FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 28

Phyllis nem kevés időt foglalatoskodott az eszméletlen férfi sebeivel, mire majdnem mindet kellő alapossággal ellátta. Sokáig térdelt még az ágy mellett miután végzett a látható sérülések letisztogatásával, figyelte Dachant kisimult, sebekkel szabdalt vonásait. Zavarta a férfi ápolatlan szakálla, amit nem igazán tudott rendesen megmosni, és akadályozta abban is, hogy az arcán lévő vágásokat leragassza. No és a cudarul meggyepált haj is, bántotta a nő szemét.

Döntött.

Borotvát nem szándékozott használni, mert nem akart még több sebet ejteni a férfin. Így újra előkerült az olló, amivel aztán amilyen rövidre csak tudta olyanra vágta a szakállát és a haját is. Miután majdnem lekopaszította Dechant fejét, ott is fedezett fel újabb csúnya ütésnyomokat és horzsolásokat.

– Egek! – fújta együttérző fintorral Phyllis.

„Nagyon szenved. Nem fog bántani. Téged nem. Magában akar majd kárt tenni.” – jutottak eszébe Talan szavai.

Maga sem tudta miért, keze lassan megindult és alig érintéssel az ujjhegyeivel simított végig a férfi mozdulatlan állának vonalán.

– Miért csináltad? Mi fájhatott ennyire? – kérdezte suttogva, bár tudta, hogy ebben az állapotában Dechant nem fog neki válaszolni.

Mit csinálhatott magával, hogy órák óta nem reagál semmire? Normális ez? Nem értek az alakváltókhoz! Szóljak Talannak, hogy még most sincs észen? – tépelődött a nő aggódva a rábízott betegért.

Dechant hosszú fekete szempillái megmozdultak, ajkát összeszorította, állán és nyakán megfeszültek az izmok. Egész teste görcsbe rándult a nyilvánvaló fájdalomba. Felnyögött, aztán egyre szaporábban kezdte kapkodni a levegőt, mintha fuldokolt volna.

– Istenem! – Phyllisnek fogalma nem volt, hogyan segíthetne a szenvedőn. Fölé hajolt s próbált vele valamilyen kontaktusba lépni.

– Robert! Robert hallasz? – szólongatta.

Dechant szemhéja hirtelen felpattant, s Phyllisre olyan szempár szegeződött, amit eddigi életében még soha nem látott. Rémülten egyenesedett fel a férfi felől.

– Istenem! – hang alig jött ki a torkán, pedig legszívesebben felsikoltott volna.  Döbbenten nézte a karakteresen megerősödő arccsontot, állkapcsot, a hullámzó izmokat.

Jézusom! Ez most átváltozik vérfarkassá? Mi az, hogy engem nem fog bántani? Egy fenét! – halálfélelemmel reszketve lépett volna hátrébb az ágytól, de a szenvedő öntudatlan hirtelen megragadta a csuklóját, s levegő után kapkodva csak tátogott, tekintetében kétségbeesés volt, nem támadó szándék.

Phyllis szeme könnybe lábadt a szánalomtól, ahogy szenvedni látta a férfit. Nem volt ereje a félelmére hallgatnia és menekülnie. Az együttérzés és a segíteni akarás győzött benne. Bár érezte, hogy Dechant egyre erősebben szorította a csuklóját, de tudta, hogy öntudatlanul teszi, nem szándékosan akar ártani neki.

Nehezen lefejtette a férfi bilincsként ráfonódó ujjait, s összefűzte a magáéval. Óvatosan visszatérdelt az ágy mellé, és szorította a kétségbeesetten beléje kapaszkodó remegő kezet.

– Istenem, hogy segítsek?! – suttogta elcsukló hangon a nő. – Segíteni akarok, hidd el, de nem tudom… nem tudom mit csináljak!

Robert hörgött, aztán ívbe feszült a teste, felordított a fájdalomtól.

Mi van ha tényleg fenevaddá változik itt nekem? Esélyem nem lesz ellene! Ég veled világ! – futott át a gondolat Phyllis agyán. Tenyerét hol a férfi arcára, hol a nyakára, a mellkasára tapasztotta. Tagadhatatlanul forró volt, s érezte a hullámzó mozgást is Dechant mellkasán.

– Istenem de forró! Talán láza van! Valami hideg kell! Jég! Vagy víz! Víz, jó lesz! – hadarta félhangosan.

Ott volt a lavór víz az ágy mellett, amit még a tisztálkodáshoz készített oda. Hirtelen ötlettől vezérelve lentebb húzta pulóvere ujját, és azt használta borogatásnak. Belenyomta a vízbe, azzal simította át a férfi arcát, nyakát mellkasát, hogy hűtse a forró testet. Más nem jutott eszébe.

Dechant mint egy szomjazó kutya kapott a vizes anyag után, ahogy elhúzta azt a nő az állán.

– Szomjas vagy? Inni kérsz, igaz? – jött Phyllisben a felismerés, s fél kézzel igyekezett vizet önteni az ágy melletti kis szekrényen lévő kancsóból.

Dechant kapkodva nyelte a vizet, amit a nő szinte csurgatott a szájába, a pohár után már egyenesen a kancsóból. Tanácstalan kétségbeesést látott a szokatlanná vált szemekben, amikor néha elkapta a szenvedő tekintetét.

Phyllis elérzékenyült.  Együttérző, halvány mosollyal szorította a férfi kezét - biztosítva ezzel is -, hogy nem hagyja magára, mellette lesz. Addig öntötte Robert szájába a vizet, amíg a férfi mohón kapkodott utána.

Lassan Dechant légzése mélyült, úgy tűnt, mintha kezdett volna rendeződni.  Hol a torkát köszörülgette, hol nyeldekelt. Néha fájdalomba torzult az arca, megfeszült a teste, fel-felnyögött, de már nem voltak olyan félelmetesen hevesek a reakciói. Phyllis érezte, hogy enyhült a szorítása is, majd lassan kicsúszott a kezéből az övé.

– Ó, te szegény – suttogta a nő, óvatosan igazította vissza a férfi elernyedt karját a takaróra.

Mi a fenét csinálhatott ez magával, hogy ilyen állapotba került? Kizárt, hogy csupán az önsanyargatással okozott sérülésektől és a seblázától van órák óta eszméletén kívül.  Szerintem mástól is szenvedhet! Beteg lenne? Nem is figyeltem, hogy telihold van-e. Mire reagálhat így a szervezete? Most át fog alakulni? Valami nincs rendben vele! – hezitált magában Phyllis, miközben próbálta kitalálni mitől lehet már hosszú órák óta ilyen öntudatlan állapotban a férfi.

Gyorsan újra töltötte a vizeskancsót, sőt egy másikat is készített mellé. Aztán a lavór vizet is kicserélte, pár kocka jeget, és egy darab kendőt tett bele. Végül vizes fölsőjét is szárazra váltotta a szekrény ajtajának takarásában, közben onnan kukucskált ki néha az újra nyugodtan alvó Dechantre.

Mikor Phyllis mindent elrendezett, visszatelepedett az ágy mellé, vizsgálgatta mennyire forró a férfi teste, majd jó ideig még borogatta őt. Áttörölte az arcát, a nyakát, a mellkasát, közben szinte rácsodálkozott, mennyire másképpen nézett ki így Robert, hogy megszabadította az ápolatlan, vonásait jócskán takaró szakálltól, s a folyamatosan arcába lógó csapzott hajától.

Istenem, mennyire más lett! Fel sem ismertem, volna ha így találkozok vele szembe az utcán. Mennyi idős lehet? Én azt hittem van már tán negyven is. De így?! Kizárt! – morfondírozott Phyllis magában, aztán azon kezdett el töprengeni, hogy most olyat tesz, amit soha nem gondolt volna magáról. Olyasvalakit ápolt, akit eddig egyáltalán nem kedvelt. Megváltoztak Dechant iránt az érzései. Már egyáltalán nem gyűlölte, hanem inkább kíváncsi volt rá, meg akarta ismerni. Sajnálta, együtt érzett vele és aggódott érte. Ha valaki azt mondta volna neki napokkal ezelőtt, hogy ezt fogja tenni, biztos kiröhögi.

Mindenféle gondolattal a fejében, az ágy melletti fotelban kuporogva, elfigyelte az alvó férfit, közben néha fáradtan hunyta le a szemét. Viszont azonnal felpattant ha csak megreccsent az ágy, megrándult a férfi teste, vagy amikor fájdalmában felnyögött.

Éberen vigyázott rá.

 

 

 

Talan most felpörgette volna az időt, hogy mielőbb vissza tudjon menni Nez Perez-re. Nem is csomagolt ki, mert ahogy beszélt Braydonnal azonnal tovább szándékozott menni a Corbet rezidenciára, elmerülni Ochoa emlékeibe. Előbb viszont Jalival akart találkozni. Szükségét érezte, hogy beszéljen egyetlen lelki támogatójával.

Chidalu ugyan mellette menetelt ahogy a félvér, a gyógyító őrző szobája felé tartott, de gondolkodás nélkül csukta be Talan a farkas orra előtt az ajtót, miest átlépte a küszöböt.

Jali nem csak látta a férfin az arcára ülő gondjait, de érezte is.

– Mi történt? – kérdezte Jali, aggódva tördelve a kezét. – Cody?

– Istenem, Liyah! – Talan szinte belezuhant a nő nyakába. Szorosan ölelte magához, belőle merített erőt. Szükségét érezte olyasvalakivel megosztania a gondolatait, akit a legközelebb állónak érzett a lelkéhez. Akiről tudta, hogy tökéletesen átérzi és megérti minden gondolatát és kétségét.

– Hogyan tudta ezt a Titkok Őrzője kezelni? Engem szétfeszít!

– Mi a baj, Talan?

Aydin utódja hagyta testét szinte magatehetetlenül lehuppanni az ágy szélére.

– Ez annyira nehéz! Mindent magadban tartani, és egyedül dönteni. Ez baromi nagy és nyomasztó felelősség!

– Mi történt? Talan, mi történt Nez Perez-en? Codyt kerested, nem? Mi ennyire szörnyű?  – Jaliból ömlöttek a kérdések, a férfi mellé telepedett. – Talan, mondj már valamit! Mi van Codyval?

Az őrző sokáig hitetlenkedve csak ingatta a fejét.

– Én nem gondoltam, hogy ez ennyire bonyolult lesz és nehéz. Én ebbe bele fogok őrülni!

– Tudok segíteni?

– Beszéltem Codyval! – mondta ki végül Talan, belekezdve ezzel abba, ami jelen pillanatban a legjobban nyomasztotta.

– Él?! Hál’ Istennek! – szakadt fel azonnal Jaliból, de ahogy a férfi mélyen szomorú és tanácstalan tekintettel ránézett, valahogy mégsem tudott ujjongani. – Akkor mi a baj?

– Azt mondta temessék el – kezdte a félvér.

– Tessék?

– Nem akar haza jönni. Új életet akar. Annyira újat, hogy eltűnni mindenki elől.

– De hát a szülei?! Fyra?! Mi lesz így kettejükkel? Ennyi?

– Codytól tudom, hogy Juan megkérte Fyra kezét. Elmesélte, hogy pont akkor térdelt Fyra előtt Juan, amikor ő megérkezett.

– Ez… ó szegény! – A fiatal gyógyító maga is megdöbbent a történteken. – Attól még nem kellene elbújnia a világ elől – motyogta Jali, lehajtott fejjel matatva foglalatoskodott az ujjaival.

– Próbáltuk meggyőzni, de hajthatatlan volt. Elege van, összetört. Kipanaszkodta magát, hogy az apja úgy viselkedik mint aki megérti őt, közben jópofizva a háta mögött beavatkozik az életébe, sőt irányítja azt. Cody pontosan tudta, hogy miért küldte őt Nez Perezre.

– Várj! Semmit nem értek! Úgy tudom Codyt elkapta egy csapda. Akkor ez egy hazugság, hogy ne kelljen visszajönnie?

– Nem! Dehogy! – ingatta a fejét Talan. – Valóban baleset történt. De előtte Cody már lelkileg összetört. Meg akart halni…

– Öngyilkos akart lenni? – szakadt fel rémülten Jaliból.

– Nem. De, kérte, hogy hagyják meghalni. Aztán ahogy megérintette a halál a balesettel… úgy döntött, ő meg is hal mindenki számára. Próbáltuk meggyőzni… nem csak én. Az a tigris is, akinek tulajdonképpen az életét köszönhette. – Talan tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát. – Mondtam neki, hogy jobb, hogy így alakult Fhyráva. Inkább most, amíg nem volt közöttük kötelék. Lehet, hogy Fhyra egy nagyon szenvedélyes lány, sőt tuti az, de még nincs felkészülve egy komoly kapcsolatra. Cody sokkal érettebben gondolkodott kettőjükről. Arról nem is beszélve, hogy ha mégis egybekeltek volna, gondolj bele mennyire veszélyeztették volna a leendő utódok Fhyra életét. Milyen félvérek születnek egy medve és egy farkas keveredéséből?! Fhyra akár bele is halhatott volna. – Talan  elgondolkodva nézett magaelé. – Próbáltam beszélni Cody fejével, még időt is adtam neki, gondolkodni. Ő, így döntött. – A félvér úgy érezte kudarcot vallott. Nehéz érzésekkel, csalódottan horgasztotta le a fejét.

– Akkor most falazol Codynak?

– Megesküdtem: elfogadom a döntését és azt is, hogy nem árulom el őt.

– Ez olyan makacs, gyermeki dacosságnak tűnik – Jali tehetetlen dühvel, szinte nyögte a szavakat. – Ez nem rá vall! Cody mindig olyan energikus volt, magabiztos és védelmező! Emlékszem, hogy amikor megérkeztem ide és elkezdtem náluk dolgozni, milyen gondoskodó volt velem! Felnéztem rá! Olyan mintha nem is róla beszélnél! Ez nem ő! – fakadt ki a fiatal nő.

– Nem. Valóban nem – motyogta magaelé Talan, teljesen egyetértett Jali szavaival.

– Nem lehetne egyszerűen beszélni Braydonnal, hogy Cody rendben van, de ott akar maradni és új életet kezdeni.

A szakrális őrző a fejét ingatta.

– Ugyan miért nem? – makacskodott Jali.

– Sokat töprengtem Cody miértjein – mondta csendesen, elmerengve Talan. – És… megértem őt. Gondolj bele! Az apja mindig megmondta mit csináljon. Cody pedig engedelmes volt, soha nem mondott ellent. Teljesen alárendelte magát annak, amit az apja elképzelt. Megkérdezte valaha is Braydon, hogy Cody akarja-e például tovább vinni a Menedékházat, vagy esetleg neki más elképzelései vannak? Soha. Ez volt a természetes. Nem is volt soha más lehetőége Codynak. Braydon nem leült vele megbeszélni, hanem döntött helyette. Fhyrát sem beszélte meg vele, hanem finoman növelte köztük a távolságot. Szerinted mit csinálna Braydon, ha tudná, hogy Cody nem halt meg? Hát jóságosan beleavatkozna. Cody nem akart Nez Perezre menni! De mégis fejet hajtott az apja döntése előtt, aki úgy indította őt útnak: az apai szavam bármikor visszahívhat! Ez olyan, mintha a kedvére rángathatná, mint egy bábút.

– Ketrecben érezheti magát – fejezte be Talan gondolatát a nő. – Felnőtt férfi, és annak is akarja magát érezni. Szabad akarattal.

– Így van – bólintott Talan. – Mikor Braydon megbízott, hogy keressem meg Codyt, először a hihetetlenül aggódó szülőt láttam benne. Nyilván én is így meg lennék zavarodva, ha ez történne az én gyermekemmel. Ha nem tudnám mi van vele. Aztán Codyt hallgatva, összevetettem azzal amit akkor én láttam az öregen. – Az őrző a fejét csóválta. – A lehetséges halálát sem fogadta el. Te nem láttad a szemeit. Ellentmondást nem tűrő volt, szinte eszelős. Hozzam haza a fiát! Ezt mondta. Semmit nem fogadna el és semmibe nem törődik bele, ami nem úgy van, ahogyan azt ő gondolja.

– Mit mondasz akkor neki? Te nem is tudsz hazudni – Jali halvány sajnálkozó mosollyal, gyengéden taszított a vállával az őrzőn.

– Honnan veszed, hogy nem tudok hazudni? – Talan szomorú mosollyal nézett oldalra a nőre.

– Fogadunk? Kipróbáljuk? Kérdezhetek?

– Nem! – vágta rá azonnal Talan, mosolya szélesedett.

Pár másodpercig közéjük telepedett a csend, ami mindkettőjüknek lehetőséget adott elmerülni a gondolataikban.

– Olyan megkönnyebbülés volt megosztani veled – ismerte be halk szavakkal Talan.

– Bármikor megteheted. Te az én lelki kukám vagy, én meg a te titokládád. Megfelel?

– Meg a lelkem gyógyítója – toldotta meg a férfi kisfiús mosollyal. – Azt se hagyd ki.

– Az alap – rántott a vállán Jali. – Hiszen én is bármikor sírhatok a válladon.

– Az alap – rántott Talan is vállán, leutánozva a nő mozdulatát, s szándékosan használta a szavait is.

A két őrző tekintete hosszan időzött el egymás szemében. Talan fejében leperegtek zavaros álmának azon képei, amikor arra eszmélt, hogy a nőt tartja a karjaiban, aztán jött a többi sok-sok régebbi emlék…

Amikor először találkozott vele… amikor padlóra küldte őt a tűzről pattan lány és jól ki is osztotta… az érzés, amikor rádöbbent, hogy Jali volt a sólyom, akit ő eltalált… amikor a nő azért könyörgött neki, hogy vigye őt el vadászni… és amikor senkivel és semmivel nem törődve a gyógyító őrző, a saját testi épségét is kockáztatva ölelve tartotta őt a pincében és azt mondta:

„Nem megyek fel nélküled, Talan. Akármeddig is kell itt lennem. Megvárom.”

– Soha nem bocsátom meg Judahnak, hogy elhorgászott előlem – szaladt ki Talan száján szórakozottan, s legszívesebben magához ölelte volna a nőt. Belerándultak az izmai a rátörő és azonnal el is fojtott vágyaktól.

– Tessék? – kacagott fel Jali a férfi kijelentésére, ami visszarántotta a szakrális őrzőt a jelenbe.

Talan örült, hogy voltak olyan mély barátságban a nővel, hogy Jali nem vette azonnal komolyan amit mondott, így gyorsan korrigálta is a szavait.

– Irigylem őt – hadarta zavart félmosollyal, és elkapta a tekintetét.

– Igen?

– Nekem soha nem lesz olyan társam, akivel ilyen jól meg tudok majd beszélni mindent, mint veled? – fújta hangos sóhajjal a férfi.

– Jajj, dehogynem! – legyintett a félvér nő. – De nyugi! Addig is itt leszek, rendben? Betöltöm a titokláda szerepét.

– Köszönöm!

– Ugyan! Ez alap! Én köszönöm, a bizalmadat!

– Ugyan! Ez alap!

Újra összemosolyogtak.

– És akkor, most mit mondasz Braydonnak? – érdeklődött Jaliyah, tovább gombolyítva beszélgetésük fonalát.

– Még jó, hogy megeskedtem: bármivel térek vissza, azt elfogadja.

– Akkor mégis elmondod neki? Akkor el kell fogadnia, ha a szavát vetted!

– Igen, de azzal meg én szegném meg a Codynak tett eskümet. Arról nem beszélve, hogy úgy érezném, Codyt nem csak elárulom de magam elé tolom. Braydonnak megesküdtem, hogy hírt hozok a fiáról, Codynak pedig, hogy elfogadom a döntését és nem árulom el, hogy él.

– Ezt hogyan akarod megvalósítani, úgy, hogy ne hazudj?! – Jali együttérző pillantással nézett oldalra a férfire. Őszintén sajnálta az őrző   helyzetét, együtt érzett vele.

– Nem fogok hazudni – döntötte el egy mély hangos levegővétellel Talan s mint aki harca indult lendületesen pattant fel a nő mellől. – Először is Codynak tett eskümet tartom meg. Átadom az apjának, amit üzent neki. Ha a szavakat úgy használom, ahogyan én értelmezem őket, azzal még nem hazudok – vázolta fel a Titkok Őrzője, hogy milyen stratégiát fog használni.

– Gondolok rád és szorítok neked! – Jali is felállt, s hogy szavát nyomatékosítsa, barátian megölelte a férfit.

– Köszönöm! – suttogta Talan a nő vállára hajtva a homlokát. Magába szívta Jaliyah illatát, s keserűen érte be a pillanatnyi meghitt közelséggel. Bár szerette volna még nyújtani a percet, tovább érezni az egész gerincén futkosó remegést - de rá nem jellemző módon -, most újra az önfeláldozó lemondást választotta. Nehéz szívvel, de lényegesen megkönnyebbült lélekkel indult Braydonhoz, miután kibeszélhette ránehezedő érzéseit. Így nem egyedül kellett megbirkóznia ezzel a lelki teherrel. Hiszen megoszthatta úgy valakivel, hogy azok továbbra is titkok maradtak.

Jaliyah pedig tökéletes lelki támogatója volt.

 

 

Braydonnak már a tudomására jutott, hogy Talan visszatért Clear Creekre, s várta a találkozásukat. Több érzelem is ordított a tapasztalt medvéről. A kétség, a félelem, a remény,  közben tekintetében ott volt a magabiztoság: vele olyan biztos nem történhet, hogy elveszítse a fiát.

Hiába invitálta az asztalhoz az őrzőt, hiába kínálta hellyel, Talan elutasítva, állva maradt, amit Dunkin nem tartott túl jó jelnek. Gyanakvóan méregette a félvért, aki sokáig csak némán állt, rendezte a gondolatait.

– Azt mondtad, bármivel térek vissza, azt elfogadod – kezdte Talan, mire a robosztus medve elgondolkodott a lehetőségen, hogy inkább ülve hallgatja tovább az őrző híreit. Aztán mégis erőt vett magán, s csak ujjbegyét szánkáztatta a faragott szék karfáján.

– Így van – bólintott Braydon. – Hallgatlak. Mond!

– Nos, beszéltem vele – fújta Talan egy nehéz sóhajjal.

– Él?! Hál’ Istennek! – szakadt fel azonnal az apából. – De akkor, miért nem jött veled?

– Nem akarta, hogy roncsként lássák. Főleg nem az anyja.

– Vagyis, ha jobban lesz, ha már összeszedi magát, akkor fog hazajönni?!

– Braydon – Talan megköszörülte elrekedt torkát. – Cody nem fog hazajönni.

– Tessék? Miért? Azt mondtad beszéltél vele!

– Nem sokat. – Talan tartani tudta magát a stratégiájához, hiszen nem hazudott. – Azt kérte ott temessem el, és az volt az utolsó kívánsága, hogy te is vegyél tőle búcsút, itt Clear Creek-en.

– Hogyan? – A hatalmas alakváltó beleszédült a szakrális őrző szavaiba. Szinte magatehetetlenül hagyta testét a székbe zuhanni. Úgy szorította a karfát, hogy remegett a keze, s  megreccsent markában a faragott bútor.

– Azt mondtad beszéltél vele! – nyögte elcsukló hangon Braydon. – Akkor él!

– Braydon! Az a Cody Dunkin, akit én itt megismertem, nincs többé! A szavadat adtad, hogy bármilyen hírrel térek vissza, azt elfogadod!

– Azt mondod meghalt?! – ordította fájdalmasan az apa, hatalmas ökleivel többször is az asztalra csapott.

– Cody… elment. Elment és nem jön vissza. Temesd el a fiadat, ahogyan ő azt kérte.

– Neeem! – Braydon, arcát kezébe temetve zokogott.

– Nagyon sajnálom, Braydon – Talan nehéz szívvel, csak motyogta a szavait. – Engedd el a fiadat.

– Neeem! – ordította újra a medve hitetlenül ingatva a fejét. Az a tudat, a fájdalom, hogy elvesztette egyetlen gyermekét, szinte elviselhetetlen volt a számára.

Talannak sikerült úgy használnia a szavakat, hogy rávegye a medvét: vegyen végső búcsút a fiától, miközben egyszer sem mondta ki „meghalt”, így nem is hazudott.

Istenem, Cody! Ha látnád, mit teszel?! És mit teszek én?! – Talan nem tudta tovább nézni az apa gyötrődését. Szinte menekült a szobából. A folyosón valósággal beleütközött Jaliba. A fiatal nő rémülten elkerekedett szemekkel nézett rá. A szakrális őrzőről ordított lelkének fájdalma. Szeme vöröslött az elfojtott könnyektől, arcát megnyúzta a gyötrő érzés, hogy milyen fájdalmat okozott. Nagy volt a kísértés, hogy visszafordul és elmondja:

 Cody elvesztette ugyan a lábát, megtört a lelke, de él!

Tisztában volt vele, hogy nem teheti, és ez marcangolta a lelkét, szinte szétszakadt tőle.

– Talan?!

– Jali, ez mindenhogy fáj! – nyögte a férfi, s zokogva borult a nőre. – Őrülten fáj!

Jali éppen csak átölelte Talant, amikor Judah kanyarodott a folyosóra. A vezér akaratlanul hallotta meg a félvér utolsó mondatát. A látványtól megtorpant egy pillanatra, majd csak a tekintetével kérdezte társától: „Mi történt?”

Talan pillantása véletlenül kapta el a farkas klánvezért, amikor még jobban Jali vállgödrébe fúrta az arcát. Azonnal zavartan lépett hátrébb a nőtől, kiengedte az öleléséből. Elmotyogott egy „Elnézést!”, aztán nyújtott léptekkel sietve ment tovább. Menekült vissza szobája magányába.

– Mi volt ez? Baj van? – kérdezte azonnal Judah, Jaliyah fátyolos szemét kutatva, hiszen Falgautot ilyen állapotban még nem látta. Igaz szemtanúja volt mikor Talan társa meghalt és ő megzavarodott, de az már egy megváltozott tudatállapotban történt.

– Talan most jött vissza Nez Perez-ről – hadarta a nő, hangja megremegett.

– Cody?

– Most mondta el… most mondta meg Braydonnak, hogy Cody… – Jaliyah is képtelen volt kimondani, azt „meghalt”, úgy, hogy tudta, ez nem igaz. Eszébe jutott, amit Talan mondott neki, hogyan fogja tálalni ezt az apának.

– Többé nem jön haza – fejezte be a mondatát. Abban a pillanatban ő is azt érezte, amit a Titkok Őrzője. Bárhogy is fogalmazza meg, s ha valójában nem is halt meg Cody, de kimondhatatlanul fájt neki is, hogy gyakorlatilag elvesztette őt. Kilépett az életükből.

– Istenem! – Judah mellkasába belemart az együttérző fájdalom. A vezér is pont úgy értelmezte a szavakat, ahogyan Braydon. A két őrző, tökéletesen közvetítette Cody akaratát. Mindenki azt hallotta ki belőle, hogy a fiatal medve: meghalt. Judah nagyon is át tudta érezni milyen az, ha valaki elveszti a gyermekét. Ő belezavarodott, amikor azt látta az övé halva született. Szorosan ölelte magához társát a farkas alakváltó.

– Nagyon sajnálom! – suttogta elcsukló hangon Judah. – Maradj itt velük – hadarta a vezér, gyengéden simított végig a nő hátán. – Szerettem volna, ha velem jössz Wyomingre, de tudom és megértem, itt most nagyobb szükség van rád.

Jaliyah csak bólogatott társa szavaira.

– Igen. Köszönöm, hogy megérted! – Judah mellkasához bújva kapkodva törölgette könnyeit.

– Persze, hogy megértem! Tudom azzal, hogy a társam lettél, nem szűntél meg gyógyító őrzőnek lenni.

– Akkor nem baj, ha…

– Dehogy! Ne butáskodj! Te, ez vagy! Egy gyógyító őrző! – Judah homlokon csókolta a nőt. – Tedd a dolgod, én is azt teszem, aztán visszajövök érted. Meg közben hívlak is. Beszélünk! Tudom, hogy mindkettőnknek fontos elkötelezettségei vannak, feladatai, de valahogy egyeztetünk majd, hogy azért ne fényévekre egymástól éljünk külön életet.

– Az jó lesz – bólintott halvány mosollyal Jali. – Szerintem, meg fogjuk oldani!

 

 

 

Greko újra rosszulléttel küzdött. Sokszor pillantott a Chyntiától kapott mobilra, ami most az ágy melletti kis asztalon pihent. Néha a kezébe vette, és tanácstalanul forgatta, majd visszatette. Nem akarta megijeszteni a nőt a távolban, hogy megint fájdalmak gyötrik, szenved. Kimondhatatlanul hiányzott neki Chyntia. Sokszor kapaszkodott az együtt töltött idők emlékeibe. Néha már nem is tudta, hogy mi fáj neki jobban. A testében meginduló változások, vagy a szeretett  nő hiánya.

Egész testét kimerítette a fájdalom, szinte tehetetlenül zuhant bele az ágyneműbe. Lehunyta a szemét, akaratlanul felidéződött benne az öreg sámánnál töltött éjszaka. A dobok hangja, és az érzések, amik akkor elárasztották. Izmai megmozdultak, a csontjaiban feszítést érzett, az egész teste megrándult, belenyögött a fájdalomba. Levegőhiány tört rá, botorkálva tántorgott az ablakhoz, kapkodva nyitotta. Mélyre szívta tüdejébe a friss erdei levegőt, elárasztotta egy megmagyarázhatatlan érzés. Minden érzékszervét hívta az erdő. Annyira kihajolt az ablakon, hogy szinte majdnem kibukott rajta.

Ki! Ki kell menni! Akkor, amikor Chyntiával is kimentünk, jobb volt! Kinn a tűznél is, jobb volt! Ki! Sétálnom kell! Ki kell mennem! – zakatolt a fejében, már-már eszelősen.

Nem törődött a nyitva hagyott ablakkal, a zárral sem bíbelődött, sőt még nem öltözött fel melegebben sem. Úgy indult útnak, ahogy volt. Farmer, és egy könnyebb felső. Az erdőig határozottan menetelt. A turista út elején megállt egy pillanatra, majd rövid hezitálás után ráérős sétálgatással folytatta. Nem volt semmi konkrét célja, csak csillapodni akart. Illedelmesen köszönt egy három tagú túrázó csoportnak, akik éppen már visszafelé tartottak útjukról, és tovább haladt, bentebb az erdőbe. Maga sem tudta meddig bóklászott, de a séta, a levegő megtette a hatását. Megéhezett. A fájdalmak csillapodtak a testében, már dudorászott is. Azt a ritmust hallotta a fejében, amit Jali és Homero dobolt. Éhsége nőtt, s nem a konyhai menü jutott eszébe. Megtorpant, légzése mélyült, kiszáradt a torka.

– Istenem – suttogta, miközben eddig nem tapasztalt érzések ragadták magukkal. Forgott vele a világ, mint aki részeg. Az első fájdalomra, azonnal a nő emlékébe kapaszkodott. Aztán a dobok hangja erősödött a fejében, amitől teljesen átszellemült. Lassan a földre ereszkedett, puhán tett néhány mozdulatot négykézláb. Különös módon már nem     érdekelte, hogy látja-e valaki, hogy mit művel. Természetesek voltak számára a mozdulatai, ahogy négykézláb ment tovább a turistaúton. Megállt, előre nyújtva kezeit olyan mozdulatot tett, mint egy nagymacska, amikor jólesőn megnyújtja a gerincét. Nem emberi hangok törtek fel a mellkasából, ahogy aztán fújtatva tovább haladt. Egyre éhesebb lett.

Hús! Ennem kell! Hús kell! – zakatolt benne. Valamiért úgy érezte egyre kényelmetlenebb számára a ruhája. Eleinte csak fészkelődött a végtagjait rázogatva, majd fogaival kezdte el tépkedni magán a zavaró öltözetét és a fák törzseihez dörzsölődve megszabadította testét a megszaggatott anyagoktól, miközben tovább menetelt. Mintha egy módosult tudatállapotba került volna, egyáltalán nem is találta furcsának a saját viselkedését, fel sem fogta mit tesz. Megtorpant egy pillanatra, amikor egy szerelmesen oldalgó párocskával találta szembe magát. Nem számított rá, hogy bárkivel is találkozhat még sötétedés után a turistaúton. Azok ketten mozdulatlanságba dermedve elkerekedett szemekkel néztek rá.

Grekonak a szinte kamasz párról azonnal ők ketten jutottak eszébe Chyntiával, amikor ugyanígy sétáltak együtt. Az éhsége mellett rátört a nő hiánya is.

Együtt lehetnek. Jó nekik! Aranyosak – villant át az agyán, aztán komótosan tovább lépdelt kikerülve őket.

– Istenem, Josh! – hallotta a lány félelemtől remegő, suttogó hangját, de nem törődött vele. Nézelődve ballagott, tekingetett mindenfelé, közben bele-beleszagolt a levegőbe élelem után kutatva. Az első döbbenete akkor érte, amikor eljutott a tudatáig, hogy még mindig túl közel érzi magát a földhöz.

Én idióta! Még mindig négykézláb! Nem is nézhettek őrültnek! – szórakozott gondolattal, izmai megfeszültek, hogy feláll, de a mozdulat valahogy másképp sikerült. Csak a gerince görbült - mint egy hátát domborító macskának -, de a földön maradt. Pillantása érthetetlenül a kezeire esett.

Ne! – robbant benne a döbbenet. Nem emberi kezei voltak.

Chyntia! – ordította volna, de hang nem jött ki a torkán csak egy fájdalmas bömbölés, amire a pár lépéssel már tovahaladó párocska kétségbeesetten futásnak eredt. Nem tudhatták, hogy a csúcsragadozónak, aki az előbb olyan furcsán ráérősen elballagott mellettük, most nem ők jártak a fejében.

Fájdalmasan bőgött fel, egyre hangosabban és dühösebben. Nem érdekelte ki hallja. Gyűlölte magát. Gyűlölte azt, ami. Megtörtént az, amitől mindig is rettegett! Utat tör magának a fajtája a természete, és a szervezete, az izmok, a csontok, a sejtek visszaálltak a kapun túli állapotukba.

Nem akarom! Nem akarok vadállat lenni! Nem akarok szörnyeteg lenni! – zakatolt a fejében, s zavarodottan próbált a legelképesztőbb és reménytelen módon megszabadulni a formájától. Mintha le akarta volna magáról tépni a bőrét. Keserves hangokat kiadva csipkedte a fogaival magát, fájdalmasan dörgölte a testét a legközelebbi fatörzsekhez.

 Ne! Chyntia! Nem akarom ezt! – Fogalma nem volt meddig küzdött saját magával, a természettel. Aztán kifáradva hagyta testét elzuhanni az avarba, reményvesztetten pislogott a sötét semmibe.

Nem akarom! – szűkölt.

Éhes vagyok – gondolatát kurta morgással kisérte. Akaratlanul nézett abba az irányba amerre a fiatal párt látta elmenni.

NEM! NEM ESZEM EMBERT! SOHA TÖBBET! Az olyan lenne, mintha Chyntiát… Nem! – Aztán eszébe jutottak a nő szavai:

„Nem elborult elmével gyilkoltál. Mindig is volt ítélőképességed, a józan tudatodnál voltál. Akkor és ott, az volt az életed.”

Igen! Akkor és ott, az volt az életem, de most már itt vagyok és nem az! Nem kell azt tennem! Van ítélőképességem, józan tudatomnál vagyok. Nem eszem embert! – az éhség egyre jobban gyötörte, de Chyntia szavai erőt adtak neki. Lendületet vett és könnyedén állt talpra. Megrázta magát, a mozdulat az egész testén végighullámzott. Beleszagolt a levegőbe préda után kutatva, aztán megindult amerre az ösztönei vitték.

 

 

 

Wyomingen a McElhanely ház megélénkült. A föld alatti katakombarendszerben működő átjáró aktivitást mutatott. Marcus siető léptekkel ment le a pár percre megnyíló kapuhoz, miután már a biztonsági időkorlát lejárt, ahogy az bezárult.

Zárt boríték hevert a barlangszerű helység kőasztalán. Pár másodpercig csak szemezett a levéllel, ami elég vaskos pecséttel volt lezárva. Gyomra ideges remegésbe kezdett. Sejtette, hogy mi lehet benne, hiszen mindennapjaikat beárnyékolta a bizonytalan várakozás.

Hát megérkezett. Itt van – konstatálta nehéz sóhajjal.

Sokáig az élet hozta úgy, hogy senkivel nem alakított ki szoros érzelmi kapcsolatot, aztán már ő választotta a magányt. Nem akart senkitől nehéz szívvel búcsúzkodni, nem akart senkinek fájdalmat okozni.

Elfogadta.

Él ameddig él, de addig is becsülettel szolgál. Ezt tanulta és szívta magába örök példaképétől, attól az alakváltótól, aki elismert katonát és testőrt faragot belőle, aki mindvégig bízott benne, annak ellenére, hogy egy genetikai hibája miatt, képtelen volt alakváltásra.

Felkapta a levelet, aztán határozott léptekkel megindult vele. Megállíthatatlanul menetelt Bridget dolgozószobája felé.

Mikor átadta neki a levelet, az anya reszkető kézzel bontotta a borítékot, aztán minden tagjából kiszaladt az erő.

– Egy hét – suttogta. – Jövő héten ugyanebben az időben. A kapu nyílik.

Marcus fejébe rengeteg kérdés szaladt.

Akkor most Juan átlép vagy sem? Veronicának is mennie kell? Hányan fogunk átlépni? Vagy mi fog történni, ha úgy döntenek senki nem megy?! – kavarogtak a gondolatai, de nem szólalt meg. Látta az asszonyon, hogy még ő is megoldásokon agyal, így nem zavarta meg a kérdéseivel.

– Készíts elő egy gépet. Clear Creek-re megyünk – törte meg a feszült hallgatást Bridget. – Beszélnem kell Maximussal.

Marcus egy határozott felbólintással vette tudomásul az utasítást, s indult is teljesíteni.

 

 

 

Max a botjára támaszkodva már éppen befelé indult rendszeresített sétájáról, amikor meglátta a szolgálati jeepet közeledni a bekötőúton. Megvárta hát, míg Dean bekanyarodott az erdészház elé. Az fiatal félvér elég feldúlt állapotban pattant ki a kocsiból, aztán a járműből dühösen dobta a földre egy növényevő patás maradványait.

– Ez mi? – morogta a homlokát ráncolva McGinty.

– Az, aminek látszik – lendítette a karját Dean. – Vendégünk volt. Vagy talán még van is!

Maximus lassan a botjába kapaszkodva leguggolt és megvizsgálta a harapás és karom nyomokat az állat megmaradt testrészein.

– Egy nagymacska?! – Max elkerekedett szemekkel nézett fel Deanre, aki egy bólintással erősítette meg keresztapja megállapítását.

– Igen. Én is annak látom. De itt nincs nagymacska! Hacsak nem valamelyik vendég az a Menedékházban!

– Meg kell tudni. Jali majd átnézi a vendéglistát, meg beszélek Braydonnal is – Maximus ahogy felegyenesedett a maradványok mellől elgondolkodva nézegette azt. – Talan itt van Clear Creek-en?

– Talan? Igen, láttam visszajönni, de mi köze ehhez Talannak?

– Nem tudom – rántott a vállán McGinty. – Annak idején, ő gondolkodás nélkül megtett ilyet.

– Ő farkas! Ezek egy nagymacska nyomai!

– Tucson környékén még élnek jaguárok – motyogta félhangosan gondolkodva Max. – Arizona a szomszédos megye.

Dean a fejét ingatta:

– Még nem volt rá példa, hogy onnan átjött volna egy is vadászni. Az rengeteg mérföld!

– És ha a kapun jött át valami?

– Barrosék nem szóltak, hogy aktivitást mutatott volna a kapu.

– És ha nem most jött át rajta?

– Nem most? Mikor?

– Nem tudom – rántott a vállán Max. – Régebben.

– És miért csak most kezdett el vadászni?

Mindketten megoldásokon agyaltak, a maradványok felett ácsorogva. Az erdő fái közül ráérős sétálgatással Jali közeledett. Mindkét hímnek ugyanaz jutott az eszébe, ahogy megpillantották a számukra fontos személyt. Feltört bennük az aggódó féltés.

– Te mi a fenét sétálgatsz az erdőben? – mordult lányára Max, apai szigorral.

– Eddig is így tettem – Jali értetlenül húzta vállai közé a nyakát. – Most mi a baj?

– Ez – Dean a maradványok felé lendítette a kezét. – Szóval ne igazán járkálj egyedül. Legalábbis ne az erdőn keresztül!

– Egy csúcsragadozó vadászott – rántott a vállán a fiatal nő. – Na és?! Ez természetes!

– Ezt egy nagymacska tette. Clear Creek-en nincs nagymacska, Jali!

A fiatal őrző légzése elnehezült, tekintete újra a patás állat tetemére siklott.

– Nagymacska?

– Az! Van esetleg ötleted? – Kérdezte Max a lánya arckifejezését kutatva.

Jali hallgatott. Nem akart azonnal válaszolni, inkább átgondolta mit oszt meg a két férfivel és hogyan, miközben ő is magyarázatot keresett.

Grekoban egy jaguár van. De nem alakult át! Magától nem tud! Vannak rosszullétei, de…

– Még utánanéztek valaminek – köszörülgette a torkát Jali.

– Szóval van – konstatálta Dean. – Megosztanád velünk? Tudnunk kéne kire figyeljünk!

– Nem kell rá figyelni! – szaladt ki Jali száján, mire mindkét férfi tekintete rászegeződött.

– Szóval, tudod ki lehet?! – Dean sürgetve a nő válaszát tett felé egy lépést.

– Ő nem lehetett – rázta a fejét az őrző.

– Ő? – McGintyt megdöbbentette, hogy a lánya falaz valakinek, aki esetleg veszélyt is jelenthet másokra.

Dean sokáig fürkészte Jali arcát, tekintetét.

– Greko? – kérdezett rá, ahogy gondolatait és az információi darabkáit összepakolgatta. – Mi ő? Azt tudom, hogy a kapun túlról jött, meg te gyógyítod, mert valami nem stimmel vele.

– Jali? – szúrta közbe Max, ő is kíváncsi volt lánya válaszaira.

– Valami kényszerített alakváltás csináltak vele a kapun túl, nem ez volt, ami most itt. Tulajdonképpen maga sem tudja, hogy mi is ő. Nagyapával a múltkor tettünk rá kísérletet, hogy megtudjuk mi van benne legbelül. Egy jaguár jeleit mutatta…

– És legközelebb mit fog enni? Embert?! – emelte fel indulatosan a hangját Dean.

– Greko soha nem enne embert! – Jali is kiengedte a hangját. – Szenved! Nem akar újra vadállat lenni!

– Újra? A kapun túl az volt?! Akkor mégis tudja, hogy mi ő!

– Greko nem gyilkos! Éhes lehetett! Feltörhetett benne az ösztöne, amit viszont tudott uralni, mert nem embert evett!

– Azt mondtad nem tud átalakulni! Akkor hogyan vadászott? Miként vadászott?!

– Én is vadásztam már! Akkor gyűlölj engem is!

Maximus nem szólt a két fiatal hangos szóváltásába. Kaila jutott eszébe, amikor ugyanígy kelt annak idején Talan védelmére, amikor azon kapta a félvért, hogy az elejtett zsákmányát félig átalakulva fogyasztotta éppen.

– Dean! – Max a két utód közé állva még a testével is védelmébe vette lányát. – Jalinak igaza van.

– Tessék?!

– Ha Greko gyilkos lenne, megvadult ragadozó, akkor nem ment volna ki az erdőbe vadászni. Könnyen elkaphatott volna bárkit, akár egy vendéget is, akit a turistaúton talál éppen – magyarázta higgadt hangon Max, majd Jali felé fordult s igyekezett témát váltani. – Codyról van már valami hír? Hallottam, hogy Talan már visszajött.

Jalinak csak bólintani volt ereje a váratlan kérdésre. Nagyon is jól  tudta, hogy Dean milyen barátságba volt a medve alakváltóval, szinte együtt értek férfivá. Dean most egyébként is sebezhetőbb volt, elég labilis lett a lelkiállapota.

– Megtalálta Talan? – faggatta tovább a farkas a lányát.

Jaliból végül lassan jöttek a szavak, mert látta, hogy nem bírja elodázni a válaszát. Dean is nyugtalan érdeklődéssel várta a híreit.

– Cody nem jön haza – kezdte az őrző, s lehajtotta a fejét.

– Nem? Ott Marad? Miért? Miért nem jön haza? – ömlöttek Dean kérdései. – El sem akart menni! Miért ne jönne haza?

– Talantól azt kérte, ott temesse el, és azt üzente az apjának, hogy ő pedig itt… – Jali hangja elcsuklott.

– Miről beszélsz?! – Dean úgy érezte kiszökött a tagjaiból az erő.

Max szíve összefacsarodott a hallottaktól.

Elvesztette Jalit, amiért Judahot hibáztatja és gyűlöli érte… ezzel elvesztette az apját is… és most Codyt! A legjobb barátját… – Együttérzően szorította meg Dean karját. Mélységesen sajnálta az utódot és aggódott érte, hiszen látta már a fiatal félvér farkast magába roskadni.

Dean egy határozott durva mozdulattal kirántotta karját a szorításból.

– Hagyjál! – ordította, azzal fordult és pár nyújtott lépés után már megfeszült izmokkal ugrott a fák közé.

– Dean! – Maximuson úrrá lett az aggodalom, legszívesebben utána vetette volna magát, de nem volt még abban az állapotban, és meghallotta a közeledő helikopter hangját is.

Ez is pont most?! – Dühös volt, mert a McElhanely külön géphez sem kötötték túl jó emlékek. Tekintetével követte az udvaron landoló helikoptert.

– Megnézem Grekot és Deant sem hagyom magára – mondta Jali, nyugtatva simított végig apja karján.

– Köszönöm! – suttogta hálásan az alakváltó, s tekintetével még sokáig nézett távozó lánya után, aztán figyelme érkező vendégei felé irányult.

Bridget legalább annyira zaklatott volt, mint most ő. A nő próbálta lassítani felgyorsult légzését, de hangja így is remegett.

– Segítened kell, Max! – szakadt fel Bridgetből – A fiúnkról van szó! – Azzal a hím farkas felé nyújtotta a levelet, amit eddig a kezében gyűrögetett. – Megjött az időpont! Egy hete van! Pontosan egy hét múlva nyílik a kapu.

Gintynek csak egy hangos fájdalmas sóhajra futotta. Tagadhatatlanul összeszaladtak a nehézségek mostanság.

– A tanács hogyan vélekedik? Milyen álláspontot képvisel?

– Semmit – rázta a fejét reményt vesztetten a nő. – Lawrence meghalt, Judah él, és vissza is kapta a klán vezetését. Juan ezzel leírható veszteség. Már nem ő a potenciális utód, hanem majd Judah leendő fiú gyermekei.

– Milyen leendő gyermekei? – McGinty zavartan kapkodta a tekintetét, hiszen ő már tudta, hogy Judah kit választott társként, sőt, hogy már hagyományok szerint azzá is tette Jalit. Még a kapcsolatukat is fel kellett dolgoznia, nem még azt, hogy bizony előbb vagy utóbb, de unokákra is számíthat majd.

– Deant már elismerték! – köszörülgette a torkát az egykori testőr.

– Igen. Befogadták a klánba, mint Judah gyermekét, de nem vezetheti apja halála után a klánt. Félvér.

– Juan ha átmegy azzal teljesíti a kötelességét, amit vállalt. Ha nem, akkor sem védi őt meg a klán. Nem a vezérük utódja. Nem is mentesítik az alól amire jelentkezett, mert nem bizonyítható Lawrence szemétsége. Juan önszántából írta alá a jelentkezési lapot.

– Hát… ezek a kilátások egyenlőek a nullával – morogta Max. Szorított a mellkasa, hiszen épp most hallotta, hogy Braydon elvesztette a fiát. Elszorult a torka, hogy tulajdonképpen hamarosan, talán vele is megtörténik ez. Juan a biztos halálba megy a kapun túl.

– A fiam tud helyesen dönteni – mondta végül határozottan McGinty. – És azt is tudom, hogy keményen helyt tud állni bármilyen helyzetben!

– Ezzel mit akarsz mondani, Max? Nem érdekel hogy át kell mennie?! – Bridget arcán végigfolyt az első könnycsepp. – Nem változtál semmit! Megint kihúzod magad a döntés felelőssége alól!

– Ez nem az én döntésem Bridget! Juané! És én bárhogyan is döntsön, támogatom!

– Nincs miért maradjon! Nem emlékszel? – zokogta kétségbeesett az anya. – Át fog menni!

Maximusnak a nő szavaira eszébe jutott, hogy Juan egy lány elvesztése miatt akart átmenni, viszont azt is tudta, hogy most, Fyra után ment a városba.

– Honnan veszed? – kérdezte elgondolkodva az apa. – Bízd rá a döntést!

Bridget gyilkos pillantással vette elő a telefonját, hogy felhívja a fiát.

– Most akarod hívni? – McGinty a készülékér nyújtotta a kezét. – Engedd, hogy én beszéljek vele előbb.

Ha megtudja, hogy nincs ellenfele, hogy Fyra elvesztette a szerelmét, nem fog átmenni! – zakatolt a megoldás a fejében, miközben hallgatta, ahogy a hívás kicsöngött és várta, hogy fia felvegye. El-elkapta a szégyen, és a manipulatív vezér jutott az eszébe, akit pont ezért mennyire meggyűlölt.

Istenem, mit teszek! Amit Arjun is! Lehet nem ölök, de kihasználom egy barátom fiának a halálát… – égett az arca, de abban talált megbocsátást a tettére, hogy a fiáért teszi azt, amit.

– Igen, anya?!

– Juan?!

– Apa?! Te? Hát anya? Valami baj van vele?

– Nem, nincs! Ő akart hívni, de előbb én akartam beszélni veled – magyarázkodott zavartan Maximus, közben úgy fordult, hogy ne keljen elviselnie Bridget kivesézően kutakodó tekintetét. – Csak el akartam mondani neked, hogy hír van Codyról.

– Igen? És mennyiben érint ez engem, apa? Codyval nem voltunk…

– Cody meghalt – vágott fia szavába a farkas.

– Tessék?

– Meghalt – ismételte meg Max. – Adom anyádat – hadarta, aztán kapkodva nyújtotta Bridget felé a készüléket.

A nő kérdő tekintettel meredt rá, nem értette miért volt ez fontosabb attól, mint az átkelés időpontja.

– Szia, fiam!

– Szia, anya!

– Azért hívlak, mert megérkezett az átkelés időpontja.

Juan, apja bejelentése után már nem igazán tudott anyja szavaira figyelni. Fyra zakatolt a fejében.

Egyedül maradt! Terhes! Cody már nem tudja őt támogatni, mellette lenni! Mi lesz vele? Egyedülálló anyaként?! Hogy áll az apja elé? Hogy áll a klán elé? Mit fognak róla gondolni?! – folyamatosan tódultak a kérdések a fiatal farkas fejébe, miközben igyekezett tartani anyjával is a beszélgetésük fonalát.

– Igen? Mikor?

– Jövő hét, ugyanebben az időben.

– Értem – hadarta motyogva. – Anya ne haragudj, de most le kell tegyem.

– Juan?!

– Majd jelentkezem, de ez most nagyon fontos. Szia! – mondta Juan, azzal ki is nyomta a készüléket, és az ágyra dobta.

– Istenem, Fyra! Nem hagylak magadra! – suttogta elszántan.

Azon agyalt, hogyan békülhetne ki a lánnyal, hiszen Fyra azzal zavarta el, hogy soha többé nem akarja őt látni. Aztán eszébe jutott Mero is, aki elárulta neki, hogy mi is ő és, hogy a kapun túlról jött.

Talán most Mero tudna segíteni. Bocsánatot kell kérnem tőle. Ő akkor is csak segíteni akart nekem. Lehet tud, legalább tippeket adni. Nem megyek át! Fyra mellett a helyem! – döntötte el határozott eltökéltséggel Juan.