ÖRÖKÖLT GÉNEK - 9

A szobából a szenvedélyes együttlét semmivel össze nem téveszthető hangjai szűrődtek ki, amit a nappali csendje még jobban felerősített.

A sarokban az íróasztalnál, kislámpa fényénél egy férfi ült. A polcokon a sarkot különböző műszerek sokszínű kijelzői halvány fénybe borították. A falon térképek, színes filccel itt-ott számokkal megjelölve a bekarikázott területek, dátumokkal és időpontokkal telejegyzetelve, néhol még ledes kis égők is ágaskodtak ki a papírból.

Wasil Sarkis az asztal fölé hajolva egy nő portréját skiccelte éppen, miközben néha fekete szemének tekintetét végigvezette a műszerek kijelzőin. Egy mély hangos sóhajjal konstatálta csak, hogy a szobában lévő párocska a hangokból ítélve hamarosan eljut a csúcsra, majd figyelme visszairányult a rajzra. Sokáig elmerengve nézte, lassan kezébe vette az asztalról a méretes hőtartó bögrét, amiben erős, forró feketekávé gőzölgött. Miközben kortyolgatta, gondolatai elkalandoztak az emlékei között. Igaz a pár év alatt tökéletesen beilleszkedett új környezetébe, de azért valamit hátrahagyott régi életében.

A szívét.

Fogalma nem volt mi lehetett most a szeretett nővel, hogy egyáltalán élt-e még, csak remélt és hitt. Ez a két érzés pedig mélyen gyökerezett benne.

Az elfásult és felületessé vált emberi kapcsolatoknak köszönhetően, senki nem vette észre másságát, nem firtatta múltját, eredetét. Két munkatársa sem kért tőle soha semmi papírt, tanulmányait igazoló iratot, bizonyítványt, egyszerűen csak elfogadták, mert megtapasztalták a gyakorlati gondolkodását, és az ezotériás, paranormális dolgokban való jártasságát. A két kincs és szerencsevadász, kalandor - Murilo Barros és Nicole Correia, akik ezekben a percekben hallhatóan együtt tartottak a gyönyörök csúcsa felé - számára éppen elég volt, hogy bevegyék maguk közé harmadiknak, szakértő kutatóként.

Visító hangjelzés hasított az elfojtott erotikus hangok közé, mire Wasil felkapta a fejét, tekintete végigfutott a kijelzőkön. Némelyik mutató akadásig lendült át a másik irányba, s rezegve igyekezett a maximum értéket is túllépni. A férfi felpattant az asztaltól, a térképeket figyelte, melyik kis ledégő villan fel, a hangjelzés után. Clear Creek felirat melletti kis vörös fény villogni kezdett.

– Hééé! – kiáltotta el magát Wasil. – Hééé!

A szobában Murilo és Nicole egy pillanatra megálltak a mozdulatban.

– Miért pont most? – nyögte a nő egy fájdalmas fintorral.

A férfi ajka széles mosolyba húzódott.

– Én ilyenkor nem hallok mást csak téged – duruzsolta és visszaengedte a testét a nőére.

Wasilt tagadhatatlanul lázba hozta a kijelző. Számára már az is késő lett volna, ha most azonnal ott lettek volna.

– Hééé! – ordította erélyesebben, felkapta az asztalról a bögrét és az üvegezett ajtónak vágta.

Nicole akaratlanul felsikoltott, ahogy váratlanul csörömpölve tört be a sötétített üveg, Murilo dühösen húzta össze a szemöldökét.

– Őrült indiai! – morogta. – Ez nem normális! – sziszegte a fogai között, miközben kényszeredetten csúszott le a nő testéről.

– Ezt eredményezi a rendszertelen szex! – hadarta a nő, ahogy szanaszét dobált ruhadarabjait kezdte el összeszedegetni, amit elért az ágyról.

– Rendszertelen? Ch! – Murilo magára rántotta farmerját. – Inkább úgy fogalmaznék a teljes hiánya!

– Túl szexi hapsi, hogy ne kaphasson meg bárkit – konstatálta Nicole egy vállrándítással.

– Vagy nem is a lányokat szereti – vonogatta a szemöldökét vigyorogva Murilo.

– És a távoli nagy szerelem csak kamu – fejezte be a férfi gondolatát Nicole. – Lehet! Ennyire fanatikusan hűséges pasi nincs, az tuti! – fújta a nő, miközben belebújt testhez simuló fölsőjébe. Murilo sértetten nézett utána, ahogy Nicole ringó járással elhaladt mellette, hosszú, dús, kócos haját igazgatva.

– Mert egy férfi nem lehet hűséges? – horkant fel. – Ezt kikérem magunknak!

– A sejtjeitekben van a hűtlenség! – vetette vissza válla felett Nicole.

Ahogy az asztalhoz értek, szokásos évődésük abbamaradt.

– Anomália! Clear Creek! – Wasil a térképen a nevezett helyre bökött. – Megyek, csomagolok! – bólintott, s mielőtt két társa közül bármelyikük is reagálhatott volna gyors döntésére, bejelentését lendületesen tett követte.

Murilo közelebb lépett a térképhez, tekintetét végigvezette a megjelölt helyiségeken. Nicole meglátta az asztalon hagyott rajzot, a kezébe vette, hitetlen tekintettel nézte egy darabig, majd Barros felé tartva, sajnálkozva sóhajtott egy nagyot.

– Szerinted, létezik egyáltalán? – kérdezte visszafojtott hangon, szinte suttogva, miközben sűrűn pislogott Sarkis szobája felé.

Murilo rántott a vállán.

– Miért ne létezne?

– Nézd már meg! – Nicole közelebb lépett a férfihez. – Ez inkább egy fantasy film szereplője! Nézd az arcára rajzolt festést…

– És ha az árnyékolás? – húzta félre a száját Barros. – Ez csak egy rajz, Nicole!

– Rilo! A mai korban és a technika lehetőségei mellett még csak telefonon sem tudnak beszélni, soha?! – hadarta a nő. – Ezt nem hiszem!

– Honnan tudod, hogy mennyit szoktak beszélni?

– Soha nem beszélnek!

– Miből gondolod? – fintorgott a férfi.

– Sil mondta! – vágta rá Nicole. – Megkérdeztem tőle egyszer, hogy hol lakik a csaj. Azt mondta messze, nagyon messze. Kérdeztem azt is, hogy ugye legalább néha tudnak telefonon vagy neten beszélni? Arra meg csak a fejét ingatta, és hogy elméletileg ott nincs ilyen! Milyen hely az, ahol nincs ilyen?

– Mi turkálsz a magánéletében? – mordult fel a férfi, hangjából féltékenység érződött.

– Nem turkálok!

– De! Vagy tetszik?

Az egyenes kérdés pillanatra zavarba hozta a nőt.

– Nem mondom, hogy kirugdosnám az ágyamból, ha nem lennél nekem – duruzsolta, csábító mosollyal Nicole, a férfihez simulva. Lábujjhegyre ágaskodott és arcon csókolta Barrost.

 – Törődj bele, hogy vannak még fanatikusan hűséges férfiak – húzta vigyorba a száját a férfi, miközben szándékosan jól megnézte a portrét, aztán elismerően biccentett. – Ilyen nőhöz én is az lennék – vonogatta a szemöldökét –, de itt vagy nekem, te! – suttogta Nicole ajkába Murilo, aztán viszonozta a csókot, közben kivette a nő kezéből a rajzott és egy laza mozdulattal visszaengedte azt az asztalra.

Veronica könnyeivel küzdve hangosan vitatkozott az anyjával. Neki egészen más emlékei voltak az apjáról, mint Bridgetnek és Juannak.

– Nem teheted, anya! Hiszen él!

– Kicsim, a gépek tartják életben! Önállóan lélegezni sem képes! – magyarázta Bridget. – Egy hajszál választotta el attól, hogy akkor ott…

– De él! Nem halt meg!

– És szerinted ez élet?

– Az agya működik!

– Csak semmit nem képes irányítani! A saját légzését sem!

– Valld be, hogy meg akarod ölni apát!

Bridget lélegzete kihagyott, hirtelen nem tudott mit feleljen a lányának, összecsaptak benne az érzések.

– Védtelent nem gyilkolnék meg soha, Nica!

– Egyáltalán nem is szeretted, igaz? – szegezte egyenes kérdését dacosan az anyjának a fiatal nőstényfarkas.

Bridget nem volt képes fájdalmat okozni lányának azzal, hogy kimondja az igazságot. Inkább makacsul hallgatott.

– Gyűlöllek! – ordította Veronica sírástól remegő hangon, s indulatos lendülettel vonult ki anyja szobájából dühösen bevágva maga mögött az ajtót. A folyosón úgy viharzott el bátyja mellett, hogy az sem érdekelte, hogy majd fellökte a testvérét. Juan egykedvűen nézett tagadhatatlanul zaklatott állapotú húga után. Most az ő lelke is háborgott. Azért tartott anyjához, hogy sok-sok kérdésére válaszokat kapjon.

Kopogott az ajtón, ami azonnal nyílt is.

– Nica! – Bridget a lányára számított. Szomorú tekintettel hajtotta le a fejét, ahogy megfordult és megindult vissza a szoba közepe felé. Juan lassú léptekkel követte anyját.

– Elég feldúltnak tűnt – köszörülgette a torkát Juan. – Szabad tudnom, miért?

– Apátokat… – Bridget tekintete zavart lett, nem is igazán tudta hirtelen, hogy szólítsa Lawrencet, Juan előtt. – Vagyis az apját – helyesbített a nő –, csupán a gépek tartják életben.

– Értem – fújta egy mély hangos sóhajjal Juan. – Nehéz döntés – motyogta a fiatal farkas.

– Az – bólintott Bridget, valósággal beleroskadt a fotelba.

– Kérdezhetek tőled ezt-azt, anya?

Bridget gondterhelten támasztotta öklére a fejét, bólintott.

– Persze.

– Tudom, hogy nagyapa nem nézte jó szemmel a keveredéseket. Bár megértőnek mutatkozott, de biztos vagyok benne, hogy azért költöztette Kathyt és családját Clear Creekre, hogy távol tudja tőlem, s majd talán a távolság szépen elhalványítja az érzéseinket – kezdte Juan.

Bridget bólogatott fia szavait hallgatva.

– Igen, ez így van. Ez nyílt titok volt eddig is.

– És miért pont Clear Creekre? – a kérdés egyenes volt, s mint a kés úgy hatolt a nő lelkébe. Bridget már belefáradt, hogy ő magyarázkodjon apósa és férje tettei miatt. Már nem volt ereje first ladyként viselkedni, hogy általános magyarázatokkal takargassa a két egykori vezér aljasságait.

– Van elképzelésem miért – motyogta halkan az asszony –, de bizonyítékok hiányában ez csak üres vádaskodás lenne, fiam.

– Akkor vedd úgy, hogy csupán beszélgetünk és engem érdekel a te véleményed. A te rálátásod a dolgokra, eseményekre.

Bridget óráknak tűnő percekig csak hallgatott, igyekezett összeszedni a gondolatait.

– Akit eddig az apádnak hittél, sokkal többet tudna mesélni. De biztos akkor sem tenné meg, ha nem abban az állapotban lenne, amiben most.

– Nem véletlen volt Clear Creek, igaz? Kathyt bérgyilkosként küldte Deanre, mer azt hitte, hogy ő a félvér unokája! Ilyen volt nagyapa? Képes lett volna…

– Igen. Képes. Arra is parancsot adott Gintynek, hogy ölje meg Judah születendő félvér gyermekét. A saját fülemmel hallottam, amikor Max ezt nagyapád fejéhez vágta. – Bridget lassan beszélni kezdett mindenről, amiről csak tudomása, vagy sejtése volt.

– Ő Dean, aki ezek szerint mégsem halt meg a szülés közben, és akit ugye nagyapa Ginty fiának hitt. – A fiatal farkas motyogva, hangosan gondolkodott.

– Igen, ő. Max pedig annak ellenére sem tette meg, amire utasította őt Arjun, hogy a lehetőség adva volt a számára, senki nem is vádolta volna. Azt is a szemébe mondta nagyapádnak, hogy a parancs ellenére segített, küzdöttek a pici életéért.

– Ellentmondott a saját apjának. Megszegte a parancsot – állapította meg Juan, s lassan egészen másképp látta McGintyt.

– Maximus, nagyapád halálos ágyánál tudta meg , hogy ő is McElhanely.  Ő maga mondta el neki. Szerintem, Max csalódott benne, és azt is meg merem kockáztatni, hogy meggyűlölte. McGinty hihetetlenül kötelességtudó volt, és erkölcsös. Sziklaszilárd elvei voltak és abba nem fért bele, hogy akár parancsra gyermeket öljön. Az elveire esküdött fel, nem hatalmi vezetőkre. Veszekedtek. Maximus McGinty nem volt megbocsátó az apjával. Ott voltam a szobában, amikor azt mondta, ő arra az emberre büszke, akit addig az apjaként ismert, nem a vérszerintire.

– A saját meggyőződése szerint cselekedett – dünnyögte maga elé Juan, mire Bridget bólintott.

– Nem tartom kizártnak, hogy nagyapád keverte úgy a lapokat, hogy elválasszon titeket Kathyvel és egyben valamivel gyilkosságra bírja azt a szerelmes kislányt. Biztos vagyok benne, hogy nem csupán próbának szánta kettőtök között a távolságot. – Bridget szeme teleszaladt könnyel. – Az én makacsságom, a dacom az oka… az én hibám Juan, hogy Ginty nem tudta meg, hogy te vagy a fia. Ne rá haragudj. Nem ismerek tőle becsületesebbet és kötelességtudóbbat. Kivéve téged – tette hozzá szomorú mosollyal, könnytől csillogó szemekkel az anya.

Kínos némaság ült közéjük és a szobára, miközben Juanban újabb kérdés fogalmazódott meg.

– Ha őt szeretted mindvégig és Lawrence McElhanelyt nem, akkor mégis hogy lehet, hogy a húgom…

– Szeretem a húgodat, Juan! – Bridget-et ideges reszketés fogta el az emlékére is, ahogy akkor Lawrence nekiesett. – Ő is egy részem. Csak – remegett a mellkasa, ahogy mély levegőt vett –, ahogy fogant… – A nő arcát elborították a könnyek.

– Mi történt, anya? – Juan megindult az anyja felé, gerincén sötét balsejtelem kúszott fel.

A szavak azzal egyidőben szakadtak fel a nőből, ahogy Veronica valósággal berobbant a szobába.

– Nica erőszakból lett – zokogta Bridget, majd szemei rémülten kerekedtek el, ahogy lányát mozdulatlanságba dermedve megpillantotta az ajtóban. – Istenem! – suttogta, s tekintete hosszan olvadt össze az ifjú alfanősténnyel, akiben, ezekben a pillanatokban egy világ omlott össze. Szólni sem tudott, érzések rohanták meg, amitől légzése is elnehezült.

Nem is akarta, hogy legyek! – ez volt Veronica első gondolata, ahogy anyja szavainak értelme eljutott a tudatáig, de megszólalni nem tudott. Képtelen volt rá. A zokogás marta a lelkét, szorította a torkát. Visszahátrált a folyosóra, majd szaladni kezdett. Fogalma nem volt hová, merre, csak arról a helyről, minél messzebb. Magában akart lenni.

– Azt hiszem a család, teljesen darabokra hullott – motyogta az orra alatt Juan, egy hangos sóhajjal kísérve.

– Keresd meg, Juan! Kérlek! Nehogy butaságot csináljon! – Bridget könyörgő tekintettel pattant fel a fotelból. – Én őt is ugyanúgy szeretem! A lányom! Az én vérem is! – ömlöttek a kétségbeesett szavak az anyából. – Ne hagyd, hogy baja legyen!

Juan, mint egy parancsot kapott katona bólintott és először csak nyújtott lépésekkel indult húga után, majd futni kezdett.

A kocsi csomagtartójába bekerült Fyra utolsó bőröndje is.

– Úgy bepakoltál, mintha soha nem is akarnál hazajönni – mosolyogta meg a sok csomag látványát Ed.

– Ennyi? – kérdezte Talan, mire Fyra határozottan bólintott. – Biztos? – A farkas alfanőstény sértetten húzta össze szemöldökét a szakrális őrző kérdésére. – Ezt igennek veszem – sóhajtotta Falgaut, orra alatt visszafogott mosollyal, majd lecsukta a csomagtartót. Ed aggódó tekintetét látva Talan megveregette a klán vezér vállát:

– Vigyázok rá!

– Tudom – bólintott kelletlenül Ed. – Ebben biztos vagyok. Azért aggódom, mert kikerül a látókörömből, a felügyeletem alól…

Talan visszafogott mosolya vigyorba szélesedett.

– Hát – biccentett sokatmondóan – lehet, hogy vissza fogja sírni az apai szigort.

– Ne becsüld alá! Fyra kemény dió! Még az is lehet, hogy te fogsz beleőszülni! – nevetett fel a klán vezér.

Fyra és Jali közelebb kerültek egymáshoz az idő alatt, amikor az ezüstszőke farkas alakváltó lány a Menedékházban segédkezett. Jaliyah biztatva ölelte magához az extravagáns fiatal alfanőstényt.

– Majd tartjuk a kapcsolatot! – biztatta mosolyogva. – Codyval tudtatok már beszélni?

– Aham – bólogatott Fyra, bár kicsit csalódottan húzta félre a száját. – Akkor hívott, amikor megérkezett, de nem igazán tudtunk sokat dumálni – rántott a vállán.

– Majd beáll az ő napirendje is, meg a tied is.

– Mehetünk kishölgy? – szólt oda a búcsúzkodó alakváltónak Talan.

Fyra a szemét forgatva vágott egy fintort, majd újra gyorsan megölelte Jalit.

– Néha nagyon irritáló tud lenni a stílusa – súgta a fiatal őrző fülébe az alfanőstény. Jali széles mosollyal csak futólag pillantott Talan felé, aki így is elkapta a talpraesett McGinty lány tekintetét és egy félmosollyal rákacsintott.

Sokáig hallgatásban teltek a megtett mérföldek. Talan zenét kapcsolt, amit Fyra sem ellenzett, hallhatóan egy volt a zenei ízlésük. Fyra ezüstös haját összekócolta a letekert ablakon bevágó menetszél, de őt ez legkevésbé sem zavarta. Fejét karjára hajtva lehunyta a szemét, így élvezte a zenét, a szelet. Cody járt a fejében, és az utolsó együtt töltött éjszakájuk. Sokszor érezte, hogy talán valami nem stimmelhet vele, hiszen egy fajtatársára sem tudott úgy gondolni, mint Codyra. Pedig ő nem farkas volt, hanem medve!

– Neked mi a véleményed a vegyes kapcsolatokról? – tette fel váratlanul a benne kavargó kérdést Fyra.

Talan szemöldökét meglepve vonta fel.

– Miért?

– Illetlenség kérdésre kérdéssel válaszolni – vágott vissza csípősen a lány, befordult az ablakból, kényelmesen belefészkelte magát az ülésbe. – Nos? Eltérő fajok közötti szex, társkapcsolat?

A félvér rántott a vállán.

– Engem egyáltalán nem zavar. Vannak, akik hevesen ellenzik…

– Jah – fújta hangos sóhajjal Fyra. –, és egyesek még ölni is képesek miatta – morogta az orra alatt egy fintorral kísérve.

– Igen. Sajnos ilyen is van.

– Még jó, hogy apáék, csak elküldtek minket két ellentétes irányba – jegyezte meg a lány, aztán újra a szaladó tájat kezdte nézni.

– Honnan veszed, hogy…

– Jajj, Talan! – emelte meg a hangját Fyra. – Miért kell engem hülyének nézni? Braydon rajtakapott minket az esküvőd előkészületei közben, hogy smároltunk, és Codynak pár nap múlva érdekes módon utaznia kellett – hadarta a lány. – Átlátszó, nem gondolod?

– Nézd, Fyra. Senki nem néz hülyének – kezdte Talan, komorrá vált arccal. – Apádat és Braydon Dunkint sem egy földhözragadt diktátorként ismerem. Ha hülyének, vagy gyereknek néztek volna, akkor egyszerűen megtiltották volna, hogy találkozzatok, szobafogság meg hasonlók. De nem ez történt – magyarázta a szakrális őrző. – Ők egyszerűen csak aggódnak.

– Jajj, ugyan már!

– Hallgass végig! – emelte meg szigorúan a hangját a félvér. – A vegyes kapcsolatok nem minden esetben veszélytelenek! Soha nem tudni, hogyan keverednek a gének, kiből mennyit örököl az utód! Lásd, Dean anyját! Nem élte túl a szülést!

Fyra tekintete zavarttá vált, már nem csak a dacos büszkeség volt benne, de a bizonytalanság is.

Újra hosszú időre közéjük ült a csend, amit Talan szakított meg.

– Meddig mentetek el Codyval?

– Tessék? – Fyra szemei elkerekedtek az egyenes kérdésre.

– Csak az a csók volt, amivel lebuktatok, vagy már le is feküdtetek?

A farkas lány zavartan kapta el a tekintetét, szokatlan volt neki Talan nyers, lényegre törő stílusa.

– Vigyáztunk – motyogta Fyra.

– Persze kishölgy! A tuti védekezés az, ha nem is csináljátok.

Zafhyra makacsul összeszorított ajkakkal hajtotta le a fejét, torkát szorították a könnyek.

– Szeretem Codyt – ismerte be remegő hangon.

– Semmi baj. Nincs ebben semmi, Fyra! De vannak határok, amit kellő körültekintés és átgondolás nélkül nem ajánlatos átlépni.

– Szóval azt mondod, hogy még lehetünk Codyval egy pár?

– Miért ne? – rántott a vállán Talan. – A szüleitek is csak a meggondolatlanságtól óvnak titeket.

Fyra zavartan kezdte többféle módon összefűzni ujjait, miközben magában sokadjára futotta át az elmúlt napok eseményeit, amikhez még hozzáadta az őrző bölcs szavait, véleményét.

Talan végigengedte tekintetét a hosszú nem túl forgalmas úton. A másik oldalon, a távolban, pici mozgó pontot pillantott meg, amiből - ahogy fogyott közöttük a távolság - egy magányos gyalogos alakja bontakozott ki.

Nincs nála csomag! – állapította meg döbbenten a félvér, ahogy egyre közelebb kerültek az út szélén baktató idegen felé.

– Mi a szar? – csúszott ki Talan száján, szemöldökét összehúzva. – Ez meg a semmi közepén?!

Fyra is felélénkült, már ő is a gyalogost figyelte.

Megviselt póló, tréningalsó, semmi csomag, még csak egy palack víz se nála, és mezítláb!

– Jééézusom! – nyögte elnyújtva Fyra. – Nem csoda, hogy senki nem veszi fel! Ilyen fazonok szoktak a horrorfilmekben gyilkolászni!

Talan ugyan elmosolyodott a lány véleményén, de érdeklődését egyre jobban felkeltette a furcsa, magányos gyalogos.

– Mint akit a diliházból szalasztottak – motyogta Fyra, Talan lassítani kezdett. – Istenem, meg ne állj! Komolyan fel akarod venni? – a lány szinte visította a szavait.

– Nyughass már! – szólt rá az őrző. – Nem is arra tart, amerre mi! Az ellenkező irányba megy! Nem tünt fel?

– Akkor meg, minek akarsz megállni?  – dünnyögte az orra alatt Fyra. – Clear Creek felé megy. Szólni kéne, hogy figyeljenek jobban, feléjük tart egy elmebeteg.

– Honnan veszed, hogy elmebeteg?

– Nézz már rá!

Talan megállt, de a férfi figyelmen kívül hagyva őket menetelt tovább.

– Segíthetünk valamiben? – szólt utána a félvér, mire az ismeretlen megállt, lassan fordult feléjük.

– Te nem vagy normális! – sziszegte a fogai között Fyra, jobban belesüppedt az ülésbe. – Kinyírlak, ha ez most ide fog jönni!

Az idegen egy alig mozdulattal rázta meg a fejét, de nem szólt.

Talan tekintete végigsiklott rajta.

– Azért ezt – az őrző a hátsó ülésről felkapott egy palack ásványvizet és a férfi felé dobta –, fogadja el.

A furcsa idegen meglepő könnyedséggel és figyelemreméltó reflexszel kapott a flakon után. Biztos kézzel kapta el, forgatta egy darabig az ujjaival a vizes palackot, miközben kifejezéstelen arccal nézte azt.

– Köszönöm – motyogta.

Talan tekintete kutatón siklott végig újra és újra a férfin. Meg mert volna esküdni, mintha a kimondott szó mellett enyhe morgást is hallott volna.

Kicsoda ez? De legfőképpen mi lehet? Mert nem egészen ember, az biztos! – kavarogtak a gondolatok a fejében, miközben fürkészte az idegent.

– Merre tart? – próbált tapintatosan többet megtudni róla.

– Haza.

– Értem – biccentett Talan. – Jó utat!

– Köszönöm – mondta csendesen az idegen, egy alig észrevehető meghajló gesztussal, tagadhatatlan alázattal a hangjában és mozdulatában.

Talan udvarias bólintással köszönt el a férfitől, de utoljára még végignézett rajta, aztán fokozatosan gyorsított, miközben a visszapillantóból még figyelte a távolodót.

– Gyalogolhat! Nem fogja ezt felvenni senki – fújta kissé nyegle stílusban a lány.

– Miért ne venné?

– Ki az a hülye, aki egy ilyen fazont ismeretlenül beültet a kocsijába?

– Fyra! Ne ítélj elsőre! – szólt rá a fiatal farkasra a tapasztalt őrző.

Fekete, sötétített ablakú furgon haladt el mellettük, s ugyanabba az irányba tartott, amerre a gyalogos.

– Na, majd ezek! – mutatott a kocsira Fyra.

– Mert akinek ilyen furgonja van, annak nincs esze? – kérdezte Talan az orra alatt mosolyogva, hangjában nem kevés iróniával.

– Ilyen furgonnal szoktak gyerekeket, lányokat, meg magányos csövezőket elrabolni! Na, majd azt is betuszkolják, aztán jól eladják a szerveit! – magyarázta lelkesen az alfanőstény a saját elképzelését.

Talan elismerően bólintott.

– A fantáziád, és a megfigyelőképességed látom már élesre állítottad a munkádhoz.

Fyra ezeket dicsérő szavaknak vette, büszkén húzta ki magát az ülésben.

A furgon utasai, Nicole, Murilo és Wasil volt. Sil vezetett, s már ő is messziről kiszúrta a magányos gyalogost, akárcsak Talan. Csupán az zavarta meg, hogy az idegen is abba az irányba tartott, amerre ők, és nem arról jött.

Így a remény, hogy esetleg az illető jöhetett át az anomálián, szertefoszlott.

Barros és barátnője a furgon rakterében a fegyvereiket ellenőrizték, miközben folyamatosan figyelték a kijelzőket, amik már semmi eltérést nem mutattak.

Sil lassított a magányosan baktató férfi mellett, alaposan végigmérte, majd megszólította:

– Szép napot! Merre tart?

Greko megállt, s mint aki éppen most gondolkodik el ezen, nem válaszolt azonnal.

– Haza – mondta végül csendesen, a vizes palackot forgatva a kezében.

Sil tekintete végigsiklott a férfi öltözetén, megállapodott a meztelen lábainál.

– Hogy hívják azt a helyet?

Greko fekete szeme zavartan pislogni kezdett, majd határozottan mutatott abba az irányba amerre éppen tartott.

– Haza – ismételte meg.

Sil döntött. Előre hajolt, hogy megnyissa a kocsi ajtaját az idegen előtt, fejével biztatva intett:

– Szállj be!

Greko idegenkedett a járműtől. Rossz emlékek fűzték hozzá. Így nem is kapkodta el, hogy elfogadja az idegen felajánlását. Csak állt, és tekintete bizalmatlanul járta körbe a felkínált helyet.

– Ez az út jó sokáig nem ágazik le semerre – magyarázta Sil. – Ha kereszteződés jön, majd szólsz, hogy hol szeretnél kiszállni, ha másfelé van – Sarkis halvány együttérző, szomorú mosollyal fejezte be mondatát az idegen szavaival – az a „haza”.

Murilo elhúzta a kis ablakot, ami elválasztotta az utasteret a raktértől.

– Baj van, Sil? Miért álltunk meg? – érdeklődött, aztán haragosan húzta össze a szemöldökét, ahogy látta beszállni az idegent Sarkis mellé. – Remek – morogta az orra alatt, azzal visszahúzta az ablakot.

Sok mérföld után sem szólalt meg a magányos utazó. Sil oldalra pislogva sűrűn méregette, kavarogtak a fejében a gondolatok.

Mezítláb, semmi nélkül. Ki a fene lehet? Nem tűnik közveszélyesnek – kattogott az agya, miközben rátörtek az emlékek, az első év megpróbáltatásai, amit elszenvedett csak magára hagyatkozva, miután átszökött a kapun.

– Honnan indultál útnak, egy árva vizes palackkal? – próbálta beszélgetésre bírni a felvett idegent, de a válasz egy néma pillantás volt csak.

Újra végignézett a ruházatán.

Se táska, se zseb, ahol esetleg lenne nála pénz, vagy valamilyen igazolvány – állapította meg.

– Menekült vagy? – puhatolózott tovább Sil. – Nincsenek papírjaid?

Az utolsó kérdésre felélénkült a férfi sötét tekintete, felhúzta hosszú pólóját és a tréningalsó derekából kihúzta a korházban kapott borítékot, aztán Sil felé nyújtotta.

Wasil lepetten emelte meg a szemöldökét, majd érdeklődve vette el a borítékot és a combjára simítva fél kézzel kiügyeskedte belőle a papírokat. Elolvasva a fejlécet és az osztály megnevezését, pillanatra mellkason ütötte a felismerés.

Fasza! Felvettem egy idegosztályról szabadult fazont! – konstatálta, aztán zavart mosollyal adta vissza a borítékot a papírokkal összefogva utasának.

– Hívj, csak Silnek – próbálta oldani a feszültséget Sarkis. – Téged hogy hívnak?

– Greko – jött az egyszavas válasz, s Wasil ezt haladásnak könyvelte el.

Újabb mérföldeket tettek meg hallgatásban, amit Greko váratlanul tört meg.

– Haza kell mennem – motyogta, miközben egyre jobban látszott rajta a kimerült fáradtság. – Grea vár!

– Grea? – ráncolta a homlokát Sil. – A feleséged?

Greko megrázta a fejét.

– A testvérem. Lány. Tőlem fiatalabb – sorolta a jelzőket a nevezett személyre, s ebből Sarkis arra következtetett, hogy a férfi talán nehezen beszéli a nyelvet.

– A húgod?

Greko előbb elgondolkodott, majd bizonytalanul bólintott.

– Áhá! Értem. Vár haza a húgod – összegezte Sil, amire a fehér pár millis hajú idegen megint csak bólogatással felelt.

A csend újra közéjük ereszkedett, s Wasil arra lett figyelmes, mintha egy macska dorombolt volna az utastérben. Csodálkozva szaladt fel a szemöldöke, s futtában kutatni kezdett, de csak óvatosan, mert a fiatal férfi közben bealudt az ülésen. Ahogy közelebb hajolt hozzá a hang forrását keresve, megdöbbenve szembesült a felismeréssel, hogy az idegen adja ki a doromboló hangot.

Nem horkolás volt! Egyértelmű dorombolás!

Elkerekedett szemekkel húzódott hátrább, a szíve felgyorsult.

Greko. Grea. Kapun túli lenne? – óvatosan húzta ki az alvó öléből a borítékot és újra, de most már figyelmesebben olvasta a zárójelentést, amiben az is le volt rögzítve, hogy hogyan került az intézménybe. Silt elöntötte az izgatottság.

Clear Creek! A környéken találták! Haza! A kapuhoz megy! – hirtelen rengeteg kérdés tódult a fejébe. Vajon csak véletlen, hogy most akar oda jutni, vagy tudja, hogy a kapu működött?

Greko teste váratlanul megrándult, felébredt. Sil úgy tett mintha a papírokat most szedte volna fel a kocsi padlójáról, barátságos mosollyal nyújtotta felé.

– Leestek – hadarta.

Hosszas csend után, Wasil úgy döntött tesz egy próbát, hogy halvány gyanúját igazolja, vagy eloszlassa, hiszen nem veszthet vele semmit.

– Athora? – kérdezte eddig tőle soha nem hallott akcentussal Sarkis, mire Greko szemei érdeklődve felélénkültek és hevesen bólogatni kezdett.

– Athora az otthonod?

– Igen!

– Ismered Kyrát? – Sil szíve olyan kalapálásba fogott, hogy úgy érezte kiszakítja a mellkasát.

– Kyra? Farkas asszony! Vezér! Kyra, a lázadók vezére! – sorolta lelkesen Greko.

Sil egész belsőjében remegett.

Él! Hát él! Hál’Istennek! Farkas asszony – Wasil arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy társát szólította az idegen. Azon pedig meg sem lepődött, hogy vezérnek nevezte, hiszen Kyra az volt. Egy nagyszerű harcos. Az viszont, már legalább annyi aggodalommal, mint büszkeséggel töltötte el, hogy a lázadók vezére jelzőt is használta rá Greko. Bár tudta, hogy az egykor gladiátornak kiképzett nőben nagyon is benne volt a vezérek vére.

– Szóval Athora – biccentett Sil. – Éppen arra felé tartunk!

Greko jóval lazább lett, felélénkült a tudattól, hogy aki mellette ül, tulajdonképpen a földije. Magabiztosabb lett, hogy nincs egyedül a számára ismeretlen világban. Bátrabban elfogadta a szendvicset, és mert inni a dobozos energiaitalból is, amivel Sil megkínálta.

Aztán Wasilban a kezdeti lelkesedés után, lassan megjelent az aggodalom. Se Murilo se Nicole nem tudták ki ő és honnan származik. Nem is akarta, hogy ez kitudódjon, viszont a naiv, és lelkes Greko akaratlanul is elárulhatja őt.

– Meg kell állnunk, tankolni – magyarázta, miközben a terve már kialakulóban volt a fejében. – Itt szobát is lehet kivenni. Talán lehet, itt kéne maradnod egy darabig. – Greko figyelmesen hallgatta a szavait és bólogatott. – Helyes! – fújta megkönnyebbülten Sil.

Bekanyarodtak a Menedékház benzinkútjához, ahol éppen Deannek fizetett az egyik távozó vendég.

Ahogy a kocsi megállt, Nicole és Murilo azonnal kiszálltak. A nő kinyújtóztatta izmait, Barros pedig automatikusan nézett be az első ülésre, hogy az alkalmi utasuk velük van-e még. Vágott egy fintort, amivel nemtetszését fejezte ki, s mellé egy szigorú pillantást is küldött Sil felé, majd átkarolta a nő derekát és megindultak a Menedékház irányába.

– Foglalunk szobát – szólt hátra a válla felett.

– Kettőt! – kiabált utána Sil, amit Barros egy intéssel vett tudomásul.

Greko még mindig a kocsiban ült, markolta a borítékját és a Talantól kapott vizespalackot.

Sil miután fizetett és leparkolt, fejével intett Grekonak.

– Gyere! – betessékelte a hátsó csomagtérbe, ahol a saját holmija közül előkotort bakancsot, pulóvert, és sorra adogatta a fiatal férfinek. – Vedd fel őket!

– Van ruhám – mondta csendesen Greko.

– Vedd fel őket! – utasította kicsit erélyesebben Sil a földijét. – Nagy valószínűséggel, nem a mai napon tudlak hazavinni. Szóval, ahogy mondtam, itt kéne maradnod egy darabig. Be kell illeszkedned! – magyarázta Wasil, amire Greko hevesen bólogatott. – Ügyes! Klassz! Úgy látom, hamar alkalmazkodsz és gyorsan tanulsz – dicsérte mosolyogva új ismerősét Sarkis.

Amikor kiszálltak a kocsiból, Greko egészen másképp festett, mint pár órával ezelőtt az út mellett poroszkálva. Már nem nézték meg bizalmatlan kíváncsisággal, s a pult mögül Erica is egészen más gondolatokkal a fejében mosolygott a két érkezőre.

– A két társam, Barros és Correia az előbb foglaltak szobát nekem is. Wasil Sarkis. – hadarta Sil, mire azonnal meg is kapta a fiatal nőtől a kulcsot, amit egy biccentéssel köszönt meg. Greko pedig kitartóan és engedelmesen követte Sarkist a szobájukba.

– Várj meg itt! Rendben? – utasította az új helyzethez egyre magabiztosabban alkalmazkodó Grekot, aki tudomásul véve, bólintott.

Sil visszament a recepcióhoz.

– A tulajjal szeretnék beszélni – mondta határozottan Jaliyahnak, aki időközben felváltotta Ericát a pultnál.

– Valami problémája van a szobával? – lepődött meg Jali.

– Nem, dehogy. Csak lenne egy személyes kérésem.

– Értem – bólintott a fiatal őrző, majd hátravezette a vendéget Braydon irodájához.

A medve alakváltó fürkészve méregette az idegent, miközben megvárták, hogy négyszemközt maradjanak.

– Mit óhajt? – Braydon kezével intett a szemközti szék felé hellyel kínálva a vendéget.

Wasil a torkát köszörülgette, hirtelen fogalma nem volt, hogyan is kezdjen bele.

– Velem van egy barátom. Fizetem a szobáját, a fogyasztását is – Sil nagy levegőt vett. – Itt maradhatna egy darabig? Figyelnének rá?

Braydon lepetten emelte meg a szemöldökét.

– Maga szerint, mi ez a hely?

– Menedékház – vágta rá Sil határozottan. – Dunkin Menedékház. Ez van kiírva.

A tapasztalt medve alakváltó alaposan végigmérte a középkorú férfit.

– Ki maga? Nem emlékszem, hogy járt volna már erre. És ki a barátja?

– Valóban, itt még nem szálltunk meg, de jártunk már Clear Creek-en.

– Ki maga? – tette fel nyomatékosabban a kérdést Braydon, minden egyes szót kihangsúlyozva, tenyerét az asztal lapjára támasztva élő fenyegetésként tornyosult Sil felé.

– Wasil Sarkis – hadarta a férfi.

– Bővebben?! – dörögte az alakváltó.

Sarkis nem igazán ijedt meg senkitől. A kapun túl gladiátorként küzdött nap, mint nap az arénában az életéért. Ott ölni kellett, ha életben akart maradni. Bár alkalmazkodott ehhez a civilizációhoz, de képes volt bármikor hasznosítani harci tudását, erejét.

– Nem hinném, hogy én húznám a rövidebbet, ha összeakaszkodna velem, kedves uram – mondta nyájasan a szerencsevadász kalandor. – Még ha testi adottságaiból úgy is tünne.

Braydon arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy az asztal lapjára engedte hosszú félelmetes karmait.

– Akkor mérlegeljen magában fiatalember, hogy ellenfele tudna lenni egy kifejlett és igen dühös codyak medvének?!

Sil másodpercekig meredt a kiengedett karmokra, millió gondolat tódult a fejébe és attól is több kérdés. Nem tegnap került ebbe a világba, sok misztikus dolgot megtapasztalt, de hasonlóval még nem sikerült találkoznia. Bizalmatlannak kellett volna lennie, mégis egészen mást érzett. Az volt az első gondolata, hogy talán szövetségesre talált ebben a világban.

– Akiről szó van, nem e világi – kezdte. – Mint ahogyan én sem.

– Értem – bólintott Braydon, lassan visszaengedte a testét a székbe. – Esetleg várható támadás a barátja vagy maga miatt?

Sil megrázta a fejét.

– Ahonnan én jöttem, ide csak büntetésből löknek át néha valakit.

– Szóval többen is vannak?

– Meglehet – Wasil bizonytalanul rántott a vállán. – Nem igazán tudunk egymásról, ez is véletlen, hogy vele találkoztam.

– Honnan lökdösik át magukat? – igyekezett többet megtudni Braydon. Ez olyan dolog volt, amiről még ő sem hallott.

– A kapun.

– Ezen a kapun, csak úgy jönnek-mennek? – ráncolta bizalmatlanul a homlokát az alakváltó.

– Nem egészen – rázta a fejét Sil. – Hogy valaki átlépjen, ahhoz mentális segítőre van szükség, különben aki átmegy rajta, bele is halhat.

– Vagyis maga meg a barátja haza akarnak menni.

– Persze. De egyelőre nem tudunk, de azon vagyunk. Intézem! Komolyan! – fogadkozott Sarkis. – De ő nemrég lehet itt, kissé tapasztalatlan. Bolondnak is nézték, az idegosztályról van nála egy zárójelentés.

– Remek! – fújta Braydon.

– De nem őrült! Remekül alkalmazkodik és gyorsan tanul! Ezért kezeskedem! Fogja be nyugodtan, adjon neki munkát! Megbeszélem vele, és készségesen ledolgozza a kosztot meg a szállást a továbbiakban – hadarta Sil.

Braydon elgondolkodva pakolgatta a képzeletbeli mérlegbe az érveit és az ellenérveit, hogy eleget tegyen-e az idegen kérésének.

– Legyen – döntött végül, s egy hangos sóhajjal lendületesen állt fel az asztaltól. – Magától viszont kérek elérhetőséget. Szóljon a barátjának, mert akkor van mit megbeszélnünk.

Wasil lelkesen pattant fel a székből és hálálkodva nyújtotta a kezét a medve alakváltó felé.

– Nagyon köszönöm! Nem fog csalódni benne!

Braydon azonnal magához hívatta Deant és Jalit. Mire Sil, Grekoval az oldalán kopogtatott újra az iroda ajtaján, már hárman vártak rájuk. Kérdő tekintettel nézett Braydonra, aki bemutatta nekik a két őrzőt.

– Dean, ő pedig Jaliyah – mondta az alakváltó. – Őrzők.

– Kik?

– A különböző létformák közötti rendfenntartók.

– Ő pedig Greko. Idefelé jövet vettem fel. Erre tartott – mondta el röviden megismerkedésük történetét a szerencsevadász.

Wasil eztán beszélni kezdett a kapuról, és az azon túli világról. Azt is elmondta új szövetségeseinek, hogy azért jött két társával, mert jeleket fogtak, hogy a kapu nyitva volt egy darabig. Működött!

– Akkor átjöhetett valaki? – kérdezte aggodalmasan Braydon.

– Semmi fenyegető – rázta a fejét Wasil. – Az is lehet, hogy akit át akartak rajta lökni odaveszett a kapuban.

– Hol ez a kapu? – szólt közbe Dean.

– Adok koordinátákat – bólintott együttműködően Wasil.

– Rendben – dünnyögte Dean. – Eggyel több, amin rajta kell tartani a szemünket.

– Én csinálok helyet Grekonak a személyzeti szárnyban, és szerzek neki váltás ruhát is – állt fel hangos sóhajjal Jali, s baráti mosolyt küldött a Menedékház új lakója felé. – Gyere, megmutatom, hol fogsz lakni.

Greko először Wasil felé vetett egy tanácstalan pillantást, aztán Sarkis biztató bólintására megindult a fiatal őrző után.

Az emeletre tartva elhaladtak Murilo és Nicole mellett, akik már Sil keresésére indultak, mert sokallották a távollétét. Nicole megismerte társuk ruháit az idegenen, s a homlokát ráncolva nézett Greko után, majd megszorította Barros karját.

– Láttad?

– Mit? Nem figyeltem.

– Sil cuccai vannak rajta! – suttogta a nő. – Hol a francba van, Sil?

– Talán a kocsinál – rántott a vállán Murilo. – Vagy az is lehet, hogy pont most telefonál a dögös barátnőjével! – a férfi vigyorogva vonogatta a szemöldökét, majd megpaskolta a nő kézfejét, ahogy az belekarolt. – Nyugi! Rossz pénz, nem vész el! Megtaláljuk!

Fázott és kimerült volt. A drótok, amikkel összekötözték minduntalan felszaggatták a bőrét, nem hagyták gyógyulni a régi sebeket és bőven okoztak újakat. Minden porcikája remegett. A sártól és a vértől csomókban tapadt össze a szőre. Ha messziről észre is vette volna valaki, csupán egy oszlásnak induló dögnek nézett ki. De a híd alatt semmi esélye nem volt, hogy bárki is rátaláljon. Néha érezte a vér ízét, ami a pofáján körbetekert drót okozta sebekből szivárgott a szájába. Pár napja az életéért vergődve igyekezett valamivel fentebb tornázni magát, mert az esőzéstől megduzzadt a patak, és majdnem ellepte. Nem sok választotta el a fulladástól. Sebei zömét akkor szerezte, amikor áthozták, és jó pár órán keresztül makacs dühvel dobálta magát, hogy szabaduljon a béklyóktól. A többit, pedig, amikor az életéért küzdött. Kilátástalan helyzete ellenére mégsem gondolt a halálra.

Sőt!

Élni akart!

Szabadulni, és bosszút állni!

Ez a makacs düh és akarat tartotta őt életben és valami csoda! Mert annak tartotta, hogy még egyetlen egy vadállat sem látogatta meg, prédának nézve őt. Nem is értette, hogyan is nem érezték meg eddig a vért, és a bűzét.

Már nem törődött a sebei fájdalmával, sem az éhségével. Megszállott módjára sokszor mozdulatlanságba dermedve meredt a semmibe, izmai hol a kimerültségtől, hol a gyilkos bosszútól remegtek.