FARKASOK UTÓDAI - Prológus

A farkas klán vezér a kőkorlátot támasztotta, úgy nézett a semmibe vesző zöldellő tájra, ami a McElhanelyk területe volt már pár évszázada. A vezér nem siette el a nősülést, amit ők kötelékbe lépésnek neveztek. Apjától kemény és szigorúan követendő íratlan szabályokat kapott örökül. Igyekezett is azokat betartani, de a szívet nem mindig tudja felülírni az ész és a kötelességtudat. Férfi volt, vezér, olykor kemény és határozott de voltak bizony olyan pillanatok az életében, amikor ő is lázadt és ő is elgyengült.

Harcokban edzett vezérré vált. Ő még emlékezett arra az időkre amikor földjén az indiánokon kívül nem lakott más telepes, fehér ember. Az őslakosokkal egységben éltek, viszont tisztelték egymást és a természetet. Azóta viszont sokat változott az idő. Szabad létüket a megmaradásért egyre inkább fel kellett váltaniuk más létformára. A fennmaradásukért úgy kellett elrejtőzniük, hogy tulajdonképpen megmutatták magukat, csak éppen más formában. Egy olyanban, amivel be tudtak olvadni és alkalmazkodni tudtak az egyre gyorsabban változó környezetükhöz.

Két életük volt. Egy a fajtájuk hierarchiája szerinti, egy pedig a civilizációhoz alkalmazkodott. Így rá, már másabb terhek is rakódtak. Összetettebb és nehezebb feladatok.

Gondolatai most is ezer felé jártak. Súlyos titkok szorították a mellkasát. Elérte azt a kort, amikor már nem volt kérdés, hogy mi az amit mindenek elé helyez. Az pedig a Klán jövője, egysége és megbonthatatlan ereje volt. Hiába szerette szíve minden szeretetével a gyönyörű kék szemű indigó farkas alakváltó nőstényt. Más alfajhoz tartozott és kapcsolatukból hibrid született volna, amit már törvényeik szigorúan elutasítottak. Végig kellett néznie, hogy pont egyik legjobb barátja és vezére lép kötelékbe azzal, aki neki a legfontosabb volt miközben neki egy szövetség megerősítésért egy másik klán vezér lányát kellett elvennie.

Most ott állt, és kavargó gondolatokkal a fejében várta, hogy a bába végre kijöjjön a szobából. Egyáltalán nem járta át a büszke apai érzés, az izgatott várakozás. A születendő gyermek nem az ő vére volt. Ez is egy súlyos titok volt, amit esküjével is megpecsételt a klán egysége és tisztasága érdekében. Carlita McKay egy Giant Wolf vezér gyermekét hordta a szíve alatt, akit pont az ő segítségével iktattak ki.

Nyílt az ajtó, s boldog lelkesedéssel újságolta a bába az utódok megszületését.

– Két gyönyörű hím farkas, Uram!

Arjunt mellbevágta a hír.

– Kettő?

– Igen!

S bár normál esetben, azonnal soha nem szokta meglátogatni a frissen szülőt a hím, csak pár nap múlva, Arjun valósággal berobbant a szülésnek helyet adó szobába.

– Te tudtad, igaz?! – dörögte a vezér, s határozott fenyegető léptekkel közeledett Carlita felé, aki farkas alakban, fáradt testtel feküdt a két újszülött, vinnyogó farkaskölyök mellett.

– „És ha igen?!” – vágott vissza a nőstény büszkén felszegett állal.

– Akkor válassz! – Arjun parancsolóan lendítette a kezét az újszülöttek felé.

– „Tessék?” – Carlita szemei döbbenten kerekedtek el. – „Mit nem kérsz? Esküt tettél!”

– Egy utódról volt szó! Ők ketten vannak. Istenemre megtartom az eskümet, de csak az egyik maradhat!

– „Arjun?!” – szűkölt az anya.

– Azt mondtam, válassz!

– „Ne tedd ezt velem! Könyörgöm! Melyik kezemet vágjam le? Arjun!” – Carlita szemei könnytől csillogtak, úgy fordult, hogy testével takarta mindkét gyermekét, fejét is rájuk hajtotta, miközben Arjun halálos fenyegetésként, sötét tekintettel magasodott feléjük.

– Elnevezted már őket? – A vezér kérdésére Carlita megrázta a fejét. – Helyes! Akkor szinte mindegy!

– „Hogy lehetsz ilyen szívtelen? Képtelen vagyok…”

Arjun egy hirtelen elhatározással megragadta az egyik kölyköt és valósággal kimarta az anya alól.

– „Neee!” – mordult fel a nőstény. Hiába kapott kölyke után, csupán a klán vezér kézfejébe mart bele. Arjun pedig nem törődve a vérző sebével, megindult a nyöszörgő kölyökkel, ki a szobából.

– „Légy átkozott! Légy átkozott!” – acsarkodott Carlita, megmaradt gyermeke felett körözve.

Arjun a folyosón döbbenten várakozó bába kezébe nyomta az éppen csak sebtében megtisztogatott újszülöttet.

– Vidd!

– De hová, Uram?

– Bárhová! Nagy az erdő, a vad rész…

– Uram?!

– Ez parancs! – pattogtak Arjun kemény, kegyetlen szavai.

– Megölné?

– Én? Dehogy! Nem tekerem ki a nyakát. Kap esélyt. Tedd ki!

– Pár órás! Nem éli túl…

– A természet majd eldönti – zárta le a vitát a vezér, majd elindult a folyosón. Valamivel odébb posztoló testőr mellett megállt.

– Felügyeld, hogy megtegye! – utasította. – Aztán hallgattasd el!

 

 

 

A rézbőrű kisfiú sokáig figyelte a maszatos kis testet a magas fűben. Guggolva billegtette testét, olykor válla felett hátra pillantott apja felé, aki éppen tüzet rakott. Ujjával meg-megbökte a hideg, merev farkaskölyköt.

– Apa!

– Igen, Owle?

– Egy farkas elhagyta a kölykét.

Az apa a bejelentésre azonnal fiához lépett, aztán ő is szemügyre vette az elhagyatott kis testet. Óvatosan vette a tenyerébe.

– Pár órás lehet – állapította meg, körbenézett. – Megzavarhatták? Ilyen helyen nem fial egy farkas – dünnyögte az indián.

– Halott?

A férfi rövid, rutinos vizsgálódásba fogott. A kölyök összerezzent a tenyerén, megmozdult az orra.

– Nem. Még nem. Mozog.

– Vigyük haza! – fogta könyörgőre a kisfiú. – Felneveljük és lesz egy saját farkasunk!

A férfi tenyerében melengette a hideg kis testet, gondolkodott. Lelkiismerete nem hagyta, hogy otthagyják a kis ártatlant. Igazából semmi esélyt nem látott arra, hogy megmarad a kölyök, de ha már rátaláltak, nem hagyják a sorsára. Még élt. Élve eltemetni nem akarta.

– Rendben, haza visszük.

Apja szavaira a kisfiú szeme felcsillant, s már nyúlt is a szinte csupasz kis kölyökért.

– Adhatok neki nevet? – kérdezte szökdécselve apja mellett a fiúcska.

– Ráér, majd otthon – motyogta a férfi. Igazából nem akarta, hogy fia kötődni kezdjen a sorsára hagyott állathoz. Tudta, hogy a haldokló kölyköt csupán eltemetni viszik haza.