FARKASOK UTÓDAI - 12

Dean úgy döntött, meglepi keresztapját. Sikerült előbb felkelnie, mint ahogy Max szokott, s katonásan, teljesen rendbe szedve magát, tett-vett a konyhában, reggelit készített két személyre. Dean apró zajokat hallott az emeletről, amiből kikövetkeztette, hogy Maximus is felkelt. Hallotta azt is, hogy a tapasztalt alakváltó megindult lefelé a lépcsőn, de nem lépett le az utolsó lépcsőfokról, megállt. Dean a hátán, a tarkóján érezte McGinty tekintetét. Nem igazán tudta mire vélni keresztapja néma, kiveséző figyelmét. Hosszú másodperc hezitálás után Dean széles vigyorral fordult felé.

– Meglepetés! – mondta ünnepélyesen, miközben a megterített asztal felé lendítette a kezét. Maximus azonban egyenesen a fiatal farkasnak szegezte a tekintetét, figyelmen kívül hagyta a reggeli meglepetést.

– Mi a baj? – kérdezte Dean, de nem jött válasz, McGinty döbbenten, szemrebbenés nélkül nézett rá. Dean végigvezette magán a tekintetét, aztán kérdőn vonta fel a szemöldökét. Nem értette azt, amit a keresztapja szemében látott.

Talán az lepte meg, hogy megszabadultam a bozontomtól – találgatózott, csak úgy magában. Zavart mosollyal, húzta végig a tenyerét a fején.

– Lenyírtam – rántott a vállán Dean. – Így kicsit pofásabb. Nem?

Max lassan megindult felé. Nem szólt, csak éppen bólintott, miközben folyamatosan, szemrebbenés nélkül nézte őt.

– Valamit mondhatnál, mert – Dean zavartan dobta szét a kezeit –, ez így… veszettül zavaró.

– Hát – Max hangja elcsuklott, megköszörülte a torkát –, nem igazán tudok megszólalni sem.

– Nagyon gáz lett? – Dean körbefordult. – Lyukat nyírtam bele valahol, vagy mi

Max nemlegesen ingatta a fejét.

– Akkor mi ez a döbbenet? – fakadt ki végül a félvér utód.

McGinty szája szegletében végre halvány mosoly jelent meg.

– Nincs kedved bejönni velem a városba? – kérdezte váratlanul.

– Ne nézzem inkább végig addig az etetőket, amíg te a városba mégy?

– Több holmit vennék, Ednél.

– Ednél? – Dean vágott egy fájdalmas arcot. – A szemével megölne, ha képes lenne rá. Muszáj?

Max alig mosolya, sokat sejtető vigyorba szélesedett.

– Muszáj! – mondta ellentmondást nem tűrőn McGinty.

Dean rántott a vállán.

– Rendben – bólintott kelletlenül.

Egész úton a gyomra a torkában volt. Tisztelte Edet, nagyon is, de valamiért megmagyarázhatatlanul tartott is tőle. Pedig McNulty soha nem viselkedett vele durván, vagy gorombán, csupán távolságtartó volt.

McGinty lendületesen szállt ki a kocsiból. Arcán halvány titokzatos mosoly bujkált.

– Bemegyek a postára, jött-e valami, te meg szedd össze a listán szereplő cuccokat. Ha végeztem, megyek utánad – hadarta McGinty, és siető léptekkel elindult a posta felé.

Dean hosszan nézett keresztapja után. Biztos volt benne, hogy szándékosan küldte őt be egyedül az oroszlán barlangjába. Ennyire már ismerte. Egy mély sóhaj kíséretében szétbontotta az összehajtogatott papírt, amit az imént Max a kezébe nyomott, s ahogy a bolt felé lépdelt, átfutotta a listát.

Ráköszöntek.

Olyanok is, akik eddig soha. Sőt! Akikkel még nem is találkozott, egyáltalán nem is ismert. Biccentett, bólintott viszonzásképpen, és egyre nagyobb zavarban érezte magát.

Mit tesz a külső! – konstatálta magában, mert megváltozott stílusának tudta be a számára szokatlan viselkedést, amit az irányába mutattak. Próbálta figyelmen kívül hagyni, igyekezett természetes maradni. Érezte magán a tekinteteket s olykor azt is észrevette, hogy volt, aki még utána is fordult, vagy követte a szemével. Most az egyszer, úgy érezte megkönnyebbülés volt belépnie a barkácsboltba. Olyan gyorsan csukta maga mögött az ajtót, mintha menekült volna.

– Szép napot Mr. McNulty! – köszönt hangosan.

McNulty a pult másik oldalán, a polcon rendezgette az árut.

– Neked is, fiam! – Hangjában, mint mindig, semmi barátságos nem volt, ahogy viszonozta a köszönést. Inkább csak morogta a szavakat, még csak meg sem fordult. Tudta, hogy Dean az. Nem igazán zárta szívébe a Falls család férfi tagjait. Mindenki tudta, hogy vadászok voltak. Az alakváltók viszont azt is tudták, hogy nem csak közönséges állatok voltak a célpontjaik. Edvin alkoholista, erőszakos és kötekedő jelleme, sem növelte éppen tiszteletet senkiben. Mivel Dean is ebben a családban nőtt fel, így ő sem tartozott a közkedvelt személyek közé, pláne az alakváltók körében. Hiszen Maximuson és Miriamon kívül senki nem tudta, hogy ő a szülésbe belehalt Avery és a megzavarodott, majd eltűnt farkas alakváltó Judah, félvér gyermeke.

– Keresztapámnak akadt egy kis dolga. Most én jöttem. – Dean próbált barátságos lenni, de McNulty szokásához híven hideg, és elutasító volt vele szemben. Csak rántott a vállán, nem szólt hozzá.

Dean sóhajtott egyet s elindult a polcok között, összeszedni a listán szereplő dolgokat. Szögek, kötél, drót. Amíg a kezébe fért szedegette össze, aztán a pultra pakolta, gondosan egymás mellé igazgatva. Ed hallotta, hogy Dean már a pultnál matatott, lassan, ráérősen fordult felé.

Bár Dean szíve a torkában dobogott, de elhatározta, nem fogja kimutatni, hogy tart tőle. Mélyre szívta a levegőt, és felszegett állal egyenesen a szemébe nézett.

McNulty arcán másodpercek alatt változtak az érzelmek. Mogorván összehúzott szemöldöke előbb a csodálkozástól felszaladt, aztán megdöbbenve kisimultak a vonásai. Szólásra nyílt a szája, de a levegő is megakadt a tüdejében. Valósággal hallani lehetett, ahogy kihagyott egy ütemet a szívverése.

– Még valamit? – meredt Deanre meghatározatlan tekintettel. Hangja megalázkodó volt, a gúnynak a szikrája sem volt benne.

– Nem – rázta meg a fejét Dean. – Azt hiszem csak ennyi. – Tekintetét azért még végigvezette az összeszedett holmikon.

Ed mozdulatlan maradt, csak meredt a fiatalabbik Kasten fiúra, mint aki legalább szellemet lát. Nem igazán értette, hogy lehetnek azok a jelek egy emberen, amiket a fiú nyakán pár perce felfedezett.

– Köszönöm, nem lesz más – erősítette meg előbbi szavait Dean, miközben sűrűn pillantott fel McNulty szemébe, s próbálta kitalálni mit láthat rajta, amitől hirtelen ilyen más lett a viselkedése.

Fhyra libbent ki, a hátsó raktárból. Hallotta Dean hangját és kapva kapott az alkalmon, hogy bosszantsa az apját.

– Dean! – Megszokott harsány hangján köszöntötte a fiatal férfit, de amikor ő is meglátta, amit az apja, megtorpant s úgy fújta ki a levegőt, mint aki éppen megfulladni készül.

– Dean? – A megváltozott fizimiska és a fiatal férfi nyaka oldalán függőlegesen sorakozó jelek - akikről eddig csupán csak hallott, hogy kik viselnek ilyet -, láthatóan megdöbbentették az alfanőstényt, mi több zavarba is jött. – Dean!

– Igen? – Dean akaratlanul elmosolyodott Fhyra reakcióján, de eszébe nem volt őt kinevetni. A lány arckifejezése, zavara pont megfelelő elégtétel volt számára a pimasz kis nőstény eddigi vele szembeni viselkedéséért.

Fhyra lendülete alábbhagyott, óvatosan indult meg Dean felé, nem esett neki se szavakkal se egyéb bosszantással, mint máskor. Tekintete le-felszánkázott a félvéren, pillantása többször megakadt a nyakánál, de aztán úgy kapta el a tekintetét, mintha olyat látna, amit nem szabadna.

Csak félvéreken jelennek meg ilyenek! Ezek szerint Dean egy félvér?! Egy olyan félvér, aki Őrző! Anyám, hogy én meg miket mondtam neki a múltkor is?! Tiszta égés! – peregtek a gondolatok a fiatal alfanőstény fejébe.

– Új frizura? – kérdezte aztán zavartan. – Jó! – állapította meg, de semmi extra megjegyzést nem fűzött hozzá.

Mint egy kisiskolás a tanár előtt, úgy feszengett, háta mögött összefonta ujjait. Ed pedig csak nyeldekelt, zavartan pislogott. Szemében bizonytalanság volt, hiszen pontosan tudta, hogy általában Fhyra hogyan viselkedett Deannel.

– Fhyra! – szólt a lányára, mint mindig, most viszont Fhyra a figyelmeztetés nélkül is zavartan visszafogott volt.

Nyílt az ajtó, s a feszültséget valamelyest oldotta Maximus megjelenése.

– Helló, Ed! – köszöntötte hangosan, széles vigyorral, ahogy belépett a boltba.

– Hello, Max!

A két ember láthatóan egészen másképp viselkedett egymással, mint eddig. Max magabiztos volt, Ed pedig úgy nézett az egykori testőrre, mintha valamire tőle várt volna választ. Tulajdonképpen így is volt. Hiszen olyat vélt felfedezni a fiatal Kasten nyakán, amit eddigi legjobb tudomása szerint, Őrzők viseltek, akik köztudottan csakis félvérek lehettek. Olyan félvérek, akiket valamilyen felsőbb erő választott ki, s ennek egyértelmű jele a rajtuk megjelenő rúnák voltak.

Ed segítőkészen kezdte pakolászni a szöges dobozokat.

– Úgy látom, nagy munkába fogtok – köszörülgette a torkát, miközben ordított róla, hogy millió más kérdése lenne, miközben tekintete Dean és Maximus között cikázott.

Maximus szája szegletében, halvány pimasz mosollyal, rántott a vállán, mint akinek fel sem tűnt volna Ed viselkedése. Ám a tekintete, és az alig mosoly, másról árulkodott. Láthatóan ő, élvezte a reakciókat.

– Mindig akad javítani való – biccentett Ed. – Egyes állatok gondoskodnak róla, hogy legyen munkánk.

Dean kissé furcsállta ugyan McNulty utóbbi szavait, és ebben a pillanatban még nem is sejtette, hogy Ed szándékosan tette a kétértelmű megjegyzést.

Dean fejében rengeteg gondolat kavargott.

Honnan tudhatna bármit rólam? Hiszen én sem olyan régen tudtam meg, hogy nem vagyok teljesen ember. Egy alakváltó farkas az apám. Félvér vagyok, egy őrző, ahogy keresztapám mondta! – zakatolt a fiatal félvér fejében, miközben egyre kínosabban feszengett a kutató pillantások kereszttűzében.

Oldani akarta a feszültséget. Magára erőltetett egy barátságos mosolyt, mint mindig, mikor meg akarta mutatni McNultynak, hogy pokróc viselkedése ellenére, ő akkor is kedves lesz vele. Zsigerein megmagyarázhatatlan megérzés kúszott végig, és eszébe jutottak keresztapja szavai, miszerint meg kell tanulnia megkülönböztetni az embereket az alakváltóktól.

Nem ember! – robbant benne a felismerés. Arcáról akaratlan leolvadt a mosoly, kutatni kezdte a vonásait, megfigyelte minden apró részletét, ahogy állkapcsán megfeszültek az izmok, és összeszorította fogait. A szeme, az íriszének a színe, mintha most valamivel világosabb lett volna.

Dean pedig büszke volt magára, hogy sikerült kiszúrnia őt, az emberek közül.

Megvagy Mr. McNulty! – Tekintetét minden félelem és meghunyászkodás nélkül az övébe fúrta. Ed tagadhatatlan zavartsággal nézett a szemébe. Szembesülnie kellett, hogy tapasztalt vezérként eddig teljesen félreismerte a fiatalabbik Kasten fiút.

Mégis Maximus fia lehet, ahogyan azt annak idején pletykálták? – futott át a fejében a gondolat, s úgy döntött, rákérdez az egykori testőrnél.

– Max!

– Igen?

– Beszélhetnénk?

Fhyra tudta, ez annyit jelent, hogy neki távoznia kell a helyiségből. Engedelmesen vette az irány a raktár felé.

– Persze – biccentett Max, majd Dean után szólt. – Mindjárt jövök. Várj meg a kocsiban.

Abban a pillanatban, ahogy a két farkas négyszemközt maradt, Ed egy másodpercet sem késlekedett feltenni a fejében dörömbölő kérdését.

– Dean, a te fiad?

Max mosolyában benne volt a fájdalmas emlékezés és egyfajta „apai” büszkeség.

– Nem. – Hangjából mintha sajnálkozás érződött volna.

– Rajta vannak a rúnák. Ez azt jelenti félvér.

Maximus pár másodperces gondolkodás után úgy döntött megossza titkát a vezérrel, hiszen Ed nem egyszer bizonyította már hűségét és megbízhatóságát.

– Judahé.

– Hogyan?

– Talán már nincs is értelme titkolni – vont vállat az egykori testőr. – Arjun már nem él, másnak meg nem volt szálka, Judah félvér utóda.

– Biztos vagy benne? – Edmond McNulty elég gondterhelt ábrázattal tette fel a kérdését. – Én mindenesetre megtartom magamnak ezt az információt.

Dean és Max már a kocsiban ültek, mikor McGinty arcán elégedett vigyor terült szét miközben indította a járművet. Dean még visszanézett a bolt felé és látta, ahogy Ed a kirakaton keresztül őket figyelte.

– Mi lelte? – kérdezte, mert biztos volt benne, hogy keresztapjának is feltűnt McNulty fura viselkedése, és ő tudhatja is az okát.

– Rádöbbent, hogy ki vagy – rántott a vállán a farkas.

– Tessék?

– Eddig másnak hitt téged.

Maximus kivillantva teljes fogsorát vigyorgott Deanre miközben sokatmondóan vonogatta a szemöldökét.

– Másnak? Kinek?

Max a torkát köszörülgette.

– Tudod itt sokan azt hitték, Kasten vagy.

– És akkor miért kell engem utálni, hogy ha Kasten vagyok?

– A Kasten család férfi tagjai vadászok. Anyád apja is vadász volt.

– És miért baj az, ha valaki vadász?

– Olyan vadász volt, aki a fajtánkra is vadászott. Érted már?

Deant pár másodpercig ledöbbentették keresztapja szavai, majd kelletlenül bólintott.

– Apám mégis elvette egy vadász lányát? – kérdezte aztán rövid töprengés után.

– El. Mert Avery és Miriam sem voltak igazán büszkék az apjukra.

– Értem.

– Aztán felreppent az a pletyka is, hogy nekem meg Miriamnek viszonyunk volt. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. – Miközben Max beszélt, haza is érkeztek.

– Klassz – vágta rá fellelkesülve Dean. – Én nem bánom, ha azt hiszik, hogy te vagy az apám.

Maximus a szemeit forgatva intett a fejével a fiatal félvérnek, hogy kövesse, miközben egyenesen a fürdőszobába tartott.

– Én is büszke lennék rá, ha a fiam lennél – mosolygott az ifjú farkasra Max. – De Miriamra soha nem gondoltam úgy – köszörülgette a torkát a farkas.

A fürdőszobában Max a tükör elé húzta Deant, megmarkolta az állát és oldalra fordította a fejét, a nyakánál a pólót lentebb húzta.

– Látod ezt?

Dean igyekezett valamit látni a kitekert testhelyzetében, a bőrén sötétlő írásjelekből. Max kinyitotta a kisszekrényt és előkotort belőle egy kisebb tükröt, aminek a sarka is le volt pattanva, s igyekezett olyan szögben forgatni, hogy Dean jobban lássa, amit kell.

Mint a rovásírás betűi. Egymás alatt sorakozott hét jól látható alakzat.

– Mi ez? – kérdezte homlokát ráncolva Dean.

– Rúnák. Igazából nem tudom, melyik mit jelent – rántott a vállán Max –, de őrzőkön láttam ilyeneket. Valakinek a vállán, valakinek a karján.

Dean átvette keresztapja kezéből a tükröt, fordult, próbálgatta milyen szögből láthatná jobban mindet. A füle mögött volt az első, úgy haladt le a nyaka oldalán, le a kulcscsonton keresztül majdnem egészen a szegycsontig.

– Innentől jól gondold, meg mit teszel, és mit mondasz. – Maximus vállon veregette keresztfiát. – Aki ezt kiszúrja rajtad, teljes értékű őrzőt fog látni benned.

– Vagyis?

– Vagyis ásd bele magad teljes gőzzel a feladatkörödbe.

– Azt mondtad tanítasz!

– Én csak egy farkas vagyok. – Max szétdobta kezeit, nyakát vállai közé húzta. – Te, egy őrző. Amit tudok, azt megosztom veled. Amire megkérsz, azt megtanítom neked. De… – Tekintetét a fiatal félvérébe fúrta. – Az, hogy milyen őrző válik belőled, az csak rajtad múlik.

Dean leengedte a kezét, tenyerében még forgatta az elcsorbult tükröt. Zakatoltak a gondolatai.

– Ez döbbentett meg mindenkit. Igaz? – kérdezte, válla felett hátranézett keresztapjára. – Ezért viselkedtek velem, olyan sokan másképp. Igaz? És aki ezt tudja, hogy ez mit jelent… az tuti másfajta! Az emberek erről nem tudnak.

Max bólintott.

– Akkor, ha ezek csak félvéreken jelennek meg, most már nem mosod le magadról, hogy a fiad vagyok – vigyorgott Dean. – Mert ugye azt nem mondhatom el senkinek, hogy kik a valódi szüleim.

– Gyere le enni, és közben elmondok még ezt meg azt – intett a fejével Max, és kifordult a fürdőszobából.

Dean még vetett egy pillantást a tetoválásszerű írásra, aztán visszacsúsztatta a tükröt a helyére, és követte Maxet a földszintre.

– Meséltem neked, hogy apád tárgyalni jött ide. – Maximus nyelte a falatokat, miközben beszélt, Dean rábólintott a szavaira, mire ő is. – Na! McNulty volt, akivel tárgyalt.

Dean torkán szinte megakadt a falat.

– Ed, egy klán feje?

Max hevesen bólogatott, összébb kapargatta a villával az ételt a tányérján.

– Az apám meghalt. Mitől ijedt meg?

– Vannak tippjeim – biccentett McGinty, megköszörülte a torkát.

– Hallgatom.

– A két klán be akarta biztosítani a szövetséget. – Pár másodpercig hallgatott, míg megrágta a falatot és lenyelte, aztán folytatta. – Ígéretet tettek egymásnak. Amit aztán esküvel meg is erősítettek.

– Mire tettek esküt?

– Nem volt megszabva az idő, sem az… – a fiatal félvérre emelte a tekintetét –, hogy melyik klán milyen nemű utóddal járul hozzá a szövetséghez.

– Tessék?

– Egy McElhanely, és egy McNulty utód. – Max végzett az ebéddel. Úgy törölte meg a száját, mint egy király, aki befejezte a lakomáját.

– Ednek, Fhyra az egyetlen lánya – mormogta az orra alatt Dean, McGinty bólintott. – El kéne vennem Fhyrát? – jött az utódban a döbbent felismerés.

– Azért nem kell megijedned. McElhanely utódról szólt az eskü. Apádnak van egy testvére. Neki van egy lánya, és egy fia – sorolta Max. – Nos. Lawrence nem lelkesedett a szövetségért. Nem jött neki éppen kapóra, hogy nagyapád nem ismert el téged. Mert így neki kell teljesítenie, amire felesküdtek.

Dean félrehúzta a száját.

– Gondolom, mennyire szerethette ezért az apámat.

– Így alakult – vont vállat McGinty, kézfejével odébb tolta üres tányérját, majd alkarjára támasztotta felsőtestét.

– Még most sem világos McNulty miért nézett rám úgy, ahogy – ingatta a fejét Dean.

– Én sem igazán értem. Ő bízott apádban és tisztelte. Talán beszélj vele.

– Hogy mi?

– Ezt is csinálja egy őrző. Tárgyal.

– Azt mondtad nincs népem. Azt mondtad, nem ismert el a nagyapám. Nem tartozom a McElhanely klánhoz, még akkor sem, ha ez a nevem. Miről tárgyalhatnék én McNultyval?

– Az eskü apáddal köttetett. Tárgyalhatsz apád nevében. Te vagy az egyetlen utódja. És mint őrző is jogodban áll.

Deanben összecsaptak a gondolatok, a rengeteg információ. Nem volt felkészülve, hogy ilyen nagy felelősségű dologban intézkedjen bármit is.

– Miért kellett a szövetség?

– Apád a békés együttélés híve volt. Ő a saját meggyőződéséért kötötte a szövetséget. Nem háborút akart, hanem békét. Nem hódítani területeket, hanem biztosan megtartani a határokat. Lawrence a háború híve. Ha a szövetséget érvényesítteti McNultyval, akkor a klánnak követnie kell a harcban a McElhanely klánt.

– A szövetség velem nem érvényes, mert nem vagyok elismerve – gondolkodott hangosan Dean –, de mint egyetlen utódja, apám nevében tárgyalhatok. – Max helyeslőn bólintott.

Dean felállt az asztaltól, nagy levegőt vett. Túl sok volt ez neki egyszerre.

– Van egy kis elintéznivalóm – fújta. – Estére jövök haza.

– Reméltem – motyogta Max, egymásba szedte a két üres tányért. Ő is felállt az asztaltól.

Ahogy Dean belépett a hobbiboltba, Ed épp a pénztárgéppel bíbelődött. A vezér a fiatal félvérre emelte tekintetét, láthatóan kereste a szavakat. Megköszörülte a torkát, tagadhatatlanul zavarban volt.

– Mivel szolgálhatok?

Dean számára most furcsán hangzott McNulty szájából a kérdés, főleg, hogy már tudta, ki is ő.

Egy klán feje, ilyen kérdést tesz fel, bárkinek, aki belép a boltjába? – Deannek fura volt a helyzet, hogy McNulty ilyen alázatosan viselkedett vezér létére.

Még szoknom kell a furcsa helyzeteket – állapította meg magában Dean. Mély levegőt vett, bátran állta a vezér tekintetét. Már nem tartott tőle.

– Tárgyalni jöttem – mondta kurtán az ifjú őrző.

McNulty első reakciója egy meglepett arckifejezés volt, aztán megkerülte a pultot és elindult Dean felé, aki még mindig az ajtónál állt, miután becsukta azt maga mögött. Ed megállt előtte, elnyúlt mellette és megfordította a nyitvatartási táblát, „ZÁRVA” felirattal kifelé.

– És ugyan miről? – vett egy nagy levegőt, kezével intett Deannek, hogy kövesse.

– A szövetségről.

Ed megállt, Dean felé fordult.

– Milyen szövetségről?

– A McElhanely klánnal kötött szövetségről.

McNulty szemöldöke ráncba szaladt.

– Milyen jogon tárgyalnál te arról?

Most tudja, vagy nem, hogy kik a vérszerinti szüleim? – morfondírozott magában Dean, miközben azon is agyalt, hogy okos dolog-e felfednie McNulty előtt, ha nem tudja. Aztán keresztapja szavai jutottak eszébe, hogy a vezér mennyire bízott az apjában és tisztelte őt.

Döntött.

– Judah McElhanely az apám. Mint egyetlen fia, jogom van tárgyalni a nevében – mondta határozottan Ed szemébe a szavait.

A vezér hosszú percekig csak meredt a fiatal félvérre, hallgatott. Fürkészte az arcát. Megmagyarázhatatlan halvány mosoly bujkált az ajka szegletében. Dean most nagyon szeretett volna gondolatolvasó is lenni, mert nem tudta megfejteni McNulty arcán az érzelmeket.

– Gyere – biccentett a fejével Ed, s mellé még biztatva vállon is legyintette az ifjú félvért.

Az irodájába vezette Deant, s egy kézmozdulattal hellyel kínálta. Egészen másképp viselkedett vele, mint eddig. Sőt! A nyelve is megeredt.

– Sokáig nem értettem, miért pont Max lett a keresztapád, holott semmi köze nem volt Miriamhoz. Aztán, amikor a múltkor bejöttél, és láttam rajtad a rúnákat – csóválta a fejét, elmerengő mosoly jelent meg az arcán – Aztán bejött ő is és hihetetlen büszke volt. Akkor azt hittem, mégiscsak igaz lehet a pletyka, hogy volt köze az idősebbik Falls lányhoz. Azért lett a keresztapja a gyerekének, vagyis neked. Aztán amikor te kimentél, ő elárulta, hogy kik a vérszerinti szüleid.

Pár pillanatnyi csend ült a kis irodahelyiségre. Dean hirtelen nem is tudta, hogyan kezdjen bele mondandójába, megköszörülte a torkát.

– Feloldom a tett esküje alól – jelentette ki röviden.

Ed döbbenten emelte fel a tekintetét.

– Megbeszélted te ezt a nagybátyáddal?

– Kellett volna? – kérdezett vissza Dean, állta ugyan a vezér tekintetét, de kissé elbizonytalanodott.

– Fel akarod bontani a szövetséget?

– Azt nem! – vágta rá Dean, majd ahogy a fejébe tódultak a gondolatok, a szavak is könnyebben jöttek – Belekényszerítené a lányát egy olyan házasságba, ami magát olyan háborúra kötelezné, amit nem is akar?

Ed nagy levegőt vett, hosszan néztek egymás szemébe. McNulty láthatóan erősen gondolkodott, Dean pedig a válaszát várta.

– Apádnak jó elképzelései voltak – törte meg a csendet a vezér ujjaival az asztal lapján kopogott, szinte hangosan gondolkodott: – Lawrencenek területszerzési tervei vannak.

– Amit csak olyan szövetséges által tud megvalósítani, aki támogatja ezt az elképzelését, vagy akitől ki tudja kényszeríteni – szúrta közbe Dean.

– Én és apád a béke nevében kötöttük a szövetséget.

– Nos – vett egy nagy levegőt Dean, kihúzta magát a székben. – Azért jöttem, hogy feloldjam az esküje alól. – Felállt. – Egy esély, hogy ne legyen belekényszerítve egy háborúba, amibe tudtommal, nem is akart részt venni. Ha nem él a felkínált lehetőséggel, az a maga dolga – rántott a vállán a fiatal Őrző. Megigazította dzsekijét, fentebb húzta a zipzárját. Elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna rajta, valamit még tudni akart. Valamit, amire mindig is kereste a választ McNultyval kapcsolatban.

– Elárulná miért nézett rám mindig úgy, mint a véres rongyra? – kérdezte, válla felett nézett csak vissza a vezérre.

– Az öreg Falls… a lányok apja… vadászott a fajtánkra – morogta szinte csak az orra alatt McNulty, de hangjából érezhető volt a gyűlölet. – Anyai nagyapád, és a felmenői vadászok voltak. – Ironikus halvány mosollyal az ajka szegletében, mondta a szavait. – Ha még élt volna… elevenen nyúzta volna meg apádat, mielőtt a fejében megszülethettél volna kósza gondolatként.

Ed, őszinte nyers humora mosolyt csalt a félvér őrző arcára.

– Még szerencse, hogy nem így történt. – biccentett Dean, fordult, nyitotta az ajtót, de Ed még utána szólt.

– Dean!

– Igen? – vonta fel szemöldökét Dean, ahogy megfordult.

Ed felállt az asztaltól, nyílt tekintettel nézett a fiatal őrző szemébe. Királyi tartással húzta ki magát, amitől most sugárzott róla a dominancia.

– Tiszteltem Judah McElhanelyt. A szövetséget vele kötöttem. Az ő elképzeléseivel értettem egyet, nem Lawrence-ével. A békével léptem szövetségre, nem a háborúval – mondta határozottan, majd fejet hajtott. – Köszönöm, hogy feloldasz az esküm alól. Élek vele.

Dean viszonozta a főhajtást megadva a tiszteletet a vezérnek. Ed tekintete megváltozott. Egészen másképp nézett a félvérre a fiatal kora ellenére.

– Sok mindent lehetett hallani a szüleidről akkor – folytatta McNulty, szomorú együttérző tekintettel. – Azt, hogy Avery és a baba nem élte túl a szülést, amiért Judah megőrült és véget vetett az életének.

– Hát én valahogy mégis megmaradtam – vett egy nagy levegőt Dean egy halvány mosollyal kísérve.

– Semmi nem történik ok nélkül. Így annak is oka van, hogy élsz. Feladatod van! – McNulty szavai úgy hangoztak, mint egy jövendölés. A fiatal farkas szinte belé is borzongott.

– Igen. Feladatom van – bólintott rá Dean – Mivel őrző vagyok – mondta büszkén.

– Szerintem, te nagyszerű őrző leszel. – Ed McNulty elismerő szavai, váratlanul érték az ifjú farkast. – Ismertem a szüleidet. Apád büszke lenne rád!

Dean egy fejhajtással elköszönt.

– Viszlát, Mr. McNulty. – mondta, aztán maga mögött hagyta az irodát, a barkácsboltot.

Az utcán mélyen szívta tele a tüdejét levegővel. Csak remélte, hogy a vezérnek igaza lesz, hogy nagyszerű őrző válik belőle és az apja büszke lehet majd rá. Egyelőre ő volt büszke az apjára. Hiszen eddig, mindenki tisztelettel beszélt róla. Méltó akart lenni a McElhanely névre, még akkor is, ha nagyapja nem ismert őt el.

A Menedékház kantinjában Cody és Dean együtt ücsörgött a pultnál, aminek a másik oldalán most Braydon állt, s egy sokat sejtő mosollyal Dean elé tolta a gyömbért.

– Örülök, hogy van egy őrzőnk – mondta, s kacsintott a szavai mellé.

Cody büszkén veregette meg barátja vállát.

Braydon megköszörülte a torkát, finoman jelezve fiának, hogy vegyen vissza magából. Akárcsak Ed, mikor rászólt Fhyrára.

– Köszönöm – bólintott Dean, s egy húzásra kiitta az üdítőt. Elkapta a pillanatot, amikor Braydon intetett a fejével a fiának, egyfajta jelzésként. Cody értette apja testbeszédét. Lecsúszott a Dean mellett lévő székről, mosolyogva veregette meg a hátát.

– Nekem dolgom van, majd beszélünk – hadarta, azzal magukra hagyta barátját az apjával.

– Gyere hátra. – Braydon a fejével a hátsó irodába invitálta Deant. A fiatal félvér megkerülte a pultot és követte a Menedékház vezetőjét. Ahogy Dunkin becsukta mögötte a vastag, gondosan megmunkált faragott ajtót, teljesen kizáródott vele a zaj is.

Hangszigetelt – jött Deanben a felismerés.

Braydon az asztalához sétált, kezével a másik szék felé intett. Dean számára kicsit furcsa volt a helyzet, hogy egy olyan tekintélyes személy, mint Braydon Dunkin és nem olyan rég egy klán vezére is McNulty, így viselkednek vele.

Azt hiszem, ezt még szoknom kell – futott át az agyán.

– Örülök, hogy helyben tudhatok egy őrzőt – köszörülte a torkát Braydon, kényelmesen süppedt a székébe. – Bármi segítségre van szükséged, tudd, hogy maximálisan számíthatsz a támogatásomra. Ez itt, egy menedékház – mondta, kört irt le a kezeivel. – Rajtad kívül, itt nincs másnak ereje.

– Ezt, hogy érti?

– Le van védve – mosolygott magabiztosan a medve, megkocogtatva a faragott pácolt fát. – Senki nem tudja használni a képességeit az épületen belül. Őrzőkön kívül.

– Értem – motyogta Dean.

– Amiért beszélni akartam veled – köszörülgette a torkát Braydon –, Kathy.

Deant mellbevágta, ahogy a medve kimondta halott, egykori barátnője nevét. Hirtelen a torkára fagyott a szó, némán állta Braydon tekintetét.

– Azt hiszem, nem csak magadnak tartozol az igazsággal, hanem annak a szegény lánynak is – folytatta Dunkin.

– Nem tudom mi történt akkor – ingatta a fejét Dean, megnedvesítette kiszáradt ajkát. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy kihallgatáson.

– Tudom – bólintott Braydon. – Segíteni szeretnék neked abban, hogy megtudd.

– Köszönöm. Én is ki akarom deríteni, mi történt azon az éjszakán.

– Kathy, ember volt – folytatta a medve. – Akárki tette, tudhatta, hogy te mi vagy. Eszméletlen voltál, és mégsem élt a lehetőséggel, hogy kiiktasson.

Dean hangosan kezdett el gondolkodni.

– Igen, ebben én is biztos vagyok. Bár az, hogy nem bántott még mindig kérdés, hogy miért?

– Vagy megtorlástól félt, vagy képtelen volt ártani neked, mert hozzád közelálló személy volt – folytatta Braydon az ifjú őrző gondolatmenetét.

– Meg tudná nekem mondani Mr. Dunkin, hogy kik lehetnek azok, akik tudták, hogy ki a vérszerinti apám?

A medve rövid gondolkodás után bólintott.

– Nem lesz hosszú a névsor, az biztos – fújta ki a levegővel a szavait Braydon. – Akkor, amikor az eset történt Maximus McGintyn és Miriam Fallson kívül senki nem tudott róla. Legalábbis tudtommal nem. Szerintem a keresztapád és Miriam az, aki a szóba jöhető személyek névsorát esetleg bővíteni tudja.

– Valószínűleg – sóhajtotta Dean.

– De kérdezősködhetek, és nyitva tartom a fülem – ajánlotta készségesen a medve.

– Köszönöm – bólintott Dean, lendületesen kilökte magát a székből, közben már köszönésre nyújtotta a kezét. – Most mennem kell – mondta kurtán.

Ahogy kifelé tartott Dunkin irodájából, halvány elmerengő mosoly jelent meg az arcán.

Egyik tárgyalásról, a másikra... hirtelen mennyi dolgom lett! Igaza volt keresztapámnak! Innentől teljes értékű őrzőnek fognak tartani. Már Cody apja is, a tekintélyes Braydon Dunkin is az irodájába hívott beszélgetni! – kavarogtak a gondolatok az ifjú félvér fejében.

Ahogy kisétált a menedékház ajtaján, egész belsőjében, lényében érezte a változást. Bizonyára Mr. Dunkin sem lehet fiatalabb, mint Maximus McGinty, ha nem még tőle is öregebb. Egy tapasztalt, sokat élt alakváltó, és nem kölyökként tárgyalt velem. Nem úgy kezelt, mint a fia barátját – agyalt Dean, miközben furcsa, egyben felemelő érzés árasztotta el.

A Menedékházban éppen műszakváltáshoz készültek. Erica késett, és amikor megérkezett nem úgy tünt mint akinek túl jó hangulata lett volna. Bár a lány elég szeszélyes személyiség volt. Sosem lehetett tudni, hogy éppen milyen kedvében van. Egyik pillanatról a másikra tündérből átváltott sárkányba.

Jali magán érezte Cody tekintetét, ahogy felment az emeletre, hogy átöltözzön. Tudta, Codynak nem tetszene, hogy késő este egyedül szándékozik átvágni az erdőn, hiszen pont ilyen helyzetek elkerülésére adott egy szobát a lánynak. Jaliyah viszont nem egyedül készült haza. Izgatott volt, mintha legalább egy randira indult volna. Mikor elkészült és belenézett a tükörbe, el is mosolyodott magán.

A földszintre érve tekintetével az oltalmazó fiatal medvét kereste. Csak remélte, hogy nem veszi észre, mire is készül. Félt, ha lebukik, akkor Cody erősködni fog, hogy őt hazavigye. Azt pedig a legkevésbé sem akarta. Ő Adahyval szeretett volna kettesben sétálni.

Mindenfelé tekingetve oldalazott oda Ericához.

– Ha Cody keresne, hazamentem – hadarta visszafojtott hangon, a lányhoz hajolva.

– Most? Megvesztél? Egyedül? – Erica próbálta túlkiabálni a zajt.

– Sss! – Jali az ajkai elé emelte mutatóujját, jelezve, hogy nem szeretné, ha bárki meghallaná: – Nem kell rögtön megtudnia.

– Te nem vagy észnél! – legyintett Erica, majd rántott a vállán – Rendben, a te dolgod – mondta egy ajakbiggyesztéssel és ment tovább a dolgára.

Jali már majdnem elérte az ajtót, amikor valaki megfogta a karját. Automatikusan rántotta el az amúgy nem erős fogásból. Válla felett mérgesen nézett vissza. Arckifejezése azonnal meg is változott, hiszen Cody volt az.

– Te hová készülsz? – kérdezte, bár egyértelmű volt.

– Haza – vágta rá a lány, kicsit zavartan.

– Ilyen butaság hogy juthat eszedbe?

– Ne félts már! – Jali belebokszolt Cody vállába, aztán fordult, hogy folytassa az útját.

A medve az udvarra is követte a lányt.

– Akkor hazaviszlek – jelentette ki, ahogy arra Jaliyah számított.

– Cody. – A lány szembefordult a fiatal medvével – Nem kell, de köszi.

– Azt hiszed, beengedlek egyedül az erdőbe? – Cody tekintetéből sütött az őszinte védelmező aggodalom.

– Muszáj, leszel – bólogatott Jali, izgatott mosollyal beharapta ajkát. Már érezte a közelben az ő farkasát, Adahyt.

– Nem – rázta a fejét erősködve Cody. – Nem leszek muszáj!

– De! – Jali mosolya szélesedett az érzéstől, ami megmagyarázhatatlanul átjárta a farkas közelében.

– Miért is? – Cody tehetetlenül tárta szét a kezeit, tekintete magyarázatra várt.

Jaliyah a válaszon gondolkodott, amikor a sötét éjszakában felhangzott egy visszafogott üvöltés.

– Jön értem valaki – mondta ki, miközben próbált uralkodni, hogy ne vigyorogjon. Leírhatatlanul boldog volt attól, hogy a hangját is meghallotta. Valakinek talán futkosott volna tőle a hátán a hideg, őt viszont szinte eufórikus érzés töltötte el.

Cody döbbent tekintettel meredt rá. Nem lehetett nem hallani, ő is a fel-felhangzó üvöltést figyelte. Ráncba szaladt a szemöldöke.

– Egy farkas? – hangjában vegyült döbbenet, aggodalom és némi csalódás. Eddig azt gondolta, hogy vannak olyan baráti viszonyban, hogy a lány nem titkolódzik előtte.

– Nem az, amire gondolsz – pislogott fel rá zavartan Jali, majd végigsimított a karján. – Ő nem egy alakváltó.

– Egy közönséges farkas? – szakadt fel Codyból, láthatóan meglepődött. Talán mégis jobban örült volna, ha a lányt egy alakváltó kíséri haza. Nagyobb biztonságban tudta volna.

– Nem közönséges – vágta rá Jali büszkén – Ő a barátom!

– A Kieran féléktől ő nem fog tudni megvédeni téged – aggodalmaskodott tovább a fiatal medve – Egy közönséges farkas, nekik nem ellenfél!

– De Ő, igen! Rábíznám az életem – vágta rá higgadt határozottsággal Jali – Holnap jövök – mondta nyugodt, magabiztos mosollyal az arcán – Jó éjt! – fordult és elindult a parkoló felé. Az úton túl, már látta a fák között Adahy meg–megvillanó szemeit. Rá várt. Jali könnyed léptekkel ment át az úton, majd belépett a fák közé.

Cody őszinte aggodalommal, tekintetével követte a lányt. Ő is látta a sűrűben világító szempárt és érezte is az idegent. Még akkor is arra nézett, amikor a sötétség elnyelte Jaliyaht a szemei elől.

Jali alig karnyújtásnyira megállt a farkas előtt, fél térdre ereszkedett, kinyújtotta felé a kezeit.  Adahy, előbb az orrát nyomta a lány tenyerébe, majd a fejét. Jaliyah végigsimított rajta, közben a farkas, a fejét a lány nyakához dörgölte.

– Szia, Adahy! – Jali átkarolta az állat vastag nyakát, magához ölelte, arcát a bundájába fúrta. Így köszöntötték egymás, aztán Jaliyah felállt, és elindultak haza.

Adahy, szorosan a lány lábához simulva lépdelt, Jali pedig egyfolytában a bundáját simogatta, túrta, matatta a hátán, a marján. Fürdőzött az érzésben, hogy egy hatalmas vadállat némán lépdelt mellette. Amikor a városban élt, soha nem képzelt el még hasonló helyzetet sem. Azt meg pláne nem is gondolta, hogy vele ilyen megtörténhet.

Adahy hirtelen megtorpant, a füleit forgatta, meredten nézett előre a sötétbe. Jali is megállt, s hol állatbarátját figyelte, hol abba az irányba nézett, amerre a farkas. Bár Adahy fenyegető morgással lassan felhúzta fogairól az ajkait, most nem úgy viselkedett, mint mielőtt elkapja a zavarodott roham.

Jali, néhány másodperc múlva már nem csak a farkasa morgását hallotta.

Nem tudta megállapítani pontosan hány állat lehetett, de abban biztos volt, hogy nem egy. Óvatosan hátrébb lépett, körbenézett, felmérte a terepet.

A farkas nem tud fára mászni! – konstatálta magában. Az volt a terve, ha megtámadják őket, akkor felkapaszkodik valamelyik fára. Adahyban pedig bízott annyira, hogy meg tudja védeni magát. Úgy gondolta, az ilyen összetűzések, ha nem is mindennaposak, de biztos gyakoriak lehetnek az állatok között, itt a vadonban.

Két farkas alakja bontakozott ki a sötétből. Fenyegető morgással közeledtek, lassan szétváltak. Adahy leszegte a fejét, láthatóan megfeszültek izmai, felkészült a támadásra. Szilárd volt benne az elhatározás, hogy bármi áron meg fogja védeni Jaliyaht. A lassú, óvatos, de határozott léptekkel a lány elé állt. Aztán hátranézett rá, s mintha a fejével jelzett volna neki, hogy másszon fel a mellettük lévő fára.

Jali most nem azon gondolkodott, hogy milyen megdöbbentően intelligens a farkas barátja. Az életösztön nagyobb volt benne és hihetetlen erőt adott neki. Ugrott, hogy elérje az alsó ágat, megmarkolta, felhúzta a lábait, s átkarolta velük a fát. Épp csak ráfordította magát, alatta a farkasok egymásnak estek. Félelmetes acsarkodás kezdődött.

Néha egy-egy vinnyogás hasított bele a folyamatos artikulátlan morgásba. Csattogtak az állkapcsok. Nem igazán volt kivehető, hogy ki volt épp felül és ki alul. A két farkas, taktikusan mart bele ahol csak ért Adahyba. Egyre vérmaszatosabb lett a védelmező hatalmas farkas bundája. Ketten voltak egy ellen.

Jali egyre kilátástalanabbnak ítélte meg farkas barátja helyzetét. Látta, miként csapnak a támadók fogai Adahy húsába, aztán cibálva rángatták az avarban. Adahy ennek ellenére mégsem volt elveszett, sőt! Azonnal visszamart miután taktikusan fordult ki minduntalan az álkapcsok szorításából. Elszántan és kitartóan támadott, mint egy tapasztalt, rutinos harcos. Jaliyah mégis aggódott az erőviszonyok és a szaporodó, vérző sebek miatt.

Döntött.

Csak futtában nézett körbe, mit használhatna fegyverként a támadók ellen. Aztán leugrott közéjük. Elsőre nevetségesnek tünt az ötlet. Mint gyerekkorában, amikor verekedésbe keveredett, kiengedte a hangját. Mintha jelentett volna valamit, a fogait is kivillantotta. Bízott a meglepetés adta pillanatnyi előnyszerzésben.

Még az apjától tanulta, hogy a támadó kutyákat így kell visszariasztani.

Valóban sikerült meglepnie őket. Első reakciójuk az volt, hogy odébb ugrottak egy kurta nyüszítéssel. Ez még jobban felbátorította a lányt, nem állt le. Előre döntött törzzsel, rogyasztott térdekkel, fenyegető eszelős acsarkodással indult meg feléjük. Artikulátlanul ordított, ahogy csak a torkán kifért, mint egy őrült. Elszánt volt, bár tisztában volt vele, hogy ő nem ellenfele két szokatlanul hatalmas farkasnak. Az egyik megindult felé, ő pedig ösztönösen lendítette a táskáját, és pofán vágta vele. Olyan erő volt az ütésben - no meg ki tudja milyen holmik a táskában, amitől vetekedett egy tégla súlyával -, hogy hallotta reccsenni az állat állkapcsát, ami még őt is meglepte egy pillanatra. Ezt kihasználva a másik farkas feléje kapott. Nem sikerült ráharapnia a karjára, de a fogával azért végigcsikarta Jaliyaht. Adahynak ennyi figyelemelterelés pont elég volt, hogy újra erőre kapva, még nagyobb elszántsággal és lendülettel ismét harcba induljon. Elkapta a Jalira támadó nyakát és veszett morgással rázta, nem eresztette. Az már nyüszített a fogai között. A másik még a fejét rázogatta a táskával kapott ütéstől.

Addig kell ütni a vasat, amíg meleg – villant át Jali agyán. Felbátorodva a csuklójára tekerte a táska vállpántját, aztán nagy lendülettel megforgatta a teste két oldalán, mint egy harci fegyvert, ahogyan azt a karatés filmekben látta.

– Na, gyere, ha mersz! Kiverem a fogaidat! – sziszegte.

A farkas kapkodott Jali felé, ő viszont egy pillanatra sem hagyta abba a táskája lendületes forgatását, amivel így távol tudta magától tartani a támadót. Ezzel az ellenfeleket is sikerült megosztania. Eközben több sebből vérző farkas barátja nem eresztette a fogai közül a másikat, aki már szinte csak vergődött. Végül úgy sikerült fordulnia, hogy a hasát mutatta Adahy felé, aki erre már nem cibálta, de nem is eresztette el a nyakát, még tartotta.

Váratlanul az is megtorpant, akivel Jaliyah hadakozott. Ezt kihasználva a lány újabb ütést mért a pofájára. Bizonyára érzékeny ponton találhatta el a kemény táska, mert láthatóan megszédült, tett pár bizonytalan lépést. Aztán izgatottan tekingetett körbe, mintha csak keresne valakit, majd szűkölve hátrálni kezdett. Adahy fogai között is szűkölésbe fogott a másik farkas, szemében félelem volt, az avart kaparta a lábaival, mint aki kétségbeesetten menekülni akarna.

Adahy is körbepillantott, beleszimatolt a levegőbe, majd úgy döntött engedi a meghunyászkodott támadót.

Mindkét farkas szinte fejvesztve hagyta el a véres helyszínt.

Adahy remegő lábakkal állt, és meredten nézett utánuk, majd úgy fürkészte a bokrokat, mintha újabb támadásra számítana. Figyelt és bele-beleszagolt a levegőbe az orrát magasra tartva.

Jaliyah lábai csak most kezdtek el remegni. Vérzett a karja, zilált, bár nagyon igyekezett rendezni a levegővételét. A farkast nézte, aki most feszülten figyelt, miközben láthatóan gyengült. Kibillent az egyensúlyából, amit egy bizonytalan lépéssel próbált megtartani. Jaliyah térdre rogyott előtte, átkarolta a nyakát. Adahy a fiatal nő vállára engedte a fejét. Jali egyre jobban érezte az állat súlyát, ami azt jelentette, hogy rohamosan gyengült a sebektől, a vérveszteségtől.

– Ne! Adahy! – Jaliyah magához szorítva tartotta, ahogyan csak bírta – Bírd ki hazáig! Kérlek!

Fogalma nem volt mennyi időbe telt haza botorkálni ilyen állapotban a farkassal. Többször megálltak közben, amíg erőre nem kapott kicsit és tovább folytathatták az utat.

Jaliyah az ablaka alá vezette Adahyt, aki ott szinte összerogyott. Hatalmas, gyönyörű fejét, a mancsaira engedve lehunyta a szemét. Láthatóan nem csupán elfáradt, hanem teljesen kimerült.

– Azonnal visszajövök! – súgta Jali a farkas bundájába, magához ölelve, aztán engedte. Szaladt a bejáratig, közben azt figyelte, merre lehet a nagyapja. Nem akart szembetalálkozni vele, magyarázkodni.

Óvatosan nyitotta az ajtót.

A kandallóból áradó tűz fényénél látta, ahogy nagyapja az ágyában kuporogva aludt. Levetette a cipőjét, lábujjhegyen szedte a lábát a szobáig. Óvatosan nyitotta és csukta az ajtót. Lerángatta ágyáról a pokrócot, a karjába gyűrve az ablakhoz sietett. Ahogy kinyitotta az volt az első, hogy megnézte, a farkas ott van–e még ahol az előbb hagyta.

Ott volt.

Kidobta az ablakon a pokrócot, aztán ő is kimászott. Letérdelt Adahy alig lélegző több sebből vérző teste mellé. Gondosan betakargatta, feje alá tolta a tenyerét, homlokát az övéhez nyomta.

– Nem hagylak itt – suttogta – Meg foglak gyógyítani! Még nem tudom, hogyan, de ápolni foglak, amíg rendbe nem jössz!

Az állat remegett, mégis sugárzott belőle az erő, az akarat. Nem adta fel, makacsul küzdött. Annak ellenére, hogy Jali hányszor látta már zavartnak, most hihetetlenül rendezett és összeszedett volt. Fegyelmezetten tűrte a sebek okozta fájdalmat.

Jali simogatta, átölelte. Mellé helyezkedett a harmatos fűben, hozzábújt. Jobban érezte a farkas bundájának melegét, mint a nedves hideg füvet. Annyira segíteni szeretett volna rajta, de nem tudta, hogyan. Ahhoz először is be kellett volna valahogyan juttatnia az állatot a szobájába.

Fogalma nem volt meddig kuporgott így, szeretettel és aggódással tartva a karjaiban a farkast, de hirtelen az állat teste megrándult, mintha erőre kapott volna.

Jaliyah felült.

– Én, ugyan nem tudlak beemelni az ablakon, de ha érzel magadban annyi erőt, akkor talán együttes erővel sikerülhet – magyarázta, s őszintén hitte, hogy a farkas érti őt. Felállt, terelte, biztatta, hogy kövesse. Átölelte a nyakát, s minden lehetséges módon támogatta a sérült állatot, hogy átsegítse a párkányon. Ahogy padlót értek a szobában Adahy azonnal lehasalt.

– Itt melegebb, nem? – Jali fázósan dörzsölte a vállait, csak most kezdte érezni a hideget, hogy már nem melegítette őt a farkas bundája, ahogy az előbb még összebújva feküdtek. Gyorsan száraz ruhát váltott, aztán zokniban futkosott hangtalanul a lakásban, minden szükséges dolgot a szobájába gyűjtve az ápoláshoz. Igyekezett a legkevesebb zajjal vizet forralni.

– Azt hittem ott alszol – szólalt meg váratlanul az öreg, lassan fordult a takaró alatt.

Jali megállt egy pillanatra a mozdulatban, de nem rettent meg. Azon csodálkozott volna, ha a nagyapja nem ébred fel.

– Itthon jobb szeretek aludni – vonogatta a vállát. Bögrét, tányért pakolt egy tálcára, mintha csak vacsorát készítene magának.

– Megéheztél? – Homero felült, mosolyogva nézett rá.

– Igen – válaszolt kurtán Jali, előbb a tányérra nézett, ami üres volt, aztán nagyapjára. Onnan nem láthatta, hogy nincs benne semmi. Azért biztos, ami biztos alapon, nyitotta a hűtőt, és rakott rá sült nyúl húst. Bár egy pillanatra megakadt a szeme a nyershúson, de azt nem tudta volna kimagyarázni.

– Jó éjt nagyapa! – hadarta és elindult vissza a szobába.

– Jó éjt kicsim! – Homero tekintetével mindaddig követte unokáját, míg a lány be nem csukta magam mögött az ajtót.

Jali megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt, ahogy letelepedett Adahy mellé. Letette a padlóra a tálcát, a farkas elé tolta.

– Így még úgysem etted a nyulat! – mosolyogva simította végig az állat bundáját – Ebben biztos vagyok.

A farkas felült, határozottan erősebb volt, mint amikor hazafelé botorkáltak. Jali óvatosan emelte róla a takarót.

– Mutasd magad. Be kéne kötni ezeket. – Kereste a marcangolt sebeket az állat combján, testén. Simogatta, túrta a vérmocskos bundát. A rászáradt vért érezte, de semmi mást. Nem volt nyílt seb, nem volt friss vér. A szoba sarkában az állványon lévő kis mosdótálért szaladt, s míg a farkas evett, elkezdte lemosni bundájáról, a ragacsos vért. Normális esetben egy közönséges farkas ezt biztos nem hagyta volna morgás nélkül, de Adahy türelmesen és jólesően tűrte.

Nyoma nem volt a sebeknek.

Jali mellkasába szorult a levegő a döbbenettől. Miközben vizsgálgatta az állatot, az úgy pislogott felé, mint aki pontosan tudta, hogy min döbbent meg. Mint egy gyerek, akit valami csínytevésen kaptak, úgy nézett a farkas a fiatal lányra.

Jaliyah hiába túrta, matatta, sérüléseknek nyoma nem volt. Kicsit odébb húzódott, onnan figyelte, ahogy Adahy nyaldosta a száját az elfogyasztott sült hús után, aztán forgatta a fejét, nézelődött a szobában.

– Te… nem vagy közönséges farkas – suttogta a felismerést Jali – Ilyen nincs. Ilyen gyorsan képtelenség gyógyulni!

 A farkas kerülte a tekintetét.

– Tuti azt is érted, amit mondok neked. Eddig is értetted, igaz?

Adahy bátortalanul nyalta végig párszor Jaliyah sebét, mintha ő is aggódott volna lányért. Érezhető volt benne a törődés.

– Ki vagy te, Adahy? – Jali közelebb csúszott az állathoz, s ahogy végigsimított a fején, a nyakán a farkas beledőlt a simogatásba, közben párszor végignyalta a sebét.

– Valami nincs rendben veled – suttogta Jali a fejét ingatva, miközben Adahy az ölébe fészkelte magát – Bárcsak valahogy… tudnál beszélni hozzám – sóhajtotta a lány, miközben betakargatta a farkast a pokróccal. Még cirógatta, simogatta egy darabig, aztán hallotta, hogy morogva fújta ki a levegőt az állat.

Elaludt.

Jali lassan kicsúszott alóla, felkuporodott az ágyra, onnan nézte a gyönyörű hatalmas állatot.

– Mi a titkod te gyönyörű farkas? – suttogta. Eldőlt az ágyon, magára húzta a takarót. Fáradt volt, kimerült, mégis izgatott az átélt eseményektől. Elnyomta az álom.

Kieran Dinger és öccse Bryan egymást támogatva értek haza. Igyekeztek a legnagyobb csendben feljutni a szobájukba. Titokban akarták tartani az éjjeli kiruccanásukat, ami majdnem tragédiába fulladt. Az idősebb Dinger fiú nyakán kimondottan csúnya vérző seb tátongott. Bryan a felsőjét bátyja nyakára szorítva próbálta csillapítani a vérzést, nehogy árulkodó nyomokat hagyjanak maguk után a lakásban.

– Mondtam, hogy hagyd a fenébe azt a kis indián félvért – korholta fivérét Bryan, miközben olykor meg-megrázta a fejét. – Minek akartad megleckéztetni? – Még zúgott egy kissé a feje Jali ütéseitől, amit a táskával mért rá.

– Darabokra szedte a motorom, csak mert flörtöltem vele! Amúgy meg a fene se gondolta volna, hogy egy kibaszott nagy farkassal járkál! – morogta dühösen, de visszafojtott hangon Kieran.

– Nem csupán egy kibaszott nagy farkas volt! Ez nem közönséges farkas volt! – hadarta lázasan Bryan suttogva.

Nem igazán akarták felébreszteni az apjukat. Ez nem igazán sikerült nekik. Váratlanul fényárba borult a nappali, s kényelmesen hátradőlve ott ült az apjuk a kanapén. Egyértelmű volt, hogy már ki tudja mióta, várhat rájuk. Napbarnította bőre éles kontrasztot adott világos mogyoróbarna szemének, ami most a dühtől szinte izzott.

– Hol a fenébe voltatok és mi történt? – dörögte, ahogy lassan felállt és fenyegető tekintettel megindult fiai felé.

– Sehol – vágta rá Kieran.

– Hol volt ez a sehol, ahol feltépték a nyakad? Megint összeakaszkodtál valakivel? Kivel kötekedtél? Hányszor kell nekem elnézést kérnem a te viselkedésedért?! – A farkas hangja egyre erősödött.

– Nem kötekedtem senkivel – tiltakozott az idősebbik fiú, s miközben vérző nyakára szorította testvére felsőjét, hátrálni kezdett apja elől. Bármennyire volt a négy falon kívül nagy vagány, apja haragjától igenis tartott. Nem csak védelmezte őket az öreg, de keményen büntette is.

– Nem kötekedett senkivel – szólt közbe Bryan fivére védelmére kelve, látva apja szemében a dühöt, ahogy Kieran felé tartott. – Félreértés volt.

– Félreértés? Milyen félreértés? – Craig felvont szemöldökkel fordult ifjabbik fia felé.

Pár másodperces feszült csend után Kieranból megindultak a szavak.

– Csak ismerkedni akartam.

– Látom, jól sikerült – morogta az apa, a vérző seb felé lendítve a kezét.

– Az a dög váratlanul ugrott elő a semmiből – vágott közbe hadarva Bryan, átvéve a szót fivérétől.

– Milyen dög?

– Egy hatalmas farkas!

– Egy közönséges farkas így elintéz kettőtöket?

– Tuti nem közönséges volt. Talán azt hitte Kieran bántani akarja a lányt.

– Milyen lányt?

– Homero unokáját – rántott a vállán Kieran – Dunkinéknál dolgozik, ő szereli a motorom. Csak meg akartam kérdezni, hogy áll vele – hazudta a farkas utód szemrebbenés nélkül.

Craig tekintete hol az egyik, hol a másik fiára siklott. Aztán közelebb lépett Kieranhoz, kezét elhúzta a sebről. Kieran nem tudta kiolvasni apja hideg érzéstelen tekintetéből, hogy az elkövetkező percekben mi fog történni, mire számíthat.

– Szóval egy hatalmas farkas – motyogta Craig, fiát az emeletre vezető lépcső felé taszította – Takarodjatok a szobátokba!

A két farkas utód szó nélkül, sietve engedelmeskedett apjuk parancsának.

Craig fejében millió gondolat fordult meg. Volt sejtése, hogy ki lehetett a különleges, hatalmas farkas, aki megtámadta a fiait, de arra nem talált magyarázatot, hogy Homero Ovideo unokájához ugyan mi köze lehetne az egykor megzavarodott McElhanely utódnak. Mert csak egy alfa utód ejthetett olyan sebet a fián, ami után nehezen gyógyul.

Döntött.

Hallgatózott, miközben az emelet felé nézett. Biztos akart lenni benne, hogy fiai visszavonultak, nem hallják őt. Aztán telefonált.

– Elnézést, hogy ilyen későn zavarom Lawrence.

– Remélem nyomós oka van rá!

– Van okom feltételezni, hogy az öccse még él!

– Ugyan miből?

– Megtámadta a fiaimat.

– Tessék?

– Azt nem tudom, hogy miért. Valószínűleg mert zavarodott.

– Eddig nyoma nem volt! Sőt! Úgy értesültem, hogy lezuhant egy szakadékba, aztán vadak martaléka lett.

– A fiaim ebben nem hazudnának. Attól tőlem jobban félnek. Azt mondták, hogy egy különleges, hatalmas farkas támadta meg őket. A fiam nyakán a seb egyértelműen egy alfától van. Ezt meg tudom állapítani.

– Köszönöm, hogy értesített!

– Ez a legkevesebb, Uram!

A két farkas utód sokáig csendben kuksolt a sötét szobában. Mindkettőjüknek ugyanazon járt az agya.

– Te is láttad a fák között, azt a hatalmas dögöt? – kérdezte suttogva Bryan.

– Jah – fújta Kieran – Baszott nagy volt.

– Szerinted is egy Giant volt?