ÖRÖKÖLT GÉNEK - 27

Kuchur egy kidőlt fa megmaradt törzsén ücsörgött. Nagyon régen vonszolta ezt a rönköt padnak a kunyhójához. Elgondolkodva farigcsált egy fadarabot csak úgy céltalanul a vadászkésével, miközben gondolatait rendezgette. Rég álmodott már úgy, ahogy az éjjel. Már-már elfelejtette, hogy megmagyarázhatatlanul álmodott olykor személyekről, olyan tartalommal, ami a jövőre mutatott utalást. Most is ez történt. Igazából nem tudta miért történik ez vele, mert soha senkihez nem akart közelebb kerülni, távolságtartó volt.

Codyval álmodott.

Az álomban a fiatal medve jóval idősebb volt, robosztusabb és nem hiányzott a lába. Egy tőle jóval fiatalabb lány társaságában látta, aki inkább a lányának tűnt, mint a társának…

Azon hezitált a tigris, hogy elmondja-e ezt a fiatal medvének vagy se? Befolyásolja-e esetleg ez a jövőjét és ha igen, milyen irányba? Tanácstalan volt.

Hallotta bentről a mozgást, s hamarosan a kunyhó ajtaja is tompa recsegéssel nyílt. Halkan dobbant a Kuchur által készített mankó rongyba csavart vége a fatornácon, ahogy Cody bicegve ügyeskedte át magát a küszöbön, aztán le a lépcsőn. Minden szó nélkül lebotorkált szállásadója mellé. Ő is leült a rönkre, s sokáig csak némán forgatta térdein a járását segítő fadarabot.

– Hogy aludtál? – kérdezte motyogva a tigris, továbbra is bíbelődve a nagy semmivel.

Cody csak rántott a vállán. Napról napra egyre kevesebbet beszélt. Inkább gondolkodott, és emlékeket idézett fel.

– Mit álmodtál? – Kuchur halvány mosollyal pillantott oldalra a fiatal medvére, aki egykedvűen piszkálta a földet a mankó végével.

– Nem szoktam álmodni – morogta Cody az orra alatt.

– Mindenki szokott – mondott ellen a tapasztalt tigris egy hangos sóhajjal. – Maximum nem emlékszünk rá, amikor felébredünk.

– Akkor nem szoktam rá emlékezni – javította ki magát dünnyögve Cody.

– Az az Őrző, mikor jön vissza a válaszodért?

Cody újra csak rántott a vállán.

– Nem mondta?

– Azt mondta később még visszajön. Ennyi.

– És… hogyan döntöttél?

A fiatal medve  egy darabig hallgatott, majd megrázta a fejét:

– Nem megyek haza.

– És a szüleid? A barátok?

– Új életet akarok – mondta határozottan Cody.

– Azt úgy is megteheted, hogy nem okozol a szeretteidnek fájdalmat.

– Amikor a nagyapám meghalt, gyászolták egy darabig, aztán néha felidézték az emlékét. Elmúlik a fájdalom.

– Így gondolod?

– Így.

– Szeretteink elvesztése akár a sorsunkat is megváltoztathatja. A jellemünket. Minden kihatással van valamire. Ilyen vagy olyan formában de…

– Nem ismered az apámat, Kuchur – vágott a tigris szavába keserű fájdalommal az arcán Cody. – Nem lenne saját életem. Így meg, elgyászolnak és kész. Eltemetnek aztán folytatják az életüket. Szeretem annyira Fyrát, hogy lemondjak róla. Jobb lesz így, neki.

– Honnan tudod?

– Ott lesz mellette, Juan. Ő való hozzá.

Újra közéjük telepedett a csend. Kuchur végül úgy döntött megosztja az álmát a fiatal medvével.

– Én álmodtam – kezdte, megtörve a hallgatást. – Rólad.

– Rólam?

– Nem tudom miért jönnek elő ilyen álmok és azt sem, miért azokkal álmodok, akikkel éppen.

– Talán azzal álmodunk, ami leginkább foglalkoztat minket.

– Meglehet – motyogta Kuchur rándítva a vállán. – De ezek másfajta álmok. Mintha látnám a jövőt. Nem utópisztikusan, hanem nagyon is valósághűen.

– Látod a jövőt? – Cody csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Láttad, mi történik velem?

– Nem igazán tudom mit jelent – szabadkozott a tigris. – Álmomban nem hiányzott a lábad, és idősebb voltál.

– Hát akkor az életem, már ez előtt félresiklott. Egy elmulasztott lehetőség jövőjét láthattad – legyintett Cody.

– Volt veled egy fiatal lány…

– Hogy nézett ki? A társam volt? – a medve érdeklődése felélénkült.

– Hogy nézett ki? Hosszú fehér haja volt…

– Dagny? – Codyt őszintén meglepte a leírás amiről azonnal a befogadott árva jutott az eszébe.

– Nem, de hasonló. Ez a lány jóval fiatalabb volt, apró rajz, vagy tetoválás volt a szemöldöke felett és az a nagyon hosszú fehér haja olyan mindenféle fonatba volt, mint William lányának, Soyaranak. Inkább a lányod lehetett mint a társad.

– Kizárt.

– Miért?

– Nem tervezem…

– Jajj Cody! Most, nem tervezed! Rendben! Elhiszem. De soha ne mond, hogy soha!

A csend megint közéjük ült pár percre.

– Nem lesz társam, így nem lesz gyermekem sem – morogta Cody, s szedelőzködni kezdett. – A lábam meg pláne nem fog kinőni – szögezte le, s azzal a ház felé fordult. – Elmegyek. Nem hozok rád kíváncsiskodókat. Ne zaklasson téged, miattam senki.

– Cody! Még nagyon nem vagy olyan állapotban – Kuchur aggodalmasan dobta el a kezéből az eddig farigcsált fadarabot és a fiatal medve után lendült. – Őrültség még egyedül…

– Jól vagyok!

– Hogy szerzel magadnak élelmet?

– Megoldom!

– Azt a makacs fejedet! – engedte ki tehetetlen dühvel a hangját a tigris.

Cody megállt, szembefordult Kuchurral.

– Hagyjon már engem mindenki békén! Én akarok a sorsomról, a jövőmről dönteni! – emelte fel a hangját Cody egy kamasz makacsságával.

– Rendben – fújtatott a tigris. – Innentől nem mondok semmit. Azt csinálsz, amit akarsz. A te életed!

Talan kényelmesen ült a padlózatot takaró szövött szőnyegen, ujjai között elgondolkodva forgatta az üvegkorsó törött, véres darabjait. Nagy volt a kísértés, hogy azonnal belevesse magát Ochoa emlékeibe. Tudni akarta mi köti össze őt Bardwellel.

Barátomnak nevezte őt! Engem is úgy köszöntött, mintha ki tudja milyen jól ismert volna. Akár egy rég látott rokon… – gondolataitól végigfutott a gerincén a hideg. Nem igazán szerette volna, ha bármi genetikai kapcsolata lett volna a véres kezű, gátlástalan vadásszal. Mély sóhajjal csomagolta végül vissza ingje letépett cafatjába az üvegdarabokat és utazó táskája mélyérre süllyesztette a fegyverei közé. Úgy döntött először is lezárja Cody ügyét, majd mielőbb kielemzi Ochoa emlékeit, aztán gyorsan védőszárnyai alá veszi azt a Dechantet. Megmagyarázhatatlan, kusza érzések törtek rá, ha csak felidézte a meggyötört férfi arcát. Azok a szemek! Igaz nem fakókékek voltak, mint Ivannak, de valahogy hasonló érzés szaladt át rajta, mint amikor Bardwell irodájában először találkozott a fehér vadásszal. Miután megölte Ivant, akkor döbbent rá, hogy valamilyen szinten a köztük lévő köteléket érezhette.

De milyen kötelék lehetne köztem és ez a Dechant között? – töprengett Talan. Makacsul azt érezte, hogy vigyáznia kell rá. A keservesen megtapasztalt évek során pedig megtanulta, hogy a megérzéseire hallgasson. Vagyis szilárdan elhatározta, hogy vissza fog jönni Dechant miatt. Sőt! Nem is igazán akart úgy elmenni, hogy ne tudja mi történt vele a múltkori eset után, amikor olyan alaposan megalázott és megvert állapotban látta.

Cody! – vett egy nagy levegőt és könnyedén ugrott talpra a szőnyegről. Hanyagul vállára lendítette félkabátját, hogy indul, de ahogy kinyitotta az ajtót, a küszöbön ott ült Chidalu.

– „Hová mégy?”

– Teszek még egy kört, igyekszem lezárni Cody ügyét.

– „Veled me…

– Nem! – mondta határozottan az őrző. – Vannak amiket egyedül kell intéznem, Dalu. Ez, olyan.

A farkas sértetten szegte fel az orrát és büszke lépésekkel kikerülve Talant megindult a szobába.

– Majd kitalálom mivel kárpótolhatnálak – Talan gyengéden taszított a térdével a nőstényfarkason ahogy elhaladt mellette.

– „Rendben. Majd kitalálom mivel kárpótolhatsz.” – prüszkölte Chidalu, s egy fordulat után leheveredett a szőnyegre ahol eddig Talan ült.

– Megbeszéljük – biccentett a félvér, majd magára hagyta a különleges farkast.

Phyllis elnyújtotta a reggeli ébredését. Nem sietett lemenni a konyhába sem, hogy összekapkodjon magának valami harapnivalót, mielőtt útnak nem indul - az Őrzőnek tett ígéretét betartva -, hogy Dechant után nézzen. A személyzeti lépcsőt használta, hogy lejusson a konyhába, ahol Dagny egy néma kedves mosollyal köszöntötte, s már nyújtotta is feléje a kóstolót az egyik menüből. Phyllis igazgatta magán a köntösét, néha körbepillantott, nehogy William valahonnan előlépjen és megdorgálja a nem éppen illendő viseletért, ami egyértelműen nem egy üzemi konyhába való volt. Összekapkodott pár finomságot aztán gyors léptekkel szedte a lábát vissza a szobájába.

A tárcát az asztalra csúsztatta és fordult, hogy öltözködik, amikor döbbenten vette észre, hogy a széken hagyott ruhái eltűntek. Azonnal elöntötte a testvéri harag.

– Ginger! – sziszegte a fogai között.

Dühösen kapkodott ki újabb ruhákat a szekrényből, s öltözködés közben fogyasztotta el a felhozott ételt is.

Aztán magához vette a kocsikulcsot, a leürült tárcát és útnak indult. Kifelé menet beadta a tálcát a konyhára. A recepción megpillantva a húgát nem tudta megállni, hogy oda ne menjen hozzá.

– Mi lenne, ha nem vennéd el szó nélkül a cuccaimat?! – esett neki visszafojtott hangon, mert nem akart a vendégek előtt jelenetet rendezni, viszont egyszerűen nem tudott szó nélkül sem elmenni Ginger feltételezett „lopása” mellett.

– Nem kellenek a cuccaid!

– Amíg lementem kajáért eltűntek a székről! Nem hagytam nyitva az ajtót és csak neked van a szobámhoz kulcsod!

– Tudod mit? – Ginger dühösen vette le a saját kulcscsomójáról nővére szobakulcsát és a pultra csapta Phyllis elé. – Most már nekem sincs!

– Ginger!

– Nem érdekelnek a cuccaid! Ha nem tűnt volna fel, nem is egyezik az ízlésünk! – vetette oda a fiatalabbik Blaine lány a nővérének sértetten, azzal lezárva a vitát hátat fordított neki.

– Ginger!

– Hagyjál! Dolgom van!

Phyllis kényszeredetten tette el a húgától visszakapott kulcsot, majd indult belevetni magát az elvállalt feladatába.

Cody ragaszkodott hozzá, hogy kinn beszéljenek. Egyébként sem akart már az ágy fogja lenni - s ha gyakran el is fáradt -, makacsul újra és újra felkelt, és még ha céltalanul is, de botorkált a kunyhó előtt. Készült az útra, amit a fejébe vett.

Ott ücsörgött Talan mellett, ahol nem is olyan rég Kuchurral.

Az őrző nem tetszését fejezve ki, ingatta a fejét:

– Gondolj édesanyádra!

– Ezt nevezik érzelmi zsarolásnak – köszörülgette a torkát Cody.

– És azt amit te teszel, minek nevezik?

– Döntöttem, Talan. Azt mondtad tiszteletben tartod.

Talan kényszeredetten bólintott, hangosan szívta mélyre a levegőt ahogy tanácstalanul nézett körbe.

– Mit mondjak az apádnak?

– Mond azt, az volt az utolsó kívánságom, hogy temessen el.

– Miért nem tudtam hazavinni a testedet?

– Ezt is én kértem. Az állapotom miatt nem akartam, hogy bárki úgy emlékezzen rám. – A fiatal medvének megdöbbentően volt mindenre válasza. – Elbújva, haldokolva találtál rám. Azt akartam, hogy ne lásson senki olyan roncsként, főleg az anyám ne. Azt kértem itt temess el és az volt az utolsó kívánságom, hogy apám is vegyen tőlem búcsút, ott Clear Creek-en.

– Cody…

– Cody meghalt. Az a Cody aki eljött ide, meghalt.

Talan fejet hajtott a fiatal medve makacs, kitartó akarata előtt, nem is próbálta tovább győzködni őt.

Kuchur kunyhója ablakából figyelte őket. Látta, ahogy Talan beletörődve Cody döntésébe, lehorgasztott fejjel felállt. A tigris megindult, hogy ő is elköszönjön az őrzőtől. Cody már visszafelé bicegett a házba, épp csak találkozott a tekintetük, ahogy elhaladtak egymás mellett.

– Sajnálom – motyogta Kuchur, ahogy Talanhoz ért. – Próbáltam más megoldások felé terelni.

– Semmi baj. Nem a maga hibája. Felnőtt. Ő akarta a döntéseiért vállalni a felelősséget. Most megteheti.

– Segíthetek valamiben?

Talan elgondolkodva körbetekintett.

– Azt hiszem keresek egy alkalmas helyet, ahol csinálok valami síremlék félét.

– Segítek – ajánlotta Kuchur. – Legalább az itteni szeretteinek is lesz valahol leróni a kegyeletét.

– És kell, hogy valami őt is kösse a múltjához. Kell, hogy valami emlékeztesse önmagára.

A tigris egyetértően bólintott az őrző szavaira.

Együtt indultak helyet keresni, ahol aztán köveket hordtak össze síremléket állítva Codyac Dunkin múltjának. Talan már nem ment vissza Kuchur kunyhójához. Elbúcsúzott a tigristől és visszaindult a cuccáért a Vendégházba.

Mikor a tigris belépett az ajtón, Cody az ágy szélén ült egy lepedőből kötött közepes batyu mellett, indulásra készen.

– Te mit művelsz? – ráncolta a homlokát Kuchur.

– Mondtam, hogy elmegyek. Nem hozok rád senkit.

– Megértettem, elfogadtam, de most még esztelenség! Várj legalább pár napot! Erősödnöd kell! – sorolta indulatosan az érveit az alakváltó, de Cody csak a fejét ingatta. – Ugyan már! Innentől nem fog keresni senki!

Vitájukat halk kopogás zavarta meg.

– Igen?

Kuchur szavára lassan nyílt az ajtó, óvatosan lépett be rajta Adaoha.

– Elnézést! Nem akarok zavarni. Hoztam a gyógyfűveket – mondta szabadkozva a fiatal sámán nő a két férfi felé nyújtva a kosarát.

– Beszélj a fejével, Adaoha! El akar menni – fakadt ki Kuchur, abban a reményben, hogy Cody talán a nőre hallgat.

– Hová? – Adaoha aggódó tekintettel fordult a fiatal medve felé.

Cody sután rántott a vállán:

– El. Nem akarom, hogy zaklassák miattam Kuchurt. Keresek fentebb valami barlangot. Innentől mindenki számára meghaltam. Eltűnők.

– Elég erős vagy hozzá? – A nő érdeklődve ült le Cody mellé az ágyra.

– Igen! – vágta rá határozottan a lábadozó alakváltó.

– Én tudok egy barlangot.

– Adaoha! Ne add alá a lovat! – horkant fel hitetlenkedve Kuchur.

– De hát ő érzi, hogy mit bír – kelt Cody pártjára a fiatal sámán. – Megmutathatom neked. Segítek vinni a holmid – ajánlkozott Adaoha.

– Egy nő segítsen, nekem? – Cody szégyenkezve horgasztotta le a fejét. – Nem kell!

– Nem azt mondtam, hogy a hátamra veszlek! – csattant fel a fiatal nő, azzal felkapta a batyut. – Azt mondtad, bírod az utat! Akkor gyerünk! Sötétedés előtt, én haza akarok érni!

Kuchur elfordította a fejét, hogy Cody ne lássa a halvány mosolyt, amit a sámán határozottsága csalt az arcára. Megértette mi is van a fiatal és okos nő segítőkészsége mögött. Adaoha sokadjára bizonyította a tigrisnek, hogy mennyire bölcs sámán vált belőle, már most.

Cody egy szóval sem ellenkezett. Kapkodva sután nyújtotta a kezét a tigris felé, aki férfiasan szorította meg azt.

– Mindent nagyon köszönök! Tarts meg jó emlékezetedben – hadarta Cody és bicegve megindult az ajtó felé.

– Úgy lesz! Egyébként nincs mit köszönnöd. Mondtam! Vedd úgy, hogy egyenlítettem.

Cody csak biccentett a tigris szavaira és átlépte a küszöböt.

Kuchur némán formálta a szájával: „Köszönöm!”, ahogy elhaladt mellette Adaoha, s találkozott a tekintetük. A fiatal nő alig bólintással kísért pislantásában pedig, minden benne volt, szavak helyett is.

Mintha csak azt mondta volna: „Ne aggódj, vigyázok rá!”

Bár Ochoa úgy festett mint aki legnagyobb nyugalomban ül megszokott asztalánál a Bloody Hunter-ben és iszogatja a sörét, de ez csak a látszat volt. Egyáltalán nem volt nyugodt. Sőt! Gondolatai Dechant körül forogtak, s azokon, amiket Humiston rémülten mesélt. Az meg csak megfejelte az egészet, amilyen állapotban aztán beállított a kocsmába a férfi. Ochoát dühítette, hogy akkor mégsem ment utána. Most fogalma nem volt merre jár Robert, és milyen állapotban. Zakatolt az agyában, amiket olyan zavaros tekintettel mondott neki:

„– Nem akar egy trófeát? Farkasa van már?”

Nyugtalan idegesség fogta el a tapasztalt vadászt. Emlékek között kutatott, számolgatott magában. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy már csak arra kapta fel a fejét amikor az ismeretlen leült vele szemben az asztalához.

Nő volt.

Magas, kecses de izmos, formás alakkal. Fekete bőrnadrág feszült rajta, olyan mint a múltkor Phyllisen. Kapucnis felsőt viselt, láthatóan több számmal nagyobbat, amit felismerhetetlenségbe burkolózva az arcába húzott.

– Jó napot!

– Magának is – viszonozta a köszönést barátságtalanul morogván az orra alatt a férfi. – Mit akar?

– Segíteni.

– Nekem? Minek? – Ochoa legyintett. – Nincs szükségem rá!

– Óóó! Dehogynem van – bizonygatta félig suttogva a nő. A fölsője ujjából egy hosszúkás tárgyat vett elő, ami alaposan be volt bugyolálva egy rongyba, bőrszíjjal átkötözve. Ochoa elé csúsztatta.

– Erre szüksége lesz.

– Mi a fene ez?

– Talan Falgaut újra meg fogja magát keresni.

– Tessék? – A vadász ide-oda billegtette a fejét, próbált a kapucni takarásából valamit látni a nő arcából.

– Csak ezzel tudja őt megölni!

– Ki maga?

– Az nem érdekes – Ochoa csak egy pillanatra látta a cinikus mosolyba húzódó formás ajkakat. – Vegye úgy, hogy esélyt kapott megvédenie magát – mondta a nő, s már fel is állt az asztaltól.

A vadász tekintete követte a távolodó ismeretlent, hosszan nézte a nő kecses, magabiztos mozgását, aztán figyelme a csomagra irányult. Kibontotta, lesimogatta róla a kirojtozódott textilanyagot.

Az a mesterien megmunkált különleges anyagok ötvözetéből készült tőr volt, amit Talan a Pádisban készített, hogy a gyilkosa legyen. A fegyver, amit aztán elküldött Grimmetnek, s ami kivéreztette a prikolicsot.

Phyllis a sokadik kört tette meg a Bloody Hunter és a munkásszállás környékén, hátha valahol ráakad a bolyongó Dechantre. Nem igazán tartotta jó ötletnek kérdezősködni a férfi után, azzal felkeltette volna Ochoa figyelmét is, amit a legkevésbé sem akart. A benzinkútnál miután tankolt, leült meginni még egy kávét. Akaratlanul ütötte meg a fülét, ahogy éppen Dechantról beszélt két másik vendég. Csak foszlányokat hallott, ahogy kibeszélték, amikor véresen megverve betántorgott a Bloody Hunterbe, aminek tulajdonképpen ő is szemtanúja volt. Aztán elhangzott a két idegen között az is, hogy mások is látták, amikor az erdei úton tántorgott, még rá is dudáltak, mert majdnem eléjük esett.

Erdei út? Ennyi erővel be is vethette magát az erdőbe! Ch! Talan! Ez tű a szénakazalban! Én biztos, hogy nem fogok az erdőben bóklászni utána! – okvetetlenkedett magában, miközben ment fizetni, aztán újra útnak indult.

Erdei út, de melyik?

Úgy döntött újra a Bloody Huntertől kezdi. Megfordult a kocsma parkolójában, s mielőtt ráhajtott volna az útra, azon gondolkodott merre is indulhatott el Dechant. A szállást kizárta. Arra nem volt erdei út.

Vagyis nem haza ment! – Figyelme a másik irányba fordult.

Nekiindult a semminek – állapította meg, ahogy a városból kivezető utat nézte.

– Fantasztikus! – fújta, majd indított és abba az irányba fordította az autót. Figyelte az út szélét, néha még az utat szegélyező erdősáv felé is be-bepillantott, ahol ritkábban nőttek a fák, és nem voltak sűrűn bokros részek. Eszébe nem volt ezen a kihalt területen megállni és kiszállni az autóból.

Valami oda nem illőn siklott át a tekintete, kicsit bentebb a fák között. A visszapillantóból még kereste, aztán beletaposott a fékbe, ahogy meglátta újra a ruhakupacszerű valamit. Visszatolatott és az út szélére kanyarodott. Még szemezett egy darabig a barna, fakókék és fekete színű kupaccal.

– Istenem! Miért csinálod ezt velem? – nyafogta, majd nagy levegőt vett és kiszállt a kocsiból. A csomagtartóból elővette vadászpuskáját. Leellenőrizte a fegyvert, miközben sűrűn tekingetett körbe, aztán megindult a fák között. Egyre jobban kivehető volt, hogy a kupac, egy az arcán fekvő ember.

Lehet már nem is él! – villant át Phyllis agyán.

Ne legyen hulla! Nem akarok hullát találni! – hajtogatta magában míg oda nem ért. Bizonytalanul állt felette egy darabig, tekintete többször végigsiklott a testen. A ruhája is meg volt szaggatva, és az élet legkisebb jelét nem mutatta első ránézésre. Azért felismerte az elég morbid módon megtépázott hajáról a férfit. Ahogy sokadjára nézett végig rajta, megkönnyebbülve vette észre, hogy lélegzik. Elég érdekes ritmusban, de meg-megemelkedett a lapockája.

Aztán erőt vett magán és óvatosan fordította meg a lábával a magatehetetlen testet, miközben minden izmában megfeszült. Felkészült, hogy azonnal lő, ha támadás érné a férfi részéről. Dechant teste rongybaba módjára fordult át a hátára. Föld és vérmaszatos volt az arca, sebekkel tarkított. Phyllis megfeledkezve az óvatosságról, leguggolt mellé és vizsgálgatni kezdte a férfi sérüléseit. Összeszorult a torka.

– Ki csinálta ezt veled? – suttogta elszörnyedve csak úgy magának a nő. Óvatosan, egy ujját Robert álla alá támasztva billentette a fejét, aztán tekintete a kezeire siklottak. Valamit kaparhatott. Szilárdabb dolog lehetett, mert felsértette az ujjbegyeit, némelyik körme is felszakadt.

– Istenem!

Dechant mellkasát csak cafatokban takarta megtépázott felsője. Bőrén karmolások nyoma volt, mintha valami állat mardosta volna, aki meg akarta kezdeni.

Phyllis felkapta a fejét, körbenézett nem-e lát valahol egy ragadozót, aki esetleg megérezhette a vér szagát, s talán csak ezért húzódhatott el, mert ő jött. Nem kockáztatta meg, hogy talán visszatér a vad, többedmagával. Nekilódult, hogy mielőbb valahogyan a kocsihoz húzza a testet. Vállára akasztotta vadászpuskáját majd szakszerűen fogta át a hóna alatt Dechantet, de így is többször meg kellett állnia vele pihenni.

– Basszús! Baromi nehéz vagy! – fújta Phyllis, s leengedte a testet a földre. Miközben igyekezett rendezni légzését, újra a férfi meggyötört arcát nézte. Már nem a sebek kötötték le a figyelmét, hanem a makacs vonalú ajkak, amik most eszméletlenségi állapotban nem voltak szorosra zárva, a keskeny metszésű orr, a sűrű, egyenes vonalú sötét szemöldök, és a hihetetlenül hosszú koromfekete szempillák.

Phyllis végül megköszörülte a torkát, hogy visszazökkentse magát.

– Na jó. Talán mégis kár lenne érted – motyogta, s újra nekiveselkedett az újabb táv megtételének.

A kocsi mellé érve azonban hosszabb pihenőt tartott. Csak remélte, hogy nem tett az eszméletlen testben ettől is több kárt, s talán csontját sem törte mire betuszkolta őt a hátsó ülésre. Hazafelé tartva sűrűn tekingetett hátra, a kissé kusza testhelyzetben heverő férfire, miközben azon kattogott az agya, hová vigye? Egyáltalán a kocsiból, hogyan fogja úgy bárhová is elszállítani, hogy azt senki ne lássa?! Rengeteg kérdés merült fel benne. Még azon is elgondolkodott, hogy tulajdonképpen miért is volt neki ellenszenves eddig ez a férfi, hiszen igazán még csak nem is beszélt vele akkor sem, amikor Bakerrel együtt jártak. Úgy emlékezett rá: mindig szótlan volt, csupán szomorúan tekingetett, mély fájdalommal a szemében, jellegzetesen makacsul összeszorított ajkakkal.

Leparkolt a Vendégház szolgálati parkolójában, s egy darabig figyelte az alkalmazottak mozgását. Azon agyalt kitől kérhetne segítséget. Hirtelen még Gingerre is gondolt, aztán el is hessegette az ötletet. Mire arra a megállapításra jutott, hogy igazából nem számíthat senkire, megpillantotta a parkolón éppen átvágó Talant. Kipattant a kocsiból és utána szaladt.

– Hé! Várj!

Talan megtorpant a hangra.

– Mi az? – Fürkészve nézte a nőt, akiről ordított az izgatottság. – Baj van?

– Itt van a kocsiban!

– Kicsoda?

– Dechant!

– Megtaláltad?!

– Meg! De járóképtelen!

– Micsoda?

– Gyere! Segítened kell! – Phyllis karon ragadta a félvért s valósággal húzta maga után a kocsihoz. – Tessék! – A nő a hátsó ülés irányába lendítette a kezét. – Kábé kettőszáz font tehetetlen hústömeg! Baromira nehéz! – panaszkodta ki magát visszafojtott hangon Phyllis.

– Van terved, hogy hová vigyük?

– Sok választás nincs – rántott a vállán a nő. – Egyenlőre a szobámba. A kocsiban csak nem maradhat!

– Rendben – bólintott Talan s már lendült is, hogy felnyalábolja Dechantet a hátsó ülésről. – Mutasd az utat!

– Nem kéne, hogy felismerjék – nyögte zavartan Phyllis, miközben igyekezett segédkezni.

Talan, amennyire lehetett megigazította az eszméletlen ruházatát, aztán egy hírtelen ötlettől vezérelve az amúgy is megszaggatott kabát béléséből szakított ki egy nagyobb darabot, amivel átkötötte Dechant homlokát.

– Ez jellemző rá?

Phyllis határozottan megrázta a fejét.

– Helyes! – vágta rá az őrző és átvetette a vállán a férfi kezét. Úgy indult meg vele, mintha csak egy erősen ittas egyént támogatna. A fejével intett a nőnek, hogy mutassa, merre menjenek.

Talan lényegesen könnyedébben vitte a magatehetetlen testet. Lépést tudott tartani vele együtt is az előtte már-már szaladó nővel. Csak egyszer kellett megállniuk és félrehúzódniuk a szolgálati lépcsőn, amikor szembejött velük Phyllis egyik kollégája, s végigmérte Talan kezében csukladozó idegent.

A nő zavart mosollyal szabadkozott:

– Kicsit bepiált.

Phyllis alig várta, hogy becsukhassa maguk mögött végre szobája ajtaját. Azonnal el is fordította a zárban a kulcsot, véletlenül se nyisson rájuk, esetleg Ginger. Magában végig azon imádkozott, nehogy összefussanak vele, mert az egyértelmű lebukás lett volna.

Talan az ágyra engedte az eszméletlent, aztán föléje hajolva ő is vizsgálgatni kezdte a férfit. Óvatosan húzta félre felrepedt ajkát az ínyéig.

– Bakker! – fújta hitetlenkedve – Kitépték a fogát!

– Jesszus! – Phyllis azonnal a mosdóba ment s egy elsősegélyládával tért vissza, majd hozzáfogott leápolni Dechant sebeit. – Szerinted megkínozták? – kérdezte, közben igyekezett lemosni a földdel keveredett vért ahonnan éppen csak tudta.

Talan tovább vizsgálgatta a férfi sebeit. A kezét, a mardosások nyomait a mellkasán. Óvatosan fordította a fejét, ahol több ütésnyom volt a halántékán, arccsontján. Összeugrott a gyomra. Akaratlanul jutott eszébe Judah, amikor a saját szemével látta, hogyan csapdosta a fejét és a testét saját maga a sziklafalnak.

– Nem biztos – motyogta Talan.

– Nem biztos? – hüledezett a nő. – Hát senki nem csinál ilyet magával!

– Én már láttam – ismerte be a félvér, amitől Phyllis megdermedt a mozdulatban, s elkerekedett szemekkel nézett hol az őrzőre, hol az eszméletlenre.

– Miért tett volna ilyet? Ez nagyon durva!

– Hogy valaki ilyet műveljen magával, ahhoz nagyon nagy lelki fájdalom kell.

– Öngyilkos akart lenni?

– Még az is meglehet – Talan torka elszorult, marták a keserű emlékek a múltjából. Egyszerre tört rá minden érzés, amikor maga is azt érezte: meg akar halni.

– Vigyázz rá – suttogta a félvér aggódó, együttérző tekintettel, miközben tovább vizsgálgatta a megmagyarázhatatlanul ismerős idegent. Óvatosan fogta meg mindkét csuklóját és a kezeit a mellkasa felé fordította, a karmolások ejtette sebek felé. Beleillettek. Ezzel egyértelművé vált számára, hogy két kézzel mardosta magát, mint McGinty azon az éjjelen, amikor véletlenül meglátta őt a szurdokon.

Phyllis csak néha, lopva pillantott fel elfoglaltságából, kutatva figyelve az őrző vizsgálódását.

– Mi a diagnózisod? – kérdezte a nő.

Talan válasz helyett visszakérdezett:

– Itt tudod tartani?

– Tessék? Mégis meddig?

– Nem tudom – rántott a vállán a félvér. – Van egy befejezésre váró feladatom, aztán visszajövök érte.

– Mikor?

– Pár nap.

– Mennyi az a pár nap?

– Nem tudom. Kettő vagy három.

– Pf! És hogyan gondoltad? Lekössem az ágyra? Nevetséges!

– Ugyan már! Nem lesz nehéz! Mindenki azt mondta, a farka után megy! – tárta szét a kezét Talan, mire Phyllis felpattant az ágy mellől, felháborodottan emelte meg a hangját.

– Mit képzelsz te rólam?!

– Azt, hogy baromira jó nő vagy, aki bármire rá tud venni egy férfit! – vágta rá azonnal a félvér.

Phyllisben benn akadt a szó, de még a levegő is, pedig készült valami csípőssel visszavágni.

– Ne fáradj! – vett egy nagy levegőt végül. – Ilyen és ehhez hasonló bókokkal tele a padlás!

– Elhiszem, de én nem bóknak szántam. Te kérdezted mit gondolok rólad én meg válaszoltam – hadarta egy vállrándítással Talan.

Hirtelen csend lett, hihetetlenül mély csend.

– Codyról van már valami? – kérdezte váratlanul Phyllis.

Talan nem számított a kérdésre, nem is tudta hogyan válaszoljon, mert nem akart becsapni senkit sem, de ígéretet tett a fiatal medvének is.

– Megtaláltam – motyogta, hangja megremegett. Lehajtotta a fejét, igyekezett a gondolatokat rendezni a fejében.

– Igen? Hol? Mi van vele? Él?

Talan megköszörülte elrekedt torkát, nehezen jöttek belőle a szavak. Igyekezett a gondolatait megfelelő szavakban kifejezni, amivel kielégítő választ tud adni, amivel nem hazudik, de Codyt sem árulja el.

– Nem tudtam haza hozni, mert már nem volt önmaga. Az a Codyac Dunkin, akit én megismertem, nincs többé.

– Tessék? – Phyllis szeme teleszaladt könnyel.

– Eltemettem, ahogy kérte…

– Még élt?! – szakadt fel a nőből,  megállíthatatlan zokogásba tört ki.

– Ez volt az utolsó kívánsága. Ott temessem el. Szóval nem kell tovább keresni. Codyac Dunkin… eltávozott közülünk.

Phyllis nehezen tudta megállítani a könnyeit. Jó ideig csak céltalanul járkálva zokogott a szobában.

– Cseréljünk számot – mondta az őrző, s végigtapogatta a zsebeit telefonja után –, hogy tudjuk egymást hívni, ha kell.

Phyllis kapkodva, szipogva törölgette a könnyeit miközben lediktálta a telefonszámát Talannak, a félvér pedig azonnal megcsörgette őt.

– Azért, valami használati utasítást adhatnál hozzá – morogta a nő, s visszafordult az eszméletlen felé, hogy tovább folytassa a sebek kitisztítását, leápolását.

– Ha jól sejtem, nem ismeretlenek számodra a másfajta létformák – kezdte Talan, még mindig Dechantet vizsgálgatva. Phyllis megrázta a fejét, majd eljutott a tudatáig mire is célozhatott az őrző.

– Azt akarod mondani ezzel, hogy Dechant nem ember? – döbbenten elkerekedett szemekkel nézett hol Talanra, hol az ágyon fekvő férfire.

– Nagyon valószínű – biccentett a félvér, majd folytatta: – Mivel jelen pillanatban nem tudok kérdezni tőle semmit, mert nincs éppen beszédes állapotban, így csak találgatni tudok.

– Találgatni? És mi a tipped?

– Farkas alakváltók képesek lelki trauma miatt ilyen önsanyargatásra.

– Kizárt, hogy ezt Ochoa tudná róla – dünnyögte magaelé elgondolkodva Phyllis. – Már rég kinyírta volna!

– Vagy szándékosan hunyt szemet felette, mert hasznot húzott a kifinomult érzékeiből.

Talant elragadták az emlékei. Nagyon is tudta miről beszél, hiszen megtapasztalta. Ahogy agya lázasan dolgozott, pakolgatta a lehetséges verziók puzzle-darabkáit, arcán megfeszültek az izmok.

Bardwell szándékosan intézte úgy, hogy hozzá kerüljek! Tudta ki vagyok! Végig tudta, hogy a fia vagyok… Mi van ha Ochoa is pont ezért?! Mi van, ha Dechant a fia?! Akkor Ochoa sem… Nem éreztem rajta! – peregtek a gondolatok Talan fejében. Megakadt mellkasában a levegő.

„A Prikolicson nem érzed!” – jutottak eszébe McGinty nagyon régen elhangzott szavai.

Beleszédült mindabba, ami hirtelen megrohanta őt. Hátrébb lépett az eszméletlen testtől, miközben sokadjára nézett végig rajta.

– Prikolics – suttogta.

A foga! Nem más tette! Ő volt! Kiszaggatta, mert gyűlöli magát! Gyűlöli, mint én akkor! Meg akart szabadulni minden fajtájára mutató jellegtől! Vagy bántották ez miatt, vagy durva elutasításban volt része. Talán valaki ezért fordított neki hátat. Váratlanul érhette. Mélyen csalódhatott ebben a valakiben. Olyan lehetett akit szeretett. Nagyon szeretett, és az miatt, ami, elvesztette őt. – Másodpercek leforgása alatt állt össze benne a kép.

– Nagyon szenved – Talanból lassan jöttek a szavak.

– Mi van ha nekem jön?

– Nem fog bántani. Téged nem. Magában akar majd kárt tenni.

– Honnan tudod?

– Ismerem az érzést – mondta elrekedt, halk hangon a félvér. Szégyenkezve, mély fájdalommal a szemében csak egy pillanatra nézett a nőre, aztán sietve indult az ajtó felé.

– Mi a fenét csináljak vele, ha észhez tér? Mi van ha őrjöngeni kezd?

– Beszélgess vele sokat – hadarta Talan. – Az érzelmeire hass ne az eszére! Egyenlőre nem fog józan ésszel gondolkodni. Erősítsd benne, hogy értékes!

– Hogy értékes? – Phyllis hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Nem is ismerem! Milyen értékeire mutassak rá?

– Nem féltelek! Okos lány vagy te, megoldod! – Talan egy biztató kacsintással ki is fordult az ajtón.

Még beszélnie kellett neki Williammel, intézni, hogy állítsák le Cody keresését.

Phyllis azonnal ugrott, hogy visszazárja utána az ajtót, majd nekivetette a hátát és messziről nézte pár másodpercig az ágyán fekvő, igencsak zilált Dechantet.

– Basszús! – szívta a fogai között.

Lassan, millió gondolattal a fejében sétált vissza az ágyhoz. Magában felállított egy sorrendet, mihez fogjon először, aztán eszébe jutott: ha a férfi elfoglalja az ágyát, ő hol alszik majd?

– Még hogy erősítsem benne, hogy értékes?! – motyogta okvetetlenkedve, miközben próbálta lehámozni róla a mocskos és véres megviselt dzsekit. – Mi a fene értékes lehet benned? – morgolódott, aztán belefáradva tevékenységébe, hátrébb lépett és azon agyalt, hogyan szabadítsa meg a legkíméletesebben a hasznavehetetlenné vált ruháitól a férfit, hogy végre rendesen hozzáférjen a sebeihez. Aztán döntésre jutott. Az egyik fiókból ollót vett elő.

– Sajnálom, haver! – dünnyögte, majd hozzáfogott levágni róla a ruháit. – Azt hiszem több szempontból is jó ötlet – morfondírozott miközben leügyeskedte a dzsekit, aztán a felsőt is Dechantról. – Egy szál semmiben pláne nem fogsz kimenni. Remélem legalábbis. – Végül a nadrágot is szétvágta a két oldalán végig és azt is az összegyűlt kupac tetejére dobta. Mint aki jól végezte dolgát, összeütötte a tenyerét, aztán csípőre téve a kezét szemezett az elvégzett munkája eredményével: Dechant egy szál alsónadrágra lecsupaszított testével, tulajdonképpen ellátásra előkészítve.

– Hová tettem az eszem, amikor én ezt bevállaltam?! – sóhajtotta hangosan a fejét csóválva a nő, aztán felnyalábolta a kupacot, amit egy - a vendégszobák takarításánál használt - szennyeszsákba gyömöszölve az ajtó mellé dobott.