FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 7

A főorvos a beteg aktáját lapozgatta. Újra átolvasta a felvételi jegyzőkönyvet, a csatolt orvosi igazolásokat, aztán egy hangos sóhajjal könnyed mozdulattal lökte az aktát az asztal lapjára, s tarkóján összefont ujjakkal mérlegelt a semmibe pislogva.

– Chyntia! – kiabált ki az előszobába az asszisztensének. Egy pillanat múlva szőke, karcsú nő nyitott be.

– Igen, doktor úr?

– Kérem, állítsa ki ennek a betegnek a zárójelentését – közölte szárazon a döntését, majd újra magához húzta az aktát, aztán az asszisztens felé nyújtotta.

A nő futó pillantást vetett a névre, aztán szomorú együttérzés jelent meg az arcán.

– Kirakja Grekot? – kérdezte csendes bizonytalansággal.

– Elbocsátom, Chyntia. Ez nem öregek otthona, vagy valami hasonló. Innen a gyógyult vagy nem közveszélyes betegeket elbocsátjuk – magyarázta a férfi a szemöldökét ráncolva.

– Senkije és semmije nincs. Nincs, akit értesítsünk, nincs hová mennie… – sorolta a fiatal nő, mire a főorvos erélyes hangon szakította félbe:

– Chyntia! Fejezze be! Ez nem egy szamaritánus intézmény, nem hajléktalanszálló. Van nekem elég problémám a betegekkel a vezetéssel, semmi szükségem hallgatni a maga nyafogását! Vigye haza, ha annyira sajnálja. – A doktor ideges szavait, élénk kézmozdulatokkal kísérte. – Nyisson hajléktalanszállót, ha akar! De amíg itt dolgozik, kérem, minden megjegyzés nélkül végezze a munkáját!

– Értettem – mondta csendesen Chyntia, mellkasára szorította a beteg aktáját. – Bocsánat. – Pár lépést hátrált, aztán kifordult főnöke irodájából. Érezte, ahogy szeme fátyolos lett a könnytől. Teleszaladt emlékekkel a feje, hogyan is érkezett úgy egy évvel ezelőtt a zavarodott fiatal férfi az osztályra. A Clear Creek-i erdőben találták, ruhátlanul, csont soványan, tele sebekkel. A mentőben kapott egy pokrócot, csupán az volt rajta, amikor érkezett. Ennyi volt az összes vagyona. Se iratok nála, se semmi. Csak hajtotta eszelősen a magáét, valami kapuról, a Grea nevet emlegetette, akiről nem is tudták eldönteni, hogy nő vagy férfi lehet, és milyen kapcsolat fűzheti hozzá. Néha ismeretlen nyelven hadart, olykor artikulátlan hangokat adott ki. Rémült volt, kétségbeesett, nem támadó. Az évek során az intézetben sem lett beszédesebb. Furán viselkedett ugyan, de csendesen elhúzódó volt.

Mivel nem jutottak előbbre a megszólaltatásával, szervi baját nem találták és minden furcsasága ellenére nem volt agresszív, így a főorvos magától értetődően úgy döntött, nincs miért benn tartsa tovább az intézményben. A rendőrség - még akkor, amikor megtalálták -, kereste az esetleges hozzátartozókat, de senki nem jelentkezett.

Papírok és biztosítás nélkül csak teher, kolonc volt az intézménynek a beteg.

Chyntia kitöltötte a szokásos papírokat, gondosan összerendezgette őket, s egy nagyobb borítékkal rácsatolta az irattáblára.

A fiatal férfi a foglalkozószoba kanapéján kuporgott, kinyúlt, agyonhordott, kissé már fakóra mosott földszínű póló volt rajta, szürke tréningnadrág. Haját és szakállát az egyszerűség kedvéért, ugyanazzal a fokozattal vágták mindig pár millisre az ápolók. Pislogva nézte a televízióban a Nat Geo műsorát, mint mindig. Ez az egy műsor volt, ami előtt órákon át tudott ülni.

Chyntia megállt előtte, s pár másodpercig ő is nézte az éppen vadászó tigriseket a televízióban, aztán egy mély sóhajjal engedte magát ülésbe a férfi mellé.

– Hello, Greko! – köszörülgette a torkát a fiatal nő, amire csak egy néma pillantás volt a beteg reakciója. Fehér hajához elég szembetűnő volt a sötétbarna szemöldök, borosta, pláne a szénfekete szemei. Pupillái teljesen eltűntek az íriszében.

– Ez a zárójelentése, ami azt jelenti, hogy elmehet – magyarázta a fiatal nő. Greko tekintete érdeklődve felélénkült.

Biztos, hogy érti, amit mondok! Tisztában van vele, hogy ez mit jelent! – futott át a gondolat Chyntia agyán, miközben lassan nyújtotta a mappát a férfi felé.

– Ezeket alá kéne írni, itt – mondta az asszisztens, ujjával a pontozott helyekre bökött, majd a saját tollát nyújtotta.

Greko tekintete a nő szeméről a tollra, majd a papírokra siklott, aztán lassú mozdulattal vette el az íróeszközt. Rovásíráshoz hasonló betűkkel írt.

– Akkor most, elmehetek? – szólalt meg csendesen, hangját mintha halk morgás kísérte volna.

Chyntiát mindig megdöbbentette a férfi hangja, reakciója az új dolgokra. Pár pillanatig leragadt Greko gyermekien őszinte arckifejezésénél, aztán zavartan apró bólogatásokkal válaszolt neki:

– Igen.

– Most, azonnal? – A férfi láthatóan fellelkesült.

– Igen, akár most.

Greko kimért, mégis puha mozdulattal felállt és elindult a kijárat felé.

– Hé! A papírjai! – szólt utána Chyntia, s mivel a férfi vissza sem nézve, csak menetelt tovább, siető léptekkel utána iramodott, eléje állt, elállva az útját. Kapkodva hajtotta a papírokat a borítékba. Greko tekintetéből ordított a „Semmi szükségem rá.” miközben figyelte Chyntia mozdulatait, mégis pár másodperc gondolkodás után csak elvette azt, amikor a nő feléje nyújtotta.

– Isten áldja! – motyogta búcsúzásképpen Greko, ami tagadhatatlanul meglepte Chyntiát. Nem sok embert hallott így köszönni. Nem is tudta miért, de az intézet ajtajáig kísérte, vagy inkább csak követte a fiatal férfit, miközben többször végignézett rajta.

Egy kinyúlt, agyonhasznált póló, egy tréningnadrág és mezítláb; így lépte át a küszöböt.

Chyntiának eszébe jutott, hogy talán összeszedhetne több ruhát neki, de a főnöke biztos tüzet okádna, ha most bármilyen indokkal elkéredzkedne. Nézett a távozó férfi után, s fejében már megszületett a terv is. Ha lejár a munkaideje elmegy az egyik ismerőséhez, aki adományokat szokott gyűjteni, nála talán tud összeszedni pár ruhát Grekonak. Megtalálnia majd úgysem lesz nehéz, hiszen elég feltűnő a ruházata meg a külseje, csak kérdezősködnie kell. Messzire sem tud menni pénz nélkül, s nincs az az autós, aki ilyen stoppost felvenne.

Az elhatározása és a terv kicsit megnyugtatta a lelkiismeretét. Soha így még nem várta a munkaideje végét, mint most. Legszívesebben előbbre pörgette volna az időt.

Talan a fegyvereit rendezgette, pakolgatta, tisztogatta őket. Mindegyikhez kötötte valami emlék. Elborították ugyanazok az érzések, amikor ő kovácsolta a fegyvereit, Goran farkas alakja pedig az erdő szélénél ücsörögve nézte őt.

A Pádis.

Az a viharos éjszaka.

Emlékei újra és újra visszakanyarodtak Haleyhez. Összeszorult a torka. Ha nehezen is, de tudta uralni a fájdalmát. Mint egy kapaszkodó után, úgy indult meg önkéntelenül a keze a nyakában lógó kelta farkas talizmán felé. Végigsimított rajta, majd elmerengve kezdte ujjai között morzsolgatni.

A városban, most alkalma adódik majd megkeresni Lorelei-t. – vert újra gyökeret benne az elhatározás.

Sokadjára kopogtak, mire elszakadt a gondolataitól, s megindult ajtót nyitni. Felszaladt a szemöldöke a meglepettségtől, amikor a küszöbén Veronicával találta magát szembe.

– Hát te meg, mit akarsz? – horkant fel az egykori vadász.

– Beszélnünk kell.

– Miért kéne?

– Kérdéseim vannak – makacskodott a lány, mire Talan egy hangos sóhajjal elállt előle, bentebb engedve. – Nem árultál el minket – kezdte Veronica, ahogy sétálva lépkedett a szoba közepe felé. – Miért?

– Apád megkapta a büntetését a sorstól – rántott a vállán az egykori vadász. – Nem tud ártani többé senkinek. Magatehetetlen testbe zárt tudattal vegetálni, akár évszázadokon át?! Ettől kegyetlenebb büntetést én sem tudtam volna kreálni neki.

– Csak a testvérét akarta megszabadítani a szenvedéstől – fakadt ki az apját védve Veronica.

– Jajj, kisfarkas! – fújta Talan, tíz újjal túrva át az új vérrel, barna árnyalatúvá vált haját. Kavarogtak a gondolatok a fejében, mit is mondhat el a tudatlan utódnak és mit nem.

– Apádnak része volt a társam halálában – hadarta végül.

Veronica elkerekedett szemekkel meredt rá, s Talan csak most nézte meg jobban a farkas alfanőstényt.

Haley féltestvére! Hiszen egy az apjuk! – úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette meddig ragadt le a lány vonásainál, miközben kereste társa és közte a hasonlóságokat. Lassú léptekkel indult meg felé, hajtották a fejébe tóduló kérdések.

Hasonlít hozzá az illata? A vérének az íze? A csókja? – megtorpant, mikor már veszélyesen közel ért a lányhoz. Hallotta a felgyorsuló szívverését is.

– Hogyan? – Veronicát úgy ledöbbentette az információ, hogy el is feledkezett arról, hogy hányszor szeretett volna már ilyen közel lenni a férfihez, hányszor várt már hasonló alkalomra.

– A vérét adta az átokhoz – dünnyögte Talan, s közelebb hajolt a nőstényfarkashoz, hogy jobban érezze az illatát.

Ugyanaz a makacs tekintet, ugyanolyan az ajka, a termete, az álla – a félvér egyre mohóbban itta a szemével a hasonló vonásokat, közelebb és közelebb hajolva szívta mélyre az ismerős illatot. Elnehezült légzéssel észre sem vette, hogy sodorták az érzései.

– Haley – suttogta, tíz ujjal simította végig a lány állát, a hajába túrva az ajkához húzta.

Veronicát a legkevésbé sem érdekelte, hogyan szólította őt az a férfi, akiről azóta álmodozott, amióta először meglátta, amikor apját elkísérte egy tárgyalásra a hírhedt vadásszal. Attól a pillanattól fogva az etalon Talan Falgaut volt a számára. Neki ő jelentette az alfa hímet.

Hagyta megtörténni a már olyan régen áhított csodát. Átadta magát a szédítő érzésnek, ahogy Talan egyre szenvedélyesebben csókolta őt. Viszont abban a pillanatban amikor Veronica viszonozta a férfi érintését, Talan kijózanító felismeréssel ocsúdott fel a megrészegítő kábulatból.

– Istenem! – lehelte suttogva, ahogy beszélt még érintette az ajka a lányét. Lassan egyenesedett fel, hátrébb lépett.

– Ne haragudj! – nyögte, elöntötte a zavart szégyen. – Nem akartam, nem is tudom… – mentegetőzött, pedig nagyon is tudta, hogy miért történt meg az, ami. Megint hagyta, hogy a kíváncsiság, az ösztön a „Most azonnal akarom!” eluralkodjon rajta.

– Nem haragszom! – hadarta Veronica, még mindig kapkodva a levegőt a felkorbácsolt érzésektől.

– Inkább, menj most el! – Talan is igyekezett rendezni légzését.

– Semmi baj! – bizonygatta Veronica, eszébe nem volt pont most, ezek után elmenni. Folytatást remélt!

– Már hogyne lenne?! – fakadt ki a félvér.

– Még kérdezni szeretnék! – akadékoskodott a farkas lány.

– Majd később! – emelte meg a hangját Talan. – Menj most el! – ismételte meg előbbi felszólítását az őrző minden egyes szót jól kihangsúlyozva.

– Rendben, elmegyek! – lendítette indulatosan a kezeit Veronica, s nyújtott léptekkel elindult az ajtó felé. – Csak úgy megjegyzem, nem én másztam rád! Te estél nekem!

– Tudom! Sajnálom! Nem akartam! – Talan dühös volt magára, a helyzetre. – Te nem vagy Haley! – szaladt ki a száján, majd makacsul összeszorított fogakkal hátat fordított a lánynak.

– Naná, hogy nem! – csattant fel indulatosan Veronica. – Ugyan mi közös lenne bennünk? Hogy hasonlíthatnék én egy vérszívóhoz? Ez már felér egy sértéssel! – fröcskölte dühösen a lány, azzal bevágta maga után az ajtót.

Talan pedig inkább makacsul hallgatott, eltűrte a lány sértett kitörését. Úgy gondolta: jobb, ha Veronica nem is tud róla, hogy Haleyvel tulajdonképpen féltestvérek voltak.

Cody tagjait teljesen elgémberedettnek érezte a több órás vezetéstől. Sűrűn pislogott a térkép, és a kis digitális óra felé. Azon hezitált, hogy még kibírja azt az egy vagy másfél órát, vagy így már a célegyenesben álljon félre valahol.

Ha megérkezem, tuti mindenki nekem fog esni, mint a rég nem látott rokonnak. Nem fogok tudni pihenni, hiszen Will bácsikám is nyaggat majd, hogy meséljek, mi újság van erre – kavarogtak a gondolatok a fejében. A gyönyörű erdő, ami szegélyezte az utat, szinte csalogatta. A bozótos sűrűje, hűvös félhomálya, ahol az ágak között itt-ott szikrázva utat tört magának a nap sugara.

Döntött.

Lekormányozta a Defendert az út szélére, ahol volt egy kisebb szerpentines rész. Pár másodpercig csak a tekintetét legeltette a táj, a hely csodálatos látványában, majd kiszált a kocsiból, s kinyújtóztatta tagjait. Mélyre szívta a friss erdei levegőt, az érzés kellemes borzongásként szaladt végig a gerincén, még bele is rázkódott. Lazán rázta meg vállait, karjait, miközben ráérős sétába fogott a kocsi körül. Tekintetét vonzotta a sűrű bozótos, érezte a vad erdei gyümölcsök illatát, hallotta a víz csobogását, amiből feltételezte, hogy valahol patak is csordogálhat, talán még hal is van benne.

Nagy volt a kísértés.

Főleg, hogy nem is olyan sűrűn hajtott el mellette autó. A helyen nem látott semmilyen turistajelzést, hogy akár bentebb az erdőben összefuthatna bárkivel is.

Az elhatározást aztán tett követte.

Visszaült a kocsiba, leügyeskedte a szűk helyen a ruháit, aztán alapos körültekintés után gyors lopakodó léptekkel beszaladt a sűrűbe. A bozótos takarásában alakot váltott, s állati formájában folytatta felfedező útját az erdőben. Megtalálta a patakot is, aminek csobogását már a kocsi mellett hallotta. Halat ugyan nem látott benne, de a szomját olthatta.

Az út másik oldaláról az erdőből három fegyveres férfi lépett ki, csőre töltött puskákkal. Tagadhatatlanul vadászok voltak. Két középkorú és egy idősebb férfi.

– Erre mehetett, egyenesen át – mondta a két oldalt felnyírt, szürkésre melírozott hajú borostás férfi. – Mit szólsz Ernesto? – kérdezte az öreg véleményét, aki már kíváncsi érdeklődéssel indult meg az út szélén hagyott Defender felé. Homlokán fentebb tolta fekete kötött sapkáját, be-bekukucskált a kocsi ablakán, ahogy körbesétálta azt.

– Jah – dünnyögte. – Talán meg is zavarta a kocsi tulajdonosát. – Ernesto tekintetét a bozótosba engedte, homloka ráncba szaladt, ahogy a sűrűt fürkészte.

– Lehet pont azért állt félre, mert átszaladhatott előtte a medve – vetette fel egy vállrándítással kísérve a harmadik férfi. Leengedte puskája csövét és ő is megindult jobban szemügyre venni az autót. Mint az előbb a társa, maga is benézett az ablakon, kezeivel megfelelő árnyékot biztosítva. Tekintete megakadt a hanyagul ledobált ruhákon. Felvonta szemöldökét, majd sokat sejtető vigyorba szélesedett az ajka.

– Talán nem is egyedül volt az illető – a szemöldökét vonogatva egyenesedett fel az ablaktól.

– Hát akkor igencsak meglepődhettek, ha valamiben megzavarta őket a maci! – A szürke felnyírt hajú gyors ellenőrzést tartott fegyverén. – Knowltonnak kell a bunda! Előleget adott érte. Szarok a párocskára. Gyerünk tovább! – intett a fejével, azzal bevetette magát a sűrűbe ott, ahol nem is olyan rég Codyt is elnyelte az erdő.

– Fiatalnak tűnt az állat, Ray. Talán hagynunk kéne. Emberek vannak az erdőben, nem szeretnék balesetet – aggodalmaskodott barna, dús szakállát vakargatva a társa.

– Mióta vagy ilyen aggodalmas Dechlant? – mordult fel Ernesto, miközben óvatos lépésekkel lopakodott elől, vezetve a kis társaságot.

– Mióta dugja a csinos kis füves özvegyet – válaszolt a nevezett helyett vigyorogva Ray.

– Nem dugom! – morogta Robert Dechlant a sort zárva.

– Jah, hogy ott még nem tartotok? – vonogatta a szemöldökét Ray hátra pillantva a válla felett.

Robert elengedte a kérdést a füle mellett. Nem akart belemenni olyan beszélgetésbe, ami az ő szerelmi életét vesézi ki.

Ernesto megállt, szobormerevségbe dermedve emelte meg a kezét, csendre intve a másik kettőt. Ő már látta a patak mellett bóklászó hatalmas állatot.

– Ez nem is olyan fiatal állat, Rob! – mondta visszafojtott hangon, aztán guggolásba ereszkedett.

– De nem ám! Wao! Gyönyörű példány! – suttogta csodálattal Ray.

Cody majdnem túl későn érezte meg az idegeneket. Ha éppen nem fordul meg a szél egy pillanatra, talán fel sem tűnt volna neki, hogy becserkészték. A szag irányába fordult, s látta a három alakot az ágak között. Mivel nem rászegezett puskákkal álltak ott, tudta, ha szaladni kezd, az egyet jelentett volna a halállal, hiszen akkor időt adott volna nekik használni a fegyvert. Szokatlan módját választotta a védekezésnek. Támadott! Bömbölve csapta fel az avart, hogy megzavarja vele a tiszta látóteret, s megindult a három férfi felé, akik nem erre számítottak. Pár lépést hátráltak, majd szétrebbenve utat engedtek a felindult állatnak.

Ray fegyvere kiesett a kezéből, Rob is megbotlott egy facsonkban. Ernesto ugyan lőtt, de szinte csak találomra.

Cody nem akart senkit bántani, de annyit még megtett, hogy az idős ember mellett elhaladva, kicsapta a kezéből a fegyverét.

– Ez jóval nagyobb, mint amit követtünk! – szakadt fel Robból, ahogy sietve talpra ugrott.

– Lehet, ketten vannak! – Ray felkapta a puskáját, tekintetével a társai épségét ellenőrizte. – Jól vagytok?

– Menj már utána! – kiáltotta utasítva Ernesto, még a kezét is lendítette, közben az elrepült fegyverét kereste a levelek között, a dús aljnövényzetben.

Cody egyre gyorsabb iramban futott, megfelelő távolságba akart érni, hogy alakot váltva eltűnhessen a vadászok szeme elől. Már emberként csapódott neki a kocsinak, villámgyorsan ugrott be az ülésre és kapkodta magára a ruháit. Sűrűn tekingetett a bozótos felé, hogy mikor pillantja meg a három férfit.

Idegen illat kúszott fel az agyáig, ami a kocsi hátsó ülése felől érzett.

Hátrafordult.

Ijedt, elkerekedett szemekkel lapult egy fiatal ruhátlan lány a két ülés közé ékelődve a kocsi padlózatán.

– Mi a franc?! – szakadt fel Codyból, de többre nem volt ideje. A fák közül előlépett a három vadász. Az alakváltó futtában nézett végig magán, még elég rendezetlenül volt felöltözve. Se a nadrágja, se az ingje nem volt begombolva. Szinte hallotta a saját szívverését, ahogy az ismeretlen emberek körbevették a kocsit.

– Jó napot! – biccentett Ernesto.

– Szép napot! – Cody magára erőltetett egy mosolyt. – Miben segíthetek?

– Éppen ezt szerettem volna kérdezni, én is – mondta tagoltan az öreg, szúrós, hidegkék szemének kutató tekintetét az alakváltónak szegezve.

– Nincs szükségem segítségre, de azért köszönöm – bólogatott zavartan Cody. Érezte, hogy a lány a hátsó ülésen élénk mocorgásba kezdett.

Basszús! Ha észreveszik, mi a fenét mondok?! – dühöngött magában Cody, s pár másodperc múlva, eljött a lebukás pillanata is.

– Soya?! – szakadt fel a szürke hajú férfiből.

Ez fasza! Még ismerik is a kiscsajt! Remek! Most fognak meglincselni! – dübörgött az alakváltó agyában.

– Hát te mi a fenét keresel egy idegen kocsijában? – horkant fel Ernesto.

– Nem idegen! – vágta rá hadarva a lány, összébb húzva magán alkalmi ruházatát, Cody dzsekijét. Az volt a szerencse, hogy akkora volt rá a ruhadarab, hogy teljesen eltűnt benne, így nem látszott, hogy tulajdonképpen alatta ruhátlan.

– A barátom!

Ray Humiston szemöldöke felszaladt a megnevezésre, s végigmérte az idegen sofőrt. Tagadhatatlanul idős volt az alig tizenhét éves lányhoz képest.

– Tudja az apád, hogy kikkel barátkozol? – morogta csípősen az orra alatt Ray.

– A Menedékházba megyünk – Cody maga sem tudta miért szaladt ki a száján, de hirtelen jó ötletnek tűnt. – Ha arra tartanak, szívesen elviszem magukat – ajánlotta fel az alakváltó, de magában azon drukkolt, hogy el ne fogadják a fuvart.

– Nem, köszönjük – morogta Ernesto és hátrébb lépett a kocsitól.

– Nem láttatok két medvét? – kérdezte Ray, mire Cody és a hátsó ülésen a férfi kabátjába kuporgó Soya, szinte egyszerre rázták meg a fejüket.

Elfogytak a kérdések, s a kutató pillantások kereszttüzében, erőltetett mosollyal az arcán intett búcsút az idegeneknek Cody.

A visszapillantóból, hol az út szélén ácsorgó három embert, hol a hátsó ülésről bűnbánón őt figyelő lányt nézte.

– Soya? – kérdésére a lány hevesen bólogatott.

– Codyac Dunkin – mutatkozott be az alakváltó.

– Igen? – a lány szemei elkerekedtek, majd huncut mosolyba szűkült. – Az klassz!

– Mi a klassz a nevemben? – morogta Cody. – Amúgy, a ruháid hol a francban vannak?

– Mert én meg Soyara Dunkin vagyok – vigyorgott Soya, s mint egy díva elkezdte igazgatni dús, bonyolult fonatokba szedett vöröses-barna haját. – A ruháim pedig a következő kanyar után vannak – magyarázta a lány élénk kézmozdulatokkal.

Fantasztikus! – Cody nem tudta, hogy dühös legyen, vagy örüljön a találkozásnak. Nem gondolta volna, hogy pont egy ilyen kalandos affér közepette fogja megismerni unokatestvérét. Megállt a megadott helyen, Soya pedig összefogva magán a hatalmas dzsekit szaladt a bokrok közé a ruháiért. Igazgatta magán, söprögette róla a piszkot, ahogy tartott vissza a kocsihoz.

– Téged követtek? – kérdezte hosszú hallgatás után Cody, miután Soya már a saját ruháiban a mellette lévő ülésen ült. A lány bólintott.

– Hát akkor ez éles volt – jegyezte meg a rokon.

– Balfaszok – rántott a vállán Soya. – Legszívesebben beköpném őket Cannonnak vagy Dewittnak. Engedély nélkül nem is vadászhatnának!

– És miért nem teszed meg? – Cody halvány mosollyal pillantott oldalra, a lányra. Maga is sejtette a választ. Nyilván a kis medve éppen tilosban járt. Olyat tett, amit tiltottak neki, és nem akarta, hogy kitudódjon.

Sokáig hosszú csendben utaztak, amit aztán Soya tört meg:

– Itt kiraknál?

Cody szemöldöke megemelkedett, kérdőn fordította a fejét a lány felé.

– Egyfelé megyünk, vagy nem?

– Á! Én még belépek a suliba – mondta Soya, egy fintorral kísérve.

– Értem – bólintott Cody. – Akkor, ha jól sejtem, mi nem is találkoztunk.

Soya széles vigyorral hirtelen arcon csókolta az alakváltót.

– Jó fej vagy! Mondták már? Azt hiszem nagyon bírni foglak téged! – hadarta a lány, aztán kiszált a kocsiból és szaladva ment át az úton.

Cody sokáig nézett a távolodó fiatal lány után. Fyrára emlékeztette a lázadó kamasz.

Szegény Will bácsi! Lehet, azóta már az ősz haja is kihullott a sok gondtól! – futott át az agyán, ami halvány mosolyt rajzolt az arcára.

Chris lakásának vendégszobáiban a helyére került az utolsó ágynemű is. Az öccsét várta, és annak két gyermekét. Morgan előző nap telefonált neki, hogy oda mehetnének-e pár napra. A testvér hangja elég aggodalmasan csengett, így Chris minden gondolkodás nélkül mondott neki igent.

Sűrűn nézte az órát, az aggodalom lassan kúszott fel benne. Morgan híres volt a pontosságáról, és ha ő azt mondta délre megérkeznek, akkor az úgy is volt. Most viszont már elmúlt dél. Megkönnyebbült sóhajtással nyugtázta a fogadó udvarára kanyarodó autó hangját.

Na, végre! – Gondolatát egy hangos sóhajjal kísérte, s lendületesen indult le vendégei elé. Évek óta nem látta már testvérét és annak családját az ír kézműves farkas-sámán. Sógornője temetésére sem ment vissza a családi rezidenciára. Morgan nem is neheztelt rá, hiszen tudta, hogy bátyjának nyomós oka volt rá. Chris sejtette, hogy a nő balesete nem lehetett véletlen, de nem akarta gondolatait és gyanúját ráerőszakolni testvérére. Csak magában, messziről aggódott értük. Most viszont megkönnyebbült, hogy Morgan is elszánta magát az indulásra, és maga mögött hagyta az elátkozott kúriát.

Hosszú testvéri ölelésbe szorította egymást a két férfi, ahogy Chris leért az udvarra.

– Igazad volt! – suttogta bátyja fülébe Morgan, szándékosan úgy, hogy gyerekei ne hallják. Chris nyugtatóan veregette meg testvére vállát, jelezve ezzel, hogy most már biztonságban vannak.

– Jól utaztatok? Minden rendben ment? – érdeklődött Chris az autóból kikászálódó két fiataltól. Tobias még alig múlt húsz, s előszeretettel próbálgatta férfias makacsságát. Vágott egy fintort, válaszképpen, majd csak az orra alatt motyogta:

– Nem robbantunk le sehol a csotrogánnyal, ha erre gondolsz.

– De azért, jó már kiszállni belőle! – A kamasz Jodie kedves mosollyal az arcán kapaszkodott nagybátyja nyakába egy üdvözlő ölelésre. – És téged is jó látni végre! – mondta, s arcon csókolta a férfit.

Felvitték az emeleti vendégszobákba a bőröndöket, és megkezdődött a kicsomagolás. Chris megmutathatta főzőtudományát testvérének és családjának. A konyhából fenséges ínycsiklandozó illatok áradtak szét. Nagyobb ebédlő híján, az ír kocsmáros a kantin részbe tálalt meg új lakótársainak. Jodie folyton mellette forgolódott, s gyermeki mosollyal érdeklődött mindenről. Mi készült ebédre, sokan szoktak-e lenni a kocsmában, ha nyitva van, mennyire veszélyes az erdő, lehet-e nyugodtan sétálni akár egyedül is benne… ömlöttek belőle a kérdések.

Tobias inkább csak csendben nézelődött, körbesétálta a lakást, néha leragadt egy-egy Chris által készített dísztárgynál.

– Ezeket te csinálod? – kérdezte felmutatva az egyik ilyen öntött kézműves darabot.

– Igen – mondta kurtán a férfi egy szelíd mosollyal bólintva.

– Durván jók! – biccentett elismerően a fiatalember.

– Ha tényleg tetszenek a kovácsolt dolgok, lenn a műhelyben vannak másféle kézműves tárgyak is. – Szavait öccse dorgáló pillantása követte. Morgannak láthatóan nem tetszett fia érdeklődési területe, pláne, hogy tudta, mit talál majd a nevezett műhelyben.

Fegyvereket.

A fiú csak egy kérdő pillantást küldött apja felé, aki végül mégis kényszeredetten, de engedélyt adva bólintott. Jodie szemében is megjelent a kíváncsi érdeklődés, a felfedezés fénye, s már szökkent is bátyja után.

Alighogy egyedül maradt a két testvér, Chris a torkát köszörülgetve tette fel tapintatos kérdését:

– Hogy-hogy ilyen hirtelen?

– Megint megfenyegettek – jött a kurta válasz, s Morgan szeméből sütött a dühös aggodalom. – A feleségemet már elvesztettem. Őket nem akarom!

– Akkor is figyelmeztettelek – dünnyögte az orra alatt Chris, s a gőzölgő levest az asztalra tette.

– Tudom – fújta bűnbánóan az öccse. – És átkozom magamat, amiért nem hallgattam rád.

– Ne rágódjunk a múlton – sóhajtott Chris, tenyerét már csak megszokásból törölte farmerjébe. – Ők tudják? – Morgan határozott mozdulattal rázta meg a fejét a kérdésre. – És mikor akarod megmondani nekik?

– Még szinte gyerekek! – fakadt ki visszafojtott hangon a fiatalabbik Convel.

– Nem, egyáltalán nem gyerekek. Toby felnőtt fiatalember és Jodie se taknyos kis fruska. Kamasz, de nem buta! Maholnap felnőtt nő! Joguk van tudni az igazat, hogy védekezhessenek!

– Hogy félelembe éljenek?

– Nem! Félelemben te élsz, Morgan! Mert hagyod, hogy eluralkodjon rajtad! Nem félni kell, hanem tudatosan felkészülni, hogy meg tudd magad védeni!

– Én nem tudom ezeket a hókuszpókuszokat, és nem is akarom! – emelte meg a hangját a testvér.

– Farkas sámán családban nőttél fel! A hovatartozásod alól nem ment fel a tudatlanságod. Tudják, honnan származol, és mielőtt magyarázkodhatnál bárkinek, hogy te ezt nem akarod, annak vesz, aminek csak akar. Amit nem ismer az ember, arra ellenségesen reagál. Meg kell mutatnod, hogy te nem akarsz ártani senkinek, de aki veled kötekedik, vagy fenyegeti a családodat, annak régen rossz! – magyarázta Chris, határozott lendületes szavakkal.

– Akkor mond csak bátyuskám, te mi a fenét is keresel itt kocsmáros jelmezben? – kérdezte Morgan enyhe gúnnyal a hangjában.

– Azért mert nem állok a csaták közepében a kardomat lengetve, nem jelenti azt, hogy bárki megtehet velem bármit. Én, nem vagyok védtelen, Morgan – mondta utolsó mondatának minden szavát jól tagolva a kelta. – Ne tartsd őket tudatlanságban. Azzal, sokkal nagyobb veszélybe sodrod őket! Joguk van tudni, hogy kik ők, kik az őseik.

Juan tudta, hogy McGintynél most nem Jali fog ajtót nyitni, hiszen az előbb köszönt neki, ahogy eljött a Menedékházból. Vagyis a féltestvére éppen dolgozott, tehát tisztában volt vele, hogy akkor apjánál a félvér rokon lesz az ügyeletes ápoló.

Semmi kedve nem volt ugyan Deannel találkozni, de gyakorlatilag nem volt más választása. Vegyes érzelmek kavarogtak benne az őrző iránt. Elevenen élt benne az emlék, hogy Kathy vele volt, amikor a tragédia történt. Mivel Juan nem tudott nagyapja mesterkedéséről, amit a háta mögött művelt, és nem volt tudomása Jali magánnyomozásának eredményéről sem, ő teljes mértékben a fiatal félvért tartotta felelősnek akkori barátnője tragikus haláláért. Meg volt győződve arról, hogy Dean tette, még ha esetleg nem is tudatosan.

A farkas alakváltóban harcot vívott a józanész és az érzelmek. Igyekezett uralkodni dühös, bosszúra szomjas ösztönén.

Mikor öklével megverte az ajtót, folyamatosan hajtogatta magában: „Nyugalom! Csak nyugalom! Nem nekimenni!”

Amikor Dean meghallotta a kopogást, felvont szemöldökkel nézett az órára.

Senkire nem számított ilyenkor és Max sem mondta, hogy vendéget várna. Még berakta a mosogatóba a tányért, amit az imént hozott le Maximus szobájából, aztán ment beengedni a váratlan vendéget.

A két hím alakváltó egymásnak szegezett tekintettel állt pár másodpercig, miután Dean ajtót nyitott.

– Te, mi a fenét keresel itt? – szaladt ki a félvér száján, nem éppen kedves hangnemben. Az elmúlt napokban sűrűn látta Juant Jali közelébe, s a lány sem tünt vele ellenségesnek. Főleg, hogy Cody említette neki, Fyrával is flörtölt az ifjú McElhanely, így aztán potenciális rivális hímet látott benne.

– Neked is szép napot – morogta az orra alatt Juan.

A farkas alakváltó agyán átsuhant, hogy már csakazértis sokkolja egy kicsit a félvért az igazsággal.

– Az apámat – mondta, s pimasz fény csillant meg a szemében.

– Mit keresne itt az apád? – kérdezte lekezelően Dean, de még mindig az ajtóban tartotta a vendéget.

– Itt lakik – rántott a vállán Juan.

– Ki az? – hallatszott fentről Ginty dörgő hangja.

– Juan McElhanely – kiabálta vissza Dean.

– Gyertek fel! – jött az utasítás, ami kissé meglepte Deant, Juan arcán pedig halvány „no, ugye!” mosoly jelent meg. Lendületet vett, s az őrzőt kikerülve ráérős léptekkel indult meg az emeletre.

A két fiatal férfi, mint aki felettese előtt további parancsra vár, úgy állt ott Ginty ágya mellett. A farkas alakváltó tekintete a két utód között járt. Érezte közöttük a feszültséget.

– Juan felajánlotta a segítségét – kezdte Max, mire Dean azonnal lázadva reagált.

– Nem kell! – vágta rá, egy durcás gyerek sértettségével. – El tudom látni…

– Tudom mennyi a munka, Dean! Együtt csináltuk, emlékszel? – torkolta le higgadtan a heves fiatal farkast Max. – Azt is tudom, hogy fizikailag biztos bírnád is a terhelést, de az időt nem nyújthatod, te sem. Az véges. Mutasd meg Juannak, amiket meg kell javítani, te meg nézz utána annak a három beteg állatnak, meg vannak-e még valahol, vagy Falgaut könnyített a szenvedésükön. Induljatok!

A két McElhanely utód egy fejbólintással nyugtázta az utasítást, s szinte egyszerre fordultak az ajtó irányába.

– Dean! – A névre mindketten megtorpantak. – Juan, te azt hiszem, már tudod, hol vannak a szerszámok. Szedd össze őket, amíg Deannel még váltok pár szót.

Juan néma biccentéssel vette tudomásul Max szavait, s ment előkészülni a munkára.

Dean és keresztapja egyedül maradtak.

McGinty sokáig csak maga elé pislogva rendezgette gondolatait, hogyan kezdjen bele az igazságba, amit ő maga sem olyan régen tudott meg.

– Juan a fiam, Dean – fújta egy szuszra.

– Tessék?

– Majd egyszer mesélek róla, de nem most – motyogta Maximus, láthatóan zavarban volt. – Most menj és mutasd meg neki, amit kell – lendítette sután a kezét a vadőr. – Ismerkedjetek.

– Rendben – vett egy hangos, mély levegőt Dean, s Juan után indult.

Sokáig csendben, és kínos feszültségben, kavargó gondolatokkal a fejükben dolgoztak a vadetetőnél. Dean kifinomult érzékeit lassan már megtanulta felismerni. Így tagadhatatlanul érezte Juan ellenszenvét iránta.

– Miért vagy dühös rám? – tette fel egyenes határozott kérdését a félvér, ami egy másodpercre meg is lepte a farkas alakváltót, aztán megjelent a zavar a szemében.

Juan első válasza csak egy vállrándítás volt.

– Gyűlölsz – feszegette tovább Dean, mire Juan indulatosan engedte a szerszámot a földre esni a kezéből.

– Igen! – vágta rá, s igyekezett visszafogni dühös bosszúját.

– Nem emlékszem, hogy egy szóval is bántottalak volna, bármikor. Nem is olyan régóta, hogy először találkoztunk…

– Én – szakította félbe Juan, s a lendület megakadt, ahogy nagy levegőt vett, nem volt biztos benne, hogy helyes arról beszélnie, amiket hallott már Deanről - a félvér utódról -, az évek során a McElhanely rezidencián. Aztán pár másodperces hezitálás után döntött.

– Én már hallottam rólad – ismerte be.

Dean szemöldöke felszaladt.

– Igen? Hol? Mikor? Mit? – szaladt ki a félvérből a sok kérdés.

– Már rég. – Juanból nehezen jöttek a szavak, ahogy összekaparta az emlékeit. –  Nagyapa azt hitte McGinty félvér utóda vagy. Dühös volt érte. Nem értettem, hogy miért, hiszen ő csak egy testőr volt. Nem is olyan régen, aztán megtudtam. Nagyapa nem nézte jó szemmel a keveredéseket. Azért is költöztette ide Kathy-t. – Az ifjú farkas nyelve megeredt, ahogy peregtek előtte az emlékek.

– Kathy-t? – Deanben megakadt a levegő egy pillanatra. – Kathy Hoopert?

Juan bólintott, miközben állkapcsán megrándultak az izmok. Uralkodott magán, hogy ne törjön ki belőle a bosszú, igyekezett higgadni.

– Te honnan ismerted őt? – kérdezte csodálkozva Dean.

– A barátnőm volt. Együtt jártunk – mondta csendesen Juan. – Nagyapa azt mondta majd kiderül mennyire tartósak az érzelmeink. Csak egy próba. Így nevezte.

Deanben összeszaladtak az emlékek.

Szóval Kathyt szándékosan küldték ide?! De ha szerették egymást, akkor miért…?

– Nem értem – csúszott ki Dean száján.

– Mit nem lehet ezen érteni? – ráncolta a homlokát Juan. – Akik szeretik egymást, azok együtt vannak.

– Akkor velem miért?

– Honnan tudjam? – mordult fel Juan. – Biztos erőszakosan nyomultál rá, vagy mit tudom én!

– Nem nyomultam! – tiltakozott Dean. – Nekem ez nagyon is kölcsönösnek tünt! Sőt! Menőnek számított a suliban, mégis kitüntetett a figyelmével! Odajött hozzám dumálni, kedves volt! – sorolta hadarva az emlékeket Dean.

Juan tekintetében megjelent a zavart bizonytalanság, majd a hitetlenség.

– Kizárt! Ő, engem szeretett!

– Soha nem is említette, hogy ahonnan elköltöztek lett volna valakije!

– Megölted! – szakadt fel Juanból váratlanul, szemének íriszében kavarogtak a kék árnyalatai. – Nem kaphattad meg, hát megölted!

– Nem így volt! – Dean is megemelte a hangját. – Az ő ötlete volt, hogy maradjunk kinn egész éjjel az erdőben, még piát is hozott! Nem én bántottam! Rosszul lettem! Észen sem voltam!

– Hát ez az! Mert biztos átalakultál dühödben! Bizonyára akkor először!

Már ordítottak egymással.

Juan szavai elbizonytalanították egy pillanatra Deant, aztán eszébe jutott, amit annak idején Cody mondott neki, és azzal érvelt.

– Egy farkas nem képes megölni azt, akit szeret! Én szerettem Kathyt!

– Kathy, engem soha nem csalt volna meg!

Dean agyán minden végigfutott. Az az éjszaka, aztán Cody és Jali célozgatásai, végül, amit megtudott Jalitól.

– Nem is csalt meg – a félvér hangja hirtelen elhalkult. – Mert azért volt velem, hogy megöljön.

Juan mellkasában megakadt a levegő. Másodpercekig szobormerevségbe dermedve, elkerekedett szemekkel nézett az őrzőre. Minden információt többféleképpen pakolgatott össze magában.

Nagyapa nem nézte jó szemmel a keveredést. Azért távolított el egymástól minket, hogy talán szakítunk. Mivel nem tolerálta a különböző fajok egymás közötti kapcsolatát, így Deant se! Hiszen ő úgy tudta, hogy a félvér gyerek Maximusé. A fiának félvér gyereke legyen? Hogyan is tűrte volna? Kathy mint bérgyilkos? Nagyapa azért költöztette volna… két legyet ütött egy csapásra! Elválasztott minket és kiiktatta volna a félvér utódot! Kathy képes lett volna ölni? – beleszédült a sok-sok gondolatba, ami megrohanta. Se a lányt, akit szeretett, se a nagyapját, akit imádott és példakép volt a számára, nem ilyennek ismerte. Egyikről sem feltételezett volna soha ilyen aljas cselekedetet. És mindezt az ő háta mögött!

Dean látta és érezte Juanban a bizonytalanságot, a csalódott dühöt, a kavargó érzelmeket.

– Ha nekem nem hiszel, kérdezd Jalit – mondta csendesen az őrző. – Ő kezdett el nyomozni, mert én is azon marcangoltam magam, amit te mondtál. Azt hittem én tettem.

Juan légzése felgyorsult, bár igyekezett rendezni. Minden összecsapott benne, úgy érezte szétszakad belül. Szinte fujtatott.

– Nekem, most el kell mennem – mondta csendesen, tagoltan.

Deanben szétáradt az aggodalom. Keresztapját akkor látta ilyennek, amikor megtudta, hogy Jali anyja meghalt.

– Juan! Elmenjünk Jalihoz? – kérdezte Dean, s tett egy lépést a farkas alakváltó felé, mire Juan hátrálni kezdett, megrázta a fejét.

– Semmi baj – lihegte. – Megoldom – motyogta, azzal sarkon fordult és befutott a sűrűbe.

Sokáig azt sem tudta merre, csak rohant. A napokban csupa olyan dolgok kerültek napvilágra, amik gyökerestől megváltoztatták a múltjában eddig átélt eseményekhez kötődő emlékeit, érzéseit. Mintha eddig hazugságban és burokban tartották volna.

Minden átértékelődött benne.