FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 29

Codynak szembesülnie kellett azzal, hogy igaza volt Kuchurnak, és még sincs olyan kicsattanó fizikai állapotban mint ahogyan azt ő hitte magáról. Összeszorított fogakkal igyekezett lépést tartani a fiatal nővel, aki elég lendületesen haladt előtte.

A francba! Én idióta barom! – korholta magát már szinte minden lépésnél. Fel-felnézett az égre, hogy hol jár a nap. Aggódott, és szégyellte volna, ha a nő miatta nem tudott volna időben haza indulni.

– Sokat kell még menni? – kérdezte, aztán gyorsan hozzá is tette: – Haza fogsz így majd érni sötétedés előtt?

– Elfáradtál? – tért ki a válasz elől Adaoha. – Pihenjünk?

– Nem! Nem kell – rázta a fejét Cody. – Ha megállunk, még úgy se fogsz hazaérni.

A fiatal sámán nő leengedte a földre a batyut ahogy az alakváltó felé fordult. Némán nézte a férfit, tekintetét végigvezette rajta. Cody homloka gyöngyözött az izzadságtól, a keze remegett a gyengeségtől ahogy a mankót markolta, s közben igyekezett egyensúlyban tartania magát az igen meredek emelkedőn.

– Ülj le – utasította gyengéd gondoskodással Adaoha, s megindult felé. Csípőjére csavart tarisznyájából vizes kulacsot húzott elő és Cody felé nyújtotta. – Fújd ki magad.

– Nem vagyok fáradt – próbált tiltakozni az alakváltó.

– Persze. Tudom. – A nő letelepedett egy másik kőre. – De én az vagyok – hazudta, mire tekintetük hosszan találkozott.

– Ha fáradtan úgy mégy mint a nyúl, akkor mi lenne, ha nem lennél az?

Adaoha akaratlanul elmosolyodott Cody szavain, de nem válaszolt a férfinek.

Már szürkült mikor a barlang szájához értek.

– Sajnálom – motyogta Cody, kimerülten engedte le testét a bejárat mellett, hátát a sziklafalnak vetette.

Adaoha úgy tűnt mintha elengedte volna füle mellett a férfi bocsánatkérésnek szánt szavát. Bement a barlangba és hozzáfogott a batyuból berendezni azt.

– Itt jó lesz a fekhelyed? – kérdezte megemelve a hangját, hogy Cody meghallja őt odakinn.

– Persze. Bárhová teheted – morogta egykedvűen az alakváltó, miközben elgondolkodva nézte csonka végtagját. Eszébe jutottak Kuchur szavai, hogy a tigris álmában megvoltak a lábai. Lemondó hangos sóhajtással nézett körbe a tájon.

A fiatal sámán nő közben tett-vett pakolászott, tüzet rakott. Elővette a gyógyfűveket a tarisznyájából és teát főzött.

Cody szótlanul figyelte, ahogy Adaoha úgy foglalatoskodott körülötte, mintha csak a gondoskodó társa lett volna.

– Aggódni fognak érted – törte meg a csendet Cody, bűnbánó pillantásokat vetve a nő felé.

– Megmondtam, hogy nem indulok el úgy, hogy rám sötétedjen az erdőben – rántott a vállán Adaoha.

– Piszok hosszú volt az út – állapította meg a medve.

– Fárasztó, főleg egy lábadozónak – bólintott a férfi szavaira a sámán.

– Jóval előbb kellett volna indulnunk, hogy… – Cody ahogy kimondta a gondolatát rádöbbent: a nő tisztában volt vele, hogy mit vállal, amikor felajánlotta a segítségét.

Tudta, hogy milyen veszett hosszú és nehéz az út és azt is tudta, hogy jó ha sötétedés előtt felérünk ide. Mégis azonnal… – Rácsodálkozott Adaoha áldozatvállalására, ami csak fokozta a szégyenét.

– Miért segítettél? – bukott ki Codyból a kérdés, mire Adaoha egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt.

– Hogy érted, hogy miért segítettem?

– Ismerted a barlangot, szóval azt is tudtad, hogy mikorra fogunk felérni ide.

– Igen, és?

– Nem is próbáltál lebeszélni, mint Kuchur.

– Elég szilárd elhatározásnak tűnt, amiket mondtál – rántott a vállán a nő, és a tűz mellé telepedett, átkarolva térdeit nézett a kecsesen táncoló lángokba. – Tetszett az eltökéltséged. Vagy megbántad?

– Nem – ingatta a fejét Cody. – Csak… csak sajnálom, hogy itt ragadtál.

– Én nem. Vagy útban vagyok?

– Nem!

– Akkor jó.

– Hideg lesz éjszaka, és csak egy takaró van.

– Fagypont alá nem szokott süllyedni a hőmérséklet, úgy hogy nem fogok megfagyni, ne félts! – mosolygott Adaoha, fát dobott a tűzre. – Aludtam már a szabad ég alatt.

– Édesanyád aggódni fog.

– Aki a szívünkben van, azt érezzük. Ő is érzi, ha baj van velem és azt is, hogy nincs miért aggódnia – magyarázta a fiatal sámán.

– Igen, érezzük – fújta nehéz sóhajjal Cody. – Én is éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Hogy érted?

– Fhyrával – motyogta a medve.

– A társad volt?

– Nem. Nem egészen. Már nem is tudom mi volt pontosan közöttünk. – Cody zavart tanácstalansággal húzta vállai közé a nyakát. – Barátság, kamasz szerelem, aztán több. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ő farkas. Nem mi lettünk volna az első vegyes pár. Tudtam volna rá vigyázni!

Adaoha pedig hagyta beszélni a medvét. Állát térdeire támasztva hallgatta az alakváltót, aki elkezdett megnyílni neki. Beszélni kezdett Fhyráról, arról, hogy miért is jött Net Perezre… az érzéseiről, a saját terveiről és álmairól… az apjáról, az anyjáról, még a nagyapjáról is…

Közben elkészült a tea, a vacsora. Adaoha rutinos gondosággal átkötözte az alakváltó csonka lábát, csúnyán összeroncsolt vállát.

– A nevemet is a nagyapám után kaptam. Apám azt mondta azért, hogy továbbvigyem a szellemét. Sokat mesélt róla, büszke volt rá. Amikor megöregedett, már nálunk lakott. Akkor viszont sokat morgott vele az apám. Mindig rászólt, hogy ne tömje hülyeségekkel a fejemet.

– Milyen hülyeségekkel? – kuncogta el magát Adaoha.

– Ó, ő sokat mesélt nekem. Szerettem hallgatni! – Cody elmerengő, átszellemült mosollyal emlékezett vissza a hajlott korában is hatalmas medvére. – Tőle hallottam először sámánokról. Azt is mondta, neki olyat tanítottak, amit csak a nagyon erős alakváltók tudnak megcsinálni. Elmesélte, hogy egyszer egy vadász előtte a mancsát és elvesztette három ujját. – Cody kitárta a tenyerét. – Így mutatta a kezét, hogy nem hiányzott neki egyik sem!

– Valamit akkor nagyon tudhatott! – bólintott elismerően Adaoha.

Cody arca megváltozott. Csalódott szomorúság jelent meg a szemében.

– Hát mesélni azt nagyon – ingatta a fejét a medve. – És én kölyökként ittam a szavait és mindent elhittem neki. A kalandjait, a nagy túléléseit még azt is, hogy visszanövesztette az ujjait. Majdnem levágtam a sajátomét is, hogy én is kipróbáljam. Akkor apámmal nagyon összevesztek. Volt ordibálás.

– Elhiszem. Szóval ezért mondta neki, hogy ne tömje a fejed hülyeségekkel. Megértem.

– Aztán… meghalt – fejezte be kurtán a történetet Cody. Kezébe vett egy gallyat, azzal piszkálta meg a tüzet.

– Beteg volt?

Cody megrázta a fejét.

– Öreg, de nem volt beteg. Makacs volt. Veszettül makacs. Nem akarta elfogadni, hogy már nem a régi. Kiment vadászni és egy csapdát nem vett észre.

– Sajnálom!

Hirtelen némaság ült közéjük. Akaratlanul ugyanaz járt a fejükben.

– Akkor… úgy járt mint most te – törte meg halk szavakkal a csendet Adaoha, amire Cody egy hangos sóhajjal bólintott. – De te élsz!

– Jah – fújta a medve, s igyekezett a könnyeit elnyelni amit az emlékezés csalt a szemeibe, s az érzések amik az emlékkel újra rátörtek. – Igen, leszakadt a lába, akárcsak most nekem.

Adaoha légzése szaporábbá vált, akaratlanul siklott a tekintete Cody csonka végtagjára.

– Ott ültem mindig az ágya mellett. Vártam, hogy észhez térjen! Nem mesélt többet, csak feküdt és meredten nézett a semmibe. Én meg csak vártam, hogy majd… visszanő a lába! – fakadt ki Codyból elcsukló hangon és elzokogta magát. – Dühös voltam rá! Rettenetesen dühös és csalódott. Nem értettem miért hazudott nekem. Miért hazudott nekem folyamatosan?!

Adaoha átült a medve mellé, együttérzően simított végig a hátán.

– Nem hazudott. Tanított! Tanítani akart a történeteivel, hogy ne add fel, hogy vannak csodák! Az apró csodák is csodák, Cody!

– Semmi értelme nem volt annak a meséjének sem, hogy visszanövesztette…

– De volt! Itt vagy! Élsz! Nem adtad fel! Én láttam a tüzet a szemedben, amikor azt mondtad most induljunk! Hát ezért jöttem veled! Tudtam, hogy megcsinálod! Tudtam, hogy képes vagy rá! – A szavak olyan lelkesedéssel jöttek a nőből, hogy pillanatról pillanatra új erőt adtak a fiatal alakváltónak. – Az hogy visszanövesztette az ujjait, azt jelentette, amit a főnixmadár visszanőtt szárnyai! A feltámadást, az újrakezdést szimbolizálja! Újjászületik a hamvaiból, és még erősebb és még csodálatosabb! A te szemedben is ezt láttam! Ezek voltak a szavaid, és az elhatározásod mögött. Ki fognak nőni a szárnyaid Cody és még erősebb leszel! De néha kell a magány, a befelé fordulás, hogy megtaláljuk magunkat a tömegben. – A nő az alakváltó hátára terítette a nehéz pokrócot. – Itt megteheted!

Adaoha megindult a már elrendezett fekhely felé.

– Kölcsön vehetem ma éjszakára a paplanodat?

– Persze!

A fiatal nő a tűz mellé kucorodott a takaróval, amit úgy helyezett maga köré, hogy alatta is legyen és legalább a derekát és a hátát is takarja vele. Karját vánkosként igazította a nyaka alá.

– Semmi nem történik ok nélkül, Cody – suttogta Adaoha és lehunyta a szemét. – Jó éjt!

– Jó éjt! – biccentett Cody.

Egy darabig még nézte a mozdulatlanul fekvő nőt, majd tekintetét kiengedte a sötétségbe, a csillagok felé.

A fiatal sámán szavai kavarogtak a fejébe, és a nagyapja. Már nem volt harag és csalódás a szívében. Fogalma nem volt meddig ücsörgött még a tűz mellett életben tartva a meleget adó lángokat, miközben gyerekkori emlékek sokasága sorakozott a fejében. Szinte mindenkiről idézett fel egy-egy képet, eseményt. Deanről, Jaliról… Amikor a félvér farkas az életét kockáztatva cikázott a dübörgő rönkök között, aztán leemelte róla… Amikor Jali Clear Creekre érkezett… milyen vehemens volt! Hogy ütött egy véletlen érintésre is… Aztán amikor ő tanította a lányt, hogy meg tudja magát védeni…

Az ő szemhéja is elnehezült végül. Tekintete az alvó Adaohára siklott, aki újra és újra próbálta jobban magára húzni a takarót. Cody arcán, halvány jóságos mosoly jelent meg.

„… nem fogok megfagyni…”

Fázik. Naná, hogy fázik! Egy embernek igenis hideg az éjszaka itt – állapította meg a medve, azzal a mankójára támaszkodva felállt és odabicegett a nőhöz. Rengeteg erőt kivett belőle az alakváltás, nem is gondolta volna. Szuszogott egy darabig, aztán közelebb fészkelte magát az alvóhoz és magához ölelte. Meleg bundás testével szinte betakarta Adaohát, hogy gondoskodón védje a hideg éjszakától.

 

 

 

Dorothy az otthoni kis laborjában mélyítette tudását az alakváltókról. Segítségére akart lenni Talannak. Bár tudta, hogy Haleyn akkor semmi nem segített volna, de mélyen beléivódott, hogy nem tudta megmenteni. Nem akart még egy ilyen vagy hasonló érzést átélni. Így mindent összegyűjtött amit csak lehetett, és szerencsére kutatómunkájában többen is voltak a segítségére.

Halk, bátortalan kopogásra kapta fel a fejét.

– Igen?

Fhyra először csak bekukucskált az ajtón:

– Nem zavarok?

– Nem! Dehogy! Gyere csak – biztatta mosolyogva Dorothy.

– Talan hívott már? – érdeklődött félve Fhyra, ahogy becsúszott az ajtón.

Dorothy együttérző pillantással bólintott.

– Mit mondott? Mi van Codyval?

– Róla semmit. Azt mondta Clear Creek-en van beszél Braydonnal, aztán jön.

– Istenem! – sóhajtotta Fhyra remegő hangon, lassan csúszott fel Dorothyval szemben az egyik szabad székre. – Annyira rossz ez a bizonytalanság!

– Tudom – bólintott Dorothy, s megszorította a fiatal lány kezét. – Én is rengeteget aggódtam Talanért.

– Talanért?

– Igen!

– El sem hiszem! Ő annyira… nem is tudom… higgadt és megfontolt.

Dorothy akaratlanul elnevette magát.

– Jajj, nagyon nem ilyen volt! – legyintett a doktornő. – Egy két lábon járó elemi ösztön, egy kőkemény makacsság, önfejűség. Képes volt fejjel menni a falnak, sértetten elutasítani az önzetlen segítséget. Soroljam még?

– Talan? – Fhyra hitetlenül csóválta a fejét. – Ha hallottad volna engem milyen bölcs, Yoda mester módjára kioktatott a kocsiban, amikor idehozott?!

– Talan? Mond Fhyra, ugyanarról a Talanról beszélünk?

Mindketten elnevették magukat, s Dorothy örült, hogy sikerült egy kis mosolyt csalnia az aggódó farkas nőstény arcára.

Hívást jelzett Fhyra zsebében lapuló  telefonja, mire úgy pattant fel a székről, mintha szögekre ült volna. A kijelzőn az apja neve volt.

– Apa az! – hadarta, majd fogadta a hívást. – Szia! Mi újság van felétek?

– Szia, kicsim! – Ed nem tudta, hogyan kezdjen bele közölni a hírt Codyról. Neki is fájt és felelősnek is érezte magát, hiszen Braydonnal együtt beszélték meg, hogy egy időre eltávolítják a fiatalokat egymástól.

– Apa? – Fhyrát rossz érzéssel árasztotta el a csend, ami annyira mély volt, hogy azt hitte megszakadt a vonal.

– Itt vagyok, kicsim.

– Baj van?

– Talan megtalálta Codyt.

– Igen?! Istenem…

– Meghalt.

Fhyra mozdulatlanságba dermedt, még levegőt sem vett. Képtelen volt rá. Szeme teleszaladt könnyel, torkát elszorította a kimondhatatlan fájdalom. Felordított volna, de hang sem jött ki a torkán.

– Sajnálom, kicsim! Annyira sajnálom! – Ed szinte nyögte a szavait, Az ő hangját is megremegtette az együttérző gyász.

– Ez… ugye nem igaz, apa?! Nem lehet! – Fhyra keze akaratlanul simított végig a hasán, mintha a magában hordozott magzatot vigasztalta volna, amiért félárván maradt.

– Talan azt mondta, az volt Cody kívánsága, hogy ott temesse el. Megtette. Az apjának meg azt üzente utolsó szavaival, hogy ő is temesse el… itt.

– Apa… – Fhyra arcán már patakokba folyt a könnye, Dorothy azonnal felpattant az asztaltól s vigasztalón ölelte magához a kismamát. Fhyra hagyta a telefont kifordulni a kezéből, ahogy kétségbeesetten borult a doktornő vállára.

Elborította a fájdalom, egyre elviselhetetlenebbül. Annyira, hogy érezte valamilyen fájdalmat kell okoznia magának, hogy tiszta elméjénél tudjon maradni. Hirtelen hátrébb lépett Dorothytól s kiengedett karmaival végigszántotta a saját karját, majd a mellkasát.

– Fhyra! Ne! Ne csináld! – Dorothy elkapta a szenvedő alakváltó csuklóját. – Gondolj a babára! Vigyázz rá! Fhyra! Hagyd abba! Kárt tehetsz a piciben!

A doktornő igyekezett a legkíméletesebben lefogni a zavarodottság határára sodródó nőstény farkast. Kimerítő hadakozás közepette, sikerült előkotornia egy nyugtató fecskendőt és beadnia Fhyrának.

 

 

 

Jali egy darabig kopogtatott Greko szobájának ajtaján, aztán „lesz ami lesz” alapon lenyomta a kilincset. Legnagyobb döbbenetére az ajtó nem volt kulcsra zárva. Lassan, óvatosan sétált be, tekintetét kutatva vezette körbe a szobán. Az ablak is tárva nyitva volt. Jali lassan indult meg, a férfit szólongatva. Benyitott a mosdóba is, remélve, hogy talán ott találja Grekot, esetleg eszméletlenül. De nem így történt. A lakószoba és a mellékhelyiségei üresek voltak.

Rohanva indult le az emeletről tovább keresve az eltűntet.

Futtában ütötte meg a fülét ahogy fiatalok beszélgettek a halban, s az egyik arról mesélt a többieknek, hogy szembe találkoztak egy foltos nagymacskával a turistaúton.

Jali azonnal az asztalukhoz lépett rájuk zúdítva a kérdéseit:

– Mikor? Merre ment?

– Az éjjel. Tovább ment az úton – hadarta a fiatalember. – Elég furán viselkedett. Ránk se hederített. Kikerült és ment tovább!

– Örülj neki! – csapta vállon a haverja a kalandról beszámoló fiatalt.

Jali csak egy biccentéssel köszönte meg az információt, aztán minden intelem ellenére egyedül vetette be magát az erdőbe. Egyre hangosabban szólongatva Grekot, haladt a említett turistaúton. Szidta magát, miért is nem kérdezte meg Deant, hogy hol akadt a vad maradványaira. Fogalma nem volt meddig bolyongott a férfit szólongatva az erdőben, mire úgy döntött esetleg nagyapja tud neki a keresésben segíteni.

Talán megkérdezheti a segítőit, a szellemeket, vagy mit tudom én – zakatolt a fejében, miközben egyre szaporábban szedve a lábait menetelt nagyapja kunyhója felé.

Az öreg, fonott  foteljében a tornácon pipázott.

– Vendéged van – mondta csendesen az öreg a naptól hunyorogva nézett fel unokájára.

Jali megtorpant nagyapja előtt.

– Vendégem? Kicsoda?

– Ott vár a szobádban.

– Vár a szobámba? – A fiatal őrző lepetten vonta fel szemöldökét, majd szíve felgyorsult a lehetőségre, hogy talán Greko az. Reménykedett benne. Lendült és valósággal berontott egykori kis szobájába.

A jaguár a sarokba húzódva kuporgott, s ahogy nyílt az ajtó felkapta a fejét.

– Greko! – szakadt fel a nőből, s minden óvatoságát félretéve térdre vetette magát a nagymacska mellett és magához ölelte.

– Nincs bajod?

– „Jali! Én nem akarom ezt!”

– Istenem! Nagyon fájt? Most fáj valamid? – Jaliyah óvatosan tapogatta végig a ragadozót.

– „A lelkem! Nem akarom ezt! Nem tudom, hogyan… de nem tudom visszacsinálni!” – A jaguár fájdalmas bőgéssel fúrta a fejét a nő vállába.

– Jól tetted, hogy ide jöttél!

– „Nem bántottam nagyapádat! Senkit sem bántottam!”

– Tudom, Greko! Mindig is tudtam, hogy nem bántanál senkit!

– „Meg tudtam állni! Nem támadtam emberre! Nem ettem embert!” – hajtogatta a ragadozó.

– Tudom! Biztos voltam, hogy nem tennél ilyet!

– „Újra ember akarok lenni! Nem akarom, hogy Chyntia így lásson! Újra ember akarok lenni!”

Jali agya lázasan zakatolt mit tehetne a szenvedőért, majd elővette telefonját és Talant hívta. Az őrző már a Corbet rezidencia felé tartott a magángéppel.

– Szia, Liyah!

– Talan, segítened kell!

– Mi a baj?

– Greko! Átalakult!

– Ölt?

– Nem! Dehogy! De nem akar így maradni, viszont visszafelé már nem megy neki!!

– Hogyan segíthetnék, Liyah?

– Nem tudom! – nyögte fájdalmasan a nő, közben nyugtatva simogatta a kétségbeesett állatot.

Talan döntött.

– Forduljon vissza! – utasította a pilótát, majd újra füléhez emelte a telefont. – Hol vagytok?

– Nagyapánál!

– Értetek megyek.

– „Hová akar vinni?”

– Segíteni fog!

– „Nem akarok kísérleteket!”

– Liyah! Értesd meg vele, hogy csak úgy tudok neki segíteni, ha hagyja magát megvizsgálni! Nem kísérletezni akarunk vele! Segíteni! De ahhoz meg kell vizsgálnunk!

– Hallod Greko? – Jaliyah a kihangosított telefont az állat felé tartotta. – Segíteni akar! Segíteni akarunk!

– „Ki ez a Talan?” – horkant fel bizalmatlanul Greko.

– A kezébe tenném az életemet! – vágta rá gondolkodás nélkül az őrző, amit Talan is tisztán hallott, s amitől lelkét elöntötte a forróság.

– „Rendben. Vele megyek.” – bólintott sután Greko, de a félelemtől zakatolt a szíve. Benne volt még a sok-sok fájdalom és kín. De most felülkerekedett benne Chyntia iránt érzett szerelme, és a Jaliba vetett hite, bizalma.

Talan tett egy sürgető kézmodulaltot a pilóta felé.

– Azonnal ott leszünk, Liyah!

– Kimegyünk a tisztásra!

– Rendben! – Talan bontotta a vonalat, aztán hangosan eresztett el egy nehéz sóhajt. Hátra hajtotta a fejét, hogy kitisztítsa gondolatait, és sorrendbe pakolja tennivalóit. Alig hunyta le a szemét, telefonja újra hívást jelzett.

Dorothy nevére, lepetten vonta fel a szemöldökét. Nem is olyan régen beszélt vele, hogy úton van, nem értette miért keresheti a nő, mi lehet ilyen sürgős.

– Mond!

– Talan, merre vagy? Mikor érsz ide? – a nő hangja kétségbeesett volt, úgy kapkodta a levegőt, mint aki futott.

– Mi a baj?

– Fhyrát most hívta az apja.

Talanban robbant a felismerés, hogy Ed miért hívhatta a lányát. Kihagyott egy pillanatra a légzése.

– Talan! Fhyra borzasztó állapotban van! Nyugtatót kellett neki adnom! Marta magát!

– Tessék?

– Teljesen kifordult önmagából, mint te amikor…

– Istenem! – Talanban azonnal tudatosult, hogy a két fiatal valamikor kötelékbe léphetett. – Sietek ahogy csak lehet! Valakit fel kell, hogy vegyünk útközben. Te meg készítsd elő a laborodat! Vendégünk lesz.

– Mi legyen Fhyrával?

– Nyugtatózd be! Tarts alvó állapotban ha lehet!

A telefon úgy elnémult, mintha csak bontották volna a vonalat.

Nyugtatózzak agyon egy kismamát?! Azt nem lehet! – zakatolt a doktornő agyába.

– Rendben – mondta végül Dorothy, de hangja nem csengett meggyőzően. – Megoldom – hadarta, aztán kinyomta a készüléket.

Még földet sem ért a gép talpa, mikor Talan kiugrott belőle, és futott a rá várakozók felé.

– Jali, neked is jönnöd kell! – megragadta a nő karját és gyengéden húzta a helikopter felé.

– Most?

– Fhyrának szüksége van rád!

– Fhyrának? Mi történt vele?

– A zavarodottság határán van!

Jaliyah szemei elkerekedtek a hírre.

– Fhyra? Istenem! Cody… a társa volt? Kötelékbe léptek?!

– Ezek szerint, igen!

Grekonak nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy úgy alakult, Jali is velük megy. A nagymacska minden porcikája remegett, ahogy felemelkedett a gép. Érezte a nő nyugtató cirógatását, lehunyta a szemét és az ölébe hajtotta a fejét.

Jali látta és érezte Talan tehetetlen dühét.

Nem mondta! Cody nem mondta! Miért nem mondta?! – hajtogatta magában a szakrális őrző.

Talán mert ő sem tudta, hogy mit csináltak – hallotta Jalit a fejében. Zavartan pillantott hátra a nőre.

Tekintetük hosszan fonódott egymásba. Talan fejébe beletódultak az emlékek. Az, amikor ő is tudatlanul társává tette Haleyt. Aztán, hányszor mentek úgy vadászni Jaliyával, hogy fogalmuk nem volt egyiküknek sem, mit is jelent ez a hagyományok szerint.

Zavartan pislogva sütötte le a szemét, majd újra a tájat nézte maguk alatt.

 

 

 

Sarkis a kis cetlit morzsolgatta az ujjai között amire a sokadik cím volt felírva. Tekintetét végigvezette a nem túl széles lépcsősoron amíg az el nem kanyarodott, aztán Chyntia begipszelt lábára pillantott.

– Menjünk lifttel – ajánlotta.

– Nem! Az ilyen lakóházak liftjeiben nem bízom! – jelentette ki kategorikusan a nő. – Mi van ha bennragadunk? Ide lehet csak napok múlva jönne kis szerelő!

– Akkor majd én felmegyek egyedül.

– Nem! Én is beszélni akarok ezzel a Calimeroval!

Sarkis határozottan lépett a lifthez, de a sokadik próbálkozásra sem reagált a felvonó a gombok egyre türelmetlenebb nyomkodására sem. Egy sötét öltözetű, magas férfi lépett be az épületbe, s elég sietős léptekkel egyenesen a lépcsők felé tartott. Végignézett a két emberen akik a felvonónál ácsorogtak, s igyekeztek működésre bírni azt.

– Nem érdemes – szólt oda nekik. – Már rég megadta magát, azt hiszem leszakadt – világosította fel őket a lift állapotáról, aztán már könnyedén lendült is, szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat.

Chyntia mérgesen fordult Sarkis felé.

– Megmondtam! – fújta a nő, aztán hosszan nézett az idegen férfi után – Elfogadnám most a lábait! Csak úgy suhant fel!

Wasil emlékei között kutatott.

Valahol már láttam ezt a tagot! Honnan lehet ismerős?

– Várj meg itt! – hadarta a férfi, s már lendült az ismeretlen ismerős után.

– Hé! Nem erről volt szó! – kiabált utána Chyntia. – Sarkis!

Honnan ismerős? Honnan ismerős? – hajtogatta magában Wasil, aztán megtorpant, ahogy meglátta a férfit az egyik ajtónál kopogtatni. A falhoz lapulva pillantása a kezében lévő cetlire esett.

Bingó! Ismeri! S ha ilyen határozottan kopogtat, nyilván ez a Calimero Tiziano itt is lakik jelen pillanatban! Sőt! Itthon is van! – zakatolt Sarkis fejében, s a falnak vetett háttal várt.

– Mero! – szólította hangosabban a benn lévőt türelmetlenül, az ajtón zörgető férfi. – Én vagyok, Juan! Engedj be! Mero!

Juan emelte az öklét, hogy erélyesebben verje meg az ajtót, de mielőtt megtehette volna, kinyílt előtte. Tiziano szótlanul állt s egyenesen a farkas alakváltó szemébe nézett.

– Beszélhetnénk? – kérdezte Juan, megtörve a feszült hallgatást.

A kapun túli harcos ellépett kollégája elől, beengedve ezzel őt a lakásba.

Éppen csak becsukódott Juan mögött az ajtó, Wasil szinte rohant vissza a nőhöz.

– Itt lakik! – újságolta Sarkis, alighogy leér Chyntiához.

– Remek!

– Sőt! Itthon van!

– Klassz! – ujjongott a nő.

– Most éppen van nála valaki, vagyis van időnk felbicegni. Megvárjuk amíg elmegy a vendége. Nem tud elslisszolni, mert a lift nem jó, tehát ha bárhová is szándékában állna elmenni, összetalálkozik velünk – hadarta lelkesen Sarkis, azzal egy lendületes mozdulattal két lépcsőfokkal könnyedén fentebb tette a nőt.

– Hé! Azért szólhatnál mire készülsz, akkor talán kapaszkodnék is!

 

Juan követte a nem túl tágas nappali helységig kollégáját.

– Azt hiszem túlreagáltam múltkor a dolgot. Sajnálom amiket a fejedhez vágtam – hadarta Juan, sután tárta szét kezeit. – Ne haragudj. Békülni jöttem.

Mero sokáig hallgatott, majd rántott a vállán.

– Igazad volt – fújta hangos sóhajjal a ketrecharcos. – Nem kellett volna beleszólnom.

– Jót akartál.

– Iszol valamit?

Juan megrázta a fejét.

– Megjött az időpont – jelentette be váratlanul egy hangos sóhajjal az alakváltó.

Calimero a farkasra emelte tekintetét.

– Szóval búcsúzni jöttél.

Juan újra megrázta a fejét.

– Nem.

– Vagyis úgy döntöttél, hogy nem mégy át – állapította meg a harcos. – Fhyra kikosarazott. Azt mondtad…

– Cody meghalt – vágott Mero szavába Juan.

Tiziano elgondolkodva kutatott barátja tekintetében.

– Akkor a macifiú kikerült a képből. Értem – biccentett a férfi.

– Nem hagyom Fhyrát magára a gyerekkel – jelentette ki határozottan Juan.

– Fejvadászok fognak keresni, azt tudod?!

– Tudom! Éppen ezért kérem a te segítségedet.

– A segítségemet? – Mero csodálkozva vonta föl a szemöldökét. – Védjelek meg, vagy mi?

– Nem! Készíts fel rájuk! Te ismered őket. Te jobban tudod mire számíthatok. Készíts fel, hogy meg tudjam védeni magamat és a leendő családomat!

Calimero hosszan fürkészte a farkas alakváltót, mire rábólintott a felkérésre.

– Rendben. De már most megmondom, hogy vért fogsz izzadni.

– Nem érdekel – ingatta a fejét Juan. – Fhyráért bármit!

Juan újra összetalálkozott a nővel és a férfivel a lépcsőházban amikor ő távozott. A két ember éppen felfelé tartott. Sil készségesen segített Chyntiának, s közben úgy fordult, hogy Juan ne igazán lássa meg az arcát. Nem kockáztatta meg, hogy esetleg ő is ismerőssé váljon a férfinek. Egyenlőre nem tudta, hogy barát vagy ellenség.

Az ajtóhoz érve Sil és Chyntia gyomra is remegett az izgatottságtól, hiszen egy ajtó választotta el őket attól a valakitől, aki talán lehetőséget adhat a férfinek visszamenni a szeretett nőhöz, és aki talán most Greko szenvedésén is segíteni tudna.

Wasil határozottan kopogott.

Aztán többször is, de semmi reakció nem történt.

– Tudom, hogy benn van! – ordította el magát Wasil, mire Chyntia szigorú pillantással csitította.

– Hé! Halkabban!

– Tudom, hogy benn van! – Sarkis türelmetlenül verte meg újra az ajtót.

– Kulturáltan! – szólt rá Chyntia.

– Tiziano! Tiziano!

A szobában eközben Calimero némán szemezett az ajtóval, de nem mozdult. Nem volt ismerős számára hang.

– Tiziano! Tudom, hogy benn van! Beszélnünk kell! – Sarkis egyre kétségbeesettebben dörömbölt, majd hirtelen eszébe jutott, hogy másképpen próbálkozik. – Athorából jöttem! – engedte ki a hangját.

Mintha csak ez lett volna a jelszó, váratlanul nyílt a két ember előtt az ajtó. Wasil és Calimero farkasszemet néztek egymással.

Biztos, hogy ő is az öreg fia! Le sem tagadhatná! Olyan mint Amarfen, ott a táborban! Fiatalabb, de ezek ugyanazok a vonások! – állapította meg Sarkis, ahogy szemezett a karakteres, szigorú pillantású, borostás arccal.

– Segítenie kell! – szakadt fel Sarkisból.

Calimero kintebb tárta ismeretlen, váratlan látogatói előtt az ajtót.

– Nem biztos, hogy tudok – dünnyögte, tekintetével követte a két embert ahogy elhaladtak mellette.

– Át kell segítenie a kapun!

– Minek akarnál visszamenni? Örülj, hogy élsz!

– Ott maradt a társam! Ki akarom onnan hozni!

– Ki a társad? Hogy hívják?

– Kyra.

– Kyra? – Mero megrázta a fejét. – Ő nem fog átjönni!

– Miért ne jönne?

– A lázadók egyik vezetője. Nem fogja otthagyni a felkelést.

– Akkor én maradok ott – vágta rá eltökélten Wasil.

– Az már a te döntésed – rántott a vállán a harcos varázsló, majd fejével Chyntia felé bökött. – És ő?

– Grekot maga várta ideát. Emlékszik rá? – kezdte bátortalanul Chyntia. – Most szenved!

– Sajnálom – Mero együttérző tekintettel nézett a nőre. – Kényszeralakváltáson esett át. Ilyenkor előbb vagy utóbb ez történik.

– Ez pontosan mit jelent?

– A sejtjei vissza fognak állni az eredeti állapotukba.

– Borzasztóan szenved! Láttam! Vérzett is! – fakadt ki a nő kétségbeesetten.

– Sajnálom. Nem biztos, hogy ki fogja bírni a …

– Azt mondja meg fog halni?! – Chyntia szeme telefutott könnyel.

– Ha a kapun át tudja segíteni az átkelőt, akkor rajta nem tudna… – szólt közbe Wasil.

– A kettő nem ugyanaz – ingatta a fejét a különleges harcos. – Amikor egy kapun átkelőt  várok, onnan az apám is segít. Ő onnan én innen. Nem egyedül teszem. Én nem rendelkezem olyan erővel mint Gorman. Nem tudom egy élőlény teljes sejtjeit átrendezni – magyarázta Calimero. – Nagyon sajnálom.

Chyntia reményvesztetten temette arcát a kezeibe, úgy zokogott. Sarkis gyengéden húzta magához a nőt, vigasztalóan ölelte át.

– Majd kitalálunk valamit – biztatta suttogva. – Biztos van rá megoldás!

 

 

 

Phyllis már nem számolta a napokat mióta ápolta Dechantet, őrizte őt, és felügyelte a gyógyulását. Talan egy-két napot mondott neki, de ez már a harmadik is volt tán. Nem haragudott az őrzőre. Nagyon is tudta, hogy biztos most fontos dolga lehet Cody Dunkin miatt, hiszen William említette a személyzetnek, hogy hamarosan a család elutazik Clear-Creek-re a temetési szertartásra.

Dechant még mindig egyfajta alvó állapotban volt. Néha ugyan látszott rajta, hogy fájdalmai voltak, de már olyan ijesztő rohamok nem kapták el, mint az első napokban.

Phyllis szerzett magának egy vendégmatracot, azon aludt. Még nem tudta mikor kapja végre vissza a saját ágyát, de egyenlőre élvezte az átmeneti tábori fekhelyét.

Most külön jól jött neki, hogy Gingerrel pár napja összekaptak az eltűnt ruháin, mert így nem kellett magyarázkodnia a húgának, hogy miért nem akarja őt beengedni. Bizony hatalmas botrány robbant volna ki, ha kiderül: kit pátyolgat ő a szobájában.

Mielőtt elindult az ebédjéért a konyhába, még megnézte mennyire forró a férfi. Normálisnak érezte a hőmérsékletét, nyugodt, kisimultak voltak a vonásai. Feltűnt neki az elmúlt napokban, hogy a sebei írreálisan gyorsan gyógyultak, így egymás után kerültek le a tapaszok az arcáról. A mellkasán a karmolások nyomai is egészen halványak voltak már. Sokszor figyelte csak úgy a férfi arcát, mindenféle gondolatok jártak a fejében, olykor szórakozottan beszélgetett is vele, annak ellenére, hogy természetesen egyszer sem kapott választ az eszméletlen férfitől. Viszont annak örült, hogy a zavartalan, alvós időszakok egyre jobban átvették a napról-napra enyhülő rohamok helyét. Már nem pánikolt. Rutinja lett benne, mikor mivel könnyíthet a férfi helyzetén és hogyan enyhítheti a fájdalmait.

A rövid vizsgálatból megállapította, hogy leszaladhat az ebédjéért. Nagyot sóhajtott, elsuttogott egy „Jó legyél!”-tet és nem felejtette el bezárni maga után az ajtót.

Robert Dechant egyedül maradt a szobában.

Lassan kezdte érzékelni a külvilágot. Fogalma nem volt az eltelt napokról. Hihetetlenül kimerült volt, sajgott mindene. Úgy érezte magát mint akin ki tudja hány úthenger dübörgött át és mégis túlélte. Hallotta a csendet, az egészen apró neszeket, a bogár kopogó lépteit is a fapadlón. Még több illat és szag rohanta meg. Érezte a legapróbb légmozgást, amibe beleborzongott, mert olyan volt, mintha valaki finoman végigsimított volna a bőrén, éppen csak érintve.

Megmozdult a szempillája, ahogy megremegett a szemhéja, s mint aki ezer éves álomból ébredt, a nyakát billentve megnyújtotta egész gerincében az izmokat.

Villámként csapott belé a felismerés, hogy az ágynemű a csupasz bőrét simogatta, ahogy megmozdult. Pillanat tört része alatt peregtek le előtte az utolsó éber emlékei.

A tükörből visszanéző félelmetes szemek… Humiston rémült szavai… A sértett fájdalmas düh, amit érzett, ami marta belül… A Bloody Hunter füstös, fülledt levegője, az értelmetlen zsivaj… Ochoa, ahogy belerúgott aztán rángatta őt… A friss levegő… Az elkeseredett rátörő érzések… Sötét… Éles fény… Éles hang… Feszítő elviselhetetlen fájdalmak… Felismerhetetlen hangok, amik belőle jöttek… Aztán se kép se hang…

Most pedig tiszta levegő, illatos ágynemű, puha kényelmes ágy…

Hol vagyok? – hasított belé, gyanakvóan nyitotta a szemeit. A pácolt fagerenda volt, amit elsőnek meglátott, aztán körbepillantott. Letisztult, finom ízléssel berendezett szoba vette körül.

Ismeretlen hely!

Egy gyors, rugalmas mozdulattal guggolásba pattant az ágyon, úgy nézett körbe-körbe. Majd a testét kezdte el vizsgálgatni, a gyógyuló sebeit. Végigsimított az arcán, azon az oldalon, ahol emlékezett, hogy kihúzta a fogát. Borostát érzett, nem szakállat. Zavartsága egyre fokozódott, mint egy ketrecbe zárt állatnak.

Valaki levágta a szakállamat! – állapította meg dühösen.

Eszébe jutott, hogy a hajától viszont ő maga igyekezett megszabadulni. Végighúzta két tenyerét a fején. Egyenletes, egészen rövidke sörtéket tapintott.

Megnyírtak! Hol vagyok? – tört fel belőle újra a kérdés. Gyanakvóan tekingetett körbe, de ez a hely nem szerepelt az emlékei között. Itt soha nem járt! Óvatosságra intette, hogy olyan helyen ébredt a ruhái nélkül, ami egyáltalán nem volt számára ismerős. Zavarta, hogy nem  tudta hol van és azt sem hogyan került oda.

Mi ez a hely? Kórház? Nem börtön! Az nem ilyen! Valamilyen zárt intézmény lenne? Az sem! Nincsenek rácsok az ablakon! – találgatózott, aztán figyelmét felkeltette a finom étel illata, lépések egyenletes kopogása.

Jön valaki! – állapította meg, s abban a pillanatban hallotta a kulcsot zörögni a zárban.

Felmarkolta a takarót és pár ugrással a sarokban volt. Hátát a falnak vetve figyelte a nyíló ajtót, s várt egy esetleges támadásra.

Ahogy belépett Phyllis azonnal észrevette, hogy üres az ágy. Ijedten kereste tekintetével a férfit. Dechant a sarokból nézett vissza rá.

Robert felismerte a nőt, emlékezet rá, hogy egy időben sokszor látta Bakerrel, hiszen rövid ideig egy párt alkottak.

Mit keres ő itt? – lepődött meg. Minden még zavarosabb lett a számára. Nem értette, hogyan és mikor került kapcsolatba ő a nővel. Kínosan és dühösen érezte magát, hogy semmire nem emlékezett. Rengeteg kérdésre keresett választ, de hirtelen nem tudta mivel kezdje, és még a nő neve sem jutott az eszébe.

Phyllisnek is új helyzettel kellett szembenéznie. Már kezdte megszokni az eszméletlen férfi jelenlétét a szobájában. Ahhoz hasonlította az egészet, mintha lett volna egy hatalmas plüss figurája, amihez olykor beszélhetett és gondozta, mint egy kislány a játékbabáját.

De most Dechant, magához  tért!

Phyllis sem tudta hirtelen, hogy mivel is kezdje, mit mondjon a férfinek.

Robertnek talán könnyebb lett volna feldolgoznia, ha egy teljesen ismeretlen nőnél ébred, egy részegen átdorbézolt éjszaka után, és az elfogyasztott alkoholtól nem emlékezne. Az, hogy Phyllis társaságára eszmélt, őszintén megdöbbentette. A nő mindig is egy elérhetetlen etalon volt a számára. Egészen más kategóriába sorolta őt, mint saját magát. Úgy gondolta Phyllis magas léc, amit ő nem tudna megugrani. Ebből kifolyólag a nő egy plátói szépség volt a szemében.

Phyllis tekintete a tálcán lévő menüre siklott.

– Nem vagy éhes? – kérdezte végül és tett egy lépést a sarokban kuporgó irányába, feléje nyújtva a tálcát.

Dechant nem válaszolt, csak elkerekedett szemekkel bizalmatlanul nézett a nőre.

– Hol vagyok? – kérdezte végül kissé arrogáns hangsúllyal.

– Nálam – vont vállat Phyllis, s mint aki nem akar megijeszteni egy rémült állatot, óvatos, lassú mozdulattal csúsztatta a tálcát az asztalra.

– Miért?

– Mit miért?

– Miért vagyok itt? – Robertet igencsak zavarta, hogy ez a rész kiesett az emlékeiből. Sokadjára pergette végig a fejében, de nem emlékezett, hogy egyáltalán találkozott volna a nővel, miután Alishától elrohant.

– Mert idehoztalak – tárta szét tanácstalanul a kezeit a nő.

– Miért?

– Mert  borzasztó állapotban találtalak az erdő szélén, az út mellett – magyarázta Phyllis. – Egyél nyugodtan. Biztos éhes vagy – kínálta újra a férfit.

Robertet a válasz valamelyest kielégítette, hiszen az erdő volt az utolsó zavaros emléke.

Tehát a nő igazat mond – állapította meg, lassan ülésbe csúszott, eligazgatta testén az eddig magához gyűrt paplant. Most már csak az zavarta, hogy jutott eszébe a nőnek, felhoznia őt a lakására.

– Ochoa mondta, hogy hozz ide? – kérdezett rá első gondolatára Dechant.

– Dehogy! – csattant fel őszinte felháborodással a nő.

– Baker?

– Na ne említs velük egy lapon, kérlek! – Phyllis hangja sértett volt, egy dühös pillantást küldött a férfi felé. Már csak a feltételezés is, hogy bármi kapcsolatban lenne az említett személyekkel, érzékenyen érintette.

– Hol vannak a ruháim?

– Hidd el, már nem voltak viselhetőek. – Robert a válaszra kérdőn vonta fel a szemöldökét, mire Phyllis vállai közé húzta a nyakát. – Sajnálom. Nem tudom mit csinálhattál, de szanaszét volt rajtad szaggatva. – A nő szándékosan tette a megjegyzést, hátha a férfi esetleg megnyílik neki.

Nem így történt.

Dechant hallhatóan nagyot nyelt, megnedvesítette kiszáradt ajkát, tenyerét akaratlanul húzta végig mellkasán, a még halványan kirajzolódó karmolások nyomán.

– Elmehetek? – kérdezte aztán halkan.

– Hová? – kérdezett vissza Phyllis.

Robert hirtelen nem tudott válaszolni a kérdésre, mert igazából maga sem tudta. Tisztában volt vele, hogy a történtek után, Humiston biztos kipakolta a cuccait, vagyis nem is lenne igazán hová. Arra viszont kíváncsi volt, hogy milyen minőségben van a nőnél. Fogoly? Phyllis esetleg megbízásból gyűjtötte be? Ha nem Ochoa és nem is Baker áll ez mögött, akkor ki? Az valószínűtlen volt a számára amit a nő mondott neki, hogy véletlenül látta meg és emberbaráti szeretetből felnyalábolta őt az út széléről.

Kelletlenül rántott a vállán, morcos tanácstalansággal tekingetett mindenfelé csak a nőre ne kelljen néznie.

– Kaphatok ruhát? – kérdezte kurtán, pillantása szúrós volt, mint egy dacos kamaszé.

– Persze – bólintott Phyllis. – Majd szerzek valahonnan.

Robert érzékeit igencsak ostromolták az asztal felől érkező illatok. Sűrűn pislogott arra, tagadhatatlanul éhes volt.

A nő halvány mosollyal lendítette a kezét, az asztalhoz invitálva őt.

– Egyél! Nyugodtan megeheted.

Dechant nem siette el. Ordított róla a bizalmatlanság. Nem ilyen hozzáálláshoz szokott. Sőt! Aki eddig így kezelte őt, már az is ellökte magától, elzavarta. A még friss emlék felidézése, dühös fájdalommal hasított a lelkébe.

– Köszönöm – motyogta szárazon, de még mindig nem mozdult, csak a takarót igazgatta a teste körül, pedig alsónadrág azért volt rajta.

Újra csend ereszkedett közéjük. Robertet kimondhatatlanul zavarta és dühítette, hogy Phyllis egy pillanatra sem vette le róla a szemét, alaposan kivesézte a tekintetével, megfigyelte minden mozdulatát.

Valószínűleg egy farkas. Ezt mondta Talan! Dechant mint vérfarkas! Istenem! El sem hiszem! Itt van a szobámban, egy hús-vér farkas alakváltó! Miről látni ugyan valakin, hogy az? – kavarogtak a gondolatok a nő fejében miközben kutató pillantásokkal méregette a férfit.

– Mi az a prikolics? – kérdezte váratlanul, a legnagyobb őszinteséggel Phyllis.

Robert mogyoróbarna szemei, gyilkos tekintettel szegeződtek a nőnek.

– Tessék? – szigorúan húzta össze sűrű egyenes vonalú szemöldökét.

– Nem zavar, hogy az vagy, csak úgy érdekel, hogy az mi – hadarta Phyllis. – Ezt a nevet még nem hallottam.

Dechant pár másodperces hallgatás után elkapta a tekintetét, igyekezett kerülni a nő kiveséző pillantásit, a torkát köszörülgette.

– Még én sem – dünnyögte az orra alatt barátságtalanul.

– Nem? – vonta fel a szemöldökét Phyllis. – Talan azt mondta, hogy az vagy.

– Talan? Ki az a Talan? – Dechant újra összehúzott szemöldökkel és vad tekintettel nézett a nőre.

– Őrző. Ő mondta, hogy vigyázzak rád.

Hát persze, hogy nem csak úgy a két szép szememért kapart össze! Az út széléről, egyedül pakolt volna a kocsijába?! Kizárt! Persze, hogy nem! Gondoltam! Naná, hogy megbízta valaki. Talán fizet is neki érte – Robertet nem igazán érte csalódásként, az lepte volna meg ha azt hallja a nőtől, hogy csak úgy emberbaráti szeretetből, önzetlenül viselkedik így vele.

– Vigyázz rám? Miért? – puhatolózott tovább a férfi barátságtalanul.

– Nem tudom. Úgy tűnt aggódik érted. Azt is mondta, nagyon szenvedsz.

Robert erre a válaszra számított a legkevésbé. Makacsul összeszorította ajkait, nyelve akaratlanul matatott kihúzott foga helyén. Szeme fátyolos lett. Először sűrű pislogással igyekezett eltüntetni  a könnyeit, aztán gyorsan, büszke tartással  fordította el a fejét, hogy a nő ne vegye észre.

– Hát persze! – dünnyögte hitetlenséggel.

– Azt is mondta, hogy majd kárt akarsz tenni magadban.

A férfi lehajtotta a fejét, légzése elnehezült az újra rátörő fájó emlékektől, ahogy Alisha elzavarta őt és amiket a fejéhez vágott. Szinte elviselhetetlenül mart a lelkébe a dühös, elkeseredett önmarcangoló érzés. Egy hirtelen mozdulattal karjával betakarta a fejét, könyökét a magához húzott térdeinek támasztva.

Phyllis torka elszorult a férfi reakciójától, hogy a testével is teljesen elbarikádozta magát.

– Sajnálom! Nem akartam – hadarta a nő. – Nem akartam semmi fájó dolgot felszaggatni. Ne haragudj!

Félretéve minden óvatosságát, Phyllis pár lépéssel a férfi előtt volt, leguggolt hozzá.

– Honnan a fenéből tudná ez a Talan, hogy mit érzek? – fakadt ki Robert indulatosan, megemelve a hangját. Arcán megfeszültek az izmok, különleges, mézes árnyalatú mogyoróbarna szemei szinte szikrákat szórtak, s úgy szánkázott a keze a fején, mintha a haját kereste volna, hogy téphesse.

– Tényleg aggódott érted! Azt mondta, értékes vagy, vigyázzak rád! – próbálta őt meggyőzni Phyllis.

– Aggódott? Persze! Ch! – fújta hitetlenül, keserű arckifejezéssel a férfi – Értékes?! Ő is trófeákat gyűjt? – kérdezte Dechant flegmán, gúnyos éllel. A férfi védekezés képpen ösztönösen, egy támadó, pokróc viselkedést vett fel.

– Dehogy! – rázta a fejét szomorú mosollyal Phyllis. – Belül vagy értések! Itt! A lelked! – sorolta a nő, s tenyerét Dechant mellkasához tapasztotta a szíve felett.

Robert minden izma görcsösen rándult meg a váratlan érintésre. Több okból is. Így még soha nem ért hozzá senki, ráadásul most minden érzékszerve vagy ezerszeresén működött. Ösztönösen ütötte el a nő kezét, mire Phyllis ijedten kapta vissza magához.

– Bocs! Nem akartam! Rossz helyre nyúltam? Fájt? – hebegte zavartan, mert azt hitte: talán, még egy érzékeny sebet érintett meg, amivel fájdalmat okozhatott a férfinek.

– Nem… nem fájt – hadarta Robert s felgyorsult szívétől szaporábban vette a levegőt. Igazodott, kicsit hátrébb húzódott, még szorosabban a falhoz.

Phyllis azonnal észrevette a férfi távolságtartását, dühös zavarodottságát.

– Nem kell tőlem félned – ingatta a fejét a nő.

– Nem félek – vágta rá azonnal Robert.

– Tartanod sem kel tőlem. Nem vagyok az ellenséged. Nem akarok semmi rosszat neked – bizonygatta Phyllis, barátian simított végig a férfi karján, mire Dechant még távolabb húzódott. – Rendben – fújta a nő. – Nem érek hozzád többet. Semmi olyan szándékom nincs, nyugi!

Kínos csend telepedett közéjük, amit a nő oldott fel. Hangos mély levegővétellel állt fel Dechant mellől.

– Egyél nyugodtan. Addig én szerzek neked valahonnan ruhát.