ÖRÖKÖLT GÉNEK - 14

Zadorach elég ellentmondásosan mutatott a barbár harcos páncélzatában, egy olyan helyiségben, ahol egészen modern műszerek kijelzői villogtak különböző fényekkel. A hatalmas áttetsző tábla előtt állt egy jóval alacsonyabb férfi mellett, aki sűrűn igazgatta a szemüvegét.

– Látja? – mutatott amaz egy pici villogó pontra a térképszerű ábrán. – Elég gyorsan haladt egyik pontból a másikba – magyarázta a férfi élénk kézmozdulatokkal. – Előbb innen, ide, ahol több napon keresztül nem mozdult. Aztán most, ide.

– Akkor is küldtem ki egy embert – dörmögte bosszúsan Zadorach. – Akkor azzal a hírrel tért vissza, hogy a célszemély már nincs a kivitt helyen. Olyan nyomokat talált, amik arra utaltak, hogy vadak martaléka lett.

A férfi tanácstalanul a vállai közé húzta a nyakát.

– Én csak azt jelentem, amit a kijelzőkön látok. A jeladó mozog!

– Talán valamelyik vad lenyelte, aki evett belőle.

– És aki megette, az napokig nem mozdult? – erősködött a férfi, s tudálékosan tolta fentebb orrnyergén a szemüvegét.

– Előveszem az emberemet, hogy pontosan mit is látott – fújta egy hangos sóhajjal Zadorach. Vetett egy futó pillantást az áttetsző táblára, aztán siető léptekkel hagyta el a termet.

Eddig a legmesszemenőbbekig megbízott abban az emberében, akit átküldött, hogy nézzen utána, mi van Betoval. Többszörösen dühös volt, hogy a katona tévedhetett is. Aldafen egyszer már kidühöngte magát a kapott hír miatt. Nem akarta, hogy az Akadémia vezetője megbízhatatlannak tartsa őt és az embereit. Semmi porcikája nem kívánt egy olyan büntetést, amilyet Aldafen a saját fiára is kirótt.

Türelmetlenül, nyugtalan sétálgatással várta a katonát, aki akkor a halálhírt hozta.

– Gyere be! – engedte ki a hangját, ahogy meghallotta a nehéz vasajtón a határozott kopogást.

– Vezérem? – A férfi ugyan magasabb és robosztusabb volt, mint Zadorach, mégis alázatot mutatott az irányába. Szinte az egész arcát takaró sisakját lekapta a fejéről s egy főhajtással köszöntötte felettesét. Lezser barna ingjén láncokból összerakott páncélmellényt viselt, ugyanilyen takarta nadrágját is.

– Mond el újra, milyen nyomokat találtál, Wicklund! – parancsolt rá Zadorach.

A férfi kihúzta magát, kötelességtudóan biccentett, aztán monoton hangon ismételte el egykor már elhangzott szavait:

– Már nem volt a híd alatt. A drótok sem voltak ott, amik arra utaltak volna, hogy megszabadult tőlük. Viszont össze volt túrva a hely, dulakodás nyomait láttam. Vagy ő harcolt az életéért, vagy rajta vesztek össze a vadak.

– Miből gondolod, hogy vadak martaléka lett?

– Ha sikerült volna megszabadulnia a kötelékeitől, ugyan miért vitte volna magával?

– És a drótokat is megették a vadak? – emelte fel a hangját dühösen Zadorach.

– Nem ezt mondtam – vágta rá azonnal a katona határozottan, de nem tiszteletlenül. Szemöldökét összehúzva nézett fel vezérére, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Elcibálhatták onnan. Egy darabig követtem a nyomokat, aztán semmi.

– Hogy-hogy nem találtál semmit?

– Odaát működik valami erdei őrjáratféle. Javítják a létesítményeket, etetik az állatokat, tisztán tartják a jelzésekkel ellátott utakat, meg ilyenek. Megtalálhatták a maradékát és eltakarították.

Zadorach próbálta újra és újra összepakolni a hallottakból a lehetséges magyarázatot arra, hogy most miért is látják újra a jeladót mozogni.

– Most jelentették, hogy a jeladó újra helyváltoztatást jelzett – morogta az orra alatt. – Hogy lehetséges ez, Wicklund? Erre milyen magyarázatot tudsz adni? – a vezér katonájának szegezte tekintetét, mire az összeszorítva állkapcsát makacsul hallgatott. – Napok elteltével, újra mozgást mutat! – Zadorach újra dühösen engedte ki a hangját, öklével az asztalára csapott. – Tudni akarom, miért? Mit jelentsek most Aldafennek? Hogy nézhetted el ennyire?

– Én csak azt jelentettem, amit tapasztaltam – vágta rá gondolkodás nélkül nyomatékosan Wicklund, tekintetét a padlóra szegezve.

– Bizonyítékot akarok!

– Milyen bizonyítékot? – kapta fel a fejét a katona, a homlokát ráncolva.

– Bármit! – Zadorach újra a súlyos asztalra csapott az öklével. – Egy darabját, vagy a jeladót! Bármit, ami megmaradt belőle! Bármit, amivel be lehet azonosítani! Felőlem annak a vadállatnak az ürülékét is idehozhatod, amelyik megkajálta és kiszarta! Vagy a beleit! Mit bánom én! – ordította a vezér indulatosan. – Gorman majd beazonosítja! Ő bármiből beazonosítja.

Wicklund újra fejet hajtott, tudomásul véve a parancsot, majd visszahúzta fejére a sisakját és távozott a szobából. A folyosóra lépve az első, akit meglátott Fontha volt, aki az ajtó mögött a falhoz lapulva rémülten pislogott fel rá, felkészülve a büntetésre, hogy hallgatózott. A harcos semmitmondó tekintettel nézte pár másodpercig a rémült fiatal lányt, majd kifejezéstelen arccal tovább menetelt. Fontha pár, mély lélegzetvétellel igyekezett az ijedtségtől felgyorsult szívverését lassítani. Aztán már fordult is, s előbb sietve szedte a lábát, végül már futott úrnőjéhez.

– Rájöttek, hogy él! – szakadt fel azonnal a lányból, ahogy befordult Rihona szobájába.

– Mit mondasz?

– Zadorach visszaküldi Wicklundot a kapun! – hadarta, levegőt kapkodva Fontha.

– Miért?

– Bizonyítékért! – nyögte a lány fájdalmas arckifejezéssel.

– Wicklundot? – Rihona agya lázasan dolgozott, hogyan és mikor tudna találkozni a harcossal, mielőtt Gorman átsegíti őt a kapun.

– Igen.

– Helyes – motyogta a nő elégedetten.

– Helyes? – ráncolta a homlokát a lány. Nem értette Rihona elégedettségét. A nevezett harcost ismerve Fontha semmi jóra nem számított.

– Igen – bólintott a nő. – Wicklund sokkal tartozik nekem.

– Sokkal?

– Az életével!

Rihona tudta, hogy a harcossal az előtt kell beszélnie, amíg az előkészítőbe nem lép. Onnantól már Gorman folyamatosan ott lesz mellette, és a hatalmas erővel rendelkező mentalista előtt biztos lenne a lebukás még akkor is, ha egy szót sem váltanának.

Fontha kiélezett figyelemmel surrant úrnőjével a folyosókon. Hol előtte, hol mögötte, hogy biztosítsa a terepet, miközben Rihona a katonai blokk felé tartott. Remélte, hogy Wicklundot még a szállásán találja.

A harcos éppen átöltözött a megfelelő ruházatba, amiben elvegyülhet majd Clear Creek-en az emberek között, de megfelelt arra is, amiért küldték. Gond és feltűnés nélkül elfértek benne marokfegyverei, amikre az akció során szüksége lehet. Csak futtában számolta át a kapun túl használt pénzt a tálcában, ellenőrizte az igazolványt, ami hosszabb időre való tartózkodás esetén szintén elengedhetetlen volt.

Kopogtak.

A robosztus férfi habozott ajtót nyitni. Nem várt senkit. Aztán szándékosan elnyomott érzékeit élesre állítva leellenőrizte, ki is a nem várt látogató.

– Mit keres itt? – dörögte, ahogy kitárta az ajtót a nő előtt.

– Beszélnünk kell!

– Nem! Egyáltalán nem kell!

– Mit tudnak pontosan? – a nő erőszakosan tolta bentebb a férfit, aztán sietve csukta maga mögött az ajtót.

– Tökmindegy mit hisznek – dünnyögte Wicklund, közben felvette kabátját, zsebeibe süllyesztette a tálcát és az iratait. – Nem bízik bennem? – A férfi, ahogy szembefordult a nővel tekintetét az aggódó anyának szegezte.

– Tartsa őt életben! Kérem!

– Eddig is megtettem – vágta rá szárazon a robosztus harcos. – Én sokkal többel tartozom magának. – Wicklund egy főhajtással köszönt el a nőtől. – Majd Fontha kopog, ha biztonságosan elhagyhatja a szobát. Őrültség volt ezért idejönnie.

A harcos bár szavakkal keményen dorgálta a fiáért aggódó anyát, de a legmélyebben együttérzett az asszonnyal. Annakidején Rihona segített neki és társának életben maradni, Aldafen hatalmi vágy vezérelte vérontását túlélni.

Igyekezett tudatát kitisztítani, míg végigmenetelt a hosszú folyosón. Pontosan tudta mennyire veszélyes az erős mentális képességekkel rendelkező Gorman. Még a gondolataival is elárulhatja magát Aldafen elsőszámú, legbizalmasabb embere előtt.

Az egykori tekintélyes és tiszteletreméltó klán uralkodót pedig az emberfeletti erőt és kitartást edző önfegyelem, csak még veszélyesebbé tette. Nehéz volt nem gondolnia a családjára, pont most, amikor több napra küldték át oda, ahol éppen menedéket találtak a szerettei. Tudta, hogy a találkozás elkerülhetetlen lesz, és azt is, hogy ő egy pislantással sem árulhatja el magát.

Idegenként kell viselkednie.

Teljesen kiürítette tudatát, mire a terembe ért, ahol már Gorman és Zadorach várt rá.

Csak egy főhajtással fejezte ki tiszteletét és, hogy felkészült a küldetésre. Még Zadorach is átnézte a felszerelését, az iratait. A hadvezér arcán fanyar mosoly jelent meg, ahogy félhangosan olvasta fel az igazolványon szereplő nevet.

– Elárulod és meggyilkolod a vezéred, akinek véresküt tettél és az ő nevét használod álnévnek?! Hidegvérű gyilkos vagy Wicklund, ráadásul pimaszul morbid.

A Giant Wolf katona minden sejtjében érezte Gorman kutakodó letapogató érzékeit, miközben Zadorach beszélt. Tökéletes önuralommal egyetlen egy emléket sem idézett fel magában, csak gyilkos gondolatokkal reagált a vezér, provokáló szavaira. Rezzenéstelen arccal nézett előre a semmibe, miközben az volt előtte, legszívesebben hogyan metszené el felettese nyakát.

– Ne hergeld Zadorach – búgta félig suttogva Gorman, sejtelmes halvány mosollyal. – Az embered a határán van, hogy elvágja a torkodat.

A vezér arcáról lefagyott a gúnyos mosoly, kérdőn nézett a szobormerevségben feszítő katonára. Tudta, hogy Gorman bárkinek belelátott a legbelső zsigereibe is, s csak a nyers igazságot közölte vele.

– Na, menj! Tudod a dolgod! – lendítette a kezét a vezér és kiviharzott a szobából.

A katona pedig ráhagyta magát Gormanra, átadta testét a mentalista tudásának, hogy átsegítse őt a Kapun.

Veronica szótlanul figyelte testvérét, aki a katonaságnál megszokott pedantériával élére hajtogatta ruháit, úgy csoportosította őket az utazótáska köré.

– Csak ennyi cuccot viszel? – kérdezte egy fintorral kísérve a lány, ahogy tekintetét végigvezette az ágyon gondosan egymás mellé pakolt holmikon.

– Jah.

– Wyomingből nem akarsz semmit elhozni?

– Nem – rázta meg a fejét a fiatal alakváltó.

– Gyorsan elhúzod a csíkot – jegyezte meg egy sóhajjal Veronica.

– Túl vagyok a felvételi elbeszélgetésen – rántott a vállán Juan. – Akkor rögtön közölte Zimmer, hogy fel vagyok véve és hétfőn kezdhetek. Van két napom, hogy beköltözzek.

– Van hová?

– Persze! Már az nap néztem albérletet. Kissé még üres a kecó, de legalább a saját ízlésem szerint rendezhetem be.

– Anya mit szólt, hogy nem akarsz visszamenni Wyomingbe?

– Semmit.

– Meg lesz zuhanva – fújta egy fintorral a lány. – Te vagy a mindene…

– Ez nem igaz, Veronica! – Juan dühös pillantással egyenesedett fel a pakolászásból. – Én láttam, hogy mennyire aggódott érted! Apád viselkedése miatt ne őt büntesd!

Veronica makacs hallgatással fordította el a fejét.

Juan húga mellé fészkelte magát, átkarolva a vállát magához ölelte.

– Vigyázz magadra hugi! – testvéri csókot nyomott a lány homlokára. – Ne add fel magad! Ne alázkodj meg, senki miatt!

Veronica csak tüntetőleges hallgatással pislogott fel bátyjára. Pontosan tudta a lány, hogy Juan, Talan Falgautra célzott.

– Ha kompromisszumképes vagy egy kapcsolatban, az még nem megalázkodás.

Juan kutatóan nézett testvére szemébe, szemöldökét kérdőn vonta föl.

– Kapcsolatban?

– Jah.

– Mi van köztetek?

– Annyi, amennyi nekem pont elég – rántott a vállán Veronica.

– Talan Falgaut nem kiszámítható! Nem az, akivel neked normális kapcsolatod lehetne. Ne cseszd el az életed!

– Eddig nem mondtad, hogy utálod.

– Mert nem utálom! Nem erről van szó, hugi! – Juan lendületes mozdulattal állt fel, s elkezdett mindent az utazótáskába pakolni. – Reálisan gondolkodj! Falgaut, a Látó helyébe lépett! Van, fogalmad mivel jár ez? Rengeteg felelősség van rajta, állandó készenlét, döntések. Ez a titulus nem csupán tisztelettel jár, de sok-sok ellenséggel is. Méghozzá nem kispályás ellenségekkel! Elhiszem, hogy most izgalmasan hangoznak a kalandok meg a pörgés, de ha már lesz kiért aggódnod…

– Istenem, Juan! – szakította félbe testvérét az alfanőstény a szemét forgatva. – Hallod is amiket mondasz? Az elmúlt napokban te mennyit öregedtél, tesó? Hová lett belőled a spiritusz? Hová tűnt, az én bevállalós bátyuskám?

– Most is vannak terveim és elhatározásaim! – Juan sokat sejtető mosollyal az arcán vonogatta a szemöldökét. – Éppen életem nagy-nagy projectébe kezdtem!

– Wao!

– Oklahoma pedig nem a világvége!

– Jah! Annyi, mint ide Wyoming, csak éppen a másik irányba. Azért remélem, gyakrabban látlak majd, mint amikor a katonai suliba jártál.

– Ez nem az Akadémia a Kapun túl! – jegyezte meg Juan, s próbálta elviccelni a fekete felhőként felette lebegő kötelezettséget.

– Azzal mi lesz? Elég ijesztő dolgokat hallottam róla – puhatolózott Veronica, hiszen konkrét dolgokat ő sem tudott, de azt látta, hogy elég lázban vannak miatta.

– Oklahoma eléggé nagy népességű város. Simán eltűnök még a keresők szeme elől is, nyugi!

Veronica hangos sóhajjal állt fel, megpaskolta fivére vállát.

– Azt hiszem, neked jobban kell magadra vigyázni, mint nekem! Kérlek, ne nyírasd ki magad! – A nőstény alakváltó, búcsúzó ölelésre bújt testvéréhez. – Vigyázz magadra!

– Te is hugi! – Juan magához szorította a lányt. – És vigyázz az itthoniakra is!

– Mivel csak én maradtam – húzta félre a száját Veronica, de azért volt a hangjában némi büszkeség, hogy végre rá is hárult egy kis felelősség, ahol megmutathatja mire is képes ő. Talán innentől, végre nem csupán egy csitriként kezelik majd.

Robert Dachant most egyedül barangolt az erdőben, kezében hanyagul lóbálva fegyverét. Igazából nagy vadászszándék nem is volt benne, ahogy nekivágott reggel a vadonnak, de munkába menni sem volt kedve. Beteget jelentett, így a hajnali felkelést is kitolhatta a késő reggeli órákra. Előző estéken szinte elverte a kocsmában fizetésének nagy részét, ezért szüksége volt egy kis bevételre, hogy valamennyit visszapótoljon belőle. Tudta, hogy Knowlton - bármit is visz neki -, azonnal fizet érte. Őt viszont soha nem hozta úgy lázba egy-egy vadászat, mint Humistont. Olyan fanatikus, mint Baker és Ochoa, meg egyáltalán nem is volt. Dachant a valódi korától majd tíz évvel idősebbnek nézett ki. Igaz még harminc sem volt, de a kissé ápolatlan szakáll és rendezetlen haj, sokat öregített rajta. Az élet is meggyötörte, bár igyekezett úgy viselkedni, mintha nem törődne semmivel. Nem ismerte a szüleit, s az intézeti társaival ellentétben ő nem is akarta megkeresni őket soha. Sorra azt látta, hogy akik kutatni kezdtek a gyökereik után rendszerint csalódtak. Vagy ők nem azt találták, amire számítottak, vagy őket nem fogadták már el, akik egyébként is lemondtak róluk. Azt tapasztalta, hogy a helyes úton maradni sokkal nehezebb, sokkal fájdalmasabb, és sokszor nem is kifizetődő. Hogy végül gyáva volt-e vagy olykor mégis működött a lelkiismerete, ezen soha nem gondolkodott el, de megmaradt a kisebb stikliknél. Nem nyelte el az alvilág, nem süllyedt el a bűnözés bugyraiban. Azt tapasztalta, hogy a rosszfiúk árnyékában lavírozva jobb a túlélési esélye, mint hősként, az igazság bajnokaként villogni. Így megmaradt örök másodhegedűsnek. S bár néha hangot adott kételyeinek, hogy ezt vagy azt talán nem kéne, de soha nem kardoskodott a saját véleménye mellett. Fejet hajtott és csendben engedelmeskedett.

Most érzett egy kis szabadságérzetet, hogy egyedül barangolt. Nem osztogatott neki senki, semmilyen parancsot. Nem ugratta Humiston és nem iskoláztatta őt Baker sem. Ochoa más kategória volt. Az öreg félelmetes volt számára. Sokszor viselkedett vele nyájasan, máskor meg úgy bánt vele, mint egy kóbor állattal, mintha a kutyája lenne.

Alisha járt a fejében, nem is a vadászat. Míg élt a nő férje, már akkor vonzódott a tőle idősebb nőhöz. Igazából fogalma nem volt hány éves lehetett Alisha, de nem is érdekelte. Sajnálta a nőt, amiért elvesztette a férjét, de legbelül igazán nem is bánta, mert így minden lelkiismeretfurdalás nélkül udvarolhatott neki. Annak idején, amikor a nő bejelentette a férje eltűnését, még ő is részt vett a keresésében. Eleven emlékként élt az is benne, milyen dühösen vádolta azzal Alisha, a rettegett vadászt Ernesto Ochoát, hogy megölte a férjét. Bizonyíték híján, minden maradt a szavak szintjén. Hivatalosan nem indult semmilyen eljárás. A férfit eltűntként kezelték.

Robert sűrűn nézett a nő erdei házának irányába, s belefészkelt a fejébe a gondolat, hogy arra veszi az útját, benéz hozzá. Az özvegy, mindig is kedvesen fogadta. Talán ő volt az egyetlen, aki nem volt vele ellenséges annak ellenére, hogy a nem éppen közkedvelt vadászok társaságával mutatkozott a leggyakrabban. A férfi makacsul reménykedett, hogy egyszer kapcsolatuk túlmutat majd egy szimpla barátságnál, hogy átlépik azt a bizonyos határt. Úgy érezte, Alisha az a nő, akiért meg tudna változni, csupán az egyértelmű viszonzást várta.

Gondolataiból megmagyarázhatatlanul kifinomult érzékei zökkentették ki.

Megtorpant, szinte megdermedt a mozdulatban.

Érezte a ragadozó jelenlétét. Ochoa ezért is szerette magával vinni. Voltegyfajtatehetsége megéreznie a vadakat. A tapasztalt, rettegett vadász mindig úgy dicsérte őt, ha nyomra vezette őket: „Jó kutya!”

Eddig semmihez nem hasonlítható szag kúszott fel az agyáig. Lassan guggolásba ereszkedett és várt.

Nem igazán akart hinni a szemének, amikor a fák között egy tigris alakját látta kibontakozni, ahogy kényelmes ráéréssel lépdelt a sűrűben.

Ilyen nincs! Ez meg mi a fenét keres itt? Egy szibériai tigris! Cirkusz van a közelben és meglógott? – érezte, ahogy szívverése felgyorsult a felfedezéstől. Tekintetével követte a gyönyörű, hatalmas nagymacskát. Némán csodálta a fenséges állatot, aztán egészen más gondolatok foglalták el az elméjét.

Ez minden tekintetben különleges példány! Knowlton, ugyan mennyit fizetne érte? Ha sikerülne elejtenem, Humistont megenné a fene, de úgy lehet még Ochoa is belesárgulna! – Miközben már az anyagi előnyökön járt az agya, óvatosan biztosította ki a fegyverét.

Lövés dörrent az erdő nyugodt csendjében, amit egy tigris fájdalmas és dühös ordítása kísért.

Cody éppen Kuchur lakhelye felé tartott, kezében a megérkezett alkatrészekkel telepakolt dobozzal. Hajtotta a kíváncsiság, amikor felajánlotta unokatestvérének, hogy ő majd elviszi a hallgatag, remeteként élő festőnek a holmit.

Megtorpant, s pár pillanatig csak hallgatózott.

Erre vannak tigrisek? Nathan ezt nem is említette!

Újabb lövés dörrent, s a ragadozó ismét hallatta a hangját.

Cody nekilendült és egyre gyorsabb tempót diktálva indult meg a hangok irányába.

Itt soha nem történik semmi érdekes? Akkor ez mi? – morfondírozott magában az alakváltó, érezte, hogy emelkedik benne az adrenalin.

A következő lövésre már futni kezdett, olyan lendülettel, hogy majdnem a vadász és prédája közé rohant.

A tigris már több sebből vérzett, vonaglott a földön, ahogy még mindig fenyegetően védekezni próbált, míg a vadász - akit Cody ideérkezésekor már látott két másikkal - a sokadik lövést adta le rá. Az állat bal profilján hatalmas karmok okozta seb hegei voltak.

Kuchur!

A felismerés azonnal cselekvésre sarkallta Codyt. Nem érdekelte, hogy a fegyveres férfi meglátta-e őt, felismerte-e, csak az, hogy megmentse a tigrist. Kezéből a földre ejtette a súlyos dobozt, s közben már millió fénypontra robbant a teste, aztán sötét kavargó porfelhővé vált, ami egyre sűrűsödött, míg nem előrobbant belőle hatalmas felbőszült medve alakjában. Dühös, fenyegető ordítással csapott az éppen feléje forduló vadászra, akinek a döbbeneten kívül másra nem volt ideje.

Cody nem akart gyilkolni, csak határozottan harcképtelenné tenni a férfit. Karmai mély sebeket vájtak Dechant vállától végig a karján, a kézfejéig, ahogy kiütötte kezéből a fegyvert. Aztán kiengedve a hangját, csapkodva tovább menetelt felé. A férfi fegyverét vesztve rémülten hátrált a felbőszült állat elől, majd futásnak eredt. Hátra sem nézett, úgy vert a szíve, hogy majd kiszakadt a mellkasából.

Ki volt ez? Esküszöm ember volt! Egy pillanatra láttam! Aztán a nagy sötétségből az a medve! – zakatolt az agyában, miközben rohant, s az sem érdekelte, hogy az ágak csapkodták, néha beleakadtak a ruhájába, meg-megszaggatva, csak minél távolabb jusson. Fogalma nem volt meddig futott így az eszét vesztve, mire végre lassított s a levegőt kapkodva támaszkodott a térdeire, ahogy megállt.

– A rohadt életbe! – lihegte. – A büdös, rohadt életbe! Ez meg mi volt?!

Nem is értette, hogy nem harapta el az állat a torkát, hiszen közvetlen közelről látta a hatalmas állkapcsát, ahogy fenyegetve tárta szét a pofáját.

Nem akart megölni. Csak elzavarni. A tigrist védte – konstatálta, miközben végignézett véresre szabdalt karján. A karmok nyomán, cafatokban lógott rajta az anyag és a bőre. A fájdalma egyelőre eltörpült az ijedtség és az izgalom mellett. Még a füle is zubogott zakatoló szívétől, ahogy felgyorsította ereiben a vér áramlását. Érezte, hogy gyengül, szédült, ami együttes hatása volt a vérveszteségnek és a kimerítő futásnak. Tisztában volt vele, hogy nem tud lemenni a kisvárosba, annyi ereje már nincs. Vérző sebbel, eszméletlenül pedig nem fogja megélni a holnapot az erdőben. Térdeire rogyva Alisha háza irányába pislogott.

Odáig talán elvonszolom magam – gondolta, s feltápászkodott. Lassú léptekkel indult meg a nő kis erdei háza felé.

Eközben Cody a sebesülten pihegő tigris sebeit vizsgálgatta.

– Érti, amit mondok? – kérdezte az állat szemét figyelve, aki makacsul nézett a semmibe, mint aki még mindig a személyét próbálná titkolni. – Tudom, hogy maga az, Kuchur – folytatta Cody. – Mennyire érzi magát erősnek? Lábra tud állni, vagy segítsek…

A hatalmas állat nem várta meg, hogy Cody befejezze a mondatát. Remegő izmokkal küszködte fel magát, mellső lábaira támaszkodott.

– Makacsságból nem kell bizonyítania semmit – ingatta a fejét a fiatal medve alakváltó, látva a remegő, bizonytalan mozdulatokat. – Fel tudom vinni…

Kuchur vett egy utolsó lendületet és lassú léptekkel megindult. Néha megroggyant egy-egy mozdulatnál több sebből vérző lába, de nem állt meg, hátra sem nézett megmentőjére.

Cody egy hangos, megadó sóhajjal vette tudomásul a tigris döntését, kezébe vette az alkatrészekkel teli dobozt és követte a remete alakváltót.

Alisha a kandalló előtt dudorászva fonta eladásra szánt sokadik kosarát. Ez is megélhetésének egyik forrása volt. Mint a gyógyteák, amiket kiszárítva árult, és amiknek szintén nagy keletje volt a környéken. Tisztelték a nőt kitartó erejéért, önállóságáért, bátorságáért, hogy férje eltűnése óta egyedül élt az erdei házban. Nem költözött be a kisvárosba az emberek közé, ahol lényegesen kevesebb veszélynek lett volna kitéve és a civilizáció is kényelmesebb megélhetést biztosított volna neki. A házát viszont többnyire elkerülték. Otthonába nem kereste fel senki. Egyre több szóbeszéd kezdett felröppenni, rebesgették, hogy vigyáznak rá a vadak. Bármit is szerettek volna tőle venni, akkor keresték meg, vagy szólították le, ha bement a városba vásárolni ezt-azt. Több néven is emlegették. Füvesasszony, fehér boszorkány. Soha nem állította, hogy bármilyen képessége lenne, egyszerűen csak szerette és ismerte a természetet, a növényeket és azok gyógyító hatását.

Kortalan nő volt, egyszerű, de tiszta szépség sugárzott róla. Hosszú sötét haját mindig szigorúan kontyba hordta, s bár hihetetlenül sötét, hematit-fekete szemei voltak, azokból határozottság és őszinte nyíltság áradt.

Megállt a mozdulatban, ahogy hallotta a bizonytalan léptek zaját közeledni az ajtaja felé. Meg-megreccsent egy száraz vessző az avarban, amit hangos szuszogás kísért. Nehéz cipő talpa csusszant a tornác falépcsőjén, recsegve nyögött a korlát.

Alisha óvatosan engedte le a kezéből a félkész kosarat, lassan felállt. Tekintetét le nem vette az ajtóról még akkor sem, amikor a kandalló felől leakasztotta férje rámaradt vadászpuskáját. Töltve volt, mint mindig. Az asszony, célzásra készen várta a hívatlan vendég belépését az ajtón. A nehéz faajtó majd beszakadt, ahogy Dechant bezuhant rajta. Már csak egy erőtlen nyögésre futotta a férfitől, ahogy elterült a padlón.

– Édes Istenem! – szakadt fel a nőből, s a puskát a kosár mellé engedve pár lépéssel a sebesült férfi mellett volt. – Robert! Robert! – szólogatta, közben belökte az ajtót. Paskolta a férfi arcát, a karmok mély nyomát vizsgálgatta Dechant véres karján. Arcán megfeszültek az izmok, hiszen nagyon is jól ismerte egy medve támadásának nyomait. Eltűnt férje ugyanis egy medve alakváltó volt.

– Robert! Mi történt? – próbálta újra és újra magához téríteni a férfit. – Robert! Hallasz? – Mivel nem kapott semmi visszajelzést, a kandalló elé húzta a magatehetetlen vérző testet és hozzáfogott ellátni a sebeit. Aztán amikor elkészült, betakarta a sebláztól verejtékező férfi testét, óvatosan párnát rakott a feje alá. Levest tett a tűzhelyre melegedni, teavizet forralt.

A szabálytalanná vált légzés, a mély sóhaj, árulkodó jelei voltak, hogy Dechant kezdett eszmélni.

– Robert? – szólította meg a férfit melléje kuporodva Alisha.

– Kaphatnék vizet? – suttogta Dechant, pislogva nyitotta a szemét.

– Persze! – bólintott a nő s azonnal eleget is tett a sebesült kérésének. – Mi történt?

– Vadásztam – nyögte Robert egy fájdalmas fintorral. Most már jobban érezte a fájdalmat, mint akkor, amikor még menekült és dolgozott benne az adrenalin.

– Medvére?

– Nem – ingatta erőtlenül a fejét a férfi. – Egy tigrisre! – mondta ki szinte csodálattal.

Alisha szemei elkerekedtek, még a légzése is kihagyott.

– Mire?

– Tudom, hogy hihetetlen – húzta erőtlen félmosolyra a száját a vadász. – De komolyan Alisha! Egy hatalmas tigris volt! Gyönyörű! Elhiszed?

– Megölted? – szakadt fel a nőből. Tekintete rémülté vált, ahogy hallgatta a vadászt.

– Nem. A semmiből ott volt az a medve. Nekem rontott.

– Egy medve? A semmiből?

– Esküszöm ember volt, Alisha! Láttam, hogy ember volt! – Robertet az emlékezés újra izgalomba hozta, egyre szaporábban vette a levegőt. – Olyan gyorsan történt minden. Egy pillant volt az egész. Ott állt valaki, aztán fény, meg sötétség és nekem támadt az a medve – hadarta el az eseményeket Dechant. – Olyan volt mintha a tigrist védte volna.

– Magas lázad van – állapította meg a nő, a férfi arcára, homlokára tapasztotta a tenyerét. – Melegítettem neked levest. Enned kell! Csináltam teát. Fel tudsz valamennyire kelni? Segítek neked. Az ágyon kényelmesebb lesz.

Robert kelletlenül bólintott s igyekezett minden erejét összeszedni, hogy ne a nőnek kelljen erőlködnie, ahogy az ágyhoz kísérte őt. Szinte hagyta a testét a lényegesen puhább fekhelyre zuhanni.

– És te?

– Nagyon kényelmes fotelom van, hidd el – mondta halvány mosollyal a nő, miközben eligazgatta a férfi testén a pokrócot. – Máskor is aludtam már el benne.

– Kitúrlak az ágyadból… – morogta az orra alatt Robert szégyenkező pillantással.

– Csend legyen! – Alisha gyengéd korholással fojtotta a férfibe a szót, miközben tálcára pakolta a levest és a teát.

– Nagyon köszönöm! – suttogta a férfi, aztán engedelmesen elfogyasztotta a levest, majd lassan kortyolgatva megitta a forró teát is.

Alisha visszakuporgott a kandalló elé és folytatta félbe maradt munkáját.

A tűz fénye táncolt a falakon, megnyugtató meleg árnyalattal vonta be a szobát, halk pattogása elnehezítette Dechant szemhéját. Megtette a hatását az ízletes leves és a forró teakeverék is. Hamarosan egyenletes szuszogással mély álomba szenderült a férfi.

Alisha aggódó gondolatokkal a fejében indult meg a szürkületben, s vágott neki az erdőnek, hogy lássa Kuchurt.

A hallgatag, magának való, remete módjára élő alakváltót, aki mindeközben már a második töltényt piszkálta ki a testéből. Cody némán asszisztált a férfinek. Hol az olajmécsest tartotta neki, hol a vízzel teli lavórt, amit már megfestett a vér. Szótlanul figyelte, ahogy Kuchur sokadjára húzta meg a Vodkás üveget.

– Segíthetnék…

– Nem kell – horkant fel az alakváltó, határozottan le is zárva a beszélgetés lehetőségét is. Cody viszont makacs volt.

– A lapockájánál is van egy, azt nem éri el – motyogta kissé szemtelen éllel a fiatal alakváltó, amire Kuchur csupán egy gyilkos pillantással válaszolt. Miután végzett a harmadik golyó kivágásával is, a kés lapját felforrósítva elégette a vérző sebet.

Ismételten meghúzta a Vodkát, majd váratlanul Cody felé nyújtotta a vadászkést.

– De ne sokat tökölj vele kölyök, mert elvágom vele a nyakad – morogta enyhe akcentussal a férfi, azzal hátat fordított Codynak. A fiatal alakváltó most hasznosíthatta mindazt, amit szüleitől megtanult a Menedékházban. Miközben nekilátott a beavatkozásnak, eleven emlékként pergett le előtte, hogy hányszor segédkezett ilyen és ehhez hasonló eseteknél hol az anyának, hol az apjának. Kuchur bár nem mondta, de tekintetében ott volt a néma elismerés, amikor Cody végzett és visszavette tőle a vadászkést.

Cody nem is remélte, hogy a tigris bármit is meg fog köszönni. Neki pont elég volt, amit az alakváltó szemében látott, amikor tekintetük találkozott.

Kopogtak.

Határozott kopogás volt, amit nyilván Kuchur már ismerhetett, mert arca megváltozott. Vonásai megenyhültek, s mielőtt reagált volna rá, magára kapott egy inget, mintha ismerve az érkezőt, takarni akarta volna előtte a sebeket.

– Igen?

Alisha aggódó arccal lépett be az ajtón. Szapora légzése elárulta, igencsak siethetett. Tekintetében kavarogtak az érzések, ahogy Codynak szegezte. Nem ismerte a fiatal férfit, eddig soha nem látta, de arra azonnal rájött, hogy bizonyára ő volt a medve, akiről Robert Dechant beszélt.

– Dunkin – morogta az orra alatt Kuchur. – Nem olyan rég érkezett.

– Codyac Dunkin vagyok. William Dunkin a nagybátyám – hadarta Cody bemutatkozásképpen.

– Alisha Salinas – mondta a nő biccentve, majd figyelme Kuchur felé irányult. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a férfi kerülve a nő aggódó tekintetét már válaszolt is.

– Nincs semmi bajom – morogta.

Alisha végignézett a szanaszét hagyott eszközökön.

– Igen, látom.

– Honnan tudtad meg?

– A házamig jutott el Dechant – mondta kurtán a nő, tekintete hol Kuchurra, hol Codyra siklott.

– Nem bántottam – jelentette ki nyersen Kuchur.

– Én voltam! – ismerte be sietve a támadást Cody.

A tigris váratlanul és hevesen kelt a védelmére:

– A kölyök sem akarta bántani! Ha meg akarta volna ölni, már nem élne!

– Tudom – bólintott Alisha.

Codyt őszintén meglepte, hogy Kuchur ilyen vehemensen kipártolta őt. Erre számított a legkevésbé. A nő hangjában és tekintetében sem volt semmi vádló.

Pár másodpercig közéjük ült a feszült csend, s Cody jobbnak látta távozni. Nem akart tovább zavarni, s különben is úgy érezte ő most csak fölösleges harmadik.

– Akkor én mentem – mondta egy mély lélegzetvétellel, s automatikusan nyújtotta a kezét Kuchur felé. Az alakváltó nem fogadta el azonnal a jobbját, de végül kelletlenül kezet fogott az ifjú medvével. Cody illedelmesen biccentett a nő felé egy „Viszlát” kíséretében, aztán megindult az ajtó felé.

– Az alkatrészeket a sarokba tettem – mondta mielőtt becsukta maga mögött.

– Mi történt? – törte meg a csendet a nő.

Kuchur csak rántott a vállán, közben elkezdte begombolni az ingjét. Alisha gyengéden a férfi kezére tette az övét, megállítva a mozdulatban.

– Ne végezz félmunkát – ingatta a fejét a nő. – Látom, amit látok – sóhajtotta, ahogy tekintetét körbevezette a véres eszközökön.

– Gyorsan gyógyulok – makacskodott a férfi.

– Tudom – mosolyodott el Alisha. – De talán attól még nem sérül nagyon a férfiúi büszkeséged, ha elfogadod a segítségem.

Kuchur kényszeredetten, suta mozdulatokkal vetette újra le az ingjét és hagyta, hogy a füvesasszony befejezze a sebek lekezelését.

– Dechant nagyon megsérült? – érdeklődött Kuchur, miközben tekintetével követte a nő gyakorlott mozdulatait.

– Első látásra elég csúnya volt. De fogja tudni használni a kezét.

– Mit mesélt?

– Sokkolta, hogy olyat látott, amit eddig soha nem tapasztalt. Látta a Dunkin fiút, alakot váltani.

– Felismerte a kölyköt?

Alisha egy mély sóhajjal megrázta a fejét.

– Azt mondta csak egy pillanatra látott egy emberi alakot, aztán fényt, sötétséget és már csak a támadó medvét.

– Te tudsz hatni rá – Kuchur tekintetét a nőnek szegezte. – Győzd meg, hogy hallgasson a történtekről. Ha erről Ochoa tudomást szerez, vadászni fog a kölyökre!

– Tudom – bólogatott Alisha, szemében nyugtalansággal. – De én érted is aggódom, Kuchur! Lázba hozta őt a tigris is, nem csak az alakváltás, amit látott. Felismerte, hogy a medve tudatosan védte a tigrist! Szerinted csak a medvére fognak vadászni? Célpont leszel Kuchur! Nem akarom még egyszer… – Elcsuklott a nő hangja, szeme fátyolos lett, elkapta a tekintetét, hogy az alakváltó ne lássa a könnyeit. Az évek során, tagadhatatlanul közel kerültek egymáshoz érzelmileg, bár ezt nyíltan soha nem mondták ki egymásnak.

Kuchur kézfejével végigsimította Alisha arcát, gyengéden emelte meg az állát.

– Ne aggódj, tudok magamra vigyázni.

– Mi a fenét kerestél idelenn, ebben a formádban?! – fakadt ki a nő, s dühösen bokszolt a férfi mellkasába.

Kuchur nem válaszolt, csak szótlanul nézett a sötét, kérdőn rámeredő, aggódó szempárba.

– Haza kísérlek – jelentette ki egy hangos lélegzetvétellel a férfi.

– Mi van ha Ochoa…

– Eszemben sincs egyedül visszaengedni téged! – Kuchur hangja ellentmondást nem tűrőn szinte dörgött. Felvette ingjét, egy kötött pulóvert.

Alisha közben tekintetét végigvezette a már ismerős falakon, s sokadjára ragadt le a gyönyörű nősténytigrist ábrázoló festménynél. Pontosan tudta kit ábrázol a kép, hiszen amikor a férfi Nez Perce-re érkezett és befészkelte magát a düledező fakunyhóba, többszöri véletlen találkozásuk után, lassan de megnyílt neki az alakváltó. Sokat beszélgettek. Alisha tiszteletben tartotta a szeretett nő emlékét. Ugyanúgy, mint Kuchur az ő férjéét. Egymás lelki támaszai lettek, de egy határt nem léptek át. Bármikor megtehették volna, hiszen magányosak voltak mindketten. A másik iránti tisztelet, vagy a visszautasítástól való félelem, vagy nem akarták újabb lehetséges fájdalmaknak kitenni a másikat? Soha nem beszéltek róla. Viszont pontosan érezték egymáson, hogy mennyire aggódnak a másikért, és azt is, hogy hányszor választotta el őket talán csak egy lehelet, hogy átlépjék azt a bizonyos határt.

Teljes némaságban tették meg az utat Alisha házáig. Bár nem beszélgettek mégis lelkükben megnyugodtak, ahogy átsétáltak a holdfényes csillagos éjszakában az erdőn. Néha elkapták egymás pillantását, összemosolyogtak, de nem szóltak egy szót sem.

Csak a szemük beszélt.

Az pedig mindennél többet elárult egymásnak.

Kuchur búcsúzásképpen szorosan ölelte magához a nőt, aki szinte elveszett az oltalmazó karokban. Hosszan tartották így egymást, némán összebújva.

– Vigyázz magadra! – suttogta a nő, ahogy kényszeredetten kicsúszott az alakváltó karjaiból.

– Te is! – morogta az orra alatt Kuchur.

– Most nem leszek egyedül – mosolyodott el Alisha. – Itt ragadt Dechant. – fejével a ház felé biccentett.

– Nem bízom benne – jelentette ki szárazon a tigris.

– Hidd el, ő soha nem bántana engem – vette védelmébe a férfit az özvegy. – Ne aggódj miatta.

Kuchur nagy levegőt vett, mintha készült volna még valamit mondani, aztán hangosan fújta ki, magában tartva gondolatait.

– Valami baj van?

– Nem, semmi – ingatta a fejét a férfi. – Aludj jól! – Homlokon csókolta a nőt, aztán már gyorsan fordult is és indult.

Alisha addig állt még az ajtóban, tekintetével követve a távozót, amíg el nem nyelte szeme elől a sötétség.