MÁSIK ÉLET - 5

Tracy agya még mindig a váratlanul kapott csókon járt, miközben a tükröt szorongatva, már sokadjára igyekezett megbarátkozni Eathan Kilgore vonásaival, amik tulajdonképpen immár az övéi voltak.

Istenem! Lesmárolt egy nő! Hogy a bánatba történhetett? Ez a francos férfi test! Soha de soha eszem ágában nem jutott volna egy másik nővel csókolózni! El nem tudtam még csak képzelni sem! Őt nem hibáztathatom, hiszen a szeretett férfit látta bennem. Szegény! Neki sem lehet könnyű. Akit annyira szeret, most visszautasítja. Őrült helyzet! – leborította a tükröt a takaróra.

Jason fog nekem hozni egy laptopot, vagy sem? Loisnak lesz igaza, hogy egy szemét? Eddig normálisnak tűnt. Bár nem lepne meg. Pocsék emberismerő vagyok – állapította meg magáról egy hangos sóhajjal.

Hát legfeljebb akkor, majd Loistól kérek eme téren segítséget – döntötte el, aztán pár perces semmittevő nézelődés után kapcsolgatta egy darabig a kórtermi televíziót, de a nem mindennapi dolog, ami történt vele, folyamatos kérdéseket vetett fel benne. Egyik műsor sem ragadta meg igazán. Az pedig, hogy nem tudta magát lekötni semmivel, bőven adott neki lehetőséget, alkalmat az agyalásra. Egyedül volt a szobában így beszélgetni se tudott senkivel, maximum ha Jason vagy Lois meglátogatták. Pedig szívesen megosztotta volna a gondolatit valakivel.

Eszébe jutott, amikor Bethanyvel kamasz korukban esténként sutyorogtak. Hallgatta nővére fiúkról szóló beszámolóit. Hiányoztak neki ezek a beszélgetések. Tulajdonképpen neki soha senki nem volt, akivel a nővérén kívül elbeszélgethetett volna a lelkéről. Akivel megoszthatta volna az örömét a problémáit és a titkait. Egyszer elmondta kamaszként a nővérének, hogy melyik fiú tetszik neki. Kiderült, hogy történetesen a nővére aktuális barátnőjének a fiúja volt. Tracyben nagy csalódást okozott, amikor aztán pont Alizetől tudta meg, hogy Bethany elmondta neki. Innentől aztán sok-sok évre teljesen magába zárkózott. Olyan lett, mint egy magányos farkas.

Ugyan mit tenne, ha ráírnék, és elmesélném neki, hogy mi történt velem? Hogyan reagálna? Elhinné? – Ez a lehetőség foglalkoztatta mostanában és alaposan bele is fészkelte magát a gondolataiban.

Letámadni így hetekkel a halálos baleset után, hogy „Hello, én Tracy vagyok! Élek, csak más testben!” Vagy egyszerűen, mint Eathan Kilgore keresném meg, hogy a húgával a neten ismerkedtem meg. Őszinte részvétet kívánnék és valamilyen indokkal fenntartanám vele a kapcsolatot, aztán szépen beadagolnám neki, hogy ki is vagyok. – A gondolatok halvány mosolyt varázsoltak az arcára. Hangos sóhajjal óvatosan nyújtóztatta ki sérült végtagjait. Próbálgatta, gyakorolta a mozgást a kezével, az ujjaival, miközben nézte miként engedelmeskednek neki.

Minden agyban dől el – állapította meg sokadjára. Sokszor tapasztalta már meg ezt az arany igazságot. A doktor és a nővérek is türelemre intették és kitartásra biztatták, azt hitték mozgáskorlátozottsága miatt esett kétségbe.

Jó lenne, ha lenne papírom, meg ceruzám, vagy legalább egy toll. Firkálgatni. – Ujjaival imitálta a mozdulatot, mintha íróeszközt fogna a kezében.

A kopogásról már megismerte, hogy Jason az.

A férfi elég fáradtnak tűnt, lestrapáltnak. Tracy magában még azt a feltételezést is megkockáztatta, hogy talán másnapos az idősebb Kilgore.

Őt is megviselhetik az események. Talán kicsit tompítani próbált a feszültségén – állapította meg, tekintetével követte a most átlagosnál is lassúbb mozdulatú Jasont, ahogy leengedte magát a székre.

– Jól látom, hogy nem látok nálad laptopot? – kezdte Tracy, amire Jason csak egy néma pillantással válaszolt. – Mitől félsz? Úgy őszintén!

A testvér tüntetőlegesen fordította el a fejét.

– Visszaélsz a kiszolgáltatott helyzetemmel! – emelte meg a hangját türelmetlenül az idegen testbe szorult lélek. – Azt hittem, te egy rendes fazon vagy. Hát tévedtem!

Közéjük ült a feszültséggel teli némaság.

– Nem tudom, mik vannak az öcsém gépén. Az, az ő magánügye. Ki tudja milyen intim dolgok. Nem tartoznak rád! – köszörülgette a torkát Jason.

– Nahát, ez egy kicsit ellentmondásos, nem gondolod? Egyszer azt akarod, játsszam tovább a testvéredet, de nem hagyod, hogy megismerjem! Elárulnád, hogy akkor mégis, hogy a francba?! Nem érdekel az öcséd intimszférája! Légyszi hozz nekem egy telefont, vagy egy laptopot. Megőrülök itt bezárva!

Vitájuk kiélesedését Dr. Olson belépése akadályozta meg. A doktor elcsípte betege utolsó mondatát, amire biztató mosollyal reagált.

– Jó hírem van Mr. Kilgore! A mai nappal megszabadul a gipsztől!

– Felkelhetek? – csillant fel a sötét indulatos tekintet. – Járhatok?

– Ne élje bele magát, hogy azonnal felpattan és futni fog, de kötelező lesz fokozatosan terhelnie! Vagyis a mai nappal vége a henyélésnek és a semmittevős ágynyugalomnak.

– Végre! – engedte ki fellelkesülve férfi hangját Tracy. – Ez az!

Jason arcára viszont kiült az aggodalom.

Gyógyul! Járni fog, aztán el fog menni! Nincs ami ennél a családnál tartsa. – Gondolatai a lelkébe martak.

– Misty be szeretne jönni hozzád – szólalt meg csendesen Jason, kérdőn pillantott az orvosra. – Bejöhet? Ő, az öcsém kislánya.

– Nem látom akadályát. Az apuka, már nincs olyan állapotban, hogy megijedjenek tőle – bólintott a doktor. – Mennyi idős a kislány?

– Hat – válaszolt Jason, bár Dr. Olson betegének intézte a kérdést. Eathan csak rábólintott.

– Hamarosan jönni fog a beteghordó áthozza a kezelőbe és levesszük a gipszet, csinálunk egy röntgent is – sorolta a programot az orvos, majd egy biztató vállveregetés után magára hagyta a két férfit.

– Legalább egy könyvet kérhetek?

Jason az újabb kérésre kényszeredetten, suta bólintással válaszolt.

– Meg ceruzát, papírt – folytatta a felsorolást Tracy a beleegyezésen fellelkesülve.

– Azt minek? – Jason lepetten nézett testvérére, akinek szemében újra megjelent a düh, amiért bátyja ismét felülbírált egy egyszerű kérést.

– Segélykérő leveleket akarok írogatni és kidobálom majd őket az ablakon. – A hangsúly - az ironikus tartalommal ellentétben -, félelmetesen fenyegetőre sikerült, amihez még párosult a kissé eszelős, gyilkos tekintet. Tracy temperamentuma és Eathan Kilgore megjelenése egyre jobban egy félelmetes párost alkotva, arrogáns jellemmé egészítette ki egymást.

Jason pár másodpercig csak pislogva nézett a sötét szemekbe, amik neki szegeződtek.

– Rendben – bólintott egy megadó sóhajjal a testvér.

Tracy tudatát kitöltötte a szabadság érzése, amikor megjelent a mackós alkatú, kicsit harsány, kedélyes hangulatú beteghordó. Folyamatosan flörtölésre biztatta a beteget, ahogy a kezelő felé tartott vele, miközben minden egyes ápolónőt különböző megjegyzésekkel ajánlgatott Eathan Kilgore figyelmébe.

Jason egyszerre volt zavart, nyájas, és valami megmagyarázhatatlan fenyegetés sugárzott belőle, ahogy öccse feleségét győzködte. Bár Jennie már nem élt együtt Eathannel, de még hivatalosan nem váltak el.

– Jót tenne neki, ha bemennétek hozzá.

– Azok után, hogy… – akadékoskodott a nő.

– Nem emlékszik semmire! – bizonygatta sokadjára a férfi Jennie-be fojtva a szót.

– Honnan vagy ebben olyan biztos? Ezt ő mondja? Az orvosok?

– Jennie! Ez totál biztos! – erősködött Jason. – Mi segítünk neki emlékezni! Arra és úgy fog visszaemlékezni, amit és ahogyan mi tálalunk neki.

– És ha egyszer majd minden az eszébe fog jutni?

– Soha, semmi! Érted? Majd meglátod!

– Bemegyünk apuhoz? – jelent meg váratlanul a hosszú ezüstszőke hajú kislány a nappali küszöbén. Hatalmas, élénk türkizzöld szemei érdeklődve néztek az anyjára, a választ várva.

– Jennie – Jason erőszakos fellépése egyik pillanatról a másikra, kérlelő hangnemre váltott.

– Te is ott leszel? – kérdezte a nő.

– Elkísérlek benneteket, de nem szeretném, hogy Eathan azt higgye, én akarok mindent irányítani.

– Ezt nem értem – Jennie zavartan pislogott a férfire, szemében egyszerre volt bizalmatlanság és félelem.

Jason hadarva magyarázkodott:

– A múltkor túlaggódtam egy szituációt és neki úgy jött le, hogy én korlátozom őt.

Jennie kifejezéstelen arccal, minden érzést nélkülözve hallgatta a férfit. Nehéz volt meggyőznie pont Jasonnak a nőt arról, hogy nincs mitől tartania, azok után, ahogyan Eathan az utolsó találkozásukkor viselkedett. Jennie-nek megvolt a saját véleménye minkét Kilgore-ról. Sokszor kívánta magában, hogy bárcsak soha ne ismerte volna egyik férfit se. Egyikükben sem bízott.

– Visszajövök értetek, csak még összeszedek pár dolgot Eathan-nek, amit megígértem neki. – Bár Jennie nem mondott konkrét „Igen”- t Jason mégis úgy viselkedett, mintha a nemleges variáció nem is létezhetne.

Hazaugrott öccse laptopjáért. Igaz sokszor gondolta át az úton, hogy végül is odaadja-e majd, vagy ne. Aztán taktikai okokból mégis az igen mellett döntött. Rengeteg alternatívát pörgetett végig a fejében. Nem csak „A” és „B” terven agyalt, de igyekezett mindenre felkészülni.

Mi van, ha tényleg csak egy komoly fejsérülés van az mögött, hogy most éppen Tracy Barhamnak vallja magát? Bár elég döbbenetes, hogy a nevezett nő pont akkor szenvedett halálos kimenetelű balesetet. Ezt bármilyen reálisan is próbálom megmagyarázni, levezetni, lehetetlen, hogy erről Eathan tudott volna. A balesete pillanatától eszméletlen volt, s amikor végre észhez tért, ahogy reagált saját magára, aztán az első szava az volt, hogy ő Tracy Barham. Szóval kaptam egy második esélyt! Ezt nem puskázhatom el! – zakatoltak a gondolatok Jason agyában.

Papír és ceruza… Minek neki papír és ceruza? – Választ remélve nyitotta meg a nő elmentett Facebook-os oldalát, de az eddigi képeken kívül most sem láthatott többet.

– Ki vagy te Tracy Barham? – motyogta Jason, miközben a nő magabiztos, kedves mosolygós arcával szemezett. Igyekezett elképzelni, összefésülni az arcot, azzal a jellemmel, viselkedéssel, amit megtapasztalt az elmúlt napok, hetek alatt.

Semmi nőies megnyilvánulása, gesztusa nincs Eathan-nek, annak ellenére, hogy ez a Tracy Barham van a testében. Egy nő! Vagy leszbikus lett volna? Áh! Van két fia! Sőt! Loistól sem volt elragadtatva. Ha nőként is a nőkhöz vonzódott volna, akkor nem zavarta volna Lois viselkedése. Papír és ceruza? Minek neki papír és ceruza? Egyáltalán milyen papír és milyen ceruza?

Misty kihasználta azt az időt, amíg anyjával vártak Jasonra, és két lapot is telerajzolt virággal, meg lepkékkel. Mikor látta megállni nagybátyja kocsiját a ház előtt, sietve hajtotta össze apjának készült rajzait, s egész úton a kezében szorongatva, féltve őrizte őket.

Jason igyekezett megfelelő formában beadagolni, ecsetelni a kislánynak, hogy az apja semmire nem emlékszik.

– Szóval, ne haragudj apura, ha nem fog titeket megismerni.

– Akkor nem is tudja, ki vagyok? – A kislány hangjából kicsengett a csalódottság, lehajtotta a fejét. Ölében széthajtotta a rajzot, s sokáig csak elgondolkodva nézte azt.

– Kicsim! Apu nagyon, de nagyon beverte a fejét – magyarázta Jennie, végigsimított lánya arcocskáján.

A folyosón, aminek majdnem a végén volt Eathan Kilgore kórterme, Jennie kezdett elbizonytalanodni, hogy valóban jó ötlet volt-e meglátogatnia volt férjét. Az ajtó előtt megállt, vett egy mély levegőt. Misty vele ellentétben teljesen fel volt villanyozódva. Futó pillantást vetett a két felnőttre, aztán mindenkit hátrahagyva, elsőnek lépett be a szobába.

Tracy érdektelen arckifejezéssel a TV-t kapcsolgatta, gondolatai egészen máshol jártak, amikor nyílt az ajtó s egy hosszú hajú, ezüst szőke, copfos kislány kukucskált be rajta, érdeklődő nagy türkizzöld szemekkel.

Tracyben másodpercek tört része alatt pergett le minden információ. Arcán több érzelem futott át, ahogy tekintetük összeolvadt a kislányéval. Az első döbbenet után elbizonytalanodott, végül olyan vad tempóban kezdett verni a szíve, hogy szinte beleszédült.

Misty! Ő Misty! – A felismeréssel együtt el is érzékenyült. Felülkerekedtek benne az anyai érzések, s miközben fájdalmasan mart belé saját fiai hiánya, legalább annyira sajnálta a kislányt - aki bár nem volt tudatában a ténynek -, de elvesztette apját.

– Misty?! – Elcsukló, rekedt hangon, szinte csak suttogta a kislány nevét, aki mintha egy varázsszót hallott volna, futva megindult felé. Valósággal nekicsapódott a kis test. Tracy nem számított ilyen erejű lendületre, mindene belesajdult a fizikai találkozásba, amitől egy elfojtott nyögés szakadt fel belőle.

– Apu! – Misty kicsi arcocskáját a férfi mellkasára szorította, s szinte beleremegett úgy szorította magához apja testét. – Tudtam, hogy rám emlékezni fogsz!

– Ó, Misty! Ne! Apának van pár törött bordája! – szólt rá Jason, ahogy Jennie-vel az oldalán beléptek a szobába.

– Kicsim, engedd el apát! Ne szorítsd! – A nő gyengéden hámozta le a férfiről a lányát, miközben tekintete zavartan kerülte a sötét szempárt.

Szóval, ő Jennie – konstatálta Tracy.

– Semmi baj! Csak örül – mondta csendesen Eathan testében rekedt lélek, azzal megpaskolt az ágy szélét, jelezve, hogy nem bánja, ha a kislány mellette marad.

Lopva méregette a fiatal édesanyát. Sötétszőke haj, türkizzöld szemek. Misty tagadhatatlanul első pillantásra az anyjára hasonlított inkább. De csak árnyalataiban. A szúrós, vad pillantása, ajkának makacs vonala kifejezetten az apjáé volt.

– Neked rajzoltam! – Misty lelkesen simította a takaróra az ő gyermeki ajándékát.

Tracy hol a rajzot, hol a kislányt nézte.

Istenem, de helyes kislány! – A gondolatok könnyeket csaltak a fekete szemekbe. Önkéntelenül mozdult és kézfejével végigsimította Misty szabályosan formás kis arcát.

– Tündéri kislány vagy, Misty! Kicsi tündér! – suttogta, ajka megremegett, mert igencsak küzdenie kellett a könnyeivel.

Eathan Kilgore! Gyönyörű kislányod van! – állapította meg, azzal magához ölelte, amiben egyszerre benne volt a mély részvét, és a gyámolító szeretet.

– Gyönyörű rajz! Nagyon ügyes vagy! Igazi művész! – dicsérte a kislányt Tracy, mire Misty büszkén húzta ki magát az ágy szélén a lábát lóbálva.

Jennie igyekezett kerülni a férfi tekintetét, miközben őszinte döbbenettel figyelte apa és lánya találkozását. Eathan Kilgore, soha nem tapasztalt, leplezetlen, őszinte figyelemmel fordult a lánya felé. A férfi szemében az elérzékenyülés könnyeit látta, s olyan áhítatot, mint amit akkor sem, amikor Eathan először tartotta karjában a gyermekét. Hosszú évek elteltével olyannak látta őt, mint amikor beleszeretett.

Jennie zavarba jött a rátörő érzésektől.

– Kérsz kávét? – hadarta, hirtelen semmi más értelmes nem jutott az eszébe.

– Igen, köszönöm – bólintott kelletlenül Eathan, miközben igyekezett minden feltűnés nélkül jobban szemügyre venni a nőt.

– Jason? Neked?

– Veled megyek. Segítek. Amúgy is lenn hagytam valamit a kocsiban – köszörülgette a torkát Jason.

A folyosón, pár lépés után Jennie-ből felszakadtak a szavak.

– Istenem, Jason!

– Mi a baj?

– Nem láttad? Majdnem elsírta magát!

– Elérzékenyült – morogta az orra alatt Jason, rántva a vállán.

– Eathan? Soha semmit sem könnyezett meg! – magyarázta Jennie. – Elérzékenyült? Mikor Misty megszületett, még akkor sem! Büszkeség volt a szemében, nem elérzékenyülés!

– Mire akarsz kilyukadni, Jennie?

A nő megtorpant, mély légzésekkel igyekezett lassítani felgyorsult szívverését, ami szinte a szédülés felé lökte őt.

– Semmire – ingatta a fejét, kissé csillapodva Jennie. – Talán csak… nem is tudom. – Tanácstalanul tárta szét kezeit. – Soha nem láttam ilyen kiszolgáltatottnak, elesettnek.

– A doki azt mondta, makacs jellem, gyorsan fog gyógyulni. Meglásd, hamarosan visszakapjuk a régi Eathant. – Jasonban pillanat tört része alatt lejátszódtak az elmúlt napok szócsatái a többnyire ismeretlen lélekkel. – Vagy az is lehet, hogy még kutyább természete lesz – tette hozzá az orra alatt motyogva.

Jennie az automatából mindhármuknak vett kávét, Mistynek gyümölcsös ivólevet, amíg Jason leszaladt a kocsiba hagyott laptopért.

A „kisördög” újra felszínre tört az idősebb testvérből. Szét akarta robbantani az idillt apa és lánya között a technikai eszközzel. Nem a segítő együttműködés volt a mozgatórugója tettének, hogy mégiscsak elhozta a laptopot. Arra számított, hogy majd az fog az érdeklődés középpontjába kerülni nem a gyerek. Eathan amúgy is állandóan a neten szörfölt, és aki most benne van, szintén ilyen elérhetőséget kért tőle.

Visszatérve a kórterembe, diadalmas arckifejezéssel vette elő, s nyújtotta testvére felé a laptopot.

Tracyt elsőre meglepte a gesztus, nem is kapkodta el, hogy elvegye tőle. Aztán egy érdektelen pillantással, ahogy a kezébe került, le is tette az ágy melletti kis asztalra. Misty szomorkás arckifejezése, zavart érdeklődésre váltott.

– Nem kapcsolod be, apu? – kérdezte óvatosan a kislány, rajzának sarkát piszkálgatva.

– Nem – rázta meg a fejét az apa. – Majd, ha egyedül leszek. Te, most vagy itt!

– Rajzolsz velem?

Eathan várakozóan szegezte tekintetét bátyjának.

– Hoztál papírt meg ceruzát?

– Hát azt nem – motyogta Jason egy hangos sóhajjal.

– Én hoztam! Nekem van! – ajánlotta Misty lelkesen s kis hátizsákjából már kezdte is apja ölébe pakolni rajzfelszerelését.

Tracy alátétnek használva a laptopot a lapok alá csúsztatta. Valósággal átszellemült ő is a papír és a színes láttán. Előjött belőle az alkotószellem. Jason és Jennie csupán néma szemlélői lehettek apa és lánya együtt rajzolgatásának, teljesen kívül rekedtek a közös elfoglaltságból.

Néha ugyan bejelentették, hogy kimennek, megisznak egy kávét, vagy elszívnak egy cigarettát, így hosszabb-rövidebb időre magukra hagyva őket.

– Nézel velem mesét? – adott újabb program ötletet Misty, lázas színezgetése közepette.

– Persze! – Tracy készségesen vette kezébe a távkapcsolót és mesecsatornát kezdett keresgélni, mire Misty kicsi puha kezét az apjáéra tette.

– Nem ott! A laposodon van a kedvenc mesém!

– A laposon?

– Igen! – bólintott a kislány. – Bekapcsolod?

– Sajnos, azt nem tudom – vallotta be kényszeredetten Tracy. – Nem emlékszem a jelszóra. Szóval nem tudom használni. De alátétnek egész jó, nem? – A férfi arcán szomorú zavart mosoly jelent meg.

Misty úgy pislogott apja szemébe, mint aki nagyon elgondolkodott valamin.

– Jason bácsi meg anya mondták, hogy nagyon beverted a fejed.

– Igen, mondhatni.

– Azt is mondták, hogy nem emlékszel semmire.

– Hát… valahogy úgy – biccentett a férfi.

– Én emlékszek.

– Még jó! Maradjon is így! – Tracy végigsimított a kislány arcán.

– Én emlékszek a jelszavadra, apu – jelentette be Misty, ami döbbenetet váltott ki a férfi testébe szorult nőből.

– Hogyan? – zavartan pislogott a kislányra, s millió gondolat szaladt a fejébe, hogyan lehet az, hogy egy gyerek tudja a szülő jelszavát? Az apjáét, aki ráadásul nem is lakik velük!

– Hát… te mondtad, hogy segítsek egy klassz jelszót kitalálni – kezdte Misty felidézni az emlékeit.

– Sajnálom tündérke… – kezdte hebegve Tracy egy fájdalmas arckifejezéssel.

– Tudom! Nem emlékszel erre sem – szakította félbe apját a kislány. – Én viszont igen! Misty hercegnő.

– Misty hercegnő?

Misty hevesen bólogatott:

– Igen. Ez a jelszavad!

Tracyben több érzés is összeszaladt.

Egy férfi, aki a lányával közösen jelszavaztatja le a laposát. Nekem ne mondja azt senki, hogy nem szerette a lányát! Mindenkinél jobban kötődhetett hozzá! Lois is említette, hogy kiborult, amikor mondvacsinált indokokkal nem engedték, hogy találkozzon vele!

– Akkor bekapcsolod? – zökkentette ki gondolataiból Misty, gyermeki türelmetlenséggel felhangzó kérdése.

– Persze! – Tracy kapkodva nyitotta fel a laptopot, s miután már túl volt a bejelentkezésen is, a kislány felé fordította azt. – Azt hiszem, te jobban kiismered magad rajta – mondta mosolyogva. – Nyugodtan keresd meg és kapcsold be a kedvenc mesédet. Szerintem te jobban tudod, hogy hol van rajta, mint én.

Misty ujjacskái rutinosan jártak a billentyűzeten a touchpadon. Aztán elindította a mesét, s míg a kezdő képsorok mentek, apja mellé fészkelte magát, és úgy igazította a combjukon a laptopot, hogy mindketten jól lássák.

A férfi testéhez dőlt.

– Szeretlek apu! – suttogta, s arcát Eathan mellkasába fúrta.

– Én is szeretlek, Hercegnőm – mondta Tracy s megpuszilta a kislány buksiját.

Eközben az udvaron Jason és Jennie a sokadik cigarettát szívták el.

– Szerinted, helyes magukra hagyni őket? – Jennie nyugtalanul pislogott az épület felé. – Mi van, ha Misty emlékeztetni fogja rá, hogy mit vágtál a fejéhez?

– Nem fogja – mondta magabiztosan a férfi.

– Honnan vagy ebben ilyen biztos?

– Tudom, és kész – rántott a vállán Jason, s keze megindult a nő felé – Kaptunk egy második esélyt. Újra nekifuthatunk, csak most másképpen.

Jennie dühösen ütötte el a férfi kezét.

– Nem futunk neki semminek, Jason!

– Kérjek apasági tesztet? Azt rakjam az öcsém elé? – fenyegetőzött az idősebb Kilgore.

Jennie tehetetlennek érezte magát a férfivel szemben.

Egyetlen alkalom volt! Mi esélye lehet, hogy Misty az övé? Ötven-ötven százalék… – vívódott magában a nő, miközben tekintetét gyilkosan szegezte Jasonnak. Eleven emlékként élt benne a baleset éjszakája, a veszekedés, ahogy a két testvér egymásnak esett, ahogy Eathan teljesen kifordult magából. Remegve vett egy mély levegőt, amibe benne volt a megvetés, a tehetetlen düh, és a kilátástalanság. Elfordult a férfitől és nyújtott lépésekkel indult meg az épület felé, vissza a kórterembe.

Jason önelégült vigyorral az arcán nyomta el a csikket, aztán követte a nőt.

Belépve a szobába, mindkét ember arcára kiült a döbbenet az eléjük táruló képtől. Misty apja ölébe kuporogott, így nézték együtt a mesefilmet.

Jason szemei szinte rémülten kerekedtek el a működő laptop láttán. Tracy győzedelmesen s egyben fenyegetően szegezte Eathan fekete tekintetét a testvérnek.

– Misty! Kicsim! – szólt a kislányra az anya. – Nem szabad felmászni a kórházi ágyra! És hallottad, apának törött bordái vannak…

– Semmi baj! Maradhat. Nem gond! – hadarta Tracy, s Eathan Kilgore sötét tekintetével kérlelően nézett a nőre. – Hagy maradjon! – hangja elcsuklott s érezte, hogy szeme akaratlanul újra könnyes lett.

Tracynek erőt adott a kislány ragaszkodó szeretete, jól esett magához ölelnie a fiai helyett.

– Nem igazán helyes…

– Kérlek!

Jennie beleegyezően bólintott, zavartan kapta félre a tekintetét. Soha ilyen hangsúllyal nem hallotta Eathan szájából ezt a szót. Nem volt parancsoló és követelőző. Inkább könyörgésként hangzott. Jennie hátrébb lépett az ágytól, összebújva hagyva apát és lányát.

Misty önfeláldozóan ajánlotta fel apjának a színeseit és a papírjait, persze cserében megígértette vele, hogy mire megint eljön hozzá, ő majd rajzol neki sok-sok kifestenivalót.

Újabb kérdéseket nyitott meg a nőben a látogatás. Estére már a laptopon, a mappákban rendezett motoros találkozókon, családi és baráti körökben készült fotók között kalandozott. Megtalálta külön albumban „Hercegnőm” felirattal Misty képeit is.

Ha nem is mutatta ki, de imádta őt – állapította meg Tracy. Majd véletlenül másra is akadt, nem csupán a kislány képeire. Közös fotók, videók Jennie-vel. Jóval fiatalabbak voltak, és nagyon is boldognak tűntek.

Még mindig szerette! Akkor miért voltak külön? Mit is mondott Lois? Jennie feladta!

Végül erre a megállapításra jutott:

Elmarták egymás mellől őket! Pedig lett volna még esélyük! Tuti! Ahogy Jennie rám, vagyis Eathanre nézett benn a kórházban…

Elmerengve kavargó gondolatokkal bámult a laptop képernyőjére, a zenei gyűjtemény kínálatát nézegette.

Nightwish. Skillet, Sonata Artica, Withine Temptation, Linkin Park, csupa-csupa rock, klasszikusok metál feldolgozásban, monumentális filmzenék, s gitárszólós felvételek egy „Saját” elnevezésű mappában, ahol két zeneszám is megdobogtatta a férfitest szívét.

Az operaház fantomja metál feldolgozása gitárral előadva, és egy gyönyörű gitárszóló, amit ugyan már hallott, de a címét nem tudta. Egészen halkra vette a hangerőt, miközben tovább kalandozott a mappák között, majd felment a netre.

Sokáig szemezett a Facebook bejelentkező lapjával, ahol már csak a jelszót kellett bepötyögnie, hogy bejusson Eathan Kilgore oldalára. Nagy volt a kísértés, hogy kipróbálja: Itt is a Misty féle jelszót használta-e a férfi?

Mi van, ha Jason otthonról árgus szemekkel figyeli öccse profilját, hogy nem-e bejelentkezem? Tuti! Talán azért is félt behozni a lapost. – Ezzel ezt az ötletét el is vetette, de felmerült benne egy másik. A saját oldala.

Azt biztos nem figyeli senki. Hetek óta, sőt már hónapok, hogy az ismerősök számára meghaltam. Ki nézné, hogy fenn vagyok-e vagy sem? Senki!

Döntött!

Bepötyögte a saját e-mail címét és jelszavát és egy hangos mély sóhajjal lenyomta az „Enter” billentyűt is.

Elszorult a torka, ahogy nézte a feltöltött képeit, megosztott idézeteket.

Egy elmúlt élet emlékei zúdultak újra rá.

Könnyes szemmel, csak futólag pillantott a jobb oldalt sorakozó nevekre, kik is vannak fenn éppen. A fiai is közöttük voltak, zöld kis pöttyel a nevük mellett.

– Istenem, srácok! Annyira hiányoztok! – nyögte elfojtott hangon, s megindultak a könnyek a szeméből. – Annyira hiányoztok!

Adam ismerőseivel írogatott a Messengeren, közben a YouTube-on motoros videókat nézegetett.

Zak online játszott a haverjaival, fején a fülhallgatóval. Adam sokszor rászólt, hogy halkabban beszéljen, mert bár a játékostársakat és az effekteket nem lehetett hallani, ő nagyon is hangosan beszélt.

Adam vette észre, hogy anyját aktívként mutatja a Messenger. Eleinte csak rá-rápislantott, úgy gondolta valamilyen technikai hiba, de aztán már folyamatosan elgondolkodva nézte a nevet és a mellette lévő kis zöld pontot. Kettejük közül Zak volt az aki jobban értett a számítástechnikához.

– Zak – szólt a testvérének Adam, aki viszont nem igazán hallotta meg, így többször egyre hangosabban és türelmetlenebbül ismételte el a fivér nevét – Zak! Zak! Zaaak! – végül már szinte ordított.

Zak lekapta a fejhallgatót a füléről, dühösen kérdezett vissza, amiért megzavarták a játékban.

– Mi van?

– Anya fenn van Messengeren.

– Hülye! – próbálta elintézni Zak egy szóval, majd visszafordult a játék felé, de mielőtt újra feltette volna a fülest Adam erősködve lendítette a kezét a képernyő felé.

– Nézd már meg! Gyere ide!

Zak pár másodpercnyi gondolkodás után hanyagul ledobta az asztalra a fülhallgatót és eleget tett öccse kérésének.

– Na és?! – rántott a vállán – Valaki feltörhette a profilját. – Zak a billentyűzet felé hajolt és írni kezdett.

„Helló mumus! Mi a fenét keresel az anyám profilján?”

…

Tracy összerezzent a hangjelzésre, hogy üzenete érkezett. Kizökkentette a fájdalmas emlékezésből. Elkerekedett szemekkel meredt a kis ablakra, ahol Adam neve és képe volt.

– Ó, basszus! – szakadt fel belőle szinte nyögve. Kapkodva törölgette könnyeit, hogy jobban lássa a képernyőt. – Basszus! A francba!

Légzése szabálytalanná vált, fogalma nem volt mit csináljon.

Lebukott!

– Én hülye! – korholta magát dühösen.

…

– És mi van ha… – Adam kifejező pillantással nézett fel a bátyjára – Mi van ha anya az?

Zak elbizonytalanodott. Eszébe jutott az a karácsony, amikor éppen kártyáztak és elég hátborzongató dolog történt, ami egyértelműen valami szellem jelenlétére utalt. Sehol nem láttak senkit, viszont folyamatosan kopogtak az ajtón, mozgott a kilincs és zörögtek az ablakon.

A fiúk szerették a megmagyarázhatatlanról szóló szellemes filmeket. Így a fantáziájuk is megindult, hogy talán…

Zak újra írni kezdett.

„Anya, te vagy az?”

…

 Ó, Adam! Miből gondolod, hogy én vagyok? – döbbent meg Tracy.

„Anya, te vagy az?” – jött újra a kérdést.

Most mi a francot csináljak? Visszaírjak, vagy ne? Egyáltalán mit írhatnék neki? Mi lenne a helyes? Eltűnjek a süllyesztőben, végérvényesen haljak meg a számukra? Egyébként is, hogy a francba állhatnék így eléjük? Mi a nehezebben feldolgozható? Hogy meghalt az anyjuk, vagy hogy egy férfi testében él tovább? – tolongtak a gondolatok és a kétségek a fejében, miközben megindultak a könnyek a szeméből, remegő ujjait a billentyűzet felett tartotta.

„Én” – Beleszédült úgy vert a szíve, ahogy elküldte a rövid szót, amit aztán azonnal meg is bánt és gyorsan kilépett az oldaláról.

…

A két fiú ledöbbenve meredt a rövid szócskára, szinte lefagytak. Az zökkentette őket ki, hogy anyjuk hirtelen eltűnt az aktív chat névsorából.

– Ez most mi a franc volt? – törte meg a feszült csendet Adam.

– Nem tudom – ingatta a fejét Zak. – Talán valaki szórakozott. Feltörte a profilját és most szórakozik! Fel kell jelenteni, beírni, hogy anya halott és töröljék a profilját.

– És ha mégis… ha ő volt? Ha töröltetjük a profilt, hogy lép velünk kapcsolatba?

– Ezt most komolyan mondod? – ráncolta a homlokát Zak. – Ha tényleg ő volt a túlvilágról, akkor nem kell hozzá egy Facebook-os profil, hogy kapcsolatba lépjen velünk.

Adam kényszeredetten bólintott rá bátyja szavaira.

– Ez igaz.