogy talán Kaila halálát is okozhatta volna.

Amarion, és az ő általános virágnyelvén mormolt tanításai… Teljesen félrevezettek! – bosszankodott Talan, öklével a levegőbe csapott.

Nem is kaptam választ semmire! – forrongott magában a félvér, majd hirtelen elhatározással döntött. Céltalan barangolása más irányt vett. Egyre gyorsabb iramban menetelt, majd már futni kezdett a szurdok felé, a vajákos jurtájához.

Pár pillanatig szemezett a hatalmas madárral a bejárat előtt, majd felszólítón kiabálni kezdte a vajákos nevét.

– Amarion! Gyere ki! Hallod? Amarion! Beszélni akarok veled! – ordibálta. Csak most jutott el a tudatáig, kihez is jött! Ha valóban helytálltak a feltételezései, hogy Haley és Kaila nem fél, hanem édestestvérek voltak, és Amarion volt az apjuk, akkor tulajdonképpen ez azt jelentette, hogy hamarosan azzal a hímmel fog szemben állni, akinek megölte a társát! Görcsbe ugrott egy pillanatra a gyomra. Főleg, mikor a nehéz posztótakaró félrelibbent és megjelent a sátor bejáratánál a vajákos fenyegető jelensége. Vászonnadrág és feketére cserzett állatbőrből készült mellény volt rajta, valami pipaféle lógott ki a szája sarkán.

– Mi akarsz? – dünnyögte türelmetlenül.

– Válaszokat!

– Már kaptál!

– Egy frászt kaptam! Bedrogoztál, leitattál és virágnyelven suttogtál általánosságokat. – Talan indulatosan hadonászva kísérte a szavait. – Egyenes kérdésekre, egyenes és tiszta válaszokat akarok!

Amarion félrelibbentette a bejáratot takaró szőttest, mire Talan megrázta a fejét.

– Nem! Nincs drog, nincs füstölő, és nincs pia! Itt! – Széttárt kezekkel körbemutatott a sátor előtti kis tisztáson. – Itt, kinn a szabadlevegőn!

Amarion homloka ráncba szaladt, ahogy összehúzta szemöldökét. Tekintetét Talanéba fúrta, majd egy mély sóhajjal beleegyezően bólintott. Aztán lassú léptekkel elindult a már kialudt tűzhely mellett körberakott rönkök felé.

– Itt, megfelel? – kérdezte cinikusan megvonva a szemöldökét.

Talan kelletlenül bólintott, majd ő is elindult. Mikor leültek egymással szemben, a félvér vadász kissé elbizonytalanodott, szívét a torkában érezte. Idegesítette a vajákos hihetetlen nyugodt magabiztossága.

– Nem félek tőled. – Talan maga sem tudta miért jelentette ezt ki, talán csak a saját maga megerősítésére, mire Amarion ajka szegletében visszafogott mosoly jelent meg.

– Nem? – A vajákos a két tenyerét a tűzhely felé helyezte. – Pedig kellene – dünnyögte, megmozgatta ujjait, és láng csapott fel az üszkösre leégett fák között. Valódi, meleget árasztó tűz lobogott, a semmiből teremtve.

Talan pár pillanatig pislogva figyelte a jelenséget, majd hallhatóan nagyot nyelt.

– Honnan tudtad, hogy Haleyvel összekötöttük egymást? – A félvér kiélezte érzékszerveit, kutatva figyelte a vajákos minden lassú mozdulatát. – Ki mondta el?

– Te magad!

– Én?

– A véredben volt! A vér sok mindent szállít! Emlékeket, érzéseket.

Talannak elnehezült a légzése, s hirtelen megértette, hogy honnan tudhatta meg Deborah, hogy megölni küldték hozzá, és honnan tudta meg Haley, hogy ő ölte meg az anyját. Talan most döbbent meg igazán, ahogy eljutott a tudatáig mit is jelent ez még. Azt, hogy Amarion is tudja, hogy ő a gyilkosa gyermekei anyjának.

– Miért nem árultál el nekik, hogy ki vagyok? – szégyenkezve hajtotta le a fejét a vadász. – Megtehetted volna.

– Igen, megtehettem volna.

– Megfelelő bosszú lett volna a társad haláláért.

Amarion vonásai megkeményedtek.

– A bosszú rossz tanácsadó – morogta, kezébe vette a ki tudja mivel töltött pipát, s elmerengve nézte, forgatta a kezében. – Bár, ha a társad haláláról van szó…

– Mégsem akartál megölni. – Talan értetlenül meredt a vajákosra, aki lassú mozdulattal emelte a félvérre a tekintetét. – Vagy mégis – olvasta ki Amarion szeméből a választ Talan. – Azért mondtad, hogy jöjjek vissza egyedül – morogta az orra alatt a vadász. – Végül mégis életben hagytál. Miért? Magatehetetlen voltam, lett volna rá alkalmad!

Amarion sokáig hallgatott majd egy mély sóhajjal indítva, beszélni kezdett.

– Haley megbízott benned.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak – fújta Talan. – Véletlen volt, hogy összekötöttük magunkat.

– Hagyd már ezt a véletlen volt, szöveget! Különben sem arról beszélek! – a vajákos haragosan ráncolta a homlokát, kezével türelmetlenül legyintett. –  Veled maradt azok után is, hogy megtudta megölted az anyját. Az már nem a véletlen műve volt. Amúgy is, volt időm szemezgetni az emlékeid között. Mint férfi te is akartad őt. Azt hogy mit miért tettél, azt igazán csak ő tudná megmondani, mert akivel összekötöd magad, az érzi a legbelső érzéseidet. Ő ismert téged igazán, a legmélyebben az érzéseidet is. Ahogy észrevettem, te viszont még a magadét se tudod néha. – Amarion dorgáló pillantást vetett a félvérre, majd folytatta. – Arra, hogy összefeküdtél vele, az nem csupán önfeláldozás volt. De, hogy engedted magadból inni, ahhoz semmi érdeked nem fűződött, mégis megtetted. Azt miért?

Talan hosszas hallgatás után, tanácstalanul rántott a vállán.

– Nem tudom… csak úgy jött. Láttam a szemét… a tanácstalanságát. Szegénynek fogalma nem volt mi történik vele… megijedt saját magától… – Talan maga elé meredve visszaidézte saját emlékeit. – Én szenvedtem amikor… hagyták… mellettem nem állt akkor senki. Eszemben sem volt magára hagyni! Szüksége volt rám!

– Nem ismerek olyat, aki hasonlót vállalt volna másért. Pedig akkor még a társad sem volt.

– Haley. Ő megtette. Napok óta éheztem, és már határon voltam – kezdte mesélni a vadász. – Nem akartam bántani, éreztem, hogy baj lenne… haza akartam kísérni… de olyan akaratos volt! Elém állt és a nyakára húzott…

– Ittál belőle, még az előtt…

– Igen – vallotta be kényszeredetten Talan. – Azt mondta bízik bennem. Bízott bennem, pedig még én sem magamban!

Kínos csend telepedett közéjük, feszült hallgatás.

– Mit csináltál Kailával? – Amarion Talan sebei felé bökött a fejével. – Ezek az ő nyomai.

– Majdnem bajt. Duruzsoltál az eleve elrendelt dolgokról… azt hittem ő a nekem rendelt társ, vagy mi – motyogta szégyenkezve Talan, félrehúzta a száját. – Annyiszor láttam magam előtt! Nem is ismertem, nem tudtam ki ő, de láttam! Erre adj választ! Akkor miért?

– A neked való társat, nem megálmodod – morogta az orra alatt a vajákos. – Az belecsöppen az életedbe. Vagy felismered, hogy ő az, vagy ha nem, akkor sajna hagyod továbbmenni.

– Honnan fogom tudni, hogy ő az?

– Olyan érzéseket fog benned felébreszteni, amit más nem. Azt félreérthetetlenül felismered. Mindenről, mindig ő jut majd az eszedbe. Kitölti minden gondolatod!

– Kaila is befészkelte magát az agyamba! Makacsul mindig elém került…

– Az még nem érzés. – Amarion legyintve ingatta a fejét. – Én is láttam már többször is az anyádat, mióta ittam a véredből.

Talan első reakciója egy fenyegető dühös pillantás volt, majd zavartan pislogva próbálta időrendi sorrendbe pakolászni az emlékeiben, amik történtek vele. Lázasan járni kezdett az agya, kavarogtak benne a gondolatok, Amarion megjegyzésére. Aztán arcára kiült a döbbenet a felismeréstől.

– A vér – suttogta. – Mikor Haley… elaludtam az asztalnál… akkor láttam először… – Talan tekintetét Amarionéba fúrta. – Haley emléke volt, igaz? Azért volt fiatalabb… és azt neki mondta, hogy örökké szeretni fogja… akkor jött el… ide. Istenem! – Talan arcát kezeibe temette, ahogy combjaira könyökölt.

– Megölted az anyját! Tudta, és mégis melletted döntött. Nyomós oka lehetett rá – kántálta a szavakat Amarion. – Ez tartott vissza attól, hogy amikor megtehettem volna, mégsem vágtam el a nyakad. Haleynek, te mindenkinél fontosabb voltál. Mi jut eszedbe, ha Kaila szemébe nézel? – kérdezte váratlanul Amarion, mire Talan szemöldöke lepetten szaladt fel.

– Olyan a szeme, mint a Haleyé – vágta rá gondolkodás nélkül, s ahogy kimondta a félvér, mellbe vágta a felismerés. A két férfi tekintete összefonódott.

Amarion vett egy mély lélegzetet, szavait szinte azzal együtt fújta ki:

– Hát ez az!

Talan lassú mozdulatokkal bontotta meg, már amúgy is megtépázott véráztatta ingjét, s felfedte a vajákos előtt a rúnákat, amiket Haley festett rá hennával.

– Ennyi maradt tőle – nyögte a szavakat a félvér, fájdalma könnyeket csalt a szemébe. – Ez is majd ki tudja csak meddig. Henna… le fog kopni – motyogta, s visszahúzta rá az inget.

Amarion megmagyarázhatatlan tekintettel nézte Talant.

– Akkor én megbecsülném a helyedben – mondta a vajákos egy mély lélegzetvétellel.

– Mondtam neki, hogy ettől én még nem leszek őrző… ő meg azt mondta, hogy neki, én az vagyok. Az ő őrzője. – Talan a karjába törölte a szeméből kiszökő könnyeket.

– Hát akkor, őrizd őt! Ne okozz neki csalódást! – Amarion lassú mozdulattal felállt, s visszasétált a sátrába.

Talan magára maradt a varázslatosan életre keltett tűz mellett, s makacsul előtörő könnyek mellett peregtek le előtte újra a közös emlékek Haleyvel.

„Éreztem, hogy aggódsz… hogy van valaki, aki fontos neked” – visszahangoztak Deborah szavai az emlékképek között.

– Nem vigyáztam rá eléggé – suttogta Talan, lelkét marta az önvád. Lassan felállt, mélyre szívta a tiszta erdei levegőt.

„Hát akkor, őrizd őt! Ne okozz neki csalódást!” – idézte fel a vajákos imént elhangzott szavait.

Őrizni fogom... a szívemben! Nem fog többet csalódni bennem! Esküszöm! Soha többet! – döntötte el magában szilárd elhatározással.

A KERESZTEZETT - 8 - Újra otthon

Fogalmam nem volt meddig voltam eszméletlen.

Hunyorogva, pislogva nyitogattam a szemem. Először homályosan bontakozott ki előttem Dr. Dunken alakja. Felettem állt az ágy mellett, tanácstalanul és kérdőn nézett a szemembe.

– Hogy vagy? Hívtam mentőt.

Nem tudtam azonnal válaszolni. Tekintetem körbejárattam a szobán.

Valamikor az enyém volt. Megismertem. Csak most másképp volt berendezve. Akaratlanul megkönnyebbült sóhaj hagyta el mellkasom. Visszacsuktam a szemem.

Itthon vagyok! – mindenem fájt. Olyan érzés volt mintha valami feszített volna szét belülről. Egyre erősebben kezdett fájni mindenem, mintha belülről szaggatták volna a testem, millió éles foggal. Összeszorítottam az állkapcsom, de egyre elviselhetetlenebbé vált. Megfeszült mindenem, ahogy felordítottam. A fejemet mintha satuba fogták volna, újabb ordítást préselt ki belőlem a fájdalom. Nem tudtam kezelni sem, mert még soha nem tapasztaltam hasonlót. Nem akartam, de könny szökött a szemembe. Szégyelltem magam, összeszorított szemekkel elfordítottam a fejem. A tüdőmből kipréselődött a levegő, mintha feltépték volna a bordáim. Megfeszültem az újabb fájdalomtól, oldalra fordultam, nyögve fúrtam a fejem a párnába. Markoltam, az arcomhoz szorítottam, ordítottam. Valamelyest tompította a hangom.

– Hé! Kölyök! – felém hajolt, megragadta a két vállam – Mi a baj? Hé! Meg ne hallj itt nekem! Mindjárt itt a mentő! Mid fáj?

– Mindenem – nyögtem. Engem is meglepett, hogy sikerült megszólalnom. Hallottam a saját hangom. Nagyon halkan, de hallottam! Furcsa volt.

Nem felejtettem el hogyan kell beszélni. – konstatáltam.

A doki maga felé fordított, tenyerét az arcomra tapasztotta. Azt vizsgálgatta nem-e seblázam van, vagy sokkot kaptam.

Eljutott az agyamig, mit mondott az előbb.

– Nem kell mentő – fújtattam, nehezen kaptam levegőt. Olyan szinten, fájt mindenem mintha szaggatták, tépték, átgyúrták volna a testem minden zsigerét. A csontjaimat szétrobbanni éreztem.

– Mi az, hogy nem kell mentő? Hogy a francba ne kéne! Hát, hogy nézel te ki?

– Nenenenenenenene! – először csak ingattam, aztán már ráztam a fejem.

Erősen tartotta a vállaim mikor újra megfeszült mindenem. Eddig a pontig bírtam. Újra néma sötétség szállt rám. Tompultak a fájdalmaim, éreztem elernyedni a végtagjaim. Olyan volt mintha szétfolytam volna az ágyon, ólom súlykén süppedtem bele a matracba.

Újra eszméltem. Az első gondolatom a mentő volt. Azonnal néztem körbe, tájékozódtam. Hol lehetek? Nem akartam mentőt! Azt pedig a legkevésbé akartam, hogy bárki is bármilyen okból elkezdjen engem vizsgálgatni. Akkor lebuktam volna.

Homályosan bontakozott ki a doki körvonala. Az ablaknál várakozott keresztbe font karral, kifelé bámult.

– Ugye nem visz el a mentő?

Azonnal felém kapta a fejét, ahogy megszólaltam. Az ágyamhoz sétált, leengedte a karját. Végig nézett rajtam.

– Nem. – mondta csendben, tekintetét az enyémbe fúrta: – Ezért az a legkevesebb, hogy elárulod nekem, mi fene történt veled?

Számítottam erre a kérdésre. Testem tele volt karmolás és harapás nyomokkal.

Sokáig hallgattam. Aztán úgy válaszoltam, ahogy az már oly sokszor bevált. Nem hazudtam, csak nem mondtam el pontosan mindent.

– Megtámadtak – mondtam csendesen, végig nyaltam kiszáradt szám. Magam sem tudom miért, fogaimmal elkezdtem az alsó ajkam tépni. Egészen más volt az emberi fogaimat érezni.

– Kik támadtak meg?

Hülye kérdés! – felnéztem rá, tekintetemben volt, hogy ezt most állatorvos létére komolyan kérdezte?! Láthatta a sebeim.

– Körbe rágtak a kis nyuszik. – szaladt ki a számon, szemtelen grimaszt vágtam hozzá.

Elmosolyodott, megveregette a vállam:

– Ha már viccelsz, biztos megmaradsz. – Széket húzott az ágy mellé, leült: – És most komolyan. Miért támadtak meg a farkasok?

– Dunk! A barátom! Vissza kell mennem érte! – szakadt fel belőlem, ahogy fél könyökre támaszkodtam, már nyomtam magam ülésbe: – Visszatartotta őket! Ott maradt!

A Doki szeme kikerekedett:

– Ketten voltatok az erdőben? A haverod ott maradt? – kérdezte döbbenten, felpattant a székről. – Mond meg hol és behozom. Szólok a vadőrnek is!

– Ne! Én megmutatom! – ajálkoztam lelkesen, már ültem is fel. Letúrtam magamról a takarót.

 Kezében, fegyverrel tért vissza a szobába. Felszaladt a szemöldöke, ahogy rám nézett. Nem értettem mit bámul rám döbbenten. Végignéztem magamon. A véresen tátongó karom és fog nyomok már össze voltak húzódva. Alig látszottak. Olyanok voltak, mint a több napos sebhelyek.

Kerestem a szavakat, tanácstalanul pislogtam, kerültem a tekintetét.

– Gyorsan regenerálódom – hadartam zavartan, engem is meglepett szokatlanul gyors gyógyulásom.

– Azt látom – bólintott, ahogy pár pillanat gondolkodás után szóhoz jutott. – Rendben kölyök! Mutasd hol a haverod!

Nem volt sokkal nagyobb rám a ruha, amit gyors segítségként kaptam. A sportcipő viszont kellemetlen volt. Lehet, hogy egyébként kényelmes viselet lett volna, de én nem voltam hozzá szokva.

Megéreztem Dunk szagát. Rengeteg alvadt vért. Megálltam. Megszédültem. Fejem feszített, minden érzékszervem kiéleződött.

Nem ölhették meg! – remegett a kezem, ahogy megmarkoltam a mellettem lévő fát. A Doki kérdőn nézett rám.

– Itt volt? – kérdezte szinte suttogva. Bólintottam. Tekintetemmel a bétát kerestem. Éreztem, hogy a közelben van. Lentebb ereszkedtem, fejem leszegtem, lopakodva puhán pakoltam a lábaim. Dunken kicsit furcsán nézett rám, figyelte embertől szokatlan mozdulataim.

Dunk megtépázott teste, véres cafatként hevert az avarban.

„– Dunk!” – pár lépéssel ott voltam, térdre vágtam magam mellette. Nem mertem hozzá érni. Megszaggatott teste felett pár centivel úgy mozgattam tenyerem, mint aki éppen, valami rituálét hajt végre. Nem tudtam, hol érhetek hozzá. Ráhajoltam, szimatoltam. Élt!

„– Dunk! Itt vagyok! Bred vagyok! Érted jöttem! Nem hagylak meghalni!” – hadartam. Ringott felette a felsőtestem, vizsgálgattam a sebeit. Próbáltam felmérni mennyire súlyosak. Nem mertem megmozdítani.

Hallottam mögöttem a Doki közeledő lépteit. Éreztem rajta a döbbenet szagát.

– Ez egy farkas!

– Igen! – vágtam rá, aztán felnéztem a dokira. – Maga meg, egy állatorvos! Mentse meg! Kérem! Mentse meg!

– Ő a barátod, akiről beszéltél? Ő Dunk?

Hevesen bólogattam. Dr. Dunkin közelebb hajolt, fél térdre ereszkedett mellettem, óvatosan mozdította, éppen csak érintette a tenyerével.

– Van bennünk közös kölyök! – morogta maga elé a szavait, miközben gyors állapotfelmérést végzett: – Nem olyan rég én is egy farkasnak köszönhettem az életem. Hidd el, pontosan tudom, mit érzel! – felegyenesedett. Tekintete megváltozott, ahogy rám nézett.

– Hozd a barátodat! – intett a fejével és kibiztosította a fegyvert, támadásra számítva.

Óvatosan nyaláboltam fel a béta hím ernyedt testét, magamhoz szorítottam, és követtem a dokit.

A vizsgáló asztalra csúsztattam, miközben magamon éreztem Dunken kutató tekintetét. Még csak nem is szuszogtam a hosszú kilométerek után, pedig én egy kb. 70 kilós súlyt is cipeltem.

Lámpát kapcsolt, műszereket vett elő. Halványan emlékeimből ismerősek voltak. Szorult hasonló ápolásra Denise, a kutyánk is egykor. Emlékszem, hogy figyeltem aggódva, amint összevarrták a sebeit.

– Tudok segíteni? – ajánlkoztam. Gyűlöltem a tehetetlen várakozást.

A doki bólintott, fejével közelebb intett.

– Fogd, de ne túl erősen! Tartsd tőlem távol a fogait. Nem szeretném, ha eszmélne, és az ellenségének hinne.

Bólintottam. A barátom bundáját elkezdtem simogatva, óvatosan túrni. Homlokom az övéhez nyomtam.

„– Kibírod! Itt vagyok Dunk! Vigyázok rád! Hallod? Bred vagyok!”

A doki hozzá látott a sebek ellátásához. Óvatosan tette hozzáférhetővé, amit varrnia kellett.

– Nagyon csúnyán ellátták a baját – fújta, alkarjával söpörte el copfjából kiszabadult tincseit. Hirtelen megdermedt. A farkas nyakán éktelenkedő harapásnyomra meredt. Lassan nyúlt az ollós csipeszért, másik kezével közelebb húzta a több soros lámpát az asztal felett.

Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam, mit csinál.

Belenyúlt a sebbe, egy egészen vékony kis huzalt vett ki, aminek a végén volt valami kis gumószerű.

– Nocsak! – a doki szemöldöke felszaladt. A csipesszel tartva az ismeretlen valamit, az asztalához ment. A fiókból elővett egy műszert, elhúzta felette. Megcsippent, számsor jelent meg a kijelzőn.

Dr. Dunken lassan, döbbent tekintettel fordult az vizsgáló asztalon heverő test felé.

– Azt mondtad Dunk?

– Igen.

– Te nevezted el így?

Nem tudtam mit mondjak. Úgysem hitte volna el, hogy honnan tudom. Zavartan kapkodtam a tekintetem.

– Te nevezted el így? – ismételte meg a kérdését. – Honnan a név? Miért így hívod?

Nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Vagyis tudtam volna, csak számára, semmi reális alapja nem volt.

Ha most elmondom az igazat, tuti mentőt hív! Kényszerzubbonyban visznek el. – járt az agyam fogaim az alsó ajkamba mélyesztettem. Harapdáltam a szám.

– Ez egy chippelt farkas! – felém mutatta a csipesszel szorongatott valamit.

– Az mit jelent? – kérdeztem puhatolózva.

– Ez az állat, egy kutatás részét képezte.

Kiszáradt a torkom, úgy éreztem zsibbad az agyam. Nem egészen értettem, pontosan ez mit is jelentett. Viszont sértett, ahogy azt mondta Dunkra „Ez az állat”.

– Mentse meg! – kiáltottam rá. Más most nem érdekelt. A barátom a karjaimban haldoklott.

A Doki nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt. Egy mozdulattal a kukába dobta a chipet. Sokáig néztem, hová került az a kis valami, akaratlan simítottam végig a nyakamon.

Akkor ilyet nyomott belém is azon az éjszakán! – világosodott meg bennem. Mikor azt mondta védelme alá vesz, és a rendőrnek is azt mondta:

„– Biztosíthatom, be van oltva, chipelve és minden papírja rendben van.”

Nem hazudott! Bechipelt! – forrt bennem a tehetetlen düh. Legszívesebben megráztam volna. Szorítottam össze az állkapcsom, makacsul az ajkaim, bár legszívesebben fenyegetőn húztam volna fel, kimutatva a fogaim. Uralkodtam magamon, mert akkor elárultam volna magam.

Némaságba burkolózva tette a dolgát. Egész jól belejöttem az asszisztálásba. Gyorsan szaladt az idő, fel sem tűnt, hogy több mint egy órán keresztül tisztítottuk, varrtuk a sebeket. Egy idő után már elég volt az eszköz nevét mondania a dokinak, amire szüksége volt, és én nyomtam a kezébe. Csodáltam és tiszteltem a munkáját, ami láthatóan a hivatása is volt.

Végeztünk. Beállította az infúziót, még figyelte a gépet egy darabig, amik a béta életfunkcióit mutatták. Villogtak a zöld számok, ütemesen sípolva ugrált rajta egy fényes pont szabálytalan vonalat rajzolva a kijelzőre.

A doki egymásba húzva megszabadította kezét a szűknek tűnő kesztyűktől, aztán a vérmaszatos gombócot a kukába dobta.

– Biztos keresnek a szüleid emberpalánta.  – mondta, s öt újjal túrt hajába, szorosabbra fogta copfját. – Hol laksz? Haza viszlek, hogy ne aggódjanak érted.

Benn akadt a levegőm, nehez nyögtem:

– Nincs.

– Mi nincs? – kérdőn vonta fel a szemöldökét, a szemembe nézett,

– Nincs otthonom – mondtam csendesen a szavakat.

– Valahonnan csak jöttél. Hol éltél eddig? Hány éves vagy? De őszintén! Intézetből szöktél? Ezért nem akartad, hogy mentőt hívjak? Keresnek? Vagy már tizenhat? – záporoztak a kérdései, és én egyikre sem tudtam felelni. Egyre idegesebb lettem, zavart.

– Nem tudom – vágtam rá. Fújtattam, szédülni kezdett a fejem. Eszembe jutott, hogy menekülök, de nem volt hová. Dunkra néztem, nem akartam magára hagyni.

– Hogy-hogy nem tudod? – kérdezte, elindult felém: – Hogy hívnak?

– Bred – válaszoltam, s ösztönösen hátrálni kezdtem.

– Milyen Bred?

– Bred. Cross Bred.

– Remek! Akkor a neved tudod. Nincs amnéziád.

– Semmim nincs – vágtam rá azonnal, megráztam a fejem.

 Valami rosszat mondhattam, döbbenet ült ki az arcára.

– Az amnézia, annyit jelent emlékezetkiesés – magyarázta. – Az nem egy olyan valami, ami a tulajdonod.

Hallgattam. Soha nem hallottam ezt a szót.

– Nem tudod mit jelent?

Nem válaszoltam. Persze, hogy nem tudtam!

– Hány éves vagy te?

Fogalmam nem volt. Arra még emlékeztem, mikor születtem, mert buzgón tanította velem anyám. De azt, hogy honnan tudom, éppen hány éves vagyok?! Le sem tagadhattam zavarodottságomat.

– Kettőezer nyolc, június öt – hadartam, amit öt évesen már tudnom kellett.

– Hány éves vagy?

– Kettőezer nyolc, június öt – ismételtem meg.

– Ez milyen dátum? – kérdezte, s ajka szegletében furcsa halvány mosoly jelent meg – Te nem tudod hány éves vagy! – szakadt fel belőle a felismerés.

Nem néztem a szemébe. A földre szegeztem a tekintetem, nem válaszoltam. Felnőtt voltam. Igaz farkasként, de emberként sem éreztem magam egy taknyos kölyöknek.

– Tudod a mai dátumot?

Értetlenül kaptam fel a fejem egy pillanatra. Nem értettem a kérdést. Nem tetszett, ahogy kezelt, és azok sem, amiket kérdezett.

– Arról sincs fogalmad. Igaz? – Lassan körbejárt, úgy méregetett, mint aki valami különleges lényt talált. Újra a földet néztem.

– Hol voltál eddig? Hol éltél? – Dunkra mutatott: – Velük? A farkasokkal? Egy falkában nőttél fel? Mióta vagy velük? Hogy kerültél oda? – záporoztak a kérdései. Szemében megmagyarázhatatlan fény csillogott, folyamatosan méregetett. Már zavart, ahogy körbesétált. Tekintetét úgy járatta rajtam, mint vadász a prédán, aki épp most akarta átharapni a torkát, hogy aztán jól lakjon belőle.

– Öt éves voltam. – mondtam halkan, még most sem néztem rá.

– A szüleid nem kerestek?

– Meghaltak – csúszott ki a számon. Felvonta a szemöldökét. Nem kérdezett, csak nézett, várta a további információt.

– Baleset – hadartam. – Beszaladtam az erdőbe.

– Akkor olvasni se tudsz.

Megráztam a fejem.

Elém lépett. A kezeimért nyúlt, forgatta, vizsgálta. Az ujjai közé fogta borostás állam, forgatta a fejem jobbra-balra.

– Ne haragudj! – hüvelykujjával felhúzta a felső ajkam. Hátrébb lépett, döbbenten szánkázott rajtam a tekintete.

– Milyen dátum az a kettőezer nyolc, június öt?

– Akkor születtem! – vágtam rá büszkén.

– Nagy a zűrzavar a fejedben emberpalánta! – felnevetett: – Kettőezer tizenötöt írunk! Hogy lennél már te hét éves?! Nézz tükörbe! Szerinted egy hét éves gyerek így néz ki?

Hallgattam. Fogalmam nem volt miről beszélt. Nem tudtam ugyan számolni, de azért a születési dátumomat, pontosan tudtam.

Emberi korom zavaros volt. A doki ránézésre csak saccolni tudott.  A farkasok között érett hím voltam, emberként talán még nagykorú sem.

Ujjaimat a bögrére fontam, szótlanul néztem a benne lévő vérvörös gőzölgő erdei teakeveréket.

Alaposan kiáztam a kádban. Sebeimnek már nyoma sem volt. Borostámhoz ragaszkodtam. Nem éreztem magam emberpalántának, ahogy a Doki folyamatosan hívott. Hajamat gondosan felnyírta, olyan zúgó géppel, amit gyerekkoromban apámnál láttam, amikor a szakállát igazította.

Dr. Dunken telefonálgatni kezdett, teljesen lázba jött attól a kevéstől is, amit megosztottam vele. Mi lett volna, ha tudta volna a teljes igazságot?

Tekintetemmel követtem, ahogy fel s alá járkált. Egyik hívást a másik után bonyolította. Betekintést nyerhettem meglepően jó kapcsolataiba.

Leült elém, ujjai a haját fésűként szántották, bontotta copfját és újra összefogta.

– Lesznek papírjaid – kezdte. – Bárki is kérdez bármit, örökbe fogadtalak. – Pillanatnyi szünetet tartott, nézett a szemembe: – Érted?

Bólintottam.

– Rendben. Mert így elkerülhetjük, hogy bárki felfigyeljen rád – magyarázta, aztán rám nevetett, s kacsintott: – Ugye nem akarsz egy sor kísérletet végig szenvedni, kérdésekre válaszolni?

Megráztam a fejem.

– Gondoltam – biccentett.

Agyam közben Dunk körül forgott. Tudtam, hogy most nehéz neki, és az életveszélyen sem volt még túl. Gondolataim mindig visszatértek a Doki szavaira:” – Ez az állat, egy kutatás részét képezte.”

– Milyen kutatás része volt Dunk? – szegeztem váratlanul a kérdést a dokinak. Sokáig hallgatott. Láthatóan mérlegelt. Nagy levegőt vett, kényelmesen hátradőlt a kanapén, lábát keresztbe dobta, karját összefonta, mint aki tudományos eredmények ismertetését tárja fel egy televíziós műsorban.

– Élt itt a feleségével egy prof – kezdte. – Hajmeresztő ötletei voltak. Meg elképzelései. Én akkor pályakezdő állatorvosként, tele ambícióval és lelkesedéssel. Felkeltette az érdeklődésemet a gondolatai. Szerettem és érdekeltek a farkasok. Volt, hogy falkákat figyeltem meg. Az egyetemtől semmi támogatást nem kaptam, amatőr szinten csináltam. Egy előadásán találkoztunk. Meglovagolva az ő ötletét, felajánlottam a tapasztalatomat a megfigyeléseim eredményeit neki. – tekintetét az enyémbe fúrta, kicsit eszelős tudósként csillogott a szeme, ahogy beszélt. – Valami hibridet akart előállítani. Valami más fajt! Hitt abban, hogy vannak másfajta lények. Hogy a mítoszoknak, a legendáknak igenis van valami valóságalapja.

– Mint a különlegesek? – szúrtam közbe.

Felszaladt a tekintete, láthatóan most ő nem értette az én kifejezésem.

– Félig ember, félig farkas.

Nagy levegőt vett, hogy folytassa kis előadását. Aztán láthatóan elgondolkodott a szavaimon. Gyanakvón fúrta belém a tekintetét. Úgy nézett rám, mint amikor farkasként majdnem lebuktam. Mikor gyanús lett neki, hogy talán értem, amit mond.

– Igen – bólogatott –, és meg akarta teremteni a saját maga tökéletes lényét. Géneket próbált összefésülni. Tudatosan alakítani génmanipulációval a kívánt tulajdonságokat. Tökéletes emberből, tökéletes farkast akart! Egy tökéletes alakváltót. – Élénk kézmozdulatokkal kísérte mondókáját.

Ittam a szavait.

– Milyen szerepe volt ebben Dunknak?

– Kölyök volt. Orvvadászok kiírtották a falkáját. – Elmerengett az emlékeken, halvány mosoly jelent meg a szája szegletében – Imádni való kis dög volt! Meg volt benne minden, ami alfává tette volna, ha nem így alakul a sorsa. Én neveltem fel. Gyönyörű hím lett belőle!

Az agyam lassan kezdte összepakolni az információkat. Ez választ adott Dunk, néha furcsa viselkedésére, reakciójára egyes helyzetekben.

Akkor éjjel! Megérezte rajtam a chipet! Az a sok fájdalom a szemében! A megmagyarázhatatlan ragaszkodása hozzám… Kezdett értelmet nyerni. Ezért tudott velem együtt érezni. Ezért állt mellém. A saját emlékei miatt!

– Dunk DNS-e volt a kísérlet, állati, azaz a farkas adaléka.

Mivel látta rajtam, hogy nem nagyon értem, de érdekel. Ceruzát és papírt húzott maga elé, a dohányzó asztal fölé hajolt. Rajzolni kezdett. Gömbök, amiket vonalakkal kötött össze. Amolyan térben megcsavarodott létraszerű valamit rajzolt. Ilyeneket láttam apám íróasztalán is, a jegyzetein. Felismertem az emlékeimből. Egy gyors magyarázatot tartott, hogy ez a DNS-lánc, és minden kis gömb felelős valamilyen tulajdonságért, no és az sem mindegy mi mivel kapcsolódik, meg a sorrend sem.

Lassan, halványan kezdtem érteni, mit jelentett az, hogy „– Dunk DNS-e volt a kísérlet, állati adaléka.”

– Tessék? – hatalmas ütésként ért, amikor felfogtam. Bele szédültem, libabőrös lettem. Konkrétan akartam tudni, nem csak sejteni.

– Ez pontosan mit is akar jelenteni? – kérdeztem, mert hallanom kellett az egyértelmű választ.

– Hogy is mondjam, hogy megértsd? Közvetetten, vagyis a segítségünkkel, tulajdonképpen bizonyos értelemben és mértékig az apja volt. Valami olyasmi. Legalábbis az egyik.

Azt hittem beszakad a mellkasom. A dohányzó asztalra csúsztattam remegő kezemből a bögrét. Arcomat a tenyerembe temettem.

Istenem! – belém szorult a levegő. Legszívesebben felüvöltöttem volna.

Dunk tudta ki vagyok! – fújtatva kapkodtam a levegőt: – Azért hívott fiamnak!

– Jól vagy? – közelebb hajolt, vállamra tette a kezét. Megdörzsöltem az arcom, megnedvesítettem kiszáradt szám. Hevesen bólogattam. Hirtelen úgy éreztem látnom kell! Most! Meg kell mondanom neki, hogy tudom ki ő!

– Ugye rendbe jön?! – nyögtem szinte, a torkomban dobogott a szívem. – Annyi mindent köszönhetek neki! Az életem!

Bryan megveregette a vállam.

– Tudom Bred. Mondtam, nekem is egy farkas mentette meg az enyémet. Tudom, mit érzel.

A szemébe néztem.

Ó dehogy tudod te azt! – lassan felálltam, átmentem a rendelőbe. Dunk infúzióra kötve feküdt a vizsgáló asztalon. A kötések némelyike átvérzett. Alig lélegzett. A szemem már tele volt könnyel, mire mellé értem. Remegő kézzel óvatosan simítottam végig a bundáját.

„– Miért nem mondtad el?”

A mellkasa láthatóan jobban megemelkedett. Éreztem, hogy hall engem.

„– A részed vagyok. Egy rész vagyok belőled.” – motyogtam, simogattam, arcomon végiggördült az első könnycsepp. Nem bírtam vissza tartani. Fogaim alsó ajkamba mélyesztettem. Zilálva kapkodtam a levegőt, remegett a mellkason.

„– Vérem a véremből” – fújta erőtlenül.

Nem bírtam tovább. Ráborultam, magamhoz öleltem.

„– Itt ne hagyj! Itt ne merészlej hagyni!”

„– Alfa vagy Bred! Menj vissza érte! Térj vissza falkavezérként!” – erőtlenül mozdult meg a nyaka.

Egyre gyengébben éreztem verni a szívét. Légzése nehezült, lassult.

„– Ne! Dunk! Apám! Nem teheted! Tarts ki! Erős vagy!” – legszívesebben megráztam volna.

– Doki! – ordítottam. Bryan egy pillanat alatt ott volt mellettünk. Nem tudtam pontosan mit tesz, de azt igen, hogy Dunk életéért küzd.

A visító sípoló hang szinte beszakította a dobhártyám. Az agyamba vájt. A Doki a vállamra tette a kezét, hátrált pár lépést, utat engedett nekem.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom.

Tagadni akartam. Nem akartam elfogadni. Törölgettem a könnyeim. A tenyeremmel, az alkarommal, kézfejemmel, a fölsőm ujjába. Hiába. Semmi nem állította meg a könnyeket, amik patakba folytak végig az arcomon. Ráborultam, öleltem, szorítottam magamhoz az élettelen testet. Nyögve szakadt ki belőlem a levegő. Kezeim ökölbe szorítottam. Üvöltve engedtem utat a fájdalmamnak, különben úgy éreztem szétszakítja a mellkasom.

Az apám. Meghalt.

Az életét adta, hogy én élhessek!

Dr. Dunken tágra meresztett, zavart, szemekkel lépett még hátrább. Nem próbált bele avatkozni, vagy közbe szólni gyászomba. Néma szemlélő maradt. Lehajtotta fejét, osztozott a fájdalmamban.

A lakás a következő napokban átjáró ház lett. Én pedig rengeteg új dologgal ismerkedtem meg. A hivatalok érthetetlen procedúráival például.

Ideiglenes igazolványt kaptam. Hivatalosan Dr. Bryan Dunken lett a nevelőapám. Magántanuló lettem, ami rengeted önszorgalmat igényelt. Bryan folyton azt ismételgette, hogy hihetetlen gyorsan tanulok. Ő meg hihetetlenül lelkes volt. Folyton megfigyelt. Biztos voltam benne, hogy minimum egy Nobel-díj lehetőséget látott bennem. A létezésemben. Folyton beszélnem kellett a farkasok között töltött időről. Nehéz volt a történeteket úgy átformálni, mintha emberként éltem volna meg. Sokat köszönhettem ugyan neki, de bizalmatlanságom alaptulajdonsággá keményedett bennem.

A rendelőben viszont szerettem neki segédkezni. Szemében büszke csillogással hallgatta, mikor közöltem vele, hogy én is állatorvos szeretnék lenni.

Bryan az alapoktól kezdte el a tanításom. ABC-s könyvet vett, füzeteket. Elemi első osztályos tankönyveket rendelt.

Ültem a stégteraszon, combomon egy rajztáblával szorgalmasan gyakoroltam a betűket. El-elmerengtem, néztem a vizet, az erdősávot. Luna járt az eszembe, a falka. Mi lehet velük? Caro? Csak remélni tudtam, hogy nem derült ki hogy falazott nekem, menekülésemkor. Egyedüli élő szemtanúja csak ő volt emberré válásomnak. Elmondta-e Lunának, hogy mi lett belőlem? Mivé váltam?! Annyira hiányzott! Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy éjjel, mint gyerekkoromban kiszökök az erdőbe. Megkeresem. Legalább csak messziről láthassam. De tudtam, hogy veszélyes, és nem csak rám nézve.

Nagy levegőt vettem. Figyelmem, visszafordítottam a tanulni valómra.

Pár hét leforgása alatt már folyékonyan olvastam, írtam. Onnantól ugrásszerűen felgyorsult a tudásom, ismereteim bővítése. Néhány hónap alatt utolértem a korombeliek tudását. Dr. Dunken, pedig szakadatlan jegyzetelt rólam. Nem kezelt kísérleti alanyként, sem gyerekként. Rengeteget beszélgettünk vacsora után a stégteraszon. Elmondta milyennek lát. Nem rejtette véka alá csodálatát sem, amikor szemtanúja volt fizikai képességeimnek. Nevetett saját magán, hogy lihegett, rendezni kellett a levegőjét, ha kimentünk együtt futni. Én még az utolsó métereken is képes voltam felgyorsulni, messze magam mögött hagytam. Húsz évesen férfiasan kidolgozott izomzattal rendelkeztem, de mégis természetesnek hatott. Köszönhettem ezt farkasként eltöltött éveimnek. Rugalmas voltam, éreztem az erőt magamban. Magabiztosságot adott.

Egy év elég volt ahhoz, hogy bátran elkísérjen beiratkozni a középiskolába.

– Láttam, kitöltötted a jelentkezési lapod – mondta, oldalra pillantott rám, aztán a vizet nézte. Kényelmesen dőlt hátra a fa nyugágyon, lábait keresztbe rakta.

– Azért dagad a mellem a büszkeségtől, hogy megmaradtál az elhatározásodnál. – Szeme sarkából felém mosolygott. – Szóval állatorvos szeretnél lenni?

– Nem. Nem szeretnék. Akarok! – javítottam ki nem kevés határozottsággal.

– Nagyszerű géneket örökölhettél a szüleidtől – fújta ki a szavakat a levegővel, újra a víz felé meredt. – Amit te produkálsz folyamatosan, ahhoz már nem hiszem, hogy sok köze van a farkasok között töltött tizenhárom évnek. Néha Clark Kent jut rólad eszembe, tudod? Majdnem úgy cseppentél az életembe, ahogy ő is a földi szüleiébe. – Belekortyolt a sörébe, karjait hanyagul leengedte a nyugágy karfájára, lóbálta a félig üres üveget, a csillagokat nézte.

– Tudod, hogy volt olyan, amikor azon gondolkoztam, hogy nem is vagy ember? – vallotta be, felém fordította a fejét, mosolyra húzta a száját. – Több, vagy mint egy ember. Ami belőled árad… amit a szemedbe a tekintetedbe látok, mikor belenézek… – Ujjaival „V”– betűt formált, szeme előtt hadonászott.

– Nevess ki! – Legyintett, beleivott a sörbe, aztán felém bökött az ujjával. – Említettem, hogy az én életemet is egy farkas mentette meg egyszer?

Bólintottam. Hogyne tudtam volna, hiszen én voltam az!

– Abba az időbe be-benézett. – elkezdett mesélni: – Mindig a teraszajtón slisszolt be a zsivány! – Mosolyt csalt az arcára az emlékezés. – Úgy járkált a lakásban, mint aki otthon érzi magát!

Hagytam beszélni, szerettem hallgatni az emlékeit. Így most azt is akaratlanul megtudhattam, ő hogyan élte meg a találkozásunkat, a látogatásaimat.

– Soha nem felejtem el a szemét! Hihetetlen értelem sugárzott belőle! Volt egy pillanat, amikor meg mertem volna esküdni, hogy minden szavam érti!

Felsandítottam rá, elmosolyodtam. Hogy a bánatba ne emlékeztem volna rá?! Kivert a víz, mert azt hittem lebuktattam magam. Szóval mégiscsak feltűnt neki!

– Ne nevess! – szólt rám, aztán legyintett. – Jó nevess ki! De akkor éjjel piszok jól időzített! Az a négy csavargó drogos pár gramm morfitukomért képes lett volna megölni. – Lehajtotta a fejét, az emlékeken mélázott. – Aztán ahogy belecsöppent az életembe, olyan hirtelen el is tűnt – fújta nagy levegőt véve, lendítette az üveget és lehúzta az utolsó cseppeket is belőle.

– Nem tudhatod – rántottam a vállamon. – Lehet, itt kószál valahol.

Rövid gondolkodás után egyetértőn bólintott:

– Igen, lehet. – Rám nézett. – Te farkasok között nőttél fel! Lehet ismert téged. Tényleg! Lehet, azért nem jön be többet –  mondta s a tekintetem fürkészte, szemén látszott, hogy nagyon gondolkodik. Gyárthatta az elméleteit.

Jobbnak láttam, ha nem hagyom tovább agyalni. Megkocogtattam az üres üveget.

– Ne engedd, hogy a sör gondolkodjon helyetted! – Kivettem a kezéből az italt, s az asztalra tettem. Talpra ugrottam, ő esetlenül próbált feltápászkodni. Megütötte az elfogyasztott alkohol.

– A kóbor farkasod híján, be kell érned velem, hogy vigyázzak a hátsódra – mondtam, és betámogattam a szobájába. Akkor engedtem el a karját, amikor már végignyúlt az ágyon. Éreztem, ahogy elernyedtek az izmai. Betakartam, aztán visszaindultam a teraszon hagyott füzeteimért, meg elpakolni az üres üvegeket. Megéreztem a nőstény farkas szagát. Gyorsabban kezdett verni a szívem. Megismertem! Caro volt. Lassan fordultam az erdősáv felé, tekintetemmel egykori falkatársamat kerestem.

„– Caro!” – próbáltam szólítani, hátha meghall engem.

Lassan lépdelt elő a sötét ágak közül, feszülten figyelt körbe, ahogy puha kecses léptekkel közeledett. Megállt pár méterrel előttem, forgatta körbe a fejét, figyelt, fülelt.

„– Itt senki nem fog bántani.” – ráztam meg a fejem: „– Ezért kezeskedem!”

Lassan fél térde ereszkedtem, felé nyújtottam a kezem. Megértett. Újra elindult felém. Amikor megállt, már nyitott tenyeremhez nyomta a homlokát, aztán belefúrta a fejét.

„–  Gyere vissza Bred! Legyél az alfánk! A falka gyenge nélküled.”

„– Yaír jó vezér!”

„– Yaír már nem él.”

„– Luna?”

„– Ő jól van.” – lehajtotta a fejét: „– Viszonylag.”

„– Mi történt?”

„– Akkor. Akkor mikor vízben járó lettél. Dunk olyan sebet ejtett Yaíron, amibe később elpusztult. Dunk után, Lee lett a béta. Így ő vette át a falkát is. Mindennaposak a hatalmi harcok, a versengés. Nincs határozott erős alfánk Bred! Te az lennél! Gyere vissza!”

„– Nem tudok!” – nyögtem tehetetlen dühvel: „– Ahogy nem tudom, hogy lett belőlem farkas, amikor legyilkolták a családom, azt sem tudom, hogy lett belőlem újra ember akkor! Nem tudok csak úgy átváltozni, átalakulni! Lennék veletek! Lennék az alfátok! De nem tudok!” – a fájdalom marta a mellkasom: „– Nem volt nap, hogy ne lettetek volna az eszembe. Hiányoztok! Nagyon! Te! Luna!”

„– Vár téged!”

„– Megígértem, hogy visszamegyek.” – sóhajtottam, nehéz volt a lelkem: „– Még nem tudom, hogy és mikor, de amit megígérek, azt megtartom!”

„– Tudja, hogy más vagy.”

„– Igen. Én mondtam el neki.” – elszorult a torkom:”– De még nem látott emberként. Mi van, ha meggyűlöl így? Az ember már annyit ártott nektek.”

„– De nem te! Te más vagy!”

A bentről jövő csörömpölésre minden ina megfeszült, támadó állásba ugrott. Vállam felett hátra néztem. Bryan bukdácsolt ki a konyhába.

„– Ő kicsoda?” – tágra nyíltak Caro szemei.

„– Barát! Rengeteget segített nekem és segít most is.”

„– Mennem kell. Nem késhetek. Gyanút fognak!”

„– Mond meg Lunának, hogy nincs nap, hogy ne gondolnék rá!” – átöleltem a szürke nőstényfarkas nyakát, arcom a bundájába nyomtam.

„– Megmondom!” – pofáját az enyémhez dörzsölte. Fordult, rugóként lőtték ki az izmai. Pár pillanat alatt eltűnt a fák sötétjébe, arra, ahonnét jött.

Braynen látszott, hogy a tegnapi italozástól nincs túl jól, de nem panaszkodott. Egymásra néztünk, ahogy várakoztunk az iskola folyosóján. A szemöldököm vonogattam, így érdeklődve, hogy érzi magát. Ő egy fáradt fintorral grimaszolt vissza.

Végre nyílt az ajtó. A titkárnő beinvitált minket, leültünk az igazgatóval szemben. Nevelőapám jobban feszengett, mint én. Furcsán festhettünk. Az igazgató tekintete legalábbis erről árulkodott, ahogy egyikünkről a másikunkra vándorolt. Arról kérdezgetett miért választottam az iskolájukat? Miért akarok állatorvos lenni? A meghallgatás akaratlanul elkanyarodott a farkasok témakörbe, és már tudományos beszélgetéssé vált.

Az igazgató tekintete az enyémbe fúródott, amikor felvételt nyert új diákjukként köszöntve megszorította a kezemet.

– Úgy érzem, maga nem csak gyógyítani fog fiatalember – mondta, s olyan mosoly jelent meg a szája szegletében, mint aki tökéletesen biztos a megérzéseiben. – Az ilyenhez van szemem.

Úgy éreztem magam, mintha acsarkodó állatok közé lépdeltem volna be, amikor az első napon végigmasíroztam az iskola folyosóján. Kiharcolni a helyem egy új falkába cseppenve, ez nem volt nehéz feladat nekem. Ehhez értettem. Úgy fogtam fel az új környezetemet, mint egy másik falkát. Nem fordítottam el a fejem a bámuló tekintetektől.

Alfa vagyok! – dübörgött az agyamba. Mellkasom dagadt a büszkeségtől, hogy egy olyan farkas DNS-eit hordoztam magamban, mint amilyen Dunk volt.

Ennek ellenére nem éreztem, hogy különb lennék másoktól. Viszont azt sem engedtem, hogy alsóbbrendűnek nézzenek bárkitől is.

Nem csak a sugdolódzó megjegyzéseket hallottam tökéletesen, a hátam mögött, hanem a gondolatokat is. Borostám idősebbnek mutatott a koromtól. Mosolyogtam magamban a különféle találgatózásokon.

Elmélyedtem gondolataimba, az új környezetem és az új személyek felmérésében.

Elviharzott mellettem, szinte suhant. Egy pillanat műve volt. Éppen csak meglibbentett a szele, megcsapott az illata.

Akaratlanul fordultam utána, de ahogy nyílt előtte a sokaság a folyosón, úgy azonnal el is takarták. Csak a gesztenyebarna lófarokba fogott hosszú haját láttam, ami vadul himbálódzott a siető léptei miatt.

A tanulni valót bújtam a stégteraszon, sűrűn néztem a tisztás túl oldalán az erdősávot. Caro látogatása óta egyre többet járt azon az agyam, hogy egykori falkám közelébe lopózzam. Nagyon hiányzott Luna. Nehéz volt a tanulni valóra figyelnem.

Autó állt meg a ház előtti parkolóban, egy vehemens harci ebet terelt ki a gazdája a hátsó ülésről. Elég kezelhetetlen jószág volt, s ami a legrosszabb: megbízhatatlan. Figyeltem, hogy még gazdája felé is kapott, ahogy a ház felé tartottak. Lefordítottam a könyvet a padlózatra, hogy tudjam, hol tartottam, aztán könnyedén talpra ugrottam. Ha kezelhetetlen klienset hoztak, mindig besegítettem.

Amikor a rendelőbe értem Bryan a chip belövő pisztollyal, valamivel távolabb állt az állattól. A gazdája pedig próbálta nyugalomra inteni az izgága ebet.

Ha megláttam a fennforgó eszközt, mindig viszketni kezdett a nyakam.

Bryannel egy pillanatra összenéztünk, láttam a segítségkérést a szemeiben.

Vállam felett visszanéztem a kutyára. Hátra csapta füleit, farkát teljesen hátsó lábai közé húzta. Reakciójától a mosoly már ott bujkált a szám sarkában.

Fél tőlem! Helyes! – közelebb léptem, a négylábú meghunyászkodva hasalt le.

– Nem lesz baj. – mondtam, de Bryan, még nem mert közelíteni.

„– Igaz?” – az állat szemébe néztem: „– Ha csak csúnyán nézel rá, feltépem a torkod! –„

A térdemre támaszkodtam, közelebb hajoltam hozzá. Tekintetem az övébe fúrtam.

„– És nem fog zavarni, hogy a gazdi mit szól hozzá!” – felegyenesedtem: „– Nekem is van ne parázz! Egyáltalán nem elviselhetetlen. Észre sem veszed!” – folytattam a bájcsevejt: „– Az, fájdalmasabb lesz, ha én tárom fel a torkod!”

Bryan elindult. A gazdi jobban félt, mint a Doki. Egy pillanat volt csak a művelet.

– Na, akkor most visszaellenőrizzük – motyogta Bryan, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Leültem a kutyával szembe, megpaskoltam a pofáját, amolyan dicséretképpen. A doki közben kapcsolta a leolvasót, s ahogy fordult mellettem az állat felé, már működött.

Csippant!

Minden izmom megfeszült, Bryan értetlenül meredt a műszerre.

– Ezzel meg mi lett? – Megrázta, ki-be kapcsolta, meglengette a levegőbe, akaratlanul megint a nyakam magasságában sikerült.

Újra csippant.

Ugyanaz a számsor jelent meg a kijelzőn, mint az előbb.

Próbáltam közömbösen viselkedni, bár pontosan tudtam, semmi baja a leolvasónak.

– Megért egy cserére – vetettem oda, s rántottam a vállamon.

– Nem értem. Ez nem az a számsor, amit most… – dünnyögte, nézte a kijelzőt. Nagy levegőt vett, hangosan fújta ki. Öt ujjal túrt a hajába, remegni kezdett a keze. Éreztem az izgatottság szagát rajta. A kutya és köztem cikázott a tekintete.

Kérdőn vonogattam fel a szemöldököm.

– Semmi gond. – biccentettem, próbáltam laza maradni. – Talán gyárilag elcseréltek valamit. Jegyezd be azon a számon – ajánlottam, s fejemmel a leolvasó felé böktem.

– Nem lehet – ingatta a fejét, zavartan pislogott. – Ez… ez már foglalt.

Jesszus! Csak nem fejből vágja, hogy mit lőtt belém?! – jött a felismerés.

– Akkor nem tudom – hadartam, rántottam a vállamon.

Újra kapcsolta a leolvasót, s megmozgatta; de most más szándékosan ugyanazon a vonalon ahol kétszer előtte.

Csippanás, kiíródott a számsor.

Nézett a szemembe, álltam a tekintetét. Hosszas gondolkodás után, leült az asztalához, kitöltötte a kutya papírjait, a csomagolásról bejegyezte a számot. Gyorsra vette a búcsúzkodást, de azért még kikísérte őket.

Egyedül maradtam a rendelőben. A kezembe vettem a leolvasót, bekapcsoltam és én magam is elhúztam a nyakam mellet.

Csippanás, számsor.

Néztem a kijelzőt.

Egy chippelt farkas. Egy kutatás, egy kísérlet részét képezem. Ez vagyok! – nagy levegőt vettem. Ahogy kifújtam, hanyagul dobtam az asztalra a leolvasót. Végigsimítottam a nyakamon.

– Mi a szentséges szart jelentsen ez? – Bryan minden szótagot külön megnyomott, hangja egyre hangosabbá vált: – Megmagyaráznád?!

A földre szegeztem a tekintetem. Elszégyelltem magam. Mert ha valaki, akkor ő megérdemelte volna, hogy őszinte legyek vele. Tépni kezdtem az alsó ajkam, fel-felpislogtam rá.

– Ki fogsz akadni. – Rekedt és halk volt a hangom, megköszörültem a torkom.

– Próbáljuk ki.

– Én voltam.

– Te voltál? Mi voltál te?

– Belém lőtted azt a szart – fújtam, a műszer felé lendítettem a kezem. Ujjaimmal pisztolyt formáltam a nyakamhoz tartottam, imitáltam a mozdulatot.

– Egy farkasba, aki megmentette az életem!

– Persze – bólogattam, a tekintetünk találkozott. Elhatároztam, hogy évek során beidegződött bizalmatlanságom vele szemben feloldom.

– Az a farkas… én voltam – vallottam be a hihetetlen igazságot.

Hosszan nézett a szemembe. Láthatóan járt az agya, hangosan fújta ki a levegőt, csípőre vágta a kezét, aztán karba fonta. Ami viszont számomra volt furcsa és zavart, hogy nem láttam és nem is éreztem rajta lepettséget, hitetlenséget. Úgy tűnt, hogy inkább azon volt kiakadva, hogy eddig hallgattam róla.

– Iszol velem egy sört? – kérdezte váratlanul.

Akaratlanul elmosolyodtam.

Pont ez jut legelőször az eszébe? – a fejem csóváltam.

– Rendben – bólintottam, mosolyom vigyorra szélesedett. – Dunk azt mondta alfa vagyok. Tehát ha úgy vesszük a bennem lévő farkas már nem kamasz! Ihatok!

– Emberként viszont a nevelő apád vagyok, és te nem vagy nagykorú! Akkor ihatsz, ha én megengedem! – próbálta játszani a tekintélyt parancsoló szülőt, de elnevette magát: – És most megengedem! – mondta, azzal a vállamba csapott. Fejével és a kezével egyszerre intett, hogy kövessem. Láthatóan fel volt dobódva.

Bontotta a sört, leültünk a stégterasz szélére. Gondolt egyet, levette cipőjét, zokniját mellé dobta. Feltűrte nadrágja szárát, lábát belelógatta a vízbe. Elszámította magát kicsit. Épp csak hogy elérte a lábujjaival a vizet. Magasan volt a faépítmény.

– Hát. Nem egészen így akartam – motyogta zavart mosollyal, aztán csak lóbálta a lábait.

Percekig így hallgattunk, iszogattuk a sört, néztük a vizet.

– Így már minden világos – törte meg a csendet. – Sok minden érthetőbb így! Farkas voltál, amikor megtéptek. Igaz?

Rá néztem, bólintottam.

– Dunk, pedig megvédett, melléd állt. Így van?

– Igen.

– Alfa akartál lenni?

– Nem! Dehogy! – vágtam rá azonnal.

– Miért nem? Most mondtad, hogy Dunk alfának tartott.

– Igen, de nem akartam Yaír helyét. Tiszteltem. Saját falkát akartam.

– Saját falka? Ahhoz egy alfa nőstény is kell! – vigyorgott.

Én nem. Mellkasom szorította a szomorúság, lehajtottam a fejem.  Aztán az erdősáv felé meredtem, belekortyoltam a sörömbe. Ordított rólam az emlékezés.

Bryan arcáról eltűnt a vigyor, kellemetlenül feszengett mellettem.

– Volt alfa nőstény is – dünnyögte, megköszörülte a torkát. – Hú – nagy levegőt vett, élesen fújta ki –, ez pazar!

Újabb kínos csend telepedett közénk.

– Azt akarod mondani, hogy te… farkasként… hogy te…

– Nem – előztem meg, a számára is kínos kérdést. Nem tetszett, ahogy Lunáról kérdezett. Sem a gondolatok, amik a fejében jártak. Szinte megkönnyebbülve engedte ki a feszülten visszatartott levegőjét.

– Ő akkor még kölyöknek számított. Napok választották el, hogy felnőtt legyen.

– Akkor most már az. – Együtt érző pillantást vetett rám.

Megint csendbe burkolóztunk. Vártam a kérdéseit, ő pedig láthatóan szedte össze a gondolatait.

– Hogy kerültél hozzájuk? Ott lettél farkas? Tudtál beszélni, láthatóan voltak emlékeid az emberi életről… – megakadt a mondanivalójában. Le sem tagadhatta volna, hogy pakolgatta össze tudásának darabjait, amit megspékelt a logikájával. Sűrűn pislogott.

– Tudod Bryan, a saját apámtól nem kaptam annyi törődést és megértést, mint tőled az elmúlt egy év alatt – mondtam, közben forgattam és néztem a félig kiürült sörösüveget a kezemben, fogaim az ajkam tépték. – Akkor, amikor farkasként kiálltál értem. Nem engedted, hogy a rendőr elvigyen…

– Naná hogy nem! – vágott közbe. – Megmentetted az életem!

Újabb csendes percek következtek.

– Szóval. Öt éves voltál. Balesetetek lett és beszaladtál az erdőbe. Hogy lett aztán belőled farkas? Megmart egy farkasember, vagy mi? – kérdezősködött tovább. Lelkes volt, látszott rajta, hogy mindenre nyitott.

Megérdemelte az igazságot.

– Öt éves voltam – kezdtem, megnedvesítettem az ajkam, aztán már mélyedtek is a fogaim belé – De nem balesetünk volt.

Bryan feszülten figyelte a szavaim. Le sem vette rólam a szemét.

– Megölték őket – vallottam be.

A döbbenettől tágra nyíltak a szemei. Zavartan pislogott.

– Szentséges egek! – szinte csak a szája mozgott, úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. – Ismerted ezt a házat. Igaz? – Szavait szokatlanul halkan mondta ki. – Úgy mozogtál a lakásban, mint… aki…

– Itt lakott – fejeztem be a mondatát. – Mert tényleg itt laktam – bólogattam. – Itt éltem. A szüleimmel és a húgommal. – A szemébe néztem, ő döbbenten meredt rám.

– Bryan Clayton – mondta ki a nevemet.

Tudja a nevem! Honnan tudja a nevem? – most én döbbentem meg. Néztem rá, és hirtelen rengeteg kérdésem lett.

– Nagyon rég szólítottak így utoljára – mondtan, s zavartan pillantottam oldalra, de választ várva újra a szemébe néztem.

– Ismertem a professzort. Mondtam. – Különös szomorúság bujkált a tekintetébe, ahogy beszélt. – Ismertem a családját is. Deee valami nagyon nem kerek! Ha te vagy Bryan Clayton... most... most hat évesnek... – Tágra nyíltak a szemei, döbbenten meredt rám. – Hat vagy hét évesnek kellene lenned! Kettőezer nyolc, június öt!

– Akkor születtem – bólogattam. – Mondtam.

Mozgott a szája, ahogy magában számolt, ráncolta a homlokát, aztán felnézett rám.

– Kettőezer tizenháromban történt. Akkor voltál ötéves. Kettőezer tizenöt volt, hogy bezuhantál a nappaliba.. Egy éve vagy itt. Akkor két évet voltál közöttük! Az első év tizennégy emberi évnek számít... a többi hétnek. Az első éveden már majdnem túl voltál… azaz, mikor hozzám kerültél tizenkilenc vagy húsz lehettél! Nagyjából legalábbis. Ez... istenem... ez fantasztikus! Úgy teltek rajtad az évek, amíg farkas voltál, mint rajtuk!

A feszültséget vágni lehetett, ahogy egymás szemébe néztünk. A percek óráknak tűntek, mire bizonytalanul újra ő törte meg a csendet.

– Dunk tőlem kapta a nevét. Én adtam neki. – mondta, s látszott, hogy emlékek pereghetnek a szeme előtt a kis fekete farkas kölyökről. – Úgy tekintettem rá, mintha a rakoncátlan fiam lett volna. Imádtam. – Vont  vállat.

– Én meg gondolom az apámtól kaptam az enyémet. – dünnyögtem miközben halvány, fájdalmas mosollyal kortyoltam a sörömbe, s akaratlanul ismételtem meg a mozdulatát, hanyagul rántottam a vállamon. – Viszont én nem éreztem, hogy ő imádott volna. Olyan hideg és távolságtartó volt. És a fene se tudja miért lettem éppen Bryan. De arra büszke vagyok, akitől a farkas DNS-t kaptam. És őt, neked köszönhetem! – oldalra kacsintottam rá, megveregettem a vállát.

Az üveget nézte a kezében, forgatta, kapargatta a papírját.

– Dr. Claytonnak… biológiailag semmi köze nem volt hozzád – mondta ki, egy szuszra.

Nem tudtam hirtelen mit, és hogy kérdezzek. Még több gondolat tódult a fejembe.

Szóval az apám nem is volt az apám! Remek!

– Lombik kotyvalék vagyok? – szaladt fel a szemöldököm, az újabb igazság hallatán.

– Nem egészen. Anyád, biológiailag is az anyád volt.

– Ezt értem. Ő volt az emberi DNS. Nem? Mert kellett az is. Így van?

– Így van. Kellett. – Nem nézett rám, úgy folytatta: – DNS-t lehet manipulálni, de… farkassal nem tudsz megtermékenyíteni embert…

– Ha az apámnak nem volt biológiailag semmi köze hozzám, akkor… kinek?

Lassan emelte rám a tekintetét, de sokáig nem szólt, hiába vártam tőle a választ. Nem tudtam eldönteni, hogy az elfogyasztott alkoholtól, vagy a fények tükröződése a vízen, de furcsán csillogott a szeme.

– Aaa… biológiai… apádtól… kaptad a neved – mondta ki nehezen, akadozva. Sűrűn pislogni kezdett.

Emlékek tódultak a fejembe. Amikor először megláttam a dokit. Ahogy járkált a lakásban, összeszedte a fényképeket, és az enyémen végigsimított. Amikor bemutatkozott.

– Bryan – suttogtam, ahogy eljutott a tudatomig a felismerés, hogy a biológiai apámmal nézek éppen farkasszemet. – Téged is így hívnak. – Tekintetem az övébe fúrtam. Ő meg egyre sűrűbben pislogott, félre nézett, aztán újra rám.

– Bakker! Emberpalánta! – Hangja remegett, a fejét ingatta, szánkázott rajtam szeme. – Ha valaki két vagy három évvel ezelőtt azt mondja, hogy együtt fogok sörözni veled itt... akkor halálra röhögöm magam!

Már egyértelműen el tudtam dönteni, hogy visszatartott könnyektől csillogott a szeme, de mosolygott. Lendült a karja, tenyere a tarkómon csattant. Váratlanul magához ölelt, szorosan. Aztán gyorsan elengedett, kapkodva felkarjába törölte a szeméből kiszökő örömkönnyeket.

– Bakker! Bechipeltem, aztán meg örökbe fogadtam a saját fiam! – már nem csak visszafogottan mosolygott. Vigyorgott!

Egy hirtelen mozdulattal újra átölelt. Szorított. Éreztem, a vállát zokogás rázta, a pólóm átázott a vállamon. Kínosan zavarba jöttem. Aztán bátortalanul indult el a két kezem. Emberként egy másik embert, utoljára anyámat öleltem át így.

Lassan eresztett, de nem nézett a szemembe.

– Na, ez egyáltalán nem férfias… – próbálta elviccelni, miközben az arcát törölgette – de kijött. Én nem vagyok alfa, mint te. – A szeme büszkén csillogott, ahogy rám nézett.

Mégiscsak maradt élve olyan, akihez tartozom. – futott át az agyamon. Minél többet agyaltam a tudtomra jutott információkon, és minél többet tudtam meg a dokiról, annál jobban örültem, hogy több mint egy nevelőszülői hivatalos kapcsolat fűzött ehhez az emberhez.

– Nekem az vagy – mondtam a szemébe. Pillanatok alatt több érzelem is végigszaladt az arcán. Lepettség, döbbenet, hála, köszönet és meghatódottság.