FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 15

Judah óvatosan nyitotta testvére betegszobájának ajtaját, amit a Wyomingi rezidencián alakítottak ki a vegetáló egykori vezér számára.

Lawrence állapotában változás állt be. Csodával határos módon, kezdtek visszatérni a reflexei az alakváltónak. Bár kommunikálni még most sem volt képes, de már nem úgy festett betegágyán, mint egy felravatalozott test, hiszen pár napja hirtelen kinyitotta a szemeit, s az óta szobormerevségben a plafont bámulta. Semmilyen kérdésre még csak egy pislantással sem reagált. Így pontosan azt sem tudták megállapítani mit érzékel a körülötte történő dolgokból és mit nem. Légzését még mindig a gépek segítették.

Judah lassú mozdulattal húzott maga alá egy széket, igyekezett a legkevesebb zajjal tenni, mintha attól félt volna, megzavarja testvérét.

Lawrence egy szemrezdüléssel sem reagált bátyja érkezésére. Élettelen tekintettel meredt a mennyezetre.

– Annyira sajnálom, hogy így alakultak a dolgok Rence – suttogta Judah egy hangos, nehéz sóhajjal.

Nem sokáig maradhatott kettesben a klán vezér a testvérével. Újra óvatosan nyílt az ajtó, Bridget lépett be rajta.

– Szia – köszönt csendesen.

– Szia – Judah fáradt, rekedtes morgással viszonozta a köszönést.

– Mondták, hogy itt vagy.

– Csak most érkeztem – rántott a vállán az alakváltó.

– Beszéltél a dokival?

– Igen.

– Regenerálódni kezdett!

– Tudom – bólintott a férfi. Arcán vegyes érzelmekkel nézett fel a nőre, s Bridget szemében félelmet látott. Nagy levegőt vett, hogy belefog gondolatai megosztásába, aztán mégsem tette. Hangosan fújta ki, s csupán a fejével intett az alfanősténynek, hogy kövesse.

Csak azután kezdett el beszélni, miután pár lépésre eltávolodtak a szoba becsukott ajtajától.

– Nem gyűlölöm őt, hiszen mégis csak a testvérem, egy az anyánk. Azért vannak aggályaim.

– Nekem is – bólintott egyetértően Bridget. – Neked fogalmad sincs, hány aljassága felett hunytam szemet?! Hallgatólagosan tűrtem.

– El tudom képzelni – biccentett Judah.

– Rettegek, mi lesz, ha újra a régi lesz?! – fakadt ki a nő. – Juant, arcátlanul a hátam mögött biztatta fel az akadémiára. Mire lesz még képes? Nem fogja hagyni, hogy a jogos utódlással valaha is Juan vegye át a klán vezetését.

– Egyelőre én vezetem a klánt, s ha magához tér sem lesz ez másképpen. Apánk után én… – Judah hangja elcsuklott. Úgy érezte lángol az arca a szégyentől a jogtalan titulus miatt. Bár összesen hárman tudtak rajta kívül arról, hogy vér szerint neki semmi köze a McElhanelykhez, de azoknak a kezébe tette volna az életét is. Ettől függetlenül nagyon is jól tudta, nincs az a titok, amit az idő ki nem forgat. S akkor ki tudja, milyen káosz fog eluralkodni a klánban, ami miatt majd véres hatalmi harcok is várhatóak lesznek.

– Igazad van – mondta ki végül, ahogy a gondolatok végigfutattak az agyán.

– Ha legalább belelátnék a fejébe?! Vagy rá tudnánk bizonyítani olyat, amivel kordában lehetne tartani?! – Bridget tanácstalanul tárta szét karját. – Tehetetlennek érzem magam.

Judah is pont így érzett. Ráadásul, hiába is törte a fejét, ő éveket hagyott ki a zavarodottsága miatt. Ő sem tudott semmit, amivel segíthetett volna megtámogatni az alfanőstény ötletét.

– Ha kérdőre vonnád, se mondana semmit. Az aljasságai mélyen benne maradnak örök titokként – fújta lemondóan Bridget.

Judahnak a nő szavai eszébe juttatták azt, amikor Talan beismerte neki, hogy tud az esküjéről és a vívódásairól, mert ivott a véréből, vagyis lenyalta azt a barlang faláról.

– És ha mégsem? Ha ő magától tudnánk meg mindent és őszintén?

– Hogyan tudnád szóra bírni? – Bridget hitetlenül ingatta a fejét. – Szemrebbenés nélkül hazudna a szemedbe!

– Nem én – motyogta Judah, s a fejében megszülető ötlet őt is egyre jobban lázba hozta – Talan!

– Talan?

– Tud a vérben olvasni!

– Ez mit jelent?

– Iszik a véréből és mindent lát, megtapasztal, amit Lawrence valaha az életében. Átéli az emlékeit, vagy valami hasonló – magyarázta lelkesen a vezér.

– Iszik a véréből? – Bridget szemei döbbenten kerekedtek el. – Mégis hogy gondoltad? Mint egy vérszívó? Mint egy vámpír?

– Dehogy! Hiszen szoktak tőle vért venni, nem? – Judah a szoba irányába lendítette a karját. – Szerintem bőven elég egy fiolányi.

Bridgetet láthatóan elgondolkodtatták sógora szavai, s a kivitelezés már kezdett kibontakozni a fejében, de azért voltak kétségei.

– Mi van, ha nem fogja etikusnak tartani? Mi van, ha nemet mond?

– Nem fog – vágta rá meggyőződéssel Judah. – Lawrence emlékei között ott a társa halálának előzményei. Szerintem nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget!

Judahot elszólították a teendői, Bridget pedig a fejében kavargó gondolatokkal visszaballagott férje szobájába. Sokáig némán ült az ágya mellett, nem kicsit zaklatott lelki állapotban. Összecsaptak benne az érzelmek. Még mindig tagadhatatlanul szerette McGintyt, kötődött az alfahímhez. Ám ott volt benne a gát, a lelkiismerete, a hitvesi eskü ami Lawrence-hez kötötte. Szégyellte magát, amikor a férfi halálát várta, remélte, hogy megszabadul minden terhétől, s most váratlanul mégis regenerálódik. Fájdalom szorongatta belsőjét a rettegés, hogy az élete újra pokollá fog válni Lawrence McElhanely mellett.

Gondolataiban a belépő magán ápolónő zavarta meg.

– Ó, bocsánat! Nem tudtam, hogy van itt valaki – hebegte zavartan. – Elfelejtettem kopogni.

– Semmi baj – Bridget egy halvány elnéző mosollyal ingatta a fejét, aztán felállt, hogy helyet adjon a nőnek, aki a vizsgálatokhoz szükséges vért jött levenni a betegtől. Az ápolónő megigazgatta a párnát, a takarót, közben a műszerek kijelzőin lévő eredményeket is leellenőrizte. Egy rutinszerű vizit volt, a kontrollhoz szükséges vérvétellel.

Bridget szinte a torkában érezte dobogni a szívét, miközben néma szemlélője volt, ahogy az ápoló gyakorlott mozdulatokkal végezte a feladatát.

Itt az alkalom! Vér! – hasított az alfanőstény agyába, és elfogta a remegés. Neki az ármánykodáshoz nem volt rutinja. Elbizonytalanodva hol a fiolákat nézte, hol idegesen kapkodta a tekintetét.

– Zavarja a vér? Hát nem mindenki bírja a vérvételt. Bocsánat! Mindjárt készen vagyok! – mondta a nő egy elnézést kérő mosollyal.

– Végezze nyugodtan a munkáját – hadarta Bridget. – Nekem már úgyis mennem kell.

Abban a pillanatban, ahogy az ápolónő visszafordult a beteg felé, Bridgetben robbant a hirtelen döntés, amit követett a gyors kivitelezés. Lendületesen megindult az ajtó felé, kikapta az egyik fiolát a tartóból, s a markába rejtve, mozdulataival tökéletesen álcázva azt, kilépett Lawrence megszerzett vérével a szobából.

Nem nézett hátra, határozottan menetelt végig a folyosón. Levegőt, sem mert venni, kissé erőltetett mosollyal viszonozta egy-egy szembejövő köszönését.

A küldetésbe érkező Giant Wolf harcos egy nagyobb méretű, agyonhasznált utazótáskával érkezett a Menedékházba. A pultnál maga Braydon állt, így találkozásuk elkerülhetetlen volt. A kapun túl Wicklundként ismert férfit, láthatóan nem zavarta a medve alakváltó személye, és az sem, hogy nem először találkoztak már. Szemrebbenés nélkül állta a tiszteletreméltó medve kiveséző, kutató tekintetét, ahogy a pulthoz lépett.

– Rég láttam erre – jegyezte meg a torkát köszörülgetve Braydon. – Milyen névre is írhatom a szobát?

– Jared Norman – morogta mély hangján a Giant Wolf alakváltó.

– Meddig szándékozik maradni? – puhatolózott Braydon, de igyekezett nem tolakodónak tűnni.

– Elvégzem a dolgom, aztán itt sem vagyok – rántott a vállán közömbösen a robosztus férfi.

– A dolgát? – húzta össze a szemöldökét Dunkin.

– Nyugodjon meg, semmi olyat nem teszek, amiért újabb száz évre vérdíjat tűznének ki a fejemre – húzta vigyorba a száját Norman, aztán aláírta az eléje fordított vendégkönyvet.

– Gondolom, tisztában van a Menedékház rendeltetésével – Braydon Dunkin minden előítélet nélkül nézett a harcos szemébe.

– Pontosan ezért szálltam meg itt – biccentett Jared.

Jaliyah megtorpant a pult végénél, ahogy meglátta a férfit, akivel a barlangnál már találkozott. Tekintete végigsiklott az alakján, megállapodott a lábainál heverő táskáján.

A fiatal őrzőben dejavu érzést váltott ki, ahogy ott állt az ismeretlen, egy kopott utazótáskával.

Mint annak idején Talan – villant át Jali agyán, arcára halvány mosolyt csalt az emlékezés. Zavartan kapta félre a tekintetét, ahogy arra zökkent vissza a jelenbe, ahogy a férfi viszonozta a tulajdonképpen nem is neki szánt mosolyt.

Basszús! Tuti megismert! – Jaliyah elkapta a tekintetét, s már fordult is, hogy sietve távozzon, de Jared utána szólt.

– Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fogunk újra találkozni.

– Kicsi a világ – rántott a vállán zavart mosollyal Jali. Tekintetét egyszerűen nem tudta levenni a férfi vonásairól. Kísértetiesen Judahot látta a sötét szemekben.

– Csak erre jár? – kérdezte nem titkolt kíváncsisággal az őrző, idézve a férfi, barlangnál elhangzott válaszát.

Jared mosolya szokatlanul kedves és barátságos volt, a megjelenéséhez képest.

– Hazudhatnám, de most munkám van.

– Munkája?

– Igen. Keresek valakit.

– Tudok segíteni?

Jared vállai közé húzta a nyakát.

– Bejelentés érkezett, egy bántalmazott kutyáról. Szóval az állatot keresem.

Jalit mellbevágta a döbbenet. Mindenre számított, de ilyenre nem.

– Bántalmazott kutya? Mi maga? Valami állatvédő? – ömlöttek a hitetlenkedő kérdések a fiatal nőből.

– Valami olyasmi – billegtette a fejét a robosztus férfi.

– A múltkor is az után kutatott az erdőben?

– Ez most egy kihallgatás? – kérdezett vissza Jared, amivel sikerült megint egy zavart mosolyt varázsolnia Jali arcára.

– Nem! – szabadkozott az őrző. – Milyen jogon is hallgatnám én ki? Nem vagyok én rendőr.

Norman nem válaszolt, csak sokat sejtőn mosolygott, miközben tekintete végigsiklott a nő karján, a rúnákon. Jali figyelmét nem kerülte el a férfi reakciója, zavartan simította végig a jeleket, aztán háta mögé rejtve a karját, összefűzte ujjait. Billegett a talpán, úgy állt a hatalmas férfi előtt, mint egy zavart kamasz. Távolról figyelve úgy tűnt, mintha két, rég nem látott, jó barát beszélgetett volna egymással. Sőt! Talán több is lett volna köztük, mint barátság. Főleg annak tűnhetett úgy, aki nem is hallotta, hogy miről beszélgetnek.

Jared kifinomult érzékei élesre kapcsoltak. Amit érzett, elgyengítette egy pillanatra és egyszerre ütötte fel fejét benne a nyugtalan aggodalom.

Dean jóval messzebbről figyelte őket, miközben agyában a keresztapjával folytatott beszélgetés kavargott. Robbant benne a gyanú, a féltékenység. Legszívesebben pimaszul odaviharzott volna, hogy talán Jali bemutatja neki az idegent.

– A barátjával minden rendben? Kibékültek? – érdeklődött Jared, mire Jali zavartan kapta félre a tekintetét, s ekkor látta meg a távolabb ácsorgó Deant. – Nem vesztünk össze! – hadarta a lány, miközben már azt sem tudta merre nézzen. Szinte fájt neki, amit Dean tekintetében látott, ahogy őket figyelte.

A vehemens őrzőben hirtelen ötletként robbant, hogy titokban lefotózza az idegent, és majd megmutatja Gintynek. Talán ő ismeri. Nyugodt mozdulattal vette elő mobilját, mintha csak telefonálni készülne, amit viszont Jared kiszúrt, ahogy abba az irányba nézett, amerre érzékei terelték. A férfiben megszólalt a rutinszerű vészjelző.

– Örültem a találkozásnak – hadarta egy elnézést kérő mosollyal. – Remélem, azért még összefutunk. További szép napot! – biccentett s nyújtott lépésekkel indult meg az emeletre elfoglalni a szobáját. Igyekezett minél előbb eltűnni a telefonjával matató félvér látóköréből. Bármennyire is sietett, Deannek mégis sikerült készítenie, pár nem éppen jó minőségű felvételt.

– Te mi a fenét csinálsz, ha szabad kérdeznem? – förmedt a fiatal férfire Jali visszafojtott hangon.

– Semmit! – vágta rá zavartan Dean, miközben sietve tette el telefonját. Aztán, hogy terelje tettéről a nő figyelmét, viszonozta a kérdőre vonást.

– Ismered?

– Ahogy vesszük – rántott a vállán Jali. – Találkoztam már vele.

– Igen? – Dean érdeklődve vonta meg a szemöldökét, kíváncsian nézett Jaliyah szemébe bővebb választ várva.

– Mi van?

– Semmi!

– Te most féltékenykedsz?

– Azért mert a múltkor bevallottam, hogy többet jelentesz nekem, mint egy szimpla barát, még nehogy azt hidd, hogy koslatok utánad, és majd állandóan kifigyellek…

– Nem? Pedig ez most nagyon úgy tűnik – vágta rá kissé dühösen Jali.

Parázs vitájukat olyan hirtelen zárták le, ahogy az kipattant. Zavartan pislogva, csak némán álltak pár pillanatig egymással szemben, mire szinte egyszerre szólaltak meg újra.

– Bocs!

– Ne haragudj!

– Semmi baj.

– Rendben.

Hadarták egymás szavába vágva.

– Ott futottunk össze a barlangnál, a múltkor, amikor te elrohantál – magyarázta Jali, suta kézmozdulatokkal kísérve szavait.

– A barlangnál?

– Igen, ott.

– Mit keresett ott?

– Épp csak arra járt – Jaliyah vállai közé húzta a nyakát. – Nem tudom. Miért?

Deanben egy csomó gondolat szaladt össze.

A barlang! Keresztapjával egy robosztusabb alkatú személyt kerestek, s most pont itt volt egy, aki ráadásul a barlangnál ólálkodott.

– Amúgy emlékszel a kutyára?

Dean homloka ráncba szaladt a váratlan témaváltásra, amire kapásból visszakérdezett:

– Milyen kutyára?

– Amit azzal a lánnyal mentettetek meg. Te mesélted!

– Jah! Mi van vele?

– Szerinted az állatorvos jelenthette?

– Nem hiszem. Miért?

– Azt mondta azért van itt. Egy megkínzott kutya miatt – osztotta meg Jali a frissen szerzett információt az idegenről.

– Ez most komoly? – Dean arcára kiült az őszinte döbbenet. – Egy talált kutya miatt?

A fiatal őrzőben egyre több kérdés merült fel, miközben az elmúlt napok szokatlan eseményei puzzle-darabkáit kezdte összepakolgatni.

A doki tetoválása, amik között esküszöm rúnákat láttam! Aztán ez az alak, aki pont a barlangnál bóklászik! De miért érdekli egy közönséges kutya, akit kidobtak? – Elhatározta, hogy el fog menni a dokihoz, hogy jobban szemügyre vegye azt a kutyát. Talán valami elkerülte a figyelmét. Előbb viszont megmutatja a keresztapjának az idegenről készült képet, hátha ismeri, esetleg látta már valahol, hiszen McGinty elég sokat élt már!

Maximus ahhoz képest, hogy majdnem az életébe került az önfeláldozó részvétele a bizonyító „kóstoló”-n elég gyorsan gyógyult. Nem csupán azért, mert fajtájára a szívósság volt jellemző, de jelleme is makacs kitartásról adott tanúságot nem egyszer az élete során. Sokadjára sétálta már be céltalanul az emeleti szobát a járókerettel, amire a kerekes széket cserélte pár napja.

Hallotta a bejárati ajtót csapódni, aztán hogy Dean kettesével szedte a nyikorgó lépcsőfokokat.

– Ide nézz! – támadta le azonnal a fiatal félvér a tapasztalt alakváltót, s izgatottan kotorta elő telefonját.

Ginty lassan engedte testét az ágy szélére.

– Mi az?

– Ismered? – Dean, keresztapja elé tartotta a mobilt, amin elég nehezen kivehető képen a robosztus testalkatú idegen csak profilból volt látható, ahogy éppen indul fel a lépcsőn.

– Nem is nagyon látom! – morogta az orra alatt a farkas.

Dean készségesen lapozott egy másik felvételre, ami éppen olyan elmosódott volt, csupán az arcából látszott valamivel több, ahogy a sorozatfelvétel készült.

Ginty rutinosan nagyított a képen, aztán arcizmai megfeszültek.

– Ez mikor készült?

– Úgy fél órája – rántott a vállán Dean. – Jali úgy beszélgetett vele, mint egy régi ismerőssel, azért szúrtam ki. Azt hittem, ő a titkolt szíve csücske – tette hozzá a fiatal hím motyogva, szégyenkező pillantással.

– Az nem lehet! Kizárt!

– Végül is kiderült, hogy rosszul gondoltam! – ingatta a fejét Dean. – Jalival beszéltem utána, és elmondta honnan ismeri. Egyszer a barlangnál találkozott vele. Most meg egy kutya miatt van itt. Valami állatvédő féle. Állítólag bejelentették, hogy találtak egy megkínzott kutyát.

– Mi van? – Ginty a homlokát ráncolva nézett fel keresztfiára. – Milyen kutya?

– Nem érdekes, vagyis hosszú – hadarta a fiatal félvér, s úgy legyintett, mintha ő is mellékesnek tartotta volna, pedig nagyon is kikelt benne az érdeklődés csírája.

Ginty arcáról ordított a zavarodottság a sok-sok össze nem illő információtól.

Állatvédő? Megkínzott kutya? A lányom honnan ismeri ezt a férfit?      

Maxot igencsak megragadta Dean egyik mondata:

„Egyszer a barlangnál találkozott vele.”

– Jali azt mondta a barlangnál találkozott vele? – kérdezte az alakváltó kissé elgondolkodva.

– Igen – bólintott a fiatal félvér.

– Melyik barlangnál?

– Aminek megadta a koordinátáit Sarkis. Felmentünk a múltkor, te is tudod. Amikor aztán Jali kikosarazott – rántott a vállán Dean. Mondata végére szinte már csak motyogott az orra alatt. Nem szívesen idézte fel azt az emléket.

McGinty fejében már kavarogtak a gondolatok, végül eldöntötte mit fog legelőször is tenni.

– Értesítenem kell Judahot – jelentette ki Max, mintha csak hangosan gondolkodott volna.

– Baj van? Ismered talán?

Maximus pár másodpercig gondolkodott elárulja-e keresztfiának mindazt, amit ő tud a képen látható idegenről, végül aztán úgy döntött nem követi el még egyszer azt a hibát, hogy titkolódzik. Bár jobbnak látott nem mindent elmondani.

– Ő volt, aki úgymond inzultálta édesanyádat, nem sokkal a születésed előtt.

– Tessék?

– Ő mondta apádnak, hogy tiéd a terület kölyök.

– Az több mint húsz évvel ezelőtt volt! Akkor is így nézett ki?

Ginty néma bólintással válaszolt.

Deanben hamarosan másfajta gondolatok is felszínre törtek. Többek között, hogy talán nem is hétköznapi ember az idegen!

– Ha Jalihoz egy ujjal is hozzá mer érni, én megölöm! – fakadt ki vehemensen a félvér.

– Jobb, ha szemmel tartjátok. Valószínűleg, te előbb találkozol Jalival mint én, feltétlenül szólj neki, hogy legyen nagyon óvatos. Majd én is beszélek vele.

– Rendben! – Dean lendületesen indult meg az ajtó felé. Az ő fejében már az járt, hogy mi lehet ennek az idegennek olyan fontos egy kitett kutyán.

– Estére jövök! – Szavai mellé intett, aztán sietve távozott.

Maxben egyre csak dagadt az aggodalom, s a benne kavargó gondolatok pedig egyáltalán nem csillapították. Több mint nyugtalanította, hogy újra Clear Creek-en van ez a férfi. Emlékezett rá, hogy Dunkin említette: vérdíj volt a fején!

Gintyt elárasztotta az aggodalom, hogy a lánya ezek szerint beszélő viszonyba van az idegennel.

Robosztus alkatú… lehet egy Giant Wolf! Mi van, ha ő… ? – a gondolatai felidézték Dean anyjának véres testét, ahogyan akkor rátalált.

Ez Jalival nem történhet meg! – robbant benne, s azonnal hívta Judahot.

A testvéri barát szinte azonnal lelkesen üdvözölte őt:

– Szervusz!

– Esemény van, Judah!

– Esemény? Mi történt?

– Emlékszel arra, amikor egy idegen leszólította a Menedékházban Averyt?

Hirtelen olyan csend lett a vonal másik végén, mintha megszakadt volna a kapcsolat.

A vezérben az emlékkel együtt egy csomó felfokozott érzés robbant.

– Persze! – Judah hangja szinte felismerhetetlenül elmélyült. – Hogyne emlékeznék.

– Itt van! Megint itt van!

– Tessék?

– Dean az előbb mutatott róla képet, amit a mobiljával készített róla titokban, a Menedékházban! Jali beszélt is vele!

Jalival? Mit akar az a szemét Jalitól? – horkant fel dühös gyűlölettel a vezérben a benne lévő farkas. Judah érezte, hogy gyilkos indulattal kezdett higgadt emberi tudata felé kerekedni az állat.

– Jalival?! – a vezér eltorzult hangja már a mellkasából dübörgött. Maximus homloka egy pillanatra ráncba szaladt Judah reakciójára. Nem gondolta, hogy Judahot még mindig ennyire fel fogja zaklatni az emlék, és ilyennek hallja őt tőle. Aztán elszorult a torka, átérezte Judah fájdalmát. Nem kívánta senkinek, ahogyan a vezér elvesztette a társát. Hiszen ő sem felejti el, ahogyan Averyre talált, amikor visszament az erdészházba. És erről a vezér, még csak nem is tudott!

Judahban megszólalt a farkas. A vezér újra úgy érezte önmagával vitatkozik.

„– Oda kell menned! Meg kell védened Liyaht! Nem bánthatja!”

„– Miért bántaná?”

„– Menj oda! Védd őt meg!”

Judahban összecsaptak az érzések. Újra elbizonytalanodott önmagában, hiszen a zavarodottág előtt soha nem hallotta így a benne lévő farkast és az soha nem szállt vitába vele. A visszatérése óta viszont már nem először tapasztalta ezt.

Talán mégis fel kéne keresnem egy orvost? Mi a baj velem? Mi ez? Meghasadt a személyiségem? – tolongtak benne a kétségekkel teli gondolatok.

„– Menj oda!” – hallotta a fejében az arrogánsan parancsoló hangot.

– Odamegyek! – jelentette ki határozottan Judah, azzal bontotta is a vonalat.

A nem is olyan rég visszatért klán vezér szinte remegett, ahogy elárasztotta egész belsőjét az aggodalom. Igyekezett csillapítani magában mindenféle érzést, ami egyre csak hatalmasodott benne. A zavarodottság határát érezte megint, s tudata szinte ordított a lelkét gyógyító őrzőért. Olaj volt a tűzre, hogy megmagyarázhatatlanul aggódott Jaliért, és ami még jobban fokozta benne az érzéseket, hogy több okból is szükségét érezte a nő közelségének. 

Chyntia sokáig csak nézte a serényen dolgozó Grekot az ablakon keresztül, miközben a kávéját iszogatta. Előtte voltak a férfi döbbenetesen megváltozó szemei, a tekintet, ahogyan nézett rá. A fájdalmas arckifejezés, amikor lehajtotta a fejét és villámgyorsan elillant a szobából.

A nő egy hangos sóhajjal tette le a tálcára a kiürült csészét.

Nem érzett semmi ellenszenvet a férfi iránt a történtek után sem. Nem érzett félelmet, undort meg pláne nem. Még mindig megmagyarázhatatlanul vonzódott hozzá. Még mindig eltökélten meg akarta ismerni, ha nem még jobban. Egy csomó találgatódás tódult a fejébe, hogy mitől lehet ilyen a férfi? Valami génhiba? Születési rendellenesség?

Olyan, mintha menekült volna! Úgy került az intézetbe, hogy félt. Ijedt volt, rémült! Akár egy bántalmazott, egy megkínzott! Talán kísérleteztek vele valahol és ő megszökött?! Ezért nem akar róla beszélni?! – kavarogtak a gondolatok a nő fejében.

Elhatározásra jutott. Ha Greko láthatóan kerüli is a találkozást vele, ő akkor sem teszi! El akarja és el is fogja neki mondani, mit gondol róla és az egész helyzetről.

Ahogy a határozott döntés megszületett a fejében, felkapta könnyű kötött pulóverét a székről és lendületes léptekkel indult le a férfihez.

Beszélni akart vele. Most és azonnal!

Greko érezte, hogy közeledik felé a nő, de semmi jelét nem mutatta. Szíve felgyorsult, elfogta a zavart izgatottság. Legszívesebben elindult volna az ellenkező irányba, vagy befutott volna az erdőbe… tekintete akaratlanul az út másik oldalán kezdődő erdősáv felé siklott. Fogalma nem volt mit mondhatna, tanácstalanul várta az elkerülhetetlen találkozást.

– Szia – szólította meg Chyntia a férfit, aki lassú mozdulattal fordult feléje.

Kezében zavartan gyűrögette a nedves és piszkos rongyot, amivel éppen az egyik autó ablakát tisztította.

– Szia – motyogta alig hallhatóan Greko. Igyekezett kerülni a nő tekintetét, miközben mégis vonzották őt Chyntia tiszta, hihetetlenül intenzív kék szemei.

– Beszélni szeretnék veled – jelentette ki a nő, hangja nem volt követelőző, de határozott. – Kérlek!

– Ne haragudj rám a tegnapiért – dünnyögte a férfi.

– Nem haragszom semmiért – ingatta a fejét Chyntia. – Nincs is miért!

– Hát, hogy… – Greko sután lendítette a kezét, hirtelen nem is tudta, hogyan fejezze ki magát – letámadtalak.

– Nem támadtál le – rántott a vállán a nő. – Azt én is akartam. Sajnálom, hogy úgy eltűntél…

– Hidd el, úgy volt helyes.

– Miért? – Chyntia határozott lépést tett a férfi felé, ahogy felszakadt belőle a magában már oly sokszor felmerülő kérdés.

– Mondtam! Nem az vagyok, aki mellett biztonságban lehetsz! – Greko megtartva közöttük a távolságot hátrálni kezdett.

– Nem tudom mi vagy. Vagyis mi az, amit a szemeidben láttam, vagy mitől, vagy olyan amilyen – hadarta Chyntia miközben kereste a megfelelő szavakat – Engem nem zavar! Komolyan gondoltam, amit az este mondtam – erősködött tovább a nő. – Nem félek, és nem undorodom tőled, ha esetleg ez jutott volna az eszedbe. Én most is ugyanolyan különleges embernek tartalak Greko, és nem a szemeid miatt. Ezekről mit sem tudtam az intézetben.

Embernek? – hasított a férfibe fájdalmasan, ahogy a nő szemébe nézett.

– Ne menekülj, kérlek, és ne lökj el! Ha te úgy gondolod, veszélyes vagy rám bizonyos helyzetekben, majd találunk rá megoldást. Szeretném, ha elfogadnál a barátodnak, Greko. – Chyntia szinte egy szuszra mondta végig, majd gyermeki tekintettel várta a különleges szerzet válaszát.

– Én – Grekoban harcot vívott az ész és a szív, az értelem és az érzelem. Tagadhatatlanul vonzódott ő is a nőhöz, és benne sem az elmúlt estével indultak meg ezek az érzések. Már az intézetben sokszor figyelte a fiatal nőt, izgatottan várta minden nap, hogy mikor látja megint. Akkor annyival be is érte. De most itt volt előtte karnyújtásnyira, több mint elérhető volt a számára, s ő féltette. Pánikszerűen féltette saját magától.

„Ha te úgy gondolod, veszélyes vagy rám bizonyos helyzetekben, majd találunk rá megoldást.” – zakatolt a fejében a nő nem is olyan régen elhangzott mondata.

– Találunk rá megoldást? – kérdezte az orra alatt motyogva, amire Chyntia hevesen bólogatott.

– Én nagyon későn végzek – rántott a vállán Greko.

– A múltkor is meg tudtalak várni, s mint láthatod maradtam.

Greko úgy érezte majd kiugrik a szíve a helyéről. Eddigi élete során esélye nem volt még csak egy hosszabb, baráti beszélgetésre sem a másik nemhez tartozóval, nem még udvarolni, barátkozni.

– Akkor este, ha végzek… ha neked úgy jó? – kérdezte bátortalanul egy halvány félmosollyal Greko.

– Rendben! – bólintott rá lelkesen Chyntia. – Itt leszek!

Wasil már egy jó ideje messziről figyelte a párocska beszélgetését. Türelmesen megvárta, amíg a nő búcsút intett a férfinek, és visszament a Menedékházba. Wasil Sarkis tisztában volt a Kapun túli világgal, így ő is aggódott a fiatal nőért. Neki több elképzelése is volt, hogy Greko mi is lehet, s egyik verzió sem volt az, ami nyugodt lelkiismerettel engedte volna kibontakozni kettejük bimbódzó kapcsolatát.

Greko visszafordult munkájához, s úgy elmerült előre vetített gondolataiban, hogy eltompult érzékei figyelmen kívül hagyták a szinte becserkészve közeledő Wasilt.

– Hello! – köszönt rá Sarkis, mire Greko minden izmában összerezzent. – Alakul köztetek valami? – kérdezte vigyorogva a férfi.

Greko kissé értetlen tekintettel, zavartan húzta vállai közé a nyakát.

– Nem tudom – mondta csendesen. – Csak beszélgettünk.

– Láttam.

– Nem bántottam! – mondta a férfi szinte védekezőn, szemében rémülettel, mint akit éppen megbüntetni készülnek.

– Hé! Semmi baj, haver! – Wasil megadóan emelte meg a kezeit. – Én nem mondtam, hogy bántottad – ingatta a fejét.

Pár perce közéjük ült a csend.

Greko szégyenkezve hajtotta le a fejét, Wasil együttérzően nézett végig rajta.

– Honnan jöttél?

– Athora.

– Igen, ezt már mondtad – bólintott Sarkis. – Én is. De pontosan hol éltél? Mit csináltál? Miért kerültél ide? – ömlöttek a kérdések, amire Greko sokáig csak ideges pislogással reagált. – Én az Arénában voltam – kezdte az egykori gladiátor, hogy könnyebben megoldja védence nyelvét.

– Az Arénában? – kapta fel a fejét Greko, s sokáig úgy nézett Wasilra, mintha emlékezni próbálna rá, találkozott-e vele. – Az kemény hely – mondta aztán motyogva, s újra lehajtotta a fejét.

– Ismered? Te is harcoltál ott? Én nem találkoztam veled egyszer sem – lendült bele a múlt felidézésébe Wasil.

– Ha találkoztunk volna, akkor most nem beszélgetnénk itt – sóhajtotta Greko a szavait, mellkasa beleremegett, ahogy mélyre szívta a friss erdei levegőt.

Wasil arcán megfeszültek az izmok a döbbenettől. Ő maga is látta, hogy miként végezték azok, akik az Arénában meghaltak, vagy akik úgymond megbuktak. Azok a különös, mindenféle állatok, akik úgymond takarítóként elpusztították a halottakat, vagy azokat, akiket semmire valónak tartottak, úgynevezett selejteknek.

– Te ember vagy! – szakadt fel az egykori gladiátorból. – Vagyis, emberi formád van!

– Kényszerített alakváltás – motyogta az orra alatt Greko. – Ez volt az én büntetésem.

– Mit követtél el?

Greko újabb súlyos másodpercekig csak hallgatott, összerendezgette emlékeit, gondolatait.

– Emlékfoszlányaim vannak csak. Nem ismertem a szüleimet. Életem nagy részéből többnyire csak a fájdalomra és a csillapíthatatlan éhségre emlékszem. Hol a sötét verem, ahol sokan voltunk összezsúfolva, hol meg a vakítóan világos szúrós szagú helyiség, ahol mindig fájdalmat okoztak. Így nőttem fel, amíg ki nem kerültem az Arénába. Takarítani, ami tulajdonképpen egyet jelentett az étkezéssel. Ha takarítottál, akkor ettél. Ha nem, akkor nem. Nekünk az volt az etetés.

Wasil elszörnyedve hallgatta Greko horrorisztikus visszaemlékezését:

– Azt mondták selejt, semmire nem való. Nekem lett volna a dolgom úgymond eltakarítani. Kajának kaptam a vermembe. De éreztem rajta valamit. Az első volt, akivel beszélgetni kezdtem. Rádöbbentünk, hogy egy vérből valók vagyunk. Ástam neki egy lyukat, ott bujkált. Nem tudom meddig, mert a napok összefolytak. Ételt csempésztem be neki magammal. Lebuktunk. Őt eladták, nekem meg az Arénában kellett a sorstársaimmal szemben megvédeni magamat. Én nem voltam képes megölni egyiküket sem. És olyan történt, amire nem számítottak. Fellázadtak és ők sem bántottak engem. Példát akartak velünk mutatni, de Kyra és az emberei lecsaptak a csoportos kivégzés napján, így sikerült megszöknöm. Eljutottam Aldaruna táboráig, de hiába. Ismered az egyezséget?! Az árulókat ki kell, hogy adják. Nem avatkozhatnak bele egymás ítéletébe.

– Csak abban az esetben, ha valamilyen kötelék van a népéhez tartozók egyikével – toldotta meg a Kapun túli törvényt Wasil, amit ő is pontosan ismert.

– Igen – bólintott Greko. – Hát az nekem nem volt.

– Kiadtak.

– Ezt kellett tenniük – rántott a vállán a különleges férfi. – Nincs bennem harag – ingatta a fejét. – Az öreg Tiziano hiába akart titokban átjuttatni a Kapun biztonságban. Már nem tudott. Annyit súgott a fülembe búcsúzóul, mielőtt elhurcoltak, hogy bízzak! Várni fognak ideát.

– És vártak?

– Nem. Napokig ebbe a testben barangoltam és ettem, amit tudtam. Nem is számoltam hány éjszakát töltöttem az erdőben, amikor a semmiből feltűnt egy idegen és rám lőtt, aztán se kép se hang. Amikor felébredtem meg voltam kötözve. Azt mondta elenged, hív segítséget, várjak ott nyugodtan, és tegyem, amit majd mondanak. Ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Szót fogadtam. Így kerültem az intézetbe. – Greko egy hangos sóhajjal fejezte be emlékezését, tömör vallomását a múltjáról.

– Akkor végül is mi vagy? – kérdezte zavart pislogással Wasil. – Valami mutáns állatokkal etették meg a halottakat.

– Hát elég sokfélék voltunk ott a veremben, az biztos. Nem tudom mi is vagyok pontosan. Soha nem láttam, hogy nézek ki. Vannak emlékeim a gyerekkoromról. Fájdalmas és ijesztő emlékeim. Rettegtem az érzésektől, amik időközönként rám törtek, mert azok mindig fájdalommal jártak. Mindig féltem, amikor elhurcoltak, mert olyanokat tettek velem, amik fájtak. Akkor is, és utána is. Voltak kezeim, mint most. Aztán karmaim, szőrös mancsok…

– Nyilván a veremben nem volt tükör, hogy lásd magad – biccentett Wasil, de a lelke belesajdult a fájdalmas együttérzésbe.  – Grea milyen volt?

– Gyönyörű! – szakadt fel Grekoból áhítattal a hangjában. – Fehér és arany árnyalatos volt a haja, fekete tincsekkel, és olyan kék szemei, mint a tiszta égbolt! Engem úgy hívott, Ködfoltos.

– Ködfoltos? – Wasil agyában már cikáztak a gondolatok. Több módon pakolgatta össze ismereteiből a lehetséges válaszokat a kérdéseire. Egy biztató mosollyal vállon veregette földijét.

– Minden rendben lesz Ködfoltos! Meg fogjuk találni a húgodat is!

– Ahhoz vissza kéne menni valahogyan – sóhajtotta Greko, hangjában némi reménytelenség csengett.

– Csak mindent sorjában! Nekem is van odaát valaki! Én nem adtam fel! – kacsintott Wasil, majd elindult vissza a Menedékházba.

Ködfoltos! Hópárduc! Vannak emberi, gyerekkori emlékei! Akkor igaz lenne a sok genetikai kísérlet is, amiről beszéltek. Ember lehetett. Legalábbis annak indult. Vagy keverhették a génjeit. Szerencsétlen! Egy vérengző vadállatot csináltak belőle! Egy emberekkel táplálkozó nagymacskát. Veremben nőtt fel, fogságban és folyamatos kínzásnak kitéve. Istenem! – Wasil érzéseiben keveredett a szánalom, az együttérzés és az aggodalom.

Mennyire képes uralni magát, és meddig? Kényszerített alakváltás! Az borzasztóan fájdalmas lehetett! Viszont akkor nem is ez a természetes formája! Hogyan nézhet ki valójában?! Mi van, ha megindul egy visszaalakulás? Mennyire végleges egy ilyen beavatkozás? – gondolataiból akkor zökkent ki, amikor az aulán áthaladva, megpillantotta Chyntiát a pultnál.

Wasil megtorpant egy pillanatra. Aztán futó gondolatát, hogy leszólítja a nőt, cselekvésre váltotta.

– Szép napot! – köszönt rá egy halvány barátságos mosollyal, ahogy mellé lépett.

– Magának is! – viszonozta Chyntia, tekintetét kérdőn és nyíltan szegezte a férfinek. Wasilról ordított, hogy nem csupán üdvözölni akarta a nőt, csak még nem tudta, hogyan kezdjen bele. Fogalma nem volt, Greko mennyit mondott el magáról, vagy mennyit tapasztalhatott meg a másságából a fiatal hölgy.

– Láttam beszélgettek Grekoval – köszörülgette a torkát a férfi.

– Igen! – vágta rá magabiztos mosollyal Chyntia. – Gondolom azt is láthatta amikor együtt vacsoráztunk. Mert én emlékszem magára és a barátaira, pár asztallal odébb ültek.

Wasil elbizonytalanodott.

Talán mégis többet tud róla, mint gondoltam – futott át az agyán.

– Igen, valóban – biccentett Wasil. – Szabad kérdeznem honnan ismeri Grekot?

– Szabad kérdeznem miért érdekli? – kérdezett vissza azonnal Chyntia egy határozott harcias pillantással kísérve.

– Csak aggódom – rántott a vállán Sarkis.

– Értem, vagy ő érte?

Wasil zavartan pislogott Chyntia szemeibe, nem ilyen reakcióra számított a törékeny, szolid nőtől. Ettől jóval sebezhetőbbnek tűnt.

– Mindkettőjükért.

– Nézze, én egy pszichiátriai intézetben dolgozom – köszörülte meg a torkát Chyntia. – Szóval egyikünket sem kell féltenie. Tudom kezelni…

– Greko nem pszichopata! – horkant fel Wasil.

– Legalább ebben egyetértünk – húzta egy erőltetett mosolyra a száját Chyntia.

Pszichiátriai intézetben dolgozik! – Wasilnak eszébe jutott a zárójelentés, amit Greko akkor mutatott neki, amikor a papírjairól érdeklődött.

– A maguk intézetében volt? – csúszott ki Wasil száján az információ, amivel fel is keltette a nő érdeklődését.

– Honnan tudja?

– Mi lenne, ha megosztanánk egymással, amit Grekoról tudunk?

– Csak egy indokot mondjon, miért beszélném ki a barátomat a háta mögött egy idegennel? – csattant fel csípősen Chyntia.

– Maga mennyi ideje ismeri? Mit tud róla egyáltalán?

– Honnan tudjam, hogy maga mióta ismeri, és éppen mit akar megtudni róla? – vágott vissza a nő.

– Greko onnan való, ahonnan én! – vágta rá határozott, de visszafojtott hangon Wasil, mire Chyntia arca megváltozott. Hosszú másodpercekig elgondolkodva fürkészte a sötét szemeket, majd egy hangos sóhajjal bólintott.

– Rendben. Beszélgessünk. Azt mondta onnan való ahonnan ő. Akkor maga a földije, akit említett.

– Beszélt magának rólam?

– Említette – mondta nyomatékosabban a nő.

– Hogyan került magukhoz?

– Elég zavarodottan találták, itt a környéken.

– Találták? Kik? – Wasilnak eszébe jutott, hogy Tiziano említett valakit Grekonak, hogy ideát várni fogja, sőt azt is mesélte az egykori „takarító”, hogy valaki elkábította, majd tanácsokkal ellátva elengedte.

– Egy turista – rántott a vállán Chyntia. – A rendőrségi jegyzőkönyvben volt – csúszott ki a száján, azzal el is harapta mondata végét.

– Rendőrségi jegyzőkönyv?

A nő ideges pislogással kerülte Wasil tekintetét.

– Jah – fújta.

Sarkis arcán önelégült mosoly jelent meg. Végre fogást talált a nőn, s talán az összekötőre is rábukkanhat.

– Ez a jegyzőkönyv véletlenül nem tartalmazta a turista nevét?

– Calimero Tiziano.

Wasilban egy pillanatra megakadt a levegő.

Tiziano?! Ez nem lehet véletlen! Valami köze lehet az öreghez!

– Nagyon megköszönném, ha a címére is emlékezne – folytatta nyájasan Wasil.

– Még nem figyeltem, hogy a címe rajta van-e a jegyzőkönyvön – fakadt ki a nő.

– Van másolata róla?

Chyntia alsó ajkába harapva másodpercekig makacsul hallgatott. Tisztában volt vele, hogy immár sokadjára szólta el magát.

– Greko haza akar menni! Aggódik a húgáért! Ha valóban a barátja, akkor segít neki ebben. Nekem is maradt odaát olyan, akit vissza akarok kapni! – mondta őszintén Wasil a nő szemébe. – Ez az ember, aki megtalálta Grekot és a bejelentést tette, ő lehet a kulcs ehhez.

– Odaát? – Chyntia döbbent kíváncsisággal állta a férfi tekintetét.

– Meg tudná nekem adni ennek a Calimero Tizianonak a címét? – ismételte meg a kérését Sarkis.

A nő rövid gondolkodás után beleegyezően bólintott.

– Megnézem.

– Köszönöm! – biccentett Wasil, s lendületet vett, hogy indul, de Chyntia utána szólt.

– Mi az, hogy odaát?

A férfi pár figyelmeztető szó erejéig még visszafordult a nőhöz.

– A párduc is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska – mondta billegtetve a fejét Wasil. – Ne akarjon megszelídíteni egy vadállatot. Egy nagymacskából soha nem lesz szobacica.