MÁSIK ÉLET - 1

Hazafelé a buszon a tanárral való beszélgetés zakatolt Tracy Barham fejében.

„– Asszonyom, ha akarnám, se tudnám büntetni a fiát, mert be se jár az órára!”

A harmincöt éves anya nem azzal a szándékkal ment be az iskolába, hogy bármelyik tanárt is elővegye, fiatalabbik fia panaszait orvosolva. Hallani akarta a másik fél verzióját is, amiből majd ő összelegózza - Adamat ismerve - az igazságot. Sajnos újra szembesülnie kellett azzal, hogy a tizennégy éves kamasz, nagyon nem jó útra tért amióta az egész nyarat az apjánál töltötte. A férfi pedig bevallotta Tracynek, hogy alaposan ráhagyott mindent, mert attól félt, ha fogni próbálja a fiút, akkor az azonnal hazamegy az anyjához. Ennek meg is lett az eredménye. Adam viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Lógott az iskolából, kilépett a focicsapatból - mondván: „Neki az edző ne parancsolgasson!” -, és egyre minősíthetetlenebb hangnemben beszélt az anyjával, bátyjával pedig egyre gyakrabban ugrottak egymásnak. Tracy pedig teljesen tehetetlenül állt fiatalabbik fia viselkedése előtt. A nevelési tanácsadóban a hölgy is együttérzően vigasztalta:

„– Nem kisgyerek már. Se cselekedni, sem gondolkodni nem tud helyette.”

Nem ilyen volt! – vitázott önmagával Tracy dühösen.

Adam, valóban nem ilyen volt. A korához képest jóval érettebb gondolkodással bírt. Az iskolát úgy kezdte, hogy teljesen magától megtanult önszorgalomból írni és olvasni, mert érdekelte. A tanárok azt mondták rá: kis zseni, főiskola, egyetem van benne!

Tracy hiába próbálkozott, hogy kapcsolata a régi legyen Adammel, sajnos ebben nem igazán támogatta meg a nő anyja sem, s azzal meg pláne mélyítette a szakadékot anya és fia között, hogy unokájával sokszor vállalt „cinkosságot”. Persze ha már ő sem bírt a kamasszal, a fiatal nő hallgathatta a mama panaszáradatát, no és az okításait, hogyan kéne nevelnie a fiút.

Tracynek két fia volt.

Zak két évvel volt idősebb Adamtől. Az tizenhat éves fiú amilyen vad és indulatos volt kicsinek, a kamaszkorba lépve lecsendesedett és egy higgadt érett gondolkodású kész kis fiatalember lett. Mint idősebb testvér, sokszor próbálta ő is terelgetni öccsét, ami sok vitát szült közöttük.

Tracynek pedig napról napra egyre jobban kezdett elege lenni az életből. Ott sírt, ahol senki nem látta, hiszen az anyja azért is rászólt, amikor a sok nyomás alatt egyszer kifakadt és elsírta magát. Most is egyszerre volt dühös és tanácstalan. Tökéletesen a gödör mélyén érezte magát. Sűrűn pislogott túl a busz ablakán színlelve, hogy a forgalmat figyeli, miközben a könnyein uralkodott. A telefon rezegve jelezte a hívást, ami pont jókor érkezett. Kizökkentette az egyre lentebb húzó gondolataiból a nőt. A kijelzőn nővére neve és a szőke hölgy képe volt.

– Hello Bethany! – fogadta a hívást Tracy egy hangos sóhajjal.

– Mit csinálsz? Nem zavarlak? – Tracyt meglepte, hogy hívta a nővére. Ő inkább csak az anyjukat szokta.

– Nem – fújta a nő, miközben a vállához szorítva a mobilt, egy gyors mozdulattal szorosabbra csavarta hosszú szőkésbarna haját. – Bent voltam a suliba.

– Merre jársz? Itt vagyok a sarki falatozóban. Szállj le, kikérem a kávét!

– Rendben – sóhajtotta megadóan Tracy. Örült a váratlan meghívásnak, hiszen a nővére többet csinált programokat másokkal, mint vele. Sokszor érezte erőltetettnek a kedvességét, mégis szomjazta a nővére figyelmét, és rosszul esett neki, ha ő a sokadik helyre csúszott vissza. Olyan sokadikra, hogy a szomszéd barátnő vagy bármely más kolléga is fontosabb volt a testvér számára.

Bethany három évvel volt idősebb tőle, és egész megjelenése, lénye, merőben más volt, mint az övé.

Amikor Tracy megérkezett a falatozóba már az asztalon várta a kávéja, Bethany pedig éppen a telefonjával foglalatoskodott.

– Megint a Viber-t bűvölöd? – fújta Tracy, ahogy leült a nővérével szemben.

– Te tudod, hogy mikor nézték meg, amit írok? – kérdezte dünnyögve Bethany.

Tracy halvány mosollyal ingatta a fejét.

– Nincs Viber-em, szóval fogalmam nincs. – A nő szórakozottan, ütemes ritmusban táncoltatta ujjait az asztal lapján. Észre sem vette, de ugyanígy dobolt az ujjbegyével az arcán, az ajkán, ha várakozón könyökölt és állát tenyerével támasztotta.

– Adriannal mi újság? – Bethany a kávé fölött mosolygott húgára.

– Valami nem kerek – köszörülgette a torkát Tracy. – Liv, az unokatestvére a múltkor félrehívott és megkérdezte, hogy mi együtt vagyunk még? Mondtam neki, hogy tudtommal igen, és kérdeztem, hogy miért? Erre ő elmondta, hogy hétvégén, az egyik szórakozóhelyen összefutott Adriannal. Ebben még nem is lenne semmi, csak megkérdezte tőle, hogy hát engem hol hagyott? Mire ő azt válaszolta, hogy én már a múlt vagyok, nem vagyunk együtt.

Bethany a szokásos visszafogott megmagyarázhatatlan mosollyal hallgatta Tracyt.

– Szóval akkor most vége? – kérdezte.

– Nem tudom, mi van – rántott a vállán Tracy. – Elmeséltem neki, ő azt mondta, ez hülyeség, meg hogy az unokatesója csak kavar. – A fiatal nő újra rendezte a fésűs csattal összefogott tincseit, miközben beszélt. – A múltkor bemutatott az apjának. Tök rendes volt.

– Ő, vagy az apja?

– Nincs mit szépíteni, Bethany. Idősebb vagyok tőle, elvált és van két kamasz fiam – sorolta Tracy.

– Na és?

– Felvállalt a családja előtt.

– Tracy, te egy tökre vállalható nő vagy! Nem értem miért becsülöd alá magad! – ráncolta a homlokát dorgálóan Bethany.

– Igen? – Tracy szeme egy pillanatra fátyolos lett, s mielőtt a gondolatai újra letaszították volna a gödör-érzésbe gyorsan lehúzta a maradék kávét. – Én valahogy nem így érzem – motyogta, s sietve vállára akasztotta táskáját, felpattant az asztaltól. – Majd legközelebb többet dumálunk – hadarta egy erőltetett halvány mosollyal a fiatal nő. – Köszi, a kávét!

Már nem volt lámpaláza, hogy találkozik Adrian apjával. Azon már túlesett. Különben sem vendégségbe ment, csupán az egyik kolléga küldött egy CD-t a fiatalembernek. A második kopogtatás után éppen azon gondolkodott, hogy talán nincs is itthon senki, s egyszerűen csak bedobja a postaládába a küldeményt, mikor nyílt az ajtó. Az idősödő férfi dühös ellenszenvvel húzta ráncba a szemöldökét, ahogy meglátta őt.

– Mit keres itt? – förmedt rá, ami igencsak meglepte Tracyt.

– Jó napot! Adriant.

– Nincs itthon! Menjen innen! Rohadt kurva! – esett neki megmagyarázhatatlanul a férfi elég indulatosan. – Ide ne merjen jönni többet! Takarodjon! Ne zaklassa!

Tracyben megakadt a levegő is, szó nem jött ki a torkán, képtelen volt bárhogy is reagálni a támadásra. Csak állt döbbenten, a gyomra görcsbe ugrott. Nem értette ezt az ellenséges hozzáállást, azok után, hogy pár napja milyen kedvesen beszélt vele a férfi.

Most becsapta a nő orra előtt az ajtót, Tracy pedig pár másodpercig csak állt, egész belsője remegett. Bár nem volt se szem se fültanúja a történteknek, mégis mélyen megalázva érezte magát. Fogalma nem volt miért vágott ilyen durvaságokat a férfi a szemébe.

Még a mellkasa is remegett, ahogy vett egy mély lélegzetet, aztán maga mögött hagyta a házat.

A földbedöngölő érzést csak fokozta, amikor nővére beugrott hozzájuk és anyja azt kezdte taglalni Bethanynek, hogy Tracy milyen érzékeny, meg magának való. Mit nem csinál helyesen Adammel, hogy kellene hozzá állnia. Tracyt aztán elfogta a keserű düh, amikor hiába is szólt hozzá anyja és nővére témájához, még csak rá sem néztek. A két nő úgy beszélgetett, mintha ő ott sem lett volna. Tracy egy idő után kifejezéstelen arccal, közömbös hallgatósága lett Bethany és Elizabeth kedélyes párbeszédének.

Este pedig, amikor már mindenki aludt, a fürdőszoba kövén, a kádnak vetett háttal kuporogva zokogta ki magából a fájdalmát. Hol eluralkodtak rajta kétségbeesett gondolatai, még a halál is megfordult a fejében, amit rövid időn belül el is hessegetett. A gyerekét soha nem hagyná cserben! Őt fel kell nevelnie, ki kell engednie az életbe. Bár néha megérdemelné, ha a sors megijesztené, hogy csak egy pillanat alatt is elveszthetünk valakit, és akkor már késő… Leszelídültek a gondolatai, elkalandozott, hogy mi lenne, ha egyszer egy másik életben ébredne fel? Aztán azt is elvetette, mert ismét felülírta gondolatait az anyai ösztön. El nem tudott volna képzelni egy olyan életet, ahol nincs vele a fia.

Aztán újra egy csomó dolgot fogadott meg magában, megerősítve lelkét és megkeményítve a szívét. Azt is eldöntötte, hogy Adrian-el szakít.

Másnap a kávéautomatánál várta a fiatal férfit, aki szélesen vigyorgott rá már messziről, s azonnal ölelte volna magához, ahogy elé ért, de Tracy előre tartva a kezét megállította a lendületében.

– Mi a baj? – Adrian arcán a vigyor zavart kifejezésre váltott.

– Ennek itt és most vége van, Adrian – fújta egy szuszra a nő, s csak pár másodpercig állta a fiatalember világoskék szemének értetlen, kérdő tekintetét.

– Miért? Mi a baj? Mondtam, hogy nem érdekel a korkülönbség!

– Téged nem érdekel, engem igen – vágta rá Tracy.

– Valaki mondott valamit? Engem nem érdekel, mit mondanak mások! – hadarta erősködve Adrian.

Tracy végül döntött.

– Az apád a múltkor lekurvázott és elzavart a fenébe. Nem akarok senkinek kellemetlenséget – rázta a fejét a nő. – Találsz majd olyat, akit az apád is elfogad…

– Jajj Istenem! Ne foglalkozz már vele! – emelte fel a hangját a férfi, s újra széles vigyor jelent meg az arcán. – Biztos be volt rúgva! Szerintem fogalma sincs az egészről, azt se tudta merre van az előre – hadarta Adrian, legyintett, aztán magához ölelte a nőt. – Iszik állandóan! Szard le!

– Adrian… – Tracy próbálta távolabb tolni magától a férfit, de az tudomást sem vett a tiltakozásáról. Úgy viselkedett, mintha meg sem hallotta volna a nő előbb bejelentett szakítási szándékát.

– Szeretlek! A többi nem érdekel! Téged se érdekeljen! Szarok rá, ki mit mond!

– Én soha többet nem megyek hozzátok! – jelentette ki határozottan Tracy.

– Akkor majd találkozunk máshol! – vágta rá lelkesen Adrian. – Rendben? Eszedbe se jusson ilyen butaság, hogy szakítsunk! Szeretlek!

Elég régi ház volt, ahol Tracy a fiaival, az anyjával s annak - igen sokszor alkoholos - élettársával, lakott együtt. Amikor belegyűrt egy nagy táskába mindent, amit fontosnak tartott - és ami el is fért benne -, aztán a nyolc és tíz éves fiai hátára adta az iskolatáskát majd mindent maguk mögött hagytak, menekülve az ittasan tomboló férj elől, miközben csak az lebegett előtte, hogy családon belüli erőszakban nem fognak felnőni a gyermekei. Bár a ház közös tulajdonban volt, Tracy csupán a gyerekekhez ragaszkodott, így mindent kezdhetett a nulláról. Ő nyugalmat akart, boldog gyerekkort a fiainak. Focizott velük munka után, együtt tapétázták ki és szépítgették az anyja házát. Télen a hóseprés hógolyózásba ment át. Minden jól is ment, míg Adam tizenkét évesen úgy döntött, hogy egy nyarat ott tölt az apjánál. Tracy nem akarta tiltani a fiút az apjától, úgy volt vele, ha ők már nem is jönnek ki a férfivel, azt nem bánná, ha Jack végre normális apaként tudna viselkedni a fiaival. Onnantól viszont Tracy boldog kapcsolata Adammel felborult. Léket kapott a kis csonka család békéje. Ám reménykedett, bízott benne, hogy Adam viselkedése átmeneti, hiszen kamasz. Majd kinövi. Türelemmel és jó szóval igyekezett a megfelelő irányba terelni a makacs fiút, láthatóan inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

Zak kiállt mellette, próbált lobbizni anya és fia között, ami miatt sajnálta a magas érzelmi intelligenciával rendelkező fiút.

Tracy most kedvenc kávésbögréjét szorongatva nézte a leborult vakolatot, a kidőlt kéménynyílást.

Még jó, hogy minden akkor történt, amikor éppen szabadságon vagyok – konstatálta.

Az utcáról behallatszott a focizó kamaszok kiabálása. Bár nem bánta volna, ha legalább egyikük segít neki, mint régen, de már annak is örült, hogy jól elvoltak együtt.

Anyja élettársára, Ernestre - mint mindig - most sem számíthatott. Tulajdonképpen minden férfimunkát a ház körül Tracy végzett. Ajtó és zár javítás, konnektor csere, csaptelepek cseréje, lefolyó javítás, festés…

Egyszer már az anyja is megjegyezte: „Tényleg jobb lett volna, ha te fiúnak születsz.”

Elkortyolgatta a kávéját, s közben megtervezte magában, mit és hogyan csinál. Igencsak fájt már a karja, a csuklója, mire bekeverte a falazó anyagot és visszarakta a kidőlt kémény falát. Akkor tartott egy újabb kávészünetet magának, amikor hagyta száradni, kötni a vakolatot. A terasz lépcsőjén üldögélve kortyolgatta a kávéját, mikor megjelent a nővére.

– Jesszus, mibe fogtál te megint? – hüledezett Bethany.

– Muszáj volt – rántott a vállán Tracy. – A fűtési szezon előtt ki akartuk pucolni a kéményt és bedőlt. Még jó, hogy éppen szabin vagyok.

– Jó kis elfoglaltság – bólogatott Bethany. – Nesze neked pihenés.

– Aktívan pihenek – mondta fáradt mosollyal az arcán Tracy. – Esküszöm neked Bethy, ha következő életemben nem férfi leszek, én visszabújok anyámba.

– Miért akarnál hapsi lenni? – nevetett fel Bethany. – Te egy klassz csaj vagy!

– Mert akkor az ilyenekhez legalább a fizikai adottságom is meglenne. Ez így tiszta szívás! Hidd el, a nem létező kisfaszom is kivan az egésszel! – legyintett Tracy.

– Hát a stílusod most is meg van hozzá – szúrta közbe egy rosszalló pillantással Bethany. – Sürgősen találnod kell valakit, aki hozzád is való, különben tényleg teljesen elférfiasodsz itt nekem. – Nevetve lendítette a kezét Tracy felé a testvér. – Mint egy kőműves, úgy nézel ki.

Tracy a térdén könyökölve, állát a tenyerén támasztotta, ujjai a megszokott módon ritmusosan doboltak az arcán, ahogy hallgatta a Bethanyt.

– Miért nem szóltál Adrian-nek? – Tracy csak egy vállrándítással válaszolt nővére kérdésére. – A múltkor a konyhát kifesteni is segített, nem? – feszegette tovább Bethany.

– De – ismerte be kényszeredetten az orra alatt dünnyögve Tracy. – Az akkor volt.

Bethany már ismerte olyan jól a húgát, hogy lássa rajta: valami történt.

– Szakítottatok? – kérdezte óvatosan, tekintetével követte Tracyt, ahogy a fiatal nő nekifogott a csemperagasztót összekeverni a vízzel.

– Nem. Bár akartam – motyogta az orra alatt Tracy.

– Miért akartál?

– Valami nem kerek – fújta a nő, felegyenesedett munkájából és tehetetlenül tárta szét a kezeit. – Érzem! A megérzéseim pedig, sajna mindig beigazolódnak.

– Mi nem kerek?

Tracyt újra elkapta a remegés, ahogy eszébe jutott, hogyan beszélt vele a fiatalember apja.

– Ahogy a szemébe nézek – próbálta szavakba önteni a gondolatait. – Zavar, amit benne látok. Úgy érzem, nem őszinte. Aztán vitatkozom önmagammal, hogy talán csak képzelődöm. Talán tényleg dolgozik valamilyen szinten bennem az előítélet a sok csalódás után, és hogy nem vagyok jó emberismerő. Eddig sem voltam, mert sajna mindig olyanban bíztam és olyannak hittem, akinek nem kellett volna – magyarázta Tracy, majd lemondóan legyintett. – Mindegy. Nem szabad agyalnom – állapította meg végül a nő, s visszaguggolt a műanyag vödör mellé, tovább folytatta az anyag összedolgozását.

Bethany végignézte, ahogy Tracy rutinosan kente el a falon a csemperagasztót, aztán mintha mindig is ezt csinálta volna, úgy pakolta fel a pattintott követ.

– Ilyet nálam is csinálhatsz a kandalló köré – ajánlotta a nő, miközben tekintetét elismerően legeltette az elvégzett munkán.

Adam a fugázásban már segített az anyjának. Hajtotta a kíváncsiság és az érdeklődés, főleg, hogy elég látványos volt a szobában a változás a pattintott kővel borított faltól.

– Fantasztikus anyukád van, Adam! – állapította meg Bethany az ő fura visszafogott mosolyával. Tracy hitetlen pillantással nézett vissza rá a válla felett miközben sajgó csuklóval, fáradhatatlanul, de már rutinosan dolgozta bele az anyagot a kövek közötti résekbe.

– Ő egy köztes állapot – vágta rá a kamasz.

– Tessék? – A két nő szinte egyszerre nézett a fiúra.

– Jól főz, mos, takarít, bármit megvarr, mint egy nő és mindent megcsinál a ház körül, mint egy férfi – sorolta Adam, majd büszkén kihúzta magát és hozzátette: – Majd nekem is ilyen feleségem lesz!

– Igen? – nevette el magát Bethany, a szemöldökét vonogatva biccentett Tracy felé.

– És akkor, ha szabad kérdeznem, te mit fogsz csinálni, ha a feleséged mindent elvégez a ház körül? – érdeklődött fáradt mosollyal az anya, szemében közben hálás büszkeség csillant, hogy a fia olyan nőt választana párjául, mint ő.

– Amit apa – vágta rá egy vállrándítással Adam. – Nézném a tévét, rejtvényt fejtenék, meg ilyenek.

Tracy arcán a mosoly, csalódott döbbenetre váltott.

Tracy tanácstalan idegességgel harapdálta az ajkát, miközben hallgatta, ahogy Adrian megállíthatatlanul győzködte őt, hogy menjen el hozzá.

– Megmondtam, hogy soha többet nem megyek oda.

– Nincs itthon! Haza se jön! Ott tölti a hétvégét a nővérénél – erősködött a fiatalember. – Na! Légyszi!

Tracy megint elnyomta a férfival kapcsolatos zavaró érzéseit, lehurrogta óvatos énjét, miután sok-sok hezitálás után úgy döntött nem viselkedik paranoiásként.

– Rendben – mondta ki, de legbelül egészen másképpen érezte.

Megmagyarázhatatlan érzés kavargott benne, ahogy készülődött. Olyat tett, amit eddig soha, ha csak pár utcányira ment el otthonról. Betette a személyi igazolványát, amit még Adam is megjegyzett neki.

– Hogy-hogy most azt viszed? – Leírhatatlan megdöbbenést látott a fia kék szemében. Mintha legalább attól ijedt volna meg, hogy az anyja szökni készül éppen, és soha nem megy majd haza, ha most elmegy.

Tracy zavart mosollyal rántott a vállán, nem igazán tudott magyarázatot adni rá, miért is teszi most be a személyi azonosító okmányát, hiszen úgy tizenöt percnyi az út kerékpárral Adrian házukig.

– Hát… jó az, ha az embernél van. Bármi történhet – válaszolta a nő, miközben maga is azon töprengett, miért is jutott most ez az eszébe, mikor eddig soha…

A furcsa érzés akkor is rajta volt, amikor a fiatalemberrel már csak egymást ölelve beszélgettek, a kis garzon hihetetlen apró szobájában, ahová csak egy ágy, egy TV-állvány, és egy kis éjjeli szekrény fért el.

Az albérlet ajtajában hosszan búcsúzkodtak, Adrian próbálta még marasztalni.

– Itt is aludhatnál – ajánlotta.

–  Á, nem – ingatta a fejét a nő.

– Miért nem?

– Jobb ez így – bizonygatta Tracy. – Haza megyek – mondta halkan, miközben tekintete elkalandozott a gyér forgalmú úton el-elhaladó autókon.

Megmagyarázhatatlan megkönnyebbült érzéssel ült fel a fiatal nő a kerékpárjára. Jól esett neki az éjszakai friss, tiszta levegő. Mélyre szívta, s úgy érezte teljesen kiürültek a gondolatai. Egyfajta elengedés felszabadult érzésével tekert kényelmes, ráérős tempóban. Rég érezte már magát ilyen nyugodtnak.

Befordult az utcájuk sarkán, jóval messzebb látott egy autót szemben közeledni. Elgondolkodott rajta, hogy az úton maradjon-e vagy a parkolónál bekanyarodjon a járdára. Aztán úgy döntött az úton marad, legfeljebb ahogy azt a vezetés-órán tanulta anno, majd az út szélét figyeli, és nem fogja zavarni, elvakítani a gépjármű lámpája…

Adam és Zak az ágyon ültek és kártyáztak. Ernest az asztalnál cigarettát töltött, míg Elizabeth a kedvenc sorozatát nézte a TV-ben. Bizonyára nem hallották, hogy valaki sokadjára kopogott az ajtón, mert az illető az ablakot is megkocogtatta, mire Elizabeth a szemöldökét ráncolva ment ajtót nyitni, közben futólag pillantott csak a faliórára.

Legnagyobb megdöbbenésére egy egyenruhás rendőr állt az ajtóban.

– Jó estét, hölgyem!

– Jó estét!

– Itt lakik Tracy Barham?

Elizabeth szeme telefutott könnyel, ahogy a férfi kezében meglátta lánya személyi igazolványát.

– Igen! – vágta rá, de ereje nem volt kérdezni, s a rendőr szavait is teljesen messziről hallotta.

– A hölgyet baleset érte – közölte a férfi.

– Mi történt? – kérdezte reszkető hangon az asszony, amikor Adam kilépett mamája után a szűk folyosóra.

– Elgázolta egy autó – válaszolta röviden a rendőr.

– Hol van most? – Elizabeth mellkasát szorította a bizonytalanság, a kétségbeesett aggodalom.

– Életveszélyes állapotban szállították kórházba.

Adam legszívesebben felordított volna.

Sarkon fordult, levágta magát a székre, az asztalra könyökölve, arcát a tenyerébe temette. Fujtatott, miközben millió gondolat szaladt át a fején.

Zak némán ült az ágy szélén és döbbenten nézett magaelé.

A rendőr átadta a személyi igazolványt, aztán elköszönt.

Elizabeth azonnal hívta Bethanyt, hogy mi történt Tracyvel. A megrémült nővér kocsiba ült, hogy az anyjával együtt érdeklődjenek tovább mi lett a balesetet szenvedettel. Falakba ütköztek, pontos felvilágosítást nem kaptak, csak annyit:

„– Nem tudunk semmi biztosat mondani, még küzdenek az életéért.”

A sokadik telefonhívásra viszont már csak Tracy Barham halálát tudták közölni az aggódva érdeklődő hozzátartozókkal.

Adam felborítva az asztalt, széket ugrott fel és kiviharzott a szobából az udvarra.

– Minek ment el? – szakadt fel belőle dühösen.

Dühös fájdalmában öklével a ház falát kezdte el ütni.