MÁSIK ÉLET - 4

Jason kavargó gondolatokkal a fejében hagyta testét hanyatt zuhanni az ágyra. Sokáig csak a plafont bámulta.

Tracy Barham. Szóval nem kitalált személy. Meghalt. Akkor amikor Eathan csodával határos módon életben maradt. Lehet pont Tracy Barham volt a csoda. Az tartotta életben a testét, hogy a nő lelke valahogyan belekerült. Ilyen létezhet? Csak létezik! Velem, a családomban történik mindez! – Jason kezeibe temetve arcát lendületesen ült fel. Szinte beleszédült a gondolataiba.

Hogyan nézhetett ki ez a nő? Melyik fia hasonlít rá? Hiszen a két fiú nagyon is különbözik egymástól, mintha nem is testvérek lennének. – Alighogy felmerültek benne a kérdések, felpattant és pár nyújtott lépéssel íróasztala mellett volt, bekapcsolta a laptopját.

A legtöbb ember fenn van a Face-en! – jutott eszébe, s ujjai villámgyorsan jártak a billentyűzeten. Belépett a közösségi oldalra, s a keresőbe beírta a nő nevét. Szűkítette a keresést lakhely, majd kor szerint is.

Mi van, ha nem is a saját képe van kirakva profilfotónak, hanem egy háziállata, vagy valami, ami esetleg jellemző rá, vagy csak szimplán tetszik neki. – Egyre reménytelenebbül szörfölt a találatok között.

„Pedig én elég ezoterikus beállítottságú vagyok” – jutott eszébe a nő egyik mondata, amivel magát jellemezte.

– Ezoterikus… ezoterikus… – észre sem vette már félhangosan dünnyögte a gondolatait. – Valami, ami jing-jang, vagy feng shui, esetleg jóga. Egy ábra egy kép. Mondjuk az álomfogók hová sorolhatók? Tű a szénakazalban – morogta az orra alatt, de nem hagyta abba a kutakodást. Kitartóan kereste a nő esetlegesen létező adatlapját. Néha felpillantott a faliórára. Nagyobb volt a kíváncsisága, mint a rajta lévő fáradtság, álmosság.

Megmagyarázhatatlan érzéssel akadt meg a tekintete egy képen, ami egy nyaktőben, a váll vonalában tetovált álomfogót ábrázolt. A profilképre kattintva, annak ellenére, hogy nem volt ismerőse ennek a Tracy Barhamnek, bele tudott kukkantani a Profilképek albumába. Még három kép volt ezen kívül. Egyiken egy barna hosszú hajú nő könyökölt az asztalnál, mosollyal az arcán, öklével támasztotta a fejét.

„Nem vagyok plázacica!” – emlékezett a nő szavaira a férfi.

Mondjuk, ez a nő abszolút nem plázacica – állapította meg Jason, s áttért a másik képre.

A nő azon is az öklén támasztotta az állát, és mosolygott. Egyáltalán nem tünt boldogtalannak. Sőt! Egy kiegyensúlyozott, határozott jellem sugárzott róla. Valamivel fiatalabb volt mint az előbbi képen. A profilképek után áttért a borítóképek albumra. pár csodálatos tájkép és állatokat ábrázoló képek között megtalálta a két kamasz képét is, ahogy egymás mellett álló motoron ültek mindketten és mosolyogva ütötték össze az öklüket.

– Ezek ők! – A férfi úgy érezte a szíve a torkában dobog, ahogy felismerte a képen lévő fiúkat akikkel beszélt. – Megvagy Tracy Barham! – motyogta diadalittasan, s visszalapozott az előbbi két képhez. Véletlenül túlszaladt az álomfogóshoz, ösztönösen futotta át a kép mellett lévő hozzászólásokat.

„Ez a tied! Megismerem!” – olvasta futtában, aztán a figyelme leragadt a képnél.

Szóval ez az ő tetoválása – állapította meg.

Teljesen elfeledkezett az időről, ahogy egyik képről a másikra kattintott. Egyre jobban megértette, hogy a nő kellemetlenül érzi magát egy férfi testében.

Kimondottan csinos nő, bizonyára jól is érezhette magát a bőrében, körüludvarolhatták, válogathatott a hapsik között – morfondírozott magában Jason, s azzal a gondolattal kapcsolta ki végül a laptopot, hogy biztos neki sem lett volna közömbös a nő, ha a közelében él, vagy esetleg az ismerősei körébe tartozott volna.

Teljesen éber gondolatokkal a fejében nézett a sötétségbe. Azon kapta magát, hogy már őt is bosszantotta, hogy Tracy nem tud visszatérni a saját testébe. Sajnálta, hogy ez történt vele, sajnálta a fiait, és sajnálta, hogy nem ismerhette a halálos baleset előtt. Aztán mellkasára ült a fájdalmas emlékezés, és minden kósza gondolatát elhessegette.

Nem! Talán jobb ez így! – állapította meg.

Eszébe jutottak, azok akiket a legjobban szeretett és akiket egy tragikus balesetben elvesztett. A felesége és három hónapos kisfia. Pár év boldogság adatott meg nekik. Az esküvő után azonnal megszületett a közös gyermek. Aztán amikor a fiatal és boldog feleség a picivel együtt elindult édesanyjához egy hétvégi látogatásra, már nem tért vissza hozzá…

Lehunyta a szemét, és befordult a fal felé. Bár a legnagyobb igyekezete ellenére így sem tudott elég hamar elaludni.

A feje tele volt kusza, kavargó gondolatokkal…

Tracyt hol a sírás kerülgette, hol pedig kemény elhatározások és tervek rohanták meg. Egyik pillanatban fellelkesült a sok lehetőségtől, ami a férfitest fizikai erejével most megadatott neki, a másik pillanatban teleszaladt egy rakat kérdéssel a feje, hogy amiket régen meg tudott tenni arra most így is képes lesz-e? Mennyire volt ügyes kezű ez az Eathan Kilgore? Ezzel a testtel is lesz-e olyan kézügyessége rajzolni, barkácsolni, mint a sajátjával? Mitől függ, hogy valaki mit tud megcsinálni? Még olyan jelentéktelen és buta kérdés is eszébe jutott, hogy ő tudott fejen állni, Eathan tudott-e s ha nem akkor most igen? Hogy viselkedjen férfiként? Hogy gondolkodjon férfiként? Miben más egy férfi agya, gondolkodása, mint egy nőé?

– Istenem! – sóhajtotta hangosan, miközben a combjain forgatta a két férfikezet, barátkozott velük, vizsgálgatta. Elnézte, ahogy mozgatta őket, s figyelte mit érez közben. Milyen érzés mozgatni ezt a testet. Lehunyta a szemét és úgy folytatta, hátha felfedez valami különbséget. De nem. Ha nem látta a testet, fel sem tünt neki a különbség.

A mozgás érzése ugyanaz, mint rég – állapította meg.

„Tényleg jobb lett volna, ha fiúnak születsz!” – jutott eszébe az anyja kijelentése.

– Nesze neked anyu – fújta, óvatosan engedte kényelmesebb helyzetbe a fejét, s a plafont kezdte el bámulni.

Miért történik ilyen? Miért, és hogyan? Véletlen paradoxon, vagy a Mindenható valami sorsfeladat végett intézi így? Akkor miért nem intézte úgy, hogyha elvégzem a dolgom, megtanulom, amit meg kell, akkor visszatérhessek a saját testembe?! Nekem már nincs visszaút. Eltemettek. Vagyis a testemet. A testet, amiben eddig voltam, amibe beleszülettem. Most meg alkalmazkodhatom ehhez. – Gondolatai mellé vágott egy fintort – Ehhez nem lehet! Én nem vagyok férfi! Bár jelen pillanatban annak számítok! Aki rám néz… Pfff! – Felvette a tükröt, szemezett a férfiarccal egy darabig majd elkezdett grimaszolni, pofákat vágott, ki-kinyújtotta a nyelvét. Váratlanul nyílt az ajtó, mire úgy csapta a combjára a tükröt, mint egy rosszaságon rajtakapott gyerek. Zavartan pislogott az ágyhoz közeledő Dr. Olson felé, akit láthatóan nem lepett meg, hogy betege éppen mit csinált. Sőt! Elismerősen nyugtázta.

– Látom, barátkozik önmagával – jegyezte meg, egy helyeslő biccentéssel. – Remek! Akkor még sincs olyan nagy személyiségzavara.

– Személyiségzavarom? – kérdezte a homlokát ráncolva Tracy, közben szórakozottan forgatta kezébe a tükröt.

– A bátyja aggódott – vont vállat a doktor, de nem részletezte, hogy mivel kereste őt meg Jason Kilgore.

Szóval a dokihoz rohant elsőnek, amikor megmondtam neki, ki vagyok – állapította meg magában Tracy, majd eszébe jutott mit is kell hangoztatnia.

– Szinte semmire nem emlékszem – morogta az orra alatt, megköszörülte a torkát. Lassan kezdett hozzászokni a férfiasan mély hangszínhez, bár megszokásból még néha ösztönösen krákogott, mintha be lenne rekedve, s ezzel visszanyerné a hangját.

– Ez természetes. Elég nagy ütés érte a fejét, koponyaalapi törése volt, agyrázkódás. Napokig öntudatlan volt – sorolta az orvos. – Nem fog a régi lenni, egyik napról a másikra, Mr. Kilgore.

– Zavaró ez a szag, amit folyamatosan érzek. Gondolom a kórházi fertőtlenítő, meg a gyógyszerek. Mikor mehetek haza?

– A szag a koponyatörés miatt van – Dr. Olson a saját homlokán mutatta meg a törésvonalat, amit elszenvedett Eathan Kilgore a balesetkor. – Az ételnek nem azért érez mellékízét, mert egyelőre mindent pépesítve kap. Ez is, ettől a töréstől van. Olyan helyen sérült a koponyája, ami ezeket produkálja.

– És ez így is marad?

– Nem – ingatta a fejét az orvos. – De, ez sem pár nap múlva fog rendbe jönni.

– Mikor kelhetek fel? A gipszet mikor veszik le a lábamról?

Dr. Olson elégedett mosollyal fogadta a lábadozó beteg rengeteg kérdését.

– A jövő héten megröntgenezzük a lábát, és kiderül, hogy még szüksége lesz-e a gipszre. Higgye el, hamarosan el fog jönni az az idő is, amikor igenis gyötörnie kell, hogy újra járni tudjon. Vissza fogja még sírni ezt a rengeteg ágynyugalmat.

– Kizárt! – vágta rá Tracy.

Miután újra magára maradt a gondolatok, a kérdések, ismételten megrohanták őt. Teljesen elmerült az elmélkedés mélységeiben. Pillanatnyi haragja is elmúlt, hogy Jason Kilgore a doktorhoz szaladt, amikor ő bejelentette a férfinek, hogy ki is. Már nem hibáztatta. Megértette őt. Fordított esetben nyilván ő is ezt tette volna, s talán bárki más is. Hiszen mégiscsak megtette neki azt, hogy elment a címére, pedig nem kevés mérföldet kellett ez ügyben levezetnie. Sőt! Bármennyire hitetlen volt ilyen dolgokkal kapcsolatban eddig, mégis el tudta fogadni a hihetetlent is.

Bizonyára ő is rengeteget agyalhat az egészen – fújta, az ablak felé gördítve a fejét, elgondolkodva nézett túl a semmibe.

Unatkozott.

Szívesen olvasott volna egy könyvet, vagy nézett volna filmet. Igaz volt ideje agyalni, de azt nem minden esetben tartotta szerencsésnek. Néha egészen keserű gondolatok jutottak az eszébe.

Adrian ugyan mennyire sajnálja, hogy meghaltam. Legalábbis számukra. Ha test nélkül ragadtam volna itt, akkor most úgy lavírozhatnék közöttük, hogy észre se vennének… – keserűség mart a lelkébe, mert eszébe jutott, amikor anyja és a nővére úgy beszélgettek egymással, mintha ő ott sem lett volna.

Akkor is sokszor levegőnek néztek. Lehet, nem is bánja senki, hogy már nem vagyok… – elszorult a torka, szeme telefutott könnyel.

Jason nem éppen a legjobb lelki állapotában találta őt. A párnába dörgölte az arcát - mintha csak úgy igazgatná a feje fekvését -, hogy letörölje a könnyeit. Nem is fordult a testvér felé, még akkor sem, amikor Jason barátian köszöntötte.

– Hello – morogta az orra alatt viszonzásképpen.

– Valami baj van?

– Nincs – vágta rá kurtán, még mindig a hátát mutatva a férfi felé.

– Találkoztam Dr. Olsonnal – újságolta Jason. – Dicsért, hogy gyorsan gyógyulsz, és hogy roppant nagy akarat van benned.

– Veszett szar az ágyhoz kötve – motyogta Tracy. – Nekem nagy a mozgásigényem.

Jasonban összecsaptak a gondolatok, ahogy figyelte testvére testét. Igyekezett elképzelni, összefésülni a megtapasztalt viselkedést a képpel, az arccal, amiket az éjjel olyan sokáig nézett.

– Mesélsz magadról? – bukott ki a kérdés a férfiből akaratlanul, miközben lassan leült az ágy melletti székre.

Tracy döbbent arckifejezéssel fordult Jason felé.

– Minek? – a homlokát ráncolva, kutatóan méregette az idősebbik testvért. – Mesélj te, az öcsédről! Az ő múltját kell megismernem, meg a viselkedését. A magamét tudom.

Jason megmagyarázhatatlan tekintettel, sokáig szótlanul nézte öccsét, amivel sikerült is Tracyt zavarba hoznia.

– Mi az? Valami baj van?

– Nem – rázta meg Jason a fejét. – Nincs. Csak elgondolkodtam – mondta csendesen. – Megmutatom majd, hogyan kell borotválkozni – váltott hirtelen témát a fivér.

– Hogy mit?

– Jason mindig frissen borotvált volt.

– Mint férfi, megszabadultam az állandó láb és intimtájék epilálásától. Nem mondod, hogy nem dönthetem el, hogy az arcszőrzetemmel mit csinálok?! – fakadt ki Tracy, Jason felé lendítve a kezét. – Te miért hagyhatod meg a szakálladat és én miért nem?

Az idősebbik testvér arcára a kisfiús kirohanás halvány mosolyt rajzolt. Eszébe jutott, amikor Eathan kamaszként felháborodott, ha már neki megengedtek valamit és öccsének még nem.

– Lennél kedves, nem kiröhögni!

– Nem nevetlek ki – ingatta a fejét a férfi.

– Vigyorogsz!

– Mosolygok – szállt vitába Jason. – Nem nevetlek ki. Csak – sután rántott a vállán –, eszembe jutott valami.

Pár másodpercig közéjük ült a csend, Mindkét embernek messze jártak a gondolatai, miközben lopott pillantásokkal méregették egymást. Végül Tracy törte meg a némaságot, felmérve mennyi esélye lehet, hogy az unalomból kapjon valami kiutat.

– Eathannek van laptopja? – kérdezte puhatolózva, mire Jason szemöldöke gyanakvó kíváncsisággal emelkedett meg.

– Persze – válaszolta szinte csak az orra alatt a férfi. – Miért?

– Mert unatkozom – vágta rá Tracy.

– Nézz tévét – ajánlotta Jason, kezét a kórtermi kicsit TV felé lendítve.

– Folyton a sorozatokat ismétlik – nyögte egy fintorral kísérve az ágyba kényszerült lábadozó. – Szeretnék zenét hallgatni, YouTube-os videókat nézni.

– Van zenecsatorna is – hadarta Jason, mire Eathan arcán megfeszültek az izmok.

– Miért nem akarsz behozni nekem egy laptopot? – szegezte a fivérnek a kérdését Tracy, mire Jason csak pár másodpercig állta öccse számonkérő tekintetét. Zavart pislogással fordította el a fejét s a válasz csak egy vállrándítás volt.

– Úgyis le van jelszavazva – motyogta az orra alatt Jason. – Én sem tudom a jelszavát. Szóval nem tudnád használni – magyarázkodott a testvér.

– Mi van, ha mégis? Honnan tudod, hogy nem vagyok egy dörzsölt hekker?

Jasont láthatóan meglepte és elgondolkodtatta a kérdés.

– Az vagy? – szaladt ki a száján.

– Nem – legyintett Tracy, s a férfiarcon olyan kifejezés jelent meg, mintha sajnálná, hogy nem az. – Azért egy próbát megér.

– Honnan tudnád, hogy mit használt jelszóként? Egyáltalán nem is ismerted őt – vetette oda Jason.

– Ez olyan mintha megszabnád nekem, hogy mit tehetek és mit nem – jelentette ki Tracy. – Mintha Eathan Kilgore teste a börtönöm lenne, te meg a smasszer! – mondata végére már egészen megemelte a hangját.

– Úgysem tudod használni! – ismételte magát Jason indulatosabban, miközben rengeteg aggodalmaskodó gondolat és kérdés szaladt át a fején, mint pl. : „Minek neki lapos? Minek akarja használni az internetet? Kit akar megkeresni? Fel akarja venni a családjával a kapcsolatot? Vagy mégis volt barátja?”

Lelép és elrabolja a testvérem testét! – robbant benne végül. Megrémült - már csak a gondolatától -, hogy bármilyen lélek is van öccse testében, az egyszer majd fogja, és ki tudja, milyen messzire elutazik, és ki tudja milyen élettel és cselekedetekkel fogja folytatni testvére életét.

– Akkor kérhetem, hogy hozz nekem olyat, amit tudok használni? Bármilyet! – Tracy makacsul ragaszkodott a kívánságához.

„A teste igaz az öcsémé, de a lelke már nem ő! Ezt a Tracy Barhamet nem is ismerem!”– Jason agya kattogott tovább.

– Vegyek egy ismeretlennek egy lapost? – horkant fel hitetlenkedve a férfi.

– Miért? Visszamennél az enyémért?

– Mi van?

– Tudom, hogy hülyének néznének érte, nem is kértem ilyet.

Vitájuk egyre hevesebb lett.

Rövid, határozott kopogást követően Lois valósággal belibbent az ajtón, mire a hangos szóváltás hirtelen abbamaradt. A szőke szépség figyelmét nem kerülte el a két fivér közötti feszültség, amit egy visszafogott, fölényes mosollyal konstatált.

– Helló, Jason! – köszönt rá hangsúlyosan az idősebbik Kilgore-ra, s határozott léptekkel megindult Eathan felé. Ahogy elhaladt Jason mellett nem felejtett vetni rá egy „Na, ugye! Én megmondtam!” pillantást. Felbátorodva a két testvér vitáján, hirtelen Eathan fölé hajolt és szájon csókolta a férfit.

Tracynek ideje nem volt hárítania a nő heves üdvözlését. Jason a torkát köszörülgetve, zavartan kapta félre a tekintetét. Tracynek köhögést produkálva sikerült megszabadulnia az ajkára tapadó Loistól, aki erőszakos hévvel mélyen csókolta őt. Az impulzív hölgyben semmi megbántódás nem volt, hogy rövidebbre sikerült az aktus, mint ahogy tervezte. A két testvér vitája és a köhögésbe fulladt csók egyelőre tökéletesen kielégítette.

– Na, én mentem – morogta az orra alatt Jason, s lendületesen fordult az ajtó felé.

– A laposomat, ne felejtsd el légyszi – szólt utána a torkát köszörülgetve Tracy, amire egy dühös pillantással reagált csak a testvér.

– Látom, kezdesz a régi lenni – búgta Lois, újra a férfi felé hajolt, arcát óvatosan húzta végig Eathan borostáján.

Szóval a két testvér sokat vitázhatott – szűrte le a barátnő megjegyzéséből Tracy.

– Azért annyira nem, hogy belemássz a számba – morogta Tracy, s a nő felé küldött pillantással elég gorombára sikerült a megjegyzése.

Lois zavartan sütötte le a szemét, visszahúzódott a férfitól, s kissé csalódott arckifejezéssel ült le az ágy melletti székre.

– Bocs – sóhajtotta. – Azt hittem… Mindegy – rántott a vállán a nő. – Türelmes leszek, megígérem! – halvány mosoly volt barackszínűre festett ajkán, ahogy újra a férfire emelte a tekintetét.

– Nekem ez, elég kiszolgáltatott helyzet – motyogta Tracy.

– Tudom. Ő meg gondolom, élvezi! – Lois dühös pillantást küldött az ajtó felé, ahol az imént távozott az idősebb Kilgore.

– Jason? Miért élvezné?

– Mert ő ilyen! Nem emlékszel? Mindig is meg akarta mondani, hogy mit és hogyan csinálj. Rád akar telepedni! Egy igazi energiavámpír! – fröcskölte a szavait nem kevés dühvel a nő, amit Tracy figyelmesen hallgatott.

Energiavámpír? Milyen kifejezéseket nem használ ez a csaj? Szóval nem állhat tőle messze az ilyen dolgok ismerete, elfogadása. Lehet azt is megértené, ha elmondanám neki az igazat? Lehet, jobban a segítségemre lenne, mint Jason?  – morfondírozott magában Tracy, miközben jobban szemügyre vette az extravagáns fiatal nőt, barátkozott a személyével, a lényével. 

– Segítenél nekem emlékezni? – kérdezte váratlanul Tracy. A felkérés láthatóan felvillanyozta Loist.

– Persze! – bólogatott hevesen. – Mire vagy kíváncsi?

– Például, ki volt az a férfi, akivel a múltkor bejöttél.

– Féltékeny vagy?– kacagott fel a nő.

– Nem. – A válasz kicsit csalódottá tette Loist. Arckifejezése elárulta, egy határozott „Igen!”– t várt.

– Ő Joel.

– A te rokonod, vagy az enyém? Vagy haver?

– Joel, a te motoros testvéred. Legalábbis így hívjátok egymást – magyarázta Lois.

– Értem. Nagyon csendben volt a múltkor – jegyezte meg Tracy.

– Furdalja a lelkiismeret – rántott a vállán a nő. – Folyton a nyafogását kell hallgatom, hogy nem vigyázott rád eléggé.

– Miért kellett volna rám vigyáznia?

Lois nem válaszolt azonnal, ordított róla, hogy hezitál: mit és hogyan tálaljon a férfinek.

– Hát, mi tagadás az utóbbi időben alaposan elmérgesedett a helyzet körülötted.

– Ez mit jelent pontosan?

– Jennie is mindig kifogásokat talált, hogy ne tudd elhozni Mistyt. Jasonnal is egyre többet vitatkoztatok… – Lois elharapta mondata végét, fürkésző pillantásokkal méregette Eathant, hogy bevillan-e neki valami azok közül, amiket éppen sorolt.

– Te milyennek látod Jasont?

– Sunyi szemét! – vágta rá gondolkodás nélkül a nő, ami alaposan meglepte Tracyt. Ő nem ezt tapasztalta. Vagyis a mai nézeteltérésüket eltekintve. Ma valahogy fura volt, ahogy manipulálni akarta őt, korlátozni.

– Össze kéne őt kötni az anyáddal! – folytatta indulatosan a nő.

– Anyámmal?

– Igen! Milliószor elmondtam már neked a véleményemet, hogy amíg ő él, vagy csak a közeledben lesz, neked soha a büdös éltben nem lesz normális kapcsolatod! – kelt ki magából indulatosan Lois. Eathan arcán halvány mosoly jelent meg.

– A mienk nem volt normális kapcsolat? – kérdezte tapintatos óvatossággal, mire a fiatal nő csak a vállát vonogatta.

– Ez évek óta csak együtt járás Eathan. Még talán annak sem lehet mondani. A családod szemében, Clarának köszönhetően csak a barátnőcskéd vagyok. Egy ribanc, akit néha mellékesen megdugsz, ha arra van szükséged. Nem igazán megyünk sehová, családi rendezvényekre meg pláne nem. Azokon én nemkívánatos személy vagyok. Azokra mindig Joel megy veled, mert őt még, úgy ahogy elviselik. Anyád, benne nem lát riválist.

– Csak volt normális kapcsolatom, ha van egy lányom – puhatolózott tovább Tracy új személyisége családi és magánéleti háttere után.

– Együtt vagytok? Nem! Na, látod! Nem védem, és nem is bántom Jennie-t, de szerintem szimplán feladta.

– Feladta? Mit adott fel?

– A szélmalomharcot anyáddal, meg a bátyáddal.

– Jasonnal?

– Jah! Még te mesélted nekem, milyen hisztisen viselte, amikor bejelentetted, hogy feleségül veszed Jennie-t. Hogy az nem lehet, hogy a fiatalabbik testvér nősüljön meg előbb. Meg majd ő felvilágosítja Jennie-t, hogy te milyen semmirekellő vagy meg ilyenek – hadarta Lois élénken hadonászva kezeivel.

Tracy döbbenten hallgatta a nő szavait. Mellkasa összeszorult a saját emlékeire. Amikor Jack közölte vele, hogy feleségül akarja őt venni, aztán miután megbeszélték az eljegyzést, ő boldogan szaladt át a nővére szobájába, hogy megossza az örömteli esemény hírét a testvérével. Bethany viszont nem egészen úgy reagált, ahogyan azt ő gondolta…

Felháborodva esett neki:

– Hogy képzeltétek? Mi sokkal régebb óta járunk Leslie-vel! Te vagy a fiatalabb! Milyen az, hogy a fiatalabb meg előbb férjhez? Jack tudja, hogy te milyen lusta vagy? Hát majd én elmondom neki!

…

Szinte hallotta nővére akkori minden szavát, amik ugyanúgy késként hatoltak a lelkébe. Érezte, hogy szemét égeti a könny, amit sűrű pislogással visszatartott. Elfordította a fejét, túlnézett az ablakon, hogy a legkisebb esélyt se adja meg a lebukásnak.

Mélyen átérezte Eathan Kilgore helyzetét. Szerepét a családban és az érzéseket, amik benne lehettek, a vívódások, fájdalmak és sérelmek.

Talán még sem véletlen, hogy éppen ide kerültem – futott át az agyán.

Semmi, de semmi nem történik ok nélkül – könyvelte el magában egy hangos mély sóhajjal.

– Bocs – morogta az orra alatt Lois. – Tudom, ők a családod. Nem akarom én őket bántani, csak meg van a magam véleménye.

– Semmi baj – motyogta Tracy, a fejét ingatva.

– Nem akarom, hogy újra visszazuhanj a gödrödbe. – A nő két kézzel nyúlt a férfi kezéért. – Nem akarok sebeket felszaggatni. Lehet jobb is, hogy nem emlékszel. Talán nem jó ötlet feszegetni a múltat. Legalább tiszta lappal indul minden…

– A tudatlanság sokkal rosszabb – vágott a nő szavába Tracy. – Megoldom. Tudom kezelni.

– Jason nagyon dühös lesz rám, hogy ezeket elmondta – szívta a fogai között Lois.

– Kitől tudná meg?

– Hát – a nő zavartan kapkodta a tekintetét, rántott a vállán. – Rá fog jönni…

– Ezeket az információkat én szépen elraktározom magamban, de senkinek nem fogok semmit a fejéhez vágni. Adott esetekben majd ezek segítenek nekem dönteni.

Lois tekintetével a férfi arcát fürkészte, a sötét szemeit.

– Azt hiszem Eathan Kilgore, te főnixként születtél újjá – suttogta szinte csodálattal a szőke szépség, ajka halvány mosolyra húzódott. – Ezt a tüzet még soha nem láttam a szemeidben – búgta s határozott elszántsággal mozdult Eathan felé, hogy megcsókolja, de Tracy most időben hárított.

– Kérlek, ne – maga elé tartva a kezét, lassan visszaterelte a nőt ülésbe. Loisról sütött a csalódottság.

– Ne haragudj, de valahogy nem vagyok egészen önmagam. Még nagyon nem.

– Rendben – bólintott kényszeredetten a nő. – Annak azért örülök, hogy érdekel a véleményem, hogy kérdezel tőlem. Köszönöm, hogy bízol bennem. – Lois pár másodperces némaságban feszengett még a széken. – Ha van valamire szükséged, amit Jason esetleg… akkor szólj.

– Rendben van. Köszönöm!

Lois felállt, de nem indult el azonnal. Egyik lábáról a másikra billegett, míg végre kibökte, amit még szeretett volna.

– Azért egy puszit adhatok? – kérdezte az ajkát harapdálva.

Tracy megsajnálta a segítőkész barátnőt, s rövid gondolkodás után bólintott. Lois - mint egy kislány - úgy fellelkesedett az engedélytől, s gyorsan Eathan mindkét profiljára adott egy-egy csókot, mielőtt még az imádott férfi meggondolná magát.

Tracynek ez egy elfogadható kompromisszumos megoldás volt. Ennyit úgy gondolta be tud vállalni. Egy baráti puszi.