ÖRÖKÖLT GÉNEK - 8

Világosbarna színű Opel Ascona kanyarodott a keskeny szerpentines útra, ami a takaros kis rönkházhoz vezetett. A kissé megdőlt postaláda mellé egy tábla volt leszúrva „Eladó” felirattal, ami mellett egy pillanatra megállt a jármű. A vezető kinyúlt a kocsi ablakán és kihúzta a táblát, amit aztán rövid gondolkodás után hagyott eldőlni a földön.

– Így ni! – vett egy nagy levegőt diadalittasan Dr. Philip McKenzie, aztán ahogy visszaült az ülésbe, kisöpörte világosbarna, dús kissé rendezetlen haját a szeméből. A mellette ülő nő, arcvonásai tagadhatatlanul indián vérvonalról árulkodtak. Tana Ownby szolid mosollyal pillantott oldalra, a férfire, aki büszke, lelkes tekintettel nézett új tulajdonára, a szemrevaló családi faházra.

– Hát ez nem egészen a központban van, mint a másik rendelőd, amit eladtál ezért – jegyezte meg Tana egy mély sóhajjal.

– Csodálatos helyen van! – áradozott a férfi. – Mi bajod van vele?

– Igaza volt az apádnak, Phil! Ide a kutya se fog jönni!

Közben bekanyarodtak a ház elé, s ahogy kiszálltak a kocsiból, Dr. McKenzie még gyönyörködött pár percig új otthonában. Elégedetten vezette végig a tekintetét a ház gerendáin, teraszán, az ablakok zsalugáterein, a futónövényzettel kissé benőtt kerti kiülőn.

– Lesz vele munka – fújta a nő, tíz ujjal simította hátra hosszú kékesfekete haját.

– Na, és! – rántott a vállán Philip. – Nézd! – mutatott a házhoz tartozó melléképület felé, ami egészen nagyméretűnek volt mondható. – Az pont jó lesz rendelőnek!

– Én idefelé egy háziállatot sem láttam, Phil!

– Ne legyél már ennyire negatív, Tana! A házi kedvenceiket nem az ablakba szokták kirakni az emberek, hogy mindenki lássa. – A harmincas éveinek derekán járó állatorvos, átkarolta párja vállát és homlokon csókolta. – Hidd el kicsim, majd ide is ideszoknak, mint benn a városban.

– Neked legyen igazad, különben elviszik a fejünk felől a csodálatos házadat! – Tana kicsúszott a férfi öleléséből és megindult az ajtó felé a kulcsokkal. Philip kivett pár táskát, bőröndöt a kocsiból és követte párját.

– Házunkat! – javította ki a nőt.

Ahogy beléptek, tekintetüket körbevezették a letakart bútorokon, itt-ott szanaszét még voltak dobozok, pár apróbb használati tárggyal.

– Rosszabbra számítottam, az ára miatt – dünnyögte a férfi, s a csomagokat a nappali közepén hagyva, kikerülve párját elindult felfedezni a lakást.

– Hát, ez az! Szerintem gyanúsan olcsó volt! – morogta a nő. – És egyáltalán hogy merted látatlanban megvenni? Nem is értem!

– Nem látatlanban, drágám! Voltak fenn képek! – kiabált ki a nem túl nagy, de praktikusan berendezett főzőfülkéből Dr. McKenzie.

Tana a szemét forgatta a válaszra.

– Képek! Pf! Ennyi erővel átverés is lehetett volna!

– De nem az! – Philip széles vigyorral az arcán tárt karokkal tartott a nő felé. Újabb csókot lehelt az arcára, hogy nyugtassa őt.

– Hát persze! A horrorfilmekben szokott így kezdődni! – kiabálta Tana az emeletre tartó férfi után. – Gyanúsan olcsó ház, messze a szomszédoktól. Sőt! Nincsenek is szomszédok! Pontosítanék! Messze a lakott területtől! – sorolta a nő.

– Jajj, Tana! A gyakorlati oldalát, az előnyeit nézd! Így van klassz parkolási lehetőség a rendelő előtt! – Philip a galéria korlátjára könyökölt, elégedett tekintettel nézett le a nappaliba. – Kényelmes kifutót tudunk kialakítani a lábadozó állatoknak. – Tagadhatatlanul fel volt villanyozódva. Tervei, már messze túlmutattak egy egyszerű rendelőn. Állatklinikában gondolkodott, műtővel, röntgennel, betegszobákkal, és még felvenni valakit, hiszen ilyen volumenű intézményhez már ketten kevesen lesznek.

– Nem is kell olyan sok javítás – állapította meg a férfi. – Te szeretnél valamit átalakítani rajta?

Tana megfordult a tengelye körül, kritikus pillantását körbevezetve a falakon.

– Vannak ötleteim – dünnyögte, félrehúzva a száját. – Majd összeírom.

– Helyes! – Philip összeütötte tenyerét, s lendületes léptekkel indult le. – Akkor én kipakolok, te meg nézd meg használható-e a konyha. Ha ettünk, összeírunk mindent. Láttam idefelé egy barkácsboltot.

A tervet, tett követte.

Miközben Philip alaposan körbejárta a házat, megnézte a melléképületet is, a fejében már megtervezte a rendelőjét, a klinikát, aztán nekiült összeírni az álmai megvalósításához szükséges dolgokat.

Míg Tana a nagytakarításnak fogott neki, ő a listával bement McNulty barkácsboltjába.

Ed fürkésző pillantásokkal méregette az idegent, mialatt átfutotta a papíron felsorolt anyagokat és eszközöket.

– Építkezik? – kérdezte, az orra alatt motyogva a klán vezér.

– Nem – vágta rá Philip. – Vagyis nem egészen. Felújítás, meg egy kicsi átalakítás.

– Még nem láttam erre – jegyezte meg Ed, s közben megindult a listán szereplő dolgokat összeszedni. – A közelben lakik?

– Most költöztünk ide a párommal – válaszolta lelkesen az állatorvos, mire Edmond akaratlanul vonta fel a szemöldökét.

– Ide? Pontosan hová?

– Erdei rönkház, kicsit kintebb a várostól – magyarázta a férfi, majd közvetlen mosollyal az arcán nyújtotta a kezét Edmond felé. – Dr. Philip McKenzie – mutatkozott be készségesen.

McNulty-ban a név azonnal felébresztette az óvatos bizalmatlanságot. Minden izmában megfeszült, egy pillanatra meg is akadt a mozdulatban.

– McKenzie? – ismételte a nevet a torkát köszörülgetve, mire Philip bólogatott és még mindig a klán vezér felé nyújtva tartotta a kezét, várva a viszonzást.

– Edmond McNulty – morogta az orra alatt Ed, s határozottan szorította meg az új Clear Creek-i lakos kezét. Éreztetni akarta, hogy ez a terület a McNulty klán otthona. Tekintetét fürkészőn furta a doktoréba, aki csak szélesen és barátságosan mosolygott rá, s sötétkék szemei őszintén állták Edmond kiveséző pillantását.

Nem lenne alakváltó? Csak véletlen a név? – morfondírozott a klán vezér.

Elbizonytalanodott.

Volt ugyan tapasztalata, de nem volt tévedhetetlen. Ő nem rendelkezett olyan kifinomult érzékekkel, mint az őrzők, akik nagyobb biztonsággal meg tudták állapítani már az első találkozásból, hogy milyen létformával van dolguk.

Őrző! Dean! Majd megkérem, nézzen el arra, neki mi a véleménye a tagról – döntötte el magában Ed. Nem szívesen engedte volna át másik klánnak a területet.

Ráadásul nem egyedül jött, hanem a társával! Talán egy alfa pár! – kavarogtak a gondolatok a fejében, miközben azért távolságtartóan, de kiszolgálta a férfit.

A kapun túli világ?

Ahogy arról Marcus mesélt Bridget-nek: olyan volt, mint egy modernizálódott gyilkos középkor, akár egy kosztümös fantasy-világ. Keveredett a civilizáció, a barbár és a nomád élettel. Éles határok voltak egyes népek fejlettségi szintje között. Egyvalami azonban egyetemesen átszőtte e világot. A misztikum, a spirituális beállítottság. Voltak, akik mesterien és igen magas szinten használták mentális képességeiket. Egyesek többet is, mások csak egy-egy irányzatot. Például voltak, akik csak a jövőbelátásra használták képességeiket, voltak, akik gyógyításra, mások mágiára. Ki-ki maga lehetősége és erkölcsi elvei szerint hasznosította azt.

Az erő dominált. A harc nélkülözhetetlen volt a mindennapokban. Minden tekintetben az élet függött tőle. Meg kellett harcolni a területért, az élelemért. Állandó készenlétben élték a mindennapjaikat, mint az állatvilágban. A megszerzett élelmet és területet, folyamatosan meg is kellett védeni.

Különös, de ebben a törvénytelennek tűnő világban, igenis voltak szabályok, előírások, amik mindenkire íratlanul is vonatkoztak. Az igazságszolgáltatás pedig mindig azonnali és rögtönzött volt.

Az Akadémiát Aldafen tartotta fenn, a saját elvei és törvényei szerint, ami által nem kis vagyonra és hatalomra tett szert. Viszont, ahogy teltek az évek, évtizedek, egyre többen nem osztották nézeteit. Még saját öccse sem, aki híveit maga köré gyűjtve elhagyta a család földjét, szülőotthonát, hogy új világ felé vezesse a békés népet. Aldafennek ugyan nem tetszett öccse nomád, békés, ám hatalmára – akaratlanul is - annál veszélyesebb népe, de nem kockáztatta az életét azzal, hogy akár meggyilkoltassa testvérét. Az íratlan törvény kegyetlen halállal büntette volna a testvérgyilkost, így Aldaruna valamelyest védve volt bátyja hataloméhségétől.

Aldafennek és uralmának a lázadókkal is számolnia kellett, akik az Akadémián megfordult létformákból kovácsolódtak össze, s egyre határozottabb fenyegetést jelentettek számára. Az eleinte csak kis csoportokba verődő portyázó, és igazságot osztó harcosok sokáig csupán spontán jelentek meg itt-ott. Aztán vezetők emelkedtek ki soraikból, amitől már taktikusan szervezettek lettek, s így komoly ellenfelekké váltak. Ténykedéseiket, akcióikat, Aldafen véresen torolta és büntette meg. Kegyetlenkedéseivel pedig gyűlt a felkelőkkel szimpatizálók száma, amivel így még több ellenséget szerzett magának. De mivel őt szolgálták a legerősebb mentális képességű emberek és félszerzetek, seregét pedig a Giant Wolf alakváltók zsoldosai alkották, biztosan fenn tudta tartani véreskezű hatalmát.

Az Akadémia nagytermében büntető ítéletre gyűltek össze a hallgatók és oktatóik, a személyzet. Aldafen zsoldosai rajtaütöttek a lázadók egyik bázisán, ahol a hírek szerint majdnem sikerült is elfogniuk a vezéreiket. Ha mindet ugyan nem is, de egyet közülük, mégiscsak. Mindenki kíváncsi volt, ki is a bátor irányítók egyike, hiszen egyre többen - már az Akadémia falain belül is - titokban szimpatizáltak a lázadókkal, még ha nem is hangoztatták ezt. A várakozó tömegben sokan tartották ezt a napot nagy-nagy veszteségnek, mert biztosak voltak benne, hogy az elfogott vezetőre most a kínok közötti, nyilvános halál várt.

A zsoldosok láncra verve, zsákkal a fején vezették végig a kíváncsiskodók sorfala között a harcost. Nyakán szöges, széles nyakörv volt, ami már véresre sebezte őt. Menésén látszott, hogy nehezére esik a járás a súlyos, mély vérző sebektől, de tartásában nemes büszkeséggel lépdelt Aldafen kőből faragott díszes, állatbőrökkel takart széke felé. A kis menetet Zadorach vezette, a legyőzhetetlen harcos hírében álló Giant Wolf alakváltó, aki Aldafen zsoldos seregének vezére volt. Győzedelmesen büszkének kellett volna lennie a hatalmas termetű férfinek, mégsem tűnt annak. Arca komor volt, szemöldökét borúsan húzta össze. A fogoly, akit mögötte vezettek csupa seb volt, ruhája alaposan megtépázott. A fejére húzott zsák száját vörösre festette a vér, amit a nyakára szíjazott szöges póráz már meg is szaggatott. Kilógott alóla, derekáig érő sötét, bonyolult fonatokba csomózott haja. A drót, amivel a kezeit összekötözték mélyen vágott a húsába, összekötözött csuklója csupa vér volt, kezét mégis dühös büszkeséggel ökölbe szorította. Széles vállait kihúzta, ahogy megálltak az emelvény előtt. Semmi megtörtséget nem mutatott még a tartása sem.

– Elfogtuk a lázadók egyik vezetőjét, Uram – kezdte Zadorach.

Aldafen a homlokát ráncolva lassan állt fel a székéből.

– Miért húztatok zsákot a fejére? – bökött a fogoly irányába, az akár fegyvernek is beillő tüskékkel díszített jogarával.

– Azért, hogy te döntsd el, nyilvánosságra hozod-e a személyét vagy sem.

– Hát persze! – vágta rá a vezető és lendületes léptekkel megindult a több sebből vérző, kicsit bizonytalanul álló, megkötözött lázadó vezér felé. – Lássa csak mindenki, ki ő!

– Nem hinném, hogy örülni fogsz neki, Uram – morogta a Giant Wolf, borús arckifejezéssel, s odébb lépet utat engedve a diadalittasan közeledő vezérnek.

Felmorajlott a tömeg, ahogy Aldafen letépte a véráztatta zsákot a fogoly fejéről. A tekintélyt parancsoló férfi szemei viszont elkerekedtek, döbbenten nézett saját fia szemébe.

Beto arcán elmosódva ugyan, de még ott volt a lázadókra jellemző fekete, álarcszerű festés, ami most keveredett a vérrel, a mocsokkal.  Minden érzelmet nélkülözve állta a fiatal férfi mély, meleg barna szemei, apja dühös tekintetét.

– Te?! – Aldafen első felindultságában arcon ütötte fiát a kezében szorongatott, tüskés jogarral, ami újabb mély sebet ejtett rajta. – Térdre, te nyomorult! – fakadt ki a vezér, mire a fogoly mögött álló zsoldos olyat taszított Beton, hogy a férfi nem csak térdre esett, de épp csak meg tudta magát támasztani összekötözött kezeivel.

– A vérem vagy, és ilyet teszel? Elárulod az apádat? Hátba szúrod? Milyen vezető az, akinek nem szent a családi kötelék, te nyomorult! – szórta fiára megalázó szitkait Aldafen. A felfokozott dühtől, szinte kapkodta a levegőt a férfi, s bár kissé korlátozta a mozgásban testére csavart, díszes, királykék csuhája, de egy hirtelen mozdulattal kikapta a mellette álló harcos övéből a több szálas korbácsot - aminek szíjaiba apró csillagok voltak fonva -, s indulatosan ütlegelni kezdte vele a földre kényszerített fiát.

Beto nem mozdult, minden hang nélkül viselte el a fájdalmas, bőrszaggató ütéseket, csak kezeit szorította ökölbe. Apja éppen ugyanúgy verte most, mint mindahányszor gyerekkorában is, ha meg merte említeni, hogy az ő véleménye más. Aldafen nem is sejtette, hogy fiát nem megtörte a kemény testi fenyítésekkel, hanem pont, hogy megerősítette. Edzette a lelkét és a testét. Nem ismerte a fiát, így azt sem tudta, hogy Betonak emberfeletti akarata és elszántsága volt. Alábecsülte őt. Észre sem vette és a közvetlen közelében felcseperedett a számára legveszélyesebb lázadó vezér.

– Kik a többiek, te nyomorult! Neveket akarok! – ordította Aldafen a folyamatos ütlegelés alatt, amit egy percre sem hagyott abba, pedig már a fiatalember hátán az ingje s a bőre is véres, rongyos cafatokban lógott.

Eközben a tömegből egy vékony, harcos módjára öltözött fiatal lány araszolt a kijárat felé. Kócos sötét haját a fonatok sem tudták sokkal rendezettebbé tenni. A nagy folyosóra érve a lány futásnak eredt, hogy értesítse az anyát, mi történik a nagyteremben.

– Úrnőm! – valósággal beesett a nehéz faragott ajtón, minden kopogtatás nélkül. Most nem érdekelte a büntetés, ami ezért járt volna. A lány, Beto életét akarta menteni, a sajátjáért most a legkevésbé sem aggódott.

– Fontha! – csattant fel a homlokát ráncolva a magas, karcsú, hosszú, ébenfekete hajú nő, aki az ablakon túlra engedett tekintettel, elgondolkodva ácsorogott eddig a szoba közepén. Tudta mire gyülekeztek össze a nagyteremben, de őt nem érdekelték soha a véres kegyetlenkedő büntetések. Rihona a határozott vezetőt szerette meg annak idején a férfiben, ami az évek hosszú során egészen más irányt vett. Mivel tudta az asszony, hogy úgysincs hová menekülnie gyermekükkel az egyre kegyetlenebbé váló férje elől, így arra fordította minden energiáját és figyelmét, hogy fiából majd tisztességes, vezető váljék, miközben igyekezett sokszor megvédeni a szigorú apa haragjától.

– Úrnőm! Azonnal jönnie kell! – zihálta a lány.

– Mi történt, Fontha?

A fiatal lány egész testében remegett, félt, hogy mire visszaérnek a terembe, Beto már halott lesz.

– Beto! Ő az elfogott lázadó, asszonyom!

Rihona rémülten elkerekedett szemekkel, lendületes léptekkel indult meg, a folyosón már szaladt.

– Úgy küzdött, mint egy oroszlán, uram – mondta Zadorach, de ettől Aldafen nem lett büszke a fiára. Sőt!

– Oroszlán? Nevetséges! Inkább, mint egy kutya! – ordította indulatosan a vezér. – Lázadók kutyája!

– Állj! – Rihona hangja fülszaggatóan csattant a hatalmas, kupolás teremben. Nem érdekelte, hogy fia csupa seb és vér, saját testével takarta a további ütések elől, ahogy ráborult átölelve őt.

Aldafen keze megállt a mozdulat lendülete közben.

– Vigyétek innen! – parancsolta eszelős tekintettel, mire két zsoldos erőszakkal odébb cibálta a nőt.

– Engem bánts, ne őt! Az én hibám! Én neveltem! – zokogta Rihona.

– Igen, így van! Jól mondod! – Aldafen helyeselve társa szavait, bólogatva tett pár lépést a nő felé, s az arcába mondta szavait. – Amiért, majd te is meg fogod kapni a méltó büntetésedet. – A vezér felegyenesedett, s a tömeg felé fordult. – Mi jár az árulóknak?

Sokáig néma, síri csend volt a hatalmas, szinte zsúfolásig megtelt teremben.

– Halál! – ordította Aldafen a választ saját kérdésére.

– Ne! Ne, öld meg! Könyörgöm! Hiszen, ő a fiad!

– Miért kegyelmeznék neki? A saját apja ellen fordult! Azokat segíti, támogatja, azok oldalán áll, akik a halálomat akarják! Mi ez, ha nem gyilkolási szándék? Akkor én miért venném figyelembe, hogy a fiam?! A bűne ettől csak nagyobb! A saját vérét árulta el! – A vezér indulatos kézmozdulatokkal kísérve szavait, lendületes léptekkel járta körbe a kőre borult fiát.

– Ne öld meg! – nyögte tehetetlenül, reménykedve a könyörületesebb büntetésben az asszony.

Pár percig újra csend borult a teremre.

– Legyen! – mondta a vezér, mire Rihona megkönnyebbülten engedte ki az eddig visszatartott levegőt. – Éljen. Száműzve! A kapun túlra! – folytatta az ítéletét az apa.

Moraj futott át a tömegen, hiszen mindenki tudta, hogy a kapu kiszámíthatatlan. Sokszor okozott már az azon átkelőkben mutációt, szervi károkat, halált. Nem is hallottak már azokról semmit, akiket büntetési céllal löktek át a kapun. Kevesen voltak azok, akik biztonsággal kelhettek át. Ahhoz erős mentális képességgel kellett rendelkezni, vagy egy ilyen személynek meg kellett erősítenie az átkelőt.

– Gorman! – szólította Aldafen egyik legfontosabb és legfélelmetesebb hírben álló emberét. A tömegből egy kopaszra borotvált, keskeny szemű, sötét bőrű férfi lépett elő. Testét lila, vastag stóla takarta, füleiben irreálisan nagy és szokatlan módon elhelyezett fülbevalók voltak. A felhasított fülcimpára, kagylószerűen feltekert spirál tágította a bevágást.

Némán hajtott fejet, miközben lassan, kimérten lépdelt a földön támaszkodó, felkelőkhöz csatlakozó utódhoz.

– Mint egy oroszlán? – sziszegte megvetéssel Aldafen fia körül járkálva. – Te, áruló kutya! – Kirántotta övéből díszes tőrét, megmarkolta Beto hajfonatát, felrántotta a kőről hátraszegve a fejét, és egy mozdulattal a tarkójánál levágta a hosszú copfot, ami itt, a megszégyenítés egyik eszköze volt. Feltartotta, majd eldobta a fonatot, s visszalökte a földre a láthatóan elgyengült fiatal harcost, aki sebei ellenére még mindig keményen tartotta magát. Dús, sötétbarna, megcsonkított haja rendezetlenül csúszott az arcába, ahogy alkarjára támaszkodva dőlt a kőlapokra.

– Ha kutyaként viselkedsz, hát legyél az! – fröcskölte szavait a vezér, közelebb hajolva a még mindig hallgatásba burkolózó fiához.

Rihonában lassan tudatosult mire is készült férje.

– Ne tedd, könyörgöm! Aldafen! – indult volna feléjük, de a két zsoldos visszafogta őt.

– Gorman! Tedd a dolgod! – parancsolta a vezér, mire az anya visítva tiltakozott az ítélet ellen, miközben igyekezett szabadulni a katonák kezei közül.

Beto arca megfeszült, görcsbe rándult testének minden izma. Tudta mi vár rá, de egy mozdulattal sem árulta el belső félelmét, pedig ordított benne a kétségbeesés. Volt már szemtanúja annak, amikor Gorman kényszeralakváltást alkalmazott egy lopáson kapott nomádon. A szerencsétlen ordított a fájdalomtól, és a látvány is borzasztó volt, ahogy a testet arra kényszerítette a mentális hóhér, hogy teljesen más, számára rendellenes formát vegyen fel.

– Te kérted asszony, hogy ne öljem meg! – Aldafen kárörvendő, gúnyos mosollyal az arcán pillantott Rihona felé a válla felett. – Élni fog! Nem csak a lelke, a teste is kutya lesz!

– Neee! – tiltakozott ordítva, kézzel-lábbal az asszony, az őrület határára sodródva a tudattól, hogy mit készülnek tenni a fiával. – Légy átkozott, Aldafen! Légy átkozott! – visította vergődve az őrség kezei között az anya.

A zsoldosok a szöges pórázt, láncokkal két oldalról tartva rántották fel Betot a kőről, Gorman pedig feléje hajolt. Tenyerével betakarta a fiatal férfi homlokát, ujjai a fejéhez simultak. Percekig úgy tűnt nem történik semmi, csak Gorman meredt érzéstelen tekintettel a semmibe.

Aztán Beto nyakán megfeszültek az izmok, még viselte, de egyre nehezebben a csontjait feszítő érzést. Émelygett a gyomra, érezte belülről mindene mozgásba indult, ahogy a belső szervei is elkezdtek átalakulni, formálódni. Megrándult a teste, öklendezni kezdett. Két katona ugrott mellé, megragadta és erősen tartotta, hogy a mentális hóhér keze között maradjon, míg a beavatkozást végzi. Egyre hevesebben remegett a fiatal férfi izmos teste, hol hánynia kellett, hol levegőt nem kapott. Felnyögött, mikor úgy érezte millió helyen egyszerre tört darabokra a csontja. Érezte, hol mintha szakításhatárra nyúltak volna az izmai, hol pedig görcsbe húzódtak. A látvány megdöbbentő volt, ahogy a csontok és izmok hullámozva mozogtak napbarnított, véres sebekkel szabdalt bőre alatt. A fájdalmak néma tűrésének határára akkor érkezett, amikor a fejében, s arcán elviselhetetlen feszítést érzett, ami addig fokozódott, amíg már nem bírta tovább és kiengedte a hangját. A kétségbeesett fájdalmas ordítást a csupasz, magas falak visszhangozva a sokszorosára felerősítve verték vissza. Gorman ujjai között és csuklóján lassan csordogáló vér jelent meg, ami egyre megállíthatatlanabbul indult meg a már felismerhetetlenül eltorzult fiatal férfi orrából, füléből és szájából.

– Istenem! Neee! – zokogta az anya, arcát kezébe temetve roskadt a kőre. Elviselhetetlen volt hallani és látni fia mérhetetlen szenvedését.

A folyamatos ordítás, lassan eltompult, s fájdalmas vonyításba ment át, majd dühös, veszett csaholásba. A farkaskutya állkapcsa többször egymás után, dühösen csattant kínzója felé, éles fogaival belemart a mentális hóhér kezébe, majd a csuklójára harapva, marcangolva rázni kezdte a vérző testrészt. A megváltozott forma lehetőséget adott Betonak, hogy sebeket szerezve ugyan, de megszabaduljon a kezét összekötő drótoktól. A nyakán maradt szöges pórázzal igyekeztek visszafogni, s hárman is rávetették magukat, ütötték, rúgták, érezte, hogy a viaskodásban eltörték a lábát is, mire sikerült nekik újra megkötözniük. Szorosan tekerték össze drótokkal a négy lábát, a pofáját, hogy harapni se tudjon újra.

Gorman erősen vérző csuklóval, fájdalmas arckifejezéssel hátrált el a még mindig dühösen vergődő, morgó állattól, aki reménytelenül, de elszántan szabadulni akart. Vértacsakosan tapadt össze csomókban a szőre, szuszogott, s veszett tekintettel dobálta magát.

Az izmos, büszke tartású, nemes arcvonású fiatal férfiből, egy vérmocskos, meggyötört, megalázott kutya lett.

Tehetetlen dühétől nem érzékelte testének fájdalmait sem, azok jelen pillanatban teljesen eltörpültek a kilátástalanság érzése mellett.

Fontha a hatalmas ajtó takarásában nézte végig a szörnyű ítéletet, arcán patakokban folyt a könnye. Úgy érezte, most mindenkinek ordítva rohant volna neki, és gyilkolt volna, hogy más is érezze azt a halálfélelmet, amit Beto érzett, és azt a fájdalmat, amit most ő.

– Vigyétek a szemem elő! – intett a kezével Aldafen, miközben fújtatva igyekezett rendezni légzését. A történtek - bár nem mutatta -, őt is megviselték. Gyötörte a csalódottság, amit fia okozott neki. Úgy érezte Beto a tettével nyilvánosan arcon köpte őt, s ezért, mint apa, és mint vezér jogosnak tartotta, példát statuálni a saját fiával, hogy tekintélyét megtartsa.

– Várjatok! – szólt a zsoldosok után, ahogy elindultak a még mindig vergődve szabadulni próbáló ebbel a kijárat felé. – Tudni akarom, merre jár! Jelöljétek meg! – parancsolta, mire pár perc várakozás után egy alkalmazott jelent meg, kezében hasonló eszközzel, mint amivel a kutyákat chippelik.

Betot a jeladó belövése nem is érdekelte, csak az izmai reagáltak önkéntelenül egy rándulással.

Aldafen némán utasítva intett, s hátat fordított a távozó kis csapatnak. A jeladó enyhítette a vívódó vezér apai lelkiismeretét.

Gorman segítette át a katonákat minden gond nélkül áttérni a kapun, aminek a túloldalán egy labirintusszerű barlangjárat volt. Egészen vékony helyeken kellett átpréselniük magukat és a tiltakozó állatot, mire egy tágasabb részhez értek, ahol már a kijárat volt. Nem a barlangban hagyták a kutya formába kényszerített Betot. Bentebb vitték az erdőbe, s egy kis patakon átívelő fahíd alá dobták. Két zsoldos azonnal vissza is fordult, míg a harmadik pár másodpercig még szemezett az állat mélybarna dühös tekintetével. A Giant Wolf fekete szemeiben leírhatatlan érzések sütöttek. Nem lehetett eldönteni mi járhatott a fejében. Düh, megvetés, szánalom, vagy együttérzés?

Aztán még körbepillantott, mint aki egy ismerős helytől búcsúzik csak úgy magában, némán, aztán a többiek után lendült.

Arról, hogy William Dunkin már őszülni kezdett, csak dús szakálla árulkodott, ugyanis a meleg kötött sapka állandó ruházatához tartozott. Már reggel óta izgatottan várta testvére fiát. Gyermekeinek félóránként felemlegette a régi emlékeket, a személyzettel, ha megállt pár perce beszélgetni, valahogy mindig Cody jött szóba. Ránézésre senki nem mondta volna a tekintélyes méretű alakváltóról, hogy mogorva lenne, szeme mindig keskenyre szűkült, mintha csak állandóan mosolygott volna. Pedig nagyon is nehéz természete volt az öregnek. Ezt legjobban a fia, Nathan szenvedte meg. Sokszor volt kiélezett, heves vitájuk, de az ifjú Dunkint éppen olyan keményfából faragták, mint az apját, így a hangos nézeteltéréseik ellenére sem hagyta magára Willt. Igaz sokszor fordult meg már a fejében, és hangoztatta is olykor, hogy nyakába veszi a világot és majd kialakítja az életét ő maga, mégsem tette meg.

Hatalmas volt a Nez Perce-i Vendégház. Itt a másságukat jobban titkolták az erre élők, ezért is szerepelt Vendégházként az épület, nem pedig Menedékházként. Az, hogy mi is volt a valódi rendeltetése, azt csak azok tudták, akikre valójában tartozott. A vendégek összetétele is vegyesebb volt. Turisták éppolyan szép számban megjelentek, mint az arra rászoruló alakváltók. Ebből adódóan a szabályok is szigorúbbak voltak a más létformák számára. Még annyira sem engedhették el magukat, mint Clear Creek-en. A Vendégház jóval modernebb volt, korszerűbb felszerelésekkel, és még medence is tartozott hozzá.

Cody csak ámult, ahogy végighajtott a parkosított, biztonsági őrrel figyelt parkolón keresztül a Vendégház bejáratához. A hely tagadhatatlanul kinőtte magát, amióta utoljára itt volt. Ehhez képest apja Menedékháza, megrekedt az időben. Vállára lendítette méretes hátizsákját, kirángatta a bőröndöt a csomagtartóból, s elindult a bejárat felé. Otthon megszokta, hogy nem zárták le a kocsit az udvaron, most sem tette. Fiatal egyenruhás fiú szólt utána.

– Leparkoljam a kocsit, uram?

Cody egy pillanatra zavarba jött.

– Ööömmm… Jah! Kösz! – motyogta, s a parkolói alkalmazott felé dobta a kocsikulcsot.

Hatalmas volt az előtér, amit a természetes anyagok és a nem éppen szokványos díszítések tettek otthonossá. Rengeteg festmény lógott a pácolt fával borított falakon, a terméskövekből kialakított ülősarkokat, indián motívumokkal díszített kézi szőttesek takarták. Codyt teljesen lenyűgözte a belső elrendezés, a hatalmas csodálatos festmények, amik mind egytől-egyig megdöbbentően élethűen ábrázoltak különböző állatokat, hol szieszta, hol vadászat közben. Életképek voltak, nagymacskákról, medvékről, farkasokról, és még sok más vadállatról.

A faragott díszítésű pultnál egy szemtelenül fiatal lány töltötte be a recepciós feladatát. Tejeskávé színű bőre, hatalmas gesztenyebarna szemei voltak. Kora ellenére meglepően rutinosan, magabiztos fellépéssel, és barátságosan mosolyogva fogadta a pulthoz lépő Codyt.

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kérdezte, s füle mögé simította hosszú, sötét hajának, vékony fonataiból kimaradt kicsi tincsét.

– Codyac Dunkin va…

A fiatal férfi be sem tudta fejezni mondatát, a kamaszkorú lány valósággal kiugrott a pult mögül, egyenesen a nyakába.

– Cody! Te vagy Cody, igaz? – lelkendezett a lendületes baráti ölelés után. – Ginger Blaine vagyok – mutatkozott be, s meg sem várta, hogy Cody elfogadja a feléje nyújtott kezét, elkapta a fiatal alakváltó jobbját, s megszorította. – Will rengeteget mesélt rólad!

– Ginger! – szólt a kamasz lányra egy érzékien rekedtes női hang Cody mögül. A fiatal nő külseje éppolyan szexis volt, akár a hangja. Fekete cowboy kalapot viselt, szegecses bőrmellényt, passzos nadrágot, ami még jobban kiemelte tökéletesen sportos alakját. A két lány között a hasonlóság tagadhatatlan volt. A szemük, a szájuk, az alakjuk, csupán az egyik egy kamasz volt, a másik már érett fiatal nő.

– Phyllis Blaine – mutatkozott be az idősebb Blaine lány is. – Bocsi, a húgom viselkedéséért. Kissé hebrencs – szabadkozott mesterkélt sztármosollyal a fiatal nő.

– Majd kinövi – biccentett Cody, s barátságos mosollyal pillantott oldalra a Soya korú lányra.

– Hát remélem! – fújta a szemét forgatva Phyllis.

A hangos üdvözlő hangokra előjött William is, aki aztán alapos hátlapogatás után, azonnal a konyhába terelte a rég látott rokont.

– Biztos éhes lehetsz. – Cody csak zavart mosollyal vonogatta a vállát, eszében nem volt elárulnia, hogy már megállt az úton idefelé, attól tartva, hogy akkor kiderül az a meleg helyzet a vadászokkal és Soyával.

A konyhában a gyönyörű érett nővé cseperedett fehér hajú szótlan lány forgolódott.

Codyt megrohanták az emlékek. Akkor sem hallotta beszélni soha, amikor heteket töltött itt kamaszként. A lány szeméből most is sugárzott a bizalmatlan félelem, mégis zavart, észrevétlen mosollyal bólintott a fejével köszönésképpen.

– Szia Dagny – Cody tekintete többször is végigszaladt a számára mindig is titokzatos lányon. Nem volt karcsú, nem volt egy törékeny szépség, mégis gömbölyű, formás idomaival sütött róla a finom nőiesség. Mint a fehér ezüst úgy csillogott hosszú dús haja, ami többféle átcsomózott fonatban is a háta közepéig ért.

Nem válaszolt szóval az üdvözlésre, bár láthatóan meglepte és jól esett neki, hogy Cody a nevén szólította őt. Csupán újra bólintott, miközben a szolid mosoly már kivehető volt az ajkán. Codyac Dunkin legszívesebben meg is ölelte volna a lányt, de tudta, hogy azt nem lehet! Eleven emlékként élt benne, amikor csupa jó szándékból akarta annakidején megvigasztalni a félrevonulva sírdogáló lányt, s az önkéntelen baráti ölelésre Dagny kétségbeesett védekezéssel reagált. Bár senki nem veszekedett a kiskamasz Codyra akkor ez miatt - meg sem dorgálták -, neki akkor is lelkiismeret furdalása volt, hogy valami rosszat tett. Később magyarázta el neki Will, hogy Dagnyt igen erős trauma érte, amikor az anyjával menekültek a földjükről, de hogy mi is volt, ami ekkora megrázkódtatást okozott neki, arról már senki nem beszélt.

Miután Will leerőszakolta az az napi hatalmas adag menüt a fáradt utazó torkán, büszkén vezette körbe, hogy megmutassa, mi minden változott náluk az idők folyamán. Cody legszívesebben elnyújtózott volna már szobája magányában a hatalmas, kényelmes ágyon, de türelmesen végigjárt mindent nagybátyjával és hallgatta az öreg emlékeit.

– Soyara is kész nagylány lett! – dicsekedett Will büszke apaként, Cody arcán pedig átfutott egy zavart mosoly a pár órával ezelőtti emlékek felidézésére.

– Elhiszem – jegyezte meg.

Egy igen, dörzsölt nagylány! – tette hozzá, de csak magában.

– Most még az iskolában – Will futólag a faliórára pillantott –, de hamarosan itthon lesz ő is.

Most még? Most már! Mert eddig, nagyon nem ott volt! – Cody igyekezett visszafogni cinikus mosolyát, miközben nagybátyja átkísérte az udvaron, át az út túloldalán lévő szerelőműhelybe.

– Nathané! – lendítette a kezét, hangjában nem kevés büszkeséggel, a medve alakváltó. A szemébe soha nem dicsérte a fiát, de ahogy beszélt róla, abból egyértelmű volt, hogy tisztelte és elismerte a tudását, tehetségét és akaratát, még ha csak a háta mögött is.

Will megveregette Cody hátát jó pár lépéssel a bejárat előtt megállva, egyedül bocsátotta tovább útjára.

– Biztos örülni fog, hogy megérkeztél – mondta szomorkás mosollyal az öreg. – Beszélgessetek csak – motyogta azzal lehorgasztott fejjel fordult vissza a Vendégház felé.

Cody sokáig nézett a tekintélyes medve után, aztán belépett a műhelybe. Hallotta a szerszám hangját, a kopácsolást, aztán ahogy az földet ért és valami más került kézbe.

– Helló! – köszönt Cody, s leguggolt a szerelőakna szélére.

Nathan arcán keveredett az izzadság a kosszal, amitől barnászöld szemei szinte világítottak a sötét maszat mögül. Gépzsíros, koszos kezeit egy mozdulattal beletörölte éppolyan mocskos egykor szürke színű trikójába.

– Helló! – fehér fogai szinte rikítottak, ahogy mosolyra húzódott a szája, miközben lendületesen szökkent ki a szerelőaknából. Cody látta rajta, hogy legszívesebben nem csak a kézfejét nyújtotta volna üdvözlésre a rég látott rokon, hiszen olyanok voltak akkor ők egymásnak, akár két testvér. Cody döntött Nathan helyett. Lendületesen rántotta magához nem törődve, hogy ő is piszkos lesz és jól megveregette unokatestvére hátát.

– Mindenkivel találkoztál már?

– Igen – szaladt ki Cody száján, mire Nathan vigyorogva ingatta a fejét.

– Mibe, hogy Soya lógott a suliból?!

– Én nem mondtam semmit! – emelte fel védekezőn a kezeit Cody.

– Nekem nem is kell – legyintett Nathan, rövidre vágott szakállát vállába dörzsölve. – Valakinek be kell vállalnia a cinkos szerepét, hogy tényleg tudjam, mikor mit csinál. Apa úgysem érti meg, és el sem ismeri, hogy nála a keménysége semmit nem ér.

– Értem – bólintott Cody. – Vannak ilyen kamaszok – rántott a vállán, s erről azonnal eszébe is jutott Fyra, és az ígérete, hogy felhívja a lányt, ahogy megérkezik. – Jah, igen! Bocs, de megígértem valakinek, hogy felhívom, ha megérkezem.

Cody zavartan fordított hátat, Nathan pedig tapintatosan távolabb sétált, bár így is hallotta, ahogy tagadhatatlanul olyan személlyel beszélt unokatestvére, aki számára több mint fontos volt. Ahogy Cody hosszú búcsúzkodás után bontotta a vonalat, Nathan a szemöldökét vonogatva, vigyorogva kérdezte meg:

– Becsajoztál?

– Hát… ahogy vesszük – motyogta Cody, kerülte Nathan kutató pillantását.

– Elég egyértelműnek tűnik, hogy igen.

– Bonyolult – morogta az orra alatt a fiatal medve.

Nathan homloka ráncba szaladt.

– Talán tiltott gyümölcs? – kérdezte a torkát köszörülgetve, mire Cody kelletlenül billegtette a fejét.

– Jah. Mondhatni – fújta egy hangos sóhajjal.

– Az gáz! – biccentett Nathan, majd lendült a keze, s biztatva veregette meg unokatestvére vállát. – Nincs kedved segíteni? Felrobbantjuk a műhelyt, mint a régi szép időkben! – kacsintott cinkosan Codyra.

A két fiatal Dunkin pedig belemerült a spontán szerelésbe. Codyt egyáltalán nem zavarta már, hogy pár perce még szobája magányát és az ágy nyugalmát kívánta. A két fiatal férfi újra egymásra talált, mint annak idején a két kamasz.

– Gyönyörűek a képek az előtérben! Honnan vannak? Nem láttam rajtuk aláírást.

– Kuchur – válaszolt kurtán, a vállán rántva Nathan, homlokát kézfejébe törölte.

– Nem lettem okosabb – dünnyögte Cody.

– Itt lakott egy darabig a pincesorban – kezdte a fiatal medve, s Cody azonnal tudta, hogy ez mit is jelenthetett. Valamiért nem tartozott a nyilvánosságra az illető személye.

– Zavarodott volt? – kérdezte tapintatosan, mire Nathan megrázta a fejét.

– Nem tudom – válaszolta kurtán, majd hosszas hallgatás után megeredt a nyelve. – Apa sem mondott el mindent róla, amikor kérdeztem. Van az arcán egy csúnya karmolás nyom – magyarázta Nathan, s ujjaival a saját arcán mutatta meg az említett forradás helyét. – Amolyan magának való remete. Jóval fentebb lakik egy kunyhóban. Néha le-lejár, ha kell neki valami. A képeivel fizet. Nem igazán beszél senkivel.

– Olyan szinten, mint Dagny?

Nathan arcizmai megfeszültek, meghatározhatatlan zavar jelent meg a szemében.

– Dagny egészen más eset – fújta hangos sóhajjal a férfi.

– Kinőtte már a túlzott védekezési ösztönét?

Nathan válaszképpen csak megrázta a fejét.

– Neked biztos elmondták, mi történt vele, hogy ilyen lett – puhatolózott tovább óvatosan Cody.

Sokáig ült közéjük a csend. Nathan jól átgondolta egyáltalán mondhat-e bármit unokatestvérének, Cody pedig türelmesen várta tőle a történetet.

– Vadászok legyilkoltál a családját. Apa mesélte egyszer, egy hangosabb vitánk után. Voltak testvérei is. Látta a halálukat. Az anyjával sokáig fogságban voltak a vadászoknál, akik mindkettőjüket elképesztő dolgokra használták.

– Egy gyereket? – kérdezte elszörnyedve Cody.

– Vannak beteges elméjű emberek.

Sokáig csendben szerelgettek tovább, amit Nathan tört meg. Tagadhatatlanul még mindig Dagny körül jártak a gondolatai.

– Amikor idekerültek, haragudtam rá.

– Gondolom. Gyerek voltál, és volt eleged!

– Egy gyerek, aki elvesztette az anyját, és jött két idegen, aki az apját is elvette. Így láttam akkor.

– Ez érthető volt – rántott a vállán Cody –, de már felnőttél…

– Jah – szívta a fogai között Nathan, szerszámot cserélt. – Akkor goromba voltam vele, bántottam.

– Csak nem megverted? – kérdezte lepetten Cody.

– Dehogy! – horkant fel a homlokát ráncolva Nathan, már a feltételezés is sértette – De elég bunkó voltam – vallotta be szégyenkezve a fiatal alakváltó. – Szerintem még mindig azt hiszi, hogy utálom. Feketelistás vagyok nála – hadarta szomorú félmosollyal Nathan.

– Hát, ha nem tudtok beszélni, úgy igen nehéz tisztázni a múltat, meg úgy általában mindent.

– Beszélni? Ch! Látványosan menekül a közelemből! – legyintett az alakváltó, homlokát alkarjába törölte.

– Soya életrevaló, kishölgy! – váltott vidámabb témára Cody.

– Életrevaló? – szaladt fel Nathan szemöldöke. – Én ezt úgy hívnám önveszélyes!

Cody visszaemlékezve a találkozásuk körülményeire, a torkát köszörülgetve, egyetértően biccentett.

– Jah! Végül is elég meleg helyzet volt…

– Mi a fenét csinált? – kérdezte Nathan, a szemöldökét ráncolva engedte le kezében a szerszámot.

– Egyébként semmi rosszat – rántott a vállán Cody. – Gondolom, csak bóklászhatott a saját formájában. A bibi csak ott volt, hogy három vadász kiszúrta.

– Három? Hogy néztek ki? – Nathan arcán komoly aggodalom jelent meg.

– Két középkorú, meg egy fekete kötött sapkás öreg – sorolta Cody.

– Klassz! – fújta a Nez Perce-i Dunkin utód.

– Baj van?

– Nyilván Humiston meg Dechant volt a két középkorú. Azok végül is ártalmatlan orvvadászok.

– Nincsenek ártalmatlan vadászok! – szúrta közbe Cody mérgesen.

– De Ernesto Ochoa veszélyes! – mondta komoly arccal Nathan – Ő nagybetűs vadász, ha érted, mire gondolok.

Cody bólintott.

– Ray meg Robert bundákért, meg pénzért lövöldöznek, többnyire Knowlton a megrendelőjük. Ochoa más! Ő trófeákat gyűjt, és nem csupán jámbor állatokét! Betegesen üldözi a fajtánkat.

– Fasza! – szívta a fogai között Cody. – Sejti, hogy kik vagytok?

– Szerintem, igen – biccentett Nathan. – De ember formában nem lövöldözhet ránk! Az gyilkosság lenne! Nem is hangoztathatja, mik vagyunk, mert kissé elmebetegnek néznék – a fiatal alakváltó ajka széles vigyorba húzódott. – Szóval hárman voltak? – dünnyögte, s újra visszafordult a munkájához. – Biztos csak a két kocavadásznak segített. Akkor veszélyesek, ha Bakerrel ketten jelennek meg valahol!

– Baker?

– Jeff Baker – magyarázta Nathan. – Az is egy nagybetűs, dörzsölt vadász. Ha párban bóklásznak, akkor már tuti, hogy valamelyik alakváltót cserkészik be éppen.

– Falgaut zsebre tenné őket! – legyintett Cody.

– Falgaut? Talan Falgaut? – Nathan elgondolkodva abbahagyta egy pár pillanatra a kopácsolást. – Ő meghalt, nem?

Cody a fejét ingatta, mosolya szélesedett.

– Nem? Pedig azt beszélték, hogy a hírhedt vadászt ott valahol felétek Clear Creek-en szúrta le Semaj Grimmet egy titokzatos idegen által küldött tőrrel.

– Részben igaz – dünnyögte Cody, sokat sejtető hangsúllyal. – Ismered a szakrális őrző legendáját?

Nathan láthatóan elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Nem igazán.

– Hát most én sem tudom szóról-szóra elmondani neked, de ez valami farkas legendás dolog. – Cody a hangját is lentebb engedte, mintha egy nagy-nagy titkot árulna el éppen unokatestvérének.

– És ennek mi köze a hírhedt vadászhoz?

– Ő a szakrális őrző!

Nathan döbbenten meredt Cody vigyorgó arcába.

– Rablóból pandúr?

– Nem is akármilyen! Valami kékbőrű festett fazon látogatja állandóan. Két, fura, hatalmas farkassal.

– Az Erdők Ura? – Nathan szemöldöke döbbenten emelkedett meg.

– Nálunk úgy emlegették Látó, vagy Titkok Őrzője – rántott a vállán Cody. – Azt mondják, Falgaut lesz az utódja.

– Falgaut a hírhedt vadász, mint az Erdők Ura? – a fiatal alakváltót láthatóan még mindig ledöbbenve tartotta az információ.

Cody sokatmondóan, kimérten bólogatott.                                         

– Durva! – Nathan fürkészve méregette unokatestvérét. – Te személyesen is ismered?

– Naná! Ott keltették újra életre, aztán ott is lábadozott nálunk! – újságolta büszkén Cody.

– Azta mindenit! – szaladt ki Nathan száján, s tekintetével kicsit irigykedve mérte végig rokonát. – Milyen eseményeket át nem élsz te Clear Creek-en! Nem semmi! Hát itt, csak a feszkó van a vadászok miatt. Azon felül a dögunalom! – legyintett az alakváltó.