Készülődtem a megbeszélt
grill-partihoz. Több tekintet kísérte figyelemmel minden mozdulatomat.
– Biztos, hogy nem randizni mégy?
– Siena gyanakvón méregetett, Chakor rosszalló pillantást küldött felé. Kiel
tekintetében pedig ott volt az aggodalom.
– Nem jobb lenne, ha mégis a
közelben lennénk? Biztos, ami biztos alapon.
– Nem – jelentettem ki
kategorikusan. – Ha az, aminek gondolom, úgyis kiszúrna titeket.
– Mi van, ha mégiscsak szimplán
egy, egyforma tetoválás? – Amy széttárta karjait.
– Túl sok lenne a véletlen –
fújtam. – Talan Faoladh! Így hívják! Faoladh! Te is tudod, ez mit jelent.
– Miért ne lehetne véletlen
egyszerre több dolog is?
– Miért? Mert olyan nincs! –
vágtam rá határozottan. – Ennyi véletlen nincs egyszerre!
– Családnevek is szoktak rossz
tréfát űzni a viselőjükkel. – Chakor egy hanyag vállrándítással vetette közbe
szavait.
– Azt akarod mondani vaklárma? –
fordultam barátom felé.
– Nem. – Chakor megadón maga elé
emelte kezeit, határozott volt a válasza. – Ismerve a kishölgy múltját és
kapcsolatait, azt mondom, amit Kiel is. Jobb lenne, ha valaki elkísérne.
Mondjuk én! – Vigyorba szaladt a szája. – Én is régi ismerősnek számítok.
– Persze! Kedves emlék fűzi Codyt
hozzád. Csupán csak levágtad a partnere fejét.
– Jobb lett volna, ha hagyom, hogy
megkóstolja?
– Persze, hogy nem. – Észrevettem
Siena szemében megcsillanni az érdeklődést, ahogy évődni kezdtünk barátommal.
Úgy döntöttem, nem mutatok rossz példát. Átkaroltam, magamhoz húztam a lányom,
atyai csókot nyomtam a homlokára.
– Míg haza nem érek, Chakor szava
szent!
– Kiel a bétád! – horkant fel
azonnal Siena.
– Kiel járőrözni megy, Chakor
viszont a házban marad veled. Vedd úgy, hogy ma éjjel ő a baby-sittered.
A felháborodott kamasz kicsúszott
az ölelésemből.
– És ha nem jössz vissza?
Kinyírnak? – fakadt ki a lányom, élénk kézmozdulatokkal kísérve dühös szavait.
– Ilyet még csak ne is gondolj! –
dörögte Kiel. Szemöldökét ráncolva a kis lázadozónak szegezte tekintetét. Siena
szemeiben megjelent a szégyen, lehajtotta a fejét. Egy pillanatra még láttam,
hogy könnyeivel küzdött.
– Bocsánat. Nem úgy gondoltam –
suttogta.
– Ajánlom, hogy békélj meg
Chakorral, különben úgy végrendelkezem, hogy halálom után egy pár legyetek –
fenyegetőztem félviccesen, tekintetem a két fiatal között járt.
– Nem azt mondtad, hogy
halhatatlan vagy? – Zak óvatosan húzta kényszeredett vigyorra a száját.
Figyelmeztető pillantásomra, újra
komoly arcot vett fel.
Amy csomagolta be a skót whiskyt,
amit amolyan vendéglátói ajándéknak vittem, s amivel a kezemben feszengtem az
ajtó előtt. Fogalmam nem volt, hogy kellett egy grill-partihoz öltözni. Azt
vettem fel, ami kényelmes volt, de azért nem otthoni viselet. Abby, ahogy ajtót
nyitott, szinte ösztönösen nézett mögém. Mintha csak azt várta volna, nem
egyedül lépek a csatatérre. Mély levegőt vett, hátrább lépett, hogy utat
engedjen nekem, aztán csukta mögöttem az ajtót.
– Torok öblögető – nyújtottam felé
a becsomagolt italt.
– Köszi. – Zavart mosollyal kezdte
bontogatni, közben elindult a hátsó kert felé. Követtem a nappalin keresztül.
Előttem lépdelt, tekintetem akaratlanul siklott végig rajta. Mintha a
mellkasomra ültek volna, szokatlanul nehéz volt mély levegőt vennem. Ahogy
kiértem az udvarra utána, akaratlanul az égre emeltem a tekintetem. A holdat
kerestem. Eszembe jutott a pár nappal ezelőtti éjjel. Nem akartam hasonlót. Nem
volt teljes a hold, állapítottam meg, s megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt.
A párocska nekem háttal a
grill-sütőnél foglalatoskodott. Cody fekete mini ruhában simult a sötétszőke,
kidolgozott izomzattal rendelkező férfihez. Egy rendőrségi akciócsoport
tagjától nem is vártam más alkatot. Velem egy magasságú volt. Vállig érő haja
szabadon, sűrűn simította egyik füle mögé. Mint ahogy sűrűn hajolt az apró
termetű fekete lányhoz és a nyakába csókolt, arcát a vállához dörgölte.
Összemosolyogtak. Egyik keze folyamatosan Cody derekán pihent. Szinte egyszerre
fordultak felém, ahogy mögéjük értünk. Nem tudtam min lepődjek meg jobban. Azon
a változáson, amin az elmúlt idő alatt Cody átesett, vagy a tényleges
hasonlóságon, amivel a férfi rendelkezett. Ha rövid lett volna a haja meg
mertem volna esküdni rá, hogy azon a katonai képen anyám naplójában, ő volt.
Kapkodtam a tekintetem, közben minden igyekezetemmel, próbáltam palástolni
döbbenetem.
– Cody! – szakadt fel belőlem, nem
titkolva meglepettségemet – Rengeteget változtál! – Rá összpontosítva könnyebb
volt terelnem is.
Valóban! Elhagyta a túlzott
sminket, s egy gyönyörű vonású érett nő állt velem szemben. A durcás lázadónak
nyoma nem volt, egy magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog nő nyújtotta felém
mosolyogva a kezét.
– Bred? – Büszke mosollyal mutatta
be a barátját: – Ő Talan, a társam!
Megütötte a kifejezés a fülemet,
amit használt. Miközben tekintetét az enyémbe fúrta, szája sarkában
megmagyarázhatatlan mosoly bujkált. A bemutatott férfi közelebb húzta őt
magához, jelezve egyértelműen, hogy hozzá tartozik. Talan felé nyújtottam a
kezem, tekintetünk egy pillanatra sem vettük le egymásról.
– Faoladh – mondta.
Juanra hallgatva hagytam, a
megérzéseim vezessék a cselekedeteim.
– Maccon.
Csak a két lány váltott zavart
pillantást, ahogy bemutatkoztam. Új ismerősöm tekintetemet állva nem sietett
engedni a kezemet. Éreztem, hogy kutat és tudtam, hogy hiába teszi.
– Örülök, hogy személyesen is
megismerhettelek – mondtam a szemébe.
Szemöldöke felszaladt.
– Hallottál rólam?
Próbáltam nem fölényesnek
látszani, nem mutatni ki lépéselőnyömet. Udvariasan fújtam az ilyenkor szokásos
mondatokat:
– Abby mesélt rólad – oldalra
mosolyogtam régi ismerősömre majd Codyra –, hogy mennyire örül, hogy végre egy
megbízható és komoly társa van a húgának. Most már nincs miért aggódnia érte.
Cody büszkén húzta ki magát,
billegett a sarkán, láthatóan lubickolt a nővére elismerésében.
– Én viszont nem hallottam rólad
semmit.
– Talán, nem vagyok annyira
említésre méltó – vigyorogtam, majd korrigáltam, hogy oszlassam a gyanúját: –
Nem igazán vagyok közeli ismerős. Csupán egyszer, véletlenül jókor voltam jó
helyen.
– Balesetem volt, és ő húzott ki a
kocsiból – magyarázta Abby.
Talan tekintete Codyra vándorolt,
mire ő semmitmondón legyintett.
– Az én esetem bagatel. Nekem csak
a telefonom horgászta ki a szökőkútból. – hadarta.
Mellbe vágtak a szavai. Hazudott!
Itt volt állítólagos álmai férfije, a társa, és szemrebbenés nélkül nekem
falazva, neki hazudott.
– Ebbe aztán tényleg semmi
említésre méltó sincs – mosolyogtam rá. – Ugye?
Átmehettem kutakodó
vizsgálódásain, végre engedte a kezem.
– Klassz a tetkótok – bólintottam
elismerően a vállukon lévő teljesen egyforma vonalakra. – Ez amolyan valódi
összetartozást jelképez.
– Igen. – Cody arcon csókolta a
férfit.
– Azt. – Talan jobban magához
húzta a karcsú lányt.
– Hagyjuk őket ismerkedni. – Abby
belekarolt testvérébe, elindult vele a terasz felé.
Tekintetemmel követtem őket, aztán
új ismerősöm felé fordultam. Figyeltem, ahogy gyakorlott mozdulattal forgatta a
húsdarabokat a roston.
– Mivel foglalkozol? – kérdezte,
teljesen megváltozott hangnemben. Mintha oldódott volna, ahogy a lányok halló
távolságon kívül kerültek.
– Állatorvos vagyok.
Felszaladt a szemöldöke, őszinte
meglepettség volt a szemeiben, ahogy rám nézett. Végig mért.
– Ez lett volna a legutolsó tippem
– vallotta be őszintén, végre megjelent egy mosoly az arcán.
– Nem nézni ki belőlem egy
diplomát?
– Neeem! – rázta mosolyogva a
fejét. – Meg ne sértődj! Nem erről van szó!
– Nem sértődöm könnyen – rántottam
a vállamon. Kezembe vettem egy másik húsvillát, fordítottam ez egyik jobban
átsült hús darabon.
Vigyorogva kapta fel a fejét.
– Nem szereted a pirult húst?
– Inkább nyersen, mint égetten –
szaladt ki a számon.
Tekintetünk találkozott, s ahogy
nézett a szemembe, látszott a zavara.
– Nem butának nézel ki – folytatta
előbbi beszélgetésünk fonalát. – Egy állatorvoshoz képest túledzett vagy.
Felszaladt a szemöldököm.
– Szoktam futni. Elég sokat.
Amolyan terepfutás – soroltam, rántottam a vállamon. – A suliban meg tanultam
némi önvédelmet. – A külön foglalkozások emléke vigyort csalt az arcomra.
– Értem – bólogatott. – Meg
gondolom szerencsés géneket örököltél. Mert az is sokat számít.
Újra összenéztünk.
– Jah – fújtam kurtán.
Oszlassam gyanúját, egy zeneszámra
koncentrálva azt dudorásztam magamban. Ennek a technikának az ötletét még
Zak-től vettem. Így nem tünt úgy, hogy szándékosan nem engedem be a tudatomba.
Éreztem, hogy próbálkozott.
Végignéztem rajta.
– Abby mondta, hogy te mivel
foglalkozol. Nem unatkozhatsz. Veszélyes.
– Férfias – javította ki a
megfogalmazásom. – Veszélyes az, amit te csinálsz. – Rám vigyorgott, a
szemöldökét vonogatta. – Mi van, ha megharap egy dög?
Egy darabig álltam a tekintetét.
Csak most tünt fel a bőrszíj a nyakában, amin egy kicsi öntött medál volt. Egy
vicsorgó farkas fej, aminek fogai között volt átvezetve a bőrszíj.
– Akkor letépem a fejét.
Válaszom, látható döbbenetet
váltott ki belőle. Tekintete újra nekem szegeződött, én komolyan álltam egy
darabig, aztán elnevettem magam.
– Gyógyítani szoktam az állatokat,
nem kinyírni.
Láthatóan sikerült összezavarnom.
Most hogy közvetlen mellette álltam, jobban szemügyre vehettem a vállán a motívumot.
Egyértelmű volt, hogy nem tűvel csinálták! Észrevette, hogy figyelem.
– Egymásnak csináltuk – hazudta
szemrebbenés nélkül. Vagyis ha bele gondoltam nem is volt hazugság, mindenki
úgy értelmezte, ahogy akarta. Én pontosan tudtam, hogyan érti.
– De a tied, az durva! – fejével a
karom felé bökött. – Sokáig tarthatott.
– Aham – bólintottam. – Egy egész
éjjel.
Elismerően bólintott.
– Egyszerre rakattad fel?
– Ahha.
– Az úgy nem lehetett semmi.
– Nem, nem volt az. – Én sem
hazudtam, ő meg úgy értette, ahogy csak akarta. – Másnap majdnem belehaltam!
Baromira égett ám!
Tekintetét újra végigvezette a
karomon, én meg figyeltem a reakcióját.
Szándékosan nem árultam el, hogy
Cody munkája volt. Tiszteletben tartottam, hogy a lány is hallgatott róla,
bizonyára meg volt rá az oka. Valamiért fedezett a társa előtt. Most már egyre
jobban érdekelt, hogy miért? Tudtam viszont, hogy most, itt nem beszélhetek
ilyenről Codyval.
Leszedegettük a sült húst a
rácsról, Cody újabb adag nyershús darabokat hozott tárcán. A sült húst elvitte
a teraszra, s a terített asztalra tette. A sült hús illata már nem töltötte be
a szaglójárataim, így más szagok is megütötték az érzékeim. Nem olyan erősen,
mint a mészárlás éjjelén, de felismerhető volt és összetéveszthetetlen. Ahogy
Talan felé fordultam, épp elkaptam a pillanatot, amint vágott a nyershúsból és
gyors mozdulattal eltüntette a szájában. Összeszorult az állkapcsom. Válla
felett hátra nézett rám. Tudta, hogy észrevettem! Tekintetünk vegyes
érzelmekkel fúrtuk egymáséba. Lassan mellé lépdeltem, figyeltem, ahogy egyik
kezében húsvillát, a másikban az előbb használt kést forgatta. Fölényes mosoly
jelent meg a szája sarkában.
– Maccon – morogta a szavait. –
Egy farkas fia.
– Faoladh – sziszegtem a fogaim
között. – Ír vérfarkas!
Oldalra pillantott rám.
– Én nem keresztezem a te utad.
– Amíg te nem teszed, addig én
sem.
Bólintott.
– Akkor megegyeztünk – mondta és
felém nyújtotta a kezét.
– Ha bármelyiküknek baja esik,
letépem a fejedet! – Közelebb hajolva súgtam a szavaim: – Nem fenyegetés. Ígéret!
Válla felett hátra pillantott a
két lányra, akik mit sem sejtve a terített asztal körül sürgölődtek, nevetgélve
jókedvűen beszélgettek.
– Cody a társam, ha nem tünt volna
fel – jelentette ki, s újra belém fúrta a tekintetét. – Megvesztél Maccon? A halálba
is követném! Eszemben sincs ártani neki!
Álltam a tekintetét, elfogadtam a
magyarázatát és a kézfogását.
A kezembe nyomta a húsvillát, és
letette a kést a tálcára. Magamra hagyott. Tekintetemmel követtem, ahogy Cody
mögé simult, átölelte, magához húzta, fejét a nyakába fúrta, arcát a vállához
dörgölte.
Összeszorult a torkom. Nemrég
elhunyt társam jutott eszembe. Lehajtottam a fejem, visszafordultam alkalmi
szakács feladataimhoz. Halványan, de egyértelműen éreztem rajta azt a szagot,
amit azon az idegeneken akik kiírtották a szeretteim. Járni kezdett az agyam.
Lehet, hogy a Laignach Faeladhoz tartozott, de Juannal való beszélgetésem óta
kicsit megváltozott a nézőpontom. Zsoldosok voltak. Ha bele gondoltam, csupán
megbízatást teljesítettek. Lesarkítva ez annyit jelentett, hogy csupán
elvégezték a munkát, amit bevállaltak. Minden relatív. Újra hátra pillantottam
rájuk. Boldog mosollyal ölelve egymást, ringatóztak. Egy érző lény volt! Aki
szintén az életét adta volna, azért akit szeretett. Újra a grillsütő felé
fordultam, szorgalmasan forgattam a húsdarabokat. Megéreztem a puha meleg kezet
a vállamon. Abby rám mosolygott, ahogy kezébe vette a másik húsvillát. Mosolyba
szaladt a szám, faszén portól maszatos karját látva.
– Még tűz közelbe se kerültél és
összekoszoltad magad? – hitetlenkedve ingattam a fejem.
Tessék-lássék módra söpört végig
rajta a kézfejével.
– Szoktam fürödni, ismerem a
vizet. Estére megszabadulok tőle. Ígérem még a fülem mögött is meg fogom
alaposan mosni.
Összemosolyogtunk. Nekem valahogy
nem sikerült igazán őszintére, rám nehezedtek az emlékek.
– Baj van? – kérdezte. Figyelt,
várta a válaszom.
– Nem. Semmi – dünnyögtem. Nem
akartam elrontani az estét, és nem akartam rázúdítani a fájdalmam sem.
– Látni. Most miért tagadod?
– Csak… eszembe jutott… Luna –
válaszoltam kényszeredetten.
– A párod?
Nem néztem rá. Könnybe szaladt a
szemem, pedig nem akartam gyengének látszani.
– Megölték.
Éreztem, ahogy vette a levegőt
megakadt.
– Azt hittem elhagyott,
elváltatok, vagy ilyesmi – hebegte.
– Így is lehet mondani – fújtam.
– Annyira sajnálom! – suttogta
együttérzőn, végigsimított a karomon. – Őszinte részvétem. – Szavait egy
öleléssel erősítette meg. Elkaptam Talan tekintetét Abby válla felett, ahogy
minket nézett.
Lassan engedtük egymást Abbyvel.
Mintha a homlokomról töröltem volna le valamit, azzal a mozdulattal simítottam
le a könnyeim.
– Mi a diagnózis? – súgta a
fülembe kérdését Abby, mielőtt hátrébb lépett.
Utánoztam mozdulatot, belehajoltam
a nyakába, a fülébe súgtam a szavaim:
– Soha nagyobb biztonságban nem
volt a húgod.
Rám mosolygott és kaptam tőle egy
újabb ölelést.
– Köszönöm!
– Ne nekem köszönd. Neki. –
Fejemmel az egymásba feledkező párocska felé böktem. – Meghalna érte, ebbe
biztos lehetsz.
– Hűha! Ezt most azért eltúlzod,
igaz?
Megráztam a fejem.
– Nem. Ez nem túlzás.
– Hát persze! – mondta elnyújtva,
amolyan „bolondra rá kell hagyni” stílusban bólogatott, megveregette a vállam.
– Nem azt kértem, hogy fényezd, csak a szimpla véleményed.
– Azt is megkaptad – biccentettem
mosolyogtam, közben forgattam a húsdarabokat. – Mennyire süssem át?
– Ettől azért jobban.
Éreztem, hogy Talan mögém lépett,
a vállam felett a hús állapotát vizsgálta.
– Az első adag a csajoknak
készült. Ezt csináld férfiasra. – biztatott s hátba vágott, még a könyökével is
lökött rajtam. Aztán egy cinkos kacsintással fordult is, sétált tovább, vissza
az asztalhoz, Codyhoz.
– Férfiasra? – Abby szemöldöke
kérdőn szaladt fel. – Az, mit jelent?
– Azt, hogy ez most így pont jó
lesz! – vigyorogtam, azzal le is szedegettem gyorsan a rostról a húst. Abby
döbbenten figyelte a félig átsült pácolt húsdarabokat.
– Ezt most nem mondod komolyan!
– Ugyan már Abby! – kiabált felénk
az asztaltól jókedvűen Talan. – A másik tálca bőven elég nektek!
Szóval távolról is remekül hall! –
konstatáltam magamban.
Abby szavakat keresett, levegő
után kapkodott, hol Talan felé nézett, hol rám. Tettetett dühvel csípőre vágta
a kezeit.
– Na, szép! Ti aztán jól egymásra
találtatok!
Talan minden nehézség nélkül,
rutinosan tépte rikító fehér fogaival a szinte nyers húst. Már elég ellazult,
feldobott állapotban volt. Semmi ellenséges szándékot nem éreztem felőle,
szimplán lazult, elengedte magát. Búcsúzáskor úgy csapta alkaromhoz az övét,
mint egy régi bajtársat köszöntött volna. Meg voltam győződve róla, hogy másnap
semmire nem fog emlékezni. Homlokát az enyémhez nyomta, megcsapkodta a tarkóm.
Viszonzásképpen megveregettem a vállát, lassan engedtem, kihátráltam baráti
öleléséből.
– Köszönöm, hogy eljöttél Bred.
Köszönöm az estét! – Zavart mosollyal feszengett Abby, fázósan ölelte a
vállait.
– Nincs mit. Menj be, mert
átfázol. – Végighúztam a tenyerem az alkarján, a hamufolton. – Aztán megmosni a
füled mögött is.
Felnevetett.
– Igenis! Megértettem! – Kihúzta
magát, mint egy közkatona, aki tudomásul vette a parancsot még tisztelgett is.
Aztán egyik tenyerét az arcomhoz érintette, a másik oldalon, arcon csókolt.
Meglepett. Sőt! Mondhatni zavarba is jöttem. Észrevette. Mosolyogva lesütötte a
szemét.
– Jó éjt! – hadarta, fordult és már csukta is
az ajtót, szinte az orrom előtt.
– Jó éjt! – Szavaimat már csak a
pácolt ajtónak mondtam. Nagy levegőt vettem, kezem a zsebembe süllyesztettem.
Nyakam a vállam közé húzva először csak sétálva, majd egyre gyorsabb léptekkel
indultam a kocsimhoz.
Túl voltam az éjszakán. Nem kicsit
könnyebbültem meg. Nem erre számítottam. Bár lehet, hogy más körülmények között
egymás torkának ugrottunk volna Talannal.
Arra viszont eltökélten választ
akartam kapni, hogy Cody miért nem árulta el a társának, hogy ki vagyok. A
viselkedéséből, a válaszaiból és a megjegyzéseiből egyértelműen kiderült, hogy
nem tudatlan. Tisztában van vele ki a társa és azzal is, hogy én sem vagyok
teljesen ember. Mégsem adott ki Talannak!
Újabb megválaszolatlan kérdéseim
lettek.
Anskar dolgozó szobájában gyűltünk
össze. A hatalmas antik faragott asztalt ültük körbe.
– Nem értelek Bred! Ha érezted
rajta, hogy a Laignach Faelad tagja, ha érezted rajta a bűzüket, akár egy
kicsit is… – Zak hitetlenkedve ingatta a fejét. – Miért nem kaptad el a nyakát?
– Nem szolgáltatott rá okot.
– Kinyírta a családod!
– Nem biztos, hogy köztük volt!
– Miért véded? – kérdezett közbe
csendesen húgom.
Mélyre szívtam a levegőt.
Tekintetem körbevezettem a jelenlevőkön.
– Az is egy népcsoport. Van saját
életformájuk. Felbérelték őket és ők tették a dolgukat. – Lassan jöttek a
gondolatok, a szavak. Próbáltam magam összeszedni. Anskarra emeltem a
tekintetem.
– Jó példa vagy rá apám. Egyszer
kiirtották a családod, aztán nekik köszönhetted a szabadságod. Őket nem
személyes ellenségeskedés vezérelte. Azt tették, amivel megélhetést
biztosítottak a népüknek. Zsoldosok. Harcoltak. Megtették, amivel megbízták
őket. A megbízókat kell elkapni és büntetni, nem a katonát, aki parancsot
teljesít.
– Átmosták az agyad a
grill-partin? – Zak tagadhatatlanul dühös volt.
Anskar tekintetét az enyémbe
fúrta, szemmel láthatóan kavarogtak a gondolatok a fejében.
– Értem a nézőpontod – szólalt meg
váratlanul.
Kiel hitetlenül dobta szét a
kezeit.
– Nem hiszem el, hogy még
kihallgatni se lehetne!
– Milyen alapon? Fogalma nem volt
ki vagyok! Csak egy másfajta, akárcsak én, vagy te. Mint bármelyikünk.
Macconként mutatkoztam be…
– Te nem vagy magadnál! – Zak,
hagyta homlokát az asztal lapjára zuhanni. – Képes voltál megint elsőnek kiadni
magad!
– Ő mutatkozott be előbb. És ő fedte
fel előbb magát! – magam sem tudtam miért keltem ilyen hevesen, új ismerősöm
védelmére. Talán azért, ahogy viselkedett velem.
Anskar kizárt mindenkit a
figyelméből, látszott, hogy minden idegszálával rám koncentrált, arra, amiket
mondtam.
– Négyszemközt a tudtomra adta,
hogy pontosan tudja mit jelent a név, amin bemutatkoztam neki. Különben is,
meghívott voltam, vendég. Az ő vendégük! Cody a neki rendelt társ. Tehát, nem
jelent veszélyt rájuk – soroltam. – Nem fogok neki esni csupán azért, mert
ahhoz a népcsoporthoz tartozik, akit egy vagy két alkalommal felbéreltek
ellenem. Pláne nem egy kívülálló házában!
– És ha egy felbérelt támadás
alkalmával majd pont ő fog kinyírni téged? Mert egyszer majd ő is köztük lehet.
– Zakből sütött az aggodalom, ami tehetetlen dühvel keveredett.
– Akkor majd harcolunk egymás
ellen! – Felé fordultam, szavaim a szemébe mondtam. Úgy tűnt érveimmel egyedül
maradtam.
– Kiel! Te igazságosnak tartanád,
ha egy falka megtámadna egy emberek által őrzött nyájat, aztán ha véletlenül te
az útjukba akadsz ezért téged koncolnának fel? Csupán azért mert te is farkas
vagy.
Bétám arcán megfeszültek az izmok,
makacsul szorította össze a fogait. Ujjai lassan színt váltottak, ahogy kezét
ökölbe szorította. Megértette a hasonlatomat.
– Az emberek, pont ezt teszik,
Bred – mondta csendesen.
– Attól nekünk nem kell, ugyanígy
viselkednünk. – Anskar felé fordultam. – Emlékszel, amikor bosszút esküdtem?
Ott! Amikor szétszaggatták a Dokit! Emlékszel mit mondtál? Az erőszak,
erőszakot szül és csak lépésről lépésre eldurvul.
Anskar hallgatott. Öklével
támasztotta fejét, lesütötte a szemét.
Körbenéztem a kis társaságon.
– Megvethettek érte, és tarthattok
akár gyávának is. Nekem is eshettek mindannyian. – Akaratlanul találkozott
Kiellel a tekintetünk. Ő is lesütötte a szemét, akár Anskar.
– Akkor sem fogok vadászni rá és neki
esni éles harcon kívül. – Utolsó szavaimat már lecsendesedve mondtam. Néma
feszült csend lett.
Zak, arcát kezeibe temette,
ingatta a fejét.
– Öngyilkos vagy! Ki fogod magad
nyíratni!
– Senki nem él örökké – fújtam.
Hátat fordítottam a kis társaságnak és sietve elhagytam a helységet.
Nyugalomra, higgadtságra,
pártatlan véleményre volt szükségem. Juant, rendszerint a kávézóban találtam
meg. Én nem néztem rá, ő viszont tekintetével követett, ahogy a székre csúsztam
vele szembe.
– Elég gondterheltnek tűnsz. –
Becsukta maga előtt a megsárgult lapú régi könyvet.
– Kicsit másképp látom a dolgokat,
mint a többiek.
– Az még nem jelenti azt, hogy
nekik lenne igazuk.
Rántottam a vállamon. Kabátom ujját
piszkálgattam, fogammal az alsó ajkam csipkedtem.
– Igazad volt – mondtam csendesen.
Felszaladt a szemöldöke.
– Ők is érző lények. – Szinte csak
morogtam a szavaimat.
– Ők? Kik?
– A Laignach Faelad.
– Találkoztál velük?
– Eggyel. Egy ismerősöm társa. – A
fogaim között mélyen szívtam tele a tüdőm. Egy pillanatra kihúztam magam a
székben, nyújtottam a gerincem, még a vállaim is hátra feszítettem.
– Egy ismerősöd társa? – Éreztem
hangjában a döbbenetet. Csak most emeltem fel a tekintetem.
– Rajtuk van az egyforma motívum.
A jel, ami megjelenik mindkettőtökön, ha a társad valaki.
Juan a fejét ingatta.
– Az, nem akárkin jelenik meg. Egy
Laignach Faelad-on nem fog.
Felszaladt a szemöldököm,
érdeklődve közelebb hajoltam hozzá.
– Ezt hogy érted?
– Farkas és farkas között
különbség van! A faoladh, a conroicht azok ír vérfarkasok például. Mások! Őre
és védelmezője a gyerekeknek, a sebesülteknek az elveszetteknek.
– A Laignach Faelad is ír! Nem?
– Igen, de a Laignach Faelad egy
zsoldos harcos faj. A faoladh, a conroicht békés. Őrzők, védelmezők.
– Hogy tartozhat egy Faoladh a
Laignach Faeladhoz?
– Sehogy! Vagyis még nem láttam rá
példát.
– Anskar nem teljesen ulfhednar –
kezdtem hangosan gondolkodni. – Az anyja kelta druida volt. Tehát ezért, ő már
félig kelta, vagyis ír farkas.
Gondolatvezetésemre Juan bólintva
helyeselt.
– Szóval kiken jelennek meg akkor
ezek az összetartozást jelképező motívumok? – kérdeztem, tudni akartam
konkrétan. Megint annyi adat és ismeret volt a fejemben, hogy szinte már
rendszerezni sem tudtam.
– Sámánok, druidák. Az alakváltók
között azokon, akik az őrzőkhöz tartoznak. Akik bírnak valamilyen erővel,
képességgel. A farkasok közül a conroicht, faoladh és a whelan…
– Whelan? – belém vágtak anyám
naplójából a szavak.
„A felannak nem szabad megszületnie!”
Akaratlanul mozdult a kezem,
tenyeremmel végig simítottam anyagon keresztül a karomon, vonalaim helyét.
– Egy whelan vagyok? – suttogtam
kérdésem, szinte csak magamnak. – Ennek nevezett az apám a születésem előtt. –
Juanra emeltem a tekintetem.
– Egy védő, egy őrző – bólogatott
a benandanti. – Hiszen rajtad vannak a jelek is. Miért csodálkozol ezen?
– Ezek szerint lennie kéne
képességeimnek is? Milyenek? A hallás, látás, szaglás az a farkas énemből van,
nem? És a mentális kommunikáció képessége is. Hiszen a falkában így beszéltünk.
Juan, tanácstalanul tárta szét
eddig összefűzött ujjait, nyakát a vállai közé húzta.
– Lehet, még nem fedezted fel
mindet. Még nem nyíltak meg – magyarázta.
– Miért én tudok meg mindent
magamról utoljára? – Öklömmel visszafogott dühvel csaptam az asztalra. – Van
mit megbeszélnem az apámmal. Mennem kell. – Eltoltam magam az asztaltól, sietve
távoztam. Rengeteg információ és gondolat feszítette a fejem.
Kopogás nélkül toltam be
tenyeremmel magam előtt az ajtót. Anskar szemöldöke felszaladt, sötét
tekintettel szegte le a fejét.
– Elismertelek alfámnak, de attól
még az atyai tiszteletet megadhatnád a házamban! – dörögte.
Egyenesen a nehéz, robosztus
asztalig meneteltem.
– Szándékosan tartasz
tudatlanságban?
– Miért tenném?
Mélyre szívtam a levegőt,
tekintetem az övébe fúrtam.
– Tanulni akarok – jelentettem ki
határozottan.
Leírhatatlan mosoly jelent meg
makacs szája szegletében. Kezével a szabad szék felé mutatott, az asztal másik
oldalán, vele szembe. Pillanatnyi gondolkodás után, engedelmesen oda mentem és
bele engedtem magam.
– Kérdéseim vannak – kezdtem, mire
ő bólintott. Megváltozott. Most éreztem igazán, hogy rám figyelt.
– Whelannak neveztél. Nem csak
kölyök farkast jelent. Ez olyan ír farkast takar, aki őrző, védő, gyámolító.
Akkor miért mondtad, hogy nem szabad megszületnem?
– Mondtam. Nem volt tiszta a
vérvonalad. Tudás és képesség egy olyan lényben, akiről nem tudod, mivé válik.
Mindamellett akkor még nem tudtam azt sem, hogy anyád a nekem rendelt társ.
– Azt hogy kereszteztek, ez nem
változott meg a születésem után sem. Min változtatott az, hogy mégis a neked
rendelt társadtól születtem?
– Azt, hogy az ősi vér mindent
felülír.
– Akkor… – megnedvesítettem az
ajkam – semmi nincs belőlem Dunkból?
– Mellette nőttél fel. Példát
mutatott neked – sorolta apám. – Formált téged. A jellemed. De, fiam. Nagyon is
sokat köszönhetsz annak a nagyszerű farkasnak. – Végre magától kezdett beszélni
arról, amit tudott rólam. – Az ősi vér fokozatosan írta felül benned a többi,
hozzád adott DNS-t. Folyamatos változásban vagy. Most is, és még ki tudja
meddig.
– Ezek a vonalak, amik
elborították az egész karom. Amikre azt mondtad, ordítva árulkodik rólam. Azok
végül is mit jelentenek? A társammal való összetartozást? Vagy azt, hogy őrző vagyok?
Anskar lassú mozdulattal,
nemlegesen ingatta a fejét. Tagadhatatlanul fájt a válasza. Mert ez azt
jelentette, hogy Luna, nem volt a nekem rendelt társ! Siena pedig nem a nekem
rendelt társtól született utódom. Összeszorult a mellkasom.
– A családfát, a vérvonalat,
amihez tartozol. Azt, ami vagy. – Felegyenesedett, szabaddá tette felsőtestét,
felém mutatta bal karját. Ugyanazok a csíkok futottak rajta, végtelen fonatban,
kanyarokban. Minimális eltéréssel.
– Akkor hogy nem ismertél meg,
amikor megmutattam neked?
– Másnak gondoltalak. – Lehajtotta
a fejét. – A tietek akkor, tökéletesen egyforma volt Amyvel. Ilyet még soha nem
láttam. Csak társaknak egyezik meg teljesen. Talán azért alakult így, mert
téged kereszteztek és a véred fokozatosan tisztult ki. Hiszen most már az
övétől is eltér a tied.
– Az állandó változás – motyogtam.
– Amy is említette. Állandó változásban vagyok.
Anskar bólintott.
– Meg akarom ismerni az őseim. Meg
akarom tudni, mi vagyok, – apám szemébe néztem – és mi leszek. Tanulni akarok.
Tanulni a képességeim. Nem egy sehova se tartozó akarok lenni.
– Nem vagy az Bred! Alfa vagy! Van
egy falkád!
– Igazi őrzővé akarok válni. A
falkám őrzőkből áll. Érezni is akarom, hogy méltó vagyok az őrzők alfája lenni.
Anskar szemében őszinte apai büszkeséget
láttam, ahogy állta a tekintetem.
– Sok lesz a tanulni valód –
mondta s a vállamra tette a kezét. – Az első lecke! Sose a bosszú vezessen!
Rossz tanácsadó.
Bólintottam. Akaratlanul tévedt a
tekintetem a festményre, ahol apám, legyilkolt családjával volt.
– Te mégis azt mondtad meg akartad
bosszulni őket.
– Igen. És hogy tanuljak belőle,
meg is ismételte a sors önmagát. Szinte ugyanolyan tragikus körülmények között
vesztettem el újra a társam. Sőt! Őt is a gyilkos zsoldosok ölték meg.
Néztem a gyönyörű nő vonásait, a
kezén a vonalakat, a karján ülő kicsit.
Megakadt a levegőm. A festményen,
a karon ülő csöppség nyakában pont ugyan olyan nyaklánc volt, mint amilyet
Talannéban láttam.
– Az mi? – Közelebb léptem a
festményhez, ujjam óvatosan vezettem végig a festett bőrszíjon.
– Családi, kelta farkas talizmán.
– Az, pontosan mit is jelent?
– Neki öntettem – motyogta, hangja
megremeget. – Születése óta a nyakában volt.
Hideg borzongás futott végig a
gerincemen.
– Ez azt jelenti, hogy ilyen nincs
több! Ez az egy van belőle! Igaz? – Tekintetem valósággal beitta a medál
látványát. Gyűlt bennem a düh. Egyetlen egy módon kerülhetett Talan nyakába! Ha
részt vett a gyilkolásban! Mit tehetett ezért? Mi része lehetett a kicsi
halálában, hogy az ő nyakába lóg egy lemészárolt gyermek nyaklánca? Trófea?
Jutalom? Beleszédültem a gondolatokba, amik betöltötték az agyam. Szorított a
mellkasom, nehezen szívtam be a levegőt.
Hátrálni kezdtem a festménytől.
– Van egy kis elintézni valóm –
fújtam. Sarkon fordultam, egyre nyújtottabb lépésekkel hagytam el az ősi házat.
Most már bármikor kész voltam
megölni.
Cody tetováló szalonja inkább egy
otthonos barlanghoz hasonlított. Amolyan kuckós hangulata volt. Kopogtak a
felfűzött csontdarabok, ahogy benyitottam. A hangra felnézett rajzfüzetéből.
Széles mosolyba szaladt a szája, letette a ceruzát.
– Micsoda meglepetés!
– Klassz hely! – tekintetem
körbevezettem a falon lévő fotókon, amik munkáit örökítették meg. – Klasszak!
– Köszönöm! – Zavart mosollyal
feszengett. – Minek köszönhetem a látogatást?
– Meglepne, ha tetováltatnék?
Elnevette magát.
– Még a történtek után mernél
velem? – kérdezett vissza.
Rántottam a vállamon.
– Épp kávézni akartam. Velem
tartasz? – Kezét a sarokban berendezett amolyan kis konyha felé lendítette. A
kávé tényleg frissen jöhetett le, még gőzölgött és a kávéfőző is bekapcsolt
állapotban volt. Bólintottam.
Töltött, kényelembe helyezkedtünk.
Már amennyire lehetett. Ő felkuporodott a munkaszékébe, nekem a fekete bőrrel
behúzott tetováló asztal jutott.
– Szóval? Mi járatban? – kérdezte.
Zavartan forgattam a tenyerembe a
csészét, rántottam a vállamon.
– Nem is említettél a társadnak.
– Kellett volna?
Újabb vállrándítással reagáltam.
– Nem is tudom… - szívtam a
levegőt a fogaim között a szavakkal együtt.
– Azt hitted, egy buta kis
fecsegő, felelőtlen, kotnyeles liba vagyok?
– Neeem! – tiltakoztam, elnyújtott
hangon.
– Talan más.
– Tudom – bólintottam.
– Nem rossz.
– Biztos?
Halvány mosollyal beharapta ajkát.
– Nem keveri a munkát a
magánélettel.
– Erre rájöttem. – Akaratlanul
kicsit gúnyosra sikeredett a hangnemem.
– Nem akartam belekeveredni
semmibe a történtek után. Jött ez a társ dolog – mondta, közben végigsimított a
vállán, a kanyargó jelen – és közöltem vele csak én vagyok. Én, az ember.
Leszek a hátországa, de kizárólag itthon. Engem nem érdekel, mit csinál. De
engem ne keverjen bele és az ismerőseimet se. Nem akartam elszigetelődni. Félni
az miatt, hogy kihez tartozom. Ragaszkodtam az életemhez.
– Ezért hallgattál rólam?
– Igen – bólintott.
– Ha nem volt érintve benne, akkor
miért hallgattál? Sőt! Ez több volt, mint hallgatás. Mi baj lett volna, ha
tudja, hogy a tetoválásom te csináltad?
Tekintetét az enyémbe fúrta, de
hallgatott.
– Őt sem fogom kiadni neked, mint
ahogy téged sem neki. Megmondtam, hogy ki akarok maradni mindenből. Én vagyok a
buta liba – mondta a szemembe, tekintete másról árulkodott.
Tisztelet ébredt bennem a kicsi
termetű lány iránt. Sokkal több volt benne, mint azt valaha is gondoltam. Több
jelző jutott eszembe hirtelen, amivel jellemezhettem volna, de a „buta liba”
nem volt közte. Átfutott az agyamon mennyi mindent tudhatott, amiről mélyen
hallgatott. Próbáltam a gondolatait fürkészni. Tekintetem az övébe fúrtam,
pimasz mosollyal állta.
„– Még mindig nagyon szépek a
szemeid.” – hallottam a gondolatát. Elmosolyodtam, és ő is.
– Hát nem vagy semmi Cody! –
ingattam a fejem. – Minden elismerésem a tied!
– Köszönöm! – Letette a kiürült
csészéjét. – Varrjak rád valamit? – Vigyorba húzta a száját. – Tuuudommm! Rúnát
nem!
– Átengedjem a másik karomat is
neked? – felhúztam róla a felsőm. Megállt bennem a levegő. Egy tökéletesen
kivehető kelta motívum tekeredett rajta.
– Na! Ez új! – vonogatta a
szemöldökét. – Ezt is el kell tüntetni?
Végig simítottam rajta,
tagadhatatlan volt zavarom, hiszen ezt még én sem láttam!
Ez eddig nem volt rajtam!
Figyelt, nézett rám, várta, hogy
végre mondok valamit.
– Nem. Nem kell. – hebegtem.
– Értem.
– Különben sem maradna meg.
– Ez megmaradna. Hidd el! Széles a
vendégköröm – vigyorgott. – Fejlesztenem kellett!
Felszaladt a szemöldököm.
– Nem csak közönséges halandók
járnak hozzám. Olyan tetoválást csinálok, ami tutira megmarad! – vonogatta a
szemöldökét.
– Tapasztaltam.
– Naaa! – A vállamba bokszolt. –
Ez most nem olyan!
Nyílt az ajtó. Talan először
megtorpant egy pillanatra, tekintetét az enyémbe fúrta. Aztán lassú léptekkel
elindult felénk.
– Hello – dünnyögtem, kiszáradt a
torkom. Illedelmesen köszöntem ugyan, de indulatomon nehéz volt uralkodnom.
– Hát te?
– Gondoltam igénybe veszem a párod
munkáját – vágtam rá gondolkodás nélkül. Tekintete a karomra siklott, aztán
újra a szemembe.
– Úgy látszik, nem csak a munkáját
folytatod, hazudni is meg tanultál tőle!
Felszaladt a szemöldököm a
szavaira. Felegyenesedtem. Pillanat tört része alatt megértettem a szavait.
– Te csináltad? Te gyilkoltad meg
a dokit olyan kegyetlen módon?
Hallgatott, állta a tekintetem.
– Ott voltál? – Próbáltam
visszafogni kitörni készülő indulataim.
– Egy utolsó, hazug szemét volt. –
Higgadtan, csendben mondta a szavait a szemembe. – Hidd el! Azt kapta, amit
megérdemelt!
– Lee, a falkámhoz tartozott! – Próbáltam
lassítani a légzésem. – Őt, miért kellett? – ordítottam, körmeim a tenyerembe
nyomtam, úgy szorítottam az öklöm.
– Lee?
– A farkas a gyengélkedőben!
Rántott a vállán.
– Rosszkor volt rossz helyen, beleugatott…
– Nem volt ideje befejezni. Lendült az öklöm. Cody felugrott egészen a
konyhasarokig hátrált. Elkezdődött az adok-kapok. Szemeim jéghidegen sütöttek,
feszült minden csontom. Csak egy pillanatra láttam a rémületet és a döbbenetet
Talan szemében.
– Darabokra szaggatlak, mint azt a
büdös szemetet, aki megölte az anyám, és fenyegette a Dokit! – Gyilkos
szándékkal indultam felé határozott léptekkel. Szavaimra kikerekedtek a szemei,
de nem hátrált.
– Te ölted meg Orrzont?! – hátra
feszültek a vállai, széttárta karjait. Csak egy pillanatra döbbentett meg a
világosszürke köd, ami beúszott a szemeibe. Akár Anskarnak azon az éjjelen, és
ahogy nekem most. Gyöngyfehérek lettek a szemei, szinte szikrázott, mint a
friss fagyott hó.
Volt mit törlesztenünk. Mindent
söpörve, törve, zúzva egymásnak estünk. Cody nem sikítozott hisztériásan, csak
úgy oldalazott a falhoz lapulva, hogy minél kevesebb sérüléssel megússza a
gigászok harcát. Egy idő után feltűnt, hogy bár Talan fogai veszélyesen
előtörtek, nem használta őket. Nem állatként marcangolt, és tépett. Harcosként
küzdött!
– Szóval így harcol egy Laignach
Faelad?
Nem válaszolt, leszegett fejjel
méregetett, újabb fogást keresett rajtam. Mindketten súlyos sebekből véreztünk,
de volt mit törlesztenünk egymásnak. Meg-megvillant a nyakában a családi kelta
farkas talizmán.
„Anskart illeti! Az egyetlen
emlék, ami a fiából maradt!”
Újra és újra támadásba lendültem,
és nem fogtam vissza magam. Ott téptem martam, ütöttem ahol értem. Fordulás
közben végigszántotta előtörő karmaival a hátam, keze a nyakam felé lendült.
Hárítottam, támadtam. A következő fordulásnál elkaptam a nyakát, megemeltem a
falhoz nyomtam. Karmai végigszántották az oldalam, de nem engedtem. Jobban
megszorítottam. Szemei jég fehérből, lassan gyémánt feketébe sötétedtek. Karjai
teste mellé zuhantak. Még tett egy erőtlen próbálkozást, hogy szabaduljon.
Cody belecsimpaszkodott a karomba,
minden erejével húzta el a kezem Talan nyakáról.
Valami nem stimmelt! Hihetetlen
kimerültem, még ott is sajgott, ahol ütés sem ért. Alig kaptam levegőt, szinte
fulladtam. Bizonyára a dühtől, ami elborított. Fújtatva kapkodtam a levegőt.
– Neee! – ordította Cody. –
Könyörgöm, ne öld meg! Ne tedd Bred! Bármit megteszek! Hagyd meg az életét! –
zokogta. Kitartóan próbálkozott lehámozni róla az ujjaimat.
Lassult a légzésem, leengedtem a
gyűlölt személyt. Talan rongybaba módjára csuklott össze a padlón. Nem mozdult.
Nem voltam benne biztos, hogy már nem öltem meg. Mintha én is könnyebben kaptam
volna levegőt, hogy őt eleresztettem. Néztem, ahogy Cody zokogva simogatta,
szólogatta, magához ölelte, homlokát az övéhez nyomta.
– Talan! Szólalj meg! Neee! Ne
hagyj itt!
Eszembe jutottak apám nem is olyan
régen tanácsként elhangzott szavai:” Sose a bosszú vezessen! Rossz tanácsadó.”
És most mégis bosszúból öltem.
Mert fogalmam nem volt, hogy élt-e még. Nem éreztem magam jobban. Sőt!
Mérhetetlen szégyen fogott el. Elindultam kifelé, aztán megtorpantam, és mégis
visszafordultam. Föléjük magasodtam. Lehajoltam, és kitéptem az eszméletlen
ellenségem nyakából féltestvérem családi ereklyéjét. Talán a mozdulatban
megrántottam magam, belemart a gyomromba, a mellkasomba. Olyan érzés volt,
mintha egy pillanatra megmarkolták volna a szívem.
– Bred! – Cody a nyaklánc után
kapott.
– Ez nem az övé! – dörögtem. – Adj
hálát az égnek, hogy nem szaggatom őt darabokra!
– Nem is ismered! – engedte ki, az
apró lány a hangját, könnyei között. Belerekedt úgy ordított utánam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése