ÖRÖKÖLT GÉNEK - 26

Chyntia rutinos mozdulattal tekerte hosszú szőke haját a törölközőbe, ahogy kilépett a fürdőszobából. Wasil a nappali kanapéján ült, s a dohányzó asztalon heverő jegyzeteket rendezgette. A nő egyenesen a konyhába ment, vagyis inkább sántikált, mert a lábán még ott volt a gipsz.

– Olyan, mintha menekülne – állapította meg Wasil az orra alatt motyogva. – Sehol nem tartózkodott hosszabb ideig és legalább három bejelentett lakása volt egyszerre.

– A legtöbb helyen meg csak a vállukat vonogatták a szomszédok, hogy soha nem találkoztak vele. – A fiatal nő hozzáfogott teát készíteni. – Te kérsz? Esetleg kávét?

– A kávé jöhet.

– Mitől menekülhet?

Wasil sután rántott a vállán, folyamatosan agyalt, az alternatívákat pakolgatta össze a fejében.

– Bármitől. Talán ő is valami elől jött át ide. Vagy lázadó, aki pont azért van itt, hogy segítsen a rászorulóknak túlélni az átkelést. Talán tudják, hogy itt van, és pont azért nincs egy helyen sokáig, hogy ne találják meg.

– Sokat segítene, ha legalább tudnánk képet mutatni róla, amikor keressük és kérdezősködünk. Így az egész olyan lehetetlen próbálkozás. Azt sem tudjuk pontosan, hogyan néz ki.

– Nos – Wasil mély hangos levegővétellel dőlt kényelmesen hátra a kanapén – Valamiből meg kell élni. Pénzt valahonnan keresnie kell. Tehát valahol biztos, hogy dolgozik. Még akkor is ha csak alkalmi munkákat vállal. Itt mindenki nyilván van tartva, vagyis személyi azonosítója csak van valamilyen! A jegyzőkönyvön ott vannak az adatai, azt bizonyára a rendőrség ellenőrizte is. Tehát valahol a nagy-nagy rendszerben lennie kell róla valaminek.

– Rendőrségi nyilvántartásokhoz nincs hozzáférés. – Chyntia az elkészült forró italokkal csatlakozott a férfihez a dohányzó asztal mellé telepedve. – Tiziano, Tiziano… Olyan ismerős valahonnan ez a név.

– Csak most mondod? – ráncolta a homlokát Wasil. – Honnan ismerős?

– Már egy ideje azon gondolkodom – mondta eltöprengve a fiatal nő, az asztalra könyökölve, állát öklére helyezve. – Egyszer csak beugrott, hogy valahol már találkoztam ezzel a névvel. De olyan bosszantó, hogy minél többet gondolkodom rajta…

– Pláne nem jut eszedbe – morogta az orra alatt a férfi.

– Jah – húzta félre a száját Chyntia, s elmerengve bámult a semmibe.

– Benn senkinek nem tűnt fel Greko mássága? Orvosok vizsgálták! – motyogta Wasil, szinte a csészébe, ahogy közben elkezdte kortyolni a kávét. Hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Sok fura szerzet van egy pszichiátrián – legyintett Chyntia. – El sem hinnéd!

– Sokáig tartják ott őket? Gondolom van akit élete végéig zárt osztályra tesznek.

– Igen – bólogatott elgondolkodva a nő, munkahelyi emlékek szaladtak a fejébe. – Volt olyan is akit vagy húsz huszonöt év kezelés után engedtek ki.

– Huszonöt év? Hihetetlen! Huszonöt év begyógyszerezés meg mindenféle kezelés után még alkalmasnak tartották az emberek közé engedni? Gondolom volt oka, hogy olyan sokáig benn tartották.

Chyntiának egyre több emlék tódult a fejébe.

– Még mondhatni zöldfülű voltam, új az intézetben. Igazából csak a távozásakor láttam a beteget, és mivel átment a kezem alatt a papírja az iktatáskor onnan olvastam ki futólag pár dolgot az aktájából. Nem mélyedtem bele – rántott a vállán a nő. – Nem tudta azt sem, hogy kicsoda ő, amikor bekerült. Zavart volt, gyakran agresszív. Nem is mindenki mehetett be hozzá. „Megrögzötten keresi és követeli vissza a farkasát.” Ezt még megjegyeztem. Ez volt a felvételi státuszához lejegyezve. Alaposan zakkant leehetett. De egyszer csak jelentkezett egy rokon és elkezdte látogatni. Jóval kezelhetőbb lett utána. Aztán ez az unokatestvér felelősséget vállalt érte és hazavitte.

– Hogy mik vannak – vonta fel a szemöldökét Wasil. – Nem egy unalmas munkahelyen dolgoztál.

– Hát nem! – rázta a fejét Chyntia. – Bevállaltam, hogy kirittyentem a fizimiskáját, mire jön érte az unokatestvére. Iszonyatosan féltem! Naná, hogy nem mutattam! Te! Mikor elindult felém?! Aztán csak elvitte a hajnyírót és levágta magának a haját meg a szakállát – rántott a vállán a fiatal nő, ahogy befejezte egy régi emlék történetét.

Wasil elgondolkodva bámult magaelé.

– Ki az aki huszonakárhány év után jelentkezik egy rokonáért?

– Nem huszonakárhány év után jelentkezett. Előbb. Csak bizonyítani kellett papírokkal, hogy valóban rokon. Csak úgy nem mondhatod, na ő az uncsitesóm és végre hazaviszem.

– Értem.

Chyntia arcvonásai megfeszültek.

– A felelősségvállalási nyilatkozat! Ott olvastam! – kapott a fejéhez a nő. – Valami hosszú neve volt az unokatestvérének de a Tiziano benne volt!

– Azt mondod egy Tiziano vállalt érte felelősséget? – Wasil felvillanyozódott az információtól.

– Igen!

– Akkor az nem véletlen! A Tiziano nem itteni név!

– Ez mit jelent?

– Csak gondolj bele! Grekot egy véletlen arra kiránduló Tiziano nevezetű túrázó találta meg. Azért a másik fura betegért meg szintén egy Tiziano vállalt felelősséget és haza is vitte. Ki volt az a beteg?

– Nem emlékszem a nevére – rázta a fejét sajnálkozó tekintettel Chyntia. – De hátborzongató egy nézése volt, az biztos! Megismerném, ha még egyszer látnám.

– Ha még egyszer látnád! De közel sem biztos, hogy többet látni fogod. Lehet kapun túli volt ő is és visszajuttatták. Meg tudnád szerezni a kartonját?

– Nincs rá sok esély. Felmondtam – Chyntia vállai közé húzta a nyakát és tehetetlenül tárta szét a kezét.

– Az unokatestvért láttad? Felismernéd?

– Ha esetleg már másképpen hordja a haját, nem biztos. Tucatmacho volt. Magas, kigyúrt, hosszú melírozott haj. Biztos tele lehetett tetoválással, mert a felsője alól néha kilátszott a karján, ami teljesen a kézfejéig volt.

– Valami jellegzetes tetoválás?

– Teljesen egyöntetű volt, és egyáltalán ki sem vettem mit ábrázol, nem hogy emlékezzek rá.

Talan a vendégház étkezőjének félreeső sarkában fogyasztotta reggelijét. Chidalu az asztal lábánál heverészett, közben a teremben cserélődő vendégek között nézelődött. Kissé sértett volt és unatkozott. Zokon vette, hogy Talan kihagyta őt a kereső erdőjárásából. Nathan közeledett az asztalhoz, s mint egy közlegény aki szolgálatra jelentkezik éppen még ki is húzta magát egy pillanatra, ahogy oda ért.

– Itt vagyok. Hová megyünk?

Talan a fejét ingatta:

– Egyenlőre sehová. Érdekelne pár ember. Nyilván vadászok. Az egyik fekete kötött sapkát hord…

– Ochoa – vágta rá Nathan, meg sem várva, hogy az őrző leírja az illető külsejét. – Bakerrel szoktak együtt járkálni. Ernesto Ochoa és Jeffrey Baker. Ők állították a csapdákat. Soyara zokogva mesélte, hogy Ochoa azt mondta Codynak, hogy szép ágyelő lesz belőle. – Nathan egyre indulatosabban mesélt a két férfiről.

Talan leírhatatlan tekintettel húzta dühösen ráncba a homlokát.

– Mifélék?

– Emberek – rántott a vállán Nathan, mire Talan azonnal hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Kizárt – sziszegte a fogai között a félvér. – Alakváltók a célpontjaik. Nem szimpla haszonszerzésből vadásznak.

– Azt mondod szándékosan alakváltóknak tették ki a csapdákat?

Talan kimérten bólintott.

– Miből gondolod, hogy nem emberek? Alakváltó, alakváltóra nem vadászik élvezetből! – Nathan szemében megjelent a döbbenet, ahogy az őrző nekiszegezte a tekintetét. – Melyik faj tenne ilyet?

– Én is tettem – morogta az orra alatt Talan, aztán kiszáradt torkát köszörülgetve elragadták az emlékek. – Először mert tapasztalatlan fiatal tacskó voltam és félrevezettek a hangzatos szavakkal. A jogos büntetés eszközének hittem magam, majd idővel rádöbbentem, hogy csak bérgyilkosnak használtak. Aztán esküt tettem az anyám sírjánál, hogy üldözni fogom és megbüntetni azokat, akiket más nem tud.

– Ochoa már se nem fiatal és se nem tapasztalatlan – sziszegte a fogai között Nathan.

– Ő nem. De talán az a Jeffrey nem is pontosan tudja mit tesz.

– Kizárt! Elég szemét alak ő is! Sőt! Van egy kutyájuk is.

– Micsodájuk?

– Mindenki így hívja, Dechantet. Sokszor viszi magával Ochoa, de Robert elég távolságtartó. Fura fazon. Sehova se tartozó, kívülálló. Amolyan magának való. Inkább a farka irányítja – Nathan arcán sokat sejtető mosoly jelent meg. – Az özvegyen maradt füvesasszony körül forgolódik állandóan.

Talanra átragadt a medve mosolya, tekintete a semmibe révedt. Kicsit régi önmagára emlékeztette az ismeretlenről adott leírás.

– Hol találom őket? Van valami szórakozóhely, törzshelyük?

– Van – válaszolt kurtán és élesen Phyllis mielőtt Nathan megtehette volna. A fiatal büszke nő nem kért engedélyt, hogy csatlakozzon a megbeszéléshez, egyszerűen leült az asztalhoz.

– Remek! – vágta rá Talan. – Hol?

– Bloody Hunter. Amolyan vadász kocsma.

– Értem. A nevéből ítélve nem szimpla kocavadászok járnak oda.

– Hát nem – biccentett Phyllis. – Egy jó tanács! Ne egyedül menjen oda.

– Nem kell engem félteni – húzta magabiztos vigyorra a száját Talan.

– „Majd én elkísérlek!” – élénkült fel Chidalu.

– „Nem, Dalu!”

– „Miért?”

– „Vadászok közé farkassal nem állíthatok be!”

– „Csak mert emberi formájuk van úgy gondolod, ők nagyobb védelmet jelentenek neked, mint én?”

– „Nekem nem védelem kell, Dalu! Helyi ismeret, és tapasztalat.”

– „Helyi ismeretük lehet, hogy több van mint nekem, de tapasztalatuk?! Azt nem hinném!”

– Oda, én nem igazán tudlak elkísérni – Nathan kínosan feszengett a széken, tekintetét zavartan kapkodta.

– Semmi baj, Nathan. Megértem. Majd megoldom. Hívlak ha kell a segítséged.

A medve alakváltó sűrű bólogatások közepette magára hagyta Phyllist és Talant. Ginger a pultnál szinte minden izmában megfeszült, ahogy látta nővérét kettesben maradni gyűlölete tárgyával.

– Phyllis – Talan szinte csak motyogta a nő nevét, megköszörülte a torkát.

– Tudja a nevemet? – vonta fel a szemöldökét az idősebbik Blaine lány. – Nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna.

– Rájöttem, honnan ismerős.

– Igen?

– Nagyon sajnálom, ami történt.

– Tőlem nem jobban, az biztos! – fakadt ki Phyllis, s még igyekezett visszatartani a szemében csillogó könnyeket.

Talan lassú, kimért mozdulattal állt fel az asztaltól. Lelkét marta a szűnni nem akaró lelkiismeret, hogy akkor - ha tudatlanul is -, indulatból megölte a saját testvérét. Ezzel a bűntudattal neki kellett nap mint nap együtt élnie. Szörnyű teher volt ez neki, amit kevesen tudtak róla. Talán csak Jali és Dorothy.

– Azért fáj nekem is, higgye el – motyogta az őrző, közben pénzt kotorászott a tálcájából, s letette az asztalra.

– Hát persze! Gondolom mennyire?!

Talan csak egy pillantással köszönt el a nőtől, ahogy válla felett még csendesen megjegyezte:

– Ivan, a testvérem volt.

A halk szavak mellbe vágták a nőt. Döbbenten elkerekedett szemekkel meredt a távozó egykori vadász után. Csak egy pillanatra láthatta Talan elfojtott könnytől vöröslő szemét, tekintetéből sugárzó mély fájdalmát, mert az őrző gyorsan hátat fordított neki. Pár másodpercig Phyllis szinte kővé dermedt. Aztán hirtelen elhatározással a félvér után lendült.

– Várjon! – szólt utána, mire Talan megállt, s a válla felett nézett vissza, éppen csak fordítva a fejét. – Ha elfogad kísérőnek, én elmegyek magával abba a kocsmába.

– Nem hinném, hogy nőnek való hely.

– Nem kell engem félteni – vágta rá Phyllis magabiztos büszkeséggel, s fel sem tűnt neki, hogy pont azokkal a szavakkal válaszolt az őrzőnek, mint amivel Talan tette nem is olyan rég neki.

– „Ezt most nem mondod komolyan! Tényleg azt látom az arcodon, hogy elgondolkodol az ajánlatán?!” – hüledezett Chidalu, miközben Talan tekintete végigsiklott Phyllisen.

– Mennyire ismeri őket?

– Nagyon jól, higgye el – rántott a vállán a nő, de pillantását zavartan kapta félre a félvér kiveséző, szinte zsigerekig hatoló tekintetétől. – Jeffreyvel együtt jártunk egy ideig – ismerte be Phyllis, nem túl büszkén.

– Értem – dünnyögte Talan. – Akkor ezek szerint már gondolatban több féle módon fog kinyírni ez a Jeffrey, ha meglátja önt velem.

– „Talan! Mi van, ha ez csapda?! Beismerte, hogy a nője volt! Mi van, ha a kezükre akar téged játszani?!”

– „Hallgass már, Dalu! Tudom mi csinálok!”

– „Nem! Nem tudod! Megint a farkad után mégy!”

– „Féltékeny vagy!”

– „Rá? Ch! A lábam nyomába nem érhet!”

– „Valóban! Neki kettő van, neked meg négy!”

Talan szája szegletében halvány, szarkasztikus mosoly jelent meg, tekintete akaratlanul tévedt Phyllis formás lábaira.

– Azt hiszem célszerű lesz tegeződnünk – Phyllis szemöldöke megemelkedett, ahogy észrevette merre kalandozott el a félvér pillantása, megköszörülte a torkát. – A látszat kedvéért.

– Persze – bólintott Talan. – A látszat kedvéért, mindenképp.

Alisha a frissen mosott ruhákat teregette, gondolatai pedig mindenfelé csapongtak közben. Ő is hallott a szörnyű tragédiáról, hogy mi történt Dunkinék fiatal rokonával. Nem is olyan rég találkozott vele, amikor olyan hősiesen Kuchur védelmére kelt és még a sebei leápolásában is segédkezett. Tudta, hogy Cody is egy medve alakváltó volt, akárcsak eltűnt társa. Régi fájó emlékeket szaggattak fel benne a történtek…

… A kamasz ijedt tekintete, amikor Brenden a pincéjükben lopáson kapta azt a fiatal fiút, akinek már elég rossz híre volt, mert látták udvarokban itt-ott ólálkodni. Még Alisha volt, aki azért könyörgött, hogy ne bántsa a gyereket, hiszen csak a szükség vihette rá a lopásra. A mogorva medve pedig megenyhült. Pláne, hogy nekik nem volt gyermekük. Alisha vállalta volna, de a medve alakváltó nem kockáztatta a szeretett nő életét egy félvér világra hozásával. Befogadták és a mogorva Brenden fiaként bánt a kamasz Roberttel. Addig az éjszakáig, amikor arra ébredtek, hogy a fiú eltorzult arccal, üvölt a fájdalomtól. Akkor döbbentek rá, hogy kit is fogadtak be, és milyen veszélynek van kitéve a szenvedő kamasz, és a közelében talán ők is. Brenden minden előítéletét félretéve mégis fejet hajtott Alisha ötletére és Shikobahoz fordultak segítségül. Az idős Sámán asszony a - szinte gyerek - leánykájával érkezett a házukba, hiszen Adahoa úgy tanult anyja mellett, hogy árnyékként kísérte őt mindenhová. Shikoba azon az éjjelen kötést rakott az önkívületi állapotban, fájdalomtól fetrengő és ordítozó kamaszra. A sámán akkor megkötötte a benne nyiladozó változásokat, ezzel elnyomva a fajtáját. A kamaszra soha többé nem törtek rá hasonló rohamok, csak pár képessége fejlődött tovább. Brenden és Alisha a kifinomult és éles érzékszerveit dicsérve meséltek neki a Sentinelekről és az öreg medve büszkén úgy is hívta őt. A különleges képességű kamasz híre hamar Ochoa fülébe jutott, aki értett a kalandokra éhes fiatalok nyelvén. Robert egyre többet tartózkodott a hírhedt vadász társáságában. Végül mint minden kamasz, lázadva és követelve az önálóságot, maga mögött hagyta az erdei házat és azokat akik addig segítették és otthont biztosítottak a számára. Brenden aggodalmasan fordult újra magába, Alisha pedig próbálta megérteni Robert döntését és igyekezett társát vigasztalni.

– Ez az élet rendje, Brenden. A gyerekek elhagyják a szülői házat.

– Tudod, hogy itt egészen másról van szó, Alisha – morogta a medve. – Te is tudod, hogy micsoda Robert.

– Shikoba lekötötte…

– Mégis jöttek elő a fajtájára jellemző tulajdonságok, igaz?! Almafából, soha nem lesz körte, Alisha! Benne van a vére!

– Soha nem bántana minket! – kelt a lázadó fiatal védelmére Alisha.

– Rossz társaságba keveredett – motyogta mérgesen Brenden. – Ne nekem legyen igazam, de ki fog rajta ütni előbb vagy utóbb ami a fajtájára jellemző.

Amikor a medve egyszer nem jött haza, és Alisha napokig az összeomlás határán volt, Robert újra megjelent a háznál…

Alisha kapkodva törölgette arcáról az egyre sűrűbben előtörő könnyeit. Dühös volt magára, hogy senkire nem hallgatott, és annyiszor adott bizalmat a mindenhonnan kivert fiatal férfinek. Maga sem tudta, hogy mégis miért, hiszen Kuchur is hányszor jegyezte meg neki, hogy nem bízik benne és jobb lenne, ha ő sem tenné. Pedig a tigris nem is tudott arról az éjszakáról, amikor Robertben megállították és elnyomták a kötéssel a fajtájára jellemző változásokat. Az asszony most dühös keserűséggel mindenért magát okolta. Férje eltűnéséért, a kirakott csapdákért, és azért is ami Codyval történt.

Nem kellett volna akkor beavatkoznom a természetbe! – jutott ítéletre maga felett.

– Szép napot, Alisha! – A köszöntés, az ismerős hang, olyan váratlanul érte a nőt, hogy minden izma összerándult, és kiesett a kezéből a frissen mosott ruha, ahogy megpördült a hang irányába.

Robertet meglepte Alisha reakciója. Fürkésző tekintettel hajolt le készségesen az elejtett ruhadarabért és a nő felé nyújtotta.

– Nem akartalak megijeszteni – mondta halvány zárt mosollyal. Soha nem látták őt nevetni, s ha ritkán jelent is meg mosoly az arcán, akkor is szorosan összeszorította makacs vonalú ajkát.

– Nem ijedtem meg – rázta tiltakozóan a fejét Alisha –, csak el voltam gondolkodva.

– Bocsánat – motyogta Robert és hátrébb lépett. Úgy állt a nő előtt, mint egy megdorgált gyermek.

– Minek jöttél?

Robertet meglepte a kérdés, főleg a hangnem, amit soha eddig nem tapasztalt Alishatól. Kelletlenül rántott a vállán.

– Csak erre jártam, gondoltam…

– Minek jártál erre? – csattant az újabb kérdés, elég ellenségesen a nőtől.

– Csa…

– Csapdákat kitenni Ochoa megbízásából? – Alisha nem is hagyta szóhoz jutni egykori védencét.

– Nem.

– Elmondtad Ochoának amit láttál a múltkor, igaz? – támadta tovább a nő, keserű dühvel.

– Én… én nem…

– Bíztam benned, Robert! Eddig, mindig kiálltam érted! – fakadt ki a nő, s maga sem tudta miért, a férfihez vágta a kezében lévő félig vizes ruhát. – Tényleg, Ochoa kutyája vagy!

– Alisha?! – Robert torka összeszorult, hogy most ugyanazt a fájdalmat látta a nő szemében, amit akkor, amikor Brenden utáni keresést lezárták.

– A szó szoros értelmében! – ordította Alisha, könnyei patakban folytak végig az arcán. – Tudod te miféle az az ember?! Hogyne tudnád! Nyalod a talpát! Te vezeted oda a prédáihoz!

– Én… nem…

– Azért kedves veled, mert ő nem tudja mi vagy! Ha tudná, te is ott lógnál trófeaként a nappalija falán!

– Tessék? – Robert légzése elnehezült. Szerette volna vigasztalóan magához ölelni a nőt, mert látta, hogy valami alaposan kiboríthatta, de jobbnak látta, ha inkább most hátrál előle.

– Te is az vagy, amire vadászik!

– Miről beszélsz, Alisha?

– Vérfarkas vagy a legrosszabb fajtából!

– Tessék? – Robert zavart zárt mosollyal kapkodta a tekintetét. – Ugyan már! Ez hülyeség…

– Nem lázálmodban láttad azt az embert alakot váltani! Ő egy medve alakváltó volt! Igen! Olyan, mint Brenden! Te meg vérfarkas vagy! Olyan, aki a saját fajtájának is nekimegy! Átkot és rontást hoz mindenre és mindenkire!

Robert minden idegszálával tagadta, meg sem akarta hallani, amiket a nő rákiabált, a fejét ingatva hátrált. Alisha szavai éles késként hatoltak a lelkébe. Értetlenül állt a szeretett nő kitörése és ellenséges viselkedése előtt. Eddig soha nem ezt kapta a nőtől. Támogató volt, megértő. Most pedig minden egyes szavával a teljes lelki megsemmisülés felé lökte a fiatal férfit.

– Alisha, én szeretlek! – nyögte elcsukló hangon Robert, makacsul összeszorított ajkai remegtek. – Soha, de soha nem bántanálak! Nagyon szeretlek! Mond el, hogy mi a baj! Miben segíthetek?

– Gyűlöllek! Soha nem lett volna szabad megbíznom benned! – ordította Alisha magából teljesen kikelve, újabb ruhadarabot hajított a férfihez. – Takarodj!

– Kérlek! – Dechant úgy érezte elhagyta minden ereje, sután, remegve hátrált megbotlott, egyensúlyát vesztve féltérdre rogyott. Éles fájdalom mart a mellkasába, égett a szeme a könnyektől.

– Takarodj!

Az újabb határozott felszólításra Robert felegyenesedett és egyre sietősebb léptekkel megtette, amire a magából teljesen kikelt nő utasította. Azt vette észre, hogy már nem sietett, hanem futott, mint akit kergetnek, üldöznek. Egyre gyorsabb iramot diktáltak az izmai, az adrenalinját az egekben érezte, dübörgött, zakatolt tőle a feje, a mellkasa. Az izmaiba hasító váratlan fájdalomtól a földre bukott. A csontjáig hatoló újabb fájdalomtól ismét megrándult az egész teste. Dübörögve akart szétrobbanni a feje a mellkasa, fulladozva kapkodott levegőért, miközben a karjába csomagolta a fejét, mintha össze akarná tartani.

– Isteneeemmm… – nyögte fetrengve. Találomra hadonászott valami kapaszkodót keresve, mert annyira szédült, hogy azt sem tudta merre van az előre. Minden forgott vele. A látótér hullámzott, eltűntek a színek. Bizonytalan mozdulattal húzta el arcán a kézfejét, mert úgy érezte patakokban folyik róla a víz. Sötét valami festette meg a bőrét. Vér volt.  Pislogva meredt a foltra, aztán maga előtt a földre, ahol sűrű cseppekben gyűlt az orrából egyre vastagabb csíkban szivárgó vér.

Érzékei kiéleződtek, rengeteg szag kúszott fel az agyáig.

Kellemes virágillat… arra fordította a fejét, de mindent elmosódva látott.

Az illat hirtelen irányt változtatott, aztán gyorsan távolodott, majd eltűnt.

Nem értette.

Soha hasonlót sem érzett… vagy mégis?

Zavaros, ködös emlékfoszlányok jöttek elő, lassan…

…

Hideg… aztán forróság… kiverte a veríték… elviselhetetlen fájdalom… monoton kántálás… dob… virágillat…

Ezt érezte az előbb! Már érezte! Már emlékszik! – villant az agyába.

Zihálva igyekezett megtartania magát a józanság határán, vakon hadonászva keresett biztos pontot. Remegett az egész teste, ahogy négykézláb  szinte nekiment az egyik fának, aztán a törzsét tapogatva a gyökerei közé kucorodott. Igyekezett lassítani a légzését, a vállait ölelve szorosan hunyta le égő szemeit. Fogalma nem volt meddig tartott ez az állapot. Kimerülve fújtatott még akkor is, amikor újra összekaparta magát a romjaiból, s bizonytalan botladozó léptekkel megindult a szállására, ami egyetlen szoba volt egy munkásszálló féle motelben.

Nem volt mindig észnél, estek ki idők a hazafelé útból. Nem igazán tudta, hogyan és mennyi idő alatt jutott haza, és közben kikkel találkozhatott, kik láthatták ilyen állapotban. Ray idegesítő hangjára eszmélt, miközben ő maga a mosdókagylóra támaszkodva igyekezett megtartani bizonytalanul imbolygó testét. A fehér kagylót vörösre színezte az orrából még mindig intenzíven szivárgó vér, s makacsul pislogva próbálta visszanyerni látását. Közelebb hajolt aztán visszább húzódott a tükörtől, végre lassan, szeme előtt kibontakozott benne az arca.

Megdöbbent a szeme látványától. Soha hasonlót még nem látott. Megijedt attól a valamitől, ami a tükörből nézett vissza rá. A látványhoz párosult Ray szinte visító hangja, ami éles késként hasított az agyáig.

– Bazz’meg te, hogy nézel ki? Mi van a szemeddel? Begyulladt? Atyaég!

Robert megnyitotta a csapot, belehajolt a kagylóba s remegő kézzel mosni kezdte az arcát, a szemét, aztán újra magát vizsgálgatta a tükörben.

Csapzott volt, zilált. Egy torzonborz ősemberféle nézett vissza rá, vérben forgó szemekkel.

– Basszús! – suttogta lihegve, miközben újra és újra beléhasítottak a nő szavai.

„Tényleg, Ochoa kutyája vagy! A szó szoros értelmében!”

„Te is az vagy, amire vadászik! Vérfarkas vagy a legrosszabb fajtából!”

– Marhaság! – dünnyögte, aztán önkéntelenül kezdte el vizsgálgatni a fogait. Remegő ujjakkal simította végig a fogsorát, aztán végighúzta az újbegyét a rendellenesen nőtt szemfogán, ami miatt mindig is jellegzetesen szorította össze ajkait. Már csak az egyik oldalon volt meg. A másikat egy verekedés alkalmával vesztette el, amikor kamaszként az intézetben egyszer csúnyán nekiestek többen is. Hirtelen jött az ötlet, s maga sem tudta milyen indíttatásból. Mint egy eszelős, bizonytalan mozdulatokkal kotorta elő a szerszámosládát, belőle a lapos fogót.

– Rob! Mi a fenét művelsz?! – szólt rá Ray, miközben kellő távolságot tartva körözött körülötte. Robert nem válaszolt. Elhatározását tett követte. Gondolkodás nélkül rángatta ki a szájából a rendellenesen nőtt, még meglévő szemfogát. A fájdalomtól el-eltorzult az arca, de véghezvitte az esztelen, véres beavatkozást.

– Bazz’meg, ember! – ordította visszahőkölve Humiston. – Mi a francokat művelsz?

A tükörből így már egy vérmaszatos, csapzott valaki nézett vissza rá. Az arcába lógó sötét haját is felelősnek tartotta Alisha rákiabált vádjaiban, így hát annak is nekiesett. Őrülten kutatott valami után, amivel megszabadulhat bozontos hajától. Először egy késsel esett neki, csomókba fogva szabdalta le amit ért, aztán borotvára váltott, majd a kezébe akadt egy olló is. Kapkodva váltogatta az eszközöket.

– Meglágyult az agyad, haver?! Mit szívtál? – Ray élénk kézmozdulatokkal hadonászott, de nem mert egy lépéssel sem közelebb menni barátjához. – Elment a józan eszed?! Te megvesztél!

Robert szobatársának szegezte vérben forgó tekintetét.

– Mit mondasz? Mit csináltam én?

– Semmit! – ingatta a fejét Ray, hátrálni kezdett az ajtó felé.

– Megvesztem?

– Nem! Dehogy!

– Mit gondolsz, mi vagyok én? Állat? Mi az, hogy megvesztem?! – Robert már teljes testével fordult Humiston felé, s ahogy tett felé egy határozottan fenyegető lépést, Ray elkerekedett szemekkel kifordult az ajtón és hátra sem nézve futásnak eredt.

Robert dühösen engedte ki a hangját, ahogy az a tüdejéből kifért. Semmihez sem volt hasonló az üvöltés, ami az ablakok üvegét is megrezegtette.

A Bloody Hunter egy füstfelhővel befújt túlzsúfolt pincehelységben üzemelt. A kiszolgáló pult a helyiség közepén volt, körbevéve a színpadot, természetes védfalat emelve a fellépő lányok és a vendégek közé. Így teljességgel kellő távolságban tartották az alkalmazottakat az esetleges tolakodó vendégektől.

Jeffrey Baker egy fájdalmas fintorral lassan igazított karja helyzetén, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a színpadon kihívóan táncoló lányokról. Ochoa közömbös pillantást vetett vadásztársára, együttérzésnek nyoma nem volt a sokat élt férfin.

– Ne nyafogj! – mordult Jeffreyre. – Rosszabbul is végződhetett volna!

– Igaza volt annak a nyomorultnak! Van fenn egy tigris! – sziszegte a fogai között Baker.

– Persze, hogy igaza volt – horkant fel Ochoa. – Mit képzeltél? Mer ő nekem hazudozni?

– Nem is neked mondta, hanem annak a másik idiótának mesélte, részegen. Nem is értem mit látsz benne – ingatta a fejét Jeffrey. – Egyébként a szeme sem áll jól! Nem bízom meg benne! Sunnyog.

– Hazudni se tud a szerencsétlen – Ochoa, mélyen lenéző hangsúllyal szinte köpte a szavakat. – Az igaz, hogy a száját se tudja tartani, de nem mindent kell az orrára kötni. – A vadász arcán önelégül gonosz vigyor terült el. – Ne becsüld túl, mert önállóan nem tudja használni az eszét se. Jó kutya! Idomítható.

– Csak meg ne vesszen egyszer – morogta az orra alatt Baker, sűrűn pislogva a fellépő hölgyek előadása felé.

Ray a levegőt kapkodva tört utat magának Ochoáék asztalához. Minden szó nélkül szinte lezuhant az egyik székre, az sem érdekelte, hogy közben olyat taszított az aztalon, hogy az egyik üres üveg felborult, Ernesto csapolt söre kilöttyent. Ochoa mérgesen húzta ráncba a homlokát.

– Óvatosabban, hé! – mordult rá.

Humiston arca még mindig meg volt nyúlva a rémülettől. Maga sem gondolta volna, hogy a szállásától a kocsmáig végig tudja futni a távot. Megtette, de most levegőhöz alig jutott.

– Téged meg, ki kergetett meg? – Jeffrey gúnyos vigyorral méregette a halálfélelem határán, légzését rendezni igyekvő férfit.

– Esküszöm elment az esze! – lihegte Ray. – Én, még ilyennek soha nem láttam!

– Kiről beszélsz? – Ochoa közelebb húzta a sörét s jót húzott belőle mielőtt a zaklatott vadász pocsékba nem küldi azt is, ami még megmaradt a pohárban.

– Dechant!

Baker azonnal egy „Na ugye, megmondtam?!” ábrázattal szegezte tekintetét Ochoának, aki szobormerevségbe dermedt pár másodpercre.

– Mi van vele? – kérdezte mogorván. Még mindig közömbösséget színlelt, miközben kötött sapkáját lentebb húzta a szemöldökére.

– Nekiesett a fogainak, meg a hajának – hadarta Ray. – Valami nagyon kibaszhatta nála a biztosítékot. Én úgy tudtam az özvegyhez ment. Talán közben valakikkel összeakaszkodhatott, mert olyan furcsák voltak a szemei, mint akinek szétrugdosták a fejét.

– Mindig keresi a bajt – rántott a vállán Baker – Vagy egyszerűen csak olyan szerencsétlen, hogy nem kell azt neki keresni, megtalálja az.

– És mi a fenétől vagy így bepánikolva? – érdeklődött Ochoa, tovább kortyolgatva a sörét. – Lehet berúgott. Majd kialudja magát.

– Nekem fordult! – emelte meg a hangját Ray. – Képes lett volna nekem jönni! Mint egy veszett kutya, úgy nézett rám! Ordított! Késsel meg ollóval jött felém!

Baker arcára egyre szélesebb vigyort rajzolt Humiston félelemmel előadott beszámolója.

– Beszartál attól a szerencsétlentől? Ha megütik, csak összehúzza magát, még védekezni se tud! Miért nem pancsoltál be neki egyet?

– Te nem láttad őt! Kiszaggatta a szájából a fogait! – Humiston még mindig remegett a felidézett látványtól. – Ha saját magával képes volt ilyet tenni, szerinted velem mit csinált volna? Szerinted hülye vagyok én, hogy megvártam volna míg nekem esik?!

– Fejezzétek be! – Ernesto hangja kemény parancsként dörgött, mellé még a kiürült korsót is az asztalra csapta.

Hirtelen csend lett.

A félelmetes vadász előkotorta tárcáját, hogy fizet és indul utána nézni a történteknek, de ahogy felállt, szemtől szembe találta magát a szinte a semmiből eléje lépő Talannal.

– Szép estét – köszöntötte kimért hangsúllyal a félvér, rekedt mély hangján Ernesto Ochoát.

A két férfi teljesen közelről nézett egymással farkasszemet. Mindkettőjükön több érzelem is átfutott. Hosszú másodpercekig feszült csend ereszkedett az asztal köré.

Baker mindenesetre több figyelmet szentelt a számára ismeretlen férfi mögött álló hölgynek, akinek bőrnadrágba öltöztetett csípőjén pihent az idegen keze.

– Hát te élsz? – törte meg a csendet Ochoa.

Ismer! Nocsak! Honnan tudja, hogy ki vagyok? – Talan az idők folyamán alaposan megtanulta használni póker-arcát, hogy ne mutassa ki még a gondolatait sem. Ezt a kamasz börtönévek alatt Iván alaposan beleverte.

– Úgy tűnik – biccentett Talan. – Siet valahová?

– Igen, épp menni készültem – köszörülte a torkát Ochoa.

– Te ismered, őt? – kérdezett közbe nagy hangon Baker, mire Talan tettetett barátsággal a középkorú vadász sérült vállára tette a kezét. Tudta, hogy a tigris hol ejtett rajta igen komoly sebet. Kiengedte magából szarkasztikusan kegyetlen énjét.

– Bemutatna a barátjának, Ochoa?! – mondta nyájasan Talan és szándékosan megszorította Baker amúgy is sajgó vállát. A férfi minden izma belefeszült a fájdalomba, de összeszorított fogakkal inkább lehajtotta a fejét, hogy pláne a nő ne lássa őt szenvedni. Fájdalomküszöbének határára érkezett az erősödő szorítástól, és csak felszakadt belőle egy elfojtott nyögés.

Talan szándékosan ült Baker mellé, kezét a vállán hagyva. Rávigyorgott a vadászra és ráadásként megpaskolta a fájdalmas sebet, mintha nem is tudna a létezéséről. Baker kényszeredetten elvörösödött arccal, kínosan viszonozta a vigyort.

Ochoa visszaereszkedett a székére, szúrós pillantást küldve az ismerős nő felé. Talan közelebb vonta magához Phyllist, átkarolva a csípőjét. A félvér minden mozdulatával és tekintetével jelezte a tapasztalt vadász felé, hogy a nő hozzá tartozik az ő védelme alatt áll.

– Minek köszönhetem a látogatásodat, fiam? – kérdezte Ochoa egy mély hangos sóhajjal.

Talan minden idegszála kamaszos, makacs dühvel reagált a megszólításra: „fiam”. Nem kötötték ehhez a szóhoz túl jó emlékek. Viszont már magyarázatot tudott adni az érzésnek, ami az első pillanattól rátelepedett, ahogy a vadász szemébe nézett.

De ja vu.

Hirtelen még a gyomra is felfordult a vele szembe ülő vadász lényétől, annak ellenére, hogy most látta őt először.

– Erre jártam – válaszolt kurtán.

– Megbízás?

– Az – bólintott Talan. – Egy medvét keresek – mondta Ochoa szemébe.

Újra feszült csend lett.

– Az van erre bőven.

– Úgy tudom magának trófeagyűjteménye is van.

Ochoa és Talan tekintete úgy szegeződött egymásnak akár két kivont kard.

– Akad – morogta Ochoa. – És kitől hallottad?

– Egyik nagyon jó barátomtól – válaszolta a félvér meghatározhatatlan mosollyal a szája szegletében, hiszen azt a fát nevezte így, akinek a törzséhez tapasztva a tenyerét oly sok mindent „mesélt” el neki.

– Mi újság Bardwell barátommal? Előkerült már? – váltott hirtelen témát a vadász.

Talant tagadhatatlanul meglepte a kérdés, de az agyában tudatosult a felismerés, viszont az arca egy pillanatra sem árulta el.

Bardwell barátom? Ennyire jól ismerte? Akkor rólam is tőle hallhatott! Téma lehettem közöttük! – zakatolt a félvér agya.

– Nem – Talan válaszát szándékosan vette kurtára.

– Hát jól eltűnt, az biztos! Egyik napról a másikra! – Ochoa felélénkülni látszott. Fejével intett a pincérnek aki hamarosan újabb csapolt sörökkel érkezett az asztalhoz.

– Én fizetem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Ernesto Ochoa, hamis nyájassággal.

Talan agyában pillanatok alatt felidéződött az az emlék, amikor Bardwell szándékosan törte el a poharat a kezében, hogy a véréből olvashasson. Azonnal bekapcsolt benne a vészjelzője. Simogatva húzta magához közelebb Phyllist, észrevétlenül terelve a nő válltáskáját kettejük közé, takarásba. Belehajolt alkalmi partnere nyakába, mintha csak csókkal kényeztetné.

– Bízz bennem – súgta a bőrébe. – Segítened kell.

Phyllis egy szóval sem reagált, csak közelebb húzódott hozzá, még a fejét is billentette, mintha élvezné a látszatkényeztetést.

Ochoa és Talan koccintásra emelték az italt, s úgy néztek egymás szemébe, mint ahogyan a cowboyok pisztolypárbajkor.

Mindketten szándékosan nagyobb erővel ütötték a másikéhoz a méretes poharat. Hangos pukkanással tört darabokra az üveg, szétfolyt a sör, amihez pillanatok alatt vegyült a vér. Phyllis a torkában érezte a szívét, s próbálta kivenni ki a sérült. Talan egy gyors csuklómozdulattal kerülte el az éles szilánkokat, amivel azonnal felkapott vagy három vér szennyezte üvegdarabot és egy mestertolvaj ügyességével el is tüntette azokat Phyllis táskájába. Ochoa idegesen csavarta sérült kezét az asztal nem éppen patyolattiszta díszterítőjébe, miközben kapkodva kotorta magafelé a törmeléket. Sűrűn pislogott Talan keze felé, de rajta nem látott sérülést.

– Annyira sajnálom! – hazudta nyugodt hangon Talan, szemtelen félmosollyal húzódott visszább a székkel együtt az asztaltól, hogy még helyet is adjon Ochoa igyekezetének. – Tudok valamiben segíteni?

– Nem kell – dünnyögte a vadász. – Semmi baj – próbálta elbagatellizálni, pedig igenis dühítette, hogy nem úgy sikerült minden, ahogyan azt ő szerette volna. – Majd hozatok ki másik kört.

– Ne fáradjon vele – Talan lassan felállt, egy pillanatra sem engedve maga mellől bátor segítőjét. – Már úgyis menni készültünk.

– Ha találkozol Bardwellel, add át neki az üdvözletem! – hadarta szertartásosan a vadász.

– Nem hinném, hogy teljesíthetem – biccentett fölényes mosollyal a félvér. – Porrá vált az öreg.

Ochoa értetlenül hunyorgott fel Talanra, aki közben pénzt dobott az asztalra.

– A szó legszorosabb értelmében – mondta a vadász kegyetlenül hideg szemeibe, majd belevigyorgott a férfi arcába. – Engedje meg, hogy fizessem a kárba ment körét.

Ochoa arcán másodpercek alatt több érzelem szaladt át. Értetlenség, felismerés, aztán döbbenet, és a bosszú dühe.

– Jah, és igen! Meghaltam – mondta nyájasan Ochoa szemébe Talan. – Legalábbis az a Talan Falgaut, akit maga ismert, már nincs! Vadász vagyok most is, bizonyos értelemben – biccentett a fejével elgondolkodva az őrző. – Csak a célpontjaim változtak. Olyanokra vadászok, akik megszegik a törvényt! Az íratlan, de mindenkire vonatkozó törvényt! – Talan egészen közel hajolt Ernesto Ochoa arcába. – Maga pontosan tudja, hogy miről beszélek! – A félvér őrző büszkén húzta félre lazán kigombolt ingjét a rúnáiról.

– Azt a szukád pingálta oda! – sziszegte a fogai között Ochoa.

– Nem árt bővítenie az ismereteit, hogy a henna meddig is marad a bőrön – mondta Talan vigyorogva, majd felegyenesedett. – Azt meg ajánlom, hogy vigyázzon a nyelvére, mert legközelebb ilyen beszólásért kivágom a szájából! – Szorosabban magához vonta Phyllist és határozott léptekkel megindult vele a kijárat felé. Érezte, hogy a nő egész testében remeg, de profi módon tartotta magát, még az arcával sem árulta el, hogy azért félt a kialakult helyzetben.

– Ügyes kislány! – súgta dicséretét Phyllis fülébe Talan, s azzal a lendülettel arcon is csókolta, amit megtoldott egy elismerő kacsintással.

Majdnem összeütköztek az éppen - kimondottan megviselt állapotban - érkező férfivel. Arca vérmaszatos volt, vágások nyomával tarkított, haja döbbenetes módon megszaggatva. Volt ahol szinte látszott a fejbőre, és volt ahol még egy-egy véresen összetapadt tincs árulkodott eredeti hosszáról. Fél arcát lilás színű puffadás torzította el, mint aki almát tart a szájában, ajka szeglete fel volt repedve.

Talan szembe találta magát vele, ahogy a válluk összekoccant. Ledermedt a döbbenettől. A férfi majdnem olyan látványt nyújtott, mint Ivan, amikor az emlékeiben tett utazásakor látta őt…

…

Ott a tükör előtt, véresen és lelkében meggyötörve szinte húsig borotválta a fejét…

…

Talan légzése elnehezült, s hosszan nézett a fakóbarna, hidegen a semmibe meredő szemekbe.

Phyllis is megdöbbent a férfi látványától, főleg, hogy ő ismerte is Dechantot. Neki viszont azonnal az jutott az eszébe, hogy megint alaposan megverhették szegényt. S bárki is tette, most igencsak átlépett egy határt.

– Dechant?! – szakadt fel a nőből, tekintetében szánalom volt. Bármennyire nem szimpatizált Roberttel, most őszintén megsajnálta, ahogy végignézett rajta.

– Dechant? – kérdezte suttogva Talan, felocsúdva gondolataiból. – Robert Dechant? – Hosszan nézett a bizonytalan léptekkel tovahaladó férfi után. – Rá mondta Nathan, hogy Ochoa kutyája?! Azt mondta, hogy különc, de nem gondoltam, hogy ennyire!

– Biztos megint elkapták a szerencsétlent – Phyllis szánakozva figyelte az imbolyogva lépkedő férfit, aki szinte hagyta, hogy terelje a tömeg egy félreeső sarok felé. Ott lekuporodott a földre és onnan nézte semmitmondó arckifejezéssel a vendégek sokaságát. Tekintete semmihez sem volt hasonló. Legalábbis a nő nem igazán tudta hová tenni. Talan viszont igen.

Rátörtek az emlékek a börtönből, amikor hosszú idő után, első fájdalmas változása után kiengedték a zárt sétálóra. Ő is ugyanígy nézte a többieket a másik udvaron, a kerítésen túl.

Talan fejében tolongtak az információk, amiket Nathantól hallott a különc, magának való férfiről. Letaglózva figyelte, kavargó gondolatokkal. Aztán akaratlanul Ochoát kereste a tekintetével. A vadász is Dechantet figyelte. Mereven kivesézően.

Talanban szétáradt egy megérzés, s bár igyekezett óvatosan kezelni, de akaratlanul felülkerekedett benne az „És ha mégis?!”. Közelebb húzta magához Phyllist.

– Lenne egy nagyon fontos feladatom a számodra.

– Mond.

– Tartsd rajta a szemed! – fejével a sarokban kuporgó meggyötört férfi felé bökött.

– Mi van? Most maradjak itt?!

– Dehogy! – Talan nyújtott léptekkel indult ki a helyiségből, szinte húzta maga után a nőt. – Nem! Az most veszélyes lenne a számodra.

– Akkor nem igazán értelek – Phyllis tanácstalanul húzta a vállai közé a nyakát.

Talan nyugtalan lett, ideges attól, hogy ha bízhat a megérzéseiben, akkor mi várhat most arra a szerencsétlenre odabenn. Megoldáson zakatolt az agya, olyanon, amivel nem veszélyezteti a nő testi épségét.

– Le kéne valahogy szakítani Ochoától.

– Minek? Jól el vannak ők!

– Nem! Nem szabad a közelébe maradnia! Szakítsd le róla!

– Mégis hogyan? Ochoa füttyent, ő ugrik!

Talan a fejét rázta. Magában szidta a sorsot, hogy nagyon rosszkor szaladt össze ennyi minden most neki.

– Add ide az üvegeket!

– Ezek, egyébként minek? – Phyllis készségesen kotorta őket elő, két ujjai közé fogva lassan egyenkét adogatta át az őrzőnek.

– Megvagy te szemét! – motyogta az orra alatt Talan, miközben óvatosan tekerte bele a véres darabokat az ingje aljából szakított anyagba.

– Ezekkel meg tudod találni Codyt?

Talan nem igazán figyelt a nő kérdésére, egészen máshol jártak a gondolatai.

– Elkapom ezt a szemetet! – sziszegte a fogai között az őrző, amire Phyllis lelkesen reagált.

– Ezekkel? Wao!

– Te csak vigyázz arra a Dechantre!

– Remek! Minek?

– Ha minden kitisztul és egyértelművé válik, elmondom!

– Fantasztikus! És addig?

– Vigyázol rá! Szemmel tartod!

Phyllis  arckifejezése egyértelműen árulkodott arról, hogy nem örül az őrző utasításának, de pár másodperces durcás hallgatás után kelletlenül rábólintott a szavaira.

– Rendben.

Talan a fejével intett - jelezve -, hogy itt mára végeztek és visszaindulhatnak a Vendégházba.

Odabenn pedig a döbbenetes külsővel megjelent Dechant igen nagy érdeklődést váltott ki. Ray izgatottan fészkelődött az asztalnál.

– Ugye megmondtam! Nézzétek! – hadarta visszafojtott hangon, mintha csak a sarokban átszellemült arccal nézelődő Robert bármit is hallhatna a szavaiból a zajban.

– Megveszett – konstatálta egy fintorral Baker, óvatosan áttapogatva meggyötört sebét.

Ochoa csak némán figyelte védencét, aztán felállt és lassú léptekkel odaballagott hozzá. Sokáig csak méregette a fiatal férfit, ahogy megállt előtte feléje tornyosulva.

– Te meg hogy nézel ki?

Ochoa kérdésére viszont nem jött válasz. Robert úgy nézett el mellett, mintha ott sem lett volna.

– Hé! Hozzád beszélek! – förmedt rá a vadász, és durván rúgott Dechant lábába a nehéz csizmájával, majd leguggolt elé.

Robert hidegbarnává fakult szemében a félelem és az alázat szikrája sem volt, amikor tekintetét Ochoára emelte.

– Nem akar egy trófeát?

A kérdés őszinte döbbenetet váltott ki a sokat élt vadászból:

– Mi van?

– Farkasa van már?

– Mennyit ittál? – kérdezett vissza Ochoa, közben körbepillantott, ki hallhatja a beszélgetésüket.

A válasz elmaradt, mire Ernesto karon ragadta a férfit és durva mozdulattal rántotta fel a földről.

– Haza viszlek – jelentette be a vadász, de legnagyobb meglepetésére Dechant határozott mozdulattal szabadította ki magát a szorításból.

– Vegye le rólam a kezét! – hörögte Robert, írisze szinte rozsdabarnává vált.

Senki nem merte ugyan feltűnően bámulni őket, de tagadhatatlanul a figyelem középpontjába kerültek. Dechant még soha nem emelte fel a hangját Ochoával szemben.

– Nem megyek magával, sehova! – közölte határozottan a vadász arcába hajolva Robert.

– Akkor takarodj haza és aludd ki magad! – utasította Ernesto, s a kijárat felé taszította.

Dechant pedig megindult, megnyugtatva ezzel Ochoát és a vendégeket is. A helyiséget ugyan elhagyta, de esze ágában nem volt visszamennie a szállásra. Fogalma nem volt hová is indult és minek. Nagyon nagy volt benne a zavar, a keserűség. Bizonytalan léptekkel, akár egy részeg megindult az úton, az orra után.

Menetelt a sötét semmibe.