ÖRÖKÖLT GÉNEK - 30

Juan belépett az erdészház ajtaján, s lassú léptekkel ment bentebb a kanapéig; utazótáskáját arra engedte. Tekintetét körbevezette a galérián is, azt kereste, merre lehet az apja.

– Szép napot! – engedte ki a hangját a fiatal farkas, de sokáig sehonnan nem érkezett válasz. Ráérős sétálgatásba kezdett. Megnézte talál-e valami fogához valót a hűtőben, aztán a tűzhelyen lévő fazékba is belekukkantott.

– Hello – köszöntötte őt Dean ahogy belépett. Kezei földpiszkosak voltak, igyekezett a nadrágjába törölni róla a nagyját. – Mikor jöttél?

– Most – rántott a vállán Juan. – Apa?

– Biztos sétál – Dean fejével az udvar felé bökött.

– Kinn, nem találkoztam vele.

– Lehet már messzebb merészkedett.

– Mi újság van erre?

Dean rosszkedvűen csak rántott a vállán.

– Semmi jó – morogta.

– Hallottam Codyt – köszörülgette a torkát Juan. – Nagyon sajnálom a barátodat. Őszinte részvétem!

Dean csak kelletlenül billegtette a fejét, nem igazán jöttek belőle a szavak. Sok fájdalom feszítette a lelkét.

– Hallom neked is megjött az időpont.

– Igen – fújta Juan. – De… úgy döntöttem mégsem megyek át.

– Nem? – Dean elkerekedett szemekkel nézett fel az ifjú McElhanelyre.

– Nem.

– Értem. Gondolom Fhyra miatt. Most, hogy kikerült Cody a képből.

– Igen, Fhyra miatt. Tudnod kell Dean, ha Codyval nem történik ez a tragédia, akkor… én félreálltam volna.

– De most így, Fhyra szabad préda – Dean hangjából nem kevés szarkazmus érződött.

– Ne beszélj így róla! Fhyra nem préda! – Juan haragosan húzta össze a homlokát. – Egyedül maradt! Totál fájhat neki Cody elvesztése…

– És majd te megvigasztalod – vágott a farkas szavába a félvér.

– Dean! Mi lett veled? Elhiszem, hogy fáj a legjobb barátod halála, de azért nem kéne bunkón viselkedned! – emelte meg a hangját Juan.

– Hát neked már nincs ellenfeled! Gratulálok! Én meg nem vagyok ellenfél – fújta dühösen Dean, s a fiatal McElhanely legnagyobb döbbenetére a félvér Whiskyt vett elő és jót húzott az üvegből.

– Dean?! Mi történt?

– Cody meghalt – rántott a vállán Dean s megint meghúzta az üveg tartalmát.

– Azon kívül.

– Jali az apám társa lett – bukott ki a félvérből.

Juant kővé dermesztette a hír.

– Uh! Sajnálom! Ezt… ezt nem tudtam.

– Most már tudod – biccentett Dean.

Feszült, kínos csend ült közéjük, a félvér elgondolkodva kezdte forgatni a kezében az üveget, millió gondolat járt a fejében. Elszégyellte magát a viselkedése miatt, hiszen az őt ért sérelmekről nem Juan tehetett. Tulajdonképpen a farkas drukkolt is neki.

– Bocs – motyogta Dean. – Összejött mostanában.

– Semmi gond! Megértelek.

– Ha nem mégy át, akkor érted jönnek, nem? Vagy valami hasonlót hallottam.

– Igen – bólintott Juan. – Fejvadászok.

– Üldözött leszel. Örök menekülés lesz az életed.

– Átgondoltam. Felkészülök rájuk.

Újra csend telepedett a szobára.

Nincs Jali… nincs Cody… semmi hasznom itt – zakatolt a félvér fejében

– És ha valaki átmenne helyetted? – kérdezte váratlanul Dean.

– Nem fogadják el. Marcus már megtette volna.

– És ha úgy megy át, hogy neked adja ki magát? Úgy tudom, csak az aláírásodat kérték.

Juan kutatva fürkészte Dean kissé eszelőssé vált tekintetét.

– Igen, az aláírásom kellett…

– Nem tudják, hogyan nézel ki.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte gyanakvóan a farkas.

– Semmi! – vágta rá azonnal Dean. – Csak… csak azon agyalok, hogyan úszhatnád meg.

– Köszi az aggódást, de már átgondoltam mindent. Szembe nézek velük – Juan megindult az ajtó felé. – Megkeresem apát.

– Persze. Kinn van valahol – lendítette az udvar felé a kezét Dean, utat engedve az alakváltónak.

Juan visszalépett az ajtóból egy pillanatra.

– Amit az előbb mondtam, az maradjon kettőnk között, ha lehet.

– Micsoda? Hogy nem mégy át?

– Igen, az – bólintott Juan. – Senkinek nem mondtam, és nem is akarom egyenlőre.

– Mikor akarod közölni?

– Majd ha itt lesz az ideje. Még nem most.

– Értem. Rendben.

– Köszönöm – biccentett Juan és magára hagyta Deant kavargó gondolataival.

 

 

 

Chyntia sokadjára próbálta hívni Grekot. A sikertelenség a kétségbeesés felé sodorta a nőt. Miután beszéltek Tizianoval, még jobban aggódott a különleges férfiért. Az zakatolt a fejében, amit az idegen mondott, hogy Greko akár bele is halhat a testében végbemenő változásokba. Remegtek az ujjai, ahogy újra próbálkozott a hívással.

– Istenem! – suttogta Chyntia, dühös kétségbeeséssel, tehetetlenül engedte le kezeit a teste mellé. – Nem veszi fel! – szinte nyögte, a könnyeivel küzdött.

Sarkis egy darabig csak figyelte a nőt, majd döntött.

– Csomagolj. Vissza megyünk Clear Creek-re – jelentette ki a férfi, felpattanva a nappali kanapéjáról.

– Téged vissza tud vinni…

– Igen. Majd egyeztetek vele máskor időpontot – rántott a vállán Sarkis. – Egyébként is Clear Creek-en fogok átkelni a kapun. Te meg munkanélküli vagy és egyébként sem tudsz még dolgozni. – a férfi a nő gipszbe csomagolt lába felé lendítette a kezét. – Most is mehetünk!

– Van ott valami munkalehetőség?

Sarkis tanácstalanul húzta fel a vállát, meglepte a nő kérdése.

– Annyira nem vagyok ott ismerős. Miért? Fel akarod mondani az itteni munkádat?

– Greko tuti nem fog a nagyvárosba jönni. Én meg nem maradok itt nélküle – döntötte el Chyntia. – Vele maradok. Ha Clear Creek-en akkor ott, ha a kapun túl, akkor a kapun túl.

Sarkisban tiszteletet ébresztett a nő önfeláldozó kitartása Greko mellett.

– Akkor pláne nincs miért tovább maradnunk, igaz? Akár csomagolhatunk is.

Chyntia hevesen bólogatva adott igazat a férfinek, s bicegve indult a szobájába, hogy mindent amire csak szüksége lehet, bepakoljon.

Wasil agyában folyamatosan kavarogtak a gondolatok. Chyntia biztosra állította, miután eljöttek Tizianotól, hogy az a férfi nem az volt, aki a fura betegért felelősséget vállalt és elvitte magával.

Akkor az öreg Tizianonak több rokona is ideát ténykedhet – állapította meg magában Sarkis.

 

 

 

– Judah McElhanely vagyok – mutatkozott be Judah az ír kocsmárosnak, barátságosan feléje nyújtva a kezét, ahogy nyílt előtte a fogadó ajtaja. – Azt hiszem mi még nem találkoztunk.

Chris elfogadta a feléje nyújtott kezet, aztán kintebb tárva az ajtót a vezér előtt, bentebb invitálta.

– Még nem – Az ír kézműves egy kézmozdulattal hellyel kínálta vendégét, majd itallal. – Önthetek valamit?

Judah a fejét ingatta.

– A Giant Wolf érdekelne, aki itt szállt meg.

– Ha nem McNulty ajánlásával jött volna, be sem engedem. Már nem igazán adok ki szobát.

– Minek kellett neki a jeladó a maguk kutyájából?

Chris vállai közé húzta a nyakát.

– Talán őt kérdezze.

– Kérdeztem. Nem beszél.

– Én meg pláne nem tudom.

– A kutyát nem olyan rég fogadták örökbe, igaz? A fiam és a lánya találták egy híd alatt.

– Így van. Szegénnyel elég ramatyul elbántak. Nem igazán hiányzott neki még egy ilyen támadás.

– Nos – Judah mély sóhajjal tekintetét az Írnek szegezte. – Azt hiszem fölösleges udvariaskodó körökre pazarolnunk egymás idejét.

– Nem értem mire céloz.

– Miféle az a kutya?

– Egy kutya – rántott a vállán Chris. – Meg akarja nézni? – ajánlotta készségesen a férfi, kezét a hátsó épület irányába lendítette. – Vagy kinn van az unokaöcsémmel, vagy fenn az unokahúgom szobájában. Jodie odáig van érte. Valóban gyönyörű példány.

– Semmi szokatlant nem vett rajta észre?

Convel sokáig hezitált, hogy mit mondjon el a vezérnek, közben whiskys poharát elgondolkodva forgatta a pulton. Nem akarta elárulni Tobias nyiladozó képességét. Azon töprengett, hogyan hagyhatná ki őt a történetből.

– Azt hiszem, tudja, hogy én mi vagyok – köszörülte a torkát Convel, mire Judah csak egy néma bólintással felelt. – Ez a kutya mentálisan kommunikál. Azt mondta, ő nem kutya, és Betonak hívják – hadarta röviden az ír.

Judah agyában zakatoltak a gondolatok.

A nyomkövető azért lehetett benne, mert tudni akarták: hol van. Ha nincs benne, így nem is tudják merre van. Vagyis az apám védi őt  – állapította meg magában a vezér.

– Esetleg meg van még a jeladó? – köszörülgette a torkát Judah.

Convel megint csak hezitált, hogy mit válaszoljon.

– Akárki is ez a kutya, valakinek fontos, hogy éljen és valakinek úgy lenne jó, ha nem. Meg akarja tartani ezt a gyönyörű és okos példányt?

Az ír makacsul hallgatott.

– Ha a Giant meg akarta volna ölni, akkor csak simán kitekerte volna a nyakát és kész.

– Miért védi?

– Nem védem. Most is ki van láncolva a Menedékház pincéjében – közölte szárazon Judah. – Csak utána akarok járni a dolgoknak. És a józan logika azt súgja nekem, hogy mivel csak a jeladó kellett neki, nem az állat élete, talán ő is az intelligens eb oldalán áll. Nem gondolja? Nincs benne a jeladó, így nem bemérhető! Már nem tudják megtalálni azok, akik olyan csúnyán elbántak vele.

– Akkor talán jobb is lenne megsemmisíteni, nem?

– Nem hinném, hogy az okos döntés lenne. Mi van ha ez a jeladó a bizonyíték arra, hogy életben van, vagy esetleg a halálára. Akár így, akár úgy, mindenképpen könnyelműség lenne megsemmisíteni – magyarázta Judah, őszintén megosztva ezzel a gondolatait és a feltevéseit az ír farkas sámánnal.

Convel a vezért hallgatva, döntött. Ellökte magát a pulttól és megindult a privát szférája felé nyíló ajtóhoz.

– Egy pillanat – motyogta, aztán magára hagyta Judahot. Nem sokáig. Hamarosan visszatért, egészen pici dolgot szorongatott a markában. Egy kis zacskóba csomagolt valamit rakott az asztalra a vezér elé.

– Ez volt benne.

– Köszönöm! – Judah azonnal eltette a gondosan becsomagolt jeladót, aztán elköszönt és sietett vissza a Menedékházba.

 

 

 

Eljött a temetés napja. A gyász, mindenkire rányomta a bélyegét.

Braydon teljesen magába zárkózott. Annyira, hogy akkor sem jött elő dolgozószobájából, amikor testvére és annak családja megérkeztek. Williamnak kellett őt megkeresnie.

A hatalmas alakváltó dolgozószobája sötét félhomályában ácsorgott az ablaknál és onnan nézte a már rég csendesen és elhagyatva álló műhelyt, amiből egykor mindig kihallatszott, ha Cody szerelt, barkácsolt. Azóta volt csend, amióta ő Nez Perezre küldte őt. Magát hibáztatta a történtekért. Szorította mellkasát a lelkiismeret, hogy a halálba küldte a fiát. Elmerült az önmarcangoló gondolataiba, nem felelt arra sem amikor kopogtak az ajtón.

William mégis megkockáztatta, hogy benyit testvéréhez.

– Szervusz, Braydon!

– Üdvözöllek, William!

A két fivér sokáig némán osztozott egymás gyászában.

– Annyira sajnálom! Bocsáss meg, hogy nem tudtam vigyázni a fiadra! – szakadt fel Williamből.

– Nem a te hibád. Baleset volt – morogta Braydon. – Ami nem történt volna meg, ha én nem küldöm Nez Perez-re. Csak magamat okolhatom!

Újra nehéz csend telepedett közéjük. Braydon szeme sokadjára futott tele könnyel, nehéz, hangos sóhajjal kezdett a szavaiba.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ugyanúgy fogom elveszteni a fiamat mint az apámat! Azért kapta az ő nevét, mert ugyanazt a tüzet és erőt láttam benne! És most nézd! – a megtört alakváltó kelletlenül lendítette a kezét. – Az ő vesztét is egy gyilkos csapda okozta! Ugyanúgy! – zokogott fel a medve.

William szemébe is könnyeket csalt az emlékezés.

– Újra együtt vannak, és fentről vigyáznak ránk… mindketten.

 

 

 

Bridget gondoskodón igazgatta fia nyakkendőjét, Juan pedig türelmesen hagyta. Húgával épp csak összekacsintottak, ahogy Veronica elsuhant mellettük egy visszafojtott mosollyal. Az anya gondolatai az átkelés körül forogtak.

– Miért kell annyira kiszámolni mindent? – nyögte a nő. – Milyen dolog lesz otthagyni a temetést? Senki nem vette volna rossz néven, ha nem jövünk el. Tudják, hogy most nekünk is…

– Anya! – Juan homlokon csókolta aggodalmaskodó anyját. – Nem lesz semmi gond. Részvétemet nyilvánítom, aztán Marcussal indulunk az átjáróhoz. Ott sem lesz semmi baj! Meg tudom védeni magamat! Nem fogok belehalni!

– Juan! Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – csattant fel az anya, kapkodva törölte ki a könnyet a szeméből. – Életünk ezen részét, nagyon kihagynám! Még jó hogy apád elfelejtette közölni, hogy mit egyezkedett Veronicaról.

– Lawrence nem az apám – morogta Juan, a torkát köszörülgetve. Lazított a kissé szorosra sikerült nyakkendőn, aztán felvette a zakóját.

– Egyik gyermekedet sem fogod elveszíteni, anya! Esküszöm neked!

Bridget hálás, büszke tekintettel nézett fiára.

– Hiszek neked, Juan! Te vagy az egyetlen férfi, akinek hiszek és akiben bízok!

 

 

 

Jali, Fhyra mellett ült az ágy szélén, és fogta a kezét. A fiatal farkas nőstény lényegesen összeszedettebb volt, de úgy érezte sok-sok évet öregedett az elmúlt napok alatt. Edmond a szoba küszöbén ácsorogva, aggodalmasan figyelte lányát.

– Biztos, hogy ezt akarod?

Fhyra heves bólogatással felelt.

– Melletted leszek, rendben? – ajánlotta Jali. – Végig!

– Köszönöm. – Fhyra megszorította az őrző kezét. – Dorothy?

– Hamarosan ő is itt lesz Talannal, csak még megvárják, hogy Grimmet oda érjen Grekohoz.

– Judah nem haragszik, hogy most itt vagy velem? – szipogta a lány, mire Jali jóságos mosollyal megrázta a fejét.

– Dehogy! Ő meg elment az apámért.

– Dean?

– Deant nem tudom hol van – rántott a vállán Jali. – Apa haragszik is rá, nagyon. Teljesen kifordult önmagából az elmúlt napokban. Szinte nem lehet vele normálisan beszélni sem. Azt is nehezen fogadta el, hogy nekem más van a szívemben, nem ő. Attól meg végképp kiborult, hogy az apja az. – Az őrző egy nehéz hangos sóhajjal zárta le a szavait.

– Cody is… – Fhyra hangja elcsuklott. – Haraggal váltunk el!

– Haraggal?

– Azt hitte, hogy én meg Juan! Csalódást okoztam neki! Csalódott bennem!  Meg sem tudtam neki magyarázni! – zokogta a lány, Jali vállára borult. – Most meg már pláne nem… Istenem, Jali! Csúnyán váltunk el! Miattam!

 

 

 

McGinty állapota rengeteg javult. Most pedig a düh is lendületet adott neki. Szinte már hadonászott a járását segítő bottal, ahogy Judahhal a terepjáróhoz bicegett.

– Szét fogom rúgni a seggét! – morogta az egykori testőr mérgelődve.

– Hagyd már, Max! – motyogta Judah. A vezér együttérzett fiával.

– Felelősségteljesen kéne viselkednie!

– Majd úgy fog. Most gyászol.

– Ne védd! Már Cody halála előtt kifordult magából! Úgy viselkedik mint egy dacos, taknyos gyerek!

Dean mindeközben a szurdokon állt, s random módon dobálta le a semmibe az apró kavicsokat. Maga is meglepődött az érzésein, mert nem reményvesztettnek érezte most magát. Mindent eltervezett. Alaposan átgondolt döntést hozott magában, amit már nem lehetett a sértett dacra fogni. Úgy érezte ő egy gépezet része, s hogy az jól működjön, most máshová kell illeszteni az ő darabkáját. Magában mindenkitől búcsút vett. Az éjjel még az apjának levelet is írt, mert senkitől nem akart haraggal elválni. Tisztában volt azzal: nem biztos, hogy bárkit is itt, látni fog még valaha.

Megbékélt.

Elrendezett gondolatokkal és érzésekkel indult vissza a Menedékházba végső búcsút venni legjobb barátjától is.

Judah pillantotta meg előbb az út szélén sétáló fiát.

– Mi a fenét bóklászik itt?! – mordult fel Ginty.

– Hagyd! Erre volt szüksége! – hurrogta le testőrét a vezér. Dean mellé kanyarodott, s leengedte az ablakot, ahogy lassított.

– Beszállsz, vagy koptatod még az utat?

Dean nem válaszolt, csak megállt. Judah megnyitotta a hátsó ajtót, ő pedig szótlanul csúszott be az ülésre.

Feszül, gyászos csend uralta a kocsit. Ginty elnyelte kioktató szavait, Judah csak egy együttérző pillantást vetett a visszapillantón keresztül fiára. Dean elgondolkodva nézett túl az ablakon, a szaladó fákat figyelte. Keze a zsebében lapuló levélen pihent. Hirtelen előrébb hajolva megveregette apja vállát. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán zavartan nézett félre, s visszadőlt az ülésre.

Ebbe a gesztusban minden benne volt szavak nélkül is.

Mindkettejük torka elszorult, szemükben könnyel viaskodva, pislogva tekingettek mindenfelé.

Ginty lehajtotta a fejét, az ő szemébe is könny szökött A kemény katona elérzékenyült apa és fia néma békülésétől.

Lehet, hogy sokszor keményen bírálta a fiatal farkast amikor hibázott, hiszen mindig is szigorúan fogta Deant - viszont ha nem is mondta neki -, de büszke volt rá, hogy milyen jellemmé vált, ahogy a kezei alatt felnőtt.

 

 

 

Dorothy és Talan az utolsó pillanatban érkeztek. A doktornő azonnal Fhyra másik oldalára ült, így közrevették a veszélyes lelki állapotba kerülhető nőstényt. Jali azon gondolkodott, hogyan tudná megosztani Talannal az információt ami a tudomására jutott. Úgy gondolta ezt mindenféle képpen tudnia kell a szakrális őrzőnek. Aztán azt a közlési formát választotta, ami már a gépen is sikerült nekik.

– „Talan! Fhyra babát vár!”

– „Tessék?” – Talan arcára csak egy villanásra ült ki a döbbenet, aztán idegesen tekingetett körbe, nem-e látta valaki a önkéntelen reakcióját.

– „Cody apa lesz!”

– „Basszús! Ez előbb is kiderülhetett volna!”

– „Most már ez van. Ezzel a helyzettel kell valamit kezdenünk.”

– „Kezdenünk?”

– „Nem gondolod, hogy magadra hagylak a szarban?!”

– „Hát ha ezt tudom, hazáig rugdostam volna Codyt!”

– „De nem tudtad. Ezen már kár mérgelődnöd.”

Elkezdődött a szertartás.

Emma vigasztalhatatlanul zokogott, de most nem a társa vállán. Kifejezte ezzel, hogy úgy érezte, fiúk halálában közrejátszott férje döntése, hogy be akart avatkozni Cody párválasztásába. Braydon érezte felesége mérhetetlen keserves dühét, ami csak sokszorozta benne az önmarcangoló lelkiismeretfurdalást. Ő is pont ezt érezte. Nem csak a felesége, de ő sem bocsátotta meg magának, hogy fiúkat Nez Perezre küldte.

Veronicat nyomasztotta a temetés hangulata. Tekintetét sokadjára vezette végig a gyászolókon. Legbelül kényelmetlenül érezte magát, és egyetértett abban az anyjával, hogy nem is igazán kellett volna eljönniük. Tulajdonképpen Judah és Juan miatt tették mégis, hiszen a két nőnek nem volt olyan szoros kapcsolata a családdal.

Döntött.

Odahajolt anyjához, úgy súgta fülébe:

– Ne haragudj, de nekem most azonnal ki kell mennem!

– Veronica! – korholta elfojtott hangon a lányát az anya.

– Sajnálom! – A lány szinte minden zaj nélkül hagyta el a helyiséget. Csupán Talan vetett utána egy pillantást, de ő sem firtatta, hogy miért és hová megy az utód.

Aztán hírtelen minden felbolydult.

Fhyra artikulátlan ordítással zokogott fel, mire Talan azonnal a karjába kapta a lányt, miközben Jali a kezeit tartotta, hogy ne okozzon magában kárt. A két őrző tökéletes összhangban mozdulva elindult ki a zavarodottság határára sodródott kismamával. Dorothy összekapkodta a szétszóródott táskáikat, és sietve követte őket. Edmond is megindult, de Talan határozottan pár szóval lebeszélte az aggódó apát, hogy ő is velük menjen. Nem akarta, hogy Ed gyanút fogjon lánya állapotát látva.

– Vigyázunk rá, Ed. Maradj!

Juan úgy pattant fel akár a rugós bicska, mire Bridget azonnal az órát nézte, hogy az indulásig még mennyi ideje van a fiának.

Dean kihasználva, hogy mindenkinek másfelé járt a figyelme, Juan után ment. Úgy gondolta itt az ideje, hogy közölje vele a tervét. A farkast a folyosón állította meg. Juan szerette volna utolérni Fhyráékat, hogy a lány mellett legyen, de a sokadik felszólításra, visszafogott türelmetlenséggel szinte Deannek esett.

– Mit akarsz?

– Átmenni!

A farkast ledöbbentette a bejelentés.

– Mi van?

– Átgondoltam! Téged nem keresnek, ha elméletileg átmégy – hadarta Dean. – Én leszek, te!

– Nem vagy normális!

– Juan! A nő, akit szerettem az apám társa lett, a legjobb barátom meghalt… Eldöntöttem! Nincs miért itt maradnom! Segíteni akarok! Neked… Fhyrának! Maradj mellette! Jó páros lesztek! Én meg gondoskodom róla, hogy a kapun túlról ne keressen téged senki!

Juant ledöbbentették Dean szavai, s hogy mennyire eltervezte és átgondolta ezt magában az őrző.

– Te ezt most komolyan…

– Kell az aláírásod! – Dean egy papírlapot s tollat nyújtott Juan felé, aztán már tartotta is a hátát. – Amíg Wyomingbe érünk lesz időm gyakorolni!

– Dean… – Juan annak ellenére, hogy csábító volt a félvér ajánlata, ő nagyon is tudta mit vállal ezzel Dean. Az ismeretlenbe, s talán a halálba megy helyette.

– Siess már! – sürgette a félvér.

Juan végül a papírra firkantotta a nevét.

– Egy életre az adósod vagyok!

– Dehogy! Őrző vagyok! – húzta ki magát büszkén Dean. – Úgy érzem ezt kell tennem.

– Felhívom Marcust, ne lepődjön meg, hogy te mégy. Tudod hol a gép? – Juan végigtapogatta zsebeit a telefonja után, zavart izgatottságában nem is tudta hirtelen hová tette. Dean mint egy küldetésre induló katona bólintott, s utoljára biztatva vállon csapta Juant.

– Legyetek boldogok! Aztán mire visszajövök, itt szaladgáljanak nekem az utódok!

A kemény önfegyelemhez szokott farkas szeme telefutott könnyel. Hirtelen egészen kicsinek érezte magát Dean mellett.

– Te vezér vagy, Dean! – Csak ennyit tudott mondani a távolodó félvérnek.

Dean arcán az elégedettség látszott, hogy véghez tudja vinni a tervét. Hiszen eddig, szinte minden simán ment. Egy ironikus mosollyal biccentett vissza válla felett Juan felé.

– Majd a következő életemben! – mondta meglepően vidáman és futásnak eredt.

Juan azonnal testőrét hívta aki a géppel rá várakozott és éppen a szertartásról kisurrant Veronicával beszélgetett.

– Egy pillanat – mondta Marcus elnézést kérő mosollyal a lánynak, aztán fogadta a hívást. – Juan?!

– Marcus! Én nem megyek! – hadarta a fiatal farkas.

– Tessék?

– Ne lepődj meg! Dean fog felszállni! Hamarosan odaér, indulhattok is.

– Juan?!

– Mi van? – Veronica látva a testőr döbbent arckifejezését, a homlokát ráncolva esett neki a kérdéseivel. – Mi történt? Juan volt? Mit mondott?

Mielőtt Marcus bármit válaszolhatott volna, Dean már odaért a helikopterhez. A nőstény mellett becsúszott a gépbe. Veronica értetlenül kapkodta a tekintetét.

– Mi folyik itt? Dean?! Mit keresel itt? Hol a bátyám?

– Fhyrával – válaszolta kurtán az őrző, közben már kötötte be magát az ülésbe.

– Mi ez az egész?

– Mehetünk? – kérdezte Marcus, s a félvér bólintására indította a gépet.

– Hé! A fenét mentek nélkülem! – emelte meg a hangját Veronica s egy gyors mozdulattal bevágódott Dean mellé.

– Nica!

– Tudni akarom mi folyik itt!

– Veronica! Nekünk, indulnunk kell! – szólt rá a lányra Marcus, mire a farkas nőstény tett a kezével egy sürgető mozdulatot.

– Hát akkor induljunk! Gyerünk, gyerünk!

Marcus egy hangos sóhajjal kényszeredetten fogadott szót az alfanősténynek, s a gép a magasba emelkedett.

Dean elővette a tollat a papírt és buzgón elkezdte gyakorolni Juan aláírását. Ezt látva Veronica rádöbbent mire is készül a félvér.

– Nem vagytok normálisak! – fakadt ki. – Azt hiszitek nem fogják észrevenni? Dehogynem! Azonnal ki fognak nyírni, Dean! Ettől már az is jobb lett volna ha senki nem megy!

– Ez az egy lehetőség van, hogy ne keressék Juant!

– Ki fogják szúrni! Ennyi idő alatt nem tudsz ugyanúgy írni! Egy írásszakértő kiszúrja, hogy nem ugyanaz az aláírás!

– Ha nem próbáljuk meg…

Veronicának eszébe jutott, az apja alkuja.

– Én vagyok a biztosíték, hogy sikerüljön!

– Mi van?

– Az apám úgy egyezett meg az ottani vezérrel, hogy én is átmegyek. Velem fizetett!

– Tessék? Ez új! – ráncolta a homlokát Dean.

– Mivel apa erről elfelejtett halála előtt nekünk szólni, anya úgy gondolta amiről nem tudunk azt nem kell teljesíteni.

A megdöbbentő információ egy pillanatra mindkét hímben kiverte a biztosítékot.

– Ha nem hinnék el az aláírás hitelességét, nekem csak elhiszik, hogy te vagy a testvérem!

– Azt se tudod mi vár…

– Te sem tudod! – vágott Dean szavába a lány.

– Neked itt az életed! Miért hagynád…

– A miértemet én tudom – rántott a vállán a Veronica. – Én sem kérdeztem a tiédet.

 

 

 

Bridget aggodalmasan tekingetett körbe. Se Juan se Veronica nem volt sehol. Egy pillanatra találkozott a tekintete Judahéval, aki láthatóan úgy nézelődött mintha szintén keresett volna valakit.

– Nem láttad Deant? – súgta oda Gintynek a vezér, akinek pillantása azonnal a félvér utód üresen maradt helyére esett. Tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát, a fejét rázta.

– Ő is kimehetett Jalival meg Talannal. Szegény Fhyra eléggé rossz állapotba került.

Judah egyetértően bólintott ugyan, de azért még egyszer körbepillantott. Megmagyarázhatatlan rossz érzés kezdett benne szétáradni.

Mikor a szertarásnak vége lett, még egyszer részvétüket nyilvánították a gyászukban megtört medve alakváltóknak.

Bridget a mosdóba nézte meg először a lányát, aztán Juant kereste sűrűn pillantva az órájára.

Judah is keresésbe kezdett, McGinty pedig követte őt és közben próbálta nyugtatni.

– Akkor láttam kimenni, amikor Fhyra rosszul lett.

– És miért nem szólt? Mellettünk ült! Csak annyit kellett volna mondania, hogy: bocs, azonnal jövök, vagy nekem most mennem kell! – A vezér nyugtalanul szelte a folyosókat.

Bridget a fiát az egyik szoba ajtaja előtt találta meg. Juan aggódva várakozott, hogy megtudja, milyen állapotban van Fhyra.

– Hát te? – hüledezett Bridget elkerekedett szemekkel. – Azt hittem már elmentél!

Juan zavartan kapta el a tekintetét.

– Úgy döntöttem nem megyek – hadarta.

– Istenem, Juan! – Az anya hirtelen nem is tudta, hogy örüljön, vagy ne fia döntésének. – Veronicát nem láttad?

Juan tanácstalanul rázta meg a fejét.

– Kijött a szertartásról, és most hiába keresem, sehol nem találom – mérgelődött Bridget.

Judah és McGinty is feltűnt a folyosón, ők  Deant keresték.

– Juan! Nem láttad Deant? – támadta le a fiatal farkast az apja. – Akkor láttam őt is kijönni, amikor Fhyra rosszul lett és úgy megindult mindenki – magyarázta az egykori testőr.

Juan arcán megfeszültek az izmok, hirtelen fogalma nem volt mit mondjon. Judah is kérdőn nézett rá a válaszát várva.

Bridget az ablakon túl nézve tekintetével az udvaron kereste Veronicát, amikor észrevette, hogy a gép - amivel érkeztek és amivel Juan ment volna vissza Wyomingre az átjáróhoz -, Marcussal együtt nincs sehol.

– Hová ment Marcus a géppel? – fakadt ki az alfanőstény, dühös tekintetét fiának szegezte.

Juan nem bánta volna, ha most hirtelen elnyelte volna őt a föld.

– Wyomingre – válaszolt kurtán.

– Minek? – kerekedett el értetlenül az anya szeme.

– A kapuhoz – motyogta a farkas utód, lesütve a szemét. Nem bírta állni az apja és a vezér tekintetét. Már bánta, hogy elfogadta Dean makacs önfeláldozó tervét és még segítette is benne.

– Veronica?!

– Őt nem láttam! – rázta a fejét Juan. – Veronicával nem találkoztam.

– És Deannel? – Max tett egy fenyegető lépést fia felé.

– Deannel, igen – mondta ki végül Juan. – Ő, elment Marcussal.

– Tessék?! – Judahból ordítva tört fel a kérdés, dühösen ragadta meg az utód öltönyét, Max pedig egy mozdulattal sem avatkozott közbe. – Mit mondasz?! – Megrázta a fiatal farkast, gyilkos tekintettel a falhoz penderítette, valósággal belepasszírozta. – És végig nézted?! Miért nem szóltál?! Ha tudtad, miért nem szóltál?!

– Juan?! – Bridget szemében a csalódástól keserű könnyek jelentek meg. – Mit tettél?!

Felhívni Wyominget! – futott át első megoldásként a nő fejében, s már remegő kézzel kotorta is elő a telefonját.

– Marcus odaért már? – kérdezte azonnal, ahogy a testőrség egyik katonája bejelentkezett.

– Igen, asszonyom!

– Hol vannak?

– Egyenesen lementek…

– Állítsa meg őket! – szakadt fel Bridgetből. – Hogy jutott az eszébe idegent a kapuhoz engedni?!

– Elnézést asszonyom, de nem idegen… – próbált hebegve védekezni a katona.

– Talán ismeri azt aki Marcussal ment?

– Őt nem asszonyom, de a lánya is velük volt. Ő mondta, hogy minden rendben ez így lett megbeszélve.

Bridget légzése elakadt a választól.

– Mit mond? Veronica velük volt?!

Juan szemei elkerekedtek anyja szavaitól. Lelkébe mart a keserű felismerés, hogy a húga is velük ment. Ő, erről nem tudott.

– Azonnal állítsák meg őket! – kiáltotta Bridget kétségbeesetten.

– Igenis!

Feszült néma várakozás vette kezdetét.

Judah lassan elengedte Juant, aki már ezerszer kívánta a saját halálát, főleg, hogy kiderült a húga is velük ment.

A telefon hívását Bridget azonnal fogadta.

– Sajnálom, asszonyom. Átkeltek.

– Az nem lehet!

– Sajnálom. Csak egy borítékot találtunk itt a kapunál az asztalon…

Bridget könnyei egyre sűrűbben szántották végig a kilátástalan félelemtől elfehéredett arcát.

– Átkeltek – suttogta elcsukló hangon, kezéből hagyta a készüléket kicsúszni. A nő zokogva temette kezeibe az arcát.

Judah ordítva vágott ököllel a faburkolatba, ami azonnal be is szakadt a vezér erejétől.

McGintynek azonban már ösztönösen megoldásokon kattogott az agya. Megszorította Judah karját, hogy csillapítsa a vezér elkeseredett dühét és, hogy maga felé irányítsa a figyelmét.

– Átmegyek értük! – vágta rá határozottan az egykori testőr. – Lenn van a pincében az a Giant! Ő át tud menni, akkor talán engem is át tud juttatni, vagy magával vinni – vázolta fel a tervét McGinty.

Judah láthatóan csillapodott, ő is elgondolkodott Maximus szavain. Egy határozott mozdulattal lerázta magáról testőre kezét s megindult az alaksor felé. Aztán eszébe jutott a jeladó, amit vissza kellett volna vinnie Jarednek. Útba ejtette a szobáját és magához véve, rohant kiláncolt apjához.

Ginty már lenn volt és ordítozva hadonászott a béklyóba vert Jared előtt.

– Hagyd! – csattant kemény parancsként Judah hangja, s egészen közel menetelt az egykori Giant vezérhez – Ha bármit is jelentett neked az anyám – sziszegte gyűlölettel a szemében, a hatalmas alakváltó arcába hajolva –, akkor visszahozod a fiamat, a kapun túlról!

Jared légzése elakadt egy pillanatra, aztán igyekezett továbbra is hideg közömbösséget mutatni.

– Hogy került a fiad a kapun túlra?

– Átment valaki helyett. Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy hozd őt vissza! – ordította Judah megragadva a Giant Wolf szakadozott felsőjét. – Üzletet ajánlok neked! Nálam van, ami neked kell, nálatok, ami nekem! – A vezér úgy csapta a kis csomagot Jared mellkasához, hogy szinte a bőrébe passzírozta azt. – Vedd úgy, hogy ez a fizetséged! Az, hogy elengedlek és befejezheted a küldetésed. Viszont, ha nem hozod vissza a fiamat, esküszöm utánad megyek, megtalállak és feltépem a torkodat! Nem érdekel, hogy szeretted-e az anyámat vagy sem! Kiforgatom a beleidet! – Judah gyilkos tekintettel ordította szavait a Giant Wolf arcába.

– Judah! Ne engedd el! – szólt rá Ginty. – Hiszen neki, semmit nem jelent Dean!

Judah eleresztette a füle mellett testőre szavait, miközben sorra kinyitotta a hatalmas alakváltó bilincseit. Jared nem rohant el azonnal.

– Visszahozom a fiadat – mondta csendesen, lassú mozdulattal tette el a jeladót.

Meghatározhatatlan érzelmekkel, hosszan szegezte egymásnak a tekintetét a két alakváltó, mialatt Jared elhaladt fia mellett. Aztán ahogy a felvezető lépcsőhöz ért a Giant, lendült, s a méreteit meghazudtoló könnyed mozdulatokkal tűnt el a szemük elől.

Gyilkos tempót diktálva egyre gyorsuló iramban szelte át az erdőt a barlangig. Minden zsigerében lüktetett a védelmező féltés. A tudat, hogy a vére odaát van a kapun túl, ráadásul ellensége kezei között, érzékeit pattanásig feszítette. Minden mentális erejét össze kellett szednie, amikor a kapuhoz ért, hogy ösztöneit csitítsa, elnyomja. Nem érezhették meg rajta a félvérhez való kötődését, mert azzal mindenkit elárult volna. Azokat akik eddig segítették a kapun túl, és a saját vérét is, akiben a népe, a jövendölés szerint a felszabadítójukat várta.

Majd szétszakadt mindene. Térdeire rogyott, s hatalmas ordítással engedte ki magából a veszélyes feszültséget, a határtalan féltést. Ezekkel a lelkében nem mehetett vissza. Előbb át kellett hangolnia minden emléket, és érzést ami itt érte.

Még a menedékházban is hallották a semmihez sem hasonló hangot. Sokan kérdőn, tanácstalan, ijedt pillantással tekingettek egymásra, a közelükben állótól várva választ a félelmetes vérfagyasztó üvöltésre.

Judah arca megváltozott a hangra. Szemében meghatódottság volt, és az elérzékenyülés könnyei csillogtak a szemében, amit Ginty egyáltalán nem értett.

– Vezérem?! – Maximus hangja elcsuklott.

Annyi mindent mondott volna, tolongtak a gondolatok a fejében. Hiszen ő is minden félelem nélkül átment volna Deanért!

Miért pont benne bízik ennyire? – zakatolt Maximus fejében elkeseredetten.

– Miért?! – A testőr csak ennyit tudott mondani, ezt is szinte nyögte.

– Mert biztos vagyok benne, hogy meghalna a fiamért – mondta halk de magabiztos szavakkal a vezér.

Fedro sűrűn pislogott lakótársa felé, aki a kanapén kuporgott, térdeit átkarolva ringatta testét és túlbámúlt az ablakon. Fedro hiába ajánlotta fel a segítségét amikor kihozta őt az intézetből. Gray ritkán szólalt meg, és kérdései sem voltak. Azt viszont észrevette Fedro, hogy védence nagyon is figyelmes. Ezért sem vállalta be, hogy magára hagyja, ha ő dolgozni megy, mert attól tartott, hogy szép csendben észrevétlenül felszívódik ki tudja milyen szándékkal.

Mero elég nagy zajt csapva érkezett meg. Hangosan köszönt, lendületes mozdulattal vonta egy testvéri ölelésre Fedrot, majd levágódott Gray mellé a kanapéra.

– Kártyázunk? Vagy sakkozunk?

A kortalan férfi sokáig hallgatott, lassú mozdulattal fordult ülésbe a kanapé szélére a dohányzó asztal felé.

– Sakk – mondta kurtán.

– Remek! – bólintott Mero s kezével tett egy tessékelő mozdulatot testvére felé, hogy nyugodtan mehet a dolgára.

Gray félelmetes és nehéz ellenfél volt. Mero néha úgy érezte, hogy a férfi biztosan bír valami mentális képességgel és előre látja a fejében az ő lépési szándékait. Rövid időn belül a sokadik játszmát nyerte meg a warlock ellen.

Mero elgondolkodva pislogott fel a szótlan védencükre, miközben felállította a táblára a bábúkat.

– Gondolom hiába is kérdezem, milyen érzés lehet elviselni egy alakváltónak, hogy kiszakítják belőle a hozzá tartozó állatot – mormogta szomorú együttérzéssel Mero. – Én eddig úgy tudtam, az alakváltó egy, a benne lévő állattal. Ha meghal… mindkettő…

– Fájdalmas – mondta halkan, magaelé merengve Gray.

– Fájdalmas? Gondolom…

– Fáj a lelkem. Fizikailag érzem a fájdalmat – motyogta monoton hangon a férfi.

Meroban megakadt a levegő.

– Fizikailag? Te akkor… ez azt jelenti, hogy úgy huszonöt éve élsz együtt egy ilyen fájdalommal? Atyaég!

– A fájdalmat meg lehet szokni. Néha ki lehet kapcsolni.

Mero csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Nem azon lepődött meg, amit a férfi mondott - hiszen ezt ő maga is tudta, és olykor alkalmazta is -, hanem az döbbentette meg, hogy ezt egy állatától elszakított alakváltótól hallja. Ő azt hitte, hogy a folyamatos fájdalom elviselése teljesen leszedálta a férfit. Most döbbent csak rá, hogy védencük tulajdonképpen nem leépült az évek alatt, hanem pont ellenkezőleg! Egyfajta alvó állapotba kapcsolta magát és erősödött.

Nem volt ideje sokáig elmélkednie. Kopogtak az ajtón.

Mero felpattant a kanapéról, kavargó gondolatokkal a fejében ment ajtót n

itni. A vendég egy magas, kortalan férfi volt. Ezüstös és hamuszínű hosszú haját rendetlen kontyba viselte. Nem volt egy csupaizom, inkább vékony testalkatúnak tűnt, de széles vállai azért árulkodtak, hogy nem egy vézna gyenge egyén. Férfias kisugárzását nagyban megtámogatta az ápolt szakáll.

– Chid?!

– Hello Mero! – biccentett, s lendületes léptekkel menetelt bentebb a lakásba. – Hello Gary!

– Gray! – javította ki Mero az érkezőt.

– Nem, nem! – ingatta a fejét a férfi – Innentől Gary Wyant! –  Chid farmerkabátja belső zsebéből borítékot vett elő, s letelepedett védencük mellé a kanapéra. A dohányzóasztalra szórta a boríték tartalmát, aztán szétterítette az igazolványokat.

– Személyi, biztosítási kártya, bankkártya – sorolta. – Gary Wyant! Jól tanuld meg legalább az alap adataidat. Születési hely, idő, szüleid neve.

– A valódi adataimat mikor tudhatom meg? – kérdezte váratlanul immáron Gary.

Mero és Chid tekintete egy pillanatra találkozott.

– Ha fel leszel rá készülve – mondta Chid rövid gondolkodás után.

– Fel vagyok rá készülve.

– Ez felkavaró beavatkozás – kezdte Chid a torkát köszörülgetve, de Garyből megindultak a szavak.

– Soha nem tudtam ki is vagyok. A hosszú évek során magam jöttem rá, hogy más vagyok. Nem ember. Eddig is váltogattam a személyazonosságomat. Meg tudom jegyezni ezt a Gary Wyantot is. Csak… csak most már szeretném tudni ki vagyok. Szeretném megérteni miért történik velem mindez. Mikor már beállt az életem egy kerékvágásba, jött az a nagydarab fazon és minden felborult. – Gary szeméből sugárzó fájdalom, döntésre sarkalta Chidet. A megtört férfi felé fordult, két tenyerét Gary homlokához nyomta úgy, hogy ujjai a fejére simultak.

– Készülj fel, mert valószínű lesznek fájdalmaid.

– Bírom a fájdalmat!

– Chid! – szólt rá Mero mikor ráeszmélt, hogy mit is akar a nem kevés erővel és nem is akármilyen képességekkel rendelkező ismerőse. – Nem hinném, hogy...

– Igaza van, Mero! – fojtotta Calimeroba a szót, Chid. – Joga van tudni!

– Nem azt mondtam, hogy nincs. Csak talán… – Mero tanácstalanul dobta szét a kezeit.

– Visszahozom az emlékeidet, az sokat segít neked? – kérdezte Chid, mire Gary hálás tekintettel buzgón bólintott.

Chid mélyre szívta a levegőt, aztán benn tartotta pár másodpercig, majd lassan kifújta. Párszor megismételte ezt, aztán lehunyta a szemét.

Gary pedig izgatottan adta át magát a nem mindennapi beavatkozásnak. Nézte a mozdulatlanságba dermedt idegent, aki szinte alig vett levegőt, azt is egészen furcsa ritmusban. Aztán Gary lassan érezte a fejében szétáradó tompa feszítő érzést, szédülni kezdett. Laposakat pislogva mély sóhajtásokkal igyekezett elviselni az erősödő fájdalmat. Aztán már megfeszültek állkapcsán az izmok, ahogy összeszorította fogait, de nem akart megállni. Nem csak a fájdalmat érezte egyre jobban, minden felerősödött benne. A tudatossága, a magabiztosága, fizikai ereje…

Orrából vékony csíkban szivárogni kezdett a vér, amire Mero hevesen reagált.

– Hé! Chid! Hagyd abba! Vérzik! Chid! Vérzik! – A warlock már ordított. – Hagyd abba!

Gary felsőteste megbicsaklott Chid kezei között. A nem mindennapi képességgel bíró férfinek ez volt a jel. Lassan engedte a kanapéra fekvő helyzetbe az elgyengült Gary testét, aki zavart pislogással nézett a semmibe.

– Mi a szent szart csináltál vele?! Mit mondok Fedronak, ha megölöd itt nekem?!

– Semmi baja. Csak elfáradt – mondta a legnagyobb nyugalommal Chid. - Eszemben nincs megölni. Az a cél, hogy újra rendben legyen.

– Cseszd meg! – Mero a ziháló férfi mellé térdelt, a pupilláit vizsgálta, amik hihetetlenül kitágultak, mint akit teljesen leszedáltak.

– Piszok szívós! Erős! – állapította meg elismerően Chid. – Hamarosan folytathatjátok a sakkot.

– Mit csináltál vele?

– Hosszú lett volna mindent elmondani neki. Egy hétig is itt ülhettem volna. Ez gyorsabb – magyarázta Chid. – Átadtam neki mindent, amit én tudok, róla. A családfájáról, a szüleiről, a születéséről…

– Nem veszélyes ez?

– Hidd el, sokkal veszélyesebb valakit tudatlanságban tartani.