TALAN - 26 - Vadászból őrző

Rendezgette az asztalon a McNultytól kapott anyagokat. Volt pár olyan, amit nem ismert, de azokról részletes leírást és információt adott a klán vezér. Megkapta a szükséges paramétereket, az ismeretlen szerek keverési arányait, és az elengedhetetlen tudnivalókat az igen erős, alakváltó farkasokról, akik zavarodott állapotba kerültek bármilyen okból. Hogyan reagálhat a szervezetük az altatásra, milyen dózisra van szükség, hogy üssön, de ne öljön… stb. Talan gondosan méregette ki, ötvözve a saját tapasztalatát és tudását a McNultytól kapott instrukciókkal. Az eredmény érdekében nem volt más választásuk, mint megbízni egymásban. Talan csak annyit kért a klán vezértől, hogy ő a hátérben akar maradni. Nem babérokra vágyik, csupán nyugalomra, hogy hagyják őt békén. Csak addig akarja meghúzni itt magát Clear Creek-en amíg Grimmet személyében el nem jön hozzá a megérdemelt büntetése minden hibás döntéséért, amit hozott és tett eddigi életében.

Megmozgatta ujjait, pár másodpercig némán nézte a vágás nyomát, ami megmagyarázhatatlan módon megmaradt vörös csíkként kettészelve a tenyerét.

Mibe csöppentem? – futott át az agyán, nagyot sóhajtott, aztán hangosan fújta ki a levegőt. A fejét ingatva, saját maga döntését sem hitte el, hogy mit vállalt be. Nem ismert önmagára. Nem érezte a makacs dacot, a dühöt. Higgadtság és nyugalom uralta, megfontolt következetesség. Aggodalom volt benne, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy azt eltervezték, a legkisebb hibalehetőséget is igyekezett kizárni. Hirtelen indulatát, az akaratos tűzet, a lobbanékonyságát valahol, valamikor elvesztette.

Megöregedtem? Kiöregedtem? Mi lett velem? – A belévillanó gondolatok mély barázdákat rajzoltak homlokára. Letett mindent a kezéből az asztalra, tekintetét végigvezette fegyverein, a kikutyult szereken, kimért adalékokon, aztán túlnézett az ablakon a semmibe. Megmagyarázhatatlanul fátyolos lett a szeme. Először jutott eszébe, hogy most úgy érzi, tudna mit kezdeni az életével!

Mégis jó lenne még élni!

De az esküje kötötte, ami nála mindenekfelett álló volt. Azt, amit magában érzett, az elkötelezettség és az esküje, a megrögzött elve, most szemben álltak egymással. Eszébe jutott Judah. A klán vezér, ugyanezt érezheti! Neki is szemben áll az esküje azzal, amit a vérében érez, amit az ösztöne diktálna, hogy tennie kellene. Talán ezért is érezte magához olyan közelinek a vadász, a zavarodott klán vezért.

– Egy cipőben járunk, Judah McElhanely – sóhajtotta félhangosan Talan. – De neked legalább van egy harmadik lehetőség, esélyed. Megoldjuk haver! Téged hazavárnak! Itt a helyed, öregem! – Határozott, biztos mozdulatokkal befejezte az előkészületeket az íjjakon, leellenőrizte a nyílpuska állapotát, aztán fegyverei fölé támaszkodva elégedetten nézett végig munkáján. – Istenem, adj időt, hogy ezt az egy munkát még befejezzem! – fújta, aztán maga sem tudta miért, csak úgy jött ösztönösen a mozdulat a rögtönzött rövid fohász után; vetett egy gyors keresztet.

A szurdoknál helyezkedett el lesben. Itt többször megfordult már a zavarodott farkas. Úgy gondolta, ha még el is véti a lövést, a rejtekhelyéről akkor sem fogja elriasztani. Mindamellett itt volt egy kis tisztásféle, amolyan szabad terület, jó rálátással. Ideális hely volt, hogy elég közel tudjon kerülni a kábító lövedék célbejuttatásához. Már csak a kitartására volt szükség, aminek Talan egyáltalán nem volt híján. Kivárni, nagyon tudott! Annak, a mestere volt!

Mozdulatlanságba dermedve, célzásra emelt nyílpuskával, tekintetével a terepet, az ágak sűrűjét pásztázta. Látásmódját átengedte állatias oldalának, hogy figyelme sikeresebben támogassa őt.

Megpillantotta, aztán egyre határozottabban kirajzolódott a farkas körvonala a bokrok levelei között. Valamit egyértelműen figyelemmel követett. Pár pillanat és Talan is meglátta az állat érdeklődésének tárgyát: Deant. Éppen felért a szurdokra, ráérősen sétált a széléig, nézte a tájat, aztán guggolásba ereszkedve igazgatni kezdte bakancsának fűzőjét.

A francokat! Ezt a kölyköt is pont most kell, hogy idehozza a fene?! – bosszankodott magában a vadász.

Pillanatok tört része volt az egész, olyan hirtelen történt minden, hogy ideje nem volt Talannak átgondoltan lereagálnia semmit. Az agyáig hatolt a dobhártyaszaggató vijjogás, valami őrült sebességgel tartott feléje, Dean feje felett átsuhanva. Ösztönösen húzta meg a nyílpuska ravaszát, elkerülve a madárral való összecsattanást.

Ahogy a sólyom testébe fúródott a nyíl, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, elnémulva zuhant az avarba. Nem ölte meg, még élt! Sebesülten vergődött, erőtlenül próbálgatta a hangját, a szárnyait.

A farkas rugóként pattant fel a bokrok aljából és egy másodperc alatt elnyelte a sűrű.

– A rohadt életbe! – szívta a fogai között Talan s leengedve a nyílpuskát lassú léptekkel elindult vétlen áldozata felé, felfedve ezzel önmagát. Tehetetlen dühvel csaptak össze fejében a gondolatok.

És ez a taknyos is pont most van itt! – csak egy pillantásra méltatta a buzgó félvér utódot, aki azonnal lefordította válláról a vadászpuskát és nekiszegezte, ahogy Talan a madár felé hajolt.

– Hozzá ne merj nyúlni! – dörögte a félvér McElhanely palánta.

Talant most nem Dean izgatta, az sem zavarta, hogy éppen egy felhúzott puskát szegezett rá. A madár annál inkább! Valahogy érezte, hogy nem egy közönséges szárnyas fetreng az avarban az életéért küzdve. Egy szimpla sólyomnak nem lett volna oka ilyen öngyilkos manőverre! Egyértelmű volt, hogy a madár célpontja a vadász volt.

De ki a madár? – ütött szöget Talan fejében a kérdés.

– Véletlen volt – húzta félre a száját a félvér vadász, s engedelmeskedve a felszólításnak felegyenesedett a madár felől, s csak távolról méregette tovább.

– Látod, ezt elhiszem! – dörögte indulatosan Dean, s a felhúzott puskát folyamatosan Talanra tartva elindult a madár felé, közben fejével intve a vadásznak, hogy ő viszont távolodjon. – Nem a sólymot akartad! – vágta a fegyverrel sakkban tartott szemébe az igazságot az őrző.

Okos gyerek! Csak a fene vitt volna el, hogy épp itt voltál! – bosszankodott magában Talan, miközben gúnyos félmosollyal állta a rá szegeződő szúrós, gyilkos tekintetet. Egy szóval sem kívánta cáfolni az igazságot, inkább úgy döntött egyelőre visszavonulót fúj. Hátrált pár lépést. Dean viszont egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezéből a nyílpuskát és határozott, dühös mozdulattal a közeli fához csapta. Recsegve tört, pattogva repültek szanaszét a darabjai, ami pedig megmaradt a félvér alakváltó kezében, a vadász elé dobta a földre. Talannak gombóccá ugrott a gyomra, ahogy látta egy pillanat alatt megsemmisülni sajátkezű munkáját, amit nagy gondossággal készített még annak idején a Pádisban.

– Takarodj! – förmedt rá Dean. – Ha még egyszer meglátlak az erdőben, állateledelt csinálok belőled, és nem fog érdekelni, hogy van-e nálad fegyver, vagy nincs!

– Fegyvertelen emberre támadnál? – Talan próbált időt nyerni, sűrűn pislogott a vergődő madár felé.

– Ha te nem tartod be a szabályokat, én sem fogom! – vágta rá a vadőr segéd.

A cél újabb megalkuvásra kényszerítette a vadászt. Tekintete a sólyom és a rá fegyvert fogó ifjú titán között szánkázott. Döntött.

Magasra emelve a kezeit jelezte, hogy nincs nála több fegyver, majd lassú óvatos mozdulattal szétnyitotta kabátját, letolta válláról, így szabaddá téve, jól láthatóvá a rúnáit.

– Ha már ilyen ügybuzgó vagy, együtt is működhetnénk – próbálkozott baráti hangnemben Talan. Az igazság feltárásával viszont nem éppen azt érte el Dean McElhanelynél, amire számított. Az ifjú tekintetében undor és felháborodás sütött, elszántabban markolta meg a fegyverét.

– Én olyannal nem működöm együtt, aki az őrzők szégyene! – sziszegte, szeméből sugárzott a gyűlölet.

Nem farkas ez, hanem egy tapasztalatlan tacskó! – dühöngött magában Talan, kezdte elveszteni türelmét, higgadtságát, de igyekezett visszafogni magát a békés rendezés érdekében.

– Ugyan már! Honnan tudnád te mi egy őrző feladata?!

– Talán, mert én is az vagyok?

Talan tudta, hogy attól, hogy valaki félvér, még nem biztos, hogy őrző is. Megtapasztalta.

– Ezt bárki mondhatja – rántott a vállán a vadász.

– Dean McElhanely a nevem! – szegte fel állát büszkén a fiatal félvér. – A rúnáim meg a seggemen vannak, szóval megcsókolhatod!

Talan nem titkolt szánalommal mérte végig a buzgó McElhanely utódot, miközben mindenféle gondolat cikázott a fejében, de a tisztelet az ifjú őrző iránt a legkevésbé sem szerepelt közte. Állkapcsán a tehetetlen dühtől megfeszültek az izmok.

Ezzel egyezkedni? Beszélni? Szerencsétlen idióta! Hol vagy te még attól, hogy őrző legyél?! – A kavargó gondolatoktól, érzésektől Talan sötéten húzta össze a szemöldökét, úgy szemezett Deannel.

– Takarodj, amíg hagylak elmenni! – hördült rá a fiatal félvér.

Kevés vagy te ahhoz, avval a fegyverrel meg pláne, hogy én megdögöljek kis titán! – Talannak nagy-nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne formálja szavakká a gondolatait és ne vesse oda az ifjú, buzgó őrzőnek. Tekintete újra a madárra siklott, aki egyre erőtlenebbül küzdött az életért. Tisztában volt vele, ha húzza a vitájukat, azzal a sólyom túlélési esélyeit nagyban csökkenti.

A bölcs visszavonulás mellett döntött. Hátrálni kezdett, majd mikor már takarták a fák fordult és futásnak eredt, hogy mielőbb visszaérjen a Menedékházba.

Ki akarta tisztítani a gondolatait, csillapítani tehetetlen dühét.

Megmagyarázhatatlan módon aztán mégis Amarion barlangja felé vette az irányt. Ott aztán kiengedte magából minden indulatát. Random módon dobálta a testét a sziklafalnak, s csak ki tudja mennyi idő elteltével döbbent rá, hogy mit is művel. Elárasztotta a kudarc és a szégyen érzése. Érzelmileg újra a gödör aljára került.

Sötét éjszaka volt már, mikor elindult vissza a Menedékházba, szobája magányába és biztonságába, de egy kis kitérőt téve az ír kocsmáját útba ejtve. Az összes pénzen, ami nála volt, összevásárolt annyi alkoholt, amennyit csak lehetett. El akart tompulni, kikapcsolni az agyát. Közben mégis a madáron járt az esze.

Mi lett a sorsa? Él még? Ki lehetett? Egy vétlent, talán megöltem! Biztos, hogy csak a farkast, vagy Deant akarta megvédeni. A kábító egy alfa farkas adagja volt, nem egy törékeny madáré… – Nem tudta elhessegetni a történtek emlékét, kiüríteni az agyát. Folyamatosan önvádló gondolatok kavarogtak a fejében, miközben a szobájába rendelt vacsoráját várta. Jelenlegi alkoholos állapotában nem vállalta be, hogy vadászással csillapítsa éhségét. Félig el is bóbiskolt már, mikor hallotta, hogy megzörgették az ajtót. Kelletlenül feltápászkodott, igyekezett egyensúlyban tartania magát, ahogy ment ajtót nyitni. Kezdett hatni az elfogyasztott alkohol.

Kinyitotta az ajtót, s csak tompán konstatálta, hogy megérkezett a vacsorája. Kintebb tárta Jali előtt, s már fordult is, indult előtte, hogy csináljon valami helyet az üres üvegekkel túlzsúfolt asztalon.

– Kerülj beljebb – motyogta szinte csak magának, miközben az arcát dörzsölte, meg-megrázva a fejét, amivel próbált valamelyest ocsúdni az alkoholos kábaságból.

Szégyenkezve pislogott néha oldalra, a nőre, ahogy összekapkodta az elfogyasztott italmennyiség bizonyítékát az asztalról. Tekintete aztán megakadt Jali vállgödrén a friss kötésen. Mellbevágta a felismerés, s pillanat tört része alatt ki is józanította. Összekuszálódtak a gondolatai.

Sólyom? Nem farkas? Hogyan? Nem Ginty lenne az apja? Vagy egy sólyom az anyja? – rengeteg kérdés tódult Talan fejébe.

– Meg mertem volna esküdni, hogy egy farkas van benned – morogta, arcát józanodva törölte a karjába.

Jali némán csúsztatta a tálcát a szabaddá tett asztalra, aztán elindult az ajtó felé. Talan tekintetével követte, torkát szorította a fájdalom, annyi mindent mondott volna, de beléakadtak a szavak.

– Sokszor nem minden az, aminek látszik – mondta csendesen a fiatal nő, ahogy visszafordult félúton.

– Nem téged akartalak… – kezdte Talan, szinte nyögte a szavait.

– Senkit nem kellet volna! – támadt neki váratlanul, indulatosan kifakadva Jali. – Van képed a fajtádra vadászni? Hogy van képed őrzőként eladni magad?!

Talanban összecsapott a múlt, s az, amivel mindig is szembesült. Bármit akart jól csinálni, valahogy mindig kudarc és megszégyenülés lett a vége. Az esküje az anyjának, a segíteni akarás, jót cselekedni… Marták a könnyek, inkább lesütötte a szemét és elfordította az arcát.

– Mire legyek büszke? – motyogta. – Az apámra, aki megerőszakolta az anyámat? – Tekintetét a nőre emelte, dühös szégyennel nézett a szemébe. – Az anyámra, aki meg sem akarta, hogy szülessek? Undorodott tőlem, attól a pertől fogva, hogy megtudta, nincs már más választása, meg kell szülnie! – Az utolsó szavakat már ordította. Az üvegeket dühösen vágta random módon a falhoz. Nem célzott. Repültek a kezéből szanaszét, hangos csörömpöléssel törtek darabokra.

– Akkor keresse meg az apját, és nyírja ki őt. Ne olyanokra vadásszon pénzért, akiket nem is ismer – Jaliyah megvetéssel dobálta felé a szavait. – Honnan tudhatja, hogy megérdemlik-e a halált?

Talan újabb üveget húzott ki az asztal melletti rekeszből, már bontotta is, ahogy egyenesedett fel vele. Hanyagul dobta el a kupakot a bontóval együtt, aztán a szájához emelte, azt sem bánta, hogy vékony csíkban kifolyt a szája szélén, végig a nyakán, foltot hagyott atlétatrikója elején is. Egy húzásra kiitta az üveg tartalmát, majd lehajtotta a fejét, ujjait az üvegre fonta, forgatta a kezei között.

– Ne haragudj. Sajnálom – morogta elrekedt hangon. Megköszörülte a torkát, s ahogy Jalira nézett, tekintetében őszinte megbánás volt.

– Még élsz – vetette oda neki a fiatal nő, miközben már elindult az ajtó felé, de nem nézett hátra. – Eldöntheted, melyik oldalt választod.

Talan némán, keserű szorító érzéssel a mellkasában nézte, ahogy becsukódott az ajtó Jali mögött. Tudta, hogy hangszigeteltek a szobák, így úgy engedte ki fájdalmát egy ordításban, ahogy az a torkán csak kifért.

Talan miután aludt egyet, úgy döntött, nem adja fel. Az első elbaltázott próbálkozás nem fogja eltántorítani az adott szavától. McNultyval megegyeztek, és ő tartani fogja magát az esküjéhez.

A zavarodott farkas ott van, ahol Jali! Akkor innentől Jali árnyéka leszek, és akkor tuti, hogy még egyszer nem fogok véletlenül sem ártani a lánynak, mert mindkettő egyszerre lesz a szemem előtt! – A vadász fejében újabb tervek születtek. Még leellenőrizte nyílpisztolyát, a kábító lövedékeket, aztán kabátja alá rejtette. Az ablakhoz lépett, onnan figyelte az erdősávot, ahol most nem látta a várakozó farkast. Tudta, hogy Jali hamarosan végez a műszakjával, ő pedig felkészült, hogy kellő távolságból követni fogja.

A lány nem haza ment, hanem a szurdokhoz, ahogy azt Talan gyanította. A vadász jóval odébb az érzékhatárokon túlról figyelt és várakozott a megfelelő pillanatra. Nem akart közelebb merészkedni, nem becsülte alá a fiatal őrző képességeit. Jali már bizonyított, hogy rendkívüli teremtés. Nem csupán farkassá, de sólyommá is át tud alakulni, nem teríti le egy alfának szánt dózis, és tiszteletet érdemelt a kitartása és bátorsága is. Bár megrögzött makacssága miatt nem igazán tudott tárgyalni a lánnyal, de ezt betudta az őrző fiatal korának, hiszen ő maga sem volt különb, amikor a fehér vadásztól tanult. Talannak immár volt plusz több mint tíz év tapasztalata, ami érettebbé tette őt. Most pedig volt ideje, ahogy a megfigyelőállásában gubbasztott, hogy szabadjára engedje gondolatait, és annak puzzle-darabkáit összepakolgassa. El kellett ismernie, hogy első találkozásuk óta - amikor legszívesebben a torkának is ugrott volna -, a lány határozottan kivívta a vadász tiszteletét és csodálatát.

Talan minden izma megfeszült, érzékei élesre állítódtak, ahogy meglátta a peremnél ücsörgő lány mögé lépdelni a farkast. Az állat, Jali tarkóját szimatolva megállt, ő pedig hátradőlve átkarolta a nyakát, és mosolyogva köszöntötte:

– Szia!

A farkas megkerülte s letelepedett mellé.

„– Judah szenved.”

– Tudom. Segíteni szeretnék neki.

„– Csak szeretnél, vagy akarsz?”

– Akarok! – vágta rá határozottan Jali.

„– Nem akar élni. A mai napig meg akar halni.”

Szóval meghasadt, kettészakadt a személyisége. A benne lévő farkas igyekszik az esküjéhez tartani őt, a zavarodott alakváltó viszont meg akar halni – morfondírozott magában Talan, miközben kihallgatta őket.

– Te vigyázol rá?

 „– És egyre nehezebb.”

– Te vagy benne a farkas, igaz?

„– Ha akkor éjjel nem kerekedem felül, mindketten elpusztultunk volna.” – A farkas mesélni kezdett. „– Makacs lelke van, és mérhetetlen erő, kitartás hajtja.”

– Csak rossz irányba hajtja.

 „– Követni akarja a társát és a gyermekét. Ha kiengedném, azonnal megtenné.”

– És ha élne a fia?

Ügyes kislány! – csillant fel Talan szeme, s várta a reakciót a farkas részéről.

„– Ez, csak egy „ha”! Ezzel nem szabad játszani! Még mélyebbre taszítja, ha ez csak egy mézesmadzag”

– Dean McElhanely. A fia!

Gyerünk! Helyes! Adagold neki! – biztatta magában a fiatal nő törekvését a vadász. Szinte minden izma belefeszült a drukkba.

– Segíts nekem! Te talán meggyőzheted, vagy legalább meghallgat. Nem? Mond meg neki, hogy él a fia! – folytatta kitartóan Jaliyah.

A farkas megdermedve, meredten nézett a lányra.

– Még Dean sem tudja, de beszélek vele! Találkozniuk kell! – Jaliból egyre lelkesebben jöttek a szavak.

A farkas váratlanul hátrébb ugrott, megrázta magát. Hol leszegett fejjel a fiatal őrzőre villantotta veszélyes fogait, hol hátrálva topogott, meg-megrázta fejét.

„– Fuss!” – hallotta Talan a rövid, utasító parancsszót, amire azonnal reagált ő is.

Jali közvetlen veszélybe került! – hasított belé, s ezzel együtt a védelmező ösztöne is felszínre tört.

Nem érdekelte, hogy lelepleződik-e vagy sem, minden izma belefeszült, ahogy rugóként pattant fel a bokor aljából.

Jaliyahból már csak annyit látott, hogy hihetetlen gyorsasággal, meglepő ügyességgel cikázva távolodott, aztán elnyelte a sötétség.

Itt az alkalom! – jött a felismerés, azzal célzott és lőtt.

A tombolni készülő farkas teste éppen akkor fordult egy csavart mozdulattal, amivel ki is tért a kábító lövedék útjából. Nem találta el! Arra viszont pont elég volt, hogy felkeltse az állat figyelmét és elterelje a menekülő lányról.

– A francba! – szívta a fogai között, ahogy szembe kerültek egymással és tekintetük összefonódott. – Nem baj! – fújta, s egy mély lélegzetvétellel eldobta a nyílpisztolyt, miután már nem volt ideje újra tölteni. – Így is jó – hazudta magának is biccentve, s pár lépést hátrált, hogy megmaradjon a távolság közte és a vészesen közeledő zavarodott farkas között, aki vörösen izzó szemekkel, fenyegetően elővillantva fogait megmutatta a benne lakozó fenevadat.

Talan egy pillanatra lezsibbadt, tagjait úgy érezte elhagyta minden erő.

Dehogy jó! Már hogy a francba lenne jó?! – kapkodta a levegőt, próbálta összeszedni magát. Bekövetkezett, amitől tartott: szemtől szembeni harcba keveredett a több évszázados, zavart elméjű, farkas klán vezérrel. Veszett morgással, és elszántsággal csapott össze a két fél. Talan kénytelen volt kiengedni magából az állatot, de csak addig a pontig, amíg az erejére szüksége volt. A kontrollhoz, a taktikához, kellett az emberi tudata. Fájdalmas sebeket szerezve, egy ponton túl viszont már nem tudott figyelni az egyensúlyra. Fogalma nem volt mi történik. Néha voltak bevillanó képei, érzések: a kétségbeesett élni akarás a küzdelem, a véres adok-kapok. Aztán a fájdalmak mintha tompultak volna, szinte mellékessé váltak. Sötétség borult rá és elcsendesült minden. Csak halvány sejtése volt, hogy még él, mivel hallotta a saját zihálását. Végtagjai ólomsúlyként érzékelte, ahogy kiterülve feküdt az avarban. Nem csak a saját lélegzetét hallotta. Valaki más is szuszogott a közelben. Erőtlenül billentette a fejét, hunyorgott a sötétben, állatias látásmódját próbálta előhozni. Lassan egyre jobban körvonalazódtak a bokrok, s valamivel odébb - úgy karnyújtásnyira -, egy formátlan kupac, ami legalább úgy pihegett, mint ő.

– Bassza meg! – lihegte, s kelletlenül fordult hasra. Húzta, vonta a kezeit a homloka alá, hogy jobban fel tudja emelni a fejét. Többet akart látni, tájékozódni.

Elsőnek a vészjelzője szólalt meg, hogy ott ahol éppen most, és ahogy vannak, nem maradhatnak. McGinty ha ilyen állapotban talál rájuk, minden kérdés nélkül ki fogja őt belezni. Mindene remegett, ahogy közelebb vonszolta elerőtlenedett testét a szintén véresen ziháló állat mellé.

– Haver! El kell húznunk innen a csíkot! Mit szólsz hozzá? – Belemarkolt a véres bundába, megrázta. – Hogy érzed magad?

Az állat nem reagált, csak lihegett, besötétedett pupillákkal meredt a semmibe és minden porcikája remegett.

– Bassza meg! – sziszegte a fogai között Talan, s közelebb vonta magához a farkast. – Baromi nehéz vagy, hallod?! – Miközben húzta és cibálta betakarta széthasadt kabátjával, ami a verekedés közben kerülhetett le róla s most valamivel odébb hevert. Belecsomagolta, aztán átkarolva magához szorította, fordult vele, haladt és araszolt a csapás felé, ami a vízesés alá a barlanghoz vezetett. Lefelé a sziklákon néha a tehetetlenség törvényével gurultak, bucskáztak alá; a farkas fejét a karjába rejtve, a mellkasához szorítva. Ösztönösen tette, mintha csak a magáét védte volna.

Kimerülve, meggyötörve a harctól, a sebektől és az erőn felül megtett úttól, elterült a barlang hideg kövén. Azért oldalra fordította a fejét, hogy lássa a remegő vezért, felügyelje az önkívületi állapotát.

– Judah! Adahy! – próbálta szólogatni mindkét néven. – Akárki! Hallasz? – óvatosan megrázta, majd tenyerébe vette a csukladozó fejet. Még mindig az a sötét tekintet meredt vissza rá.

– Fasza! – fújta Talan, lassan kiengedte kezéből az állatot. – Most mi a francokat csináljak veled?

Abból indult ki, hogy őrajta segíteni szokott a hideg víz. Így a vízesés alá húzta a farkas testét. Lemosta róla a vért, miközben nyugtatón simogatva túrta a bundáját.

– Átérzem a fájdalmad – motyogta Talan. – A szemem láttára törték el a társam nyakát. Aztán amikor azt hittem örülhetek, mert él és visszakaptam, ő maga mondta a szemembe, hogy szabad vagyok, mehetek a francba. – Félrehúzott szájjal tenyerébe vizet merített, és lemosta vele a saját arcát is. – Engem is köt az esküm. Másé a halálom, pedig én magam is szívesen letenném az életem. Nem is különbözünk mi annyira! Csak te jó helyre születtél. Téged akartak… engem nem. Téged hazavárnak… engem nem. – Elszorult a torka, s úgy döntött inkább hallgat, nem boncolgatja a fájó sebeit. Makacsul beharapva ajkát, némán locsolta tovább, kezével meregetve a pihegő állatra a vizet.

Aztán ruhástól gázolt ő maga is a vízesés aljánál a patakba, hogy megszabaduljon a vértől. Lassan de biztosan, tért vissza belé az erő. Még kifacsartnak érezte ugyan magát, de már mozgásképes volt. Felsőtestén a vezér okozta véres karmok nyomát átmosta a kristálytiszta forrásvízzel, közben átvizsgálta ingjét, kabátját, már ami megmaradt belőlük. A kabát egy vágással gazdagodott, még helyrehozható állapotban volt, de az ing az elkönyvelt veszteségek listájára került.

Visszatérdelt az ernyedten fekvő test mellé, végigsimított többször egymás után a vizes bundán. Már nem remegett, a szeme sem volt már meredten nyitva. Úgy feküdt az állat, mintha csak aludt volna. Talan a karjaiba vette, s bentebb vitte a barlang védelmébe. Többször föléje hajolt, a légzését figyelte, hogy biztonságban magára hagyhatja-e már a farkast. Az alakváltó sebei elég gyorsan záródtak és gyógyultak. A véres harcuknak már csak Talan viselte a nyomait.

– Hát… – szívta a fogai között, mély levegőt véve. Hirtelen nem is tudta, hogyan kezdje a búcsúzkodást, hogyan szólítsa a vezért.

– Kitartás – fújta ki a levegővel együtt. – Vigyázzatok magatokra – motyogta, sután kászálódott fel a mozdulatlan test mellől. Szándékosan használta a többes számot, a kettéhasadt személyiség miatt.

„– Jali?” – hallotta a fejében pár lépés után Talan, mire megtorpant, lassan visszafordult.

– Sikerült elfutnia – válaszolt a félvér.

„– Köszönöm!”

– Nincs mit – mondta kurtán Talan, rántva a vállán.

„– Ki vagy?”

– Senki – mondta rövid gondolkodás után Talan, hangjában kiérződő fájdalommal, aztán fordult s hogy elkerülje a további kérdéseket, sietve, határozott lépésekkel távozott.

Már a Menedékházba vezető úton eldöntötte, hogy Amarion barlangjában fogja magát meghúzni, miután kijelentkezett. Azt pedig, hogy hivatalosan is visszamondja a megbízást, már akkor, amikor túlélte a véres összecsapást a zavarodott klán vezérrel.

A legkevésbé sem zavarta amikor Lawrence McElhanely dühös indulattal, fenyegetőzve szitkozódott a telefonba. Ő higgadtan közölte, hogy befejezte, aztán bontotta a vonalat. Nem volt sem veszteni, sem félni valója. A rúnák, és őrzői státusza, megvédték Lawrence bosszújától. Sőt! Ő volt, aki a megbízásért előállíthatta volna a testvért.

Most viszont már két eskü kötötte Clear Creekre. Amit Semaj Grimmetnek tett és amit McNultynak, hogy megvédi a zavarodott klán vezért, és vigyáz rá.

Némán pakolászta el kopott utazótáskájába a megmaradt holmiját. Épp sajnálkozó pillantással mérte végig kabátján a vérnyomos vágást, amit a klán vezér ejtett rajta, amikor kopogtak az ajtón. Sietve hajtotta a táskába, hogy le ne buktassa őt a ruhadarab. Futtában nézett az órára - megállapítva -, hogy kicsit korán zargatják, még nem volt tíz óra sem. Ahogy kinyitotta az ajtót, szembe találta magát Jalival, aki a friss ágyneművel ácsorgott a küszöbön. Talan ajka halvány mosolyba húzódott a gondolattól, a tudattól, hogy mennyire is bizonyítja ez a gesztus, hogy nem szívesen látták őt a Menedékházban.

– Nem rejted véka alá, hogy minél előbb távol akarsz tudni innen – motyogta, azzal kintebb tárta a nő előtt az ajtót, aztán fordult és visszament az ágyon heverő utazó táskájához.

– Hazudnék, ha letagadnám – vágta rá egy fintorral kísérve a lány. Jali nagy levegőt vett, ahogy követte a vadászt a szoba belseje felé, mintha csak még mondani akarna valamit.

– Mit akarsz?

– Hát nem felfogadni – morogta a fiatal nő, s letette a friss ágyneműt az utazótáska mellé.

Talan épp csak oldalra pillantott rá, a csípős megjegyzésére reagálva, egy tettetett vigyort villantva felé.

– Egy vadász dolgavégezetlenül távozik? Azt meg lehet tenni? – érdeklődött tovább szándékos szarkazmussal a lány.

– Mint látod, igen, meg – fújta a félvér tagoltan, közben pakolászott tovább. – Visszaadtam a megbízást – tette még hozzá jelentéktelenül.

– Hogy-hogy? – Jali hangjából kiérződött, hogy meglepte a bejelentés.

Talan felegyenesedett, s a fiatal nő felé fordult.

– Valaki azt mondta, még élek, döntsem el, melyik oldalt választom – idézte Jali nem is olyan rég elhangzott szavait, tekintetünk pár pillanatig egybeolvadt. – Most megyek és eldöntöm – mondta Talan a fiatal őrző szemébe.

Meghatározhatatlan érzésekkel nézték egymást, hosszan, némán. Talan szemei most meleg barnák voltak és szomorúak, Jaliéban pedig nyoma nem volt a makacs és dühös ellenszenvnek. Csak most figyelték meg jobban mindketten a másik vonásait. Tagadhatatlanul nem azokkal az érzésekkel álltak egymással szemben most, mint első találkozásukkor.

– Sok sikert hozzá – hadarta Jali, sűrűn pislogva kapta félre a tekintetét.

– Neked pedig kitartást – mondta Talan, sután húzta vállai közé a nyakát. – Mert jönni fog helyettem más.

Újra csend ült közéjük.

– Majd… – Jali lassan kezdett az ajtó felé hátrálni, zavartan lendítette a kezét az ágy végében hagyott ágynemű felé – áthúzom, ha elment.

Talan épp csak biccentett a fejével, a lány pedig sietve fordult és indult az ajtó felé.

– Nem kell magáznod – szólt utána váratlanul Talan, maga sem tudta miért.

– Rendben – bólintott Jali, aztán maga mögött hagyta a szobát.

Talan a motorral indult el a Menedékháztól, azt a látszatot keltve, hogy a kisvárost is elhagyta. A lakott területen kívül, az erdő határában viszont McNulty várta. Átvette tőle a jármű kulcsait, miután beemelték a motort az utánfutóba és gondosan letakarták.

– Hívj, ha bármire szükséged lenne – ajánlotta fel a klán vezér, hangjában semmi hivatalosság nem volt.

– Jó, hogy mondod – motyogta Talan és előkotorta zsebéből a telefonját. McNulty legnagyobb megdöbbenésére viszont a félvér egy mozdulattal összeroppantotta a készüléket.

– Ez most… – Edmond homlokát ráncolva kérdőn vonta fel a szemöldökét. A félvér tettét végignézve a levegő is megakadt benne.

– Elég, ha a személyeddel megtámogatod a tervünket – mondta határozottan Talan. – A többit intézem a magam módján. A bizalmadon kívül, másra nincs szükségem.

– Nem értelek! Ez így őrültség! Hogy segítsek, ha kell?

– Így biztos, hogy nem áruljuk el egymást még csak akaratlanul sem. Nem kell, hogy bárki más tudjon az egyezségünkről. Csak aláásnám a hitelességed, ha megsejtenék, hogy a legjelentéktelenebb közünk is van egymáshoz ebben az ügyben. Mindketten ott tesszük a dolgunkat, ahol kell. – Talan kezet nyújtott a farkas klán vezér felé. – Szerintem, tudjuk a feladatunkat.

McNulty bólintott a félvér szavaira, miközben megszorította a felajánlott jobbot.

Talan a vállára vetette utazótáskáját és egy fejbiccentéssel elköszönve bevetette magát az erdőbe. Nem nézett hátra, de magán érezte a több évszázados klán vezér tekintetét. Utoljára akkor gondolta így a félvér prikolics, ahogy most, amikor Ivantól búcsúzott a börtönben. Akkor a fehér vadász kezébe tette volna az életét, most McNultyval kapcsolatban érezte ezt.

Megállíthatatlanul menetelt fel Amarion egykori búvóhelye felé, hogy elrejtőzve, a háttérből láthatatlan védelmezője legyen a zavarodott klán vezérnek, és a büszke, határozott, de vakmerő fiatal, félvér őrzőnek is. Hogy ott tudjon lenni, a megfelelő időben a megfelelő helyen. Most érezte igazán, hogy önmaga tud majd lenni és ki tud teljesedni abban és úgy, amiben és ahogyan azt legbelülről érzi.

Azzal kezdte a barlang birtokbavételét, hogy megszabadult a ruháitól és vadászni indult. Az elejtett beteg őzet a barlangban fogyasztotta el, farkasként. Jólesően sziesztázott a lakoma után. Ennyi lazítást és töltődést, úgy gondolta megengedhet magának az elkövetkezendő napok vagy, akár hetekig elhúzódó feszített munkája előtt. Kiélvezte a patak friss kristálytiszta vizét, aztán a barlang hűvös biztonságába vonult vissza. Ahogy felvette a nadrágját, megpillantotta az alakváltás közben elhagyott kelta farkas medált a földön. Felvette, sokáig forgatta az ujjai között, aztán visszaigazította a nyakába. Leült, hátát a sziklafalnak vetette, lehunyva a szemét kiélvezte az egyedüllétet.

Millió emlék tódult a fejébe, azokból az időkből is, amikor még csupán hajléktalan kamaszként szállás után kuncsorgott az utcákon és az éhség, lopásra kényszerítette.

A rémület és az undor saját magától, amikor öntudatlan állapotba kerülve szörnyeteg módjára szétmarcangolta azt a lányt a börtönben, és még evett is belőle. Keserű fájdalommal gondolt vissza mi is lett az első alkalomból, ami a férfiassága felavatása lett volna.

A játékos rajzolgatás egymásra, a motelszobában Haleyvel, amikor megállította volna az időt. Amikor először érezte igazán, milyen az, ha valakinek társa van és milyen, amikor elveszíti.

Elszorult a torka, ahogy most először eszébe jutott a család. Most, ahogy látta McGintyt és a lányát, most, ahogy Judahon keresztül megtapasztalta, hogy egy alakváltó farkasnak mit jelent a család köteléke. Nem csak egy társ, hanem egy gyermek is! Először jutott eszébe, hogy neki már biztos soha nem lesz gyermeke, utódja. Örülhet, ha ezt az esküjét be tudja tartani, mielőtt a másik nem tesz pontot az életének a végére.

Milyen lehet megérezni azt, hogy valaki vére az ő véréből?

Ilyen és még kuszább, zavarosabb gondolatokkal nyomta el az álom, Amarion varázslataival átitatódott egykori barlangjában.