FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 8

Kuchur elgondolkodva figyelte, ahogy Adaoha a barlangban serénykedett. Takargatta Cody eszméletlen testét, aztán rakott a tűzre és megnézte a teavizet is.

– Köszönöm, hogy azonnal jöttél – mondta halkan a fiatal nő, ahogy felegyenesedett. Hálás tekintettel nézett fel az alakváltóra, aki viszont gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Felelőtlenség volt…

– Nem volt rossz az elképzelés, csak Bakerékkel nem számoltunk.

– Pedig kéne! – mordult fel Kuchur.

– Eddig soha nem jöttek fel ilyen magasra, jóval lentebb vadásztak.

– Eddig. Eddig nem, de láthatod, most már egyre fentebb merészkednek.

Adaoha, mint egy megdorgált kislány, lesütötte szemét.

– Igazad van – sóhajtotta bűnbánóan a fiatal nő. – De ő akarta. Annyira akarta! Azt mondta szeretné viszonozni, hogy én ápolom.

– Viszonozni?

– Igen. Én ápolom, ő meg védelmezni akar. Szinte könyörgött, hogy engedjem meg neki, hogy férfinek érezze magát – hadarta Adaoha lelkesen védelmezve a fiatal medvét.

Kuchur a sebláztól remegő eszméletlen testre pillantott, majd fejével intett a sámánnak, hogy kövesse őt ki a barlang elé.

– A testét kell ápolnod, nem a lelkét – morogta az alakváltó.

– Ezt hogy érted? – kerekedtek el Adaoha szemei.

A bölcs tigris alakváltó mély sóhajjal rendezte fejében a gondolatokat, és a mondanivalóját.

– Nem te vagy a neki rendelt társ, Adaoha – kezdte Kuchur. – Láttam őt, álmomban.

– Mesélte, hogy láttad egy fiatal lánnyal, aki a gyermeke lehetett…

– Igen, és olyan fehér haja volt mint Dagnynak…

– Azt mondod, ő a neki rendelt társ?

– Nem, Ada. Nem azt mondom, hogy ő lesz a társa. Nem tudom ki lesz annak a gyermeknek az anyja, csak azt, hogy kettőtöknek nem lenne olyan utódotok! – folytatta vehemensen a tigris. – Téged féltelek, te lány! Gondolj bele! Ismered Alishat, nem?

Adaoha bólintott az alakváltó indulatos szavaira.

– Neki is egy medve volt a társa… – szúrta közbe, mire Kuchur azonnal le is torkollta belé fojtva a szót.

– Igen, és nem is vállaltak közös gyermeket! Tudták, hogy milyen veszélyes Alishara! Nem te leszel a gyermeke anyja, nem te leszel a társa, Adaoha!

– Pár képből nem tudhatod a jövőjét! – szállt vitába a tigrissel a fiatal sámán.

– Valóban nem! De azt tudom, ha valaki letér a neki kijelölt útról, azt a sors keményen fogja figyelmeztetni, és visszatéríteni rá!

– Nem sodornám veszélybe, Heniyalt!

– Adaoha, használd a tudásodat és a bölcsességedet! A sors eltünteti azt ami nem arra az útra való! Te nem vagy benne Cody jövőjébe!

Hirtelen feszült csend lett, Kuchur válla felett még visszapillantott a tűz mellett fekvő fiatal alakváltó felé.

– Ő éppen a saját leckéjét tanulja. Ne akarj az ő útján akadály lenni. Te is tudod mi történhet azzal, aki rossz időben rossz helyen van.

Adaoha sokáig hallgatott, millió gondolat kavargott benne.

– Vigyázok rá – mondta csendesen a nő.

– Magadra is!

– Nem ő kért meg rá, én vállaltam, hogy segítek neki. Nem hagyom magára.

– Nem azt mondtam – ingatta a fejét a tigris, s mint apa a gyermekét magához ölelte a fiatal sámánt. – Ne áldozd fel magad. Tudd, hol van a  határ!

– Rendben. Vigyázok – ígérte Adaoha, s lassan kibújt az alakváltó karjaiból. – Köszönöm, hogy segítettél és azonnal jöttél.

– Ez természetes – Kuchur halvány mosollyal búcsúzás képpen homlokon csókolta a fiatal nőt. Adaoha olyan volt neki, mintha a lánya lett volna, hiszen a sámánná érett fiatal nő a szeme előtt cseperedett fel. Látta még egészen kislányként játszadozni, amikor ő Shikoba sátrában a halál határából visszatérve lábadozott.

Adaoha tekintetével még egy darabig követte a távozó tigris alakváltót, majd visszament a barlangba. Forró vizet tett fel a levesnek, majd gondoskodón visszahúzta a takarót Cody testére, amit a hím időközben leforgolódott magáról. Mivel ő maga is érezte, ahogy hűlt a levegő, fát rakott még a tűzre, aztán tovább folytatta a leves készítését.

Gondolatai úgy elragadták, hogy egész testében összerándult, ahogy a medve alakváltó erőtlen hangon megszólalt.

– Hogy hoztál ide? – kérdezte Cody, lassú mozdulattal igazította magán a takarót.

– Kuchur segített. Én azért nem vagyok olyan erős, hogy egymagam cipeljelek – Adaoha halvány mosollyal húzta vállai közé a nyakát. – Van forró tea. Kérsz?

Cody erőtlen bólintással felelt, Adaoha pedig már pattant is teljesíteni az alakváltó kívánságát. Segített neki fentebb húzódzkodni hogy inni tudjon, megtámasztotta a hátát. Cody, ahogy ivott, tekintetét körbevezette a barlangban.

– Alig van fa – állapította meg.

– Itt van a barlang mellett. Kuchur azt is hozott – vont vállat a nő. – Majd behordom. Pihenned kell.

– Nem mehetsz ki egyedül! – morogta aggodalmasan a medve. – Mi van ha itt vannak valahol még Bakerék?

– Tudok magamra vigyázni. Különben itt van szinte a barlang mellett. Kuchur csak azért nem hozta be, mert nem akart felzörögni téged.

– Az a vadász képes lett volna bántani téged, ha nem vagyok ott! Ezt te is tudod! Ne mond, hogy nem ijedtél meg…

– Heniyal…

– Éreztem rajtad!

Hirtelen zavart csend lett. Mindketten mondtak volna még valamit, de úgy érezték, félreértené a másik.

– Attól féltem, hogy észrevesznek téged – hadarta Adaoha. – Kész lebukás lett volna! – Kapkodva elvette a férfitől a kiürült bögrét.

– Fázol?

– Nem – vágta rá a sámán.

– Jéghideg a kezed – állapította meg Cody, s melengetve zárta két tenyere közé Adaoha puha, hideg ujjait.

– Mostam a zöldséget a levesbe – mosolygott a fiatal nő, kihúzta a kezét a férfiéből. – Most pedig hozok be fát, hogy legyen benn estére elegendő.

– Akkor leszek nyugodt, ha nem mászkálsz ki egyedül.

– Ne félts már! Pár lépés – nevetett fel Adaoha. – Az időt is mérheted.

Ahogy a nő kilépett a barlangból, Codyt már elöntötte az aggodalom. Közben akaratlanul visszaemlékezett a tónál történt éles helyzetre. Aztán azon kapta magát, hogy gondolatai elkalandoztak. Milyen erőt adott neki, hogy a védelmező ösztöne feltört benne. Nem vesztette el azonnal az eszméletét, meg tudta védeni a nőt, meghátrálásra tudta kényszeríteni a puszta határozott megjelenésével a két vadászt. Elöntötte a forróság, ahogy visszaemlékezett, amikor Adaoha levette a felsőjét a víz alatt, és érezte a nő bőrét a magáéhoz érni. Újra pislákolni kezdett benne a férfi. Akaratlanul tovább gondolta a helyzetet, ahogy ott álltak egymással szemben, csupasz felsőtesttel, egymás karjában. Csak éppen a fejében másképp folytatódott, amibe beleborzongott.

Elkalandozó gondolataiból a nő vidám csacsogása zökkentette ki.

– Látod? Itt is vagyok!

– Igen – dünnyögte zavart félmosollyal Cody,  igyekezett kerülni Adaoha tekintetét, mintha bármin is rajtakapta volna a sámán.

Sokáig némaság ült közéjük, apró neszek töltötték be a barlangot, ahogy Adaoha tett-vett a tűz körül. Cody jólesőn hallgatta a tűz ropogását, a nő ténykedésének neszei nyugtatóan hatottak rá, de a gondolatait nem igazán terelték el. Lopva pislogott néha Adaoha felé.

 

 

 

Chris Convel, ahogy azt megbeszélték még indulás előtt, a bevásárló központ felé kanyarodott. Egy rakat gondolat kavargott a fejében, de abban biztos, volt, hogy a doktor is gyanakszik, hogy valami nem kerek Betoval.

Nem véletlenül akarta, hogy ott maradjon! Ki tudja mit akart vele? – zakatolt az agyában.

– Ez meg mi volt Chris bácsi? – kérdezte váratlanul Tobias, kizökkentve őt a gondolataiból.

Convel pár másodpercig töprengett, hogy mit és hogyan tálaljon unokaöccsének, majd döntött. Nem zavarta, hogy Jodie a hátsó ülésen mindent hall a beszélgetésükből.

– Te is hallottad, mit mondott Beto, nem?

Tobias zavartan pillantott hátra a tükrön keresztül a húgára, aki a nagybácsi kérdésére elkerekedett szemekkel kérdőn nézett rá.

– Igen – mondta kurtán, s inkább lesütötte a szemét, hogy ne kelljen látnia Jodie szemében a csalódottságot. Elszégyellte magát, hiszen azzal, hogy ezt eltitkolta előtte, pontosan úgy viselkedett vele, mint ahogyan az apja.

– Te hallod őt, Tobias? Mégis hogy? Mit hallasz? Hogyan hallod őt? – ömlöttek a kérdések a kamaszból, szeme fátyolos lett, még a hangja is megremegett.

– Nem olyan rég vettem észre – motyogta Tobias, próbálta enyhíteni húga csalódottságát.

– Na, gyerekek! Apátok fóbiája engem a legkevésbé sem érdekel! – fújta láthatóan visszafogott dühvel Chris, miközben ordított róla az aggódás. – Le kell ülni beszélgetni! Őszintén!

– Apával nem lehet! – húzta félre a száját Tobias.

– A múltkor már el akart menni – toldotta meg Jodie. – Azt mondta, azonnal csomagoljunk.

– Akkor most beszélünk róla! – vágta rá az ír. – Hiszen te is, Jodie! Bármikor tapasztalhatsz magadon furcsaságokat.

– A visszatérő rémálmok is idetartoznak? – tette fel azonnal a kérdését felbátorodva a kamasz lány.

– Milyen rémálmok? – érdeklődött Chris.

– Szörnyek. El akarnak vinni… gondolom… mert olyan félelmetesen közelednek – próbálta őket körülírni Jodie.

– De még soha nem értek el, igaz?

– Hát… nem. Ez legalább jót jelent?

– Persze! Mert igazából félnek tőled – jelentette ki Chris, ami ledöbbentette mind a két fiatalt. Jodie első pillanatra zavarba jött a választól, majd büszkén húzta ki magát.

Közben bekanyarodtak a bevásárlóközpont parkolójába.

– Ide kutyát nem lehet bevinni – jegyezte meg Jodie, majd rövid gondolkodás után döntött. – Itt maradok vele – jelentette ki határozottan.

– Rendben – biccentett Chris. – Akkor most a férfiak shoppingolnak.

– Én addig sétálok egyet Betoval. Lehet?

– Azért ne menjetek túl messzire.

– Átmegyek vele a szemközti parkba.

– Rendben.

A Convel család jelenlévő férfitagjai - miután Chris lezárta a kocsit -, elindultak a bolt irányába. Jodie még bíbelődött a pórázzal, miközben egyre határozottabban érezte az eb tekintetében annak rosszallását.

– „Remélem legalább szájkosarat nem kapok.” – morogta Beto.

– Bocsi – biccentett Jodie egy kínos elnézést kérő mosollyal, mintha csak hallotta volna az okvetetlenkedő megjegyzést –, ezt muszáj. Megbüntethetnek.

– Ő a testőröd? – szólalt meg egy férfihang a kamasz mögött. Jodie megpördült a sarkán a váratlan kérdésre. Az első másodpercekben csak zavartan pislogott fel a tagadhatatlanul jóképű fiatal férfire. Ápolt, formára nyírt borosta, barna haj, tengerkék szemek. Akár egy magazin címlapjáról lépett volna ki.

– Jah. Így is lehet mondani – rántott a vállán a lány, s nagybátyja nem is olyan rég elhangzott szavaiból - „Mert igazából félnek tőled!” - merített erőt, hogy kellő határozottságot tudjon mutatni. – Bár nem igazán van rá szükségem – tette hozzá gyorsan, büszkén felszegett állal.

Beto bizalmatlan tekintettel méregette az idegent, ki-kikukucskált a lány mögül, hogy jobban lássa.

Egek, de büdös! – prüszkölte.

– Ilyen szép lánynak nem is árt ha van egy személyi testőre – folytatta a párbeszédet sármos mosolyát elővillantva Bryan, a fiatalabbik Dinger fiú.

Jodiet viszont nem abból a fából faragták, aki szépfiúk üres bókjaitól elcsábulna. A szemét forgatva vágott egy „Hát persze!” hitetlenkedő grimaszt, majd hátat fordított Bryannek, és elindult a park felé.

Beto szemében nagyot nőtt a lány, hogy nem esett hasra egy szépfiú nyájas hízelgésétől. Büszkén lépdelt a kamasz mellett.

A Dinger fiú azonban nem tágított, utánuk lendült.

– Nagyon szép kutya! – folytatta Bryan.

– Ebben egyetértünk – rántott a vállán Jodie, s igyekezett nem nézni a fiatal férfire.

Neked viszont ázott kutyaszagod van! – mordult fel Beto. Az eb reakciójára azonnal felfigyelt a kamasz, s dicsérően túrt a bundájába.

Olyan a szaga mint Wicklundnak! – robbant Betóban a felismerés.

– „Vigyázz vele, Jodie! Olyan büdös mint a Giant Wolf! Biztos valami farkas alakváltó lehet!” – próbálta figyelmeztetni a lányt az egykori harcos.

– Szép lány mellé szép kutya dukál – udvarolt kitartóan Bryan.

– Ne fáradj – sóhajtotta Jodie. – Nem állok szóba idegenekkel.

– Akkor bemutatkozom! Bryan Dinger a nevem.

– Nagyon bunkó vagyok, ha bevallom, hogy nem érdekel?!

A farkas alakváltónak a nehezen bevehető vár, csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.

– Nem láttalak még itt – folytatta az ismerkedést Bryan.

– Talán mert nem olyan régen költöztünk ide – Jodie nyelve akaratlanul megeredt.

– „Ne állj vele szóba!” – Beto kötelességének érezte, hogy valahogy távol tartsa a lánytól az alakváltót. Morogva Bryan felé fordult, ami felkeltette Jodie figyelmét és óvatosságra intette őt. Sűrűn pillantott az eb felé. Felidéződött benne, ahogy Beto a szállóvendégükre reagált, s lám-lám mi is volt valójában?! Megtorpant, s fürkésző tekintettel méregette az előtte álló  fiatal férfit.

– A kutyádnak úgy látszik nem vagyok szimpatikus – Bryant láthatóan nem zavarta az eb reakciója. Bátran indult meg a keze, hogy állatszeretetét bizonyítva megsimogassa a bizalmatlan ebet, Mire Beto feléje kapott. Az alakváltó gyors reflexeinek köszönhette, hogy csupán felületi karcolást okoztak neki az éles fogak. Így is meglepte, hogy egy közönséges kutya sebet tudott rajta ejteni.

– Nem kéne rá szájkosár?

Jodie büszkén szegte fel az állát.

– Nem! Így tud engem és magát is a leghatékonyabban megvédeni – vágta rá a kamasz. – És nem a kutyám! A barátom!

Bryan sötétkék szemét a lánynak szegezte, próbálta Jodie kijelentésének mögöttes értelmét kiolvasni a tekintetéből.

– Szóval a négylábúakra buksz? – Az alakváltó közelebb lépett a kamaszhoz, Jodie pedig állta a fiatal férfi veszélyesen mély és kiveséző pillantását.

Tuti, hogy ez is olyan dög, mint akinek Beto nekiment. Azért morog rá, mert figyelmeztetni akar! – peregtek a gondolatok a lány fejében. Aztán egy határozott mozdulattal, tenyerét Bryan mellkasának támasztva hátrébb tolta az alakváltót.

– Nem szeretem, ha belemásznak az intimszférámba. Zavarod az aurám – mondta szárazon, hideg tekintettel a farkas szemébe. – És ne fáradj, semmilyen egzotikus létformára nem bukom. – Jodie olyan határozottsággal mondta, mintha biztosra tudta volna, hogy aki előtte áll, az egy farkas alakváltó. Bryant ezzel sikerült is elbizonytalanítania. Zavart pislogással lépett hátrébb a lánytól.

– Bocs – hadarta. – Nem zaklatni akartalak, csak ismerkedni.

Jodie minden udvarias köszönést mellőzve hátat fordítva az alakváltónak, megindult Betoval a park irányába.

– Köszönöm! – suttogta a lány, miközben simogatva túrt az állat bundájába. Beto felségteljesen lépdelt mellette, a póráz lazán lógott kettejük között. Látszott, hogy egyébként semmi szükség nem is lett volna rá. Beto visszanézett Bryanre, aki még mindig őket követte a tekintetével.

Takarodj a közeléből! – üzente az alakváltónak, s szinte emberien ráncolta a homlokát, fenyegetően mélyebbre engedte a fejét, hogy gondolatainak és szúrós pillantásának még jobban nyomatékot adjon.

Nem közönséges kutya! – állapította meg magában Bryan. Szemtelenül biccentett a fejével Beto felé, aki erre még a fogait is kivillantotta egy pillanatra.

Biztos, hogy nem az! – konstatálta egy fölényes mosollyal a farkas alakváltó, Beto reakciójára.

 

 

 

Phyllis sokadjára rázta meg lustálkodó húga vállát, ahogy elhaladt az ágya mellett, miközben szedegette össze a cuccait.

– Ébredj már, világ lustája! Mindjárt dél!

– Naaa!

– Meddig akarsz hemperegni?

– Szabadnapos vagyok! – morogta Ginger, a fejére húzva a nagypárnát.

– Nem akarsz elbúcsúzni Dechanttől?

– Eltaláltad! – vágta rá gondolkodás nélkül a lány.

– Ugyan már! – méltatlankodott az idősebbik Blaine lány. – Egy „Cső! Minden jót neked!”-et csak megérdemel, nem?

Ginger rövid gondolkodás után vágott egy fintort és kényszeredetten ülésbe tolta magát az ágyon. Nehézkesen szánta rá magát, hogy kikeljen az ágyból. Tessék-lássék módon gyűjtötte össze a ruháit. Belebújt kedvenc farmerjába, s ahogy gombolta volna magán össze megállt a mozdulatban. A hiányzó gomb érzelmileg felkavaró emlékeket idézett fel benne. Ujjai között morzsolta egy darabig az anyagból kiálló cérnadarabot.

– Baj van? – zökkentette vissza nővére hangja a jelenbe.

– Nincs – rázta a fejét. – Csak elhagytam a gombomat és… teljesen elfeledkeztem róla… – motyogta még mindig az ujjai között morzsolva annak helyét.

– Oda adod neki te a dobozt vagy…

– Nem! Add csak oda neki, te – fojtotta nővérébe a szót Ginger, s azon kapta magát, hogy még mindig gondolkodott, hogy lecserélje-e a nadrágot.

– Hamarosan itt lesz Talan – állapította meg Phyllis az órára pillantva. – Szólok Dechantnak, meg akkor oda adom neki a dobozt is. Siess!

Gingert rengeteg kavargó érzés árasztotta el, ahogy nővére becsukta maga után az ajtót. Maga sem tudta miért, de a torkát sírás fojtogatta, szeme fátyolos lett. Még magának sem volt képes beismerni, hogy már most fájdalmasan hiányzott neki a megosztó személyiségű férfi, pedig még el sem ment. A tudat viszont, hogy talán soha többé nem látja őt, egyáltalán nem megkönnyebbüléssel töltötte el, mint ahogyan azt az elpróbált csók előtt gondolta.

– A franc essen beléd, Dechant! – nyögte visszafojtva, s kapkodva törölte kézfejébe a szeméből megszökő könnycseppet.

Phyllis eközben már Robert előtt feszengett, s zavart mosollyal nyújtotta a férfi felé a kis ládikát.

– Az este Gingerrel kerestük neked.

Dechant lepetten vonta fel a szemöldökét,  pár másodpercig csak nézte a díszes fadobozt.

– Ó! Hát… – leírhatatlan zavarban volt a gesztustól. Kétszer is elindította a mozdulatot, mire elvette végre a dobozkát. Zavartan forgatta, hol kinyitotta, becsukta, újra nyitotta, mikor megpillantotta az írást az alján:

Köszönöm!

Forróság öntötte el a mellkasát, s egy pillanatra úgy érezte kifutott a térdeiből az erő.

– Ginger találta a kacatjai között – hadarta Phyllis. – Ez volt a legkevésbé csajos.

– Köszönöm! – mondta Robert, s tulajdonképpen nem is az ő szavai voltak, csupán újra kellett olvasnia hangosan, hogy tudatosuljon benne, a dobozka alján az az egy szó. –  Ginger? – szaladt ki a száján akaratlanul, aztán már meg is bánta, hogy kereste a lányt.

– Szabadnapos. Lustálkodik – rántott a vállán Phyllis.

Dechant előszedegette a dzseki zsebéből féltett kincseit, amiket aztán egyenként, gondosan elrendezett új dobozkájában. Alulra kerültek a rajzok, aztán az imalánc, a gyűrű, majd a gomb.

Phyllis együttérző, halvány mosollyal figyelte a férfit, ahogy kicsit elérzékenyülve pakolászta a tárgyakat. A gomb, bezavart a fiatal nő gondolataiba. Nem emlékezett rá, hogy olyan is lett volna a féltett kincsek között. Mielőtt tovább gondolkodhatott volna rajta, Ginger szinte berobbant az ajtón. Pár nyújtott lépéssel a férfi előtt volt.

– Cső! Minden jót neked! – mondta harsányan, egy elkapkodott gyors ölelés mellé, amivel majdnem ki is verte a dobozt a férfi kezéből. – Bocs! – hadarta. Épp, hogy megpillantotta benne a gombját, Dechant azonnal ráhajtotta a fedelét. Tekintetük tőrként szegeződött egymásnak, pár másodpercig.

A gombom! – csattant a felismerés a lányban, szemében pedig ott volt az „Az az enyém!” pillantás.

Dechant ujjait a doboz köré fonva, a mellkasához húzta, jelezve ezzel a mozdulattal, hogy esze ágában sincs visszaadnia azt.

– Köszönöm – motyogta Robert, amit mindenki másképp értelmezett.

Phyllis csupán egy válasznak a „Minden jót!”-ra. Ginger fejében viszont több alternatíva is átfutott:

Talán a dobozt köszöni meg, vagy esetleg arra céloz, hogy elolvasta az alján lévő kis üzenetet? A csókot? Azzal ő tett szívességet nekem, nem fordítva!

Ginger a Vendégház ablakából nézte, ahogy Phyllis a magángépig kísérte Dechantet, ahol Talan várta őket.

– Talan Falgaut vagyok! – nyújtotta Robert felé barátian a kezét a szakrális őrző.

– Robert Dechant – motyogta Robert, s pár másodperc gondolkodás után, bizalmatlanul fogadta el a feléje nyújtott kezet. Talan egy kézlendítéssel  invitálta be a gépbe védencét, ahol Chyntia igyekezett összébb rendezni cuccait, hogy helyet adjon az új utasnak.

– Chyntia vagyok – hadarta a lány.

– Robert – biccentett felé Dechant. Ideges volt, zavart, ami tagadhatatlanul ordított róla.

– Rosszul van a repüléstől? – érdeklődött Chyntia, próbálva ezzel beszélgetést kezdeményezni a férfival, oldani a látható feszültségét.

– Nem – rázta meg a fejét Dechant. – A zárt hely jobban zavar – motyogta, közben sűrűn pillantott a Vendégház felé, hátha még megpillanthatja Gingert, talán utoljára…

Kérlek! Kérlek! Nagyon szépen kérlek! – hajtogatta magában mint egy mantrát.

Teljesült a vágya. A gép már a magasban volt ugyan, mikor látta, hogy a lány kisétált a nővére elé. A két lány megölelte egymást, aztán Ginger a tenyerét a szeme fölé tartva nézett a gép felé.

 

 

 

– Ideges vagyok! – ismerte be Juan, ahogy becsukódott mögöttük a tanácsterem nehéz ajtaja. – Mi van, ha a tanács nem úgy gondolja majd, ahogyan te?

Judah büszkén veregette meg a fiatal McElhanely hátát.

– Ha apád most látott volna beszélni, leesett volna az álla! Te vezérnek születtél, Juan!

– Megkeresem anyát – Juan mélyeket sóhajtva igyekezett izgatottságán felülkerekedni.

– Még ne mondj neki semmit!

– Úgyis kiszúrja rajtam – vigyorgott zavartan a fiatal alakváltó.

– Azt elmesélheted neki, hogy nősülési szándékaid vannak

– Rendben.

– Én a könyvtárban leszek – Judahban is ott fészkelődött az izgatottság, csak benne egészen más okok miatt. Volt mit bepótolnia a fajtája tudásáról.

Siető, nyújtott lépésekkel szelte át a folyosókat. Amikor pedig a könyvtár hatalmas ajtaján átlépett, a szívét a torkában érezte. Mintha visszaugrott volna az időben, amikor gyerekként először lépett be a monumentális könyvtárba. Mintha már akkor is érezte volna, hogy az a hely meg fogja változtatni egyszer az életét…

– Szép napot, Vezérem! – köszöntötte az öreg könyvtáros, Orlando. Nem tudott erről a megszólításról leszokni az egykori testőr, aki Judah születésekor még a Wyomingi rezidencia őreként szolgált. Senki nem értette, hogy a szép reményű, jó képeségű testőr, hirtelen miért ragaszkodott ahhoz, hogy áthelyezzék őt a könyvtárba. Mindenki úgy hitte, hogy fanatikusan megszállott könyvmoly a robosztus farkas, és talán megbolondult, hiszen teljesen beköltözött a könyvtárba, ott is lakott. Szinte ki se mozdult onnan. Csak ő tudta, hogy ott érezte magát a legnagyobb biztonságban, azt a szörnyű titkot hordozva.

– Szép napot, Orlando! – Judah barátian fogott kezet az öreggel. Mondhatni, csupán kamaszként beszélt utoljára az egykori testőrrel, amikor tanulmányaihoz keresett pár könyvet.

– Minek köszönhetem a látogatásodat?

– Tudást keresek – mondta Judah, tekintetét végigvezette a kupoláig érő könyvespolcok sokaságán.

– Miféle tudást, Vezérem?

– Egy bizonyos farkas fajtáról. A Giant Wolfról.

Orlando arca elég borús ábrázatot vett fel, s hosszú másodpercekig némán nézett bele Judah sötét szemeibe. Abban a pillanatban nagy volt a kísértés, hogy megossza a titkot a számára nagyszerűnek tartott vezérrel, hiszen Arjun már nem élt. Megtorlástól, büntetéstől nem kellett tartania. Aztán mégis hallgatott. Nem tartotta bölcs dolognak hirtelen rázúdítania az igazságot, felkavarnia vele kedvenc vezére életét.

– Mit akarsz róluk tudni? – kérdezte.

– Mindent!

– Rendben. Akkor kutatunk – vett egy nagy levegőt Orlando és a pillanatnyi feszültséget felváltotta a lelkes lendület. Az asztalhoz lépett és a számítógépes nyilvántartást megnyitva begépelte a keresőbe a Giant Wolf kifejezést. Judahot megdöbbentette, hogy mennyi könyv említi e fajt.

– Wao! Ez rengeteg! – biccentett elismerősen Judah.

– Lehet közöttük sok olyan, aki mint mítoszt, legendát említi. Érdemes szűkíteni a kört a tudományos könyvekre. Orvosi, történelmi, anatómiai könyvek?

– Csináld! – biztatta a könyvtárost a vezér.

Orlando sűrűn pillantott fel Judahra, miközben emlékek törtek fel benne.

– Mire fel ez a nagy érdeklődés? – kérdezte puhatolózva az egykori testőr.

Judah sokáig halogatta a válaszát. A monitort nézte, miközben azon töprengett mennyit mondhat el az idős, sokat megélt könyvtárosnak.

– Kérdezhetek tőled valami bizalmasat, Orlando?

– Igen – bólintott készségesen az alakváltó.

– Én nem hiszem, hogy te zavarodott volnál, mint ahogyan azt mások mondták rólad.

– Köszönöm, Uram! – Orlandó halvány, szelíd mosollyal hajtott fejet a vezér előtt.

– Miért választottad, ezt itt – Judah körbemutatott a helyiségben – a dicsőség és érdemek helyett? Nem kaptál olyan sebet, ami a harctól a hivatásodtól el kellett volna, hogy szólítson.

– Nem is akartam olyat szerezni – köszörülgette a torkát Orlando.

– Gyávaság?

– Ki minek nevezi – vonta válla közé a nyakát az alakváltó. – Élni akartam, és ezt itt láttam biztosítva.

– Nem igazán értelek.

– Isten nyugtassa apádat, halottról jót vagy semmit – motyogta Orlando. – Voltak neki döbbenetes parancsai.

Judahnak eszébe jutott, amit McGinty is elárult neki. Arjun arra utasította őt, hogy ölje meg a születendő gyermekét.

– Azt hiszem értem, mire gondolsz. – Judah megköszörülte elrekedt torkát. – Maximus elmondta nekem mit kért tőle.

Orlando a vezérre emelte tekintetét. Szemében felkorbácsolt érzelmek kavarogtak.

– Arra utasította a legjobb barátomat, hogy ölje meg a gyermekemet – eredt meg a nyelve Judahnak, abban a reményben, hogy őszinte vallomásáért cserében majd a könyvtáros is megnyílik neki. – De Max parancsot szegett. Sőt! Védelmezte őt helyettem is, míg fel nem nőtt.

Orlando szégyenkezve hajtotta le a fejét. Abban a pillanatban úgy döntött, leteszi súlyos terhét, megossza a szörnyű titkot a vezérrel.

– Én nem voltam ilyen erős – sóhajtotta.

– Tessék? – Judah érezte, hogy tudatában Adahy lassan előrébb kúszott.

– Nagy volt akkor a felfordulás. Senki nem tudta ki kivel van. Melyik oldal lesz az erősebb?! – Az egykori testőrből lassan megindultak a szavak.

– Mikor volt nagy a felfordulás?

– Még születésed előtt, Uram.

– Az indigók lemészárlásáról hallottam. A McGinty klán tragédiájáról. Akkor került a klánhoz Maximus.

– Igen, az is az eseményekhez tartozott – bólogatott Orlando. – Felnéztem az apádra Judah. Kemény kezű és következetes vezér volt. Legalábbis addig a napig ezt gondoltam róla. Aztán…

– Addig a napig? Milyen napig?

– Amikor születtél!

Judah szíve felgyorsult, Adahyt már egészen közel érezte, gerincén enyhe hullámzó mozgás futott végig.

– Megdöbbentett, hogy egy apa, hogyan hozhat ilyen döntést? – Orlando lelkét marta az emlék. Nehéz volt neki beszélnie. Magaelé meredt a semmibe, ahol elevenen pergett le előtte újra az a szörnyű pár óra.

– A folyosón teljesítettem szolgálatot, ahol az a szoba volt, ahol születtél. Kijött a bába a hírrel, hogy gyönyörű két hím utódja van. Ő pedig nem örült, hanem láthatóan nagyon dühös lett. Olyat tett, amit ilyenkor egyáltalán nem szoktak. Berontott a szobába! Egy újszülöttel jött ki, anyád pedig zokogva ordibált utána. A kicsit odaadta a bábának, hogy rakja ki.

– Tessék?

– Igen! Arra utasította, hogy vigye ki a vadaknak, majd azok elintézik! – A robosztus farkas hangja remegett, ahogy a történetet mesélte. – Nem értettem! Letaglózott! Miért? Miért tesz egy apa ilyet a saját vérével?! – fakadt ki Orlando. – Aztán odajött és azt a parancsot kaptam, hogy felügyeljem, hogy a bába megtegye aztán hallgattassam őt el. – A könyvtáros lelkében megsemmisülve hajtotta le a fejét. Képtelen volt a vezér döbbenten rá meredő szemébe nézni.

Gyilkos! – hallotta Adahy mélyről jövő hangját a fejében Judah.

– „Nyughass! Parancsot teljesített! Ha nem teszi már ő sem élne! – csitította a benne lévő farkast Judah.

– „McGinty megtagadta a parancsot! Ő is megtehette volna!”

– „Nem ítélkezhetsz felette! Különben is! Akkor most kitől tudnánk meg mindezt?!”

– „A sorsára hagytak egy újszülöttet! A sorsomra hagytak!”

Judah légzése kihagyott, szinte beleszédült a gondolataiba, ahogy a napokban tudomására jutott információk puzzle-darabkái lassan összerendeződtek. Eszébe jutott mit is mondott neki a benne lévő farkas, amikor lement a pincébe, hogy beszéljen a Giant Wolf fogollyal.

„Megjelent egy nap és azt mondta, hogy ő az apám. Nekem is volt olyan formám, mint neked. Kiszakított belőle.”

Judah önkéntelenül simított végig tenyerével a mellkasán.

Neki is a Giant Wolf az apja? Talan azt mondta nem erőszakolta meg a Giant az anyámat, ő volt a társa! Jared Norman volt a társa! Nem egyedül születtem, volt egy testvérem! Ketten voltunk! Csak az egyikőnk maradhatott… Az ő farkasa van bennem?! Ha az ő farkasa van bennem, akkor életben maradt! Túlélte! – peregtek a lázas gondlatok Judah fejében.

– Adahy! – suttogta, tenyerét még mindig a mellkasán tartva lassan leengedte testét az egyik közelében lévő székre.

– Vezérem?! Jól vagy? – pattant fel aggódva Orlando.

– A testvérem – motyogta Judah. – „Adahy!” – szólongatta a benne lévő farkast. – „A testvérem farkasa vagy?! Adahy?!”

– „Igen?”

– „Te ezt tudtad?”

– „Igen.”

– „Miért nem mondtad el?”

– „Min változtatott volna?”

– „Sok mindenen! Egy vérből valók vagyunk!”

Judah agyában tovább zakatoltak a gondolatok.

– Kiszakított belőle? – gondolkodott félhangosan, majd a könyvtáros felé fordult. – Egy alakváltó túléli, ha kiszakítják belől a farkasát?

– Nem tudom, Uram. Nem hiszem – ingatta a fejét Orlando. – Hiszen ha megzavarodik, az is a halálba hajszolja.

– „Mi lett vele?”

– „Nem tudom. Egy darabig még éreztem őt… aztán nem.”

Judah fejébe újabb kérdések és alternatívák tódultak.

– Minden könyv kell! – fakadt ki váratlanul. – Minden!

– Rendben! Lekérem és összeszedem őket – bólintott Orlando, s az asztali gép felé fordulva, ujjai fürgén jártak a billentyűzeten.

– „És az én farkasommal mi lett?” – Judah magaelé meredve faggatta tovább a benne lévő farkast.

– „Azt sem tudom. Én nem találkoztam vele. Nekem azt mondta az… az apánk, hogy vigyázzak rád, tartsalak életben.”

– „Mindent tudni akarok rólad!”

– „Mi mindent?

– „Amire csak emlékszel az életedből. Akkor, amikor még nem bennem voltál, hanem benne. Meg akarom ismerni a testvéremet.”

Judah lelkesen pakolta a könyveket két nagyobb utazótáskába, miközben magán érezte Orlando hol kutató, hol bűnbánó pillantását. Judah eltökélt volt. Már az sem érdekelte, ha nem fogadják el a vének a vezérváltást. Eldöntötte, hogy ő akkor sem marad Wyomingen. Lemond és háta mögött hagyja a McElhanely klánt. Az egész élete és amit a múltjáról eddig tudott átértékelődött benne.

– „Liyahnak ugye elmondjuk?” – szólalt meg váratlanul Adahy.

– „Nem!” – vágta rá rövid gondolkodás után Judah.

– „Miért?”

– „Elmondjuk, de nem most. Később! Talán az apánk csak kicserélte a farkasainkat.”

– „Miért tette volna?”

– „Ahogy mondta, hogy a józan farkas vigyázzon a zavarodott emberre!”

– „És akkor a te zavarodott farkasod mit művelhet az én józan emberi testemben? Ha ugyan józan maradt, miután kiszakítottak belőle. Vagy ha él még egyáltalán. Talán leírható veszteség volt a zavarodott farkas és a farkasát vesztett zavarodott ember. Kettőnkből csinált egyet.”

– „Előbb ezeknek utánajárunk és ha mód van rá, mindenki visszakapja ami az övé. Rendben? És akkor majd elmondjuk Jalinak! Jó lesz így?”

– „És Liyahnak jó lesz így?”

Judah zavart pislogással igyekezett a gondolatait rendezni. Annyi minden kavargott a fejében, hogy egyszerűen nem tudott a kérdésre koncentrálni, és válaszolni.

– „Tulajdonképpen melyikünk társa? Ha mindenki visszakerül a helyére, ő kit választ majd? Az embert, vagy a farkast? Te csak miattam léptél vele kötelékbe. Én szeretem őt!” – indultak meg a szavak Adahyból. – „Az ő érzéseire gondoltál? Neki ezt milyen lesz feldolgozni?”

– „Jali, ahogy mondtad, nagyszerű teremtés! Ne aggódj a pozíciód miatt, ő bennem is  téged keresett.”

Adahyt nem nyugtatták meg Judah szavai. Ő másképp gondolta a dolgok intézését.

A tanács áldását adta a vezérváltásra. Juan McElhanely, mint klánvezér indult már vissza Clear Creek-e, hogy hivatalosan is megkérje Zafhyra McNulty kezét.

Judah már a gépen bele-belelapozott egy-egy könyvbe.

– Jól felpakoltál – jegyezte meg halvány mosollyal Juan. – Életed végéig sem olvasod ki mindet. – Kezébe vette az egyiket, belelapozott. – Farkas alakváltók anatómiája? Wao! Orvosi pályára váltasz?

– Még nem tudom igazán. Egyelőre helyre rakom magamat.

– Helyre rakod magadat? – Juan kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Van mit – kacsintott az egykori vezér sokat sejtetően – hidd el! Meg aztán Jalinak is jól jönnek az orvosi könyvek.

– Kíváncsi leszek, apa majd mit szól történtekhez – Juan arcán, zavart kisfiús mosoly jelent meg. – Anya levegőt alig kapott és sírt.

– Szerintem apádból is hasonló reakciót fog kiváltani.

Pár percig közéjük ült a csend. Judah újra a könyveket lapozgatta, Juan az alattuk elterülő madártávlatot nézte, s már most rengeteg kérdés és tennivaló kavargott a fejében.

– Ne haragudj – törte meg váratlanul a csendet, mire Judah kérdőn emelte meg a szemöldökét. – Esküszöm neked, hogy mindent megteszek, hogy Dean élve visszakerüljön a kapun túlról.

Judahot meglepték a fiatal vezér szavai.

– Semmi nem történik ok nélkül, Juan. Ennek talán így kellett lennie.

– Gondolod, hogy az a Giant akit utána engedtél…

– Vigyázni fog rá – vágta rá határozottan Judah, mire azonnal hallotta mélyről Adahy halk, kételkedő megjegyzését:

– „Úgy mint rád? Vagy úgy mint rám?”