ÖRÖKÖLT GÉNEK - 6

Bridget a kezét lendítve kínálta hellyel a testőrt, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát kettesben az alfanősténnyel.

– Nem vagyok már first lady – mondta visszafogott mosollyal a nő.

– Attól még az uralkodó klán vezető családjához tartozik, asszonyom – bólintott Marcus, amiben benne volt a „Szolgálatára!” gesztus.

– Azért szeretnék veled beszélni, mert pár dolog megváltozott, amióta megbeszéltük, hogy elkíséred Juant a kapun túlra – Bridget egyenes háttal, feszített testtartásban ült. A vérében volt az elegancia, az etikett.

– Igen, tudom. Lawrence helyét átvette a visszatért örökös.

Az alfanőstény arcán megfeszítette az izmokat a sok-sok gond, ami az elmúlt napokban ránehezedett.

– Lawrence gyakorlatilag döntésképtelen – mondta ki Bridget a nyers valóságot.

Pár másodpercig közéjük ült a csend, az anya eközben rendezte gondolatait.

– Eddig nem igazán foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert ilyenekben a férjem döntött, ő látta át és ő tudta, hogyan működnek. Ilyen például az Akadémiára való jelentkezés, beíratás is. Hamarosan meg kell érkeznie Juannak is, érte küldtem. – Akaratlanul pillantott az ajtó felé, majd a faliórára. – Tudni akarom először is, hogy ez utasítás, vagy szabad akarat? Valakit oda küldenek, vagy saját döntéséből jelentkeznek a hallgatók? Azt is tudni akarom, hogy mi van olyankor, ha a felvétellel mégsem él az, akit felvettek? – Bridget-ből ömlöttek a kérdések.

Veronica és Juan egy félreeső asztalnál fogyasztották ebédjüket a Menedékház kantinjában. Apjuk állapotának stabilizálása még folyamatban volt. Hazaszállítását alapos körültekintéssel intézték, hiszen Wyoming-i otthonukat is alkalmassá kellett tenni a magatehetetlen farkas ellátására.

A fiatal alfa farkas nőstényről ordított a dühös dac. Ellentétben Juannal, aki hideg nyugalommal fogyasztotta az ételt, kimértek voltak a mozdulatai. Nem kapkodott, pedig sűrűn pislogott a mesteri faragással díszített falióra felé. Bőven kavarogtak a gondolatok a fejében, de ennek a legapróbb jele nem látszott a farkas alakváltón.

Nyílt az ajtó, s kényelmes léptekkel sétált át a helyiségen Falgaut, egyenesen az emeletre tartott. Veronica követte a tekintetével a megözvegyült őrzőt, mire bátyja apró torokköszörülgetéssel irányította vissza kettejükre a lány figyelmét.

– Mi van? – horkant fel Veronica, összehúzva a szemöldökét.

– Semmi – dünnyögte Juan, lassú mozdulattal húzta vállai közé a nyakát. – Ordít rólad, hogy odavagy érte.

– És? Mi közöd hozzá? – rántott sértetten a vállán a lány. – Mit zavar az téged?

– Amíg nem viselkedsz közönséges szajhaként, nem zavar – motyogta a fiatal farkas. Befejezte az ebédet, kicsit távolabb tolta a tányérját, hogy kényelmesen támaszkodhasson alkarjára. Jóságosan mosolygott testvére arcába.

– Te egy értékes nő vagy, Nica! Viselkedj is úgy! Ne alacsonyítsd le magad – okította testvérét Juan.

– Nekem, ő az etalon, bátyuskám! – vágta rá Veronica.

– Nem kérdőjelezem meg az ízlésedet, de szerintem, ha az esete lennél, nem nézne alapjáraton levegőnek téged, hugi. Ezen, azért elgondolkodnék a helyedben – magyarázta az idősebb testvér. Egy hangos mély levegővétellel emelkedett fel az asztaltól a hím farkas, de egy bölcs tanács erejéig, még odahajolt húgához.

– Ne add fel magad másért!

– Te ezt nem érted!

– Senkiért! – Juan hanyag eleganciával a mozdulatában indult az anyjával megbeszélt találkozóra.

Marcus csak azokról tudott beszélni, amikről neki is meséltek a szülei még gyerek és kamaszkorában, mivel ő maga már nem oda született.

– Apám azt mondta, ott sokkal keményebb a világ. Sokszor morgott, hogy eljöttünk onnan, mert így nem válik majd igazi harcos belőlem.

– Harcos? – Bridget érdeklődve vonta fel a szemöldökét.

– Amit itt ketrecharcnak neveznek, és bizonyos szabályok között vívnak, az ott szabályok nélkül maga az élet. Megharcolsz nap, mint nap az életedért, vagy meghalsz. Vagy uralkodsz, vagy szolgálsz. Ha a nomád életet választod, akkor is szükséged van a túléléshez, hogy tudj harcolni, küzdeni, megszerezni és megvédeni azt, ami a megélhetéshez kell. Ott a hatalom és az erőszak az úr. Az erő dominál.

Bridget elszörnyedve hallgatta a testőr elbeszélését a kapun túli világról.

– A szüleid miért jöttek mégis át, ha apád így vélekedett? – puhatolózott az alfanőstény.

Marcus rövid gondolkodás után vállat vont.

– Lázadónak számítottak. Legalábbis anyám. Ott is vannak befolyásos klánok, vezetők. Azok veszélyesnek látták anyám gondolkodását és kezdeményezéseit a társadalmukra.

– Mit csinált édesanyád?

– Gondolkodott. Kutatott.

– Kutatott?

– Igen – bólintott Marcus, majd újabb megdöbbentő dolgokat tárt fel az aggódó anya előtt. – Az Akadémia olyan ott, mintha itt összekevernék a gladiátorképzőt a katonai főiskolával. Akiket más kapun keresztül fogadtak, azokat is szelektálták. Mindenkit. Anyám ilyen helyen dolgozott és látta, hogy mit művelnek. Mindenkinek egy egyetemes jelzéssel érkezett a felvételi kérelme. Volt, aki tulajdonképpen büntetésből került át a kapun.

– Büntetésből? – ráncolta a homlokát a nő. – Az Akadémia az tanít, nem?

Marcus a fejét ingatta.

– Mondtam. Szelektáltak. Valakiket pont azért küldtek át, hogy a sorsára bízzák, vagy száműzzék, mint például itt néhány szigeten. Mindig jelezve volt, hogy kit hová szántak – magyarázta a testőr.

– Juan? Róla mit tudsz? Hogy került az Akadémiára a jelentkezése?

Marcus arcvonásai megfeszültek, láthatóan gondolkodott, hogy elmondja-e vagy sem, amit tudott.

– Juannak alá kellett írnia – mondta a testőr a torkát köszörülgetve.

– Talán nem tudta mit vállal – motyogta Bridget, mert nem volt hajlandó elhinni a fiáról, hogy egy eleve önpusztító kiképzést önként bevállalna. – Ilyenbe csak elkeseredetten, öngyilkos szándékkal veti bele magát valaki. Ez nem Juanra vall! Ő nem ilyen! – Az anya hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Az aláírás hitelességét ellenőrzik. Ezzel mossák tisztára a kezüket. Ezt tudják felmutatni, hogy a dolog önkéntes.

– És ha visszalép valaki? Hiszen bármi történhet.

– Egyet fogadnak el. Ha az illető meghalt.

– Tessék? – Bridget szemei döbbenten kerekedtek el.

– Aki bármilyen más indokkal nem tesz eleget az átlépésnek a kijelölt időben, az számkivetetté válik, hitszegőnek bélyegzik. Elveszti a becsületét.

Bridget-nek nem volt ideje feldolgozni a hallottakat. Rövid kopogás után, Juan lépett be az ajtón.

– Ezt, meg kell magyaráznod, fiam! – esett neki azonnal az anya, dühös aggodalommal. Felpattant a kanapéról, s indulatosan szelte át a szobát, pár lépéssel fia előtt volt.

Juan kifejezéstelen arccal nézett anyjára, de nem válaszolt azonnal.

– Tudtad te mire jelentkeztél? – szegezte neki a kérdést Bridget, amire Juan egy néma bólintással válaszolt. A fiatal farkas elnézett anyja mellett, nem bírta állni a fájdalmasan nekiszegeződött tekintetét.

– Miért tetted? – szakadt fel a nőből.

– Kathy meghalt – válaszolta kurtán az alakváltó.

Bridget légzése kihagyott egy ütemet.

Egy lányért! A szerelméért! – hasított belé a felismerés, s eszébe jutott, amikor az ő szerelme bezzeg annakidején nem őt választotta. Mikor Maximus a kötelességtudat mögé bújva magára hagyta őt. Szeme fátyolos lett, s percekig kavargó gondolatokkal csak nézte a fiát, aki ugyanennek a férfinek a vére volt, mégis merőben másképp viselkedett.

– Istenem, fiam! – lehelte Bridget, s próbálta rendezni megakadt légzését.

– De, ha ez megnyugtat, már nem igazán akarom – motyogta Juan, a talpán billegve.

– Nem? – Bridget hangjában keveredett a megkönnyebbülés és a meglepettség. – Örülök, hogy meggondoltad, bármi is legyen az oka – hadarta.

– Vállalod a következményeit is? – vetette közbe óvatosan Marcus, lassan felegyenesedett a kanapéról. – Üldözött leszel.

– Üldözött? Ezt az előbb nem mondtad! – ráncolta a homlokát az anya.

– Nem volt rá alkalmam, mert közben megjött Juan.

– És ez mit jelent?

– Ha nem megy magától, akkor átjönnek érte.

Feszült, döbbent csend ült a szobára.

– Semmi gond – hadarta Juan, rántott a vállán. – Átmegyek Marcussal, letöltöm az időt és jövök vissza.

– Honnan jött egyáltalán képbe neked ez az Akadémia? – Bridgetnek szörnyű balsejtelme támadt, ahogy magában már pakolgatta össze az információk puzzle-darabkáit.

– Apa ajánlotta, hogy ott kiengedhetem a dühömet, a fájdalmamat.

– Apád? – az alfanőstény ebben a pillanatban akár képes lett volna átharapni Lawrence torkát, annak ellenére, hogy a hím már így is kiszolgáltatott állapotban vegetált. – Honnan tudod, hogy nem akarta a halálodat? – csúszott ki a nő száján, s azonnal meg is bánta, látva Juan szemében a megdöbbenést.

– Miért akart volna ilyet, a saját apám? – Juan zavart, hitetlenkedő mosollyal kapkodta a tekintetét anyja és a testőr között.

Miközben Bridget nézte fia arcvonásait, s elmerült Juan indigókék szemei sötétjébe, millió emlék szaladt át rajta.

Döntött.

– Kérlek, hagyj magunkra, Marcus!

A testőr egy határozott fejbólintással tudomásul véve munkaadója kérését, eleget tett a felszólításnak.

Anya és fia, egyedül maradt a szobában.

Bridget lassú sétálgatásba kezdett, miközben magában rendezte a gondolatait a fejében azt, hogyan tálalja az igazságot a fiának.

– Mindenkinél jobban szerettem őt – kezdte a nő, torkát szorították az emlékekkel feltörő érzések. – Azt hittem, ez kölcsönös. Közös jövőt terveztünk. Ő a kötelességet és az adott szót választotta. A vére vagy, mégis annyira más! Te a kiválasztott nőért bármire képes vagy, ő közel sem volt ilyen. Kimondhatatlanul büszke vagyok rád, fiam!

Juan zavart pislogással hallgatta az anyját. Valahogy nem tudta az információt összeegyeztetni azzal, amit ő megélt.

– Apa soha nem hagyott el téged – motyogta a fiatal farkas, értetlenül ráncolva a homlokát.

– Az apád, mindkettőnket itt hagyott, Juan – mondta elcsukló, szomorú hangon Bridget.

Juanban robbant a felismerés, arcizmai megfeszültek.

– Nem Lawrence McElhanely az apám! Igaz?

A nő szavak nélkül válaszolt, ahogy a fejét lassan nemlegesen ingatta.

Juan kék íriszében fekete sötétség kúszott a visszafogott dühtől.

– Nem is vagyok McElhanely? – kérdezte óvatosan a fiatal farkas.

– De, az vagy! Nagyon is! Nagyapád is tudta ki a vérszerinti apád! Mit gondolsz miért mesélt mindig arról neked, hogy nagyvezér lesz belőled? – hadarta Bridget elérzékenyülve, remegő hangon. – A véréből vagy! Attól a fiától, akit nem ismerhetett el.

Juanban összecsaptak az érzések. Dühös volt. Mindenkire, aki eddig hazudságban tartotta őt. A nagyapjára, az anyjára, Lawrence-re, aki visszafogott nyájassággal tört az életére; a vérszerinti apjára, aki miatt annyiszor látta a megmagyarázhatatlan fájdalmat anyja szemében, és aki már akkor cserbenhagyta őket, mikor ő még meg sem született.

Forrt benne a düh.

– A nevét akarom! – dörögte. – Ki a vérszerinti apám?!

– Juan…

– A nevét akarom! – ismételte meg a fiatal alakváltó parancsolóan, minden egyes szót külön kihangsúlyozva.

Bridget pár másodpercig hezitált, aztán úgy döntött, ha már belekezdett, nem hagyja féligazságban a fiát. Nem akart ugyanabba a hibába esni, mint sok-sok évvel ezelőtt apósa a halálos ágyán.

– Maximus McGinty – mondta ki a nevet.

– McGinty?! – szakadt fel Juanból. – Az a… – Képek peregtek előtte, ahogy együtt vitték le a zavarodott eszméletlen őrzőt a pincébe, s ahogy kutató pillantásokkal méregette őt a vadőr.

Indulatosan, nagy vehemenciával lendült, valósággal feltépte az ajtót, ahogy kiviharzott a szobából.

– Juan! – kiáltott utána az anyja, de hiába. – Most hová mégy? – Kérdését azonnal követte a balsejtelem.

Istenem, csak nem? – Bridget gyomra összeugrott a gondolatra, hogy esetleg Lawrence-hez vagy Ginty-hez a kórházba. Gyorsan kapkodta össze a táskáját, és a kulcsokat, ahogy sietett a fia után.

Talan és Jali együtt segítették át Max-et a tolókocsiba. Őt már hazaengedték.

– Útálom magamat! – morogta az alakváltó. – Gyűlölöm ezt az egész helyzetet!

– Amilyen makacs vagy, hamarosan nem nyolcvan százalékban leszel a régi, hanem száztíz százalékosan! – A félvér biztatóan lapogatta meg az egykori testőr hátát.

Minden a pillanat tört része alatt történt.

Talan éppen lehajolt a táskáért, amiben Maximus cuccai voltak, amikor kivágódott a kórterem ajtaja. Jalinak ideje nem volt reagálni, csak elkerekedett szemekkel kapott apja teste után, ami Juan jobbhorgától kifordult a tolószékből.

– Te állat! – ordította Jali.

Talan tökéletes reflexszel engedte a táskát és kapta el a félig magatehetetlen alakváltót, mielőtt padlót nem ért.

Juan pedig amilyen hirtelen jött, úgy távozott, miután egy gyilkosan dühös pillantással végigmérte vérszerinti apját.

Ginty értetlen zavartsággal pislogva nézett a félig leszakadt, himbálódzó ajtón távozó fiatal farkas alakváltó után.

Jaliban robbant a dühe. A támadó után iramodott, s ahogy beérte, olyat taszított a nyújtott léptekkel masírozó hímen, hogy Juan megpördülve a saját tengelye körül háttal a folyosó falának csapódott.

– Te rohadék! – üvöltötte a fiatal nő, s újra megdöbbentő erővel lökött egyet a biztos pont után kapadozó alakváltón, aki bizonytalan léptekkel próbálta megtartani egyensúlyát. – Milyen szarrágó vagy te, hogy képes vagy megütni olyat, aki még védekezni sem tud!

Juan zavart pislogással hallgatta Jali indulatos szavait, s a dühön keresztül eljutott a tudatáig, mit is tett. Úgy érezte lángol a szégyentől az arca, hallotta a saját szívverését.

Jali pedig nem nézte hol vannak, ráengedte büntető dühét a farkasra. Olyan öklössel küldte meg Juant, hogy újabb száznyolcvan fokos fordulatot tett, ami után igyekezett talpon maradni. Észre sem vették, amikor elviharzott mellettük Bridget.

A nő szíve a torkában dobogott, s csak remélte, hogy nem tett olyat a fia, ami tragédiába végződött. Aggódva zuhant be a kórterem ajtaján.

Talan addigra már visszasegítette Gintyt a tolószékbe, aki mérges zavartsággal ráncolta a homlokát, ahogy megpillantotta a nőt a félvér mögött.

– Mi a fenét mondtál neki, Bridget? – szakadt fel a farkasból.

Bridget hátát a falnak vetve próbálta rendezni a légzését. Megkönnyebbült, hogy nem történt tragédia.

– Csak az igazat – zihálta a nő.

– Az igazat? – húzta össze a szemöldökét Max.

Talanban abban a percben robbant a felismerés. Megerősítést nyert az, amit eddig csak sejtett.

– Megmondtam neki, ki a vérszerinti apja – vallotta be remegő hangon, a könnyeivel küzdve Bridget, s bátortalanul tett egy lépést a férfi felé.

Gintynek mellkasában akadt a levegő, szólásra nyílt ugyan a szája, de egy hang nem jött ki rajta.

Talan a torkát köszörülgetve felegyenesedett.

– Akkor most magatokra hagylak titeket, hogy megbeszéljétek – dünnyögte a félvér, megveregette Maximus vállát, és kikerülve a nőt megindult ki a szobából. – Addig szétszedem a gyerekeket – jegyezte meg, kezét sután lendítve a folyosó irányába. – Mielőtt a lányod kinyírná a fiadat.

Jali keze egy újabb ütésre lendült, de a félvér elkapta a csuklóját.

– Hagyd őt – mondta határozottan Talan, s közben érezte, hogy a felindult lány még tett próbálkozást, hogy kiszabadítsa a kezét.

– Nem láttad, mit csinált? – csattant fel Jaliyah, indulatosan kapkodva a levegőt.

Juan csak egy futó pillantásra méltatta a bőrén vöröslő vércsíkot, miután elhúzta felreped ajkán a kézfejét. Némán nézett hol Jalira, hol Talanra, miközben kavargott benne a düh és a szégyen. Egy felületes mozdulattal beletörölte szája szélét alkarjába, aztán újra lendületes léptekkel indult meg a kijárat felé.

Jali kirántotta a bilincsként ráfonódó szorításból a kezét, tekintetét indulatosan szegezte a félvérnek.

– Miért hagyod csak úgy elmenni? – fújta a lány, majd indult volna vissza apja kórtermébe, de Talan utána kapott, s gyengéden, de határozottan húzta vissza.

– Apádnak, most látogatója van – közölte csendesen.

– Kicsoda? – ráncolta a homlokát Jali.

– Gyere – intett a fejével a férfi, de biztos, ami biztos alapon nem engedte el a fiatal őrzőt. Átkarolta a derekát, és a kórházi büfé felé indult vele.

– Meghívlak egy kávéra.

– Nem kell kávé! – vágta rá dacosan a lány.

– Tea?

– Azt sem kérek!

– Akkor valamire – biccentett Talan, s úgy terelte maga mellett Jalit, akár egy apa a durcás kislányát.

Cody még behajtott pár felsőt, aztán megtömködte a táskát és még a tetejére tette laptopját, majd behúzta a zipzárt. Szobája ajtaja ugyan tárva nyitva volt, de apja ezért megkopogtatta az ajtófélfát mielőtt átlépte a küszöböt. Braydon meglibegtette a kocsikulcsot.

– Vidd a Defendert – mondta, azzal már dobta is fiának, Cody pedig rutinos mozdulattal kapta el.

– Ez most komoly? – hitetlen félmosoly jelent meg a fiatal medve arcán. – Ez nem a szomszéd város, apa. Mi van, ha neked is szükséged lenne rá?

– Majd megoldom. És pont azért vidd, mert nem a szomszéd városba mégy.

– Köszi – billegtette a fejét Cody.

A tapasztalt tekintélyes medve büszkén veregette meg fia vállát.

– Az első önálló utad és munkád. Mondhatni kirepülsz, és új tapasztalatokat szerezve felnőtt válik belőled.

– Apa! – köszörülte a torkát Cody. – Nem nagy ügy! A bácsikámhoz megyek, mondhatni cseberből-vederbe.

– Hát majd megtapasztalod, hogy nagyon nem – bólogatott az apa. – Idaho, Nez Perce azért sokkal másabb, mint Clear Creek. Többféle alakváltó és még több vadász.

– Igyekszem majd vigyázni a bundámra! – biccentett az ifjú titán.

– Mennyire emlékszel még Will bácsikádra?

Cody arcára halvány, szomorú mosolyt rajzoltak az emlékek.

– Hát, már nem nagyon – vallotta be. – Inkább csak érzések. Jó volt ott nyaralni, amikor egyszer megengedted, hogy náluk maradjak egy darabig.

Az emlék sajnos nagyon keserédes volt.

William Dunkin akkor vesztette el feleségét Grace-t, születendő gyermekükkel együtt, s egyedül maradt az akkor tizenkét éves fiával. A tragédia hozta össze sok év után a két testvért. Braydon akkor már nagyon régen nem látta a fivérét, eléggé messze sodorta őket egymástól az élet. A temetésre ment a családjával a Nez Perce-i menedékházba. A két fiú nagyon jól megértette egymást, így nem is kellett sokat könyörögniük a gyerekeknek, hogy még pár hétig Cody ott maradhasson a szertartás után. Braydon örült, hogy legalább ezzel a gesztussal, ha keveset is, de valamit tudott tenni testvéréért, csak hogy elterelje, elvonja a figyelmét a tragédiáról. Azóta, a sors sajnos megismételte önmagát. Pár évvel később ugyanis egy menekülőben lévő nőstény alakváltó medve kért szállást a Menedékházban, az akkor hét éves kislányával. A szállásért a munkájával fizetett az asszony. Williamnek először csak megesett a szíve anya és lányán, aztán megszerette őket. Az eltelt évek folyamán olyannyira közel kerültek egymáshoz, hogy társává tette Stella-t. A tragédia sajnos megismétlődött, amikor William és Stella közös gyereket vállaltak. Az anya meghalt, de a kislány életben maradt. Cody emlékeiben halványan élt a fehér és hamuszürke hajú lány, aki senkihez nem beszélt, az állandóan erőszakosan üvöltő kisbaba, és a kamasz Nathan, aki engedetlen daccal reagált mindenre.

– Gondolom, azóta ők is felnőttek – biccentett Cody. Gondosan összerendezte a táskákat, miközben azon gondolkodott, hogyan hozakodjon elő azzal, hogy szeretne elbúcsúzni Fyra-tól.

– Elmennék – morogta az orra alatt Cody, s fel-felpislogott apjára.

– Persze – bólintott Braydon. – Ez természetes, búcsúzzatok csak el – mondta megértően az apa, s vállon legyintette fiát.

Fyra apja ugyanilyen megértően és barátian fogadta a medve alakváltót.

– Fenn van a szobájába, menj fel nyugodtan – lendítette az emelet felé a kezét a klán vezér.

Az alfanőstény durcás tekintettel fogadta a fiatal férfit. Haragudott az egész világra.

– Aki marad, annak sokkal jobban fáj – morogta, s odébb fészkelődött az ágyon, hogy helyet adjon maga mellett Codynak. – Még poshadhatok itt nélküled vagy négy napot.

– Ugyan, elszalad az a négy nap és te is indulsz a városba – próbálta vigasztalni a medve Fyrát, aztán rájött, hogy nem éppen jól kezdett bele.

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – fújta a lány. – Utána még távolabb leszünk.

– Nem úgy gondoltam – rántott a vállán Cody. – Szóval, persze, hogy most nehéz, de majd közben kialakul minden. Tudunk beszélni, chat meg video hívás – sorolta a lehetőségeket a fiatal férfi. – Miest odaérek, keressük egymást.

– Az rengeteg idő!

– Pár óra.

– Rengeteg idő! – ismételte meg a lány nagyobb nyomatékkal a hangjába. – Meg fogok őrülni! Eddig akkor láttalak, amikor csak akartalak – morogta durcásan Fyra, s hagyta testét nekizuhanni a medvének. Cody átkarolta és magához szorította. A hirtelenszőke farkas lány valósággal eltűnt a medve, izmos karjaiban.

– Úgy elszöknék most veled! – nyöszörögte Fyra, s még jobban belefészkelte magát Cody ölelésébe. Aztán egy hirtelen mozdulattal szembe fordult vele az ölébe csúszva, lábával átkarolta a hím derekát, ujjait a tarkójára fonva, hozzásimult.

– Szeretlek, Cody! – suttogta, s hihetetlen erővel szorította magához a férfit.

Cody megrészegült a lány illatától, arcát a vállába furta.

– Én is, Fyra – vallotta be. Keze simogatva kalandozott a nőstényfarkas hátán. – Az élet most próbára tesz minket, így hozta a sors. De majd megoldjuk!

– Naná, hogy megoldjuk! – vágta rá makacs elhatározással Fyra.

Fogalmuk nem volt, de nem is nagyon érdekelte őket meddig ölelték így egymást.

Mikor rövid kopogás után rájuk nyitott Edmond, s összeborulva talált rájuk, csak a torkát köszörülgette, de semmi rosszalló megjegyzést nem tett. Az apa torkát szorították az érzések. Abban a pillanatban megvilágosodott benne, hogy Emmának nagyon is igaza volt. Itt a távolság is kevés lesz, hogy szétválassza őket. Ez nem kamasz-szerelem. Lánya és a medve alakváltó érzései, már jóval túlmutattak azon.

– Bocsánat – morogta szabadkozva a klán vezér. – Falgaut hívott a válaszod miatt.

Fyra épp csak odébb húzódott Codytól.

– Igen. Mond neki, hogy igen.

– Mondhatsz nemet.

Fyra megrázta a fejét.

– Megyek – erősítette meg határozottabban. – Mondtam, hogy élek a lehetőséggel, nem?

– Rendben – bólintott Edmond és visszalépett a szobából, tapintatosan becsukva maga után az ajtót.

– Azonnal írj, vagy hívj, ha megérkeztél – hadarta a lány, buzgón törölgetve a szemét, amivel elkente a sminkjét. – De hívhatsz közben is!

– Naná! Nem a világ végére megyek, és nem az idők végezetéig – mondta keserűen szomorú mosollyal Cody.

– Pedig nekem, úgy tűnik – dacolt a lány, s visszakapaszkodott a fiatal alakváltó nyakába.

Fyra az autóig kísérte Codyt, s most az sem zavarta, hogy mindkettejük családja körbevette őket, amikor hosszú búcsúcsókra húzta magához a lehúzott ablakon át a számára szeretett személyt.

Braydon engedékenyen hallgatott, tapintatosan hajtotta le a fejét. Edben vegyes érzelmek kavarogtak, míg Emma tekintete a két családfő között ingázott az „Én megmondtam!” kifejezéssel.

Dean türelmesen kivárta a búcsúcsók végét, s csak aztán lépett barátjához.

– Vigyázz magadra! Majd hívjuk egymást – kacsintott a fiatal őrző.

– Jali?

– Biztos sajnálni fogja, hogy nem tudott elbúcsúzni. Az apjáért ment a kórházba.

– Gintyt hazaengedték?

Dean bólintott.

– Az klassz! – Cody kezet nyújtott barátjának. – Akkor üdvözöld a nevemben!

– Rendben!

Cody nem akarta hosszúra húzni a búcsúzkodás perceit. Nehéz volt ez neki így is. Szomorú mosollyal intett vissza majd indította a kocsit. Sokáig nézte a neki integető Fyrát a visszapillantóból, s fájdalmasan szorult a mellkasa. Féltékeny aggodalmát csak fokozta, amikor elhaladt az út mellett magányosan baktató ifjú McElhanely mellett.

És ez még mindig itt van! – dühöngött magában. Felgyorsult a szívverése a tudatra, hogy neki el kellett mennie, magára hagyva a nőt, aki a legfontosabb volt a számára, kitéve egy öntelt hólyag nyájas flörtölgetésének.

– A rohadt életbe! – engedte ki dacos dühét Fyra, még a földbe is belerúgott, ahogy szeme elől a kanyarnál eltűnt a Land Rover Defender.

Juan hol futott, hol nyújtott lépésekkel menetelt. Mellkasában hevesen vert a szíve, kavarogtak a lelkében az érzések és a gondolatok sok-sok kérdést gyártva a fejében. Céltalan barangolásában még a temetőt is útba ejtette. Most viszont hiába kuporgott Kathy sírjánál, semmi nem jutott az eszébe. Sokáig csak üres tekintettel bámulta a sírkövön a lány nevét. Az anyja szavai csengtek a fülében, hogy büszke rá, amiért ő nem olyan, mint a vérszerinti apja, aki cserbenhagyta a szeretett nőt.

Mert Maximus McGinty a kötelességet választotta.

Engedelmeskedett.

Hát én nem fogok! – ez a szilárd elhatározás egyre jobban gyökeret vert benne.

Engedelmeskedtem nagyapának, és elvesztettem Kathyt. – dübörgött benne a dacos harag, hirtelen felpattant a sír mellől. Csak egy pillantással búcsúzott egykori kamaszszerelmétől, aztán maga mögött hagyta a temetőt.

Ha a fene fenét eszik is Zafhyra McNulty a társam lesz! Megmutatom, bebizonyítom, hogy én vagyok a számára legmegfelelőbb társ!

Maga sem tudta, milyen gondolatok hajtották az erdészház felé. Sokáig szemezett az üres házzal a bokrok takarásából, kavargó, vegyes gondolatokkal a fejében. Hol dühös volt, hol elkeseredett, hol kíváncsi. Ahogy meghallotta a közeledő autó hangját, bentebb húzódott a bozótosba, guggolásba ereszkedett.

Talan és Jali segédkeztek átszállni a kocsiból a kerekes székbe a mozgáskorlátozottá vált alakváltónak. Jali elindult a ház felé az apját tolva, Talan a csomagokat pakolta ki az autóból.

Jaliyah megtorpant a lépcső aljánál, vett egy hangos levegőt, ahogy szembesülnie kellett a bejutási nehézséggel.

– Semmi baj – Talan lelkesen emelte meg a tolókocsit. – Nyisd az ajtót!

– Nem leszel itt mindig, Talan. Ezt át kell építeni – állapította meg a lány –, vagyis ideiglenesen átalakítani – tette hozzá gyorsan egy biztató mosollyal Jali, ahogy apjára nézett a válla felett, miközben nyitotta előttük az ajtót.

Ginty arcáról ordított a lelki fájdalom a dühös tehetetlenség. Félrekapta a tekintetét, makacsul szorította össze az ajkát. Nehezen viselte el, hogy pont Talan az, aki a karjában átsegíti őt saját lakása küszöbén. Mindamellett tele volt a feje a kórházban történtekkel is.

Juan McElhanely az ő fia! – emlékek szaladtak el fátyolos szemei előtt, amikor annak idején látta az anyja karján pici babaként. Eszébe jutott a féltékeny indulat, és hogy azt feltételezte, azt gondolta a nőről, akiben mindaddig megbízott és szeretett, hogy képes volt odaadni magát Lawrence-nek. Most, ennyi idő után dühös volt magára, miért is nem bízott a nőben?! Megértette a csalódott fájdalmat, amit Bridget szemében látott, amikor közölte vele: visszamegy Judah-val Clear Creek-re.

Nem ő volt hűtlen! Én hagytam cserben! – ismerte be magában az alakváltó. Annyira elterelték a figyelmét a gondolatai, hogy arra eszmélt, amikor Jali már az ágyban takargatta őt és sokadjára szólogatta:

– Apa! Hahó! Apa! Jól vagy?

– Jah! Igen – morogta, sután igazított maga is a takaróján.

– Mit ennél?

– Semmit – rázta a fejét Max, s nehézkesen küszködte magát fekvő helyzetbe. – Pihenni akarok. Aludni – motyogta, s befordult a fal felé.

Jali egy hangos sóhajjal vette tudomásul apja viselkedését, de nem erőszakoskodott vele tovább. Hagyta érni benne a történteket.

Miközben Jali az apja körül foglalatoskodott az emeleten, Talan behordta a táskákat a galériás étkezőbe.

– Hogy van? – kérdezte a félvér, mire Jali aggodalmas tekintettel rántott a vállán.

– Hogyan lenne? – fújta a lány, s elzárta a tüzet az éppen melegedő leves alatt. – Adok neki még pár órát.

– Aztán mit akarsz csinálni?

– Nem tudom – rántott a vállán a fiatal félvér nő. – De ebből a lelkiállapotból ki kell billenteni. Nagyon meg van zuhanva.

– Jah – bólintott egyetértően Talan. – Ha akarod, visszajövök és megcsinálom a rámpát a lépcsőhöz.

– Köszi – biccentett fáradt mosollyal a lány.

– Bár lehet, nem igazán kéne őt sokkolnom a jelenlétemmel – Talan ajka vigyorba szélesedett, lassú kényelmes léptekkel az ajtó felé indult.

– Talan! – Jaliyah-t nem hagyta nyugodni a kórházi jelenet.

– Igen?

– Miért avatkoztál közbe? Miért nem hagytad, hogy megleckéztessem azt a szemetet? – szegezte a férfinek határozott kérdéseit a nő.

Talan nem válaszolt azonnal. Vágott egy „Nem is tudom” arckifejezést, majd nyitotta az ajtót.

– Azt hiszem, ez egy jó kis beszédtéma lesz az apád és közted, Liyah – szívta a fogai között a félvér, és átlépve a küszöböt, magára hagyta a farkas alakváltó lányát.

Juan a bozótban lapulva figyelte, ahogy Talan beszállt a kocsiba és elhajtott. Aztán tekintete az ajtóra szegeződött, majd végigvezette a házon, alaposan szemügyre véve azt. Tagadhatatlanul igényes kézműves munka volt.

A húgom! Van még egy húgom – sóhajtotta, ahogy lassan de biztosan tudatosult benne, bár még elég szokatlan volt elfogadni ezt, csupán barátkozott a ténnyel.

Eleven emlékként látta maga előtt, amikor a kórház folyosóján nekiesett a lány az apját védelmezve.

Jali, ugyan kire hasonlíthat ebben? Kitől örökölhette ezt a tüzet, ezt a vehemenciát? – kavarogtak a gondolatok a hím alakváltó farkas fejében, mikor újra nyílt az ajtó.

Jali katonai gyakorló nadrágot, McGinty egykori kockás flanelingjét viselte, ami láthatóan több mérettel volt nagyobb a lányra, amikor megjelent és elindult a valamivel távolabb álló fészer felé. Szerszámosládát hozott elő, a félhajas fatárolóból deszkalapokat hordott a lépcső mellé. A lakásból hosszabbítót vezetett ki, amihez a dekopírfűrészt csatlakoztatta.

Jaliyah úgy döntött, amíg apját pár órára nyugalomba hagyja, ő leköti magát egy kis hasznos munkával. Nem várta meg, hogy Talan visszaérjen, egyedül fogott neki a rámpa kialakításának.

Juan a sűrű ágak takarásából figyelte, hogy a lány, milyen rutinosan kezeli a kisgépet. Mozdulatai nem kevés gyakorlatról árulkodtak. Nő létére egyáltalán nem volt esetlennek mondható, sőt! Észre sem vette, hogy leragadt a látványnál, s fogalma nem volt mennyi ideje figyelhette már lopva a féltestvérét az igencsak férfias munka közben.

Megszólalt a lelkiismerete, ahogy fejébe hallotta Jali dühös szavait, amikor a kórházban nekiesett.

„ Milyen szarrágó vagy te?!”

Hirtelen elszégyellte magát a hím alakváltó. A felindultságáért, hogy valóban képes volt egy mozgásában korlátozott egyént bántani. Ismeretlenül ítélkezett a lerokkant alakváltó felett. Inkább csak a tehetetlen dühét engedte rá. Most pedig sunyi módon itt gubbaszt és figyeli, ahogy egy lány keményen dolgozik olyanon, amit egy férfinak kéne végeznie.

Addig kavarogtak a gondolatok Juan fejében, amíg döntésre jutott.

Ginty megérdemelte azt a jobbhorgot – állapította meg, aztán jött a bátor elhatározás.

Felállt, és lendületes léptekkel indult meg a ház felé. Igaz a gyomrát a torkában érezte, amikor a lány feléje fordult, s kezében még mindig a kalapácsot szorongatta.

Juan izmai egy pillanatra összerándultak, átfutott az agyán a gondolat:

Mindjárt hozzám fogja vágni! – de azért nem állt meg, sőt még csak nem is lassított a léptein.

– Mit keresel itt? – A lány hangja szokatlanul mélyről jött, tekintetét sötéten szegezte a közeledő hímnek.

– Segíthetek?

– Nem! – vágta rá dühösen Jali, s hátat fordított az alakváltónak.

– Rendben – mondta nyugodt, kimért hangon Juan, s a legnagyobb természetességgel vette ki a lány kezéből a szerszámot. Jali erre számított a legkevésbé.

– Hé! – emelte meg a hangját Jaliyah, s indulatosan taszított a férfin. – Mégis mit képzelsz?!

Juan számított a lánytól a tettlegességre is, így éppen csak kibillent az egyensúlyából, aztán minden szó nélkül gyors felmérést végzett Jali eddigi munkáján.

– Ez alá, legalább gerenda kell – állapította meg, a tenyerével ránehezedve prezentálta, hogy mennyire is ingatag az alátámasztás. – Azt pedig a dekopírral nem vágod el.

– Fogadunk? – azzal Jali bekapcsolta a kisgépet és megmutatta az alakváltónak, hogy ő igenis meg tudja ezt oldani.

Juan egy biccentéssel ismerte el a lány taktikus ügyességét, mire Jali egy „Na, ugye!” pillantást küldött felé.

Sokáig makacs hallgatásban, dühös pillantásokat váltottak csak, mint két óvodás a homokozóban, csendes játékuk közben.

Mikor végeztek, Juan a szerszámok elpakolásában is segített a félvér lánynak. Már szürkült, amikor Jali rázárta a lakatot a kis fészerre. Csak néha pislogott Juan felé, aki buzgón rázogatta le a fűrészport munka közben levetett pulóveréről.

– Szóval?! Minek jöttél ide? – szegezte neki újra kérdést Jaliyah.

– Ismerkedni jöttem.

– Ismerkedni? – Jali hitetlen arckifejezéssel emelte meg a szemöldökét. – Értem. Előbb ütsz, aztán ismerkedsz – állapította meg, hangjában nem kevés éllel, ahogy szúrós nézéssel mérte végig a magas széles vállú alakváltót. Tekintete megállapodott az indigókék szemeknél.

– Te is ütöttél először.

– Nem igaz! – vágta rá Jali. – A temetőben találkoztunk először, és ott egyáltalán nem ütöttelek meg!

– Ez igaz – billentette a fejét egyetértve a fiatal férfi. – De ott én sem verekedtem.

Jali nagy levegőt vett, hogy azonnal visszavágjon, de erre nem tudott hirtelen mit válaszolni.

Juan hangos mély levegőt vett, s belebújt pulóverébe. Miközben nagyjából megigazította felsőtestén s innen-onnan lecsípett még róla néhány beletapadt faforgácsot, tekintetét a lánynak szegezte.

– Nem fogok bocsánatot kérni azért, amiért megütöttem – jelentette ki határozottan Juan. – Megérdemelte!

– Meeeg? – Jali szemei elkerekedtek, majd felháborodva keresztbe fonta karját a mellei előtt. – Mi jogon döntötted te ezt el?!

– Magára hagyta az anyámat! Cserbenhagyta! – mondta dühös indulattal a szemében Juan, légzése szaporábbá vált, a szívét hangos dobként tisztán lehetett hallani.

– Nem voltál ott, honnan tud…

– Velem együtt! – vágott a lány szavába az alakváltó, állkapcsán megfeszültek az izmok.

Jali légzése megakadt, zavart pislogással nézett fel Juanra. Leírhatatlan érzéssel tudatosult benne mit is jelentettek ezek a szavak. Csak most nézte meg jobban a fiatal férfi vonásait, a szemét, s annak színét. Elmerült Juan indigókék íriszében.

– A testvérem vagy?

– Hát – Juan zavarba jött a kiveséző, vizslató tekintettől, amivel Jali méregette őt. – Általában így hívják azokat, akiknek egy az apjuk. – Megköszörülte elrekedt torkát.

– Jesszus! – lehelte a lány.

Hosszú percekig álltak némán egymással szemben, mire Jali sután lendítette karját az ajtó felé.

– Bejössz? Akarsz vele beszélni?

Juan tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát:

– Nem tudom.

– Beszélj vele! – biztatta a farkast, félvér testvére. – Biztos jót tenne neki, mert piszkosul meg van zuhanva.

– Nem tudom, mit mondjak neki. – Juan a fejét ingatva hátrébb lépett. – Dühös vagyok – mondta ki őszintén, amit érzett. – Harag van bennem. – Öklével megütögette széles mellkasát.

– Akkor ezt mond meg neki – Jali kitárta a vadászház ajtaját a fiatal alakváltó előtt.

Juan elbizonytalanodva nézte a nyitott ajtót, aztán mégis megtette az első lépést.

Jaliyah kávét és teát készített a konyhában, miközben Juan még mindig a lépcső alján ácsorgott és tekintetét az emeletnek szegezte. Bevárta, amíg húga elkészült a forró italokkal, tálcára pakolta azokat, és elindult apjuk szobája felé. Juan előre engedte a lányt, aztán követte őt.

Az ajtóban Jali megállt egy pillanatra, válla felett szigorú pillantását Juannak szegezte.

– Ha még egyszer megütöd, kinyírlak!

Juan csak a fejét rázva jelezte, hogy ilyen nem áll szándékában, mire aztán beléptek a szobába.

– Apa – szólította meg csendesen a több évszázados alakváltót Jali, közben a tálcát az ágy melletti kis asztalra csúsztatta. – Vendéged van.

– Kicsoda? – horkant fel mogorván Ginty, s épp csak mozdította a fejét, de nem nézett hátra. A takarót a nyakáig igazította.

– Juan.

Maximus minden izmában megfeszült a név hallatán.

– Beszélgessetek. Magatokra hagylak benneteket – mondta halk, nyugodt duruzsolással Jali és kihátrált a szobából.

Óráknak tűnő percekig hallgatott a két alakváltó. Juan tanácstalanul nézte a mozdulatlanul fekvő apját, aki a falnak szegezett tekintettel sokáig csak a hátát mutatta férfivá érett fiának.

– Nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, azért amit a kórházban tettem – kezdte Juan. – Nem bántam meg! Most sem tennék másképp!

Ginty lassan fordult, ülésbe húzta a testét, hátát az ágy fejtámlájának támasztotta.

– Nekem, viszont van miért bocsánatot kérjek – dünnyögte maga elé a farkas. – Van, amit megbántam, de most sem tenném másképp!

Juan makacs dühvel szorította össze a fogait.

– Nem fogok magyarázkodni – ingatta a fejét Max. – Nem tudom az időt visszaforgatni. Nem is akarom! Semmiről nem mondanék le, amit átéltem. Se a fájdalmakról, se a csalódásokról, se az apró boldog percekről. Mindennek meg kellett történnie, úgy és akkor, ahogyan. Büszke vagyok a lányomra, aki nem lenne, ha nem ezt az életutat jártam volna be.

– Honnan tudod, hogy rám nem lettél volna büszke? – kérdezte keserűen Juan, elszorult torokkal.

– Valóban nem tudom – dünnyögte Ginty. – Kimaradtál az életemből. Nem is ismerlek.

Juan úgy érezte forgatják a lelkében a kést, mégis magában már makacs döntést hozott.

– Ezen még lehet változtatni – motyogta a fiatal farkas. – Ezért jöttem.

Maximus szemei zavart döbbenettel kerekedtek el, ahogy fiára emelte tekintetét.

– Meg akarlak ismerni – mondta határozottan az apja arcába Juan.