FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 9

Dean, eddig keresztapját tartotta a legkeményebb kiképzőnek. Az elmúlt napokban ez határozottan romba dőlt. Eddig sem volt számára szimpatikus a Giant, de minél több időt töltött vele, annál jobban gyűlölte. Egy hideg érzéketlen szadistának tartotta. Olyan feladatokat adott neki amiket teljesen értelmetlennek tartott, hacsak nem az volt a célja, hogy megalázza.

A fekhelye csupán egy matrac volt, az sem a legvastagabb. Sokszor parancsolta különböző kicsavart testhelyzetekbe órákon át. Volt, hogy olyan ételt tett elé, aminek az ehetőségét igencsak megkérdőjelezte.

– Ezt komolyan gondolta, hogy megegyem? – horkant fel Dean s türelmét vesztve csapta le a fémtálat a matrac mellé.

– Nem – vágta rá Jared. – Csak kíváncsi voltam, hogy meg tudod-e különböztetni, mit ehetsz meg és mit nem.

Dean gyilkos pillantással nézett fel az asztalnál foglalatoskodó alakváltóra. Ha a tekintetével ölni tudott volna Jared már napok óta halott lett volna.

– Kimegyünk edzeni – jelentette be a Giant. Dean szeme felcsillant, hogy talán végre érdemben fog vele foglalkozni, az itt Wicklundnak nevezett alakváltó.

A kőterembe érve hamar szertefoszlott a hagyományos edzés reménye. Jared egyetlen fegyvert sem adott neki, ellenben váratlanul elég súlyos sebeket ejtett rajta.

– Na gyerünk! – szólította fel a Giant a küzdelemre, s már támadott is.

Deant egy darabig hajtotta a keserű düh, de a sok vérveszteség és az újabb sebek egyre gyakrabban a földre kényszerítették. Jared pedig nem enyhült meg a kínok közt fetrengő utóda iránt. Feléje állt, s a lábával biztatta, hogy folytassa a harcot.

– Talpra! – parancsolt rá keményen. – Nem maradhatsz a földön! Az utolsó gondolatod és célod mindig az legyen, hogy ne maradj a földön! Fel kell állnod! Talpra!

– Nem tudok – ismerte be nyögve Dean, épp csak fordulni volt képes.

– Dehogynem tudsz! Gyerünk! Állj fel!

– Nem megy! – feleselt Dean, homlokát a kőpadlónak nyomta, mindene remegett, de a tagjai nem akartak engedelmeskedni.

– Olyan nincs! Dehogynem megy! Minden megy, csak akarni kell!

Dean a fejére húzta a kezeit, makacsul hallgatott.

– Szarok rá, hogy meghalni jöttél át! – ordította Jared. – Az én kezem alatt te nem fogsz öngyilkos lenni, fiacskám! Olyan nincs!

– Sérti a büszkeségét, hogy valamibe beletört a bicskája? – kérdezte Dean, hangjában pimasz lázadással.

– Tessék? – Jared közelebb hajolt a földön fekvőhöz. – Hangosabban, hogy halljam is!

Dean felemelte a fejét, gyilkos tekintettel, határozottan ismételte meg a Giant szemébe az előbbi szavait.

– Sérti a büszkeségét, hogy…

– Nekem legalább van, te taknyos! – Jared megragadta Dean grabancát és könnyedén rántotta fel a földről. – Senkinek érzed magad?

A Giant kérdése mellbevágta Deant.

– Fogalma nincs minek érzem magam! – vágott vissza a félvér, közben mellkasát szorították a keserű emlékek és érzések. Jared érzékeny pontjára tapintott rá.

– Dehogynem! De tévedsz, ha úgy gondolod másokkal kell versenyezned! Előbb saját magadat győzd le! Te állítod fel magadnak a korlátjaidat, nem más! Sehová se tartozónak érzed magad? Kívülállónak? Akarsz egyáltalán valahová tartozni? Hát tegyél érte! Mutasd meg, hogy ki vagy!

Dean arcán másodpercek alatt változtak az érzések. Pár perccel ezelőtt, még azt gondolta, hogy csak blöfföl a Giant, amikor az érzéseire célzott, de egyre jobban az volt az érzése, hogy belé lát.

– Nyitott könyv az elméd! Csak az nem olvas benne aki nem akar! – dörögte Jared. – Azt a fajta büszkeséget ami benned van azt lejjebb kéne adnod. Születésedkor több akarat volt benned és élni akarás, mint most!

Dean szemei elkerekedtek, mindene beleremegett, ahogy eszébe jutottak keresztapja szavai, amit a születéséről mesélt neki.

– Honnan… – csuklott el a hangja, döbbenten meredt a robosztus alakváltóra.

– Amíg nyitott könyv az elméd, veszélyt jelentesz másokra és magadra is. Majd ha erős leszel kívül belül, érdemes leszel rá, hogy másképp beszélgessünk. – Jared ahogy elengedte Dean grabancát, szemében csalódottsággal mérte végig második generációs vérét. Lassan fordított neki hátat.

Deanben összecsaptak az érzései. Eszébe jutott milyen büszke is volt rá, amikor megtudta, hogy mit jelentenek rajta a rúnák. Ahhoz képest teljesen elvesztette az önbizalmát.

– Szóval magával lehet másképp is beszélgetni? – kérdezte, közben lassan lehajolt a földön heverő súlyos kardért.

– Jah – morogta Jared.

– Akkor beszélgessünk! – Dean dühös elszántsággal csapott le a fegyverrel, amit a Giant tökéletes pontosággal hárított, mintha hátul is lett volna szeme és látta volna Dean minden mozdulatát, de még a gondolatát is tudta volna.

Dean ezúttal nem állt meg. Eleinte csak a dühét adta bele a csapásaiba, minden taktikus ésszerűséget mellőzött a támadása, majd egyre jobban belelendült. Nem kímélte ellenfelét, még akkor sem, ha Jaredben tanító szándék volt. A Giant pedig tagadhatatlanul egyre büszkébb volt a vérére, esze ágában nem volt leállítani a küzdelmüket. Amikor Dean földre kényszerült egy-egy súlyosabb csapásnál, először a makacs düh dolgozott benne, hogy újra talpra álljon. Fogalma nem volt mennyi ideig tartott a harcuk, csak azt érezte, hogy teljesen felpörgött, az adrenalinszintje már a fejét döngette, amikor Jared megállította a küzdelmüket.

– Na! Valahogy erre gondoltam, kölyök! – A Giant egy elismerő vállveregetéssel jutalmazta a légzését rendezni próbáló Deant.

– Akkor most már másképp beszélgetünk? – kérdezte lihegve a fiatal farkas.

Jared újra végignézett legifjabbik vérén. Magában azon hezitált mennyit mondhat el neki. Aztán döntött.

– Te, nem vagy McElhanely – jelentette be váratlanul, azt amit egyébként már Gormanék is tudtak.

– Tessék? – Deant ledöbbentették a Giant szavai. – Judah McElhanely az apám! – a félvér elbizonytalanodva kapkodta a tekintetét. – Vagy ebben is hazudtak nekem?

– Nem.

– Akkor nem értem – ingatta a fejét.

– Az apád sem McElhanely.

Dean most értette meg, hogy miért nem történt semmi baja az apjának amikor megitta a McElhanely vért követő átokkal mérgezett italt.

Keresztapám viszont… – döbbent meg, s ezzel össze is zavarodott benne minden.

– Most már semmit nem értek – ismerte be, fáradtan engedte le a kardot a teste mellé.

– Judah, az én vérem – mondta ki az igazságot Jared.

– Tessék? – Dean úgy érezte mellkasába szorult a levegő. – Szóval igaz, hogy megerő…

– Nem erőszakoltam meg senkit! – vágott az őrző szavába Jared. – Carlitával szerettük egymást!

A Giant vigyázott, hogy csak olyan információt adjon át fiatal vérének, amit már Gorman és Aldafen is tudott.

– Szóval… Basszús… akkor maga a nagyapám! – szakadt fel Deanből.

– A vérem vagy, Dean! Egy Giant Wolf!

Dean most hallotta először ezeket a szavakat olyan büszkeséggel kimondva, mint eddig még soha.

– Bárki, bármit is mond, légy büszke rá! – Jared valóban egészen másképp beszélt vele, mint ezelőtt. – Soha ne hidd el, a kimondott szavakat! Tanulj meg, a szemből olvasni! Hallgass, a megérzéseidre! Arra, amit itt érzel! – A Giant a tenyerét Dean mellkasához tette.

 

 

 

Rihona halvány mosollyal reagált a két lány beszélgetésére. Fontha áhítattal hallgatta Veronica történeteit arról a világról, ahonnan ő jött. Na és a fiatal lány állandóan bele-belekérdezett, hogy Marcus éppen akkor hol volt, mit csinált. Izgalmas volt számára, hogy Veronica szinte a testőr védelmében nőtt fel. Sokszor ő vitte iskolába és ő is ment érte, elkísérte bizonyos programokra. No és mesélnie kellett Juanról is. A fiatal farkas nőstény sokszor elérzékenyült, hiszen imádta a bátyját, s egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valaha az életben látni fogja még.

– Milyen amikor átalakulsz? – kérdezte Fontha. – Fájdalmas? Én még csak… – elszorult a lány torka, mert az jutott eszébe, ahogy Betot szenvedni látta a kényszeralakváltáskor.

– Nem, nem fájdalmas.

– Marcus miért nem tud átalakulni? Azért félelmetessé vált!

– Még én sem láttam ilyennek – vallotta be pironkodva Veronica. – De ő… – a lány beharapva ajkát elbizonytalanodott, hogy elmondhatja-e amit tud a testőrről – tulajdonképpen innen való.

– Innen? – A vallomásra Rihona is felkapta a fejét.

– Igen. A szülei a kapun át jöttek, innen. Az anyja akkor terhes volt – eredt meg a nőstényfarkas nyelve. – Talán az átkeléskor történhetett vele valami, még az anyja pocakjában – rántott a vállán Veronica. – Így hallottam.

– Megmutatnád, hogyan alakulsz át? – lelkesedett fel Fontha, mire Rihona rosszalló pillantással torkollta le.

– Veronica nem cirkuszi látványosság, Fontha!

– Semmi baj – vette védelmébe a fiatal lányt Veronica. Készségesen bújt ki a ruhájából, s elmélyítve a légzését, várta az érzéseket amik ilyenkor elárasztották minden zsigerét, de most elmaradtak. Újra elindította a légzést, de még csak egy enyhe hullámot sem érzett a testében végigvonulni.

Ez meg mi? Mi történt? – Szíve felgyorsult, a kezeit vizsgálgatta, forgatta a szemei előtt, aztán újra és újra egyre kétségbeesettebben fogott hozzá, de minduntalan sikertelenül. Aztán eszébe jutott, hogy ő milyen rosszul érezte magát az átkelés után. Marcus támogatására szorult.

Fontha kíváncsian figyelte őt, érdeklődő pislogással várta az alakváltást.

Rihona viszont sejtette, hogy mi történhetett, hiszen nem egy tragédiáról volt már tudomása. Volt akinek a halálát okozta a kapun való átkelés.

Veronicában tudatosult ugyan, hogy valamiért képtelen alakot váltani, csak elfogadni nem tudta. Riadtan kapkodta a tekintetét, majd zokogva rogyott a padlóra.

– Semmi baj! – Rihona azonnal a kétségbeesett alakváltó mellett termett, s remegő testét beborította az ágytakaróval. – Semmi baj! Talán csak átmeneti.

Fontha elkerekedett szemekkel nézte Veronicát. Bár nem tudta pontosan mit is érezhetett az alakváltó nőstény, de látva rajta a rémültet, mélyen sajnálta őt.

– Fáj? Fáj valamid? Tudok segíteni? – Ő is odaaraszolt Veronica mellé, s próbálta a lányt vigasztalni.

Mintha ez a sokk nem lett volna elég, határozott kopogtatás után Aldafen csörtetett be a szobába katonai kísérettel. Csak egy pillanatra döbbent meg az eléje táruló látványtól.

– Döntöttem a lány felől! – pattogtak határozottan a szavai. – A laborban jó hasznát veszik az alakváltónak, mint kísérleti alanynak.

Veronica az egyik kétségbeesésből a másikba esett.

Kísérleti alany? – hasított belé a tudat, hogy mit is tehetnek majd eztán vele.

Rihona azonnal megpróbálta az előnyükre fordítani a lány tragédiáját.

– Semmi értelme! A kapun való átkeléskor megsérült. Nem tud alakot váltani – kelt Veronica védelmére az Úrnő.

Aldafen arcán másodpercek alatt több érzelem futott át. Düh, aztán a töprengés, majd újabb döntésre jutva a lelkesedés.

– Hát akkor megy a gladiátorokat szórakoztatni – vágta rá a vezér, majd csak a fejével biccentett jelt adva a katonáknak, hogy vihetik a zokogó lányt.

Rihona még igazított Veronica testére borított takarón, de több gondoskodást és védelmet már nem adhatott neki.

Fontha együttérző döbbenettel nézett Veronica után aki rúgott, harapott szabadulást remélve, ahogy kivonszolták őt.

– Ó szegény – suttogta a kis cseléd a kezét tördelve, miután becsukódott az ajtó. – Pedig olyan szép lány – mondta remegő hangon, hiszen pontosan tudta, milyen sors fog Veronicára várni.

Rihona torka is elszorult. Hirtelen egy csomó „mi is lett volna, ha…” dolog jutott az eszébe…

Ha Beto nem áll a lázadók közé?! … Vagy ha nem fogják el közöttük a rajtacsapáskor?! … Ha nem kényszerítik kutyatestbe?! … Ha most itt lett volna, akkor ez a lány most menyegzőre készülhetett volna… Milyen szép pár lettek volna… Talán még meg is szerették volna egymást…

Elfogta a tehetetlen düh, hogy az a férfi akit egykor annyira szeretett mivé vált, hány életet tett és tesz folyamatosan tönkre?!

 

 

 

Talan előre engedte Chidalut és hagyta, hogy a farkas mutassa az utat Chyntiának a házig. Kiengesztelésnek szánta, hogy Dalu ne érezze magát szükségtelennek. Ő maga komótosan ballagott Dechant mellett, kicsit lemaradva a két nő mögött. Volt az őrzőben egyfajta megmagyarázhatatlan büszkeség, ahogy védencét kísérte a leszállótól a házig. Robert fürkésző pillantásokkal méregette a biztonsági embereket, az arborétumszerű kertet, a hatalmas házat. Talan biztos volt benne, hogy Dorothy és Adele a gép leszállásának pillanatától figyelik őket valamelyik ablakból.

– Mi ez a hely? – kérdezte motyogva Dechant, tekintetét bizalmatlanul vezette végig az egyik biztonsági őrön, aki mellett éppen elhaladtak.

– Egyfajta főhadiszállás – biccentett Talan.

– Kié? A tied? – érdeklődött tovább Dechant, miközben érdeklődve tekingetett mindenfelé, semmi nem kerülte el a figyelmét.

– Nem az én tulajdonom – billegtette a fejét az őrző. – De akiké, azok a jó oldalon állnak!

Dechant ajka egy alig félmosolyra rándult.

– Hogy melyik a jó oldal, csupán nézőpont függvénye – morogta az orra alatt.

Talant egy pillanatra mellbevágta a félvállról tett megjegyzés. Szinte a zsigereiben érezte a Dechantből áradó bizalmatlanságot, pokróc viselkedésének gyökerét. Kamaszkori önmagára emlékeztette Talant a fiatal férfi.

– Akkor másképpen fogalmazok. Itt barátok vesznek körül. Olyanok,  akik őszintén segíteni szeretnének neked.

– Ki a barát és ki az ellenség? – rántott flegmán a vállán Robert. – Segíteni? – Tekintetében hitetlenség volt, akárcsak a hangjában. – Ismered a kismadár történetét? – kérdezte szemtelen hangsúllyal.

Talant rövid időn belül újra megütközött Dechant szavain.

– A kismadárét? – Az őrző, arcán halvány, elmerengő mosollyal biccentett. – Igen! Éppen Dorothytól hallottam először!

– Dorothy? Ő kicsoda?

– Hamarosan megismerheted! – Talan a ház irányába billentette a fejét.

A két nő úgy állt egymás mellett a hatalmas épület halljában, akár egy fogadóbizottság. Dorothy már messziről kivesézően méregette az idegen férfit, miközben Adele feje rengeteg gondolattal volt tele. Mondhatni, szinte csak testben volt jelen. Ám amikor a kis társaság eléjük ért, és a protokolláris bemutatkozás közben sikerült elkapnia Dechant pillantását, több érzés rohanta meg a sokat tapasztalt asszonyt. A különös, meghatározhatatlan csillogás, fény, a fiatal férfi szemében, déjá vu érzést keltett az asszonyban. Tagadhatatlanul zavart döbbenettel nézte Dechantet, a vonásait, a mozdulatait. Talan nem akarta, hogy védence e miatt kellemetlenül érezze magát. Bár őt, annyira nem lepte meg Adele reakciója, hiszen első találkozásukkor, vele is hasonlóan viselkedett a nő. Sőt! Őt egyenesen megfenyegette, hogy ölni is képes Dorothyért.

A gyors bemutatkozás után Talan,  Chidalu és Dorothy gondjaira bízta Chyntiát, majd elnézést kérő mosollyal tovább terelte Dechantet, mondván, hogy megmutatja neki a házat, a hozzá tartozó kertet.

– Mi megkeressük Grekot – szólt Talan után Dorothy, majd anyja felé fordult. Ismerte már annyira, hogy feltűnjön neki, ahogy Dechantet méregeti. Bízott a nő megérzéseiben.

– Valami baj van? – kérdezte.

Adele zavartan tekingetett mindenfelé, igyekezett kavargó gondolatait rendezni.

– Sok összeszaladt mostanság. A temetés…

– Ennyire megviselt a professzor halála? Esetleg a temetésen történt valami? Ismerlek, anya! – makacskodott Dorothy. Adelet továbbra is anyjának szólította, annak ellenére, hogy már tudta, a nő aki felnevelte őt, a vérszerinti nagynénje.

– Talan mit mesélt erről a fiatalemberről?

– Nem sokat – rántott a vállán Dorothy. – Egyenlőre ösztönösen és makacsul pártfogásába akarja venni. Nagyon megnézted. – A doktornő kérdő pillantással nézett oldalra Adelere. – Mi az első benyomásod róla?

– Nem tudom.

– Csak van valami, ha így méregetted. Ismerlek! Láttam, hogy nézted!

– A szemei.

– Mi van a szemeivel?

– Neked nem tűnt fel?

– Micsoda?

– Olyan érdekes.

– Nem figyeltem. Miért?

Adele elmerengve nézett a semmibe. Eleven emlékként látta maga előtt, amikor annak idején Ivánt először látta, amikor bemutatkoztak egymásnak.

– Az apádnak volt ilyen… – motyogta az asszony – ilyen érdekes csillogás a szemében.

– Ne kezd te is! – fújta Dorothy. – Nem kell több apai rokon! – csattant fel a doktornő,  mint egy durcás kamasz.

– Ne kezdjem én is?

– Talan is azt mondta, hogy a testvérére emlékeztette, amikor először találkozott vele – forgatta a szemét Dorothy. – Azért akarja annyira dédelgetni, tanítani, vagy mit tudom én mit  csinálni vele.

Talan még a válla felett visszapillantott a két beszélgető nőre, majd egy elnézést kérő mosollyal biccentett Dechant felé.

– Tudom, hogy kissé kivesézőek.

Robert közömbösen rántott a vállán.

– Semmi gond. Megszoktam – morogta az orra alatt.

– Engem annak idején Adele ugyanígy fogadott. Mi több, meg is fenyegetett!

– Félnem kéne tőle? – húzta magabiztos félmosolyra a száját Dechant.

– Határozott nő!

– Most, nem tűnt annak.

Talan körbevezette Robertet a házban. Megmutatta neki a konyhát, merre mit talál, végül a szobáját is.

– Ennyi az összes holmid? – kérdezte az őrző, kezét a kölcsön kapott sporttáska felé lendítve.

– Elég ez.

– Gyere! Hatalmas zöld övezet tartozik a házhoz! Ott igazán szabadnak érezheted majd magad! – Talan felvillanyozódva mesélt a kis magánerdőről. – Bár itt nem tudsz vadászni, de a mozgásigényt tökéletesen kielégíti – magyarázta az őrző.

Dechant némán hallgatta jóakarója lelkes szavait. Úgy döntött, hagyja kibontakozni új ismerőse segítőkészségét. Egyenlőre nem akarta letörni az igazsággal, miszerint: ő nem változik farkassá; ő fegyverrel szokott vadászni és bár eddig elég mostohán bánt vele a sors, de a viharokból mindig ki tudta fogni a hajójának megfelelő szelet, soha nem igényelt igazán semmilyen gyámolítást. Nem érezte magát prédának, neki jó volt csak úgy úszni az élet árjával. Hogy ne sérüljön a lelke, lassan megtanulta megkeményíteni a szívét. Nem ragaszkodott senkihez, felvette a közöny és az érdektelenség kabátját, és cél nélkül haladt az élet rögös útján. Ha valakit csak egy kicsit is közelebb engedett magához, vagy érzésekkel nyitott felé, mindig keményen figyelmeztette a sors, hogy számára a közöny a legmegfelelőbb védekezés minden érzelmi sérülés ellen. Úgy gondolta, hogy a sors szele éppen időben fújta tovább a két Blaine lány közeléből. Veszélyesnek kezdte már érezni Phyllis önzetlen gondoskodását, és Ginger is tagadhatatlanul felkeltette a figyelmét, észrevétlenül befészkelte magát a fejébe.

Nem igazán tudott, de nem is nagyon akart figyelni Talan szavaira, ahogy mesélt neki, miközben ráérősen sétáltak a magánerdő felé. Másfelé jártak a gondolatai.

Nézelődött. A tájat, a gondozott kertet, a parkosított részt, az itt-ott ácsorgó biztonsági embereket. Hányatott sorsa ellenére nem volt irigység benne a luxust látva. Igazából ezt a fajta életet már börtönként érezte volna. Számára nem ez jelentette a szabadságot. Ahogy beértek az erdőbe, máris jobban érezte magát. A fák eltakarták a rossz emlékeket idéző egyenruhások szeme elől.

Talan megállt, és váratlanul elkezdte levetni a ruháit, hanyagul engedte ki a kezeiből, egy kupacba maga mellé.

Dechant, arcán vegyes érzelmekkel nézte az alakot váltó őrzőt. Egyszerre tört rá a csalódottság, a szégyen és végül védekező mechanizmusa bekapcsolta nála az érdektelenséget.

– Csalódást kell, hogy okozzak – motyogta. – Én ilyet nem tudok – rántott kelletlenül a vállán. – Nem is értem, mit gondoltok rólam. Semmi nincs bennem. Semmi.

Hatalmas farkas alakban Talan, mozdulatlanságba dermedve hallgatta Dechant vallomását. Percekig némaság telepedett közéjük, ami kezdett egyre kínosabbá válni. Talan sejtjei újra átrendeződtek, felvették emberi formájukat. Az őrző szótlanul vette vissza magára a ruháit. Agya sok-sok gondolattal szaladt tele, próbált magyarázatokat találni a „Miért?” - tekre.

– Rákerestem a Prikolicsra, amikor Phyllis azt mondta, hogy szerinted én az vagyok. Soha, semmit nem tapasztaltam magamon, azok közül, amit ott olvastam – ingatta a fejét Dechant.

Talan magában hezitált mennyit oszthat meg védencével abból, amit Ochoa véréből kiolvasott. Megdönthetetlen bizonyítékai egyelőre nem voltak, hogy a prikolics vadász Dechant nagyapja lenne, mint ahogy az sem volt még biztos, hogy Biancának, Ochoától született volna a lánya. A genetikai vizsgálat eredménye még hiányzott, hiszen ahhoz kellett Dechant vére DNS-e is.

– Talán mert félvér vagy. Egy félvérnél soha nem tudni, hogyan keverednek a gének – magyarázta Talan, egyben hangosan gondolkodva.

– Félvér?

– Igen – bólintott az őrző. – Ott ahol a két szülő nem egy fajhoz tartozik. A te esetedben például csak az egyik szülő prikolics, a másik valószínűleg ember.

Dechant csak egy grimasszal konstatálta a segítőkész őrző magyarázatát.

– A vér sok mindent kimutat – rántott a vállán Talan.

– A vér? Ezt hogy érted?

– Dorothy vért vesz tőled, amiből egy csomó minden megállapítható.

– Vérvétel? Minek? És ha én nem akarom?

– Nem akarod tudni, hogy mi vagy?

– Eddig is jól elvoltam – morogta kissé dühösen Dechant, összehúzva a szemöldökét.

– Vettem észre – köszörülte meg a torkát Talan. – Amikor először láttalak, nem úgy tűnt.

– Először láttál? Mikor láttál te engem először?

– A kocsmában. Majdnem összeütköztünk.

– Nem emlékszem – rázta meg a fejét Dechant, közben az emlékei között kutatott.

– Nem csodálom – húzta félre a száját Talan. – Mondhatni magadon kívül voltál. Horror filmbe illően néztél ki. Eléggé meggyepáltad magad. Pláne mikor Phyllis később rád talált. Akkor már alaposan szétmartad a mellkasodat is.

– Miből gondolod, hogy én tettem?

Talan pár mozdulattal prezentálta a fiatal férfi önsanyargató tettét, a saját testén, hogyan és mit is művelt magával öntudatlan állapotában Dechant.

– Így! – biccentett Talan. – Láttam már ilyet.

Dechant nem válaszolt, csupán szégyenkezve irányította figyelmét a talaj felé. Próbált arra a szörnyű napra visszaemlékezni, de csak egy darabig tudott, aztán csupán foszlányokban, végül filmszakadás…

– A fogadat miért húztad ki?

– Mi ez? Pszichológiai felmérés? – horkant fel Robert. Akaratlanul az intézeti éveket és procedúrákat idézte az őrző kérdezősködése. A rideg berendezésű szobát, ahol a kirendelt pszichológus fogadóóráira kellett járnia…

Hogy dühét valamelyest levezesse, rugdosni kezdett egy fűcsomót.

Egyszer már megállapították, hogy antiszociális vagyok. Most megmondjam neki? Megkönnyíteném a dolgát és megkímélném magamat a sok fölösleges kérdéstől – morfondírozott magában dacosan. Arca kifejezéstelen volt, semmit nem árult el a fejében kavargó gondolatairól.

– Ezért? – Talan felhúzta az ínyét, hogy megmutassa saját rendellenesen nőtt szemfogait.

Dechant kelletlenül, csak egy pillanatra nézett fel az őrzőre, ajkait ösztönösen makacsul még jobban összeszorította.

Talan hangosan, mélyet sóhajtott.

– Nekem sem volt segítségem – kezdte. – Kamasz fejjel azt hittem, hogy segítő kezet kaptam, aztán rádöbbentem, csupán felhasználtak, alaposan félrevezettek és kihasználtak. De addigra sok-sok ártatlant mészároltam le, akiket már nem tudok feltámasztani. Maradt a kínzó lelkiismeret. Segíteni akarok neked!

– És ha én nem akarom? – Dechant egy kamasz dacosságával, csípőből vágott vissza. Felszegett állal, bizalmatlanul résnyire összehúzott szemekkel sandított Talanra.

– A te döntésed – tárta szét a karját az őrző. – De ne mondj rögtön nemet, azért gondold át. Bármi kérdésed van, itt őszinte válaszokat kapsz. Abban segítünk, amiben kéred. A személyiségi jogaidban nem fogunk korlátozni. Bármikor elmehetsz, ha úgy döntesz.

Dechant fejébe egy csomó gondolat tódult. Emlékezett milyennek látta a szemeit a tükörben, eszébe jutott, ahogy Ochoa belérúgott, és hogy lassítás nélkül nekihajtott a kocsijával.

– Mibe kerül ez nekem? – kérdezte váratlanul pár másodperces néma gondolkodás után.

– Semmibe – rázta a fejét Talan. – Miből gondolod, hogy neked ezért fizetned kéne?

– Mert semmi nincs ingyen!

Talan torka összeszorult, mert pontosan tudta és átérezte, hogy védence viselkedését milyen tapasztalatok alakíthatták ilyen arrogáns bizalmatlansággá.

– Rendben, átgondolom – sóhajtotta motyogva Dechant.

Talan biztató mosollyal, barátian vállon veregette a fiatal férfit, aztán visszaindultak a ház felé. Nem siettek. Ráérősen sétáltak, hiszen Talan alig várta, hogy minden feladatát lezárja, és Dechantre tudjon összpontosítani. Alapos akart lenni, ezért nem is kapkodott. Csak rá  figyelt.

– Szóval, eddig semmit nem vettél észre magadon? – kezdte óvatosan puhatolózó kérdéseit az őrző.

– Nem – rázta meg a fejét Dechant, majd egy fintorral rántott a vállán. – Voltak megérzéseim, amik bejöttek. Sokszor hasznukat vettem. Brenden azt mondta olyan vagyok, mint a sentinel – mesélte elmerengő, halvány mosollyal Robert. Arról viszont hallgatott, hogy milyenné váltak a szemei, amikor a lelki megsemmisülés határára sodródott Alisha szavaitól.

– Brenden?

– Náluk laktam egy jó ideig, amikor Nez Perce-re érkeztem. Alisha a felesége, amolyan füvesasszony. Gyógynövényekből csinál teákat. Kosarat fontak. Kétkezi munkából éltek.

– Miért jöttél el tőlük? – Talan kérdésére Dechant csak egy vállrándítással válaszolt. Mellkasába martak az emlékek, torkát szorították az elnyelt könnyek. Felidéződtek benne az egyre sűrűbb és eldurvuló viták. Sokról Alisha nem is tudott, addig amíg most az utolsó búcsúlátogatásakor el nem mondta neki. Brenden és a közte történt verekedésről sem, pedig a termetes férfi egyik ilyen alkalom után magán hordta összecsapásuk maradandó nyomát. Brenden mégsem árulta el a vehemens fiatalt, amikor Dechant szinte leszakította a fülét, s a szemöldöke úgy felhasadt, hogy majdnem odalett az alakváltó szeme világa is. A férfi egy ostoba balesetre fogta a sérülését. Dechant pedig mélyen szégyellte, hogy mit tett, de mégsem állt elő, hogy ő volt és nem kért bocsánatot sem. Képtelen volt akkor és most is az érzéseiről beszélni.

– Tartod még velük a kapcsolatot? – folytatta az érdeklődést Talan.

Dechant megrázta a fejét, ajkait makacsul szorította össze. Sokáig némaságban mentek, aztán a fiatal férfi váratlanul megszólalt.

– Kamasz voltam. Szöktem. Kerestek. Vagyis inkább köröztek. – Szinte csak tőmondatokban sorolta életének ezt a szakaszát. – Tőlük is éppen loptam. Brenden rajtakapott.

Talan átérzéssel hallgatta Dechantet, akiből nehezen jöttek a szavak.

– Nem jelentettek fel. Befogadtak, otthont adtak.

– Alakváltók voltak?

Dechantnak eszébe jutottak Alisha szavai - amit Brendenről mondott el -, tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Eddig nem is tudtam, hogy létezik ilyen – motyogta. Talan döbbent tekintetét látva zavartan nézett mindenfelé, csak az őrzőre ne kelljen.

– Soha nem láttam őket alakot váltani, úgy mint most téged, vagy azt az idegent.

– Azt az idegent?

– Vadásztam. Egyedül. Egy tigrist láttam meg. Ott ahol nem kellett volna lennie! Így vissza gondolva, talán az is alakváltó lehetett. Különben mit keresne egy hatalmas szibériai tigris Nez Perec-en? – Dechantből megindultak a szavak. – Célba vettem. A fák közül kilépett egy ember, aztán egyik pillanatról a másikra már egy medve rontott nekem. Esküszöm úgy viselkedett, mint aki a tigrist védi! Megsebesített, de nem ölt meg. Pedig biztos vagyok benne, hogy könnyedén elbánhatott volna velem. Mégsem tette.

– Igen. Valószínű – helyeselte a megállapítást Talan, hiszen nagyon is tudta, hogy ki lehetett a tigris, de nem árulta el. – Brenden és a felesége tudják, hogy mi történt veled?

– A mostani filmszakadásra gondolsz? – Dechant megrázta a fejét. – Brenden egyébként is évekkel ezelőtt eltűnt. Nyoma veszett. Nem találták meg még a holtestét sem. Alisha meg… – A férfit megrohanták az emlékek, ahogy a nő ordítva elzavarta őt. – Eltávolodtunk – fejezte be kurtán az elbeszélését. Nem akarta bántani a nőt egy szóval sem, hiszen Alisha mindig kiállt mellette, jó volt hozzá. Igazság szerint, mondhatni most is kibékültek, hiszen előző éjjel a füvesasszonynál tett látogatásakor jót beszélgettek, békével váltak el egymástól.

Talan gyorsan összegezte a hallottakat és arra a megállapításra jutott, hogy eddig Dechantnek fogalma nem is volt róla, hogy ő mi is tulajdonképpen. Az őrzőnek eszébe jutottak a börtönévek, amikor Bardwell kihozta belőle az állatot. Mivel etette őt a tudta nélkül, aztán hagyta szenvedni. A szavai, amikor odavetette neki, hogy nem is ő hozta felszínre a prikolicsot, mert az előbb vagy utóbb úgyis előjött volna belőle.

De mikor? Ha Bardwell nem avatkozik be, akkor mikor? – morfondírozott Talan, sűrűn pillantva oldalra a mellette némán, lehajtott fejjel baktató férfire, aki épp csak olykor-olykor elgondolkodva nézett körbe.

Ő, mennyi idős lehet most? Hát már nem kamasz, az biztos! Haleynél is kamaszkorában jött elő a vérszomj. Éppen amikor… Mi hozhatja elő? Magától mikor tör a felszínre? Mindenkinél más lenne? – kavarogtak a gondolatok Talan fejében. Ezek a kérdések tulajdonképpen már nem először foglalkoztatták őt.

 

 

 

Chyntia ösztönösen követte a fehér farkast. Chidalu a nappaliba vezette a fiatal nőt. Nem telt bele sok idő, Dorothy is csatlakozott hozzájuk.

– Itt is vagyok! Gyere megmutatom a szobádat – invitálta tovább vendégüket Dorothy.

– Grekoval mikor találkozhatok? – kérdezte azonnal Chyntia.

A doktornő elbizonytalanodott.

– Én ezt a döntést Dr. Atiyehre bíznám – hárította a választ Dorothy. – Greko nagyon fél attól, hogy így lásd őt.

– Nem mondok le róla – ingatta a fejét Chyntia, tekintetében elszántság volt.

– Gyere! Lemegyünk hozzájuk. Beszélünk Sirahhal.

A doktornő éppen Greko friss leleteit olvasgatta a fedett kert faragott kiülőjén, kávét kortyolgatva.

– Ő Dr. Sirah Atiyeh, ő pedig Chyntia – mutatta be egymásnak a két nőt Dorothy.

– Greko?

– Semajjal kinn vannak valahol – lendítette kezét a kert felé Sirah.

– Chyntia szeretne vele találkozni.

Dr. Atiyeh pár másodpercig gondolkodott, majd halvány mosollyal biccentett Chyntia felé.

– Egy pillanat – majd belépett a dús növényzet közé, amik elnyelték karcsú alakját. Mikor Chyntia újra megpillantotta, már egy kecsesen lépkedő nőstény nagymacskát látott.

– Gyönyörű – állapította meg suttogva, hangjában csodálat volt. Figyelte merre tart, s jóval távolabb megpillantott két másik nagymacskát.

Csak halk morranásokat hallott, aztán az egyik felpattant s idegesen körbe-körbe járt, tagadhatatlanul zavarttá vált. Aztán Atiyeh visszaindult. A másik jaguár is felállt, s a nyugtalan sétálgatásba kezdett állat mellé lépett, fejével meg-megbökte annak oldalát, marját.

Atiyeh ruháját igazgatva lépett elő a bokrok takarásából, biztatva mosolygott Chyntiára.

– Mondtam neki, hogy itt vagy. Azt is, ha ő fél most veled találkozni, te akkor is itt maradsz és megvárod őt.

– Nagyon köszönöm! És mit mondott?

– Bizonytalan – vont vállat Atiyeh, majd válla felett hátrapillantott. Párját figyelte, ahogy Grekot nyugtatta és győzködte. Semaj úgy döntött nem várja meg, hogy Greko megfutamodjon. A fejével biccentve jelzett, hogy Chyntia induljon el.

– Menj! – tessékelte biztatva a fiatal nőt Atiyeh.

Chyntia boldog izgatottsággal indult meg a két jaguár felé. Semaj ahogy látta őt közeledni, fejével még bökött a nyugtalan nagymacskán aztán elsétálva a nő mellett, magukra hagyta őket.

– Greko! – Chyntia minden félelmet nélkülözve letérdelt az állat előtt és gondolkodás nélkül átkarolva a nyakát a marjára hajtotta a fejét. Grekonak esélye nem volt elmenekülni, vagy elbújni a szeretett nő elől. Aztán már ereje sem volt még csak odébb sem húzódnia, ahogy megtapasztalhatta Chyntia feltételek nélküli hűséges szeretetét.

– Nem hagylak magadra! – suttogta a gyönyörű állat fülébe Chyntia. – Ne is gondold! Eszedbe se jusson, hogy elhagylak! Itt maradok! Nélküled nem megyek innen sehová!

Dorothy szeme fátyolos lett, ahogy messziről figyelte őket.

– A vizsgálatok mit mutatnak? Mik az esélyei?

Dr. Atiyeh hangos sóhaja, nem sok jót sejtetett.

– Nagy a baj?

– Belepiszkáltak.

– Ez mit jelent pontosan? Fájdalom és gond nélkül tudott jaguárrá alakulni.

– Visszafelé magától már nem tud. Az alakváltást úgymond egyoldalúsították.

– Vagyis ha jól értem, ez a Gorman akit Greko említett, amikor a kényszer alakváltást csinálta nála, nem is tett mást, tulajdonképpen csak visszasegítette az egyik természetes formájába.

– Igen, valami ilyesmi – bólintott Sirah.

– És ha mi is találnánk ilyen valakit?

– Nem lenne végleges megoldás – ingatta a fejét a doktornő. – Bizonyos időközönként fájdalmai lennének, aztán visszarendeződne ebbe a formába. Úgy tűnik, vadállatként akarták véglegesíteni.

– Véglegesíteni? Ez azt jelenti, hogy így marad? – Dorothy torka elszorult, de tekintete reménykedve, biztató választ várt Dr. Atiyehtől.

– Ha Greko bevállalja, megoperálom. Bár azzal is még csupán esélyt fog kapni. Az eredmény nem százszázalékos.

– Mennyire veszélyes a műtét?

– Őszinte leszek. Ilyennel még soha nem találkoztam. Mintha átírták, átkódolták volna a DNS láncának egy szakaszát. Az eredeti állapotnak a Semajét és az enyémet tudnám alapul venni. Alaposan elő kell készíteni. Nem veszélytelen a DNS programba belepiszkálni.

– Hát… – Dorothy hangos sóhajjal újra Chyntia és Greko felé pillantott. – Ez így egy agyrém.

– Nekik kell megbeszélni és döntést hozni. Szenvedett eleget a kísérletezgetéseik végett. Én nem akarok rajta semmit csak úgy próbálgatni.

– Ez veszettül nehéz döntés! – állapította meg remegő hangon Dorothy, s gyorsan letörölte arcáról a szeméből megszökő könnycseppet.

– Kérlek, ne említsd még Chyntiának sem, amit most elmondtam. Megkeresem a legkevesebb veszéllyel járó alternatívát, s ha megtaláltam akkor tudok esélyekről beszélni. Vakon, látatlanba nem lökném bele egy sötét lyukba, hogy majd meglátjuk mi történik.

– Szeretnék én is segíteni ha tudok – ajánlotta fel Dorothy. – Mindig is érdekelt a genetika. Tudom, hogy csak amatőr szinten, de lehet, hogy egy gondolatomból pattan ki a megoldás szikrája. Örülnék ha bevonnál a projectbe.

– Rendben! – bólintott rá Sirah, majd biztatóan kacsintott is mellé – Naná, hogy nem hagyjuk a jaguár fiút szenvedni! Előhozzuk belőle az embert!