BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - A sötétben látni a fényt

Már sötét volt, anyám sűrűn nézett ki az ablakon, hogy látja-e a traktor lámpáit. A bátyám még sehol nem volt, pedig már rég végeznie kellett volna kinn, ahogy apám bejött a földről és mondta, hogy mennyi van még hátra az elvégzendő munkából. Apám a legnagyobb nyugalommal töltötte a cigarettát az asztalnál. Anyám egyre hangosabban pakolta a mosogatóból a megszáradt edényeket, így mutatva ki, hogy elege van a középső fia folyamatos italozásából.

Apám nyugodt volt, anyám tiszta ideg, én meg aggódtam… de hallgattam, nem adhattam hangot aggodalmamnak. Apám lehurrogott volna, az anyám meg még jobban aggódott volna, talán kiabálni is elkezd.

Végre megjelent a várva várt fény, ami már az udvart világította be. Viszont az ajtó fél óra múlva sem nyílt.

– Már be se tud vánszorogni – morogta anyánk.

– Eddig mindig betámolygott, nem kell félteni – dünnyögte az orra alatt az öreg. – Meg ha kinn alussza ki magát akkor sem lesz semmi baja…

– Bezárom a kaput. Úgy hallom nem csukta be – mondtam s indultam is ki készségesen, de inkább a rossz előérzetem vitt.

Miután becsuktam a nagykaput, a traktor felé tartottam, még mindig járt a motorja. Valamivel messzebbről hallatszott, hogy a sötétségben valahol, valaki öklődik, hány. A hang irányába tartva felkapcsoltam a kinti villanyt. Ahogy fény lett, azzal egy időben megszólalt a bátyám:

– Kapcsold le!

– Mi a… – ahogy megláttam elakadt a szavam pár másodperce – franc van?

A kinti kútnak támaszkodva bizonytalanul imbolygott, de a hangja az előbb nagyon józannak tűnt. A hátán a ruha tiszta egy adta mocsok volt, a munkáskabát ujja meg volt szakadva… mintha a haja is sáros lett volna… Lassú lépésekkel kerültem meg. Ahogy szembe értem vele, szinte mellbe vágott a felismerés, hogy nem az italtól részegen hempergett meg. Szégyenkezve forgatta el felőlem a fejét, ami csupa vér volt. Kabátujjába sűrűn törölte le az orrából szivárgó vért, és próbált talpon maradni. Zavaros homályos volt a tekintete, de máshogy, mint amikor részeg.

– Mi a fene történt?

– Semmi.

– Pont úgy néz ki… – tehetetlenül dobtam szét a karom, akaratlanul sűrűn néztem az ajtó irányába, hogy mikor viharzik ki rajta anyánk a szitkait szórva a bátyámra.

Bárhogy faggattam, vagy hallgatott, vagy tagadott. Visszamentem a lakásba és azt hazudtam, hogy nagyon beivott és lefeküdt az istállóba.

Elhitték.

Mikor mindenki nyugovóra tért, vittem ki neki tiszta ruhát. Segítettem, hogy nagyjából rendbe hozza magát a kinti kútnál. Tartottam a karomon a ruháit. Szótlanul tűrte a hideg vizet. Hihetetlenül lassan mozgott, és minden porcikája remegett. Először csak néztem az ügyetlen mozdulatait, ahogy a csap elé térdepelve a vékony vízsugár alá hajolva próbálta lemosni a hajából a mocskot. Beinogott, mint aki mindjárt eldől, szinte ugyanabban a pillanatban kapott egyik kezével a csap után, a másikkal a földre támaszkodott maga elé, én meg a válla után, hogy el ne boruljon. Éreztem a kabátján valami hihetetlen ragacsos valamit. Végig tapogattam a sötétlő ragacsos foltot, ami a fejéig vezetett, a hajában is ez volt.

 "Ez nem sár. Ilyen sár nincs..."  – döbbenten jött a felismerés, hogy testvérem feje, tarkója, válla, csupa egy adta vér. Megborzongtam. Most először tapasztaltam milyen a félig alvadt vér tapintása, és milyen irtózatosan nehéz kimosni az ember hajából... Vállamra dobtam a kihozott tiszta fölsőt és nadrágot, aztán határozott mozdulatokkal segítettem bátyámnak megszabadulni a véres mocsoktól. Ahogy segédkeztem, megfogtam hol a vállát, hol a karját, hogy tartsam, támogassam... Embert így remegni még nem éreztem.

Napokon át szótlanul járkált köztünk, mintha semmi nem történt volna azon a napon. Kerestem a szemkontaktust vele, és ő módszeresen kerülte a tekintetem.

Éjjelente hallottam, ahogy sóhajtozva, elfojtott nyögésekkel forgolódott az ágyon. Hátát a falnak ütögette, egyre erősebben, alkarjával törölgette a könnyét, ahogy lassan vissza visszafordult az ágyra.

Minden mozdulatát figyelni kezdtem. Olykor hihetetlenül lassan egyenesedett fel és olyan mozdulatot tett - a fájdalomtól eltorzult arccal - mint aki nyújtja a derekát. Lassan, óvatosan vett nagy levegőt, aztán ugyanolyan lassan engedte ki. Hónapok teltek el, és az állapota csak annyit változott, hogy hirtelen mozdulatra nem tántorodott meg és nem kezdett el hányni.

Csak ketten voltunk otthon mikor újra neki szegeztem a kérdést:

– Mi történt? Mi van veled?

Hosszú hallgatás után, kerülve a tekintetem csak óvatosan rántott a vállán, amit egy fájdalmas fintor kísért.

– Hallgatok. De valami nagyon nincs rendben! Nem vagyok vak!

– Keresték – mondta kurtán és csendesen. Tudtam, hogy a bátyánkra gondolt. Nagy volt az ügye körül a hallgatás, aztán egyszer csak szépen úgymond eltűnt. Tudtam, hogy bírósági idézések jöttek a nevére. Ha a szüleimet kérdeztem terelő falakba ütköztem. „Az ő dolga, ne törődj vele”

Ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt csak ő folyt a csapból, meg a sikeres vállalkozása, hirtelen nagy lett körülötte a hallgatás. Vele példálóztak, és most említeni se lehetett. Húsz éves voltam már, és nem hülye…

A velem szemben ülő bátyámat pedig sajnáltam. Hárman voltunk testvérek, ő volt a középső. Míg meg nem születtem én, addig ő volt a dédelgetett kisebb gyerek. Aztán mikor megszülettem, én lettem a legkisebb kis kedvenc, a másik bátyám meg a nagy és okos követendő példa. Ő meg valahogy kiesett a szüleink figyelméből. Lassan folyékony barátot talált magának, amivel nap, mint nap jól megosztotta mindenét. Pénzét, fekhelyét… magának való zárkózott ember lett belőle. Belemerült a ház körüli munkákba, monoton teltek a napjai. Látástól vakulásig az állatok körüli és kint a földi munkák között ingázott, sűrűn útba ejtve a kocsmát. Csak a morgást és a korholást kapta anyánktól, apánktól meg a közönyt. A bátyánk mindig lepattintotta, láthatóan szégyellte, engem meg óvtak tőle, nehogy kövessem a példáját.

– Kik keresték?

– Nem tudom – Óvatosan ingatta a fejét, minden hirtelen gyors mozdulatot került. – De érdekes elképzelésük volt a beszélgetésről…

– Mit csináltak veled?

– Győzködtek – válaszai kurták voltak és folyamatosan kerülte a tekintetem.

– Nagyon nem vagy rendben…

– Megmaradtam…

– Nem vagyok süket! Hallom, amit hallok esténként… – emeltem fentebb a hangom – Még most sem vagy rendben! Mit csináltak? Mid fáj? És piszkosul fájhat! Mert még soha nem láttam, hogy sírnál…

Rám emelte tekintetét, sokáig csak mérhetetlen fájdalommal nézett a szemembe, ajkait makacsul összeszorította. Aztán megtört a jég, lassan akadozva jöttek a szavak.

– Vascsővel is kaptam… a hátamra… a fejem nem tudom hová koppant be, de volt egy kis filmszakadás… – megnedvesítette ajkát, aztán olykor fájdalmas fintorral véve nagy levegőt, folytatta: – Közvetlen a szemem előtt volt a traktor kereke… piszok hangosnak tűnt, ahogy bőgették. Azt mondták rámegy a fejemre, ha nem beszélek… Nem tudom miért hagyták abba… lehet, hogy azért mert elveszthettem az eszméletem. Talán meghagytak intő példának… vagy rájöttek, hogy szart se tudok.

– Látnia kell dokinak!

– Hát persze! Ezt felejtsd el! Mit mondok mi történt?

– Részegen elestél – vágtam rá, aztán meg is bántam. Pedig amolyan évődéses viccnek szántam, de most valahogy nagyon nem jól jött ki. Neki mégis halvány mosolyt sikerült csalni vele az arcára.

– Jaj de nagyon rendes vagy – nevette, de pillanatnyi jókedve fájdalmas fintorba ment át.

– Ha nem hallgatsz rám, kikürtölöm az egészet.

– Ez zsarolás!

– Az. De jól csinálom, nem? És egy állapotfelmérés akkor is kell. Ezt akkor tudjuk végig csánálni a legnagyobb titokban, ha partnerek leszünk.

Élveztem ezt a cinkos akciót. Azt hiszem ez hozott igazán közel a bátyámhoz. Ekkor ismertem meg közelebbről… hogy tulajdonképpen eddigi viselkedése csupán egyfajta védekezés volt. Falat emelt maga köré, mert úgy gondolta, ha senkit nem enged közel magához, nem is sérül. Felnőtt testbe bújt dacos gyermeki lelke volt.

Kijátszva a szüleinket mentünk el az orvoshoz, elkísértem a kórházba… ott voltam vele, mellette a vizsgálatokon. A doki a kórházba próbált kérdezősködni, nem volt ő sem buta. Így elesni nem lehet. Nézte a röntgen és a CT-felvételeket.

– Ez piszkosul fájhat – jegyezte meg.

– Lassan megszokom… – próbálta elbagatellizálni a bátyám.

Az orvos pedig válaszképpen felvázolta neki a helyzetét:

– Összeroppant az 5-6 és 7-es csigolya. Le vannak pattogva a peremek és… össze van ülve a három csigolya… – felnézett ránk, mint aki esélyt ad nekünk, hogy valljunk, aztán folytatta: – A koponya szinte körbe volt törve, de már szépen össze van forrva. – A saját fején mutatta körbe a törés vonalát. Ujját végighúzta a homlokán, körbe, a halántéknál megállt. Letette a felvételeket.

– Hogy esett el? – kérdezte.

Bátyám zavartan kapkodta a tekintetét, sűrűn pislogott rám, majd hadarta szavait:

– Nem emlékszem, mert hullarészeg voltam.

– Hivatalból jelentenem kéne…

– Miért?

– Van pár törött borda… összeroppant gerinc, koponyatörés… ezek mind olyan sérülések… hogy ment maga akkor haza?

– Traktorral… Megmaradtam… a többi nem érdekel. – Bátyám zavartan nézett, jobbra-balra ahogy beszélt. – Magát se érdekelje…

Pár másodperce szemezett egymással a két ember. A doki egy beleegyező sóhajjal bólintott:

– Rendben. Vigyázzon magára. Ezek olyan sérülések, amiket gipszelni nem lehet…

A kocsiban hazafelé tartva sokáig csend uralkodott. Ő törte meg, egy kurta „Köszönök mindent” – el.

– Ez a legkevesebb.

– Tudod… nem vagyok hozzá szokva…

– Akkor szokj hozzá! – vigyorogtam. Most kezdtem el érezni igazán, hogy van testvérem és nagyon jó érzés volt. Sajnáltam, hogy csak most. És meggyőződtem arról is, hogy ő akár meg is halna a családért… hiszen majdnem meg is tette, és annak ellenére, hogy mindenki mostohán bánt vele…

– Tudod mit öcsi? – óvatosan mozdult az ülésben kényelmesebb helyzetet felvéve.

– Mit?

– Boldog lesz az életem!

Összemosolyogtunk.

– Tudod mit bratyó? – kérdeztem vissza.

– Mit?

– Úgy legyen!

BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Találkozás

A többórás feszített vezetés - ahogy az őt üldöző rendőrök elől menekült - annyira kimerítette, hogy elbóbiskolt az asztal mellett a hatalmas ablaknak hajtva a fejét.

...

Sokadjára álmodott arról a szörnyű éjszakáról, amikor a családjával hazafelé tartottak és egy erősen ittas vezető beléjük hajtott. A felesége azonnal szörnyethalt, a kisfia a kiérkező mentőautóban vesztette az életét, miután hiába küzdöttek érte. Az erősen alkoholos férfit is ott a helyszínen látták el egy másik mentőben. Ő pedig teljesen elvesztette a fejét, ahogy a fiát látta meghalni. Bekattant, nekiesett a balesetet okozó férfinek és halálra szurkálta, azzal, ami éppen a kezébe akadt ott a mentőben. Maga sem tudta, hogy történt. Ordítozás, lövések; ennyire emlékezett akkor, amit követően az ágyhoz bilincselve ébredt a kórházban. Egy orvos beszélt hozzá, a beleegyezését kérte, mert hogy egy kisfiú szívre várt...

Az élete eztán elindult a lejtőn lefelé. Most is szökésben volt.

Felriadt, ahogy az ajtó fölé függesztett kis csengők megszólaltak. Hunyorgott, tekintetével kísérte a belépő karcsú, hirtelenszőke nőt, aki egyenesen a pulthoz tartott, s közben vállára akasztott táskájában kutatott.

Fázósan összébb húzta magán bőrdzsekijét, ahogy kihűlt kávéja fölé hajolt. Rágyújtott utolsó szál cigarettájára, közben aprópénzét összekotorászta zsebéből és markából óvatosan engedte az asztalra, hogy ne csináljon túl nagy zajt. Számolgatta az aprót, hol szemét, hol, több napos borostáját dörzsölte, közben megpróbálta el-elfújni makacsul szemébe lógó frufruját. Nagy sóhajjal konstatálta, hogy a pénz az elfogyasztott kávé árát sem fedezte.

Két ujja közé fogta az előtte heverő fényképet, amiről az egykor boldog kis családja mosolygott vissza rá. Egy déli szépségű fiatal nő, aki egy fekete hajú szélesen vigyorgó kisfiút fogott, őket átkarolva pedig ő maga állt. A fénykép mellett egy agyonhajtogatott papíron pár sorból álló levél, aminek a végén ez állt:

"Mélyen együtt érző részvéttel és őszinte tisztelettel megköszönve: Abby"

 Öt ujjal túrta el szeméből a haját, ahogy az asztalra könyökölt. Fekete szeme megtelt könnyel, tekintete túlmerengett a hatalmas ablakon. Az üvegen megcsillanó naptól összeráncolta szemöldökét, nagyon nyelt mintha csak a torkát szorító érzést is le akarta volna tuszkolni mélyen magába. Hunyorgott az erős fénytől, s a feltörő fájdalmas emlékektől, közben körmével próbálta lekaparni az ajkára tapadt füstszűrő papírdarabkáját. Arcizmai megfeszültek, ahogy a benzinkúthoz lassan egy rendőrautó kanyarodott be. Ösztönösen húzódott bentebb az ablaktól, közben lehúzta kávéját. Fanyar fintorral kísérte a cukor nélkül fogyasztott fekete ital kesernyés utóízét. Gyors kapkodó mozdulattal a papírba hajtotta a fényképet. Óvatosan kitapogatta fegyverét a dzsekije alatt, közben eltette a levelet, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a két rendőrről.  Azok kiszálltak a járőrautóból és egyenesen a lopott kocsi felé tartottak. Körbejárták, a rendszámot nézték, bekukucskáltak az ablakán, az egyikük a pihenő felé mutatott.

A fiatalember körbepillantott a helyiségen, felmérte az esélyeit. A pultnál éppen egy tőle jóval testesebb, ám de jámbor külsejű férfi fizetett. A nő, aki nem olyan rég érkezett az újságokat nézegette.

Pénz és túsz kell. – lázasan dolgozott az agya. Hol a bejárat felé közeledő két rendőrt figyelte, hol a benn lévők mozgását követte.

A pasi túl testes, hogy magammal cibáljam… a boltost körülményes lenne a pulton átrángatni… maradt a nő… - gondolatit tett követte.  Egy mozdulattal a tenyerébe söpörte az aprót, nagy lendülettel felállt, mint aki fizetni indul. Sűrűn tekingetett a bejárat felé közeledő két egyenruhás felé.

Előbb kell lezajlania a túsz és pénzszerzésnek, mint ahogy a rendőrök belépnek az ajtón… - peregtek a gondolatai, ahogy a pult felé tartott.

Az egész egy pillanat alatt történt. Elhaladt a fiatal nő mellett hirtelen derékon kapta, s szinte ezzel egy időben előrántotta fegyverét a dzseki alól és a nagydarab férfi fejének szegezte.

– A kasszát! – mondta határozott parancsoló hangon.

A vékony kopaszodó férfi szemei kikerekedtek az ijedségtől, keze remegett, ahogy első szóra nyitotta a pénztárgép fiókját.

– A táskába! – a nőt egy mozdulattal a pulthoz nyomta, aki egy fájdalmas fintor után kényszeredetten söpörte táskájába a pénzt, amit az ijedt férfi marokszámra pakolt elé.

– A földre! – adta az újabb határozott, parancsoló utasítást a fiatalember, ahogy a pénz a táskába került. A fejével a föld felé bökött és a pisztoly csövével is hadonászott, hogy biztassa a testes férfit a végrehajtásra. A férfi nehézkesen tett eleget a kurta parancsnak, s bár nem kérte tőle a támadó, de még a tarkóján is összekulcsolta a kezét, ahogy sikerült lehasalnia. Ez a fiatalembert is meglepte egy pillanatra.

– Ügyes… – biccentett egy halvány mosollyal a szája szegletében, majd elindult a kijárat felé magával vonszolva a nőt.

A két rendőr a parkoló kocsik fedezékébe ugrott.

– Engedje el! – hallotta azonnal, ahogy kiléptek az ajtón.

Ezzel szinte egy időben gyerek hang kiáltotta:

– Anyaaaaaaaaaaaaa!

A fiatalember akaratlanul a hang irányába nézett. Ötven körüli nő kapott egy tejföl szőke kisfiú után. Két kézzel ölelte magához, ahogy visszahúzta a kocsi menedékébe.

– Barry neeeeee! Menj vissza! – kiáltotta a nő, akit fedezékként tartott maga előtt.

Elbizonytalanodott… mintha még levegőt is elfelejtett volna venni. A fiatal nő pillanat tört része alatt döntött, ahogy ezt a zavart tekintetet elkapta egy villanásra. Tett egy kísérletet, hogy szabaduljon. Erőteljesen dobott magán, amivel szinte szabad támadófelületet biztosított a beavatkozó két rendőr számára, ha a szorításból nem is bírt szabadulni. Az első golyó a fiatalember vállába fúródott a másik az oldalát súrolta. Egyensúlyát vesztve szinte nekizuhant a közelben lévő autónak, de a túszát nem engedte. Mondhatni még jobban szorította, már nem csak fedezékként, hanem hogy visszanyerje elvesztett egyensúlyát is. A kocsiknak támaszkodva oldalazott maga után vonszolva a nőt, közben kilőtte a járőrautó kerék gumijait, ablakait. Meg-megnyitva a kocsik ajtaját, hátát az autóknak vetve haladt.

Érezte, hogy gyengül, s tisztában volt vele, ha nem talál járművet, amivel menekülhet akkor… és az egyik ajtó mondhatni végszóra szinte kivágódott, ahogy erőteljes mozdulattal nyitotta meg. A nő újra tett egy próbálkozást a szabadulásra, s hirtelen ötlettől vezérelve kétszer is belekönyökölt a támadó oldalába a vérző sebbe. A fiatalember a fájdalomtól eltorzult arccal, egy csattanó hang kíséretében az autónak zuhant el nem engedve a túszt. Érezte, hogy a nő hírtelen nagyon nehéz lett a kezei között, s a következő pillanatban, ahogy fogta szinte behúzta magával a tehetetlen test súlya a kocsiba. Amilyen gyorsan csak tehette lecsúszott az eszméletlen nőről. Sok ideje nem volt eldönteni, bentebb tolja-e vagy húzza ki a kocsiból, hogy a vezetőülést el tudja foglalni. Lövések pattogtak az autón, nyakát a válla közé húzta. Ahogy szállt be a kocsiba, azzal a mozdulattal odébb tolta a testet az ülésen, helyet csinálva magának.

További lövések, a hátsó szélvédő szinte szétrobbant. Sikerült beindítania a kocsit, a motor felbőgött. Minden finomkodás nélkül fordult ki a parkolóból, kissé nekikoccanva egy másik autónak.

Agya lázasan dolgozott, hogy merre és hogyan tovább. Egyre gyengébbnek érezte magát, szédült. Sűrűn tekingetett az eszméletlen nő felé. Az aggodalom lassan fölénybe kerekedett. Hirtelen lekanyarodott egy mellékúton, majd rövidtáv után egy újabb kanyar, földút, ahol a fák és bokrok takarásában megállt. Egyre nehezebben vette a levegőt, de most alkalmi túsza egészsége jobban érdekelte. A nyakán kitapintotta az ütőeret, majd oldalra fordítva a fejét jobban szemügyre vette a sebet a nő fején.

– A francba! – fújta, ahogy öt újjal túrt a hajába. – Pont ez hiányzott még nekem... hogy valami baja legyen... Mi a fenének hoztam magammal... – morgott szinte csak magának, ráborult a kormányra, kezét a dzsekije alá csúsztatta – Lepuffantottak volna menekülés közben és kész... Most meg még ez is... – ahogy visszahúzta, sötétvörös ragacsos véres kezét beletörölte nadrágjába. Aztán döntött. A nő zsebeit tapogatta át először telefon után, majd a táskáját az ölébe vette és abban folytatta tovább a kutatást. Megtalálta, amit keresett. Félretolta a táskát, újra a kormányra támaszkodott és tárcsázott.

– Egy balesetet szeretnék bejelenteni. – kezdte – Eszméletlen... a fején sérült... Nem tudom, vérzik a seb...

– Mi a fenét csinál a telefonommal? – okvetetlenkedett a nő, ahogy a fejét fogva lassan eszmélve felült.

A fiatalember arcára kiült a döbbenet első reakcióként, majd a szemöldökét ráncolva ösztönösen kinyomta a telefont.

– Játszok vele! Mit gondol, mi a fenét lehet csinálni egy telefonnal? – vágott aztán vissza, s a telefont maga mellé ejtette az ülésre. Zavartan kapkodta a tekintetét, majd rászánta magát, hogy megkérdezze:

– Hogy van?

Most a nő meredt rá őszinte meglepettséggel.

– Miért érdekli? – kérkedett vissza nem titkolt felháborodással.

– Gondoltam csupán emberi együttérzésből megkérdezem...

– És milyen emberi érzés hajtotta, hogy élő pajzsként hozzon magával? Akkor ez nem jutott eszébe? Esetleg, hogy valami bajom történhet? Most érdekli?

– Van az emberben egy túlélési ösztön... az csak úgy jön magától... – a fiatalember a kormányra támaszkodott, fejét a kezére hajtotta. Láthatóan gyengült.

– Nem kell elhinnie... De nem akartam, hogy baja essen... Igazából nem... – megnedvesítette ajkát, úgy érezte kiszáradt – Menjen el nyugodtan... Elmehet... nem bántom...

A nő óvatosan nyúlt telefonjáért, közben a kókadozó fiatalembert figyelte.

– Nehogy hívjon valakit... – laposat pislantva nézte, ahogy túsza rövid habozás után eltette a telefont – Nyugodtan lökjön majd ki a kocsiból és vigye... a pénzt is...

A nőt megdöbbentették a férfi szavai, de annak tudta be, hogy már nem egészen lehet magánál a szerzett sebei miatt.

– Ott a parkolóban... Az a maga kisfia volt? – egyre halkabban beszélt.

– Igen. – válaszolt kurtán a nő.

– Menjen... Menjen vissza hozzá... biztos nagyon aggódik... – láthatóan nehezen vette a levegőt, minden egyes pislantás hosszabb és hosszabb lett. Kezével lassú bizonytalan mozdulattal nyúlt dzsekije alá, a vérmaszatos levelet markolta, ahogy keze erőtlenül csúszott ki aztán.

– Én is megyek... – súgta, szeme csukva maradt és a papír kicsúszott a kezéből.

A nő dermedten nézte a férfit, aki úgy feküdt ott előtte a kormányra borulva, lehunyt szemmel, mintha csak aludna. Elbizonytalanodott, nem tudta mit csináljon. Cikáztak a gondolatai, lepergett előtte az elmúlt pár óra történése.

Lökjem ki? – járt az agya – És ha még él? Nem tudom megtenni... és ő is segítséget akart hívni nekem... Mit követhetett el, hogy körözik?

Tekintetét és kíváncsiságát vonzotta a gyűrött papír, ami az imént kiesett a fiatalember kezéből. A fénykép sarka kikandikált belőle.

Talán valami búcsúlevél... – gondolta, ahogy bizonytalanul érte nyúlt. Kihúzta a fényképet... S megmagyarázhatatlan együttérzés szorította el a torkát. Pillanatnyi tétovázás után széthajtotta a levelet. A döbbenet, a felismerés szinte mellbe vágta. Megszédült még a levegővétele is elakadt. Szeme teleszaladt könnyel, keze remegett.

– Uramisten! – szakadt fel belőle – Édes Istenem!

Mellkasára szorította a levelet, majd valósággal nekiesett a testnek. Rázta a vállát, az arcát paskolta.

– Héééééééééééééé! Térjen magához! Hallja? Meg ne haljon itt nekem! – egyre hangosabban próbálta életjelre bírni a férfit – Nem teheti! Szedje össze magát! Héééééééééé!

Idegesen kotorászott a táskájába a telefonja után...

Erős fény... azt mondják ilyen a túlvilág... akkor már ott vagyok... hideg van... fázok... mintha huzat lenne... Huzat van...

– Huzat van... fázok... – motyogta, csukott szemmel. Meglepődött, ahogy meghallotta a saját hangját, hunyorgott, bántotta a fény. Kiszáradt ajkát többször megnedvesítette, jobbra-balra forgatta a fejét a párnán. Próbált tájékozódni, de csak homályos alakokat látott mozogni maga körül. Teljesen erőtlennek érezte magát, de a sokadik pislantásra kezdett tisztulni a kép, ami lassan elé tárult. Világos volt minden, csupa fehér és halványzöld.

– Hogy van? – a hang irányába fordult. Ott ült az ágy mellett a nő.

– Miért érdekli?

– Gondoltam, csupán emberi együttérzésből megkérdem... – szája szegletében mosoly bujkált. Próbálta leplezi, de örült, hogy a fiatalember él.

– Mi a fenét csinált? – a férfibe egyre jobban kezdett vissza térni az élet, az erő. Fejét forgatta, tekintete zavart idegességgel járta be a kórtermi szobát.

– Azt mondta valaki, hogy van az emberben egy túlélési ösztön... csak úgy jön magától... – vont vállat, beharapva ajkát a nő.

– Ez nem így működik! – a fiatalember a homlokát ráncolta, vizsgálgatta az infúziót a karjában, ellátott, bekötözött sebeit. Csalódott fájdalommal az arcán elfordította a fejét. Szeme teleszaladt könnyel, s nem akarta, hogy a nő lássa.

– Mondtam, hogy hagyjon... – nagyot nyelt.

A pár perces kínos csendet a fiatal nő szakította meg.

– Meg akart halni, igaz?

Kérdésére nem kapott választ. A férfi makacsul az ellenkező irányba nézett még ajkait is összeszorította.

– A családja miatt... – folytatta a nő, már az ő szeme is könnytől csillogott – Sajnálom... ne haragudjon, de nem hagyhattam...

– Meghaltak... – morogta szinte csak az orra alatt, bele a semmibe meredt tekintettel a fiatalember, arcán végigfolyt az első könnycsepp.

– Azért nem egészen... – a nő hangja megremegett, egy gyors mozdulattal törölte le kibuggyanó könnyeit, nehogy a férfi meglássa, ahogy lassan újra feléje fordult.

A nő arcát fürkészte, próbálta elkapni a tekintetét.

– Semmit nem tud rólam... – ráncolta a homlokát – Ki maga?

A fiatal nő már nem bírta visszatartani a könnyeit, ahogy felszakadtak belőle a szavak.

– Azért valamit tudok... magának köszönhetem a kisfiam... – sűrűn törölgette könnyeit – Magának köszönhetem, hogy Barry él! Abby vagyok!

– Abby? – ismételte a nevet a férfi. Szemei előtt a pillanat tört része alatt képek peregtek le...

... Ahogy az orvos közölte vele a felesége halálát és a fiáét... Ahogy óvatosan azt is mondta az orvos, hogy egy kisgyermek valahol szívre vár... és ő úgy döntött, akinek megadatik, az éljen... a levél, amikor kézhez kapta... a parkolóban a szőke kisfiú...

– Abby? – kérdezte újra bizonytalanul, mire a nő a szemébe nézett.

– Az, az Abby. – a könnyek mellett megjelent egy halvány zavart mosoly – Köszönöm! És... és... – zavartan kapkodta a tekintetét – Ne haragudjon, hogy nem hagytam meghalni...

– Nem... – szakította félbe a férfi – Köszönöm. Tudja, az emberben van egyfajta túlélési ösztön...

Érzések kavarogtak mindkét emberben, ahogy zavart pillantásokat váltottak. A fiatalember még csak most vette észre az üvegablakon túl a parkolóban már látott idősebb nőt és a kisfiút. Észre sem vette, hogy tekintete ott ragadt, s szinte apai büszkeséggel nézte, ahogy a kisfiú izgett-mozgott mamája mellett és élénk kézmozdulatokkal beszélt hozzá...