FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 6

Jared kilépett a két világot összekötő kapun, a hideg barlangteremben. Megállt, rendezte légzését, sejtjeit de legfőképpen gondolatait. Ezt tartotta a legelső fontos tennivalójának. Volt mit átrendezni a tudatában, az emlékeiben, hogy inkognitója továbbra is megmaradjon az elmékben kutató Gorman előtt. Ahogy viszont az események alakultlak, ez egyre nagyobb terhet jelentett számára, sok energiáját elvette.

Elég nagy kihívás elé állította az az esemény, hogy a vére - Dean - átlépett valaki helyett a kapun. Hogyan vigyázzon az utódra úgy, hogy közben leplezze a köztük lévő vérkapcsolatot? Igyekezett kitisztítani a tudatát, de nehéz volt úgy, hogy azon agyalt, hol is lehet az ifjú királyi vér? Mi történhetett vele azok után, hogy átlépte a kaput és át kellett esnie Gorman kiveséző tudatalatti letapogatásán? Ha kiderült, hogy csaló, hogy nem is ő az ifjú McElhanely, Aldafen ugyan mire ítélhette? Egyáltalán él még?

Az idő sürgette őt.

Miután már mindenét stabilnak érezte, nyújtott léptekkel megindult az ajtó felé. Még el sem érte, mikor szinte berobbant rajta Zadorach.

– Hol voltál ennyi ideig? Mért nem jelentkeztél? – esett neki azonnal az áruló hadvezér, s csak eztán nézett végig a Giant zilált külsöjén. – Mi történt?

– Elkaptak – horkant röviden Jared.

– Megvan amiért mentél?

– Meg – válaszolta kurtán, elővette zsebéből a diódaszerű kapszulát és megbízója felé nyújtotta. Ekkor lépett be Aldafen, mögötte Gorman. Egy pillanatra a levegő is megfagyott a helyiségben.

– Az meg mi? – csattant fel Aldafen, s határozott lépésekkel megindult a két Giant felé. Tagadhatatlanul felismerte a jeladót.

– Van erre magyarázatod, Zadorach? – fordult dühösen, szikrázó tekintettel az egykori helyőrség parancsnok felé.

– Igen! – vágta rá a katona, miközben szívét a torkában érezte dobogni. – A fiad jeladóját, miután őt halottnak hittük újra mozgásban láttuk. Ezért küldtem át Wicklundot, hogy nézzen utána – hadarta szinte egyszuszra, ezzel le is rázva magáról a további válaszadás felelősségét. Aldafen, Jared felé fordult, tekintetét a Giantnak szegezte.

– Nos?

– A fiad halott vezérem – mondta szárazon Jared, s markában a jeladót Aldafen felé nyújtotta.

– Ettől azért több információt várok, katona!

– Amikor először hoztam hírt a fiad haláláról…

– Tudom mit mondtál akkor – vágott türelmetlenül Jared szavába Aldafen. – Hol volt a jeladó, hogy újra mozgásban látták?

– Egy másik állatban – válaszolta csendesen Jared, s együttérzőn hajtott fejet a vezér előtt. Már érezte Gorman finom mentális szenzorait, amint hazugság legapróbb jele után kutattak a tudatában.

– Tán megküzdöttél az állattal, hogy így nézel ki? – mérte végig Aldafen a katonát.

– Nem egészen – motyogta Jared. – Az állat ugyan megtámadott de én kitéptem belőle a jeladót. Viszont akié az állat volt elkapott…

– Elkapott? – Aldafen szemöldöke lepetten emelkedett meg. – Egy ember el tud kapni egy Giantot? – hangjában nem kevés gúny éreződött.

– Ez nem közönséges ember volt.

– Nem?

– Legalábbis a fegyver biztos nem az volt, amivel rám lőtt. Kiütött. Mikor magamhoz tértem már ki voltam láncolva valami börtönféleségben.

Aldafen csak futtában pillantott válla felett Gorman felé, aki egy bólintással igazolta a Giant szavait.

– Hogy sikerül kiszabadulnod?

– Elengedtek.

– Csak úgy? – Aldafen gyanakvón szegezte tekintetét a Giantnak.

– Nem – mondta a vezér szemébe Jared. Pillanatok alatt rendezte a gondolatait és mielőtt Gorman bármit találhatott volna, beszélni kezdett.

– Judah McElhanely fogja voltam.

– McElhanely-é?

– Igen. A fia átjött a kapun a testvére fia helyett.

Aldafen újra Gorman reakcióját figyelte, aki most mozdulatlanságba dermedve még mindig a Giant elméjében turkált.

– Aki átjött a McElhanely utód helyett, az egy Giant! – fakadt ki Aldafen.

Jared érzéstelen arccal bámult a semmibe, úgy folytatta:

– A McElhanely klán vezére azt mondta, sejti mennyire fontos nekem visszahozni ezt a jeladót. Neki viszont ettől is fontosabb a fia élete. Az eskümet vette, hogy vigyázok a fiúra, ő cserébe hagyja, hogy elvégezzem a küldetésemet. Visszaadta a jeladót és elengedett.

– A fiú egy Giant! – ordította hangosabban Aldafen. – Vagy talán nem hallottad az előbb? Ez hogyan lehetséges?

Jared érezte a fejében Gorman folyamatos ostromát.

Döntött.

– Mert ő a vérem – mondta ki csendesen.

– Hogy mondtad? – Aldafen szemei döbbenten kerekedtek el. – A véred? Kit tettél magadévá a kapun túl?

– Carlita…

– Szóval igazat mondott az öreg, legyeskedtél a társa körül?!

– Carlitával szerettük egymást! – Jared, Aldafen szemébe mondta a szavait. – Már innen az én gyermekemmel a szíve alatt küldted őt vissza.

– Hát peeersze! Hiszen Rihona rajtakapott benneteket a börtönben! Már emlékszem! Carlitaért árultad el a királyodat! Akkor Judah McElhanely a te fiad?!

– Igen.

– A foglya voltál és láthatóan nem bánt veled kesztyűskézzel. Vagyis nem is tudja, hogy te vagy az apja?

– Nem.

– Szóval ezért nem tudja az a szerencsétlen sem, hogy ő egy Giant! – fakadt ki a felimerés a vezérből kárörvendő mosollyal az ajka szegletében. Újra Gorman felé pillantott, aki ismételten egy bólintással adott hitelt Jared beismerő vallomásának.

Az egykori király merész terve sikerült. Rihona akkori rögtönzött falazó meséjét felhasználva kimondhatta az igazságot, amivel valamelyest enyhített elméje terhén.

Aldafen arcára kiült a töprengés. Jared lesütött szemmel várt. Legszívesebben használta volna időközben felfejlesztett mentális képeségeit, hogy kipuhatolja min is jár a vezér agya, de uralkodnia kellett magán, nem akart Gorman előtt lebukni.

– Hát legyen! – engedte ki a hangját teátrálisan Aldafen, de halvány mosolyában gonoszság bujkált. – A kezed alá adom az önfeláldozó kis titánodat, Wicklund. Vigyázz rá! Szüksége lesz rá! Az elit gladiátorok között fog küzdeni az életéért. Meglátjuk milyen harcost faragsz a véredből, meddig bírja majd az arénában. – A vezér csak egy fejmozdulattal jelezte a Giantnak, hogy kövesse őt.

Jared nem tudta örüljön-e vagy se a lehetőségnek. Tisztában volt vele, hogy az ifjú nagyon is nem szimpatizál vele. Több mint valószínűnek tartotta, hogy nem is fogja kitörő örömmel fogadni az ő személyét.

Kinyitották a sötét verembörtön ajtaját, s a fáklya fényétől félhomály úszott a hideg helyiségbe. Elsőnek Aldafen lépett a cellába, ahol Dean a sarokban ült, alaposan megviselt állapotban a mentális vallatásoktól és az éhségtől.

– Kapsz esélyt az életre és egy mentort, fiacskám – mondta a vezér, s kezét a mögötte belépő Jared felé lendítette.

Dean szemei első reakcióként elkerekedtek, ahogy felismerte a Giantot, akit utoljára a Menedékház pincéjében látott kiláncolva. Pillanat tört része alatt elöntötte a fiatal farkast a dühös gyűlölet.

– Rohadék! – sziszegte és talpra ugrott.

Jared semmilyen reakcióval nem válaszolt a félvér utód ellenséges viselkedésére.

Aldafen önelégült vigyorral pillantott hátra Jaredre.

– Ó! Látom, ti már ismeritek egymást.

– Találkoztunk – javította ki a vezért a Giant, épp csak morogva az orra alatt.

– Hogy jutott ki? – jött Deantől az újabb indulatos kérdés, amire Jared csak egy néma pillantással reagált.

– Láthatóan nem kedvel téged a fiú – vigyorgott Aldafen, hiszen ő az ilyen helyzetekben valósággal fürdőzött. – Hát akkor élvezet lesz a közös munka.

– Én ezzel, nem csinálok semmit sem közösen! – fakadt ki lázongva Dean, megfeledkezve kiszolgáltatott helyzetéről.

– Hát fiacskám, vagy ő, vagy a halál – vont vállat Aldafen.

– Akkor inkább a halál! – vágta rá Dean, mire hatalmas ütést kapott az eléje lépő Gianttól.

– Rossz hozzáállás – morogta Jared. – És túl sokat feleselsz.

Dean az ütéstől visszazuhant a sarokba. A dühe csak fokozódott, légzése mélyült, szaporábbá vált.

– Van mit tanulnod, kölyök – állapította meg szárazon, csak az orra alatt motyogva az egykori király, ahogy megragadta Dean grabancát és könnyedén felrántotta a földről.

Jared tudta, hogy ha azonnal az elit gladiátorok szállására vinné Deant, testileg lelkileg összetörnék a minden téren tapasztalatlan újoncot. Párszor kellett ösztökélnie a lázongó félvért, aki makacsul igyekezett a haladásukat lassítani, akadályozni. Az egykori király néha a helyes irányba penderítette Deant, aki olykor messzebb lépett tőle, vagy megindult  volna egy ismeretlen irányba szökést megkísérelve. Volt, hogy szándékosan lassított a léptein, jobban szemügyre vette a folyosókat, memorizálta a helyet, próbált tájékozódni.

Jared sürgetve taszította be a meggyötört utódot szállása ajtaját, majd zárta maguk mögött a nehéz ajtót. Holmija között kezdett el keresgélni, közben néha végigmérte Deant.

– Öltözz át – utasította Jared s a kiválasztott ruhadarabokat a fiatal farkasnak dobta.

– Ebbe? Ezek rám nagyok – morogta Dean elégedetlenül.

– Majd belenősz – vágta rá Jared, s tovább tett-vett a nem túl tágas de praktikusan berendezett szállásán.

– Hát persze! Mert ennyi idősen még olyan sokat nől egy ember, igaz? – feleselt Dean.

– Egy ember nem, de te nem vagy ember – kapta a határozott választ a tekintélyes termetű Gianttól.

– Átalakulni sem tudok rendesen, hová nőnék ugyan? – motyogta az orra alatt a félvér és kelletlenül hozzáfogott átöltözni.

Jaredet először mellbevágták utódja szavai, majd láthatóan elgondolkodott.

Dean fölényes mosolyba húzta a száját, s egy „na ugye!” pillantást küldött az egykori király felé.

– Nem tud maga rólam semmit – toldotta meg magabiztosan a félvér.

Jared megköszörülte a torkát, s állta a pimasz utód sötét, makacs tekintetét.

– Többet, mint gondolnád kölyök! – Jared közelebb hajolt Deanhez, szinte az arcába mondta a szavait. – Olyanokat is, amit még te magad sem tudsz magadról!

Dean elbizonytalanodva pislogott vissza a Giant fekete íriszébe.

– Engem nem kell még csak kedvelned sem, kölyök. Elég, ha hallgatsz rám. Gondolom az apádat azért szereted és tiszteled?! – Dean csak egy bólintással felelt, mire Jared folytatta: – Helyes! Az apád engedett el, cserébe én megesküdtem neki, hogy élve hazaviszlek.

Deant ledöbbentették a Giant szavai.

– Szóval, ha újra látni akarod még ebben a tetves életben az apádat, akkor innentől azt csinálod, amit én mondok. – Jared szavai és tekintete hideg késként hatoltak Deanbe.

– És az apám elhitte egy jöttment esküjét? Hitelt adott a szavának? Ezt nem hiszem! – ingatta a fejét Dean.

Jared agya zakatolt, hogy mit mondjon el a fiatal lázongónak és mit ne.

– Ha majd megérsz a feladatra, megtudod, hogy miért.

– Kit ölt meg amikor elszökött?

Jared nem válaszolt, csak vett egy mély hangos lélegzetet, amivel igyekezett higgadni, elviselni és megérteni lázongó fiatal vérét.

Adaoha összegyűjtötte a bőrtömlőket, készülődött a forráshoz vízért.

– Medveként is elkísérhetlek – ajánlotta Cody. – Még könnyebben is menne, mint féllábon bicegni.

– Maradj veszteg! – csitította a sámán a lelkesen gyógyulni akaró alakváltót. – Várd meg amíg visszajövök, aztán alakot válthatsz. Kiveszi az erőd, elgyengülsz. A múltkor is elvesztetted visszaváltozáskor az eszméletedet is – magyarázta Adaoha – Szerinted, hogy cipellek vissza, akár medveként, akár emberként?

– Medveként kísérlek el, ha visszajöttünk, majd itt váltok megint alakot. Ennyi az egész – makacskodott Cody. – Medveként a csúcsragadozóktól jobban meg tudlak védeni.

– Eddig is egyedül járkáltam…

– Hasznosnak akarom magam érezni – vágott a nő szavába a férfi. – Szeretném valahogy viszonozni, hogy ápolsz és mellettem vagy. Te ápolsz én védelmezlek. Engedd már meg, hogy férfinek érezzem magam!

Adaoha ajka mosolyba szaladt, s megadóan bólintott.

– Rendben, Haniyal! Megengedem, hogy kiteljesedj férfi mivoltodban.

– Óh! Köszönöm! – Cody arcán széles vigyor terült el, amit a sámán mindig örömmel tapasztalt. Neki ez is egy visszajelzés volt, hogy már nem csak a teste gyógyul a hím alakváltónak, hanem a lelke is.

Furcsa párosként sétáltak le a forráshoz a csapásokon. Egy fiatal nő, aki mellett némán, komótosan sántikált a hatalmas csonka lábú medve. Se emberrel se állattal nem találkoztak míg leértek.

Adaoha hozzáfogott a tömlőket megtölteni, Cody pedig eleinte csak szórakozottan csapkodta a vizet, majd elkezdett a maga módján halat fogni. Véletlenül fröcskölte a vizet az egyik mozdulatnál a nőre, amit viszont Adaoha már szándékosan viszonzott. Ebből aztán komolytalan vízicsata kerekedett, egymásra csapkodva a tiszta, friss forrás vizét.

Az önfeledt játszadozás közben Cody orrát megcsapta az emberszag, majd ahogy ösztönösen tekintett körbe, a fák között mozgást látott.

Vadászok! – robbant benne a felismerés.

Belső hangját hallva Adahoa ijedten fordult abba az irányba, amerre Cody figyelme leragadt. Gyomra görcsbe rándult, aggódott a sérült alakváltóért. Tudta, ha Ochoáék azok pláne semmi jóra nem számíthatnak. Agya lázasan gyártotta a megoldásokat, hogyan is fedezhetné a medve alakban lévő Codyt?

– „Bukj a víz alá!” – utasította az alakváltót, mire ő maga is nyakig engedte a testét a szinte hideg, egyébként derékig érő vízbe. Kapkodva lehúzta lezser felsőjét, hogy a partról úgy tűnjön teljesen ruhátlanul fürdik éppen.

A fák közül lassan, ráérős léptekkel közeledett a parthoz Humiston és Baker. A sámánt valamelyest megnyugtatta, hogy Ochoa nem volt velük.

– Nem túl hideg a víz? – kurjantotta el magát Humiston, önelégült vigyorral az arcán.

– Nem. Pont jó – vágta rá Adaoha.

– Csak így egyedül? – kérdezte puhatolózva Baker, tekintetét körbevezette a parton, a közeli bokrokat fürkészve. – Nem fél, hölgyem?

– Nem – válaszolta határozottan a nő. Bár valójában félt, csak nem attól, amitől a vadász gondolta. Adaoha jobban aggódott Codyért, hogy lebukik az alakváltó, és a prédájukká válik.

– Egy fiatal nő… egyedül… – kezdte nyájasan Baker, s lassan megindult a forrás felé, közben levetette csizmáját.

Adaoha szívét a torkában érezte dobogni.

Istenem, Cody! Ez bejön a vízbe! – szakadt fel belőle a rémület. Érezte, hogy az alakváltó megmozdult mögötte, s csak remélte, hogy még tart a levegője és nem kényszerül a felszínre, mert az a lebukást jelentette volna.

– Csatlakozhatom? – kérdezte vigyorogva Baker, szemében kéjes vággyal, ahogy belegázolt a félcombig érő vízbe.

– Nem! – vágta rá határozottan Adaoha, s hogy tartsa a köztük lévő távolságot hátrébb araszolt a vízben kuporogva. – Ne merészeljen közelebb jönni!

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass nekem. – Baker egyre határozottabb léptekkel menetelt a vízben a nő felé. – Na mutasd magad!

Adaoha pillanat tört része alatt döntött úgy, hogy feláldozza magát az alakváltót védve. Lassan felállt a derékig érő vízben, kezeit keresztbe fonva mellei előtt, takarva csupasz felsőtestét.

Szinte vele egyidőben csobbant a víz a nő mögött, ahogy Cody is felállt. Széles vállait beborította víztől csapzott, hosszú haja, lassan fordult a rossz szándékkal közeledő vadász felé. Szakálla teljesen felimerhetetlenné tette őt egykori támadója előtt. Hatalmas termete, megjelenése olyan volt - ahogy váratlanul kiemelkedett a vízből -, mintha a tengerek istene jelent volna meg a nő mögött.

– De! – dörögte a hím alakváltó, dühtől szikrázó gyilkos tekintettel. – Van olyan helyzetben! És nincs egyedül!

Adaoha megdöbbenve kapkodta a tekintetét, fürkészve figyelte az alakváltót, hiszen eddig mindig teljesen padlóra küldte őt az alakváltás, ahogyan közben gyógyította magát. Most viszont egyáltalán nem tűnt még csak erőtlennek sem.

Cody határozott mozdulattal lépett a nő elé, lassan maga mögé terelve, védelmezőn  takarva őt a saját testével.

Baker arcán több érzelem is átfutott. Hirtelen ijedség után a döbbenet, majd zavartság és a meghunyászkodás. Mivel úgy tűnt mindketten ruhátlanok, a vadász úgy gondolta, bizonyára megzavarhatott valami titkos légyottot.

– Ó bocsánat! – nyájaskodott, védekezőn felemelve kezeit, hátrálni kezdett ki a partra.

Cody igyekezett tartani a testét annak ellenére, hogy érezte, rohamosan hagyja el az ereje. Az, hogy hátán az izmok már remegtek, csak Adaoha látta. A nő mentve a helyzetet, hátulról átkarolta a férfi derekát és hozzásimult, hogy palástolja az alakváltó egyre bizonytalanabbá váló tartását, és egyben támogassa őt.

– Egyébként Jeffrey Baker vagyok – hadarta megváltozott stílusban a vadász, közben kapkodva vette a csizmáját.

– Nem érdekel ki vagy! – mordult rá dübörgő mély hangján Cody. – Takarodj!

Baker miután felkapta puskáját is, Humistonnal egyetemben igencsak kapkodták a lábukat, hogy elhagyják a helyszínt.

Cody mindaddig próbált állva maradni, míg a két vadász egészen kicsi ponttá nem zsugorodott a szeme előtt. Erőt adott neki Adaoha puha kezének támogató ölelése. Érezte a bőrét az övéhez simulni, ami akaratlanul is felébresztett benne eddig mélyen szunnyadó s már-már elfelejtett érzéseket. Belerándultak az izmai.

– Rendben vagy? – kérdezte aggodalmasan Adaoha, de mivel érezte a bizonytalan kissé dülöngélő tartást, nem engedte el a férfi testét.

– Nagyjából – fújta Cody, de már érezte, hogy valamiben meg kéne kapaszkodnia. Lassan fordult a nő ölelésében, s más támasz híján Adaoha vállára borult.

– Nem bírlak sokáig tartani – ismerte be a fiatal sámán. – Gyere! Gyere a partra, mert ha itt elterülsz, megfulladsz. Gyere! – biztatta, s elkezdte terelni ki a bizonytalan léptű alakváltót a vízből. – Mit tettél? – korholta a férfit Adaoha. – Most mi lesz veled?

– Megoldjuk – suttogta Cody. – Majd megoldjuk. Nem volt más választás.

Adaoha próbálta kíméletesen leengedni az egyre erőtlenebbé váló testet a forrás sekély partján, ahol Cody már a könyökére tudott támaszkodni. A vizet lassan vörösre festette a visszaalakuláskor felfrissült sebből szivárgó vér. Adaoha kapkodva szakított egy csíkot a szoknyájából, azzal kötötte el az alakváltó combján az ütőeret.

– Hogy megyünk így vissza a barlanghoz?

– Megoldjuk – hajtogatta egyre erőtlenebbül Cody.

Adaoha visszavette vizes felsőjét, megremegett az enyhe széltől.

– Megfázol – suttogta Cody, végigsimítva a nő karján. Ösztönből ölelte magához, hogy testével melegítse, zavarodott kábaságában el is felejtette, hogy már nem medve alakban van. Nem tudja melegen tartani őt.

Adaoha pontosan tudta, talán már csak percekig lesz magánál az alakváltó. Azt is tudta, hogy jelen helyzetben a sok bizonytalan kimenetelű lehetőség között válogathat csak. Nem volt tökéletesen jó döntés. Éppen úgy mint az előbbi helyzetben sem a vadászokkal, amikor mindketten feláldozva magukat egymást védték.

A vérszagra ragadozók jöhetnek. Ha most itt maradunk, nem sokat tudok tenni, ha mondjuk egy farkasfalka jelenne meg. Elsősorban a vérzést kell elállítani, és száraz ruha kell! – zakatolt a sámán fejében.

– Cody! El kell mennem segítségért! – Adaoha lassan, óvatosan engedte le az alakváltó csukladozó fejét a fűbe. A férfi egyre laposabbakat pislantott, míg végül csukva maradt a szeme. A nőnek döntenie kellett merre induljon. Az édesanyjához, vagy Kuchurhoz. Shikoba lényegesen közelebb lakott, ahonnan tudott kötszert hozni, s elhunyt édesapja elpakolt holmijából száraz ruhát a férfinek. Kuchur viszont a fizikai erejével is tudna neki segíteni visszajuttatni a barlang védelmébe Codyt. A baj csak az volt, hogy a vadászok is abba az irányba mentek el. Ki akarta zárni a velük való újabb találkozást.

Döntött.

Előbb az anyjához indult. Terve az volt, hogy majd vele együtt tér vissza az eszméletlenné vált alakváltóhoz, s aztán majd Kuchurhoz megy. Akkor Cody sem marad majd őrizetlenül és addigra a vadászok is feltehetően messze lesznek már.

Futott, hogy minél kevesebb ideig legyen Cody kiszolgáltatott helyzetben.

 

 

 

Dechant sokáig hezitált a szoba magányában, sűrűn pillantva a faliórára. Tartott tőle, hogy Phyllis esetleg valamiért még visszajöhet és akkor lebukik, hogy elhagyta a szobát. Nem akarta Alishat sem megijeszteni, emellett elbizonytalanodott, hogy hogyan fogadná őt a nő, azok után ahogy elváltak. Azt sem tudta biztosra, hogy nem-e esetleg zavarná az özvegyet, hiszen már későre járt.

A francokat! Ha nem teszem meg, akkor azt fogom bánni – határozta el magát s felpattant a szőnyegről, ahol eddig tépelődve, a testét ringatva agyalt. A zsákból túrt magának egy melegebb felsőt, aztán rutinosan távozott az ablakon keresztül. Nem az udvart választotta. A parkolón vágott át, kihasználva a kocsik takarását, majd a szerelőműhely mögött elsurranva tudta legjobban megközelíteni az erdőt. Körbepillantott, aztán futásnak eredt. Minden nehézség nélkül futott végig az özvegy házáig lerövidítve az utat, átvágva az állatok csapásain.

A kunyhóhoz érve mégis sokáig csak állt az egyik öreg fa mellé húzódva. Onnan nézte az ablakon kiszűrődő fényt, ami azt jelentette, hogy Alisha még fenn volt. Bizonytalan léptekkel ment egyre közelebb, közben sűrűn pásztázta tekintetével a közeli bokrokat. A fejében zakatolt a szóbeszéd, hogy a vadak őrzik a füvesasszony házát. Amiket pedig az elmúlt napokban megtudott, már nem is tartotta olyan hihetetlennek. Sőt. Olyan érzése volt, mintha figyelnék.

Óvatosan araszolt az ablakig, hogy lássa mit csinál az asszony odabenn.

Alisha kosarat font a kandalló előtt, dudorászott. Láthatóan nem is sejtette, hogy kinn váratlan vendég bóklászott a ház körül.

Dechant vett egy mély levegőt és óvatos léptekkel indult meg a fatornácon a bejárat felé. A fapadló megreccsent a lába alatt, amire figyelmeztető morgás jött a sűrű bokrok felől.

Alisha minden izma összerándult, megdermedt a mozdulatában. Hallgatózott, majd félrelökte öléből a félkész kosarat és pattant a falon lógó töltött fegyverért. Felhúzta és az ajtó felé tartva várt és hallgatózott tovább.

Dechant is megtorpant. Nem nézett a hang irányában, csak magában, fejben morgott bosszankodva.

Hallgass már! Nem akarom bántani! Különben is! Ha olyan nagy legény vagy, gyere! Játsszuk le! – jöttek Dechantből, már ösztönből a rá jellemző gondolatok.

A morgás alább hagyott ugyan, de a visszafogott dühös fújtatást még mindig hallotta.

A levegőt is visszatartotta ahogy gyomrát görcsben tartó izgalommal, bizonytalan, remegő kézzel kopogott az ajtón.

Alisha lepetten pislogott, el nem tudta képzelni ki lehet a hívatlan látogató.

Ha kopog, csak nem lehet rossz szándékkal – konstatálta az asszony magában s megindult az ajtó felé, de a puskát még mindig lövésre készen tartotta.

– Ki az? – szólt ki, s keze ugyan megindult a kilincs irányába, de a válaszra várva csak felette tartotta.

– Robert – mondta Dechant olyan hangsúllyal, mint aki szégyelli a nevét.

Alisha úgy kapta vissza a kezét, mintha valami megégette volna. Szíve felgyorsult, ahogy millió érzés rohanta meg. Félelem, bizonytalanság, harag és szánalom. Vívódva az érzésekkel bámulta az ajtót.

– Minek jöttél ide?! – csattant fel az asszony.

Dechant torka elszorult. Egyértelműen érezte az ajtón túlról az elutasítást.

– Nem… nem akarlak bántani – kezdte csendesen szaggatottan a férfi. – Nem… nem kérem, hogy… engedj be. Ajtót nyitnod sem kell. Csak… hallgass meg. Kérlek! – nehezen jöttek Dechantből a szavak. – Könyörgöm! – lehelte remegő hangon, bátortalanul lépett közelebb az ajtóhoz, érezte a túloldalon a nőt, aki éveken át a biztos pont volt számára.

Alisha szeme telefutott könnyel, lassan a teste mellé engedte a fegyvert, de képtelen volt válaszolni.

– Elmegyek – folytatta csendesen Dechant. – Nem tudom mi lesz eztán. Visszajövök-e vagy sem, találkozunk-e még, vagy tudunk-e beszélni… – Robert visszább lépett az ajtótól, próbálta szavakba önteni gondolatait. Annyi mindent szeretett volna mondani, sokszor össze is pakolgatta már, de most minden egyszerre rohanta meg. Igyekezett rendet tenni a fejében.

– Igazad volt! Szörnyeteg vagyok. Láttam… láttam magamat… a tükörben. A szemeim… Annyira sajnálom! Nem akartalak megijeszteni! Bántani sem! Soha! – Eszébe jutott Brenden, a vitájuk, a verekedésük. – Szándékosan soha! Ne haragudj rám! Bocsánatot szeretnék kérni! Mindenért! A sok fájdalomért, amit okoztam és a csalódásokért! – Testét erőtlenül engedte a tornác gerendájának, hagyta ülésbe csúszni. Megindultak a könnyek a szeméből, miközben zokogva ismerte be kamaszkori hevességét.

– Nem akartam bántani Brendent sem!

Alisha szemei döbbenten kerekedtek el. Első gondolata akaratlanul az volt, hogy Dechantnak köze lehet a férfi eltünéséhez. Ösztönösen markolt rá a fegyverre, s újra az ajtóra irányította.

– Nem baleset történt akkor! Én… én ütöttem meg! Annyira szégyenlem! Bocsáss meg! Neki… neki már nem tudom… tőle már nem tudok… Az életemet adnám azért, hogy itt legyen! Nem tudom hol van most, mi van vele… de… esküszöm, hogy megkeresem és visszahozom! – Dechantből úgy kezdtek el ömleni a szavak, ahogy éppen az eszébe jutottak. Könnyeit pulóvere ujjába törölgette, aztán térdére borulva már csak zokogni tudott.

– Örökké hálás leszek azért, amit kaptam tőletek! Otthont, bizalmat, hittetek bennem… meg sem érdemeltem! Csak csalódást és fájdalmat okoztam nektek. De esküszöm, hogy többé nem leszek a terhedre…

Alisha szeméből is megindultak a könnyek. Eleven emlékként peregtek a szemei előtt, ahogy a szökésben lévő vad gyerek kamasszá ért velük, majd felnőtt férfi lett belőle. Az éjszaka amikor ordítva dobálva magát szenvedett és ő Shikobát hívta segítségül. Lelkiismeretfurdalása lett. Úgy érezte, nem csupán Dechant tehet arról, hogy így alakult az élete. Egy csomó „talán ha…” „mi lett volna, ha…” gondolat tört rá.

Megindult az ajtó felé, lassan nyitotta. Szinte hangtalanul lépett a zokogó férfi mögé. 

Megdöbbenet Dechant új külsején. Összeszorult a torka, látva a majdhogynem kopaszra nyírt fejét.

Dechant épp csak oldalra pillantott, ahogy arcát a karjába törölte. Először a puskacsövet látta meg, ami a nő bokáig érő szoknyája mellett a föld felé irányítva himbálódzott.

– Jól tesszed – szipogta – Lőj le. Azt érdemlem.

Lenyírva a haja... a szakálla... Mi történhetett? – Alisha szánakozva nézte a megtört férfit. 

– Kérsz egy forró teát? – kérdezte váratlanul. Hirtelen ő sem tudta, mit mondjon. Vigasztalni is akarta Robertet, de tartani is a távolságot.

– Mi? – kapta fel a fejét Dechant, őszintén meglepte a kérdés. Erre számított a legkevésbé. Zavart tekintettel ráncolta a homlokát, ahogy hunyorogva nézett fel a nőre.

– Nem jössz be? – Alisha a puskát lendítve mutatott az ajtó irányába.

– Nem akarok za… – szabadkozott Robert, de Alisha félbeszakította.

– Nem zavarsz. Itt most kissé hideg van beszélgetni – mondta csendesen, higgadtan a nő. – Teszek oda teát. Azt hiszem mindkettőnknek van mit mondania a másiknak.

Dechant pár másodpercig elgondolkodva hallgatott, majd lassan felállt, kelletlen bólintással fogadta el a beinvitálást.

Alisha a széknek támasztotta a fegyvert, majd vizet tett a tűzhelyre a teának.

– Éreztem, hogy nem baleset volt – kezdte csendesen az asszony. – Brenden soha nem tudott jól hazudni. Mi történt?

Dechant tanácstalanul dobta szét kezeit, a vállát vonogatta.

– Esküszöm nem is tudom. Nem tudom min kezdtünk el vitázni és pontosan már arra sem emlékszem, min borult el az agyam. Nekiestem. Annyira szégyenlem! És szégyelltem akkor is, mikor hazajöttünk és Brenden falazott nekem! Egy gyáva gerinctelen alak voltam, hogy hallgattam! Hagytam, hogy hazudjon neked, hogy baleset volt… Istenem! Most már tudom, hogy meg is ölhettem volna! – Dechant szeméből újra megindultak a megbánás fájdalmas könnyei.

– Nem hinném – köszörülte a torkát Alisha. – Hidd el, Brenden nagyobb kárt tudott volna tenni benned, mint amit te tettél benne.

Dechant kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy kutatón szegezte tekintetét a nőnek.

– Brenden egy medve alakváltó – mondta ki egyszuszra az asszony.

Robertnek azonnal eszébe jutott a medve, aki a tigrist védte, s aki meg is ölhette volna őt, de csak harcképtelenné tette.

– Medve?

Alisha bólintott, majd folytatta a tea készítését.

– Akkor lehet, hogy őt láttam?

Az asszony épp csak megrázta a fejét.

– Honnan tudod? Miért? Igaz nem láttam ki volt aki medvévé alakult, mert olyan hirtelen történt… – erősködött tovább Dechant fellelkesülve a lehetőségen, hogy Brendennel találkozott akkor.

– Nem ő volt, Robert.

– Akkor te tudod, hogy ki volt?

Alisha hallgatott. Nem árulta el a fiatal Dunkin fiút.

Sokáig csend ereszkedett közéjük. Dechant lopva követte tekintetével az asszonyt, ahogy készítette a teát, járt kelt a kis helyiségben, közben megigazította a félrelökött félkész kosarat is. A férfi agyában kavarogtak a gondolatok.

Brenden medve alakváltó? Alisha? Akkor Alisha sem ember? Ő is egy…

– Te is medve vagy? – bukott ki Dechantből, mire a füvesasszony szelíd, halvány mosollyal rázta meg a fejét. – Akkor mi? – kíváncsiskodott tovább a fiatal férfi.

– Ember – rántott a vállán Alisha.

– Brenden egy medve, te ember… és a felesége voltál? Ilyen lehet?

– Persze.

– De hát… – Dechant zavartan kerülte a nő nyílt tekintetét. – Vannak bizonyos dolgok férfi és nő között. Azok… hogyan?

– Simán megoldható. Hiszen te sem láttad őt soha medveként. Akkor vált alakot amikor ő akar.

– Egy alakváltó akkor vált alakot, amikor ő akar?

– Igen.

– A farkasemberes filmeken…

– Más a film és más a valóság. Persze vannak olyanok is akik valami miatt ezt nem tudják kontrollálni, irányítani.

Dechant szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Azt hiszem, én is ezek közé tartozom – motyogta.

Alisha torka elszorult, együttérzően nézte a férfit, akit most végtelenül elveszettnek és sebezhetőnek látott.

– Sajnálom – mondta csendesen.

– Ugyan. Erről nem te tehetsz – dobta szét a kezeit Robert, sután legyintve.

Alisha viszont nem ezt látta rajta. Pontosan ezért is vívódott magában, hogy veheti-e a bátorságot és elmondhatja-e a férfinek azt a szörnyű éjszakát? Nem tudta, hogy Dechant egyáltalán emlékszik-e valamire, hiszen azóta még azt a rosszullétét sem emlegette soha.

– Átalakultál? – kérdezte puhatolózva.

– Nem – rázta a fejét Dechant. – Vagyis fogalmam nincs, mi történt velem.

– Mikor?

– Amikor… amikor nekem estél és elzavartál. Nagyon fájt.

– Sajnálom. Nem kellett volna…

– De! Igazad volt. Szörnyeteg vagyok. Láttam! Aztán meg más is megállapította, hogy mi vagyok. Olyan aki állítólag ért az ilyenhez. Utána keresgéltem, hogy mi is az a prikolics… de nekem nem megy az ott leírtak alapján az átváltozás, vagy mi. Én nem tudom irányítani. Sőt! Nem is akarom! Fájt! Borzasztóan fájt mindenem, ott az erdőben is… – indultak meg a szavak Dechantből.

– Nem akarod?

– Nem – vágta rá azonnal és határozottan Robert.

– Sokan áldásnak tartják, az alakváltást.

– Hát én nem – ingatta a fejét a férfi. – Testileg lelkileg meggyötört. Nem is emlékszem mindenre. Igaz akkor sem, ha leiszom magam, de százszor rosszabb mint másnaposnak lenni. Ha berúgok ellazulok. De ez fájt! Baromira fájt! És még csak nem is formálódtak át a csontjaim. Azt hiszem abba bele is haltam volna.

Alisha, ahogy hallgatta a Dechantet, döntött.

– Emlékszel, amikor egyik éjjel nagyon rosszul voltál?

Robert elgondolkodva nézte maga előtt a kézi szövésű szőnyeget, az emlékeiben kutatott. Megrázta a fejét.

– Arra ébredtünk Brendennel, hogy kiabáltál – mesélte tovább Alisha, igyekezett a férfiben is felidézni a történteket. – Fáj! Fáj! Baromira fáj! Ezt ordibáltad.

Dechant az asszonyt figyelve próbált emlékezni, miközben érdeklődve hallgatta a szavait.

– Addig csak sejtettük, hogy mi vagy. Akkor éjjel biztosak is lettünk benne.

– Tessék? – Robertet villámcsapásként érte Alisha vallomása.

– Szörnyű állapotban voltál – folytatta könnytől csillogó szemekkel az asszony – Látszott rajtad, hogy nagyon szenvedsz. Brenden is aggódott érted és annyira sajnáltunk. Nem tudtuk, hogyan segíthetnénk.

– Ti tudtátok? Tudtátok, hogy egy veszélyes, kiszámíthatatlan, alattomos szörnyeteg vagyok? Nem is éreztettétek velem soha! Miért nem zavartatok el? – Dechantnek eszébe jutott amikor Brenden büszkén dicsérte őt. Elszorult a torka, szeme telefutott könnyel.

– Hogy zavartunk volna el? – fakadt ki hitetlenkedve Alisha – Segítségre volt szükséged! Tehetetlennek éreztük magunkat. Már nem is tudom melyikünk ötlete volt, hogy szóljunk Shikobának. Csak reméltük, hogy ő talán tud segíteni.

– Shikobának? Az az indián asszony a hegyekből?

– Igen.

– Mit csinált?

– Nem igazán tudom. Én csak a gyógyító fűveket ismerem, ő tőlem sokkal több. Nagyobb tudással bír. Elmúltak a szenvedéseid és elő sem jöttek többé.

– Mostanáig – motyogta reményt vesztetten Dechant.

– Amit én okoztam – sóhajtotta remegő hangon Alisha. – Ne haragudj!

– Ne mond ezt! Nem te okoztad! Dehogy haragszom! – Robert olyat tett mint még soha. Hirtelen mozdulattal magához ölelte a nőt, amiben benne volt minden érzése Alisha iránt. A szeretete, a tisztelete, a bocsánatkérése. A harag legkevésbé sem volt közte. Eddigi életében ő volt az egyedüli, akire nem tudott volna semmiért sem haragudni. Akitől bármit el tudott volna viselni, és akitől a legjobban fájt neki a szeretet megvonása.

Alisha csak egy pillanatig bizonytalanodott el, aztán hallgatott a szívére és viszonozta a férfi őszinte ölelését. Neki olyan volt Robert, mintha csak a gyermeke lett volna.

Skyha együtt hímzett anyjával. Rhuna egyik kedvenc dalát dudorászta, lányát pedig az éjjel látott újabb látomása foglalkoztatta.

– Megint láttam őt – szólalt meg csendesen a lány, elgondolkodva pislogott magaelé. – Olyan más volt.

– Más?

– Rövid haja volt, és gladiátorként harcolt az arénában.

– Lehet nem is ő volt, hanem más – gondolkodott hangosan az anya. – Eddig hatalmas farkas alakváltóról meséltél.

– Most is magas volt!– erősítette meg korábbi leírásait Skyha. – De emberi volt. Nem alakult át! Harcolt, küzdött az arénában, de nem alakult át. De ő volt!

– Akkor honnan tudod, hogy ugyanazt a férfit láttad?

– A tetoválás a nyakán! Azok a fura betűk vagy mik. Innen a füle mögül teljesen idáig – mutatta saját magán a fiatal lány, ujját a vállgödréhez igazítva.

– Alakváltókon a tetoválás nem marad meg kicsim. Gyorsabban gyógyulnak a sebeik, és a tetoválás tulajdonképpen seb a testükön – magyarázta az anya.

– Akkor nem tudom mi az, de rajta van – erősködött Skyha.

Pár percig közéjük telepedett a csend, újra elmerültek a hímzésben. Aztán Skyha váratlanul letette munkáját és felpattant a kézi szőttessel letakart székről.

– Annyira közel érzem őt, mint eddig soha. Elmegyek Tizianohoz és elmesélem neki. Talán ő többet tud, a jelekről is amik a nyakán vannak és arról is, hogy ez a látomásom mit jelent.