MÁSIK ÉLET - 2

Tekert a kerékpárral, s azon kapta magát, hogy egy fehér kombi autó tetején van, és csak hajtja a biciklit, de sehová nem halad tovább a kocsi tetejéről. Szórakozottan nézett szét s az jutott az eszébe:

„Vajon most, hogy a fenébe megyek én le innen?” – gondolta és nevetett…

Épp csak hunyorogva nyitotta ki a szemét, még mindig félálomban volt, ahogy az ablakra pillantott.

Sötét éjszaka volt odakinn.

Ilyen hülyeséget álmodni – villant át Tracy agyán, azzal lecsukta a szemét.

Aludt tovább…

Fogalma nem volt mennyi lehetett az idő mikor újra feleszmélt, de már lényegesen éberebben. Világos volt, nagyon is világos. Nem csak azért, mert kinn már sütött a nap, de a helyiség is szokatlanul fehér volt.

Fehér? Miért fehér? Otthon a szoba fala narancs… – robbant a fejében a döbbenet: „Nem otthon vagyok! Hol vagyok?”

Minden izmában megfeszült, hogy felpattan az ágyból, de semmi nem engedelmeskedett. Ólomként nehezedett a matracba és pislogva szemezett a plafonon felette lévő neonlámpával. Ahogy tudta, tekintetét körbevezette. Fájdalom nyilalt a testébe, feszített minden csontja, viszketett a bőre. Érzett dolgokat, de megmozdulni nem igazán tudott. Végül éppen csak hogy sikerült a fejét félrebillentenie.

Mozgást látott a résnyire nyitva hagyott ajtón túl. Sürgés-forgás, beszélgetések, kocsizörgés…

Kórházban vagyok – jött a felismerés benne, ami hozta magával a többi gondolatot: – Nem értem haza! Mi történt? Istenem! Nem értem haza! Akkor azt sem tudják, hogy hol vagyok és mi történt velem! Haza kell szólnom, hogy jól vagyok!

Izgatottan kapkodta a tekintetét, de másra képtelen volt.

Minden igyekezetét összeszedte, erősen koncentrált agyban, hogy meg tudjon mozdulni.

És sikerült!

Megrándult a keze, s ezzel egyidőben fülsüketítő sípoló hang töltötte be a szobát, amire azonnal kivágódott az ajtó, s egy ápolónő rohant be. A műszereket pásztázta a tekintetével, majd a gipszben tehetetlenül fekvő és kötésekkel borított test fölé hajolt. Fürkészve nézett az ijedten és tanácstalanul pislogó szemekbe.

– Kérem, pislantson, ha érti, amit mondok!

Tracy buzgón eleget tett a kérésnek. Mást nem tudott. Szeretett volna megszólalni, hiszen volt egy rakat kérdése, de képtelen volt megmozdítani az állkapcsát. Csak nyögött.

– Ne erőlködjön! – szólt rá az ápolónő, ahogy látta rajta az eltökélt próbálkozást. – Szólok a doktor úrnak, hogy magához tért. Ő majd tájékoztatja magát mindenről – hadarta a nő, aztán még vetett egy utolsó pillantást a műszerekre és elsietett.

Nem telt bele sok idő, egy magas vékony fehér köpenyes férfit követve tért vissza.

– Dr. Olson vagyok – mutatkozott be a férfi, s közben már egy kis lámpával világított bele betege szemébe. – Üdvözlöm újra az élők között Mr. Kilgore!

Tessék? Állj! Mi az, hogy Mr. Kilgore? – Tracy szíve felgyorsult, amit a műszerek is azonnal jeleztek.

– Nyugodjon meg, uram! Jó kezekben van! Él, és most ez a legfontosabb! Szerintem az összes angyal magára vigyázott az elmúlt napokban! – Dr. Olson elismerően biccentett. – Holly mondta, hogy jelezte neki, ért mindent és a tudatánál van. Ennek örülök! Akkor egyezzünk meg egy jelrendszerben, Mr. Kilgore. Egy pislantás igent, a kettő nemet jelent. Rendben?

Uram? Mr. Kilgore?! Én nő vagyok, te idióta! Orvos vagy és nem tűnik fel neked? – zakatoltak a gondolatok Tracy fejében, miközben megpróbált beszélni, de csak az izmait érezte megfeszülni, állkapcsa mintha összenőtt volna. Dühös nyögést produkált csak, miközben makacsul próbálta nyitni a száját, sűrű pislogások közepette.

– Mr. Kilgore! Ne erőlködjön! Eltört az állkapcsa. Egy ideig nem fogja tudni használni. Ha érti, amit mondunk, ha megértett engem, kérem, jelezzen. – A doktor nyugtatóan helyezte kezét a beteg karjára.

Tracy tehetetlen dühvel kapkodta a levegőt.

Tracy Barham vagyok! Összekevertek valakivel! Az elmúlt napokban?! Mennyi ideig voltam eszméletlen? Valószínű nem is az én családomat értesítették! Tudnia kell a fiaimnak, hogy élek! – Szeme fátyolos lett a gondolatoktól.

– Mr. Kilgore! Megérette, amit mondtam?

Basszameg! – Tracy minden izma belefeszült, s ha kinyitni nem is volt képes a száját, de azt érezte, hogy a fogait még jobban össze tudja szorítani, amit makacs dühvel meg is tett. Érezte, hogy sikerült az ujjait is megmozdítani, amiket aztán lassan ökölbe rendezett.

A doktor észrevette a mozdulatot, tekintete leragadt a látványnál.

– Úgy látom, maga makacs fajta. Helyes! Az ilyen emberek nagy túlélők. Maga gyorsan fog gyógyulni.

Miközben Dr. Olson elvégzett pár vizsgálatot, Tracy megtudta az orvostól, hogy nagyjából milyen sérülései vannak. Combnyak és csípő törés; pár bordája is megreccsent; rengeteg lágyrész zúzódása lett. A fejét pedig a nyakmerevítőtől nem tudja teljesen elfordítani, mert a nyakcsigolyái is megszenvedték a motorbalesetet.

Mire újra magára maradt rengeteg újabb kérdéssel szaladt tele a feje. Volt, amire csak találgathatta a válaszokat, és volt, ami teljesen összezavarta.

Nagyon nem értette, hogy egy kórházban, egy orvos, hogy nézheti ennyire el a betegét?! Ő nő! Csak látnia kéne a doktornak, amikor vizsgálja, meg úgy az ápolónőknek is, amikor átkötözik. Annyira szeretett volna végignézni magán, hogy lássa a testét. Csak azt a magyarázatot találta erre, hogy szinte felismerhetetlenségig összeroncsolódhatott.

Mindenben korlátozva volt, ami rettenetesen dühítette. Nem tudott beszélni, így nem is erősíthette meg a személyét. Nagyon minimális mozdulatokra volt képes, ami kiszolgáltatottá tette, magatehetetlenné. Idegesítette a nővérek csacsogása, akik próbáltak néha jópofizni vele, s úgy gondolták a kétértelmű megjegyzéseikkel esetleg felvidíthatják a láthatóan nyugtalan beteget.

– Dögösen fog mutatni a borostája, azokhoz a fekete szemeihez, meg a szúrós tekintetéhez – hadarta mosolyogva a nővér, miközben átkötötte az infúziót, aztán lecserélte a kötéseket.

Tracy igyekezett billenteni a fejét, hogy többet lásson magából, de a bedagadt és a jódtól vöröses-sárga lábujjain kívül, amik kikandikáltak a gipszből, nem látott semmit. Azokra pedig ő maga sem ismert rá jelenlegi állapotukban.

Fasza! Szúrós tekintetem? Ölni tudnék kiskedves! – dühöngött magában.

Mekkorát fogsz te koppanni drágaság, ha majd rádöbbensz, hogy nő vagyok! – mérges tekintettel követte a körülötte foglalatoskodó nővért.

– Jó napot – mély férfihang köszönt, ahogy nyílt az ajtó. Hiába nézett arra, az  ápolónő éppen takarta a bejövő idegent.

– Szép napot! – viszonozta a köszönést a nővér kedvesen. – Bizonyára örülni fog önnek az öccse. Elég nyugtalanul viselkedik amióta észhez tért – árulkodott a fiatal nő, azzal magukra hagyta a beteget a látogatójával.

Sötét hajú, szakállas, magas, kicsit mackós testalkatú férfi közeledett az ágy felé. Tracy első látásra szimpatikusnak találta az állítólagos testvér személyét. Szeme színe olyan sötét volt, hogy szinte feketének tünt, mégis barátságos melegség és szelídség áradt belőle. Tracy megsajnálta, miközben alaposan szemügyre vette, míg a férfi lassú mozdulattal széket húzott az ágy mellé és lassan leült. Hangosan sóhajtva ingatta a fejét, miközben végignézett a műszereken, és az ágyon magatehetetlenül fekvő testen.

– Istenem, Eathan – suttogta. – Remélem ez elég lecke volt, ahhoz, hogy észhez térj. Isteni szerencse volt, hogy nem okoztál tömegbalesetet! – korholta a férfi, de hangjában több volt az aggodalom, mint a vádaskodás. – Kinek és mit akartál bizonyítani, te őrült?! – a testvér hangja megremegett, érezhető volt benne, hogy visszatartja a könnyeit. Hirtelen előre dőlt, és megfogta az imént átkötözött kezet.

– Jó, hogy élsz öcskös! A francba veled! Tudod mikor imádkoztam utoljára? De most érted – dünnyögte lehajtott fejjel, elcsuklott a hangja, kézfejébe törölt egy szeméből megszökött könnycseppet.

Mi a fenét művelhetett ez az Eathan akárki? Szép kis alak lehet, mondhatom, és pont egy ilyennel kevernek össze?! – cikáztak a dühös gondolatok a nő fejében, miközben legszívesebben vigasztalóan ölelte volna magához a férfit, és úgy megmondta volna neki, hogy ő Tracy Barham és nagyon sajnálja, ami történt, de ő nem az, akinek hiszi.

Szerencsétlen! Lehet az öccse meghalt… és talán engem hisznek halottnak helyette?! Valahogy csak jeleznem kell! Azt fogják hinni, hogy meghaltam! – Újra eluralkodott rajta a tehetetlen pánik. Kiabálni akart, de csak felnyögött, amibe mindene belefeszült.

A férfi felkapta a fejét a hangra.

– Eathan! – Tanácstalanul kapkodta a tekintetét a látogatóba érkezett testvér, láthatóan igyekezett rájönni, megérteni mit akar tőle a roncsként heverő öccse. – Mit szeretnél? Fáj valamid? Hívjak nővért, vagy orvost?

Az összetört beteg, igyekezett nemlegesen megrázni a fejét, ami csak egy lassú fejbillegtetésre sikerült.

– Szóval tökéletesen magadnál vagy? Érted, amit mondok? – lelkesült fel a férfi az egyértelmű válaszon.

Tracy pislantott, s mellé bólintani is akart, amiből fogalma nem volt mennyit érzékelhetett a testvér.

– Remek! Akkor tudsz igennel vagy nemmel válaszolni nekem?! Vagy legalábbis jelezni.

Újabb pislantás volt a válasz, amit sikerült egy „Ühümm”- el is megerősítenie.

– Klassz!

– Pfff – fújta hangosan, a szemeit is forgatva mellé, amiből egyértelműen kivehető volt, hogy a „Klassz” jelzővel valahogy ő nem nagyon ért egyet.

– Piszok mázlista vagy, öregem! – csóválta a fejét a férfi. – Vagy lehet, a pokolba se kellesz?! – viccelte el, óvatosan megpaskolva a kezet, amit még mindig kitartóan szorongatott.

Na, most jó, hogy nem tudok beszélni, mert fogalmam nincs, hogy hívnak téged – villant át Tracy agyán.

– A lényeg, hogy élsz! Ha téged is elvesztettelek volna… – Egy hangos remegő sóhajba fojtotta mondatát a férfi.

Tracy torka elszorult.

Kit vesztett el? Valaki olyat, akit nagyon szerethetett. – A nőnek hihetetlen erőt adott az együttérzés. Bizonytalanul matatott ujjaival, míg úgy fordította a tenyerét, hogy megfogta a férfi kezét. Tekintetük hosszan fonódott össze.

– Köszönöm, hogy te nem hagytál itt – suttogta a férfi.

Fogalma nem volt meddig maradt magára a felkavaró látogatás után, ami sok-sok gondolkodni valót hagyott maga után. Volt rá ideje, mert az idő veszett lassan telt, hogy jobbára szinte csak a plafont tudta bámulni. El-elszundított, aminek aztán az lett az eredménye, hogy este már nehezen tudott elaludni, és éjjel is sokszor felébredt. A biológiai órája teljesen felborult. Folyamatosan azon járt az agya, hogyan értesíthetné a családját, hogy él, de minduntalan falakba ütközött. Túlságosan le volt korlátozva, hogy bármit is tegyen ebben az ügyben. A pislogáson kívül nem igazán tudott kommunikálni. Amit pedig közölni akart volna, azt nem lehetett elpislogni.

A kedves, szimpatikus idegen férfi mindennapos látogatója lett, de sajnos a nevét továbbra sem tudta meg. Legalább, ha valaki a keresztnevén szólította volna! De őt is csak Mr. Kilgore-nak hívták a nővérek, amit egyébként is sejtett, mivel annak a testvéreként emlegették, akivel őt összekeverték.

Egy idő után már beletörődött, hogy Eathan Kilgore-nak hitték. Úgy döntött, türelmesen kivárja azt az időt, amikor majd mindenre fény derül. Az eltelt napok alatt, lassan kisakkozta az információfoszlányokból, amiket a fivér elbeszéléseiből szemezgetett össze, hogy egy laza kapcsolata is lehet ennek az Eathan Kilgore-nak egy hölggyel, aki még nem szedte össze a lelki erejét, hogy bemenjen hozzá. Meg aztán elég zavaros lehet a magánélete, mert az idősebb testvér, említést tett egy Misty nevű valakiről, aki szintén szeretne hozzá bemenni, de egy bizonyos Jennie ezt nem tartja helyesnek.

Szóval van egy lánya, aki elég kicsi lehet, hiszen az anyja még nem tartja időszerűnek, hogy ilyen súlyos állapotú beteget lásson – morfondírozott magában Tracy. Nem tudta eldönteni, hogy ő hasonló helyzetben mit tenne, hiszen el sem tudta képzelni milyen összképet mutathatott. Nem volt olyan állapotban, helyzetben hogy lássa magát.

Eljött az a nap, amikor a fivér által említett hölgy összeszedte magát és egy déli külsejű férfivel az oldalán beállított a kórterembe. Ősz színűre festett haja az arcába lógott, szegecses bőrdzsekijével úgy tünt talán szándékosan öltözött össze a kísérőjével, aki motoros bőrszerelést viselt. A nő harsány elég impulzív jelenség volt és valahogy első látásra is nehezen elviselhető. Tracy dolgát viszont megkönnyítették, hogy ketten jöttek látogatóba, mert legalább nevükön szólították egymást s így megtudhatta, hogyan hívják őket.

A férfi az ágyhoz lépve sokáig tanácstalanul billegett a talpán, majd egy óvatos mozdulatot tett, mintha csak barátian belebokszolt volna a lábadozó vállába.

Tehát nem rivális. Valami haver féle lehet – állapította meg Tracy.

Lois idegesítőbben viselkedett, mint egy hiperaktív gyerek. Folyamatos mozgásban volt, körbejárta az ágyat, a szobát. Hol helyet próbált keresni magának minél közelebb a kiszolgáltatott beteghez, hol ideges járkálásba fogott, és látványosan sajnálkozott Eathan Kilgore balesetén, jelenlegi állapotán.

Tracy e közben folyamatosan magán érezte a Joel nevű férfi leírhatatlan tekintetét.

– Pikk-pakk rendbe jössz, és elmegyünk arra a motoros túrára! – biztatta lelkesen Lois a szinte mozdulatlanságba kényszerített férfit. – Lesz pár heg rajtad, de kit érdekel? – rántott a vállán a nő, az ágyhoz lépett, ujjait végigvezette a takaró vonalán, amivel a mellkasáig be volt takarva Eathan Kilgore teste. – Még szexisebb leszel!

Tracy dühösen szegezte a nőnek a tekintetét.

Ne piszkálj! Hülye liba! – gondolatai mellé sikerült egy mérges morgást is produkálnia, amire Lois értetlenül pislogva megállt a mozdulatában.

A fivér megérkezésének Tracy most örült a legjobban. A testvér tekintetéből azt is azonnal leszűrte, hogy nem túlzottan szimpatizál a látogatókkal, főleg az impulzív hölggyel.

– Hello, Jason! – Joel kicsit meghunyászkodó magatartással nyújtott kezet az idősebb Kilgore felé, aki nem is fogadta el azonnal. Joel úgy sütötte le a szemét, mint akit gyötör a lelkiismeret, mintha szégyellné valamilyen múltban elkövetett tettét.

Szóval Eathan testvérét Jasonnak hívják. No, legalább már ezt is tudom – konstatálta magában Tracy.

– Épp menni készültünk – hadarta Lois, meglepő színészi alakítással.

A beteg önkéntelenül emelte meg a szemöldökét egy „No, persze!” kifejezéssel a szemében.

Lois nem csupán őszinte érzésből csókolta homlokon a tiltakozni képtelen Eathant. Szándékosan akarta Jasont bosszantani, hogy még mindig az öccse oldalán tudhatja magát.

A rövid, de annál színpadiasabb látogatás után, a két testvér egyedül maradt a kórteremben.

– Ne haragudj Eathan, Jennie-t most is bírom, de őt, soha nem fogom! Irritál!

Egyetértek! – pislantott Tracy.

A lelkes és kedves Holly nővér elnézést kérő mosollyal araszolt be maga után húzva a kocsit, amin a kötözéshez szükséges eszközök voltak.

– Jó hírem van! – duruzsolta a fiatal ápolónő. – Egy csomó fölösleges kötéstől megszabadul a mai napon Mr. Kilgore!

Helyes! – Tracyt elöntötte az izgatottság. Szinte hallotta a saját szívverését, miközben Holly óvatosan megemelte az ágyat, amitől a beteg félig ülő helyzetbe került. Tracy izgatottan próbálta mozgatni, billenteni a fejét, hogy többet lásson magából. A nyakmerevítő viszont igencsak korlátozta ebben.

Holly inkább csak előkészítette a terepet, és aztán segédkezett a nem sokkal később biztató mosollyal, lendületes léptekkel megérkező Olson doktornak.

– Megszabadítom pár béklyótól, cserébe maga igyekszik használni a felszabadított végtagjait. Rendben? – kacsintott biztatva betegét Dr. Olson, mire Tracy egy alig fejbólintással beleegyezően pislantott.

Először a gipsz került le a kezéről, mire azonnal óvatosan próbálta forgatni a karját a beteg.

Látni akarom! – robbant benne a lelkesedés, a felszabadultság után, s bizonytalanul, de sikerült a látóteréig felemelnie.

Ez meg mi?! – gyomra összeugrott, mellkasa összeszorult. Határozottan férfias kézzel szemezett. Végigfutott az alkarján egy elég csúnya vágás, aminek a mentén varasodó pontok jelezték az öltések nyomát.

Arckifejezéséről szinte ordított, hogy valamit nagyon nem talált rendben magán.

– Csak első látásra néz ki ijesztően – nyugtatta az orvos. – Tökéletesen tudja majd használni a kezét.

Tracy nyugtalanul mozgatta meg az ujjakat, egyre idegesebben forgatta a kezét, próbálgatta az „idegen” végtagot.

Ez nem az enyém! Mi történt?! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon nincs! – ordított egyre hangosabb kétségbeeséssel a fejében, mire aztán a nyakmerevítő után kapott, ami már nagyon idegesítette, hogy korlátozta őt.

– Ne, ne, ne, ne! – Dr. Olson a betege keze után nyúlt egy határozott, de óvatos mozdulattal. – Mindent a maga idejében! Ha zavarja, akkor azt is levehetjük pár percre, de egyelőre nem tovább. Ha átkötöztük, egy kicsit átmozgatja majd a nyakát is, persze nagyon óvatosan. Rendben?

Tracy határozott rántással igyekezett megszabadulni az orvos kezétől, aki nem hadakozott vele. Nem akarta, hogy betege sérülést okozzon magának.

– Eathan! – szólt rá Jason. – Fogd vissza magad! Fogadj szót!

A felbátorodott beteg, hirtelen ötlettől vezérelve a mosdókagyló feletti tükör felé mutatott, jelezve, hogy látni akarja magát.

Dr. Olson és Jason Kilgore egymásra néztek, mintha csak a szemükkel kérték volna ki egymás véleményét. Tanácstalanok voltak azok után, ahogy a lábadozó, de határozottan erősödő beteg a kezére reagált az előbb. Nem egészen voltak benne biztosak, hogy az összedrótozott állkapocs látványa nem váltana e ki még hevesebb reakciót belőle.

– Eltört az állkapcsa, Mr. Kilgore – kezdte bevezetni Dr. Olson, amivel szembesülnie kell Eathan-nek, ha valóban látni akarja magát. – Drótokkal rögzítettük, és ezek miatt nem tud most beszélni. Viszont ha úgy érzi, akkor megpróbálhatjuk, hogy eztán nem csövön keresztül kap enni, hanem valamivel komolyabb étket és szívószálon keresztül. Na, mit szól?

Tracy újra a tükör felé mutatott, de már jóval határozottabban.

– Rendben – bólintott az orvos. – Ugyan nem egy bizalomgerjesztő látvány, de pár nap és ezektől is meg fog szabadulni. Maga nagyon szerencsés Mr. Kilgore, mert nem kellett műtéti eljárással helyrerakni semmit az arcán. A véraláfutások és a duzzanatok is el fognak tűnni – magyarázta Dr. Olson miközben fejével a segédkező nővér felé biccentve jelezte, hogy hozzon egy tükröt, mivel a mosdókagyló feletti nem volt csak úgy levehető.

Holly egy bólintás után sietve ment eleget tenni a kérésnek.

Jason egyáltalán nem tünt nyugodtnak. Ő nagyon is ismerte az öccse heves, kissé agresszív viselkedését és reakcióit.

Ám igazság szerint senki nem tudhatta, ki hogyan fog viselkedni az elkövetkezendő percekben.

Dr. Olson jobbnak látta nem eltávolítani a fedőkötést a rögzítésekről. Kíméletesebb látványnak tartotta, ha a beteg egyelőre csak a kötést látja.

Tracyt viszont az arc állapota zavarta a legkevésbé. Az okozta nála a nagyobb sokkot, hogy nem önmagával találta magát szembe, ahogy a tükröt eléje tartotta az orvos. Egy szigorú, vad tekintetű, férfiarc nézett vissza rá. Szemöldökét dühösen húzta össze, amitől egyébként is sötét szemei szinte feketének tűntek. Akár Jason Kilgore-é.

Ez meg mi? Ez nem én vagyok! Ki ez? Mi történt? – ordított Tracy tudatában. Szíve felgyorsult, amit a műszerek azonnal figyelmeztető visítással jeleztek is.

– Mr. Kilgore! Nyugodjon meg! Ez átmeneti, mint mondtam! Nyoma sem fog maradni! – hadarta a doktor, hogy betegét lenyugtassa.

Tracy ordítani szeretett volna, de a drótoktól, csak egy artikulátlan hang jött ki zárt ajkai közt. Minden izma belefeszült, lendült a keze. Igazán nem is tudta mit akart ezzel a mozdulattal. Elütni a tükröt, hogy ne lássa, amivel szembesülnie kellett, vagy még közelebb rántsa, mert nem hitt a saját szemének. Mindenesetre a heves mozdulattal sikerült kivernie a doktor kezéből a tárgyat, ami szerencsésen csak a testét fedő takaróra fordult.

– Eathan! – Jason ösztönösen ugrott az ágy mellé, de nem mert sehol sem hozzáérni a testvéréhez.

Eathan újra a nyakmerevítő után kapott, mire a doktor rutinosan és kíméletesen állította meg a kezét.

– Ha nem heveskedik, akkor pár percig megszellőztetjük a nyakát. De csak akkor! Különben kénytelen leszek az ágyhoz rögzíteni, hogy ne tegyen magában kárt – kapta a határozott ultimátumot a beteg.

Tracy fújtatva szedte a levegőt, miközben millió gondolat pergett át a fején, mérlegelt, aztán döntött. Igyekezett higgadni, majd dühös tekintetét az orvosnak szegezve, végül pislantva épp csak bólintott.

– Rendben – konstatálta a doktor, elfogadva betege ígéretét, majd óvatos lassú mozdulattal lecsatolta róla a nyakmerevítőt.

Tracy végre végignézhetett a vékony, lepedőszerű takaróval fedett testén.

Széles mellkas tele tapaszokkal, ahol nőiségre utaló mellei sehol nem voltak. Izmos karok hevertek a teste mellett, amiből infúzió csöve vezetett az ágy melletti állványon lógó üvegbe. Jobb lába combtőig be volt gipszelve…

Ez nem én vagyok! – állapította meg remegve. Érezte, hogy szemét égette a könny, akaratlanul dühösen szorította össze fogait.

Ez nem én vagyok! – hajtogatta makacsul.

– Eathan! – Jason óvatosan tette öccse vállára a kezét. – Élsz! Ez most átmeneti! Újra a régi leszel!

Eathan? Nem vagyok Eathan! Ez most átmeneti? Egyáltalán mi ez? Hogy lehetséges ez? Ez, nem az én testem! Mi a franc történt? Mi van ilyenkor? Újra a régi leszek? Ezt hogyan értsem? Újra Tracy Barham? Mert én Tracy Barham vagyok! – tolongtak a gondolatok Tracyben. Tekintetét tehetetlen kétségbeesésében ide-oda kapkodta. Idegesen pislogott.

– Rendben van Mr. Kilgore? – kérdezte higgadtan a doktor, kicsit közelebb hajolva hozzá, a tekintetét neki szegezve.

NEM! SEMMI NINCS RENDBEN! – A beteg dühösen állta az orvos tekintetét, majd lassan felülkerekedett a taktikus énje.

Nyugi! Kivárni! A keményfa kitörik a viharban, amelyik meghajlik, az túléli. Kivárni – zakatolt a fejében, majd pislantva rábólintott a doktor kérdésére.

– Nagyszerű! – Dr. Olson arcán halvány mosoly jelent meg, miközben azért tekintete fürkésző volt. Figyelte a csillapodó beteg reakcióját.

– Pár nap és a drótokat is kiszedjük. Onnantól szép lassan megpróbálhat enni, és beszélni is tudni fog – magyarázta az orvos. Tracyt az a rész villanyozta fel, hogy tud majd beszélni.

Igen! És akkor el fogom mondani, hogy az egész nagyon nincs rendben! – határozta el a nő.

Mikor lényegesen kevesebb kötéssel, valamennyire szabadabban mozogva magára maradt, volt min elgondolkodnia. Makacsul maga előtt látta azt a vad tekintetű férfi arcot, aki a sajátja helyett visszanézett rá a tükörből.

Ez abszurd! Ez hogyan lehetséges? – Hol a düh, hol a tehetetlen kétségbeesés csalt könnyeket a szemébe.

Mi a fene történt? Ilyen a limonádé filmekben van! Kinek a testébe kerültem? Eathan Kilgore. Akkor most ő van az enyémben? Miért? Hogyan? Valami sorsfeladat? A fene egye meg! Eléggé ezoterikus beállítottságú vagyok, na de ez már túlmutat egy határon!

Már nem voltak rajta a tapaszok, a műszerek érzékelői. Jelentősen könnyebben mozgott, nagyobb szabadságot kapott, s annak határozottan örült, hogy egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre csatolhatta le a nyakmerevítőt.

Bár még az ágyhoz volt kötve, de már minden nehézség nélkül ült, és óvatosan próbálgatta nyitogatni a száját. Több szempontból is szokatlan volt neki. Egyrészt a hosszú némaságra ítéltetés miatt, másrészt pedig félt megszólalni. Félt a „saját” hangjától.

Egykedvűen nézte a férfikezet, forgatta, vizsgálgatta.

Tudok majd úgy rajzolni vele, mint az előtt? – Nyitotta és zárta az ujjait.

Végigsimított az állán, az arcán. Sokadjára emelte maga elé a kis asztalon hagyott tükröt. Dr. Olson adott neki bizalmat, amikor nála hagyta, azzal a szándékkal, hogy barátkozzon meg újra önmagával, és erőt adjon neki a gyógyulása látványa.

Tekintete végigsiklott a testén, a takaróval nem fedett combtőig begipszelt lábon. Az ágyékrész, a csípő, a derék körülbelül gyomorszájig takarva volt.

Jesszus! – átvillant az agyán, hogy hányszor vot a szavajárása: „Kivan a nem létező kis faszom!”

Hát most van – konstatálta magában, hangosan vett egy nagy levegőt, bizonytalanul morzsolgatta a takaró szélét.

Nem tudhatta senki, hogy neki nem a gyógyulás gyorsaságával, vagy a sebek állapotával volt problémája, hanem alapból az egész személlyel, aki a tükörből visszaköszönt rá.

Harmincöt éves nő vagyok, és fogalmam nincs hogyan és miért kerültem bele egy férfi testébe. Bethyvel sokszor beszélgettünk ilyen, meg ehhez hasonló dolgokról, történetekről, de ehhez ugyan most mit szólna? Fel sem tudom hívni! A telefonomban volt a száma, ami most ki tudja, hol van! Hiába tudom a címet, hogy hol lakom, hol élek, ha ide vagyok kényszerítve. Ki tudja, mikor leszek megint járóképes?! – kavarogtak a gondolatok a fejében.

Magában már milliószor végig próbálta, hogyan mondja majd el a szimpatikus, mackós testvérnek, hogy akit olyan szorgalmasan látogat, tulajdonképpen nem is az öccse.

Hogyan fog rá reagálni? Tuti őrültnek fog tartani. Vagy azt fogja gondolni, hogy alaposan összekuszálódott minden a fejemben a koponyasérüléstől. El kell neki mondanom és majd megkérem, hogy vigyen haza – határozta el magában Tracy.

Gondolataiban Jason Kilgore zavarta meg, ahogy barátságos mégis kissé szomorkás mosollyal lépett be a kórterem ajtaján.

– Szia – fújta egy nagy sóhajjal kísérve. – Jól nézel ki, tesó! – tette gyorsan hozzá, hogy lelket öntsön a láthatóan kissé magába zuhant öccsébe.

A látványos gyógyulás útjára lépett Eathan csak egy néma pillantás erejéig emelte bátyjára a tekintetét. Neki akart kezdeni a mondókájának, amit annyiszor elismételt már magában, de félt megszólalni. Félt hallani az ismeretlen hangot.

– A doki azt mondta már beszélhetsz – kezdte biztatóan Jason, látva testvérén, hogy mondana is meg nem is valamit. – Sőt…

– Én – kezdett bele Tracy a torkát köszörülgetve, a számára idegen hangszíntől, amin megszólalt. – Mr. Kilgore, én nem… én nem vagyok a maga testvére – mondta sűrű köhécselés és krákogás közepette. Mikor felnézett a férfire, Jason döbbent tekintettel csak pislogva meredt rá.

Mi az, hogy magáz? Mi az, hogy nem a testvérem? – a kérdések sűrű ráncokat rajzoltak Jason Kilgore homlokára.

– Eathan…

– Nem vagyok, Eathan – vágta rá félbeszakítva az igyekvő testvért Tracy, majd újra zavart köhécselésbe kezdett. – Én Tracy Barham vagyok.

A kijelentésre Jason szemei elkerekedtek. Mindenre számított, csak erre a vallomásra nem. Már az is sok volt neki, hogy magázta az öccse, aztán kijelentette, hogy ő nem is a testvére, de hogy mindezek fejébe még azt állította, hogy ő egy nő?! Jasonban kivágta a biztosítékot.

– Tessék? – szakadt fel az idősebb testvérből, arcán több érzelem futott át. Nem igazán tudta eldönteni, hogy - sokszor igen megbotránkoztatóan viselkedő - öccse most csak hülyéskedik vele, ugratni akarja, vagy valóban okozott nála valami zavart a fejsérülés.

– Én, Tracy Barham vagyok – ismételte meg valamivel határozottabban, a hangját több hangszinten próbálgatva a lábadozó testvér.

Jasonnak fogalma nem volt, hogyan reagálja le ezt a vallomást. Dr. Olson ilyenre nem készítette fel. Szó nem volt arról, hogy olyan sérülés érte az öccse fejét, ami személyiségzavarral járna.

– Sajnálom, uram – szabadkozott Tracy, miközben folyamatosan köszörülgette a torkát, zavarta a mély, rekedtes férfihang.

– Semmi baj, Eathan. Rendbe fogsz jönni – bizonygatta Jason, miközben fürkészően méregette öccsét, aki szokatlanul higgadtan és visszafogottan viselkedett. Zavartan nézelődött, olykor a karját, a kezeit piszkálva, vizsgálgatva. Láthatóan úgy viselkedett, mint aki igen nagy zavarban van, szégyenlősen igazgatta a takarót, hogy jobban takarja a testét.

– Nem vagyok, Eathan – ismételte meg Tracy, a hangja kicsit elcsuklott, pislogva fordította el a fejét, túlnézett az ablakon.

Hogy a francba győzzem meg?! Istenem, ez így annyira reménytelen! – hangosan fújta ki a mélyen beszívott levegőt, kínosan csipkedte fogaival az ajkát, ahogy újabb érveket próbált keresni magában, amivel bizonyíthatta volna az igazát a döbbent tekintettel őt figyelő férfinek.

Naná, hogy nem hisz nekem. Az ő helyében én sem hinném el – néha sajnálkozó pillantást vetett Jason felé.