BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Találkozás

A többórás feszített vezetés - ahogy az őt üldöző rendőrök elől menekült - annyira kimerítette, hogy elbóbiskolt az asztal mellett a hatalmas ablaknak hajtva a fejét.

...

Sokadjára álmodott arról a szörnyű éjszakáról, amikor a családjával hazafelé tartottak és egy erősen ittas vezető beléjük hajtott. A felesége azonnal szörnyethalt, a kisfia a kiérkező mentőautóban vesztette az életét, miután hiába küzdöttek érte. Az erősen alkoholos férfit is ott a helyszínen látták el egy másik mentőben. Ő pedig teljesen elvesztette a fejét, ahogy a fiát látta meghalni. Bekattant, nekiesett a balesetet okozó férfinek és halálra szurkálta, azzal, ami éppen a kezébe akadt ott a mentőben. Maga sem tudta, hogy történt. Ordítozás, lövések; ennyire emlékezett akkor, amit követően az ágyhoz bilincselve ébredt a kórházban. Egy orvos beszélt hozzá, a beleegyezését kérte, mert hogy egy kisfiú szívre várt...

Az élete eztán elindult a lejtőn lefelé. Most is szökésben volt.

Felriadt, ahogy az ajtó fölé függesztett kis csengők megszólaltak. Hunyorgott, tekintetével kísérte a belépő karcsú, hirtelenszőke nőt, aki egyenesen a pulthoz tartott, s közben vállára akasztott táskájában kutatott.

Fázósan összébb húzta magán bőrdzsekijét, ahogy kihűlt kávéja fölé hajolt. Rágyújtott utolsó szál cigarettájára, közben aprópénzét összekotorászta zsebéből és markából óvatosan engedte az asztalra, hogy ne csináljon túl nagy zajt. Számolgatta az aprót, hol szemét, hol, több napos borostáját dörzsölte, közben megpróbálta el-elfújni makacsul szemébe lógó frufruját. Nagy sóhajjal konstatálta, hogy a pénz az elfogyasztott kávé árát sem fedezte.

Két ujja közé fogta az előtte heverő fényképet, amiről az egykor boldog kis családja mosolygott vissza rá. Egy déli szépségű fiatal nő, aki egy fekete hajú szélesen vigyorgó kisfiút fogott, őket átkarolva pedig ő maga állt. A fénykép mellett egy agyonhajtogatott papíron pár sorból álló levél, aminek a végén ez állt:

"Mélyen együtt érző részvéttel és őszinte tisztelettel megköszönve: Abby"

 Öt ujjal túrta el szeméből a haját, ahogy az asztalra könyökölt. Fekete szeme megtelt könnyel, tekintete túlmerengett a hatalmas ablakon. Az üvegen megcsillanó naptól összeráncolta szemöldökét, nagyon nyelt mintha csak a torkát szorító érzést is le akarta volna tuszkolni mélyen magába. Hunyorgott az erős fénytől, s a feltörő fájdalmas emlékektől, közben körmével próbálta lekaparni az ajkára tapadt füstszűrő papírdarabkáját. Arcizmai megfeszültek, ahogy a benzinkúthoz lassan egy rendőrautó kanyarodott be. Ösztönösen húzódott bentebb az ablaktól, közben lehúzta kávéját. Fanyar fintorral kísérte a cukor nélkül fogyasztott fekete ital kesernyés utóízét. Gyors kapkodó mozdulattal a papírba hajtotta a fényképet. Óvatosan kitapogatta fegyverét a dzsekije alatt, közben eltette a levelet, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a két rendőrről.  Azok kiszálltak a járőrautóból és egyenesen a lopott kocsi felé tartottak. Körbejárták, a rendszámot nézték, bekukucskáltak az ablakán, az egyikük a pihenő felé mutatott.

A fiatalember körbepillantott a helyiségen, felmérte az esélyeit. A pultnál éppen egy tőle jóval testesebb, ám de jámbor külsejű férfi fizetett. A nő, aki nem olyan rég érkezett az újságokat nézegette.

Pénz és túsz kell. – lázasan dolgozott az agya. Hol a bejárat felé közeledő két rendőrt figyelte, hol a benn lévők mozgását követte.

A pasi túl testes, hogy magammal cibáljam… a boltost körülményes lenne a pulton átrángatni… maradt a nő… - gondolatit tett követte.  Egy mozdulattal a tenyerébe söpörte az aprót, nagy lendülettel felállt, mint aki fizetni indul. Sűrűn tekingetett a bejárat felé közeledő két egyenruhás felé.

Előbb kell lezajlania a túsz és pénzszerzésnek, mint ahogy a rendőrök belépnek az ajtón… - peregtek a gondolatai, ahogy a pult felé tartott.

Az egész egy pillanat alatt történt. Elhaladt a fiatal nő mellett hirtelen derékon kapta, s szinte ezzel egy időben előrántotta fegyverét a dzseki alól és a nagydarab férfi fejének szegezte.

– A kasszát! – mondta határozott parancsoló hangon.

A vékony kopaszodó férfi szemei kikerekedtek az ijedségtől, keze remegett, ahogy első szóra nyitotta a pénztárgép fiókját.

– A táskába! – a nőt egy mozdulattal a pulthoz nyomta, aki egy fájdalmas fintor után kényszeredetten söpörte táskájába a pénzt, amit az ijedt férfi marokszámra pakolt elé.

– A földre! – adta az újabb határozott, parancsoló utasítást a fiatalember, ahogy a pénz a táskába került. A fejével a föld felé bökött és a pisztoly csövével is hadonászott, hogy biztassa a testes férfit a végrehajtásra. A férfi nehézkesen tett eleget a kurta parancsnak, s bár nem kérte tőle a támadó, de még a tarkóján is összekulcsolta a kezét, ahogy sikerült lehasalnia. Ez a fiatalembert is meglepte egy pillanatra.

– Ügyes… – biccentett egy halvány mosollyal a szája szegletében, majd elindult a kijárat felé magával vonszolva a nőt.

A két rendőr a parkoló kocsik fedezékébe ugrott.

– Engedje el! – hallotta azonnal, ahogy kiléptek az ajtón.

Ezzel szinte egy időben gyerek hang kiáltotta:

– Anyaaaaaaaaaaaaa!

A fiatalember akaratlanul a hang irányába nézett. Ötven körüli nő kapott egy tejföl szőke kisfiú után. Két kézzel ölelte magához, ahogy visszahúzta a kocsi menedékébe.

– Barry neeeeee! Menj vissza! – kiáltotta a nő, akit fedezékként tartott maga előtt.

Elbizonytalanodott… mintha még levegőt is elfelejtett volna venni. A fiatal nő pillanat tört része alatt döntött, ahogy ezt a zavart tekintetet elkapta egy villanásra. Tett egy kísérletet, hogy szabaduljon. Erőteljesen dobott magán, amivel szinte szabad támadófelületet biztosított a beavatkozó két rendőr számára, ha a szorításból nem is bírt szabadulni. Az első golyó a fiatalember vállába fúródott a másik az oldalát súrolta. Egyensúlyát vesztve szinte nekizuhant a közelben lévő autónak, de a túszát nem engedte. Mondhatni még jobban szorította, már nem csak fedezékként, hanem hogy visszanyerje elvesztett egyensúlyát is. A kocsiknak támaszkodva oldalazott maga után vonszolva a nőt, közben kilőtte a járőrautó kerék gumijait, ablakait. Meg-megnyitva a kocsik ajtaját, hátát az autóknak vetve haladt.

Érezte, hogy gyengül, s tisztában volt vele, ha nem talál járművet, amivel menekülhet akkor… és az egyik ajtó mondhatni végszóra szinte kivágódott, ahogy erőteljes mozdulattal nyitotta meg. A nő újra tett egy próbálkozást a szabadulásra, s hirtelen ötlettől vezérelve kétszer is belekönyökölt a támadó oldalába a vérző sebbe. A fiatalember a fájdalomtól eltorzult arccal, egy csattanó hang kíséretében az autónak zuhant el nem engedve a túszt. Érezte, hogy a nő hírtelen nagyon nehéz lett a kezei között, s a következő pillanatban, ahogy fogta szinte behúzta magával a tehetetlen test súlya a kocsiba. Amilyen gyorsan csak tehette lecsúszott az eszméletlen nőről. Sok ideje nem volt eldönteni, bentebb tolja-e vagy húzza ki a kocsiból, hogy a vezetőülést el tudja foglalni. Lövések pattogtak az autón, nyakát a válla közé húzta. Ahogy szállt be a kocsiba, azzal a mozdulattal odébb tolta a testet az ülésen, helyet csinálva magának.

További lövések, a hátsó szélvédő szinte szétrobbant. Sikerült beindítania a kocsit, a motor felbőgött. Minden finomkodás nélkül fordult ki a parkolóból, kissé nekikoccanva egy másik autónak.

Agya lázasan dolgozott, hogy merre és hogyan tovább. Egyre gyengébbnek érezte magát, szédült. Sűrűn tekingetett az eszméletlen nő felé. Az aggodalom lassan fölénybe kerekedett. Hirtelen lekanyarodott egy mellékúton, majd rövidtáv után egy újabb kanyar, földút, ahol a fák és bokrok takarásában megállt. Egyre nehezebben vette a levegőt, de most alkalmi túsza egészsége jobban érdekelte. A nyakán kitapintotta az ütőeret, majd oldalra fordítva a fejét jobban szemügyre vette a sebet a nő fején.

– A francba! – fújta, ahogy öt újjal túrt a hajába. – Pont ez hiányzott még nekem... hogy valami baja legyen... Mi a fenének hoztam magammal... – morgott szinte csak magának, ráborult a kormányra, kezét a dzsekije alá csúsztatta – Lepuffantottak volna menekülés közben és kész... Most meg még ez is... – ahogy visszahúzta, sötétvörös ragacsos véres kezét beletörölte nadrágjába. Aztán döntött. A nő zsebeit tapogatta át először telefon után, majd a táskáját az ölébe vette és abban folytatta tovább a kutatást. Megtalálta, amit keresett. Félretolta a táskát, újra a kormányra támaszkodott és tárcsázott.

– Egy balesetet szeretnék bejelenteni. – kezdte – Eszméletlen... a fején sérült... Nem tudom, vérzik a seb...

– Mi a fenét csinál a telefonommal? – okvetetlenkedett a nő, ahogy a fejét fogva lassan eszmélve felült.

A fiatalember arcára kiült a döbbenet első reakcióként, majd a szemöldökét ráncolva ösztönösen kinyomta a telefont.

– Játszok vele! Mit gondol, mi a fenét lehet csinálni egy telefonnal? – vágott aztán vissza, s a telefont maga mellé ejtette az ülésre. Zavartan kapkodta a tekintetét, majd rászánta magát, hogy megkérdezze:

– Hogy van?

Most a nő meredt rá őszinte meglepettséggel.

– Miért érdekli? – kérkedett vissza nem titkolt felháborodással.

– Gondoltam csupán emberi együttérzésből megkérdezem...

– És milyen emberi érzés hajtotta, hogy élő pajzsként hozzon magával? Akkor ez nem jutott eszébe? Esetleg, hogy valami bajom történhet? Most érdekli?

– Van az emberben egy túlélési ösztön... az csak úgy jön magától... – a fiatalember a kormányra támaszkodott, fejét a kezére hajtotta. Láthatóan gyengült.

– Nem kell elhinnie... De nem akartam, hogy baja essen... Igazából nem... – megnedvesítette ajkát, úgy érezte kiszáradt – Menjen el nyugodtan... Elmehet... nem bántom...

A nő óvatosan nyúlt telefonjáért, közben a kókadozó fiatalembert figyelte.

– Nehogy hívjon valakit... – laposat pislantva nézte, ahogy túsza rövid habozás után eltette a telefont – Nyugodtan lökjön majd ki a kocsiból és vigye... a pénzt is...

A nőt megdöbbentették a férfi szavai, de annak tudta be, hogy már nem egészen lehet magánál a szerzett sebei miatt.

– Ott a parkolóban... Az a maga kisfia volt? – egyre halkabban beszélt.

– Igen. – válaszolt kurtán a nő.

– Menjen... Menjen vissza hozzá... biztos nagyon aggódik... – láthatóan nehezen vette a levegőt, minden egyes pislantás hosszabb és hosszabb lett. Kezével lassú bizonytalan mozdulattal nyúlt dzsekije alá, a vérmaszatos levelet markolta, ahogy keze erőtlenül csúszott ki aztán.

– Én is megyek... – súgta, szeme csukva maradt és a papír kicsúszott a kezéből.

A nő dermedten nézte a férfit, aki úgy feküdt ott előtte a kormányra borulva, lehunyt szemmel, mintha csak aludna. Elbizonytalanodott, nem tudta mit csináljon. Cikáztak a gondolatai, lepergett előtte az elmúlt pár óra történése.

Lökjem ki? – járt az agya – És ha még él? Nem tudom megtenni... és ő is segítséget akart hívni nekem... Mit követhetett el, hogy körözik?

Tekintetét és kíváncsiságát vonzotta a gyűrött papír, ami az imént kiesett a fiatalember kezéből. A fénykép sarka kikandikált belőle.

Talán valami búcsúlevél... – gondolta, ahogy bizonytalanul érte nyúlt. Kihúzta a fényképet... S megmagyarázhatatlan együttérzés szorította el a torkát. Pillanatnyi tétovázás után széthajtotta a levelet. A döbbenet, a felismerés szinte mellbe vágta. Megszédült még a levegővétele is elakadt. Szeme teleszaladt könnyel, keze remegett.

– Uramisten! – szakadt fel belőle – Édes Istenem!

Mellkasára szorította a levelet, majd valósággal nekiesett a testnek. Rázta a vállát, az arcát paskolta.

– Héééééééééééééé! Térjen magához! Hallja? Meg ne haljon itt nekem! – egyre hangosabban próbálta életjelre bírni a férfit – Nem teheti! Szedje össze magát! Héééééééééé!

Idegesen kotorászott a táskájába a telefonja után...

Erős fény... azt mondják ilyen a túlvilág... akkor már ott vagyok... hideg van... fázok... mintha huzat lenne... Huzat van...

– Huzat van... fázok... – motyogta, csukott szemmel. Meglepődött, ahogy meghallotta a saját hangját, hunyorgott, bántotta a fény. Kiszáradt ajkát többször megnedvesítette, jobbra-balra forgatta a fejét a párnán. Próbált tájékozódni, de csak homályos alakokat látott mozogni maga körül. Teljesen erőtlennek érezte magát, de a sokadik pislantásra kezdett tisztulni a kép, ami lassan elé tárult. Világos volt minden, csupa fehér és halványzöld.

– Hogy van? – a hang irányába fordult. Ott ült az ágy mellett a nő.

– Miért érdekli?

– Gondoltam, csupán emberi együttérzésből megkérdem... – szája szegletében mosoly bujkált. Próbálta leplezi, de örült, hogy a fiatalember él.

– Mi a fenét csinált? – a férfibe egyre jobban kezdett vissza térni az élet, az erő. Fejét forgatta, tekintete zavart idegességgel járta be a kórtermi szobát.

– Azt mondta valaki, hogy van az emberben egy túlélési ösztön... csak úgy jön magától... – vont vállat, beharapva ajkát a nő.

– Ez nem így működik! – a fiatalember a homlokát ráncolta, vizsgálgatta az infúziót a karjában, ellátott, bekötözött sebeit. Csalódott fájdalommal az arcán elfordította a fejét. Szeme teleszaladt könnyel, s nem akarta, hogy a nő lássa.

– Mondtam, hogy hagyjon... – nagyot nyelt.

A pár perces kínos csendet a fiatal nő szakította meg.

– Meg akart halni, igaz?

Kérdésére nem kapott választ. A férfi makacsul az ellenkező irányba nézett még ajkait is összeszorította.

– A családja miatt... – folytatta a nő, már az ő szeme is könnytől csillogott – Sajnálom... ne haragudjon, de nem hagyhattam...

– Meghaltak... – morogta szinte csak az orra alatt, bele a semmibe meredt tekintettel a fiatalember, arcán végigfolyt az első könnycsepp.

– Azért nem egészen... – a nő hangja megremegett, egy gyors mozdulattal törölte le kibuggyanó könnyeit, nehogy a férfi meglássa, ahogy lassan újra feléje fordult.

A nő arcát fürkészte, próbálta elkapni a tekintetét.

– Semmit nem tud rólam... – ráncolta a homlokát – Ki maga?

A fiatal nő már nem bírta visszatartani a könnyeit, ahogy felszakadtak belőle a szavak.

– Azért valamit tudok... magának köszönhetem a kisfiam... – sűrűn törölgette könnyeit – Magának köszönhetem, hogy Barry él! Abby vagyok!

– Abby? – ismételte a nevet a férfi. Szemei előtt a pillanat tört része alatt képek peregtek le...

... Ahogy az orvos közölte vele a felesége halálát és a fiáét... Ahogy óvatosan azt is mondta az orvos, hogy egy kisgyermek valahol szívre vár... és ő úgy döntött, akinek megadatik, az éljen... a levél, amikor kézhez kapta... a parkolóban a szőke kisfiú...

– Abby? – kérdezte újra bizonytalanul, mire a nő a szemébe nézett.

– Az, az Abby. – a könnyek mellett megjelent egy halvány zavart mosoly – Köszönöm! És... és... – zavartan kapkodta a tekintetét – Ne haragudjon, hogy nem hagytam meghalni...

– Nem... – szakította félbe a férfi – Köszönöm. Tudja, az emberben van egyfajta túlélési ösztön...

Érzések kavarogtak mindkét emberben, ahogy zavart pillantásokat váltottak. A fiatalember még csak most vette észre az üvegablakon túl a parkolóban már látott idősebb nőt és a kisfiút. Észre sem vette, hogy tekintete ott ragadt, s szinte apai büszkeséggel nézte, ahogy a kisfiú izgett-mozgott mamája mellett és élénk kézmozdulatokkal beszélt hozzá...