Juan
belépett az erdészház ajtaján, s lassú léptekkel ment bentebb a kanapéig; utazótáskáját arra engedte. Tekintetét körbevezette a galérián is, azt kereste,
merre lehet az apja.
– Szép
napot! – engedte ki a hangját a fiatal farkas, de sokáig sehonnan nem érkezett
válasz. Ráérős sétálgatásba kezdett. Megnézte talál-e valami fogához valót a
hűtőben, aztán a tűzhelyen lévő fazékba is belekukkantott.
– Hello – köszöntötte őt Dean ahogy belépett. Kezei földpiszkosak voltak, igyekezett a
nadrágjába törölni róla a nagyját. – Mikor jöttél?
– Most
– rántott a vállán Juan. – Apa?
– Biztos
sétál – Dean fejével az udvar felé bökött.
– Kinn, nem
találkoztam vele.
– Lehet
már messzebb merészkedett.
– Mi
újság van erre?
Dean rosszkedvűen
csak rántott a vállán.
– Semmi
jó – morogta.
– Hallottam
Codyt – köszörülgette a torkát Juan. – Nagyon sajnálom a barátodat. Őszinte
részvétem!
Dean
csak kelletlenül billegtette a fejét, nem igazán jöttek belőle a szavak. Sok
fájdalom feszítette a lelkét.
– Hallom
neked is megjött az időpont.
– Igen
– fújta Juan. – De… úgy döntöttem mégsem megyek át.
– Nem?
– Dean elkerekedett szemekkel nézett fel az ifjú McElhanelyre.
– Nem.
– Értem.
Gondolom Fhyra miatt. Most, hogy kikerült Cody a képből.
– Igen,
Fhyra miatt. Tudnod kell Dean, ha Codyval nem történik ez a tragédia, akkor… én
félreálltam volna.
– De
most így, Fhyra szabad préda – Dean hangjából nem kevés szarkazmus érződött.
– Ne
beszélj így róla! Fhyra nem préda! – Juan haragosan húzta össze a homlokát. –
Egyedül maradt! Totál fájhat neki Cody elvesztése…
– És
majd te megvigasztalod – vágott a farkas szavába a félvér.
– Dean!
Mi lett veled? Elhiszem, hogy fáj a legjobb barátod halála, de azért nem kéne
bunkón viselkedned! – emelte meg a hangját Juan.
– Hát
neked már nincs ellenfeled! Gratulálok! Én meg nem vagyok ellenfél – fújta
dühösen Dean, s a fiatal McElhanely legnagyobb döbbenetére a félvér Whiskyt
vett elő és jót húzott az üvegből.
– Dean?!
Mi történt?
– Cody
meghalt – rántott a vállán Dean s megint meghúzta az üveg tartalmát.
– Azon
kívül.
– Jali
az apám társa lett – bukott ki a félvérből.
Juant
kővé dermesztette a hír.
– Uh!
Sajnálom! Ezt… ezt nem tudtam.
– Most
már tudod – biccentett Dean.
Feszült,
kínos csend ült közéjük, a félvér elgondolkodva kezdte forgatni a kezében az üveget,
millió gondolat járt a fejében. Elszégyellte magát a viselkedése miatt, hiszen
az őt ért sérelmekről nem Juan tehetett. Tulajdonképpen a farkas drukkolt is
neki.
– Bocs
– motyogta Dean. – Összejött mostanában.
– Semmi
gond! Megértelek.
– Ha
nem mégy át, akkor érted jönnek, nem? Vagy valami hasonlót hallottam.
– Igen
– bólintott Juan. – Fejvadászok.
– Üldözött
leszel. Örök menekülés lesz az életed.
– Átgondoltam.
Felkészülök rájuk.
Újra
csend telepedett a szobára.
Nincs
Jali… nincs Cody… semmi hasznom itt – zakatolt a félvér fejében
– És
ha valaki átmenne helyetted? – kérdezte váratlanul Dean.
– Nem
fogadják el. Marcus már megtette volna.
– És
ha úgy megy át, hogy neked adja ki magát? Úgy tudom, csak az aláírásodat
kérték.
Juan
kutatva fürkészte Dean kissé eszelőssé vált tekintetét.
– Igen,
az aláírásom kellett…
– Nem
tudják, hogyan nézel ki.
– Mi
jár a fejedben? – kérdezte gyanakvóan a farkas.
– Semmi!
– vágta rá azonnal Dean. – Csak… csak azon agyalok, hogyan úszhatnád meg.
– Köszi
az aggódást, de már átgondoltam mindent. Szembe nézek velük – Juan megindult az
ajtó felé. – Megkeresem apát.
– Persze.
Kinn van valahol – lendítette az udvar felé a kezét Dean, utat engedve az
alakváltónak.
Juan visszalépett
az ajtóból egy pillanatra.
– Amit
az előbb mondtam, az maradjon kettőnk között, ha lehet.
– Micsoda?
Hogy nem mégy át?
– Igen,
az – bólintott Juan. – Senkinek nem mondtam, és nem is akarom egyenlőre.
– Mikor
akarod közölni?
– Majd
ha itt lesz az ideje. Még nem most.
–
Értem. Rendben.
–
Köszönöm – biccentett Juan és magára hagyta Deant kavargó gondolataival.
Chyntia
sokadjára próbálta hívni Grekot. A sikertelenség a kétségbeesés felé sodorta a
nőt. Miután beszéltek Tizianoval, még jobban aggódott a különleges férfiért. Az
zakatolt a fejében, amit az idegen mondott, hogy Greko akár bele is halhat a
testében végbemenő változásokba. Remegtek az ujjai, ahogy újra próbálkozott a
hívással.
– Istenem!
– suttogta Chyntia, dühös kétségbeeséssel, tehetetlenül engedte le kezeit a
teste mellé. – Nem veszi fel! – szinte nyögte, a könnyeivel küzdött.
Sarkis
egy darabig csak figyelte a nőt, majd döntött.
– Csomagolj.
Vissza megyünk Clear Creek-re – jelentette ki a férfi, felpattanva a nappali
kanapéjáról.
– Téged
vissza tud vinni…
– Igen.
Majd egyeztetek vele máskor időpontot – rántott a vállán Sarkis. – Egyébként is
Clear Creek-en fogok átkelni a kapun. Te meg munkanélküli vagy és egyébként sem tudsz még dolgozni. –
a férfi a nő gipszbe csomagolt lába felé lendítette a kezét. – Most is mehetünk!
– Van
ott valami munkalehetőség?
Sarkis
tanácstalanul húzta fel a vállát, meglepte a nő kérdése.
– Annyira
nem vagyok ott ismerős. Miért? Fel akarod mondani az itteni munkádat?
– Greko
tuti nem fog a nagyvárosba jönni. Én meg nem maradok itt nélküle – döntötte el
Chyntia. – Vele maradok. Ha Clear Creek-en akkor ott, ha a kapun túl, akkor a
kapun túl.
Sarkisban
tiszteletet ébresztett a nő önfeláldozó kitartása Greko mellett.
– Akkor
pláne nincs miért tovább maradnunk, igaz? Akár csomagolhatunk is.
Chyntia
hevesen bólogatva adott igazat a férfinek, s bicegve indult a szobájába, hogy
mindent amire csak szüksége lehet, bepakoljon.
Wasil
agyában folyamatosan kavarogtak a gondolatok. Chyntia biztosra állította, miután
eljöttek Tizianotól, hogy az a férfi nem az volt, aki a fura betegért
felelősséget vállalt és elvitte magával.
Akkor
az öreg Tizianonak több rokona is ideát ténykedhet – állapította meg magában
Sarkis.
– Judah
McElhanely vagyok – mutatkozott be Judah az ír kocsmárosnak, barátságosan
feléje nyújtva a kezét, ahogy nyílt előtte a fogadó ajtaja. – Azt hiszem mi még
nem találkoztunk.
Chris
elfogadta a feléje nyújtott kezet, aztán kintebb tárva az ajtót a vezér előtt,
bentebb invitálta.
– Még
nem – Az ír kézműves egy kézmozdulattal hellyel kínálta vendégét, majd itallal. – Önthetek
valamit?
Judah
a fejét ingatta.
– A
Giant Wolf érdekelne, aki itt szállt meg.
– Ha
nem McNulty ajánlásával jött volna, be sem engedem. Már nem igazán adok ki
szobát.
– Minek
kellett neki a jeladó a maguk kutyájából?
Chris
vállai közé húzta a nyakát.
– Talán
őt kérdezze.
– Kérdeztem.
Nem beszél.
– Én
meg pláne nem tudom.
– A
kutyát nem olyan rég fogadták örökbe, igaz? A fiam és a lánya találták egy híd
alatt.
– Így
van. Szegénnyel elég ramatyul elbántak. Nem igazán hiányzott neki még egy ilyen
támadás.
– Nos
– Judah mély sóhajjal tekintetét az Írnek szegezte. – Azt hiszem fölösleges
udvariaskodó körökre pazarolnunk egymás idejét.
– Nem
értem mire céloz.
– Miféle
az a kutya?
– Egy
kutya – rántott a vállán Chris. – Meg akarja nézni? – ajánlotta készségesen a
férfi, kezét a hátsó épület irányába lendítette. – Vagy kinn van az
unokaöcsémmel, vagy fenn az unokahúgom szobájában. Jodie odáig van érte.
Valóban gyönyörű példány.
– Semmi
szokatlant nem vett rajta észre?
Convel
sokáig hezitált, hogy mit mondjon el a vezérnek, közben whiskys poharát elgondolkodva
forgatta a pulton. Nem akarta elárulni Tobias nyiladozó képességét. Azon töprengett,
hogyan hagyhatná ki őt a történetből.
– Azt
hiszem, tudja, hogy én mi vagyok – köszörülte a torkát Convel, mire Judah csak
egy néma bólintással felelt. – Ez a kutya mentálisan kommunikál. Azt mondta, ő
nem kutya, és Betonak hívják – hadarta röviden az ír.
Judah
agyában zakatoltak a gondolatok.
A
nyomkövető azért lehetett benne, mert tudni akarták: hol van. Ha nincs benne,
így nem is tudják merre van. Vagyis az apám védi őt – állapította meg magában a vezér.
– Esetleg
meg van még a jeladó? – köszörülgette a torkát Judah.
Convel
megint csak hezitált, hogy mit válaszoljon.
– Akárki
is ez a kutya, valakinek fontos, hogy éljen és valakinek úgy lenne jó, ha nem.
Meg akarja tartani ezt a gyönyörű és okos példányt?
Az ír
makacsul hallgatott.
– Ha
a Giant meg akarta volna ölni, akkor csak simán kitekerte volna a nyakát és
kész.
– Miért
védi?
– Nem
védem. Most is ki van láncolva a Menedékház pincéjében – közölte szárazon
Judah. – Csak utána akarok járni a dolgoknak. És a józan logika azt súgja
nekem, hogy mivel csak a jeladó kellett neki, nem az állat élete, talán ő is az
intelligens eb oldalán áll. Nem gondolja? Nincs benne a jeladó, így nem bemérhető!
Már nem tudják megtalálni azok, akik olyan csúnyán elbántak vele.
– Akkor
talán jobb is lenne megsemmisíteni, nem?
– Nem
hinném, hogy az okos döntés lenne. Mi van ha ez a jeladó a bizonyíték arra,
hogy életben van, vagy esetleg a halálára. Akár így, akár úgy, mindenképpen
könnyelműség lenne megsemmisíteni – magyarázta Judah, őszintén megosztva ezzel
a gondolatait és a feltevéseit az ír farkas sámánnal.
Convel
a vezért hallgatva, döntött. Ellökte magát a pulttól és megindult a privát
szférája felé nyíló ajtóhoz.
– Egy
pillanat – motyogta, aztán magára hagyta Judahot. Nem sokáig. Hamarosan visszatért,
egészen pici dolgot szorongatott a markában. Egy kis zacskóba csomagolt valamit
rakott az asztalra a vezér elé.
– Ez
volt benne.
– Köszönöm!
– Judah azonnal eltette a gondosan becsomagolt jeladót, aztán elköszönt és
sietett vissza a Menedékházba.
Eljött
a temetés napja. A gyász, mindenkire rányomta a bélyegét.
Braydon
teljesen magába zárkózott. Annyira, hogy akkor sem jött elő dolgozószobájából,
amikor testvére és annak családja megérkeztek. Williamnak kellett őt
megkeresnie.
A
hatalmas alakváltó dolgozószobája sötét félhomályában ácsorgott az ablaknál és
onnan nézte a már rég csendesen és elhagyatva álló műhelyt, amiből egykor mindig
kihallatszott, ha Cody szerelt, barkácsolt. Azóta volt csend, amióta ő Nez
Perezre küldte őt. Magát hibáztatta a történtekért. Szorította mellkasát a
lelkiismeret, hogy a halálba küldte a fiát. Elmerült az önmarcangoló
gondolataiba, nem felelt arra sem amikor kopogtak az ajtón.
William
mégis megkockáztatta, hogy benyit testvéréhez.
– Szervusz,
Braydon!
– Üdvözöllek,
William!
A két
fivér sokáig némán osztozott egymás gyászában.
– Annyira
sajnálom! Bocsáss meg, hogy nem tudtam vigyázni a fiadra! – szakadt fel
Williamből.
– Nem
a te hibád. Baleset volt – morogta Braydon. – Ami nem történt volna meg, ha én
nem küldöm Nez Perez-re. Csak magamat okolhatom!
Újra
nehéz csend telepedett közéjük. Braydon szeme sokadjára futott tele könnyel,
nehéz, hangos sóhajjal kezdett a szavaiba.
– Soha
nem gondoltam volna, hogy ugyanúgy fogom elveszteni a fiamat mint az apámat!
Azért kapta az ő nevét, mert ugyanazt a tüzet és erőt láttam benne! És most
nézd! – a megtört alakváltó kelletlenül lendítette a kezét. – Az ő vesztét is
egy gyilkos csapda okozta! Ugyanúgy! – zokogott fel a medve.
William
szemébe is könnyeket csalt az emlékezés.
– Újra
együtt vannak, és fentről vigyáznak ránk… mindketten.
Bridget
gondoskodón igazgatta fia nyakkendőjét, Juan pedig türelmesen hagyta. Húgával
épp csak összekacsintottak, ahogy Veronica elsuhant mellettük egy visszafojtott
mosollyal. Az anya gondolatai az átkelés körül forogtak.
– Miért
kell annyira kiszámolni mindent? – nyögte a nő. – Milyen dolog lesz otthagyni a
temetést? Senki nem vette volna rossz néven, ha nem jövünk el. Tudják, hogy
most nekünk is…
– Anya!
– Juan homlokon csókolta aggodalmaskodó anyját. – Nem lesz semmi gond.
Részvétemet nyilvánítom, aztán Marcussal indulunk az átjáróhoz. Ott sem lesz
semmi baj! Meg tudom védeni magamat! Nem fogok belehalni!
– Juan!
Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – csattant fel az anya, kapkodva törölte ki a
könnyet a szeméből. – Életünk ezen részét, nagyon kihagynám! Még jó hogy apád
elfelejtette közölni, hogy mit egyezkedett Veronicaról.
– Lawrence
nem az apám – morogta Juan, a torkát köszörülgetve. Lazított a kissé szorosra
sikerült nyakkendőn, aztán felvette a zakóját.
–
Egyik gyermekedet sem fogod elveszíteni, anya! Esküszöm neked!
Bridget
hálás, büszke tekintettel nézett fiára.
–
Hiszek neked, Juan! Te vagy az egyetlen férfi, akinek hiszek és akiben bízok!
Jali,
Fhyra mellett ült az ágy szélén, és fogta a kezét. A fiatal farkas nőstény
lényegesen összeszedettebb volt, de úgy érezte sok-sok évet öregedett az elmúlt
napok alatt. Edmond a szoba küszöbén ácsorogva, aggodalmasan figyelte lányát.
– Biztos,
hogy ezt akarod?
Fhyra
heves bólogatással felelt.
– Melletted
leszek, rendben? – ajánlotta Jali. – Végig!
– Köszönöm.
– Fhyra megszorította az őrző kezét. – Dorothy?
– Hamarosan
ő is itt lesz Talannal, csak még megvárják, hogy Grimmet oda érjen Grekohoz.
– Judah
nem haragszik, hogy most itt vagy velem? – szipogta a lány, mire Jali jóságos
mosollyal megrázta a fejét.
– Dehogy!
Ő meg elment az apámért.
– Dean?
– Deant
nem tudom hol van – rántott a vállán Jali. – Apa haragszik is rá, nagyon.
Teljesen kifordult önmagából az elmúlt napokban. Szinte nem lehet vele
normálisan beszélni sem. Azt is nehezen fogadta el, hogy nekem más van a szívemben,
nem ő. Attól meg végképp kiborult, hogy az apja az. – Az őrző egy nehéz hangos
sóhajjal zárta le a szavait.
– Cody
is… – Fhyra hangja elcsuklott. – Haraggal váltunk el!
– Haraggal?
– Azt
hitte, hogy én meg Juan! Csalódást okoztam neki! Csalódott bennem! Meg sem tudtam neki magyarázni! – zokogta a
lány, Jali vállára borult. – Most meg már pláne nem… Istenem, Jali! Csúnyán váltunk el! Miattam!
McGinty
állapota rengeteg javult. Most pedig a düh is lendületet adott neki. Szinte már
hadonászott a járását segítő bottal, ahogy Judahhal a terepjáróhoz bicegett.
– Szét
fogom rúgni a seggét! – morogta az egykori testőr mérgelődve.
– Hagyd
már, Max! – motyogta Judah. A vezér együttérzett fiával.
– Felelősségteljesen
kéne viselkednie!
– Majd
úgy fog. Most gyászol.
– Ne
védd! Már Cody halála előtt kifordult magából! Úgy viselkedik mint egy dacos,
taknyos gyerek!
Dean
mindeközben a szurdokon állt, s random módon dobálta le a semmibe az apró
kavicsokat. Maga is meglepődött az érzésein, mert nem reményvesztettnek érezte
most magát. Mindent eltervezett. Alaposan átgondolt döntést hozott magában,
amit már nem lehetett a sértett dacra fogni. Úgy érezte ő egy gépezet része, s
hogy az jól működjön, most máshová kell illeszteni az ő darabkáját. Magában
mindenkitől búcsút vett. Az éjjel még az apjának levelet is írt, mert senkitől
nem akart haraggal elválni. Tisztában volt azzal: nem biztos, hogy bárkit is
itt, látni fog még valaha.
Megbékélt.
Elrendezett
gondolatokkal és érzésekkel indult vissza a Menedékházba végső búcsút venni
legjobb barátjától is.
Judah
pillantotta meg előbb az út szélén sétáló fiát.
– Mi
a fenét bóklászik itt?! – mordult fel Ginty.
– Hagyd!
Erre volt szüksége! – hurrogta le testőrét a vezér. Dean mellé kanyarodott, s leengedte
az ablakot, ahogy lassított.
–
Beszállsz, vagy koptatod még az utat?
Dean
nem válaszolt, csak megállt. Judah megnyitotta a hátsó ajtót, ő pedig szótlanul
csúszott be az ülésre.
Feszül,
gyászos csend uralta a kocsit. Ginty elnyelte kioktató szavait, Judah csak egy
együttérző pillantást vetett a visszapillantón keresztül fiára. Dean
elgondolkodva nézett túl az ablakon, a szaladó fákat figyelte. Keze a zsebében
lapuló levélen pihent. Hirtelen előrébb hajolva megveregette apja vállát. Egy
pillanatra találkozott a tekintetük, aztán zavartan nézett félre, s visszadőlt
az ülésre.
Ebbe
a gesztusban minden benne volt szavak nélkül is.
Mindkettejük
torka elszorult, szemükben könnyel viaskodva, pislogva tekingettek mindenfelé.
Ginty
lehajtotta a fejét, az ő szemébe is könny szökött A kemény katona elérzékenyült
apa és fia néma békülésétől.
Lehet,
hogy sokszor keményen bírálta a fiatal farkast amikor hibázott, hiszen mindig
is szigorúan fogta Deant - viszont ha nem is mondta neki -, de büszke volt rá,
hogy milyen jellemmé vált, ahogy a kezei alatt felnőtt.
Dorothy
és Talan az utolsó pillanatban érkeztek. A doktornő azonnal Fhyra másik
oldalára ült, így közrevették a veszélyes lelki állapotba kerülhető nőstényt.
Jali azon gondolkodott, hogyan tudná megosztani Talannal az információt ami a
tudomására jutott. Úgy gondolta ezt mindenféle képpen tudnia kell a szakrális
őrzőnek. Aztán azt a közlési formát választotta, ami már a gépen is sikerült
nekik.
– „Talan!
Fhyra babát vár!”
– „Tessék?”
– Talan arcára csak egy villanásra ült ki a döbbenet, aztán idegesen
tekingetett körbe, nem-e látta valaki a önkéntelen reakcióját.
– „Cody
apa lesz!”
– „Basszús!
Ez előbb is kiderülhetett volna!”
– „Most
már ez van. Ezzel a helyzettel kell valamit kezdenünk.”
– „Kezdenünk?”
– „Nem
gondolod, hogy magadra hagylak a szarban?!”
– „Hát
ha ezt tudom, hazáig rugdostam volna Codyt!”
– „De
nem tudtad. Ezen már kár mérgelődnöd.”
Elkezdődött
a szertartás.
Emma
vigasztalhatatlanul zokogott, de most nem a társa vállán. Kifejezte ezzel, hogy
úgy érezte, fiúk halálában közrejátszott férje döntése, hogy be akart avatkozni
Cody párválasztásába. Braydon érezte felesége mérhetetlen keserves dühét, ami
csak sokszorozta benne az önmarcangoló lelkiismeretfurdalást. Ő is pont ezt
érezte. Nem csak a felesége, de ő sem bocsátotta meg magának, hogy fiúkat Nez Perezre
küldte.
Veronicat
nyomasztotta a temetés hangulata. Tekintetét sokadjára vezette végig a
gyászolókon. Legbelül kényelmetlenül érezte magát, és egyetértett abban az
anyjával, hogy nem is igazán kellett volna eljönniük. Tulajdonképpen Judah és
Juan miatt tették mégis, hiszen a két nőnek nem volt olyan szoros kapcsolata a
családdal.
Döntött.
Odahajolt
anyjához, úgy súgta fülébe:
– Ne
haragudj, de nekem most azonnal ki kell mennem!
– Veronica!
– korholta elfojtott hangon a lányát az anya.
– Sajnálom!
– A lány szinte minden zaj nélkül hagyta el a helyiséget. Csupán Talan vetett
utána egy pillantást, de ő sem firtatta, hogy miért és hová megy az utód.
Aztán
hírtelen minden felbolydult.
Fhyra
artikulátlan ordítással zokogott fel, mire Talan azonnal a karjába kapta a
lányt, miközben Jali a kezeit tartotta, hogy ne okozzon magában kárt. A két
őrző tökéletes összhangban mozdulva elindult ki a zavarodottság határára
sodródott kismamával. Dorothy összekapkodta a szétszóródott táskáikat, és
sietve követte őket. Edmond is megindult, de Talan határozottan pár szóval
lebeszélte az aggódó apát, hogy ő is velük menjen. Nem akarta, hogy Ed gyanút
fogjon lánya állapotát látva.
– Vigyázunk
rá, Ed. Maradj!
Juan
úgy pattant fel akár a rugós bicska, mire Bridget azonnal az órát nézte, hogy
az indulásig még mennyi ideje van a fiának.
Dean
kihasználva, hogy mindenkinek másfelé járt a figyelme, Juan után ment. Úgy
gondolta itt az ideje, hogy közölje vele a tervét. A farkast a folyosón
állította meg. Juan szerette volna utolérni Fhyráékat, hogy a lány mellett
legyen, de a sokadik felszólításra, visszafogott türelmetlenséggel szinte
Deannek esett.
– Mit
akarsz?
– Átmenni!
A
farkast ledöbbentette a bejelentés.
– Mi
van?
– Átgondoltam!
Téged nem keresnek, ha elméletileg átmégy – hadarta Dean. – Én leszek, te!
– Nem
vagy normális!
– Juan!
A nő, akit szerettem az apám társa lett, a legjobb barátom meghalt…
Eldöntöttem! Nincs miért itt maradnom! Segíteni akarok! Neked… Fhyrának! Maradj
mellette! Jó páros lesztek! Én meg gondoskodom róla, hogy a kapun túlról ne keressen téged senki!
Juant
ledöbbentették Dean szavai, s hogy mennyire eltervezte és átgondolta ezt
magában az őrző.
– Te
ezt most komolyan…
– Kell
az aláírásod! – Dean egy papírlapot s tollat nyújtott Juan felé, aztán már
tartotta is a hátát. – Amíg Wyomingbe érünk lesz időm gyakorolni!
– Dean…
– Juan annak ellenére, hogy csábító volt a félvér ajánlata, ő nagyon is tudta
mit vállal ezzel Dean. Az ismeretlenbe, s talán a halálba megy helyette.
– Siess
már! – sürgette a félvér.
Juan
végül a papírra firkantotta a nevét.
– Egy
életre az adósod vagyok!
– Dehogy!
Őrző vagyok! – húzta ki magát büszkén Dean. – Úgy érzem ezt kell tennem.
– Felhívom
Marcust, ne lepődjön meg, hogy te mégy. Tudod hol a gép? – Juan
végigtapogatta zsebeit a telefonja után, zavart izgatottságában nem is tudta
hirtelen hová tette. Dean mint egy küldetésre induló katona bólintott, s
utoljára biztatva vállon csapta Juant.
– Legyetek
boldogok! Aztán mire visszajövök, itt szaladgáljanak nekem az utódok!
A
kemény önfegyelemhez szokott farkas szeme telefutott könnyel. Hirtelen egészen
kicsinek érezte magát Dean mellett.
– Te
vezér vagy, Dean! – Csak ennyit tudott mondani a távolodó félvérnek.
Dean
arcán az elégedettség látszott, hogy véghez tudja vinni a tervét. Hiszen eddig, szinte minden simán ment. Egy ironikus
mosollyal biccentett vissza válla felett Juan felé.
– Majd
a következő életemben! – mondta meglepően vidáman és futásnak eredt.
Juan
azonnal testőrét hívta aki a géppel rá várakozott és éppen a szertartásról
kisurrant Veronicával beszélgetett.
– Egy
pillanat – mondta Marcus elnézést kérő mosollyal a lánynak, aztán fogadta a
hívást. – Juan?!
– Marcus!
Én nem megyek! – hadarta a fiatal farkas.
– Tessék?
– Ne
lepődj meg! Dean fog felszállni! Hamarosan odaér, indulhattok is.
– Juan?!
– Mi
van? – Veronica látva a testőr döbbent arckifejezését, a homlokát ráncolva
esett neki a kérdéseivel. – Mi történt? Juan volt? Mit mondott?
Mielőtt
Marcus bármit válaszolhatott volna, Dean már odaért a helikopterhez. A nőstény mellett
becsúszott a gépbe. Veronica értetlenül kapkodta a tekintetét.
– Mi
folyik itt? Dean?! Mit keresel itt? Hol a bátyám?
– Fhyrával
– válaszolta kurtán az őrző, közben már kötötte be magát az ülésbe.
– Mi
ez az egész?
– Mehetünk?
– kérdezte Marcus, s a félvér bólintására indította a gépet.
– Hé!
A fenét mentek nélkülem! – emelte meg a hangját Veronica s egy gyors
mozdulattal bevágódott Dean mellé.
– Nica!
– Tudni
akarom mi folyik itt!
– Veronica! Nekünk, indulnunk
kell! – szólt rá a lányra Marcus, mire a farkas nőstény tett a
kezével egy sürgető mozdulatot.
– Hát
akkor induljunk! Gyerünk, gyerünk!
Marcus
egy hangos sóhajjal kényszeredetten fogadott szót az alfanősténynek, s a gép a
magasba emelkedett.
Dean
elővette a tollat a papírt és buzgón elkezdte gyakorolni Juan aláírását. Ezt
látva Veronica rádöbbent mire is készül a félvér.
– Nem
vagytok normálisak! – fakadt ki. – Azt hiszitek nem fogják észrevenni?
Dehogynem! Azonnal ki fognak nyírni, Dean! Ettől már az is jobb lett volna ha senki
nem megy!
– Ez
az egy lehetőség van, hogy ne keressék Juant!
– Ki
fogják szúrni! Ennyi idő alatt nem tudsz ugyanúgy írni! Egy írásszakértő kiszúrja,
hogy nem ugyanaz az aláírás!
– Ha
nem próbáljuk meg…
Veronicának
eszébe jutott, az apja alkuja.
– Én
vagyok a biztosíték, hogy sikerüljön!
– Mi
van?
– Az
apám úgy egyezett meg az ottani vezérrel, hogy én is átmegyek. Velem fizetett!
– Tessék?
Ez új! – ráncolta a homlokát Dean.
– Mivel
apa erről elfelejtett halála előtt nekünk szólni, anya úgy gondolta amiről nem
tudunk azt nem kell teljesíteni.
A
megdöbbentő információ egy pillanatra mindkét hímben kiverte a biztosítékot.
– Ha
nem hinnék el az aláírás hitelességét, nekem csak elhiszik, hogy te vagy a
testvérem!
– Azt
se tudod mi vár…
– Te
sem tudod! – vágott Dean szavába a lány.
– Neked
itt az életed! Miért hagynád…
– A
miértemet én tudom – rántott a vállán a Veronica. – Én sem kérdeztem a
tiédet.
Bridget
aggodalmasan tekingetett körbe. Se Juan se Veronica nem volt sehol. Egy
pillanatra találkozott a tekintete Judahéval, aki láthatóan úgy nézelődött
mintha szintén keresett volna valakit.
– Nem
láttad Deant? – súgta oda Gintynek a vezér, akinek pillantása azonnal a félvér utód
üresen maradt helyére esett. Tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát, a fejét
rázta.
– Ő
is kimehetett Jalival meg Talannal. Szegény Fhyra eléggé rossz állapotba került.
Judah
egyetértően bólintott ugyan, de azért még egyszer körbepillantott.
Megmagyarázhatatlan rossz érzés kezdett benne szétáradni.
Mikor
a szertarásnak vége lett, még egyszer részvétüket nyilvánították a gyászukban
megtört medve alakváltóknak.
Bridget
a mosdóba nézte meg először a lányát, aztán Juant kereste sűrűn
pillantva az órájára.
Judah
is keresésbe kezdett, McGinty pedig követte őt és közben próbálta nyugtatni.
– Akkor
láttam kimenni, amikor Fhyra rosszul lett.
– És
miért nem szólt? Mellettünk ült! Csak annyit kellett volna mondania, hogy:
bocs, azonnal jövök, vagy nekem most mennem kell! – A vezér nyugtalanul szelte
a folyosókat.
Bridget
a fiát az egyik szoba ajtaja előtt találta meg. Juan aggódva várakozott, hogy
megtudja, milyen állapotban van Fhyra.
– Hát te?
– hüledezett Bridget elkerekedett szemekkel. – Azt hittem már elmentél!
Juan
zavartan kapta el a tekintetét.
– Úgy
döntöttem nem megyek – hadarta.
– Istenem,
Juan! – Az anya hirtelen nem is tudta, hogy örüljön, vagy ne fia döntésének. –
Veronicát nem láttad?
Juan
tanácstalanul rázta meg a fejét.
– Kijött
a szertartásról, és most hiába keresem, sehol nem találom – mérgelődött
Bridget.
Judah
és McGinty is feltűnt a folyosón, ők
Deant keresték.
– Juan!
Nem láttad Deant? – támadta le a fiatal farkast az apja. – Akkor láttam őt is
kijönni, amikor Fhyra rosszul lett és úgy megindult mindenki – magyarázta az
egykori testőr.
Juan
arcán megfeszültek az izmok, hirtelen fogalma nem volt mit mondjon. Judah is
kérdőn nézett rá a válaszát várva.
Bridget
az ablakon túl nézve tekintetével az udvaron kereste Veronicát, amikor
észrevette, hogy a gép - amivel érkeztek és amivel Juan ment volna vissza
Wyomingre az átjáróhoz -, Marcussal együtt nincs sehol.
– Hová
ment Marcus a géppel? – fakadt ki az alfanőstény, dühös tekintetét fiának
szegezte.
Juan
nem bánta volna, ha most hirtelen elnyelte volna őt a föld.
– Wyomingre
– válaszolt kurtán.
– Minek?
– kerekedett el értetlenül az anya szeme.
– A
kapuhoz – motyogta a farkas utód, lesütve a szemét. Nem bírta állni az apja és
a vezér tekintetét. Már bánta, hogy elfogadta Dean makacs önfeláldozó tervét és
még segítette is benne.
– Veronica?!
– Őt
nem láttam! – rázta a fejét Juan. – Veronicával nem találkoztam.
– És
Deannel? – Max tett egy fenyegető lépést fia felé.
– Deannel,
igen – mondta ki végül Juan. – Ő, elment Marcussal.
– Tessék?!
– Judahból ordítva tört fel a kérdés, dühösen ragadta meg az utód öltönyét, Max
pedig egy mozdulattal sem avatkozott közbe. – Mit mondasz?! – Megrázta a fiatal
farkast, gyilkos tekintettel a falhoz penderítette, valósággal belepasszírozta.
– És végig nézted?! Miért nem szóltál?! Ha tudtad, miért nem szóltál?!
– Juan?!
– Bridget szemében a csalódástól keserű könnyek jelentek meg. – Mit tettél?!
Felhívni
Wyominget! – futott át első megoldásként a nő fejében, s már remegő kézzel
kotorta is elő a telefonját.
– Marcus
odaért már? – kérdezte azonnal, ahogy a testőrség egyik katonája
bejelentkezett.
– Igen,
asszonyom!
– Hol
vannak?
– Egyenesen
lementek…
– Állítsa
meg őket! – szakadt fel Bridgetből. – Hogy jutott az eszébe idegent a kapuhoz
engedni?!
– Elnézést
asszonyom, de nem idegen… – próbált hebegve védekezni a katona.
– Talán
ismeri azt aki Marcussal ment?
– Őt
nem asszonyom, de a lánya is velük volt. Ő mondta, hogy minden rendben ez így
lett megbeszélve.
Bridget légzése elakadt a választól.
– Mit
mond? Veronica velük volt?!
Juan
szemei elkerekedtek anyja szavaitól. Lelkébe mart a keserű felismerés, hogy a
húga is velük ment. Ő, erről nem tudott.
– Azonnal
állítsák meg őket! – kiáltotta Bridget kétségbeesetten.
– Igenis!
Feszült
néma várakozás vette kezdetét.
Judah
lassan elengedte Juant, aki már ezerszer kívánta a saját halálát, főleg, hogy
kiderült a húga is velük ment.
A
telefon hívását Bridget azonnal fogadta.
– Sajnálom,
asszonyom. Átkeltek.
– Az
nem lehet!
– Sajnálom.
Csak egy borítékot találtunk itt a kapunál az asztalon…
Bridget
könnyei egyre sűrűbben szántották végig a kilátástalan félelemtől elfehéredett
arcát.
– Átkeltek
– suttogta elcsukló hangon, kezéből hagyta a készüléket kicsúszni. A nő zokogva
temette kezeibe az arcát.
Judah
ordítva vágott ököllel a faburkolatba, ami azonnal be is szakadt a vezér
erejétől.
McGintynek
azonban már ösztönösen megoldásokon kattogott az agya. Megszorította Judah
karját, hogy csillapítsa a vezér elkeseredett dühét és, hogy maga felé irányítsa a
figyelmét.
– Átmegyek
értük! – vágta rá határozottan az egykori testőr. – Lenn van a pincében az a
Giant! Ő át tud menni, akkor talán engem is át tud juttatni, vagy magával vinni
– vázolta fel a tervét McGinty.
Judah
láthatóan csillapodott, ő is elgondolkodott Maximus szavain. Egy határozott
mozdulattal lerázta magáról testőre kezét s megindult az alaksor felé. Aztán
eszébe jutott a jeladó, amit vissza kellett volna vinnie Jarednek. Útba ejtette
a szobáját és magához véve, rohant kiláncolt apjához.
Ginty
már lenn volt és ordítozva hadonászott a béklyóba vert Jared előtt.
– Hagyd!
– csattant kemény parancsként Judah hangja, s egészen közel menetelt az egykori
Giant vezérhez – Ha bármit is jelentett neked az anyám – sziszegte gyűlölettel
a szemében, a hatalmas alakváltó arcába hajolva –, akkor visszahozod a fiamat, a kapun
túlról!
Jared
légzése elakadt egy pillanatra, aztán igyekezett továbbra is hideg
közömbösséget mutatni.
– Hogy
került a fiad a kapun túlra?
– Átment
valaki helyett. Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy hozd őt vissza! – ordította
Judah megragadva a Giant Wolf szakadozott felsőjét. – Üzletet ajánlok
neked! Nálam van, ami neked kell, nálatok, ami nekem! – A vezér úgy csapta a
kis csomagot Jared mellkasához, hogy szinte a bőrébe passzírozta azt. – Vedd
úgy, hogy ez a fizetséged! Az, hogy elengedlek és befejezheted a küldetésed. Viszont,
ha nem hozod vissza a fiamat, esküszöm utánad megyek, megtalállak és feltépem a
torkodat! Nem érdekel, hogy szeretted-e az anyámat vagy sem! Kiforgatom a beleidet!
– Judah gyilkos tekintettel ordította szavait a Giant Wolf arcába.
– Judah!
Ne engedd el! – szólt rá Ginty. – Hiszen neki, semmit nem jelent Dean!
Judah
eleresztette a füle mellett testőre szavait, miközben sorra kinyitotta a hatalmas
alakváltó bilincseit. Jared nem rohant el azonnal.
– Visszahozom
a fiadat – mondta csendesen, lassú mozdulattal tette el a jeladót.
Meghatározhatatlan
érzelmekkel, hosszan szegezte egymásnak a tekintetét a két alakváltó, mialatt
Jared elhaladt fia mellett. Aztán ahogy a felvezető lépcsőhöz ért a Giant,
lendült, s a méreteit meghazudtoló könnyed mozdulatokkal tűnt el a szemük elől.
Gyilkos
tempót diktálva egyre gyorsuló iramban szelte át az erdőt a barlangig. Minden
zsigerében lüktetett a védelmező féltés. A tudat, hogy a vére odaát van a kapun
túl, ráadásul ellensége kezei között, érzékeit pattanásig feszítette. Minden
mentális erejét össze kellett szednie, amikor a kapuhoz ért, hogy ösztöneit
csitítsa, elnyomja. Nem érezhették meg rajta a félvérhez való kötődését, mert azzal
mindenkit elárult volna. Azokat akik eddig segítették a kapun túl, és a saját
vérét is, akiben a népe, a jövendölés szerint a felszabadítójukat várta.
Majd
szétszakadt mindene. Térdeire rogyott, s hatalmas ordítással engedte ki magából
a veszélyes feszültséget, a határtalan féltést. Ezekkel a lelkében nem mehetett
vissza. Előbb át kellett hangolnia minden emléket, és érzést ami itt érte.
Még a
menedékházban is hallották a semmihez sem hasonló hangot. Sokan kérdőn,
tanácstalan, ijedt pillantással tekingettek egymásra, a közelükben állótól
várva választ a félelmetes vérfagyasztó üvöltésre.
Judah
arca megváltozott a hangra. Szemében meghatódottság volt, és az elérzékenyülés
könnyei csillogtak a szemében, amit Ginty egyáltalán nem értett.
– Vezérem?!
– Maximus hangja elcsuklott.
Annyi
mindent mondott volna, tolongtak a gondolatok a fejében. Hiszen ő is minden
félelem nélkül átment volna Deanért!
Miért
pont benne bízik ennyire? – zakatolt Maximus fejében elkeseredetten.
– Miért?!
– A testőr csak ennyit tudott mondani, ezt is szinte nyögte.
– Mert
biztos vagyok benne, hogy meghalna a fiamért – mondta halk de magabiztos
szavakkal a vezér.
Fedro
sűrűn pislogott lakótársa felé, aki a kanapén kuporgott, térdeit átkarolva
ringatta testét és túlbámúlt az ablakon. Fedro hiába ajánlotta fel a segítségét
amikor kihozta őt az intézetből. Gray ritkán szólalt meg, és kérdései sem
voltak. Azt viszont észrevette Fedro, hogy védence nagyon is figyelmes. Ezért
sem vállalta be, hogy magára hagyja, ha ő dolgozni megy, mert attól tartott,
hogy szép csendben észrevétlenül felszívódik ki tudja milyen szándékkal.
Mero
elég nagy zajt csapva érkezett meg. Hangosan köszönt, lendületes mozdulattal
vonta egy testvéri ölelésre Fedrot, majd levágódott Gray mellé a kanapéra.
– Kártyázunk?
Vagy sakkozunk?
A
kortalan férfi sokáig hallgatott, lassú mozdulattal fordult ülésbe a kanapé
szélére a dohányzó asztal felé.
– Sakk
– mondta kurtán.
– Remek!
– bólintott Mero s kezével tett egy tessékelő mozdulatot testvére felé, hogy
nyugodtan mehet a dolgára.
Gray
félelmetes és nehéz ellenfél volt. Mero néha úgy érezte, hogy a férfi biztosan
bír valami mentális képességgel és előre látja a fejében az ő lépési
szándékait. Rövid időn belül a sokadik játszmát nyerte meg a warlock ellen.
Mero
elgondolkodva pislogott fel a szótlan védencükre, miközben felállította a
táblára a bábúkat.
– Gondolom
hiába is kérdezem, milyen érzés lehet elviselni egy alakváltónak, hogy
kiszakítják belőle a hozzá tartozó állatot – mormogta szomorú együttérzéssel
Mero. – Én eddig úgy tudtam, az alakváltó egy, a benne lévő állattal. Ha
meghal… mindkettő…
– Fájdalmas
– mondta halkan, magaelé merengve Gray.
– Fájdalmas?
Gondolom…
– Fáj
a lelkem. Fizikailag érzem a fájdalmat – motyogta monoton hangon a férfi.
Meroban
megakadt a levegő.
– Fizikailag?
Te akkor… ez azt jelenti, hogy úgy huszonöt éve élsz együtt egy ilyen
fájdalommal? Atyaég!
– A
fájdalmat meg lehet szokni. Néha ki lehet kapcsolni.
Mero
csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Nem azon lepődött meg, amit a férfi
mondott - hiszen ezt ő maga is tudta, és olykor alkalmazta is -, hanem az
döbbentette meg, hogy ezt egy állatától elszakított alakváltótól hallja. Ő azt
hitte, hogy a folyamatos fájdalom elviselése teljesen leszedálta a férfit.
Most döbbent csak rá, hogy védencük tulajdonképpen nem leépült az évek alatt,
hanem pont ellenkezőleg! Egyfajta alvó állapotba kapcsolta magát és erősödött.
Nem
volt ideje sokáig elmélkednie. Kopogtak az ajtón.
Mero
felpattant a kanapéról, kavargó gondolatokkal a fejében ment ajtót n
itni. A
vendég egy magas, kortalan férfi volt. Ezüstös és hamuszínű hosszú haját rendetlen
kontyba viselte. Nem volt egy csupaizom, inkább vékony testalkatúnak tűnt, de
széles vállai azért árulkodtak, hogy nem egy vézna gyenge egyén. Férfias
kisugárzását nagyban megtámogatta az ápolt szakáll.
– Chid?!
– Hello
Mero! – biccentett, s lendületes léptekkel menetelt bentebb a lakásba. – Hello
Gary!
– Gray!
– javította ki Mero az érkezőt.
– Nem,
nem! – ingatta
a fejét a férfi – Innentől Gary Wyant! – Chid
farmerkabátja belső zsebéből borítékot vett elő, s letelepedett védencük mellé
a kanapéra. A dohányzóasztalra szórta a boríték tartalmát, aztán szétterítette
az igazolványokat.
– Személyi,
biztosítási kártya, bankkártya – sorolta. – Gary Wyant! Jól tanuld meg legalább
az alap adataidat. Születési hely, idő, szüleid neve.
– A
valódi adataimat mikor tudhatom meg? – kérdezte váratlanul immáron Gary.
Mero
és Chid tekintete egy pillanatra találkozott.
– Ha
fel leszel rá készülve – mondta Chid rövid gondolkodás után.
– Fel
vagyok rá készülve.
– Ez
felkavaró beavatkozás – kezdte Chid a torkát köszörülgetve, de Garyből
megindultak a szavak.
– Soha
nem tudtam ki is vagyok. A hosszú évek során magam jöttem rá, hogy más vagyok.
Nem ember. Eddig is váltogattam a személyazonosságomat. Meg tudom jegyezni ezt
a Gary Wyantot is. Csak… csak most már szeretném tudni ki vagyok. Szeretném
megérteni miért történik velem mindez. Mikor már beállt az életem egy
kerékvágásba, jött az a nagydarab fazon és minden felborult. – Gary szeméből
sugárzó fájdalom, döntésre sarkalta Chidet. A megtört férfi felé fordult, két
tenyerét Gary homlokához nyomta úgy, hogy ujjai a fejére simultak.
– Készülj
fel, mert valószínű lesznek fájdalmaid.
– Bírom
a fájdalmat!
– Chid!
– szólt rá Mero mikor ráeszmélt, hogy mit is akar a nem kevés erővel és nem is
akármilyen képességekkel rendelkező ismerőse. – Nem hinném, hogy...
– Igaza
van, Mero! – fojtotta Calimeroba a szót, Chid. – Joga van tudni!
– Nem
azt mondtam, hogy nincs. Csak talán… – Mero tanácstalanul dobta szét a kezeit.
– Visszahozom
az emlékeidet, az sokat segít neked? – kérdezte Chid, mire Gary hálás
tekintettel buzgón bólintott.
Chid
mélyre szívta a levegőt, aztán benn tartotta pár másodpercig, majd lassan
kifújta. Párszor megismételte ezt, aztán lehunyta a szemét.
Gary
pedig izgatottan adta át magát a nem mindennapi beavatkozásnak. Nézte a
mozdulatlanságba dermedt idegent, aki szinte alig vett levegőt, azt is egészen
furcsa ritmusban. Aztán Gary lassan érezte a fejében szétáradó tompa feszítő
érzést, szédülni kezdett. Laposakat pislogva mély sóhajtásokkal igyekezett
elviselni az erősödő fájdalmat. Aztán már megfeszültek állkapcsán az izmok,
ahogy összeszorította fogait, de nem akart megállni. Nem csak a fájdalmat
érezte egyre jobban, minden felerősödött benne. A tudatossága, a magabiztosága,
fizikai ereje…
Orrából
vékony csíkban szivárogni kezdett a vér, amire Mero hevesen reagált.
– Hé!
Chid! Hagyd abba! Vérzik! Chid! Vérzik! – A warlock már ordított. – Hagyd abba!
Gary
felsőteste megbicsaklott Chid kezei között. A nem mindennapi képességgel bíró
férfinek ez volt a jel. Lassan engedte a kanapéra fekvő helyzetbe az elgyengült
Gary testét, aki zavart pislogással nézett a semmibe.
– Mi
a szent szart csináltál vele?! Mit mondok Fedronak, ha megölöd itt nekem?!
– Semmi
baja. Csak elfáradt – mondta a legnagyobb nyugalommal Chid. - Eszemben nincs megölni. Az a cél, hogy újra rendben legyen.
– Cseszd
meg! – Mero a ziháló férfi mellé térdelt, a pupilláit vizsgálta, amik
hihetetlenül kitágultak, mint akit teljesen leszedáltak.
– Piszok
szívós! Erős! – állapította meg elismerően Chid. – Hamarosan folytathatjátok a
sakkot.
– Mit
csináltál vele?
– Hosszú
lett volna mindent elmondani neki. Egy hétig is itt ülhettem volna. Ez gyorsabb
– magyarázta Chid. – Átadtam neki mindent, amit én tudok, róla. A családfájáról, a szüleiről, a
születéséről…
– Nem
veszélyes ez?
–
Hidd el, sokkal veszélyesebb valakit tudatlanságban tartani.
Vízválasztó rész volt ez, éppen méltó az évad lezárásához *-*
VálaszTörlésDean nagyon nemes és önfeláldozó, hogy Juan helyett átment. Juan pedig azért önzetlen,m,ert társa akar lenni Fhyrának és "apja" a születendő babának.
A temetés nagyon szomorú volt, sajnáltam szegény Fhyrát, hogy ennyire összetört, remélem fel tud állni a padlóról és Juan tud ebben neki segíteni,
Remek fejezet volt és izgatottan kezdek neki az új évadnak , amiben sok megoldandó dolog és kalandok lesznek, abban biztos vagyok.
Igen, annak is szántam. Lezárni és egyben nyitva hagyni, hogy eseménydús legyen már a folytatás is. Annyi esemény van a fejemben, hogy éppen ezért látom úgy, hogy talán nem is lesz elég két kötet :D Lehet trilógia lesz belőle :D Viszont azt már most tujjdom, hogy a második szakasz mivel fog záródni...
TörlésKöszönöm, hogy olvasol, és hogy kommentelsz!