FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 7

Mero alig várta, hogy Victor magára zárja a fürdő ajtaját, visszafojtott hangon esett neki testvérének.

– Mit műveltél?

– Most mi bajod van? – tárta szét a kezeit Fedro, ártatlan arcot vágva.

– Dozie telepumpálja az agyát mindennel, te meg kipingálod az egész felsőtestét?!

– Mi bajod van a tetoválással? Másnak is van. – rántott a vállán Fedro. – Ellenben azzal amit Chid csinált, no igen! Azt én sem helyeseltem volna akkor…

– Akkor? Miért? Most már helyeselnéd?

– Abban egyetértek Chiddel, hogy sokkal rosszabb valakit tudatlanságban tartani…

Vitájukat megzavarta, a határozott kopogtatás a bejárati ajtón. Ahogy Fedro kinyitotta, lendületes léptekkel menetelt el mellette Chid, be a lakásba, a nappali közepéig meg sem állt.

– Victor?

– Tusol – válaszolt az orra alatt morogva Mero, kezét a fürdőszoba felé lendítve. Ordított róla, hogy valamiért dühös.

– Neki mi baja? – vonta fel a szemöldökét Chid.

– Majd meglátod te is – motyogta Calimero, s mint egy durcás gyerek, tüntetőlegesen fordított hátat, s nyitotta a hűtőt egy hideg italért.

– Apátok is megerősítette, hogy a nagy változást megelőző események kezdetüket vették! – mondta Chid egyszuszra, kissé elhunyt apja stílusában, szinte jövendölés szerűen.

– Ez ránk nézve mit jelent?

– Ő is számít rátok.

Fedro vágott egy fájdalmas fintort.

– Nem vagyok hős típus.

– A születésed neked is jár némi kötelezettséggel, akárcsak nekem.

– És Victort miért keresed? Őt mennyiben érinti? Már nincs farkasa. Miben tudna ő segíteni? – Fedro hangjából kicsengett az együttérzés. – Ő már nem keveset tett le az asztalra azzal, hogy a benne lévő állatát engedte át.

– Igen. Tudom. Semmi nem történik ok nélkül. De van rá esély, hogy a farkasával újra egyek legyenek! – mondta lelkesen Chid.

Victor ekkor lépett ki a fürdő ajtaján közben belebújt fölsőjébe. A szavak teljesen ledöbbentették, amiket hallott. Még a levegő is benne akadt, ledermedt, csak állt a küszöbön pár másodpercig, majd lassú mozdulattal igazított még az éppen felvett ruhadarabon.

– Visszakapom a farkasomat? – kérdezte elcsukló halk hangon.

– Van rá esély! – Chid a hang irányába fordult, bólintott. – De ahhoz ott kell lenned a kapu közelében.

– Kapu? Hol van az a kapu? Mikor indulunk? – Victort tagadhatatlanul felvillanyozta a remény, hogy újra egy lehet a farkasával.

– Nem most azonnal. Azt elő kell készíteni! – intette türelemre az alakváltót, Chid. – Rettentő önuralomra lesz szükséged. Nem szabad megtudniuk, hogy ki vagy! Egy mozdulatoddal sem árulhatod el.

– Nem ismer engem senki, nem vagyok én olyan népszerű – rántott a vállán Victor, hangjából kiérződött azért egyfajta keserűség. Legbelül fájt neki ez az otthontalanság, ami végigkísérte egész eddigi életében. Nem igazán voltak barátai, nem kötődött senkihez. Nem tehette. Hiszen bizonyos időközönként mindig tovább kellett állnia, nevet, identitást váltania, hogy környezetének ne tűnjön fel, nem olyan ütemben öregszik mint más. Ezért is volt pláne veszélyes a több mint húsz év intézetben tartózkodás.

– Nehogy azt hidd! – ingatta a fejét Chid. – A farkasod megérez!

– A farkasom? Ott a farkasom?

Chid rövid gondolkodás után bólintott.

– Átlapoztad az agyadban, amiket átadtam neked? – kérdezte, mire Victor határozott bólintással felelt. – Helyes! Szükséged lesz rá! És szükséged lesz az éles eszedre és a gyors megoldó és alkalmazkodóképességedre.

– Nem lesz gond!

– Bízom benned! – Chid vállon veregette a kortalan férfit. – Kicsit más stílust kell felvenned – közölte aztán a legnagyobb természetességgel.

– Mást?

– Ordít rólad, hogy alakváltó vagy.

– De már nem tudok alakot váltani.

– Az mindegy! A mozdulataid, a fizimiskád… – Chid hangja elakadt, nagy levegőt vett. – És lesem tagadhatnád a testvéredet – tette még hozzá.

– Naná, hogy nem tagadhatja le – morogta a maga megszokott pokróc stílusában Calimero. – Ikrek.

Victor sötét szemében újra megjelent a szomorúság.

– Kerülnöd kell őt – folytatta Chidozie. – Nem csak azért mert veszettül egyformák vagytok és mindenkinek azonnal le fog jönni, hogy ilyen véletlen nincs, hanem azért is…

– Mert benne van a farkasom – fejezte be Chid mondatát halk szavakkal, Victor.

– Igen, és ahogy mondtam, a farkasod megérez téged, és nem tudhatjuk, hogyan reagál rád.

– Értem.

– Beszélek egy ottani megbízható klánvezérrel, aki eddig is segített nekünk. Keresünk neked ott egy olyan helyet, ahol nem leszel szem előtt.

– És a stílusát hogyan gondoltad megváltoztatni? – szólt közbe Fedro.

Chid tekintetét végigvezette a még mindig a fürdőszoba ajtajában ácsorgó férfin.

– Mondjuk tetoválj rá valamit! Az az elsőszámú dolog, amiről egy másik alakváltó azonnal ki fogja zárni, hogy ő is az. Egy alakváltón nem marad meg…

– Ilyen jó lesz? – szakította félbe a tetoválóművész a barátját, s kezével jelezte Victornak, hogy vegye le a felsőjét.

– … csak a te munkád – fejezte be mondókáját Chid, de ahogy meglátta a nem is olyan rég felkerült mesterművet, még a szája is tátva maradt. Pár pillanatig levegőt is elfelejtett venni.

– Tökéletes – suttogta csodálattal. – Aztamindenit! – szakadt fel belőle. – Wao!

– Nem mondod Dozie, hogy neked is tetszik?! – morogta Mero a konyhapultnak támaszkodva.

– De! Határozottan. Ez tereli el legjobban arról a gyanút, hogy tulajdonképpen ő is alakváltó.

– És szerinted majd mindenki a csupasz felsőtestét fogja először meglátni?! Ch! – legyintett Mero s Victor elé ballagott a hideg sörrel a kezében. Tekintetét többször is végigvezette a kortalan férfin.

– Megint le kell nyírni géppel a haját – jelentette ki a warlock. – Az alakváltókra nagyon nem jellemző az olyan rövidre nyírt fazon. Nem is ismerek olyat, akinek úgy van vágva – rántott a vállán, majd tovább folytatta a tanácsadást. – És hagyd meg a szakállad. A háromnapos borostától még simán felismerhető vagy. Sőt! A legtöbben olyat hordanak. Mondanám, hogy borotválkozz meg, de a te esetedben, pont takarni kell a vonásaidat. Erre tökéletesen megfelel a szakáll, szóval azt hagyd nőni – magyarázta Mero, majd Fedro felé fordult. – Van egy sapkád?

– Sapkám? Milyen sapkám?

– Mondjuk baseball. Olyat sem látsz alakváltókon. Ráadásul nem feltűnően de az is takar az arcából, és pont azt a részt, amit a szakáll már nem tud, pláne ha jól a szemébe húzza.

Fedro és Chid egyetértően bólogattak Mero tanácsaira. Victor tekintetét végigvezette mentorain, arcán halvány mosoly jelent meg, s kissé szarkasztikus hangnemű megjegyzésével megvillantotta, hogy humora is van.

– Hűha! Történelmi pillanat! Valamiben egyetértetek!

 

 

 

Ginger a ruháit hajtogatta be a szekrénybe, Phyllis a haját szárította. Sokáig hallgatásban kerülgették egymást ahogy tettek-vettek a szobában. Néha félmosolyba húzódott az ajkuk, amikor találkozott a tekintetük, s innen lehetett tudni, hogy nem haragudtak egymásra, csupán mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.

Az idősebb Blaine lány felkuporodott az ágyra, melléhez húzta térdeit átkarolta, s igyekezett az érzéseket rendezni a fejében, mielőtt gondolatait húgával megosztotta volna.

– Neked mi a véleményed Robertől? – kérdezte végül.

– Dechantről? – Ginger szándékosan javította ki nővérét. Ő igyekezett távolságtartónak látszani, bár tagadhatatlanul egyre gyakrabban járt a fejében a férfi és a randi előtt elpróbált csókjuk. Hanyagul rántott a vállán.

– Semmi. Holnap elmegy végre.

– Neked nem fog hiányozni?

Ginger megemelve a szemöldökét állt meg a tevékenységében, felegyenesedett, tekintetét nővérének szegezte.

– Nem! Miért? Neked igen? – kérdezett vissza.

Phyllis elgondolkodott, hogy őszintén válaszoljon-e.

– Igen – vallotta be. – Azt hiszem igen. – Aztán még hozzátette: – Egy kicsit.

– Pf! Miért? Olyan jó, hogy egy vadidegen bitorolja a szobádat és nincs is intimszférád tőle?

Phyllis a vállát vonogatta.

– Olyan sebezhető.

– Sebezhető? Hát nekem egyáltalán nem tűnik annak.

– Pedig az – erősködött Phyllis. – Borzasztó gyerekkora lehetett. Mesélt róla. Vagyis inkább mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle.

– Te most tényleg belezúgtál, Phyllis?

– Rosszul ítéltem meg!

– Belezúgtál – állapította meg egy hangos sóhajjal a kamasz lány. – Amikor Ivanról beszéltél, pont ilyen voltál.

– Milyen? – mosolyodott el Phyllis.

– Ilyen melankolikus – Ginger hanyagul lendítette a kezeit. – Rózsaszín ködben úszol nővérkém! Ordít rólad!

– Te nem láttad őt, amikor zavarodottan keresgélte azokat a rajzokat a földön. Te nem láttad a dühös könnyeket a szemében, a fájdalmat! – sorolta Phyllis az elmúlt napok közös emlékeit a férfival. Ginger zavartan kapta félre a tekintetét, s inkább elkezdte a szekrénybe pakolni az összehajtogatott ruháit. Így legalább háttal volt a nővérének és nem kellett a szemébe néznie. Neki egészen más emlékei voltak Dechantról. Ő nem könnyeket látott a férfi tekintetében, hanem olyan tüzes vad vágyat, amit még soha senkiében.

– Volt egy dobozkája – folytatta az emlékezést Phyllis. – Azt szorongatta mielőtt Ochoa el nem gázolta. Azt kereste kétségbeesetten. Csak futtában láttam a földön… akkor… már széttört.

Ginger szándékosan húzta el a szekrényben pakolászást. Elképzelte a férfit abban a helyzetben, amiről a nővére mesélt, és sűrű pislogással igyekezett uralni a könnyeit.

– Neked annyi kacatod van, Ginger. Nincs valami fölösleges dobozod?

– Tessék?

– Van nála pár gyerekrajz, egy régi gyűrű, valami bizsu féle meg egy imalánc.

– Micsoda? Imalánc?

– Igen. Ezek maradtak neki az édesanyja után. Meghalt amikor ő született. Hajléktalan volt, és valamilyen okból, nem voltak papírjai sem. Ezeket találták mellette és az egyik nevelő adta oda neki, amikor kijött az árvaházból.

Ginger légzése elnehezült a hallottaktól.

– Majd szétnézek.

– Megköszönném – sóhajtotta Phyllis, majd felállt és megindult az ajtó felé. – Lemegyek kajáért. Neked mit hozzak?

– Mindegy – rántott a vállán a kamasz lány. – Igazából éhes sem vagyok.

– Sajtos omlett?

– Jöhet.

Ginger hallotta ahogy csukódott az ajtó, s csak eztán törölte le a könnyeit. Kissé összezavarták nővére szavai a Dechantról alkotott képét. Hagyta a holmija rendezgetését, és keresgélni kezdett előbb a túlzsúfolt polcain, majd az ágy alól egymás után kerültek elő a kacatos dobozai. Nem igazán voltak úgymond „férfias” ládikái. Mind tele volt rajzolva, vagy éppen ragasztva, csillogó szivecskékkel, virágmintákkal, rózsaszín, halványlila, filteres csillagokkal, gyöngyökkel.

Mikor Phyllis visszaért a szobába megdöbbentő látvány fogadta. Mindenfelé színes dobozkák hevertek szanaszét, a rendetlenség közepén ült a húga, nagy kávébarna szemeivel kislányosan tanácstalanul pislogva fel rá.

– Ezek, azt hiszem túl buzisak – állapította meg mélyet sóhajtva Ginger, tekintetét körbevezette rajtuk. – Nekem csak ezek vannak.

Phyllisnek a szava is elakadt. Nem is gondolta volna, hogy a húga egyáltalán komolyan fogja venni a kérését, nem hogy még azonnal hozzá is fog teljesíteni.

– Hát majd keresünk egy kevésbé khm... lányosat.

– Mondjuk azok valamelyikéről lekaparhatom a gyöngyöket – ajánlotta a kezét lendítve az egyik kupac felé Ginger, majd lemondóan félrehúzta a száját. – Bár akkor meg nagyon hányadékul fognak kinézni. Talán ez a rózsás fadoboz – emelte ki a sok közül az egyik saját maga készítettet.

Phyllis az asztalra csúsztatta a tálcát és húga mellé kuporgott a rendetlenség közepébe. Ő is megszemlélte a kiválasztott dobozt.

– Ez rózsa lenne? – kérdezte Phyllis évődve, mire Ginger taszított egyet nővére vállán.

– Naaa! Az igenis rózsa!

– Ezt te rajzoltad?

– Igen! – vágta rá büszkén a kamasz.

– Mikor? Nagyon kicsi lehettél! – nevetett fel Phyllis.

– Hát nem most – köszörülgette a torkát Ginger. – Azt mondtad gyerekrajzok, meg bizsu gyűrű. Annak pont megfelel – legyintett a lány, majd hozzáfogott mindent visszapakolni. Phyllis még nézegette, forgatta a kezében a fadobozt.

– Szerintem jó lesz – állapította meg. – Majd holnap odaadom neki – mondta, félretette és segített Gingernek elpakolni a többit.

Régi emlékeken kuncogtak miközben elfogyasztották késői vacsorájukat. Aztán Phyllis visszavitte a konyhába a tálcát, így Ginger megint magára maradt egy kis ideig. Elgondolkodva vette kezébe a fadobozt. Forgatta és sokadjára nyitotta fel a tetejét, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve az ágy melletti kisszekrény fiókjából tollat vett elő. Kapkodva írta bele a doboz aljába: „Köszönöm!”

 

 

 

Kinn még sötét volt, az óra hajnal hármat mutatott. Talannak nem volt semmilyen alvási ritmusa. Ha napközben úgy érezte aludnia kell, akkor aludt, de volt, hogy átvirrasztott akár több éjszakát is. Egyre többet jutott az eszébe, hogy neki már csak ilyen rendhagyó életvitele lesz, amihez nem lesz olyan társ aki igazodni tudna.

Nem akart senkit felzavarni, amikor szép csendben kiment a parkba, hogy elvégezzen pár mozdulatsort csak úgy a konfortérzése miatt. Visszafelé már messziről látta Chidalut a terasznál, ahogy a lépcső előtt heverészve várt rá.

– „Ma mégy Dechantért?” – érdeklődött a különleges farkas.

– Igen.

– „Mehetek veled?

– Egy gyors oda-vissza út lesz – rántott a vállán Talan, finoman célozva válasza nemleges háttértartalmára.

– „Nem azt kérdeztem meddig fog tartani. Mehetek?”

Talan megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, hogy belekezd a mondókájába de a nőstényfarkas megelőzte.

– „Egyre kibírhatatlanabb vagy. Pokróc! Erre szokták azt mondani, hogy ezt teszi a rendszertelen nemi élet.”

Az őrző mindenre számított a rábízott farkastól, de ezekre a szavakra nem.

– Dalu!

– „Mi van?”

– Apád azért bízott rám, hogy ne hagyjam, hogy Dozie elnyomjon téged. De a testvéred úgy felszívódott apátok halálakor, hogy azóta se találkoztunk vele. Úgy tűnik nem akar téged elnyomni, apád félelme nem igazolódott be.

– „Tévedsz!”

– Talán láttad valahol? Találkoztatok?

– „Apánk nem engem bízott rád, hanem fordítva!” – csattant fel sértetten a nőstény.

– Hát persze!

– „Azt mondta nekem, vigyázz rá és segítsd!”

– Nekem nem kell segíteni, pláne vigyázni rám! – vetette oda Talan, s határozott léptekkel tovább menetelt a házba, Dalu makacsul követte.

– „Tudta, hogy egy nősténytől nem fogadnád el ezeket! Téged az derogál! Hát ezért adta be neked úgy, hogy te vigyázol rám. Csak így tudott a közeledben tartani engem!”

Talant mellbevágták Chidalu szavai, elgondolkodva tartott pár percig önismeretet.

– Igazad van – motyogta az orra alatt egy mély sóhajjal kísérve. – Ne haragudj. Tényleg nem igazán fogadok el segítséget.

– „Na ugye?!”

– De az nem igaz, hogy csupán nősténytől. Senkitől – korrigálta Dalu szavait az őrző, majd megindult újra a ház felé.

– „Szóval, akkor mehetek veled?”

– Jöhetsz – válaszolta morogva a makacs kérdésre, Talan, hogy lerázza végre Chidalut, legalább addig amíg átöltözik az úthoz.

Érezte a nőstényfarkason az önelégült büszkeségét, amikor elhelyezkedtek a Corbet magángép ülésén.

– „A megérzéseidre kéne hallgatnod” – jegyezte meg tudálékosan Chidalu, miközben tekintetét végigvezette a tájon ami egyre távolodott alattuk, ahogy lassan felemelkedtek.

– „Pont azt teszem!”

– „Milyen megérzés vezet arra a cselekedete, hogy egy degeneráltat pátyolgass?”

– „Dechant nem degenerált!”

– „Tudsz valamit amit én nem?”

– „Már megbocsáss, az apád egyikünknek sem tanácsolta, hogy mindent meg kell osztanunk egymással.”

– „Ha nem mondasz el semmit, akkor hogyan segítsek?”

– „Nem kértem, hogy segíts. Azt mondtam, jöhetsz velem. Ha majd segítségre lesz szükségem, szólok.”

Chidalu szemei szinte szikrákat szórtak, újra sértetten szegte fel a fejét, s az ablak felé fordult.

Hosszú percekig némaságban telt az út, amit ismét a farkasnőstény tört meg.

– „Ochoával mi a szándékod? Nem akarod megleckéztetni?”

Talan sokáig hallgatott. A vadász nagyon nem tartozott a kedvencei közé. Megfejelte ezt az, amit Codyval tett és az is, hogy Nathanéktól azt az infót kapta, nagy valószínűséggel alakváltók trófeáit is gyűjti. Egyelőre az volt számára elsődleges, hogy Dechantet eltávolítsa a közeléből. Nem szándékozott Ernesto Ochoa morbid tettei felett szemet hunyni és büntetlenül hagyni sem, csupán felállított egy sorrendet.

– „Majd. Nem most. Most van fontosabb.”

– „Ettől fontosabb? Ki tudja még hány alakváltó…”

– „Dalu! Apád azt mondta, hogy segíts és nem azt, hogy okoskodj!”

A nőstényfarkas úgy döntött inkább nem is kezdeményez több beszélgetést az őrzővel. Ennyi sértést pont elég volt neki rövid időn belül elviselni.

 

 

 

Jodie már jó ideje szinte minden éjszaka rosszul aludt. Többször is felriadt. Különböző félelmetes, és nyomasztó szerzetek közeledtek felé álmában.

Aminek pedig szemtanúja volt ő is az udvarukon, az ha lehet még ennél is jobban felforgatta egyébként is zavaros lelki világát. Sokszor azon kapta magát, hogy figyelme leragadt lábadozó kutyájukon. Apjától eszébe nem volt kérdezni semmit. Már megszámlálhatatlanul megtette amióta az eszét tudta, s mindig annyival elintézte: „Szörnyek nincsenek, kislányom! Ne butáskodj! Nincs mitől félned!” Amikor pedig az édesanyját kérdezte, ő először mindig apjára nézett, aztán hárított. Az volt a válasza: „Majd kinővöd!”

Azóta sok-sok év eltelt és attól, hogy nagyobb lett, nem nőtte ki a rémálmait, a suttogásokat a fejében. Ahogy édesanyja titokzatos körülmények között meghalt, az apja még jobban úgy látta, hogy nem jött el annak az ideje, hogy válaszokat adjon.

Jodie előtt újra lejátszódott, ahogy nagybátya egyszerűnek vélt fegyverétől a földre zuhant az a robosztus férfi, és a kezei karmokban végződtek.

Miért bántotta Betot? – zakatolt a lány fejében. A sötétítőn beszűrődő kinti fényektől félhomályban úszó szoba kézi szövésű kis szőnyegén alvó kutyát nézte.

Néha olyan furán viselkedik. Mintha értené amit mondok neki. Talán ő is alakváltó? Olyan amilyen az a férfi is? Olyan amiről Chris bácsi szót ejtett? Nem lehet veszélyes. Ha akart volna, már számtalanszor bánthatott volna – morfondírozott magában a kamasz.

A kutya teste megrándult, halk nyögés, majd fájdalmas szűkölés tört fel belőle, mire Jodie aggodalmasan ülésbe pattant. Ezek a rohamok egyre sűrűbben elővették a befogadott ebet. Sajnálta, mert látszott az állaton, hogy nagyon szenved. Mellé guggolt, óvatosan simította végig Beto rángatózó testét. Tenyere alatt érezte, ahogy szinte hullámzik az egész belső része.

– Ó, szegény!

Pár perc után a fájdalmas roham csillapodni látszott. Jodiet, az nem nyugtatta meg. Reggelikor szóbahozta Beto állapotát, a visszatérő remegéseket.

– Biztos, hogy fájhat neki! Szűköl!

– Kislányom! Elég sok mindenen átment az elmúlt hetekben az a jószág. Ne csodálkozz rajta, ha ilyen epilepsziás rohamai vannak – morgott az orra alatt az apa.

Chris azonban figyelmesen hallgatta a lány beszámolóját.

– Szenved! Látom rajta! És mozog mindene!

– Hát ha rángatózik, nyilván mozog mindene – próbálta lezárni a témát Morgan.

– Ha úgy gondolod, reggeli után elvihetjük Dr. McKenziehez – ajánlotta fel Chris.

– Mehetek én is? – kérdezte azonnal Tobias. Megragadta az alkalmat, hogy kimozdulhasson a lakásból. Apja fóbiái már nyomasztóan hatottak rá.

– Persze – vágta rá Chris, megelőzve testvére jóváhagyását.

Morgan csak idegesen pislogott magaelé. Sok mindent mondott volna fivérének, de nem a gyerekek előtt akarta. Jodie látta apján a nyugtalanságot, s hogy oldja a feszült hangulatot, azért engedélyt kért az apjától is.

– Én is mehetek velük, apa?

Morgant egy pillanatra meglepte lánya kérdése. A múltkori vitájuk és összetartó lázadásuk után nem erre számított.

– Persze – motyogta, s egy halvány mosollyal köszönte meg lánya gesztusát.

A kamasz lány és az éppen hogy felnőtt korba lépő fiatalember teljesen felvillanyozódott az úttól. Főleg, hogy a programba beiktatták az állatorvos után a nagy bevásárlást is.

Végre egy kicsit hosszabb időre kimozdulhattak túl óvatos és féltő apjuk mellől.

Igazából ilyenkor, Chris nem volt nyugodt, de ezt nem mutatta senkinek. Ő a fivérét féltette, nem szívesen hagyta egyedül. Chris Convel nem akart a családban több megmagyarázhatatlan halált, tragédiát.

– Mi szeretjük apát, csak megfojt minket – próbálta magyarázni Tobias, ahogy már McKenzie rendelője felé tartottak kocsijukkal

Jodie egyetértően bólogatott bátyja szavaira, közben Betot cirógatta. Az eb most kimerülten az éjszakai rohamaitól, szemet hunyt a simogatás felett. Nem volt ereje tiltakozni. Csak feküdt a kamasz lány ölébe hajtott fejjel és igyekezett úgy levegőt venni, hogy ne ijessze meg aggódó gazdáját, pedig most sem volt túl jól. Nehezére esett a légzés.

McKenzie, mint mindig baráti kedveséggel fogadta első és visszatérő paciensét.

Végigtapogatta Beto testét, vért vett tőle. Átkötötte az új sebet is, közben megdicsérte, hogy milyen szépen és gyorsan gyógyul. Röntgent készített aztán még ultrahanggal is megvizsgálta ott, ahol Jodie mutatta, hogy mozgást érzékelt az állat belső részeiben.

– „Biztos változok. Talán nem stabil ez a forma.”

Hallotta újra a fejében az állat hangját az orvos és vele együtt Tobias és Chris is.

A három férfi szinte egyszerre kapta fel a tekintetét, aztán egymáson fürkészték, ki is hallhatta még közülük. Egyikük sem válaszolt. Nem akarta sem a két Convel sem McKenzie felfedni, hogy hallották Betot.

– Talán többet tudnék megállapítani, ha itt maradna pár napig – köszörülgette a torkát Philip.

– Muszáj? – nyafogta Jodie egy óvodás módjára.

– Komoly a baj? – kérdezte Tobias.

– Nem tudom – mondta rövid gondolkodás után McKenzie. – Ezért mondom, hogy pár nap megfigyelés…

– Életveszélyben van? – Chris a doktornak szegezte tekintetét.

Philip tanácstalanul vonogatta a vállát.

– Őszintén szólva, fogalmam nincs. A vérben nem találtam semmi súlyos fertőzésre utalót, a sebei szépen gyógyulnak – sorolta hadarva, mire Chris váratlanul felkapta az elgyengült ebet a vizsgálóasztalról.

– Akkor lábadozni otthon is tud – jelentette ki az ír és határozott nyújtott lépésekkel megindult a kocsi felé. Testvére gyermekei először lepetten és tanácstalanul néztek egymásra, majd sietve követték a nagybácsit.

Egy kurta, de udvarias „Viszlát, Doki!” után úgy tűnt mintha valósággal menekítette volna a kutyát valami veszélyes helyről.

Philip még visszaült az ultrahangos gép elé és vegyes érzelmekkel bámulta a monitor rögzített képét. Nagyon is tudta, hogy mit lát rajta, nem kellett találgatnia. Félvér volt. Egy falkájából kitagadott farkas alakváltó, és egy sürgősségi osztályon dolgozó doktornő szerelméből született. Nem akármilyen félvér. Őrző. A tetoválásai a rúnáit voltak hivatottak takarni. Még kisfiú volt, amikor az apja beszélt neki arról, ha ezek megjelennek rajta, nagy dolgokra lesz hivatott. De őt elszólította a kaszás, mielőtt több tudást átadhatott volna neki. Ő pedig nem akart különc lenni és a felelősséget vállalni. Anyja újra férjhez ment s ő a családi tradíciót követve szintén az orvosi pályát választotta. Mivel azonban a vér nem válik vízzé, őt nem az emberek gyógyítása vonzotta, hanem az állatoké.

Magában tépelődve nézte az egyértelműen alakváltásra utaló torzulásokat a csontokon. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette, ahogy felesége mögéje lépett. Minden izma összerándult a váratlan, puha érintésre, ahogy Tana a vállára tette a kezét.

– Beto? – A nő kérdésére csak némán bólintott. Nehéz hangos sóhajjal vett egy mély lélegzetet.

– Megyek, csinálok egy jó erős feketét – mondta csendesen a nő, hangjában együttérzéssel. – Mit akarsz tenni?

– Nem tudom – fújta a férfi tanácstalanul ingatva a fejét.

– Szerinted ők tudják?

– Kik?

– Hát a család, akik befogadták.

Philip sokáig elgondolkodva nézett  magaelé, majd vállai közé húzta a nyakát.

– Fogalmam nincs. Igazából ők is furák.

– Furák?

– Szerintem ők is hallják őt.

– Ők is, hallják őt? – ismételte meg párja szavait Tana, kíváncsian emelte meg a szemöldökét. – Te is hallod?

– Igen.

– Mit mondott?

– Nem sokat – rántott a vállán a férfi. – Csak első pillanattól fogva ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem kutya és Betonak hívják.

– Első pillanattól? – A nő rosszallóan ráncolta a homlokát. – Már akkor mikor idehozták?!

– Igen.

– Miért nem mondtad?

Philip újabb vállrándítással felelt:

– Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget…

– Hát… te tudod mit csinálsz – fújta a nő hangjából kiérződő sértettéggel. – Azért több bizalomra számítottam tőled – vetette vissza a válla felett, ahogy elindult vissza a házba. – Megyek, főzök kávét. Ha akarsz inni, ott lesz a konyhában.

Philip, mellkasában szorítást érzett, hogy megbántotta a feleségét. Hangos sóhajjal felállt s a világító táblához tapasztotta a röntgenfelvételeket, aztán hol hátrébb lépve, hol közelebb hajolva vizsgálgatta azokat.

„Biztos változok. Talán nem stabil ez a forma.” – jutottak eszébe Beto mentálisan hallott szavai. Aztán, ahogy ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem kutya.

Mi ő? Alakváltó? Akkor mit jelent, hogy nem stabil ez a forma? Nem csak egy bizonyos állattá tud alakulni? – futott egy csomó kérdés a félvér doktor fejébe.

Aztán hirtelen elhatározással, döntött. Tana eddig is tudta, hogy mi is ő, mégis mellette maradt és mindenben támogatta őt. Ki akarta engesztelni a nőt, amiért bizalmatlanul viselkedett vele.

Már az elején el kellett volna mondanom – korholta magát, és megindult a rendelőből, vissza a házukba, azzal az elhatározással, hogy megbeszéli Beto esetét a nővel.

A konyhában már csak a kávé illata érződött, Tanat nem találta sem a nappaliban de még a halójukban sem.

Nagyon megsérthettem – futott át fejében a bűnbánó gondolat. Már indult volna megnézi, hogy a kocsi a garázsban van-e - esetleg sértettségében elment otthonról a nő -, amikor hangok ütötték meg a fülét a résnyire nyitva felejtett pincelejáró felől. Bár nem értette elsőre, mit keres felesége a sok selejtezére váló holmi között, de megindult, hogy csatlakozik hozzá.

Talán pakolászni kezdett, hogy levezesse a haragját – gondolta.

A legfelső lépcsőfokon azonban megtorpant,  ahogy tisztán hallotta Tana szavait:

– Zomskyda vagyok! Van ott valaki? Hallotok? Itt Zomskyda! Zadorach! Hallasz? Jelenteni valóm van! – A nő egyre türelmetlenebbül beszélt, valami hol sípolt, hol búgott, sercegő hangot adott ki.

Zomskyda? – Philipben robbant a felismerés, hogy akit eddig Tana Ownbykén ismert és feleségül vett, mindezidáig hazudott neki a személyét illetően.

És még ő bántódott  meg a bizalom hiányáért? Mi a fenét akar jelenteni? Betot? Vagy velem kapcsolatban valamit? Ez azt jelenti, hogy csupán megfigyelésből rám állíthatták?! – peregtek a félvér orvos gondolatai.

Döntött.

Nesztelenül suhant le a lépcsőn, észrevétlenül közelítette meg a nőt.

El kell hallgattatni, mielőtt kapcsolatba lép azzal a Zadorach-al! – zakatolt a fejében, s az első keze ügyébe eső tárggyal, leütötte a nőt. Tana eszméletlenül terült  el a hideg betonon. Philip minden porcikája remegett. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Apja elbeszéléseit és szavait is sokáig mesének hitte és azt gondolta, talán megzakkant szegény, mindaddig, amikor aztán kamasz korában a karján meg nem jelentek a rúnák. Akkor gyorsan rátetováltatott, ami miatt a családban ki is tört a botrány.

Pár másodpercig csak állt, remegő kézzel tartotta az éppen felkapott csődarabot, és nézte felesége földön heverő testét. Minden összecsapott benne, de legfőképpen az, hogy tudta, innentől semmi nem lesz a régi. Kifordult a négy sarkából az élete.

Első gondolata azt volt, hogy szétveri a szerkezetet, amivel Tana hívást akart indítani, majd megállt a mozdulatban.

Talán még szükség lehet rá! – Aztán leengedte a kezét és körbejárta, hogy tudná kikapcsolni, vagy áramtalanítani. Gyors mozdulattal húzta ki a konnektorból.

– Innentől már nem lesz normális életem az biztos! – morogta félhangosan, miközben megkötözte feleségét. Nem kockáztatta meg, hogy még egyszer megpróbálja felvenni a kapcsolatot az ismeretlennel. Aztán már azon zakatolt az agya, hogy kitől kérhetne segítséget, tanácsot.

 

 

 

Talan és Chidalu szótlanságban tették meg az út további részét.

A helikopter a Menedékház előtti parkolóban szállt le. Judah és Juan éppen akkor léptek ki az ajtón.

Jali az ablakból figyelte, ahogy Talan a nőstényfarkassal elindult a Menedékház felé.

– Megjött Talan – szólt hátra Chyntiának, aki a bejelentésre azonnal felpattant az ágy széléről, ahol eddig izgatottan várta, hogy végre elindulhasson Grekohoz.

– Mehetünk? Indulhatunk?

– Persze! Gyere – biztatta őt mosolyogva Jali, s néhány nagyobb táskát ő maga is felfogott, hogy segítsen a begipszelt lábú fiatal nőnek.

Talan és Judah barátian köszöntötték egymást, még beszélgetni is megálltak pár perce.

– Sok a feladat, igaz? – veregette meg a vezér az őrző vállát.

– Hát, nem unatkozom – ingatta a fejét Talan, miközben akaratlanul jutottak eszébe a kellemetlen szóváltások Chidaluval, ami nem is olyan régen folyt közöttük. Tagadhatatlanul, most ezekre gondolt a szakrális őrző. Dalu ugyan mint mindig ott állt mellette, de szándékosan egy pillanatra sem nézett fel rá. Közömbösséget színlelve, mindenfelé nézelődött.

– Veled mi újság? – érdeklődött Talan, mire a vezér láthatóan fel volt villanyozódva.

– Van egy-két elintéznivalónk Juannal, Wyomingen, aztán feltétlen le kell ülnünk majd beszélni.

– Baj van?

– Dehogy! Semmi! – Judah felszabadult mosolya szélesedett. – Ígérem mindent megtudsz időben!

– Rendben – bólintott Talan, s mosolya kicsit szomorkássá vált, ahogy meglátta Jalit közeledni Chyntiával. Lehajtotta a fejét, amikor Judah arcon csókolta a nőt, ahogy Jaliyah melléje ért. Tagadhatatlanul fájt neki mással látni a nőt, még akkor is ha ő döntött úgy, hogy hallgat az érzéseiről és az ő boldogságukat helyezi előbbre valónak.

Chyntia zavartan, hitetlenkedő tekintettel pislogott Judahra.

Wao! Ez Ő! Atyaég! Hogy kikupálódott! Nem gondoltam volna, hogy egyszer még találkozunk! – szaladtak a gondolatok a fiatal nő fejébe.

Ordított az arckifejezéséről, mintha régebbről ismerné a vezért. Fel is tűnt Talannak, csak nem értette, hiszen ők ketten, nem igazán találkozhattak eddig. Ennek ellenére, Chyntiából váratlanul szakadt fel a csodálkozó kérdés, ami mindenkit meglepett.

– Kicsi a világ! Hát maga?

Judah őszinte döbbenettel nézett a nőre.

– Parancsol? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem ismer meg?

A vezér zavart mosollyal rázta meg a fejét:

– Ne haragudjon, de nem. Találkoztunk már? Én nem emlékszem, sajnálom.

– Az intézetben! – indultak meg a szavak Chyntiából. – Tényleg nem emlékszik?

– Hogy hol?

– Az intézetben! Amikor kiengedték! – próbálta lelkesen emlékeztetni a férfit a fiatal nő. – Én ajánlottam fel, hogy megnyírom és megborotválom. Én voltam az a kisegítő ápoló. Nem emlékszik? Úgy egy éve, vagy másfél – hadarta el szinte egyszuszra Chyntia.

Talan csak most döbbent meg igazán. Jali szemei elkerekedtek, értetlenül állva, válaszokat várva járt a tekintete. Igazából Talan és Jaliyah is pontosan tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen abban az időben Judah még zavarodott farkasként járta az erdőt. Visszatérése óta pedig szinte minden lépéséről tudtak, nem tartózkodott semmilyen intézetben ápoltként.

– Sajnálom hölgyem – Judah udvariasan mosolyogva ingatta a fejét. – Bizonyára összetéveszt valakivel.

– Kizárt! Maga… jajj elfelejtettem… ne haragudjon nem emlékszem a nevére…

– Judah McElhanely vagyok – mutatkozott be a vezér.

Chyntia elbizonytalanodott. Ha a név pontosan nem is jutott az eszébe, arra emlékezett, hogy ettől jóval rövidebben csengő volt. Elszégyellte magát.

– Bocsánat – hebegte.

– Na induljunk – próbálta rövidre zárni Talan a kellemetlen beszélgetést és egy gyors kézfogás után megindult vissza a gép felé, Jali és Chyntia pedig utána. Jaliyah tudta, hogy már pártfogoltjának nem ismeretlenek az alakváltók, hiszen Greko is az volt. Így semmi olyan létezését nem árulta el, amiről egyébként már ne tudott volna.

– Judah a társam – suttogta az őrző. – Ő egy farkas alakváltó és egy klán vezére – mondta, amivel bizonyítani akarta, nem valószínű, hogy vele találkozhatott az említett szituációban.

Chyntia a titulust elengedte a füle mellett, benne a „farkas alakváltó” kifejezés ragadt meg, amitől megcsillant benne a remény, hogy talán mégsem tévedett, hiszen a beteg állandóan a farkasát kereste.

A francokat! Nevet, lehet változtatni! – robbant benne.

Váratlanul fordult vissza a két alakváltó felé.

– Akkor már megtalálta a farkasát? – kérdezte.

Síri, feszült csend lett.

Judahot úgy érintette a kérdés mint akit mellbe vágtak.

Honnan tudhatja ez a nő, hogy nem az én farkasom van bennem? – a döbbenettől még levegőt is elfelejtett venni, zavartan vezette végig a kis társaságon a tekintetét. Első gondolata az volt, hogy lelepleződött. Ám Jali „Ne is törődj vele!” fintora visszaadta magabiztosságát.

Talan újra menteni igyekezett a helyzetet.

– Ugyan, hölgyem – halvány mosollyal gyengéden fogta meg Chyntia karját. – Mással is előfordult már, hogy olyan mintha már látta volna az illetőt. Van ilyen – mondta s elkezdte tovább terelni a nőt.

Mire a géphez értek, Talan tudatában emlékek kezdtek éledezni, az előbb elhangzott saját szavaitól.

…

Amikor először meglátta Judahot… Ő a vadászatából tért vissza éppen, amikor a vezér nyugodtan sétálgatott a barlangjában, tekintetét végigvezetve a sziklafalakon és rá várt. Az érzés, ahogy őt is mellbevágta a döbbenet, hiszen az a férfi állt előtte, akit Ivan emlékeiben látott. Az, akit a sikátorban több alak ütlegelt és a fehér vadász megmentett, majd kissé zavart állapotban vitt a kórházba. Az aki, valami farkasról motyogott, akit elvettek tőle és kérte Ivant, hogy ne hagyja ott a kórházban…

…

Aztán, ahogy most megkérdezte tőle Chyntia:

– Akkor már megtalálta a farkasát?

…

Robbant benne a felismerés, hogy talán ő és a fiatal nő is ugyanazzal a személlyel keverik össze Judahot!

Jali azonnal észre is vette a szakrális őrzőn, hogy éppen agyal valamin.

– Baj van?

A kérdés kizökkentette az őrzőt a gondolataiból.

– Miért lenne? – horkant fel a homlokát ráncolva Talan. – Nincs semmi baj.

Jali meglepődött a lelki barát pokróc viselkedésén, de nem firtatta tovább.

– Rendben – biccentett, majd fordult és indult volna, ám Talan utána kapott.

– Ne haragudj! Nem akartam – hadarta az őrző. – Csak összejött mostanában.

– Nem haragszom – mondta megbocsájtó halvány mosollyal Jali. – Majd elmondod, ha akarod, vagy kipihened.

Talan zavartan engedte útjára a fiatal nőt. Túl sok gondolat tódult a fejébe, ráadásul magán érezte Chidalu fürkésző pillantását is. Nem akart újabb kérdésekre okot adni a nőstényfarkasnak.