ÖRÖKÖLT GÉNEK - 10

Juan nem érte utol a húgát. Az aggódó testvér azt hitte, hogy Veronica a szobájába rohant vissza, de tévedett. Verte egy darabig az ajtót a lány nevét szólogatva, aztán tovább kereste az udvaron, majd bevetette magát az erdőbe, miután volt, aki látta arra rohanni a zaklatott fiatal alakváltót.

Olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Bár egy darabig még látott reményt a nyomát követni, de aztán keresztezte az útját egy patak és elvesztette. Fogalma nem volt meddig kereste Veronicát, de egyre jobban aggódott érte. Dühös volt a lányra, a kialakult helyzetre, s főleg azért, hogy több órás keresgélés és barangolás után nélküle tért vissza a Menedékházba. Csak remélte, hogy testvérével esetleg elkerülték egymást és Veronica már a szobája magányába vonult vissza. Ismerte annyira, hogy hajlamos volt hisztizni, duzzogni, mert azt nehezen viselte, ha valami nem úgy történt, ahogyan azt ő elképzelte.

Jali a recepciós pultnál tett-vett, amikor a fiatal alakváltó visszatért a keresésből.

– Láttad Nicát? – kérdezte Juan, abban a reményben, hogy féltestvére válasza „Igen” lesz. Sajnos nem így történt.

– Nem – rázta a fejét Jali. – Ma még nem.

– És Fyrát?

Jaliyah arcán halvány mosoly jelent meg.

– Fyra még reggel elment Falgauttal.

– Hová? Mikor jönnek vissza? – Juant meglepte az információ.

– Talan magával vitte a városba.

– Talan? Minek? – ráncolta a homlokát a fiatal farkas.

– Fyra kilép a nagybetűs életbe. Fejvadászként próbál majd érvényesülni – újságolta Jali. – Talannak ebben a körökben kiterjedt ismeretségi köre van.

Juan láthatóan elgondolkodott, agya már azon kattogott, hogyan, milyen indokkal mehetne a lány után, hogy a közelében maradhasson.

– Felnézek Nicához, talán már kiduzzogta magát és a szobájában gubbad – sóhajtott Juan, s egy fáradt mosollyal intett búcsút Jalinak, aztán megindult az emeletre. Húga szobájának ajtaját ezúttal is hiába verte az öklével, így tovább ment az anyjukhoz, hátha időközben odament.

Bridget reménykedve fordult a nyíló ajtó felé. Arcáról sütött az aggodalom.

– Nem találtad meg?

Juan válaszként megrázta a fejét.

– Azt hittem már visszajött.

– Nem!

– Átnézek – Juan sután lendítette a kezét, s zavartan gondolkodott mielőtt kimondta a megszólítást – apához. Ő jobban ismeri az erdőt, a környéket. Talán tud adni tippet, hogy hol bujkálhat.

Bridget helyeslőn bólogatott fia szavaira, mire Juan indult is.

McGinty nem volt egyedül. A fiatal őrző, és az egykori testőr láthatóan nagy érdeklődéssel nézegettek egy térképet.

– Valami kapuról beszélt, amin néha átlöknek elítélteket – mondta Dean, miközben Max a koordinátákat kereste a térképen.

– Ez az a barlang ahol Amarion és Kaila is megbújt egy darabig – ráncolta a homlokát az alakváltó.

Juan kopogott az ajtókereten, miközben belépett a szobába.

– Zavarhatok?

– Persze, gyere csak! – intett felé Ginty de még mindig a térképet nézte.

– Grekonak hívják. Kicsit fura – rántott a vállán Dean –, de bizonyára én is az lennék egy teljesen más világban.

– Végre kizártunk egy fenyegetettséget, és azonnal itt egy másik – morogta a vadőr. – Nagyon nem örülök ennek a kapunak.

– Tudok segíteni? – kérdezte a torkát köszörülgetve Juan – Miről van szó?

– Valami kapu működik fentebb az egyik barlangrendszerben – sóhajtott aggodalmasan a több évszázados alakváltó.

– Kapu? Milyen kapu? – Juan a homlokát ráncolta, arcára kiült a balsejtelem. Ginty kutatóan szegezte fiának a tekintetét, hiszen a Wyomingben működő kapuról ő is tudott, s ahogy Juant figyelte, az ifjú McElhanely tekintetéből, és kérdésének hangsúlyából arra következtetett, hogy ő is ismeri.

– Te honnan tudsz a Kapuról? – szegezte neki határozottan a kérdést, mire Dean is felvont szemöldökkel fordult a fiatal alakváltó felé.

Juan zavartan kapkodta a tekintetét.

– Jelentkeztem az Akadémiára – köszörülgette a torkát.

– Mit csináltál? – Ginty szemei elkerekedtek, hangja megremegett a döbbenettől és az aggodalomtól. – Miért? – szakadt fel belőle. – Tudod, te mit tettél? – emelte fel indulatosan a hangját. Dean ezt az oldalát már megtapasztalta McGintynek, amikor tanította őt.

– Nagyjából – motyogta Juan.

– Nagyjából? Te öngyilkos akarsz lenni?

– Nem! – fakadt ki Juan egy fájdalmas fintorral. – Akkor jó ötletnek tünt.

– Akkor? Mikor?

– Amikor Kathy meghalt!

Dean torka elszorult, együttérzően sütötte le a szemét. Átérezte a fiatal alakváltó fájdalmát.

Kínos, feszült csend ült a szobára. Szinte lehetett hallani Ginty indulatos, hangos lélegzetvételét.

– Mikor kell átkelned? – kérdezte a mozgásában korlátozott apa.

– Még van pár – Juan nagyon nyelt – napom, vagy hetem.

– Basszameg! – szaladt ki Ginty száján.

– Nem megyek – mentegetőzött az utód. – Már nem akarok menni!

– Nyilván tudod, hogy azt már nem teheted meg – morogta Max. – Üldözött leszel, átjönnek érted, vadászni fognak rád – sorolta az egykori testőr.

– Tudom. Majd kitalálok valamit – motyogta Juan, s rántott a vállán.

– Ez nem így működik, fiam – ingatta a fejét Ginty. – De majd együtt megoldjuk – mondta határozott eltökéltséggel az apa.

– Ez azt jelenti, ti ismeritek ezt a kaput? – köszörülgette a torkát Dean, tekintete kérdőn járt a két alakváltó között.

Ginty biccentett:

– Wyomingben működik egy átjáró, amit mi Kapunak nevezünk. Ha ez is oda visz, ahová az, akkor igen.

– Kell tartanunk valamilyen támadástól?

Max tanácstalanul vont a vállán.

– A Wyoming-i nem jelentett veszélyt. Nagyon ritkán jött vagy ment át rajta valaki, és csak előzetes egyeztetés után. Tömegesen nem is lehetett használni.

– Wasil is azt mondta, valami mentális segítő kell az átkeléshez, különben halálos is lehet – osztotta meg a tudását Dean a jelenlevőkkel, amire Max rábólintott, majd kutatóan nézett a két fiatal farkasra.

– Én sajnos nem tudok menni, de nem ártana körülnézni ott.

Juan és Dean szinte egyszerre bólintottak a tapasztalt alakváltó felvetésére.

– Együtt menjetek és még csak meg se próbáljatok átlépni rajta! – utasította őket Max.

– Veronica elég feldúlt állapotban elrohant. Anya aggódik – hadarta Juan. – Már tettem pár kört, de nem találtam. Van valami ötletetek esetleg, hol bujkálhat? Ti jobban ismeritek a helyet, a környéket.

Dean megindult az ajtó felé, elhaladva Juan előtt mellkason legyintette az alakváltót.

– Gyere! Kimegyek veled. Több szem többet lát – ajánlotta fel a fiatal őrző.

Juan pillanatnyi hezitálás után, apja biztató bólintására elfogadta Dean segítségét és követte őt. A két farkas együtt indult neki az éjszakának, hogy megkeressék az elveszett testvért.

Órákat barangoltak az erdőben. Végigjárták a turistautakat, a vadak csapásait, a kisebb pihenőket, s a barlangokat, amiket Dean ismert.

– Mi ez az Akadémia? – érdeklődött Dean, megtörve a köztük lévő csendet.

Juan rántott a vállán, mintha az egész jelentéktelen lett volna, pedig nagyon nem volt az. Megtapasztalta apja reakciójából is.

– Egy kemény katonai kiképzőhely – morogta az orra alatt a fiatal indigó farkas.

– És mi az, ha nem mégy, akkor vadásznak rád?

– A jelentkezést nem lehet visszamondani – magyarázta röviden Juan, mire Dean csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Kemény – biccentett az őrző. – Ezt tudtad akkor is, amikor jelentkeztél?

Juan bólintott.

– Azt mondtad, hogy miért jelentkeztél – puhatolózott tovább Dean – és mi az, amiért már nem akarsz menni?

– Zafhyra McNulty – mondta ki az energikus alfanőstény nevét, arcán halvány, elmerengő mosollyal Juan.

Deant mellkason ütötte a vallomás, pár másodpercig elakadt a lélegzete is.

– Tetszik neked, Fyra? – kérdezte bizonytalanul, bár Juan szeméből, sütött a válasz. – Ő Cody barátnője! – mondta ki Dean a nyílt titkot.

– Tudom – rántott a vállán Juan. – De nekik nincs jövőjük. Cody medve. Fyrának egy farkas kell – mondta határozottan az alakváltó. – Egy alfa!

– Én nem így láttam Fyrán – akadékoskodott Dean.

– Be fogom bizonyítani neki, hogy én vagyok a megfelelő társ a számára – Juan büszkén húzta ki magát, ahogy ezeket mondta, Dean viszont hitetlenül ingatta a fejét.

– Ne haragudj öregem, de nem fogok a barátom ellenében neked drukkolni.

– Nem is kértem! Győzzön a jobb! – mondta Juan diadalittasan, lendületesen indult volna neki az emelkedőnek, de Dean hirtelen mozdulattal rántotta a földre, aztán állát nyaka alá engedve dermedten nézett előre, szokásos figyelő testtartásában, amikor minden érzékszerve élesre állítódik.

Hatalmas farkas alakja, lopakodón, szinte hangtalanul haladt el nem sokkal előttük.

Dean már látta ezt a félelmetes árnyat évekkel ezelőtt. Akkor a szobája ablakából.

Juan szíve hallhatóan hangosan vert, amit igyekezett elnyomni, nehogy elárulja őket a ragadozónak, aki meg-megállt s szimatolva emelte meg az orrát. Nem nézett feléjük, de Dean valamiért mégis biztos volt benne, hogy megérezte a jelenlétüket. Csak azt nem értette, hogy miért hagyta mégis figyelmen kívül őket.

Talán nem érez minket ellenfélnek – futott át az agyán, amit meg is tudott érteni. Neki csupán egyetlen egyszer sikerült félig átalakulnia, és Juan sem közelítette meg - még farkas alakban sem -, a hatalmas Giant Wolf méreteit.

Mindketten lélegzetvisszafojtva a földhöz lapulva várták, hogy a fenyegetés tovahaladjon, aztán a lehető leggyorsabban és hangtalanul hagyták el a helyet. Igyekeztek minél távolabb.

Így elkerülte a figyelmüket az egyik fa lombjai között meghúzódó, nőstény alakváltó is. Veronica remegve lapult a fa törzséhez, onnan figyelte a két ellentétes irányba távolodó bátyját az őrzővel, és a Giant Wolfot. Dacos, dühös érzelmek dúltak benne. Remegett, de nem a félelemtől. Ha most nem jelent volna meg a testvére és Dean, talán gondolkodás nélkül ingerelte volna fel a vadat, hogy szétmarcangolja őt. Csak azért nem tette, mert tudta, hogy azzal most a két hímet sodorta volna veszélybe, hiszen biztos volt benne, hogy a védelmére keltek volna és nem a Giant Wolf húzta volna a rövidebbet az összecsapásban.

Bridget őszintén aggódott lányáért, miközben mérhetetlenül dühös volt saját magára, amiért kifakadt belőle az igazság. Átkozta felelőtlenségét, s a rossz időzítést, amikor kimondta, hogyan fogant a lány. Az apát gyűlölte, nem a gyermekét! Veronicát nagyon is imádta! Végső kétségbeesésében úgy döntött, vállalja Judah haragját is, de elmondja neki mi történt, és segítséget kér tőle.

– Juan és Dean is egész éjszaka keresték! – zokogta az anya. – Judah segíts! Nem élem túl, ha elveszítem a lányomat!

A vezér is aggódott a fiatal alfanőstényért, mégis volt benne egy megmagyarázhatatlan érzés, amolyan hála a történtekért, hiszen így megint volt indoka, hogy ne siessen vissza Wyomingbe. Volt oka Clear Creek-en maradni.

– Nyugodj meg Bridget!

– Hogy nyugodhatnék meg? Most azt hiszi, gyűlölöm; pedig nem így van! Csak ne csináljon semmi hülyeséget!

– Csak nem tesz magában kárt – Judah arca komorrá vált az aggodalomtól.

– Nem tudom, Judah – ingatta a fejét Bridget. – Te mit éreznél, ha megtudnád, hogy úgy lettél, hogy az anyádat megerőszakolták?

A vezér légzése kihagyott. Nagyon is átérezte a fiatal lány fájdalmát. Lesütötte a szemét, állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy makacsul összeszorított fogakkal hallgatott.

– Ha más nem is, de Falgaut biztos megtalálja! – mondta rövid gondolkodás után a vezér.

Talan előbb a Corbet villába vitte Fyrát, Dorothy és Adele gondjaira bízva a fiatal alakváltót.

– Hová ilyen sietős? – Dorothy a bejáratig kísérte a férfit, megértő jóságos mosollyal nézett fel rá. – Mindig rohansz.

– Igen – Talan homlokon csókolta a nőt, s egy gyors szoros ölelésre magához vonta –, és ez már nem is fog változni.

– Mikorra várjunk?

– Nem tudom.

– De vigyázz magadra! – Dorothy hangjában sütött az aggodalom. Élő emlék volt benne, ahogy az intézetben harcot vívott Talan azzal a valamivel.

– Ne aggódj! Csak egy ismerősömet látogatom meg – mondta, arcán szomorú mosollyal az egykori vadász.

Talan először az autós pihenőbe ment. Sokáig csak ült a parkolóban, a kocsiban, és onnan nézte az épületet, kavargó gondolatokkal és emlékekkel a fejében.

Reinkarnálódott angyal örömlányként… – morfondírozott, mire megért benne az elhatározás, hogy talán többet megtud a fiatal nőről, ha előbb itt kérdezősködik utána.

Ahogy átvágott a pihenő parkolóján az épület felé tartva, már szembetűnő volt, hogy mennyire megváltozott a hely. Zömében iskolabuszok parkoltak, a kis motelszobák vidám színekkel voltak átfestve, virágok, parkosított terület vette körbe őket. Amikor belépett a helyiségbe, sehol egy félelmetes fazon, fiatalok asztali fociztak az egyik sarokban, a másikban a kényelmes sarokülőn kisebb társaság beszélgetett.

Talan folyamatosan vizslatta az alaposan megváltozott belső elrendezést is, ahogy a pulthoz menetelt. A recepción egy magas férfi fogadta, és barátságosan mosolygott rá mindaddig, amíg puhatolózva elő nem állt a kérdéseivel.

– Keresek valakit – köszörülgette a torkát a félvér.

– Igen? Hogy hívják?

– Lorelei.

– Lorelei?

– Lorelei Canagan.

A férfi szemöldöke ráncba szaladt.

– Vendégekről nem adunk ki információt. Tud valami igazolványt mutatni?

Talan elengedte a kérdést a füle mellett.

– Itt dolgozott.

– Ilyen nevű hölgy, itt most nem dolgozik – ingatta a fejét a recepciós.

– Tudom – bólintott Talan. – Régebben dolgozott itt…

– Ez a hely már nem működik bordélyként, uram – mondta a férfi határozottan, komoly arccal. – Ez már egy diákszálló. Az előző tulaj eltűnt és a helyet elárverezték.

Talan rezzenéstelen arccal hallgatta az információt, aminek egy részét ő maga is tudta. Sőt! Többet is. Hiszen ő volt, aki az egykori tulajdonost eltüntette, pontosabban megölte és félig még el is fogyasztotta. Akaratlanul eszébe jutott: ugyan mennyi maradhatott még meg belőle?

– Itt kedves uram, már nem kap lányt pénzért – zökkentették ki elkalandozó gondolataiból a recepciós határozott szavai.

– Ez dicséretes – mosolygott a félvér. – Nem is ezért jöttem – rázta a fejét. – Csak lenne pár kérdésem a hölggyel kapcsolatban, ha esetleg még dolgozik itt olyan, aki ismerte.

– Maga rendőr? Akkor kérem, mutasson igazolványt! – akadékoskodott a férfi.

– Nem, nem vagyok rendőr – sóhajtott Talan, agya zakatolt, hogyan játszhatná ki a recepciós következetes szigorát. – A hölgy akkor segített nekem. Elérhetőséget keresek, hogy meg tudjam neki köszönni – hadarta, ami részben igaz is volt.

A férfi másodpercekig kutatóan nézte őt, láthatóan elgondolkodott a szavain.

– Rendben – bólintott aztán. – John a konyhán dolgozik már évek óta. Talán ő tud segíteni önnek. Üljön le, kihívom – mondta valamivel készségesebben a recepciós, fejével a kényelmes bőrfotelek felé bökött.

Talan megköszönve az együttműködést biccentett s ráérős sétálgatással indult az ülőalkalmatosságok felé. Épp hogy beleengedte magát az egyik fotelbe, egy vékony, barna, rendezetlen hajú fiatalember jelent meg a hátra vezető szűk folyosón, egyenesen feléje tartott. Amikor elé ért, bizalmatlanul nézett végig a félvéren.

– John vagyok. A főnök azt mondta Lorelei után érdeklődik – kezdte, miközben pislogva fürkészte az őrző arcát. – Emlékszem magára – mondta váratlanul, tekintetét dühösen szegezte Talannak.

– Igen? – Az egykori vadász zavart félmosolyra húzta a száját. – Én viszont nem emlékszem magára.

– Akkor is a konyhán dolgoztam, Loree-val. Megjegyeztem magamnak, azért emlékszem magára – a fiatalember hangjában érződött a visszafogott indulat. – Maga kért kifejezetten egy olyan lányt, aki ember!

Talan arcáról lassan még a halvány mosoly is eltűnt, vonásai megkeményedtek.

– Nem bántottam – jelentette ki határozottan az egykori vadász.

– Miért keresi? Hiszen magával ment el!

– Igen, velem – ismerte be Talan. – Aztán nekiadtam a pénzemet, hogy új életet tudjon kezdeni. Megkértem, hogy adjon át egy csomagot valakinek. Csak tudni akarom, hogy jól van.

Talan futólag pillantott a fiatalember dühösen ökölbe szorított kezeire, John szemeiben izzott a gyűlölet.

– Maga csinált belőle örömlányt! Maga miatt kezdte el használni az a rohadék! – sziszegte a szavait a szakács visszafogott indulattal, amit Talan megdöbbenve hallgatott.

– Tessék?

– Maga kért embert! Hát, csak ő volt! Az a mocsok azt mondta neki, amikor bejött érte a konyhára, hogy vagy bevállalja, vagy mehet az utcára!

Talant mellkason vágták a hallottak.

Soha nem is volt kurva! Nem örömlányként dolgozott itt! Miattam… én indítottam el azon az úton! – beleszédült a tudatba, elnehezült légzéssel csak bámult a fiatalember arcába.

– Hol van most? Tudod, hol van most? – Talan ezek után még eltökéltebb szándékkal akart találkozni Lorelei-el.

– Annyit tudok, hogy él. Nagyritkán szoktunk chaten beszélni – rántott a vállán John, szemében mély, csalódott szomorúsággal –, de nem találkoztunk azóta sem.

Szerette őt! – jött a felismerés Talanban. Megsajnálta a fiatalembert.

– Sokszor kényszerítette az a szarzsák, hogy vállaljon be másokat is? – próbált puhatolózva többet megtudni a félvér.

John megrázta a fejét.

– Mire jött volna a megbeszélt időre a következő kuncsaft, maga elvitte.

Talan megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy azért sikerült jót is tennie a lánnyal.

– Köszönöm az infót – fújta a félvér, s kezet nyújtott a fiatalembernek, aki hosszas tétovázás után fogadta csak el a jobbját.

– Ha találkozik vele, akkor megmondaná neki, hogy üdvözlöm?!

Talan rábólintott John kérésére, aztán egy suta intéssel elköszönt és indult a címre, amit az ír kézműves adott neki. Egész úton zakatoltak a hallottak a fejében.

Nem volt soha kurva! Én tettem majdnem azzá! Nem az a fajta volt, aki a testével fizet! Nem azért volt velem! Nem hálából és nem viszonzás képpen! – Talan szíve egyre hevesebben verte a mellkasát.

A megadott címmel szemben parkolt le. Egész belsője megmagyarázhatatlanul remegett. Fogalma nem volt meddig ücsörgött a kocsiban, mire összekaparta magát és átvágott az úton, hogy minden bátorságát összeszedve bekopogjon a lakás ajtaján.

Egy ötven körüli, ősz hajú, nő nyitott ajtót. Hosszú haja laza kontyba volt szedve, elegáns, de kényelmes ruhát viselt. Szövetnadrág, laza ing, hosszú, kötött mellény.

– Igen, tessék?!

– Lorelei Canagant keresem – hadarta Talan, miközben, mint egy kamasz még a térdei is remegtek.

– Nincs itthon – ingatta a fejét a nő –, és nem is tudom, mikor jön meg. Vásárolni ment.

– Értem – motyogta a félvér.

– Mit mondjak, ki kereste?

Talan agyán rengeteg gondolat futott át, fogalma nem volt, hogy a fiatal nő emlékszik-e még egyáltalán a nevére, vagy örülne-e a találkozásnak. Előtte volt, hogy megrémült, amikor meglátta az eltorzult állatias arcát.

Az is lehet, hogy ez egy jel, hogy ne is kavarjam fel az életét, hogy el sem kellett volna jönnöm! Lám, a sors úgy intézte, hogy ne találkozzunk. – Egy lemondó sóhajjal sütötte le a szemét, aztán újra a nőre nézett.

– Nem érdekes – rázta meg a fejét Talan, halvány, szomorú mosollyal. – Majd később visszanézek – motyogta, aztán hátrálni kezdett és suta mozdulattal intett: – Viszlát!

– Viszlát!

Nem ment azonnal a kocsijához, benne volt a taktikus óvatosság. Visszasétált az ellenkező oldalra, miközben rágyújtott. Érezte, tudta, hogy úgyis figyeli majd a nő az ablakból, amíg látja őt. Aztán amikor kikerült a látószögből, még elszívta a cigarettáját, nézte a járókelőket, hátha időközben megérkezik Lorelei s megpillantja. Végül visszament a kocsijához, beült és úgy várakozott tovább. Az eső is elkezdett esni, ami megnehezítette a dolgát, hogy kiszúrhassa a nőt, mielőtt belép a lakásába.

Először átsiklott rajta, majd újra visszakapta a tekintetét. A szíve hevesebben kalapált. Ő volt! Rövidebb volt a haja, s mintha hízott volna kicsit. Egy férfi tartotta neki az esernyőt, miközben mindkettejüknél nagy csomagok voltak. Mosolyogva beszélgettek, nevetgéltek, s amikor Lorelei oldalra fordult, egyértelműen kivehető volt igencsak gömbölyödő pocakja.

Terhes!

Talan beleszédült a felismerésbe.

Van társa! Van, akit szeret! Boldog! Társa van és gyermekük lesz! – tódultak az egyértelmű tények a fejébe. Nem értette mégis miért érez csalódott keserűséget, hiszen ezt akarta! Ezt akarta tudni, hogy a nő boldog és jól van, most mégis marta valami belülről.

Végignézte, ahogy a két ember vidám beszélgetéssel belépett az ajtón, és a ház elnyelte Loreleit a szemei elől.

Képtelen volt kiszállni a kocsiból, s megtenni azt, amiért tulajdonképpen jött, amit már hónapok óta tervezett és akart. Itt volt tőle karnyújtásnyira és leblokkolt.

Boldog! Társa van, és gyermekük lesz! – mintha egy világ omlott volna össze benne. Elnehezült légzéssel zihált, miközben harcot vívott benne az értelem és az érzelem.

Hirtelen elhatározással beindította a kocsit.

Olyan döntést hozott, amit eddig még soha sem az életében. Mást nézett és nem saját magát. Nem önfejűen és makacsul önnön érdek vezette. Majd megszakadt a lelke, de képes volt lemondani a saját elhatározásáról, más boldogságáért, nyugalmáért.

Nem! Nem dúlom fel az életét! Egyszer már majdnem tönkretettem! – maga sem tudta miért, de megindultak a könnyek a szeméből, amit hol a kézfejébe, hol a karjába törölt. Olyan érzés árasztotta el, amit még soha nem tapasztalt.

Nem visszafordulni! – hajtogatta magában egy darabig.

Hagyd boldognak lenni! Engedd el! – kántálta a fejében.

És megcsinálta!

Néma önfeláldozása győzött a makacs „Itt és most!” mindenkin átgázoló része felett.

Gondolataiból a telefon hangja zökkentette ki. A kijelzőn ismeretlen telefonszám volt, töprengve emelte meg a szemöldökét, majd fogadta a hívást.

Bridget hangja kétségbeesetten szakadt fel a készülékből.

– Bridget vagyok! Talan segítened kell!

– Mi a baj?

– Veronica eltűnt! – zokogta a nő. – Judah azt mondta, ha valaki, akkor te biztos, hogy megtalálod!

– Hol tűnt el?

– Itt, Clear Creek-en!

– Mi történt?

– Félek, hogy kárt tesz magában! Talan könyörgöm, segíts!

– Rendben! – fújta a félvér, közben már befordult a Corbet ház bejárata elé.

Dorothy már meg sem lepődött, ahogy a férfi szinte átviharzott a nappalin, Adelet keresve. Az egykori fejvadász azonnal intézte neki a kisgépet pilótával együtt.

– Majd jövök! – mondta kurtán Talan, ahogy beszállt a gépbe. – Vagy hívlak – biccentett egy magára erőltetett félmosollyal.

Nagyon nem volt rendben az ő lelke sem.

Cody magára maradt a műhelyben, amíg Nathan bement a városba az összeírt alkatrészekért. Csendes magányában egy kocsi felfüggesztésével kínlódott a szerelőaknában, amikor lassú, kimért lépteket hallott, majd egy agyonhasznált katonai gyakorlóbakancsot pillantott meg. Kidugta a fejét a szerelőaknából, s egy darabig csak figyelte a némán sétálgató idegent, aki olykor érdeklődve vett fel és forgatott meg egy-egy alkatrészt a kezében.

– Szép napot! – köszönt rá hangosan Cody, mire az alak a legnagyobb nyugalommal fordult felé és viszonozta a köszönést.

– Szép napot! – biccentett. Arca bal profilján karomszerű csúnya hegek szaladtak végig. A csíkok épp csak megszakadtak a szeménél.

Kuchur! – A sebhely által azonnal felismerte az idegent, akiről Nathan mesélt.

– Nathan? – kérdezte rekedt mély hangján a férfi.

– A városba ment áruért – vágta rá Cody, olajos kezét törölgetve. – Tudok segíteni valamiben?

– A generátoromhoz kellett volna pár alkatrész – morogta szinte csak az orra alatt Kuchur, s egy gyűrött cetlit nyújtott Cody felé. Az alakváltó elvette tőle a listát, s tekintetével gyorsan átfutotta.

– Összeszedem. Azt hiszem, van minden – bólintott.

A robosztus testalkatú férfi csak éppen hogy biccentett a fejével köszönetképpen, meg alig hallhatóan morgott valamit az orra alatt.

Nem kezdeményezett beszélgetést a fiatal medvével, míg Cody összepakolta egy nagyobb méretű dobozba a felsorolt alkatrészeket, tömítéseket. Az alakváltó viszont nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést a Vendégházban látott festményekre.

– Gyönyörűen fest, uram!

A férfi szemöldöke egy pillanatra megemelkedett, majd szigorúan ráncolva a homlokát hajtotta le a fejét.

– Köszönöm – motyogta.

– Nathan mondta, hogy maga festette őket – próbálta beszélgetésre bírni Cody a férfit, aki csak néma pillantással nézte át a doboz tartalmát, leellenőrizve, hogy nem-e maradt ki valami a listáról. Aztán a zsebébe kotorászott, pénzt vett elő, s kezdte kiszámolni a holmi árát. Gyakran vásárolhatott Nathannál, mert szinte pontosan adta oda az összeget, mielőtt Cody kimondta volna azt.

– Kösz’ – dünnyögte Kuchur, s egy kézmozdulattal jelezte, hogy a visszajáró maradhat. Aztán könnyedén a karjába vette az igencsak súlyos csomagot és egy alig hallható „Viszlát”-ot morgott el az orra alatt, ahogy megindult kifelé.

Az ifjú medve alakváltó agyán átsuhant, hogy tulajdonképpen milyen nehéz is a férfi csomagja, az alkatrészek, amiket összevásárolt, s utána lépett, hogy legalább a kocsijába bepakolni segít neki. Aztán megtorpant egy pillanatra, ahogy látta, Kuchur gyalogosan érkezett. A hallgatag férfi határozottan menetelt kezében a súlyos csomaggal az erdő felé.

– Hé! Uram! Bepakoljuk a kocsiba és elviszem! – kiabálta utána Cody, de a férfi hátra sem nézett. – Legalább addig, amíg van út, amíg az autóval el tudok menni. – Az alakváltó hangja fokozatosan halkult el, miközben a távolodót figyelte.

„Amolyan magának való remete. Jóval fentebb lakik egy kunyhóban. Néha le-lejár, ha kell neki valami. A képeivel fizet. Nem igazán beszél senkivel.” – jutottak eszébe Nathan szavai.

Most nem képpel fizetett. Pénzzel! Volt nála pénz! – villant át Cody agyán.

Valamivel fentebb… hát akkor cipekedhet – morfondírozott a medve, bár ahogy elnézte a férfit, nem igazán esett nehezére vinni az alkatrészekkel teli dobozt.

– Viszlát – sóhajtotta Cody, kissé csalódottan. Igaz mondta Nathan, hogy a figura elég szótlan, és magának való, de nem gondolta, hogy ennyire.

Dean a frissen elkészült kávét öntötte éppen a nagyobb méretű bögrébe, amikor megszólalt a telefonja. McNulty volt az.

– Jó reggelt, Ed! – köszöntötte a klán vezért az őrző, közben a vállához szorítva a készüléket tovább pakolta a reggelit a tálcára. Sült tojás, sonka, hagyma. Egy pillanatra átsuhant a fiatal félvér agyán az emlék arról, amikor keresztapja ápolta őt. Bizonyára ugyanilyen gondossággal készíthette neki is akkor a kaját.

– Jó reggel, Dean! Szeretnék kérni tőled valamit.

– Igen?

– Az erdő melletti farmot, ami már évek óta eladó volt, most megvette valaki – kezdte Ed.

– Na, végre! – vágta rá Dean lelkesen. – Akkor már nem kell figyelni, hogy ne hordják szét.

– Ja, ja – morogta az orra alatt a klán vezér. – Valami doki. Dr. Philip McKenzie.

– Milyen Doki?

– Hát azt nem tudom – ismerte be egy mély sóhajjal Ed. – Nem faggatóztam. Nekem a neve pont elég sokkoló volt! McKenzie!

– Mi van a nevével?

– Ismertem ilyen klánt valamikor! Ez meg a párjával jött!

– Úgy gondolod, felmérni jöttek a területet?

– Nem igazán osztozkodnék más klánokkal. A kisebb falkákkal is vannak olykor gondok. Csak nézd a Dinger-eket!

– Értem – fújta Dean.

– Nem akarok a torkának esni azonnal. Csak arra szeretnélek kérni, rajtuk tartanád a szemed egy darabig? Csak kipuhatolózni mifélék. Kicsit ellentmondásos volt a fazon viselkedése a nevével.

– Rendben, Ed! Úgyis lesz arra dolgom, szétnézni valóm – billegtette a fejét Dean, közben még végzett egy utolsó igazítást a tálcán sorakozó menün.

– Kösz, Dean!

– Ugyan, nincs mit!

– Viszlát!

– Viszlát!

– Gintyt üdvözlöm!

– Átadom! – Dean halvány mosollyal biccentett, majd bontotta a vonalat és megindult az emeltre, keresztapjához.

Juan már fenn volt, és az éjjeli keresést beszélték ki az apjával. Az ifjú McElhanely elmesélte mit láttak Deannel, ami elég aggodalmas arckifejezést váltott ki McGinty-ből.

– Szóval megint itt van – dünnyögte.

– Megint? Ki van itt megint? – kérdezte érdeklődve a szobába lépő Dean.

– A Giant Wolf! – sóhajtotta Max, s úgy gondolta itt az ideje, hogy más is tudjon a jelenlétéről, a létezéséről. – Amikor megszülettél, azon az éjjelen láttam először – ismerte be Ginty, s megeredt a nyelve. – Aztán amikor az a támadás történt, Kathyvel. Arra gondoltam talán megint itt lehet. Ezt az egy magyarázatot találtam csak arra, hogy te sértetlen maradtál, hiszen amikor megszülettél sem bántott téged! Anyádat megkezdte, mire visszaértem ide. Te ott sírtál és kapálóztál mellettük, de nem nyúlt hozzád!

Dean döbbenten hallgatta keresztapja elbeszélését. Szavai csak megerősítették benne azt az érzést, hogy igenis tudta az Giant Wolf az éjjel is, hogy ott lapulnak Juannal, mégis figyelmen kívül hagyta őket.

Miattam tette volna? Miért?

– Fogalmam nincs, mit keres erre – ingatta a fejét Max, elgondolkodva meredt maga elé. – Eddig konkrétan csak kétszer láttam. – A farkas alakváltó láthatóan az emlékei között kutatott. – Amikor megszülettél, aztán amikor apád levetette magát a vízesésnél! Őt sem bántotta! Akkor azt hittem, hogy eledelnek vonszolta magával, de végül is kiderült, hogy nem!

– Én is láttam egyszer – vallotta be csendesen Dean. – Mikor ide költöztem hozzád – mondta szinte csak motyogva. – Innen láttam az ablakból. Itt bóklászott a ház körül.

Ginty a döbbenettől elkerekedett szemekkel nézett fel Deanre.

– Lehet alakváltó – rántott a vállán Juan. – Talán itt járkál köztünk, csak senki nem tudja ki ő. Nem lehet? – tekintete Ginty és Dean között cikázott, várta, hogy mit reagálnak a feltevésére.

– Ha így van, elég robosztus testalkatú egyénnek kellene lennie. Állat formában hatalmas! – gondolkodott hangosan fia szavain az egykori testőr. – Elég rég itt élek, én nem ismerek ilyet itt. Senkit – csóválta a fejét Maximus. – Még csak átutazóban sem… – Elhallgatott, mert hirtelen eszébe jutott, amikor betért a Menedékházba az az ősemberforma, akire Dunkin azt mondta, hogy körözték is egy darabig, vérdíj volt a fején.

Hatalmas volt és kiszúrta magának Averyt! Judah majdnem nekiment, s az annak ellenére, hogy játszva keresztbe lenyelhette volna a bátor, társa védelmére kelt alakváltót, a kajáját is hátrahagyva elment.

– A terület a tiéd – suttogta McGinty.

– Tessék?

– Még meg sem születtél, volt itt valaki. Átutazóban – motyogta Max. – Apáddal majdnem egymásnak ugrottak. Vagyis inkább Judah ment neki majdnem, mert nem tetszett neki, ahogy leszólította anyádat. Ő meg szépen elvonult, és azt mondta apádnak, hogy a terület a tiéd, kölyök. Vagy valami hasonlót.

Néma feszült csend ült közéjük, miközben mindannyian lázasan pakolgatták össze információjuk darabkáit.

– És ha a kapun jött át? – vetette fel Juan. – Tudja egyáltalán valaki, milyen szerzetek vagy milyen élet van a kapun túl? Talán Marcus?!

– Marcus itt született és a szülei már nem élnek. Nem igazán tud többet, mint mi.

– Greko! – Dean szívverése felgyorsult, ahogy eszébe jutott a nem is olyan rég a pártfogásukba fogadott idegen.

– Greko? Ki az a Greko? – ráncolta a homlokát Juan.

– Nem érdekes – rázta a fejét Dean. – Egy ismerős. Egy próbát megér! – azzal lendületes lépésekkel szinte kiviharzott a szobából.

– Visszamegyek a Menedékházba. – Juan nehézkes mozdulattal emelkedett fel a székről, kinyújtóztatta izmait. – Anya mondta, hogy Judahhal segítséget kértek Falgauttól, hamarosan itt lesz.

– Szóval Talan visszajön – fújta Max nem éppen lelkesen. Nem lehetett nem észrevenni, hogy valamiért az egykori vadász szúrja a szemét a tapasztalt alakváltónak.

– Mi bajod van vele? – kérdezte Juan, mire Max pár másodpercig mérges, már-már durcás arckifejezéssel makacsul hallgatott, majd rántott a vállán.

– Nem szeretem, ha Jali közelében van!

Juan arcán visszafogott mosoly jelent meg.

– Felszínre hozta belőled a lányos apát?

– A Menedékházba indultál, nem? – morogta Max, s kezével tett egy tessékelő mozdulatot.

Bridget és Judah a Menedékház előtt várták, hogy a Corbet gép leszálljon az udvarra.

Jaliyah az ablakból figyelte őket, amikor érezte, hogy Juan mögéje lépett.

– Ilyen komoly a helyzet? – kérdezte az őrző, válla felett hátrapillantva a fiatal alakváltóra. Juan borús arccal bólintott.

– Nagyon úgy néz ki – vett egy hangos levegőt szavai mellé. – Az éjjel kinn voltunk Deannel és más is van kinn, nem csak a húgom.

– Más?

– Igen. Hatalmas volt. Egy Giant Wolf.

– Giant Wolf? Mennyire hatalmas egy Giant Wolf?

– Nagyon hatalmas, hidd el! – bólogatott Juan.

– Honnan került ide?

– Talán a kapun – rántott a vállán a farkas alakváltó.

– A kapun? Túlélte?

Juan a homlokát ráncolva kutatón nézett a fiatal nőre, mire Jali zavartan kapta félre a tekintetét.

– Mit tudtok ti Deannel?

– Ne haragudj – sóhajtott egy nagyot Jali –, de van, amiről nem beszélhetünk. Ha majd lehet, elmondom. Rendben? – Jaliyah gyors mozdulattal fordult ki Juan elől, de féltestvére utána kapott.

– Engem is érint a kapu, Jali – mondta a lány szemébe az alakváltó. – Nekem pár hét múlva át kell mennem. Nem ártana tudnom, ha már van rá lehetőségem, hogy mire jelentkeztem.

– Miről beszélsz?

– Mi lenne, ha mindketten megosztanánk egymással, amit tudunk erről a kapuról? – ajánlotta fel Juan, mire Jali rövid gondolkodás után bólintott.

– Rendben! Később beszélünk!

– Rendben – szívta a fogai között Juan, s elengedte a lány karját. Kinézett az udvarra, ahol időközben Talan már az anyjával és Judahhal beszélt.

– Két napja nincs meg! – tördelte aggodalmasan az ujjait Bridget.

– Van esély? – szegezte egyenes kérdését az őrzőnek a klán vezér.

Talan nem fényezte a helyzetet. Szépítés nélkül, nyersen beszélt az esélyekről.

– Ha Veronica el akar tűnni a képből, akkor nem egy-két napba fog telni, hogy megtaláljuk. Lehet, már héthatáron túl jár. Tudnom kell a hátterét a viselkedésének.

– Veszekedtünk – ismerte be Bridget. – Lawrence-et gyakorlatilag a gépek tartják életben. Az orvosokkal beszéltünk, nincs esélye… szóba került, hogy lekapcsolják a gépekről. Nem akarta elfogadni – hadarta az alfanőstény. – Aztán nem sokkal ezután pont akkor nyitott be a szobába, mikor elmondtam Juannak, hogy Veronica – Bridget szeme teleszaladt könnyel – erőszakból lett – zokogott fel végül.

A két hím vegyes érzelmekkel és indulatokkal teli tekintettel nézett össze.

– Mi van, ha megtalálom ugyan, de haza nem akar jönni?

– Csak tudjam, hogy jól van és nem csinált magával semmi butaságot! – szipogta a könnyeit törölgetve Bridget.

Talan bólintott, s egy biztató ölelésre magához húzta a nőt.

– Megtalálom! – mondta határozottan.

Csak átöltözni ment fel a szobájába. Olyan cuccot vett fel, amit el lehetett könyvelni veszteségként. Mindenre felkészült. Akár egy esetleges harcra is, főleg miután Deannel is váltott pár szót, s megtudta, hogy egy Giant Wolfot is láttak az erdőben.

Mielőtt nekiindult a keresésnek, letérdelt szobája közepén, kényelmesen sarkaira ült, s - ahogyan azt Aydintól tanulta - kitisztította tudatát, próbálta a Látóval felvenni a mentális kapcsolatot. Miután érezte testének minden sejtjét ellazulni, tanítóját is megérezte, s már pontosan tudta, hol fogja őt várni az Erdők Ura.

Felállt és elindult.

Határozottan és elszántan menetelt Amarion barlangjáig.

Aydin ott ült a messzeséget bámulva, körülötte bóklászott két farkasa. Talan lassan engedte mellé a testét.

– „Felkészültél?” – kérdezte mentális síkon a Látó, mire Talan bólintott. Aydin feléje fordult, s a már megszokott módon kezébe foga a félvér fejét, betakarva az arcát, ujjait összefűzve.

Talan egyre tovább bírta ezeket a beavatkozásokat. Már nem érzett fájdalmat, nem remegtek az izmai közben. Fogalma nem volt meddig tartotta így a Titkok Őrzője.

– „Végeztünk” – hallotta a fejében a duruzsoló, elégedett hangot, mire kinyitotta a szemét. Önkéntelenül húzta végig az orra alatt a kézfejét, de nem is vérzett. Kérdőn emelete a tekintetét a felemás színű szemekre.

– Mindent átadtam – mondta csendesen, Aydin. – Innen már csak a gyakorlat tehet téged rutinosabbá. A tapasztalat lesz tovább a tanítód, és te magad.

Talant megmagyarázhatatlanul átjárta a szomorúság, elbizonytalanodott magában.

– És ha kérdésem lesz, hol talállak meg?

Aydin elmosolyodott, ujjával a félvér mellkasára, majd a homlokára bökött.

– Eljött a te időd! Magasabb szintre léptél. A gyermek is megteszi az első önálló lépéseit, s aztán megtanul, egyedül járni. Bízz magadban, mert már képes vagy egyedül járni! – Aydin kezeit a félvér vállain pihentette, ahogy a szemébe mondta a szavait. Talan szokatlanul gyengének érezte őt. Összeszorult a torka.

Elveszítem! – jött a legbelső felismerés, s mintha Aydin hallotta volna a gondolatát, a fejét ingatva jóságosan rámosolygott.

– „Benned leszek! Benned élek tovább!” – hallotta a fejében Talan a Látó hangját, majd tekintetével követte, ahogy az ősz hajú tanító lassan felállt és bement a barlangba. Az egyik farkas követte, a másik még tétovázva sűrűn tekingetett a félvér felé, majd ő is bement utánuk.

Talan magára maradt.

Lehunyta a szemét s agyának rejtett zugaiból újra átlapozta mindazt, amit eddig az Erdők Ura átadott neki. Fokozatosan egyre jobban erősödtek fel az érzékszervei. Az erdő neszei hangzavarrá csúcsosodtak ki a fejében, villámgyorsan peregtek előtte a képek. A saját életéből és másokéból, eddig átélt és ismeretlen helyzetek.

Még mindig csukva volt a szeme, amikor lassan felállt és elindult. Fogalma nem volt merre. Ha hozzáért egy fához, homályos képek peregtek előtte…

Turisták, akik nevetgélve, beszélgetve haladtak el…

Vadászó ragadozók az éjszakában…

Elsuhanó állatok…

A fák képekben meséltek neki!

Mikor ezt felfogta, már tudatosan tapasztotta tenyerét egy-egy fának, információkat szerezve a keresett személyről. Eközben mindenféle életképek, pillanatok villantak be előtte. Fogalma nem volt közben merre haladt, csak ment és közben a lehető legtöbb fához hozzáért. Megtorpant, amikor meglátta homályos hologramként Dean és Juan alakját a földhöz lapulva, s a hatalmas farkas alakot. Állt és türelmesen kutatott a pergő képek között.

Látta Veronicát fürgén a fára kapaszkodni!

Felpattant a szemhéja és azonnal a lombkoronát fürkészte, de nem látott és nem érzett közte senkit.

Már nincs itt, de itt volt! – lüktetett az agyában, aztán újra lehunyta a szemét és tovább folytatta a keresést.

Agyáig kúszott, a lány már ismerős illata, mire megtorpant. Még nem volt benne biztos, hogy csak emlék abból, amikor megkívánta őt, amikor hagyta, hogy elragadja a kíváncsi vágy, vagy ez egy friss érzékelés és talán a közelben van.

Várt. Aztán tett pár óvatos lépést, hogy kitapasztalja erősödik-e vagy gyengül, végül elindult arra, amerre jobban érezte. Egyre határozottabban kezdett menetelni.

Nem emlék! Erre járt! Erre van!

Még mindig csukott szemmel ment, érezte a bőrén a hideg nyirkos hideget. Egy barlangban járt. Már a torkában is érezte az illatot, úgy haladt utána, miközben egyre jobban megmagyarázhatatlan remegés és aggodalom kerítette hatalmába.

Nem szabad elkésnem! Sietni kell! Nincs idő! – zubogott a fejében. Gondolkodás nélkül préselte át a testét a leglehetetlenebb helyeken, éles kövek között. Nem érdekelték a szerzett sebek.

Alig hallható nyögés ütötte meg a fülét.

Itt van! – dobogott az agyában, ami még elszántabban hajtotta előre.

A szemére már nem nagyon hagyatkozhatott, hiába is nyitotta ki. Tapogatózott.

Nedves ruhaanyag került az ujjai közé, majd egyértelműen bőr, ujjak… egy kéz!

Megvan! Itt van! – nagyot dobbant a szíve, megszorította a hideg, puha kezet.

– Veronica! – szólította nevén a lányt. – Veronica!

Érezte a pulzusát, ha még csak gyengén is.

Élt!

Kitapogatta körülötte a helyet.

– Mi a szart keresel te itt? – korholta, amire csak egy erőtlen nyögés volt a válasz.

Talan most ennek is örült. Lázas igyekezettel kezdte tíz körömmel lefejteni a lány testéről a beomlott járat köveit. Fogalma nem volt milyen állapotban találja majd alatta a fiatal alfanőstényt, de egyelőre az lebegett előtte, hogy él!

Nem tudta és nem is érdekelte, hogy ő maga mennyire sérült és hogy az ujjai a saját vérétől már ragacsosak voltak. Addig kaparta és pakolta a köveket, amíg a meggyötört testet a karjaiba nem tartotta és araszolva végre elindult vele vissza. Néha morogva remegett meg a föld, de ő kitartóan kúszott a lánnyal a karjaiban. Érezte, mintha olykor Veronica is igyekezett volna besegíteni, de túl gyenge volt és egyelőre fogalma nem volt milyen súlyosak lehettek a sérülései. Az dobogott az agyában, hogy minél előbb ki a barlangból. Mikor végre kiértek a friss levegőre, szemét elvakította a fény. Hunyorgott, ahogy szorosan ölelte magához a nőstény farkas alakváltót, támogatva a bizonytalan lépéseit.

– Liba! – szaladt ki dühösen Talan száján, azzal a karjába kapta az erőtlenül csukladozó testet. Veronicának annyi ereje sem maradt, hogy kapaszkodjon, csak belegömbölyödött az őrző erős karjaiba.

– Nem vagyok liba! – nyüszítette alig hallhatóan, gyermeki sírós hangon a lány.

Talan pár lépés után óvatosan engedte le egy puhább talajon. Tekintete többször siklott végig a meggyötört lányon, óvatosan áttapogatta, nem-e eltört valahol a csontja.

– Hol fáj?

– Nem tudom – nyögte Veronica. – Mindenhol.

– Nem csodálom – morogta Talan, s határozott mozdulatokkal elkezdte megszabadítani a lányt a hideg nyirkos ruháitól.

– Te mit művelsz?

– Tudom, hogy szívós a fajtád, de attól nem kell tüdőgyulladást kapnod! No meg azt is jobban látom, hol sérültél meg.

A lány teste csupa kék-zöld folt volt, a lábán nyílt törés éktelenkedett.

– Na, ez csúnya! – biccentett Talan, tekintetét Veronica-éba fúrta, aki láthatóan nehezen vette a levegőt. – Mi a baj?

– Fáj, ha veszem a levegőt – vallotta be a lány, s mellei előtt keresztbe fonva karját igyekezett magát takarni, miközben ajkai remegtek, fogai hallhatóan vacogtak. Talan óvatosan fogta meg a csuklóját, megemelte a kezeit, hogy megvizsgálhassa a bordáit.

– Basszameg! – sziszegte a fogai között, s lassan engedte vissza az erőtlen végtagokat.

– Nagyon ronda? – zihálta Veronica.

Talan próbálta elviccelni a helyzetet, a lányra kacsintott.

– Attól függ, mire gondolsz – biccentett, amivel sikerült egy halvány mosolyt csalnia Veronica arcára.

– Ne röhögtess, az is fáj!

Talan hozzáfogott vetkőzni, mire a lány szemei elkerekedtek.

– Talan, te most mi a szart csinálsz?

– Sss! – az őrző Veronica mögé helyezkedett, s az ölébe húzta a lányt. Meztelen mellkasához szorította a nőstényfarkas csupasz sebekkel tarkított hátát. Átölelte, fejét a vállára hajtotta, s egyenletes mély légzésbe kezdett.

Veronica csak pislogott, megmoccanni sem mert, nem még megszólalni. Egyre jobban érezte a férfiból áradó forróságot, ami lassan már-már égetővé vált. Aztán felmelegítve őt, szétáradt benne.

Fogalma nem volt mit művel éppen Talan, de minden szó nélkül tűrte. Nem tudta meddig ültek így néma mozdulatlanságban, de azt egyre határozottabban érezte, hogy könnyebben vesz levegőt, s bár néha erősen belesajdultak a sebei, de láthatóan gyógyultak!

Megrémült ugyan, mikor Talan kezei megmozdultak, tekintetével kíváncsian követte, ahogy simogatva végigsiklottak a lábán. Izgató bizsergés futott végig a gerincén, aztán egy hirtelen mozdulattal a félvér a helyére igazította a bőrt is átszakító csontot. Veronica akaratlanul ordított fel, de inkább az ijedtségtől mintsem a fájdalomtól. A legnagyobb megdöbbenésére azt nem érzett.

Nem is tudta mikor aludt el etalonja védelmező és gyógyító karjai között, de amikor hunyorogva nyitogatta a szemeit, már Talan kabátjába volt becsomagolva, és hallotta a tűz ropogó hangját, érezte a sült hús csábító illatát. Figyelte egy darabig a férfit, aki éppen a tűzre dobott néhány fadarabot.

– Hogy találtál meg? Meg úgy egyáltalán – motyogta a lány, lassan ülésbe tolta magát, fázósan összefogta testén a hatalmas meleg kabátot –, nem értem.

– Keresett Juan, Dean – húzta félre a száját Talan. – Az anyád meg halálra aggódta magát, és felhívtak – hadarta el röviden a félvér.

– Anyám aggódott?

– Jah – bólintott Talan, szigorú tekintete végigsiklott a meggyötört nőstény alakváltón.

– Miért?

– Mert az anyád! – fújta a szemét forgatva az őrző. – Emlékszel? Ő, az anyád! És az anyák egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, már csak ilyenek. Aggódnak!

– Nincs, miért aggódjon értem! Nem is akart! – vetette oda dacosan Veronica. – Az apám megerőszakolta! – a lány szeme könnyes lett, s hogy ne lássa őt elérzékenyülni a férfi, elfordította a fejét. Talan lassan mellé kuporgott, átfogta a vállát és magához húzta.

– Liba!

– Nem vagyok liba! – morogta Veronica.

– Kutass az emlékeidben, hányszor éreztette azt veled az anyád, hogyan fogantál?

Hosszú percekig a rájuk telepedett csendben csak a lány szipogását lehetett hallani. Veronica emlékei a gyerekkoráról pillanatok alatt leperegtek. Milyen gondoskodóan ápolta őt az anyja, amikor lázas volt, hogyan vigasztalta, amikor elesett vagy megbántották…

– Soha – rázta meg a fejét, aztán elsírta magát.

– Na, ugye?! – Talan végigsimított a lány kócos haján, a zokogástól rázkódó hátán. – Téged nem akartak pokrócba fojtani, amikor megszülettél – motyogta maga elé az egykori vadász, s egy hangos sóhajjal el is nyelte a saját fájó emlékeit.

Veronica a homlokát ráncolva tolta el magát a félvértől, hogy a szemébe nézhessen.

– Miket nem mondasz?! – Aztán meglátta a férfi tekintetében a mély fájdalmat, elszorult a torka. – Te is? A te apád is megerőszakolta az anyádat?  – Talan a kérdésre egy néma alig bólintással válaszolt. – Ez most komoly? És meg akartak fojtani, amikor megszülettél? Kicsoda? – puhatolózott tovább a fiatal alakváltó, amire Talan nem válaszolt, csak állta a lány döbbent kíváncsi tekintetét. – Az anyád? – Veronica szinte olvasott a sötétbarna, szomorú szemekben. – Uramisten! – szakadt fel belőle.

Egy pillanat leforgása alatt vigasztaltból, vigasztaló lett. Majd kibillentette az egyensúlyából a félvért a lány, olyan lendülettel ölelte magához.

– Nem gondolkodtál még el azon, hogy nincsenek véletlen találkozások? – motyogta Veronica a férfi izmos vállába fúrva az arcát, hosszú néma másodpercek után.

Talant mellbe vágták a fiatal farkas szavai.

– Mi van, ha nekünk találkozni kellett? – Veronica úgy helyezkedett, kuporgott a félvér elé, hogy lássa az arcát. – Hasonlóak vagyunk, nem gondolod?

Talant elragadták a gondolatai, végigpergett előtte az egész élete.

Haley… Kaila… ahogy összekeverte a két lány iránt érzett érzéseit… ahogy az útjába sodorta Veronica-t… Minden Clear Creek-hez köti… minden sorsdöntő, és sorsfordító eseménye…

– Talan – súgta a lány, ahogy végigsimított a félvér arcán. – Tudom, hogy hülyeség… vagy inkább őrültségnek hangzik… de… megtennél nekem valamit?

– Mit? – ráncolta a homlokát Talan, s valamiért megmagyarázhatatlan gyengeség fogta el.

– Megígérem, nem mászok többet a nyakadra, nem zaklatlak – hadarta Veronica, zavartan pislogott az egykori vadász szemébe.

– Veronica…

– Legalább hallgass végig! – csattant fel a nőstény alakváltó, mint egy makacs kislány, mire Talan megadóan billentette a fejét. – Megígérem azt is, hogy köztünk marad! – folytatta Veronica.

– Bökd ki – fújta a félvér, de mellkasában a remegés valamiért nem hagyott alább.

– Legyél nekem, te az első.

Talan légzése megakadt, szobormerevségbe dermedve nézett a vágytól csillogó fekete szemekbe.

Clear Creek! A McElhanely vérvonal! Haley féltestvére! Ugyanazok a szavak! Istenem! – beleszédült a rátörő emlékekbe.

– Kérlek! – suttogta a lány, elmélyült légzéssel, a félvér szemébe nézve várta a választ. – Soha nem tudja meg senki! Esküszöm! Kérlek!

„Ha a sors megismétli önmagát, akkor nagy dolgok vannak kialakulóban!”

Jutottak Talan eszébe tanítója szavai, amik a döntés felé lökték őt.

Remegve vette egyre szaporábban a levegőt, pedig igyekezett nyugodni. Homlokát elgyengülve támasztotta a lányénak.

– Istenem – fújta, s nem ismert a saját hangjára.

– Kérlek! – Veronica kezébe vette a férfi arcát, közelebb fészkelődte magát a félvér testéhez, ami egyáltalán nem könnyítette meg Talan választását. Az ajkát a félvéréhez dörgölte, s az első bizonytalan érintést és csókot, újabb és újabb követte, egyre bátrabb és szenvedélyesebb. Végül Talan hagyta felszínre törni magából a férfit, a vágyat, az elnyomott érzéseket. Elfeledkezett a lány sebeiről, sérüléseiről, bár Veronica sem túlzottan törődött velük. Testestől-lelkestől adta át magát a tapasztalt hímnek, aki most nem „véletlenül” elcsattant csók miatt tartotta a karjai között. Ő is akarta! Nagyon is! Érezte!

Talan maga alá gyűrve a lányt, testét lihegve az izgalomtól megtartotta felette pár másodpercig.

– Mi lesz ebből, Roni? – kérdezte aggodalmasan, zavart mosolyra húzva a száját.

– Kit érdekel? – Veronica tíz ujjal túrt a félvér barna hajába.

– Hány éves is vagy? – szívta a fogai között Talan, miközben őrülten kívánta az alakváltót, s igyekezett még visszafogni magát. – Basszús! Szinte még gyerek!

– Ezt meg sem hallottam! – szegte fel az állát dacosan a lány. – Tudod egyáltalán, hogy meddig fogunk élni?

Talan tanácstalanul rázta meg a fejét.

– Na, látod! – A nőstény farkas izgató béklyóként fonta combjait az őrző csípője köré. – Pár száz év és a korkülönbségnek szerinted lesz valami jelentősége?

Talan mosolya szélesedett, egyetértően biccentett.

– Igazad van – szuszogta, s mély sóhajjal hatolt be a lányba, amire Veronica hangos kéjes nyögéssel válaszolt. Dörgölőzött hozzá, izgatva mozgott alatta, Talan mozdulatai erőteljesebbé váltak, ahogy ütemesen mozdult Veronica combjai között. Minden izmuk belefeszült, ahogy még többet követeltek egymástól.

Egyre szenvedélyesebben és vadabbul feledkeztek bele az ölelésbe, a csókba, szabad utat engedve vágyaiknak. Talan csak egy pillanatra állt meg a mozdulatban, amikor meglátta a lány íriszében a borostyán színeit táncolni.

– Gyönyörű a szemed – suttogta belemosolyogva a csókjukba, s lassa ráengedte magát a formás testre.

Jelentéktelenné vált az idő, s arról is megfeledkeztek, hogy tulajdonképpen többen is aggódva várják haza őket, vagy a híreket, hogy mi van Veronicával. A szenvedélyes szeretkezés hevében, az sem tünt fel, hogy nem egy lett a „csak egyszer”– ből. Többször egymás után, épp csak csillapodtak, alig szelídültek a simogatások, pár másodperc alatt újra felkorbácsolódtak az érzelmek, amik hangos kielégülésben végződtek.

Talan keze simogatva járta be Veronica testét, miközben mélyen és hosszan csókolóztak.

– Teljesen rendbe jössz, mire hazaviszlek – állapította meg széles vigyorral az őrző.

– Lehet, hogy naponta többször is össze fogom magam törni – kuncogta a lány, s még jobban belefészkelte magát a félvér ölelésébe.

– Azt hiszem, van mit megbeszélnünk – köszörülte meg a torkát Talan, arcát a lány sötét hajába fúrta.

– De ne most – nyöszörögte Veronica. – Nyugi, nem mondom el senkinek!

– Nyugodt vagyok – nevette el magát Talan –, vagy idegesnek tűnök? Különben is, rád bízom, kinek mondod el – rántott a vállán a félvér. Lassan, kényszeredetten húzódott el a lánytól, felállt és összeszedegette a ruháit, miközben megnézte azt is, hogy mennyire száradtak meg Veronica cuccai. Felmarkolta őket és odavitte a lányhoz.

– Én nem kürtölöm ki, ami köztünk most történt, de ha bárki rákérdez, letagadni sem fogom – mondta Talan, közben öltözködni kezdett.

– Akkor nem értem mit akarsz ezen megbeszélni? – Veronica is hozzáfogott felvenni a ruháit.

– Ebbe ne láss egy normális kapcsolatot – jelentette ki a félvér.

– Ezt tudtam eddig is – rántott a vállán a lány. – Most is csak egy megoldandó feladat voltam, mert egyébként, ugyebár szart se jelentek neked.

Talanban késként hatoltak a lány szavai.

– Nem egészen így gondoltam – ingatta a fejét a férfi.

– Semmi baj, Talan. – Veronica lazán megveregette a félvér vállát, ahogy elhaladt mellette. – Hazamegyünk, s úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna.

Talanban kavarogtak az emlékek, sajogva lüktetett a mellkasa. Az egész helyzet arra emlékeztette, amikor Haley a Clear Creek-re vezető úton mindazok ellenére, hogy tudta ki jár a fejében, kiharcolta az együttlétüket, és hogy igyon belőle, önfeláldozóan erősítve őt.

Némán gyalogoltak végig az erdőn, sokáig pár lépés távolságra egymástól. Talan volt az, aki végül megfogta a lány kezét.

– Nem tudok, olyan társad lenni Roni, akire te vágysz, amilyet te megérdemelnél – mondta érezhetően szomorúan a félvér.

– Fogalmad nincs, hogy én milyen társra vágyom, Talan. – Veronica mosolya keserédes volt, ahogy fölényesnek akart látszani. Tekintete a kezükre siklott.

Amikor kiléptek a fák közül, még fogták egymás kezét. Az aggódók azt látták ebben a gesztusban, hogy Talan kézenfogva vezette vissza hozzájuk az elveszettet. Veronica viszont zavarba jött, hogy a félvér mások előtt sem engedte el. Talan érezte, hogy a lány tett próbálkozást, hogy kihúzza a kezét az övéből. Bridget megpillantva az érkezőket, kirohant eléjük a Menedékházból. Az őrző megállt és a lány puha ujjait az anyjáéba fűzte. Nem szólt, csak némán tovább menetelt a ház felé. Nem nézett Judahra sem amikor elhaladt az ajtón kilépő vezér mellett.

Túl sok érzés kavargott benne, túl sűrűn követték egymást az események.

Zavar volt benne.

Magányra vágyott.