ÖRÖKÖLT GÉNEK - 25

Goran kivesézően szegezte tekintetét az asztal túl oldalán vele szemben ülő Talannak.

– Miért akarod tudni, hogy átkelt-e?

– Van aki nem fogadja el a halálát – köszörülte a torkát a félvér. Eleven emlékként élt benne a koldusfarkassal vívott szócsatájuk azon a tragikus éjjelen, amikor ő sem fogadta el barátja, Nick halálát és Istent játszva közbeavatkozott. Tekintetében most ott bujkált akkori viselkedése miatt a szégyen.

– Nem akarom feltámasztani, ha már meghalt – morogta az orra alatt Talan. – Nem én nem fogadom el a halálát. Az apja nem akarja addig eltemetni, amíg bizonyságot nem szerez. Megkért, hogy hozzam haza.

– És ha nem tudod?

– Ezt is közöltem vele – biccentett Talan.

– Még mindig nem értem miért fontos akkor, hogy halott-e vagy sem? – akadékoskodott Goran.

– Nagyban megkönnyítené a kutatást, hogy élőt keresek, vagy már csak egy testet. Ha csak egy test valahol, akkor lényegesen egyszerűbb a dolog. Megkeresem ami maradt belőle és haza hozom. De mi van ha még él? Ha valahol segítségre szorul, csak nem tud jelezni és az idővel kell versenyt futni?!

– Rendben! – bólintott Goran egy hangos sóhajjal. Kényelmesen hátradőlt a széken, ujjait összefűzve lehunyta szemét. Úgy ült ott, mintha hirtelen elaludt volna. Talan türelmesen várta a fejleményeket, eszébe nem volt megzavarnia a világok közötti átkelését az évszázados szellemlénynek.

Szóval így nézett én utánam is, amikor mindenki azon volt, hogy visszarángassanak az életbe – jutott eszébe, ahogy figyelte Goran mozdulatlan testét, és várta – bárhol is járt most -, hogy visszatérjen.

Goran szemhéja hirtelen felpattan és egy mély sóhajjal kihúzta magát.

– Nem kelt át.

– Él! – szakadt fel reménykedve Talanból, s már nyúlt volna a telefonjáért, hogy legalább ezt a hírt megosztja Braydonnal, de Goran váratlanul megragadta a csuklóját.

– Én várnék ezzel – mondta csendesen a szellemlény.

– Miért?

– Nincs az átkeltek között és nem is haldoklik.

– Akkor?

–  Elsőre úgy tűnik, hogy él.

Talanban pillanatok alatt robbant a felismerés, hogy mire is célozhat Goran.

– Baleset történt. Nem szándékosan akarta eldobni az életét, vagy megjátszani a halálát.

– A fejébe nem látok, és a körülményeket sem ismerem – ingatta a fejét Goran. – De szerintem egyelőre alaposan nézz utána a dolgoknak, csak aztán hívd az apát. Egyébként az, hogy én nem látom az átkeltek között még nem jelenti azt, hogy abban az értelemben él. Hiszen csak lásd, én is itt vagyok!

Talant elbizonytalanították Goran szavai.

– Akkor most mi van? Sokkal nem lettem okosabb. Mit keressek?

– Több alternatíva is van. Vagy egy élőt, vagy olyat, aki esetleg nincs tisztában vele, hogy földi értelemben meghalt. Úgymond itt ragadt. Véletlenül. Esetleg szándékosan, mert úgy gondolja még elintézni valója van.

Talan fejében kavarogtak a gondolatok, majd kérdését határozottan szegezte a koldusfarkasnak.

– Nem jönnél velem?

– Minek?

– Mondjuk a lelkiismeretemnek – vigyorgott a félvér –, hogy megakadályozd ha esetleg megint  hülyeséget akarok csinálni.

Goranra átragadt a mosoly.

– Nem fogsz – ingatta a fejét.

– Akkor más volt a véleményed!

– Az akkor volt. S ha úgy vesszük az idő téged igazolt – sóhajtotta a szellemlény. – Nick megköszönte, és kezelni is tudja. No és a húgomnak is lett egy tökéletesen hozzá illő párja! – Goran biztatóan csapta vállon az őrzőt. – Megy ez neked nélkülem is!

– Engem az aggaszt, ha ahogyan mondod, fizikailag meghalt ugyan, de szándékosan itt maradt, mert úgy gondolja dolga van. Nem vagyok benne biztos, hogy esetleg nem-e ártani akar valakinek. Jobb esetben azokon revánsot venni, akik bántották. De mi van ha Codyval elszalad a paci? Elég szenvedélyes és vehemens védelmező.

– Harcoltál te már túlvilági, megszálló démonnal is.

– Akkor megvolt az én kis varázsbibliám, amit Ivan hagyott rám! Abban voltak klassz kis löttyök. Most nincs ilyenem!

– Szerinted még szükséged van löttyökre? – Goran magabiztos, sokat sejtető mosolyra húzta a száját. – Már nem vagy ugyanaz, Talan!

Jali megállt apja erdészháza ajtajában. Szívét szinte maga is hallotta, olyan hangosan vert. Izgatottságtól remegő kezeit tördelve tétovázott benyitni az ajtón, ajkát harapdálva nézte halvány mosollyal a kilincset.

Judah mögötte állt, átölelte, arcát a nő vállára hajtva, arcon csókolta Jalit.

– Én is ugyanezt érzem – suttogta a hím farkas.

– Istenem! Ennyire még soha nem izgultam! – fújta Jali, arcát Judahéhoz szorította. – Mit fog szólni?

– Hát majd most megtudjuk! – Judah arca szomorkássá vált, ahogy eszébe jutott a fiával nem is olyan rég lejátszódott szóváltásuk. Fogalma nem volt, hogy Dean merre rohant el dühösen. Csak remélte, hogy nem éppen Gintynél van elpanaszolni a szívét ért sérelmét. Ráadásul Adahy is még mindig hallgatott benne.

Jali vett egy mély hangos levegőt, azzal benyitott a házba. Tekintetével azonnal az apját kereste. Már bárhol lehetett. Max állapota sokat javult az elmúlt időszakban. S ha bár sok időbe telt neki - s kissé nehézkesen is - , de le-le botorkált már a lépcsőn egyedül a korlátba kapaszkodva. Azóta két járókeretet tartott. Egyet fenn az emeleten, egyet pedig lenn.

Jali tekintetével azonnal a segédeszközt kereste a lépcső aljánál. Nem volt ott. Vagyis apja valahol a földszinten tartózkodhatott.

– Szia, apa! – kiáltotta el magát Jali.

– Szia! – Max hangja a mosdó felől érkezett, s hamarosan ő is előbotorkált, maga előtt pakolgatva minden egyes lépésnél a járását segítő keretet. – Judah! No lám! – harsogta őszinte örömmel az arcán. – Sértve érzem magam, azt tudod?! – korholta barátját tettetett haraggal az egykori testőr. – Én hívlak Clear Creek-re, és napok óta még csak felém se nézel!

Judah zavart mosollyal, egy szertartásos, baráti öleléssel köszöntötte Maxot, miközben többször is összenéztek Jalival. Mindketten a megfelelő pillanatra vártak, s csak a tekintetükkel kérdezték a másikat, hogy melyikük kezdjen bele. A vezér érezte, hogy most Adahy teljesen magára hagyta őt. Továbbra is neki kellett egyedül fenntartania a látszatot.

– Ígérem neked, hogy kiengesztellek ezért! – mondta Judah, s vállon veregette Maximust. Kisfiús, zavart félmosolya szemet szúrt Maxnak is. Naná, hogy feltűnt neki, hiszen vele nőtt fel. Judah szeméből azonnal ki tudta szúrni az érzéseit. Akár bántotta valami, vagy ha éppen boldog volt. Fürkészve méregette a vezért, pont olyan tekintettel, mint ahogy McNulty is tette nem is olyan régen.

– Deantől már napokkal ezelőtt hallottam, hogy itt vagy.

– Deantől? – köszörülte a torkát Judah, arca aggodalmassá vált.

– Baj van? – ráncolta a homlokát Max. – Deannel van gond?

A vezér próbált puhatolózni, hogy fia ugyan milyen utalásokat tehetett kettejükre az egykori testőrnek.

– Mit mondott, Dean?

– Hogy látott titeket – rántott a vállán Max. – Meg hogy Jali gyógyítja a lelked – hadarta tovább. – Meg is ijedtem, hogy csak nem megint baj van.

– Látott minket? – Judah és Jali tekintete újra találkozott. – Mikor és hol?

– Mikor lementünk beszélni a Gianttal. Igazság szerint Jaliért aggódtam, mert egyszerűen nem bírtam elérni! – Max  dorgáló pillantást vetett lánya felé, aki zavart mosollyal húzta a nyakát vállai közé.

– Sajnálom. Történtek dolgok, ami közben nem igazán tudtam felvenni a telefont.

– Vettem észre! – morogta az apa.

– Ne rá haragudj – szúrta közbe Judah, azonnal védelmezve a fiatal nőt. – Én térítttem el.

Maximus kérdőn felvont szemöldökkel fordult Judah felé.

– Most tényleg mindent harapófogóval kell kihúzni belőletek? – morogta türelmetlenül McGinty. – Mi van most mindenkivel? Dean is csak rébuszokba beszél, ráadásul kamasz korában sem viselkedett ilyen flegmán.

– Vadászni vittem Jalit – kezdte egy hangos levegővétellel Judah, s ahogy felidéződött benne az események ráeső része, zavart pillantással nézett újdonsült párjára, majd testőrére.

– Tessék? – Max légzése elnehezült. Tulajdonképpen elég idős és tapasztalt farkas volt ahhoz, hogy tudja mit is jelent ez, de valahogy mégis nehezen jutott el a tudatáig. A feldolgozás okozott benne úgymond rövidzárlatot.

– Nem akartam várni a következő vagy esetleg a sokadik teliholdra – folytatta a vezér, s lassú léptekkel megindult Jali felé. – Emlékszel, amikor Averyt először megláttam, Max?

– Jah – morogta Ginty, közben döbbent tekintettel követte Judahot, ahogy Jaliyah mellé lépett, s magához húzva átkarolta a nő vállát. – Full leblokkoltál.

Judah kénytelen volt rögtönözni.

– Ennek az ezerszeresét éreztem, amikor megláttam Jalit akkor éjjel a szurdokon. Ha ő nem érkezik Clear Creek-re, ha soha nem ismerem meg, akkor bizonyára még mindig abban a félzavarodott köztes, beteg állapotban vegetálnék. Ő adott erőt, kapaszkodót, és többek között célt. Olyan célt, amiért már nem akartam fásult közönnyel beletörődni az állapotomba. Már nem volt minden mindegy. – Judah próbálta azokat a szavakat felidézni amit Adahy mondott Jalinak azon a teliholdas éjszakán, amikor ő lehetővé tette, hogy a benne lévő farkas a társává tegye a fiatal őrzőt. Aztán feltörtek a saját gondolatai is.

– Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy a lányod. – Judah zavart mosollyal nézett Maximus szemébe. – Most először féltem tőled, Max.

– Tessék? Mit csináltál te?

– Tudtam, hogy milyen vagy testvérnek, barátnak és harcos társnak. Féltem, hogy mindent felborítanék. Hiszen mindig azt hajtogattad, hogy mennyire örülnél neki, ha a gyermekeink egy pár lennének. Milyen szép is lenne, meg hasonlóak.

– Istenem! – Maximusban robbant a felismerés, ahogy eszébe jutott a szerződés aláírásának éjszakája. Amikor a megjegyzést tette és Judah hogyan reagált rá. Ujjaival fésülte át sötét haját, miközben millió érzés és gondolat kavargott benne. De harag az a legkevésbé sem. Talán csak magára volt dühös, hogy ennyi időn át milyen vak volt, és nem értette, hogy miért?

– Talan adta meg a végső lökést a bizonytalanságomban – rántott a vállán Judah.

– Talan? – Gintynek ekkor világosodott meg, hogy annyira féltette a lányát a félvér, megosztó személyiségű őrzőtől, hogy semmi mást nem vett észre. – Hogy én mennyire vak barom vagyok! – motyogta Max. – Hiszen még te is mondtad, hogy nem kell Jalit, Falgauttól féltenem. Pontosan tudtad, hogy miért nem!

– Azért nem egészen voltam én olyan biztos magamban – billegtette a fejét mosolyogva Judah, s csak ő tudta és a benne lévő farkas, hogy mire is gondolt igazán. – De tisztáztam az érzéseimet. Megbeszéltük és döntöttem – mondta a vezér, s végre újra érezte magában a farkast. Elmélyült légzéssel hajtotta le a fejét Judah, hogy Ginty ne lássa a szemét és amennyire csak lehetett előre engedte Adahyt. Jali még a férfi ujjai között is érezte az izmokban és a csontokban a sejtek hullámzó mozgolódását, az apró változásokat. A szenvedélyes érzést is, ahogy az alakváltó féltő ragaszkodással szorította meg a kezét, s még közelebb húzta magához. Jali boldog mosollyal viszonozta az alig észrevehető érzelmi megnyilvánulást.

Összefont ujjakkal fogták egymás kezét, úgy nyújtották az apa felé.

– Kimondhatatlanul izgulok! – motyogta Judah még mindig lehajtott fejjel, kissé elmélyült rekedt hangon, zavart félmosollyal kapkodta a tekintetét. – Az áldásodat kérem ránk. Mint apa. Mint barát. Mint testvér.

Max teljesen ledermedt. Millió érzés rohanta meg és sok-sok emlék.

– Jali, te nem mondasz semmit? – A robosztus és tekintélyt parancsoló egykori testőr hangja most elcsuklott, szeme fátyolos volt.

Jali is zavarban volt. Több okból is. Megint érezte a férfin azokat az apró tüneteket, amikre már eddig is felfigyelt. S bár ebben a pillanatban is érezte a feléje áradó érzéseket az alakváltóból, de mint a társa még jobban aggódott érte. Most pedig, hogy még közelebb került hozzá, már nem csak a mentális viselkedésben tűnt fel neki a kettősség, hanem apró, fizikai változásokat is észrevett a vezéren.

„Judah és Adahy egy” – jutott eszébe, ahogy a férfi mondta neki.

Talán még mindig igyekszik összerendezni magát a farkasával – futott át Jali agyán a gondolat. Erősíteni akarta ebben a társát. Szándékosan nem használt nevet, ahogy megszorította, és a mellkasához ölelte az alakváltó kezét.

– Ő, a társam és tökéletesen elmondott a nevemben is mindent. Talán csak annyit tennék még hozzá apa, hogy szeretem őt szívem minden szeretetével.

– Szóval ő az – motyogta elérzékenyülve Max. – Miatta kosaraztad ki Deant és ezért nem mondtad el neki, hogy ki az.

Jali csak bólintott apja szavaira.

– Hát nem vagytok irigylésre méltó helyzetben, gyerekek! – sóhajtotta Max, miközben sután törölt ki gyors mozdulattal szeme szegletéből egy szökni készülő könnycseppet. – Az én áldásomat és támogatásomat a legmesszemenőbbekig magatokénak tudhatjátok.

– Köszönönjük! – Judah  érezte, hogy a farkas máris visszavonult benne, s a torkát köszörülgetve lendült, hogy háláját ne csak szóval fejezze ki testvéri barátja felé. Magához szorította Maximust, majd hátrébb lépve hagyta, hogy az apa a lányát is részesíteni tudja áldásos ölelésében.

– Dean is tudja már? – Maximus hangjából öröme ellenére aggodalom csengett.

– Hát, neki még nem volt alkalmunk konkrétan bejelenteni – mondta hangos sóhajjal a vezér –, de ha látott minket, ahogy mondtad, akkor biztos sejthet valamit.

– De az is lehet, hogy tudja! Nem buta! Egyik vacsorakor tett pár érdekes megjegyzést.

– Szerintem is tudja és sértett.

– Csodálkozol rajta? – Max együttérző fájdalmas fintorral nézett fel Judahra.

– Most ezzel engem hibáztatsz?

– Dehogy! – legyintett McGinty. – Mondtam, hogy nem irigylem a helyzeteteket. Hát többek között ezért sem. Miért lennétek azért hibásak, amiért követitek a szíveteket, az érzéseiteket? Dehogy hibáztatlak, Judah! Attól még sajnálom a kölyköt!

– Én is – motyogta Judah, s bár a hírnek örömtelinek kellett volna lennie, mégis feszült csend vette birtokba pár másodpercig a helyiséget.

– Majd felnő ő is – törte meg a hallgatást Max, azzal biztatóan vállon legyintette Judahot. – Majd kiduzzogja magát, aztán megakad az ő szeme is valakin, akiktől a szíve is megáll, mint a tied. A mély érzésekre meg kell érni. Szoktunk beszélgetni erről-arról. Majd kibeszéljük ezt is és csillapodik. Annak ellenére, ahogyan most viselkedi, hidd el nagyon büszke lehetsz rá, Judah!

– Az is vagyok, Max! Az is vagyok!

William a homlokát ráncolva hallgatta testvérét a telefonon keresztül, miközben millió fájdalmas gondolat kavargott bennne. Átérezte Braydon fájdalmát. Nagyon is megértette, hogy a fivére nem akarta elfogadni fia eltünését, valószínűsíthető halálát. Mindezek mellett marcangolta a lelkiismeret, hogy Codyval az ő keze alatt történt a tragédia. Felelősnek érezte magát, bár józan ésszel maga is tudta, hogy nem hibás se ő, se Nathan. Ennek ellenére mégis bűntudata volt.

– Ez természetes Braydon! Persze! Mindenben segíteni fogjuk a munkáját – bólogatott William. – Pontosan mikorra várható? Rendben! Akkor szólok a személyzetnek, hogy készítsenek elő neki egy szobát. Úgy lesz! – A medve gondterhelt sóhajjal bontotta a vonalat, aztán már indult is a hamarosan megérkező Talan szállását intézni.

A pultnál mind a két Blaine lány ott állt.

– Jó, hogy mindkettőtöket itt talállak! Egyikőtök nézze meg, hogy a 700-as szoba rendben van-e! Aki itt marad, az fokozottan figyel az érkezőkre!

– Valami magas vendéget várunk? – szúrta közbe kérdését Phyllis.

– Mondhatni – biccentett William. – Braydon ideküldött valakit. Azt mondta a legmesszemenőbbekig megbízik az illetőben. Csak az ő szavát hajlandó elfogadni.

– Annyi tapasztalt vadász és nyomkereső nem találta meg Codyt, ennyi napon keresztül sem. Szerinte ez a valaki, majd egymaga a nyomára fog bukkanni? Ki ez, akiben ilyen biztos a testvére, William?

– Talan Falgaut a neve. Miest megérkezik, azonnal értesítsetek!

– Talan Falgaut? – szakadt fel hitetlenkedve Phyllisből. A karakán nő nagyon is otthon volt a vadászok világában. Eddig csupa olyan helyen dolgozott, ahol azok fordultak meg, akiknek a létezéséről mások nem is tudtak. Alakváltók, egyéb létformák, és akik ilyenekre vadásztak.

– Netán ismered? – vonta fel szemöldökét a medve.

– Hallottam egy s mást egy ilyen nevű vadászról. De nem túl szép és jó dolgokat. Sőt! Azt is, hogy egy nagymacska alakváltó bosszút állt rajta a szülei legyilkolásáért. Én úgy tudtam, hogy halott.

– Ez a Talan Falgaut él és akármelyik percben megérkezhet. Szóval csipkedjétek magatokat! – William már lendületet vett, hogy indul tovább a dolgára, de egy fontos utasítás erejéig még megállt a mozdulatában. – Ja, és amíg el nem felejtem! Van egy farkasa. Minden további nélkül fel mehet vele.

– De…

– Tudom mi a szabályzatunk! – William felhorkanva a nőbe fojtotta a szót. – Rá nem vonatkozik. A farkas hozzá tartozik!

– Értem – Phyllis arcával fejezte ki nemtetszését. Az energikus hölgy már most, látatlanban eldöntötte, hogy nagyon nem szimpatizál az érkezővel. Csupán a név hallatán, ismeretlenül előítélete volt. Ahogy egyedül maradt a pultnál a húgával, régi emlékek törtek rá. Fájdalmas emlékek, amik újra előhozták belőle dühös bosszúvágyát. Az az éjszaka, amikor végre esélye lett volna együtt lennie plátói nagy szerelmével, de egyik pillanatról a másikra meghiúsult minden. Megjelent az asztaluknál az a pimasz tekintetű, kegyetlen, vérszomjas halálosztó hírében álló vadász és a szeretett férfi egy rakat pénzt nyomva a dekoltázsába elküldte őt.

– Mi a baj, Phyllis? – Ginger csak sejtette, merre járnak nővére gondolatai. – Ő jár a fejedben?

Phyllis fátyolos tekintettel vett egy nagy levegőt.

– Ivan olyan ember volt, akinek a nyomába nem érhetett senki!

– Te magad mondtad, hogy az a Talan Falgaut, már nem él. Megkapta amit megérdemelt. Puszta véletlen lehet a névegyezés.

– Jah. – Phyllis egy undorral megspékelt grimasszal reagált testvére nyugtató szavaira.

– Mi ez a síri hangulat? – Nathan szinte a semmiből lépett a lányok mellé. A medve azonnal észrevette Phyllisen az egyébként sem titkolt indulatait.

– Ismerem ezt a nézést! – kacsintott a férfi. – Most ölni tudnál. – Nathan próbálta volna a nőt egy mosollyal jobb kedvre deríteni, de Phyllis tekintete szinte tőrként szúrt, ahogy épp csak ránézett.

– Az apád testvére igencsak megzakkanhatott fájdalmában, ha egy Falgaut félét fogadott fel, hogy megkeresse Codyt! – fakadt ki indulatosan a fiatal nő.

– Falgaut? Talan Falgaut, ide jön?

– Te ismered ezt a Falgautot?

– Cody beszélt róla – rántott a vállán Nathan. – Miért?

– Én is ismertem egy illetőt akit így hívtak, de arról nagyon nincs jó emlékem, és nem csak nekem! – köszörülgette a torkát Phyllis.

– Hát Codynak például erről a Falgautról, nem volt rossz véleménye. Azt mondta náluk élesztették újra.

– Hogy mit csináltak? – A nő szinte szobormerevségbe dermedt a hírtől. Hiszen ez azt jelentette, hogy nem csupán névazonosságról volt szó, hanem ugyanarról a személyről!

– Elmondta, hogy ott szúrta le Clear Creek-en Semaj Grimmet, de náluk a Menedékházban újraélesztették. Járt hozzá az Erdők Ura. A szakrális őrző  legendájáról is mesélt, és arról, hogy ez az őrző Talan Falgaut.

– Kizárt! – Phyllis szinte fújtatott a dühtől. – Az a szemét, rohadt gyilkos nem lehet a szakrális őrző! Milyen alapon?

– Cody nem mondott róla semmi rosszat. Ezek szerint Braydon is elég jó viszonyban lehet vele és megbízhat benne, ha ide küldte.

– Braydon Dunkinnak nyilván elvette az eszét a gyász!

Kintről behallatszott a leszállni készülő helikopter hangja.

– Azt hiszem ez ő lehet – jegyezte meg Nathan, mire Phyllis megindult az emeletre.

– Nem igazán szeretnék vele találkozni!

– Mi a baj? – szólt utána Nathan.

– Megígérem, hogy amíg Codyt keresi életben hagyom! – fújta dühös indulattal a nő hátra sem nézve.

– Mi baja van vele? – Nathan tanácstalan képpel fordult kérdésével Ginger felé, mire a fiatalabbik Blaine lány vállai közé húzta a nyakát.

– Én akkor még kicsi voltam. Utána jöttünk ide. Phyllis nagyon szerelmes volt egy vadászba. Jóval idősebb volt nála a férfi, és tulajdonképpen nem is érdekelte őt a nővérem. Egyoldalú plátói szerelem volt – hadarta Ginger. – Ezzel a Falgauttal látta elmenni utoljára, aztán szétszaggatva találták meg a szobájában.

– Ó!

Nathannak nem is volt több ideje lereagálnia Ginger tömör és rövid válaszát, mert a bejáraton épp Talan lépett be, oldalán elmaradhatatlan kísérőjével a gyönyörű nőstényfarkassal.

– Wao! – fújta egy visszafogott sóhajjal Ginger, ahogy megpillantotta Nathan mellett elnézve az őrzőt. – Eddig még csak Phyllistől hallottam róla – súgta a medvének.

Talan kényelmes, kimért léptekkel ment át a hallon, tekintetét közben végigvezette a festményeken, bútorokon, a vendégeken, akik leplezetlen kíváncsisággal tüntették ki őt a figyelmükkel, de főleg a mellette lépdelő farkast.

– Szép napot! – köszönt, ahogy a pulthoz ért. Nathan azonnal a kezét nyújtotta felé.

– Nathan Dunkin vagyok. Cody unokatestvére – mutatkozott be. – Már vártuk.

– A szobája a hétszázas – Ginger készségesen adta át Talannak a kulcsot, majd a vendégkönyvet is feléje fordította. – Szólok Mr. Braydonnak, hogy megérkezett.

– Bármikor a rendelkezésére állok – mondta készségesen Nathan. – Csak szóljon mikor akar indulni, és odavezetem, ahol történt.

Talan szótlanul bólintott, közben tekintetével a hallban lévőket figyelte.

– Itt egészen más a vendégek összetétele – jegyezte meg csendesen a félvér. – Úgy látom szokatlan nekik az épületen belül tartózkodó farkas.

– Hát – Nathan zavartan köszörülgette a torkát, fogalma nem volt, hogy az őrzőt kísérő csúcsragadozó esetleg nem-e egy alakváltó. – Mivel vendégeink majd felét emberek teszik ki, igyekszünk kulturált, mindenkinek úgymond normális szabályokat…

– Értem – Talan halvány mosolyra húzta a száját. – Mond azt, hogy a vakvezetőm – kacsintott a félvér, aztán tekintete üresen meredt a semmibe, ahogy kitapogatta a farkas marját. Közelebb terelte a combjához, megborzolta a bundáját.

Talan tökéletesen alakította a vakot, ahogy megindult felfelé a lépcsőn. Nathan zavartan pislogott a félvér után, majd a vendégek reakcióját figyelve körbepillantott. Senkin nem látott felháborodást, hogy az új vendég, miért hozhatott be magával egy farkast. Inkább csodálkozó elismerést váltott ki bennük a különleges „vakvezető”.

Talan ahogy felért és eltűnt a kíváncsiskodó tekintetek kereszttüzéből, mosolya szélesedett, megpaskolta Chidalu nyakát.

– Köszönöm az együttműködésed Dalu!

– „Szívesen!”

Könnyed mozdulattal csúsztatta a kulcsot a zárba, szélesre tárta az ajtót előre engedve a nőstényfarkast. Aztán mindenki szobormerevségbe dermedt. Phyllis, aki éppen az utolsó simításokat végezte az ágynemű elrendezésében, Chidalu is, aki leszegve a fejét várt Talan reakciójára. Az őrzőt első pillanatban, a de ja vu érzés szinte mellbe vágta, légzése megmagyarázhatatlanul elnehezült.

Már láttam! De hol? – robbant Talanban. Phyllis leplezetlen gyilkos tekintetétől sötét balsejtelme támadt, hogy nem éppen üdvös a találkozásuk.

Nem lehet rólam jó emléke – konstatálta magában az őrző, miközben folyamatosan azon zakatolt az agya, hol és mikor találkozhatott már a fiatal nővel.

Aztán a gyilkos tekintetű sötét szemekben lassan megjelent a zavar.

Phyllist elbizonytalanította, hogy nem egészen erre a vadászra emlékezett, mint aki most előtte állt.

Talan kimért volt, rendezett és higgadt. Arcáról egyértelműen visszaköszöntek testvére, Ivan bölcs vonásai.

– Ismerjük egymást? – kérdezte Talan, mire Phyllis zavara csak mélyült. Nem tudta mit válaszoljon. Hang nem jött ki a torkán. Csak ledermedve nézte az őrzőt, akinek tekintetéből Ivant látta. Pedig annyiszor lejátszotta az elmúlt percekben, miközben az ágyat húzta át, hogy miként ossza majd ki a vadászt, hogy majd jól beolvas neki, és most egy hang nem jött ki a torkán, egy szó sem jutott eszébe a szitkokból és az átkokból amiket eddig magában felsorakoztatott.

Nem is emlékszik rám – futott át agyán a gondolat és nem tudta eldönteni, hogy ez most jó neki vagy nem? Hagyja annyiban a dolgot, vagy emlékeztesse a gyűlölt személyt?

Végül nagy levegőt vett, s úgy döntött még össze kell szednie magát, így elodázta a szembesítést.

– Lehet, hogy már találkoztunk – rántott a vállán Phyllis közömböséget színlelve –, futólag. – Majd ahogy elindult kifelé a szobából, vehemenciája nem engedte megjegyzés nélkül távozni. – De tuti, hogy nem ismerjük egymást – tette hozzá félhangos motyogással, és ezzel tulajdonképpen nem is hazudott.

Talan hosszan nézett a fiatal gazella járású karcsú magas nő után. Alaposan végig is mérte. Első gondolata az volt, hogy talán valamelyik alkalmi kapcsolata lehetett a tagadhatatlanul vonzó alkalmazott. Ami viszont bogarat ültetett a félvér fejébe, az a nő gyilkos tekintete volt. Az első pillanatban úgy érezte, ölni is képes lett volna.

Ez mögött lennie kell valami mélyebb dolognak! Annak a mocsok fogadósnak a széttépésével talán valakiből árvát csináltam? Vagy a nője volt? – töprengett, miközben tessék-lássék módon pár dolgot kipakolt utazótáskájából az asztalra. Már csak a szokás hatalma volt, hogy még hordta saját készítésű fegyvereit, hiszen igazából már rég nem is volt rá szüksége. Nem gyilkolt, és most sem azért jött.

– Te most itt maradsz – jelentette ki Talan, mire Chidalu kissé sértetten engedte le a testét az ágy melletti kézi szövésű szőnyegre.

Nathan még a pultnál Gingerrel beszélgetett, amikor Talan visszament a földszintre.

– Mehetünk!

– Máris? – vonta fel lepetten a szemöldökét Nathan. Nem számított ilyen gyors indulásra, de tagadhatatlanul imponált neki az őrző hozzáállása.

– Azt mondtad, bármikor a rendelkezésemre állsz, csak szóljak.

– Persze, persze! Semmi gond! Mehetünk! – bólogatott készségesen Nathan.

A kocsiban szinte egymáshoz sem szóltak és a felfelé vezető utat is szinte némaságban tették meg. Bár mindkét alakváltó fejében millió gondolat kavargott, mégsem kérdezett egyikük sem a másiktól. A csendet végül Talan törte meg. Makacsul foglalkoztatta a fiatal nő gyilkos tekintetének oka.

– A szobalány mióta dolgozik itt?

– A szobalány? Melyik szobalány?

– Akit éppen fenn találtam, amikor megérkeztem.

Nathan megtorpant, s a torkát köszörülgetve húzta az időt a válasszal.

– Ismeri talán? – kérdezett óvatosan vissza.

Talan nem tudott egyértelmű választ adni a medvének. Tanácstalanul rántott a vállán.

– Nem is tudom. Ismerősnek tűnik, de az is lehet, hogy csak hasonlít valakire.

– Phyllis, nem szobalány – mondta kurtán Nathan.

– Phyllis?

– Igen. Elég rég itt van már. Úgy nyolc vagy tíz éve. Ginger a húga még mondhatni kislány volt, amikor ide jöttek… – Talan már szinte egészen távolinak hallotta Nathan hangját. Képek peregtek előtte, régi érzések kavarogtak benne…

… Zaj… tömeg… a vállával tört utat magának az asztal felé, ahol az imbolygó alakok közül néha megpillantotta Ivant az asztalnál. A fiatal nő igyekezett rá irányítani a fehér vadász figyelmét, miközben Ivan a nyakába fúrva az arcát kényeztette az érzékeit.

– Hát ezt, már nem fejezzük be, Phyllis – dünnyögte Max, s egy marék papírpénzt nyomott a lány dekoltázsába…

– Phyllis! – mondta ki félhangosan motyogva újra a nevet Talan, ahogy berobbantak agyába az emlékek.

Ő volt az a prosti, akivel Ivan akkor volt, mielőtt… Amikor… – Beleszédült a felismerésbe, az érzésbe, ami újra elragadta őt ha csak eszébe jutott, hogy mit tett tudatlanul. A testvére gyilkosává vált. Szíve felgyorsult, megtorpant, akaratlanul kapott a legközelebbi fa után biztos támasztékként.

– Jól van?

– Persze! Semmi baj – fújtatott Talan. – Csak megszédültem – hadarta. – De nem kell magáznod. Tegezz nyugodtan.

– Biztos, hogy jól vagy?

– Igen! Elmúlik – hadarta az őrző, lassan engedte a fát s újra nekilendült a kapaszkodónak.

Pár lépés után Nathan megállt, s úgy bámulta az avart maga előtt, mintha a csapda még mindig ott lett volna Cody leszakított, véres lábával.

– Itt történt? – Talan halk kérdésére Nathan néma bólintással felelt csak.

Talan torka elszorult, ahogy tekintetét végigvezette a helyszínen. Bár már semmi nyoma nem volt a tragédiának, ismerte annyira Codyt, hogy nem volt képes teljesen tárgyilagosan nekifogni a kutatásnak. Nem volt benne biztos hogy látni akarta a fiatal medve lehetséges halálát.

– Rendben. Köszönöm, hogy idekísértél. Most már boldogulok magam is – hadarta motyogva Talan, s lassan körbesétálta a helyet.

Nathan értetlenül csak állt, nem erre számított.

– Segíthetek…

– Köszönöm, nem kell.

– Egyedül akarsz itt maradni? Veszélyes! Nem szólok egy szót sem, de legalább azért maradhatnék, hogy vigyázzak, ne zavarjon meg senki – akadékoskodott a medve.

– Az állatok engem nem bántanak, az emberek pedig nekem nem ellenfelek – mondta csendes kimért hangján Talan, sejtelmes mosollyal az arcán. – Nyugodtan elmehetsz.

Nathan még mindig hezitált, érveket gyűjtött magában, aztán eszébe jutottak Cody szavai, amikor Falgautról mesélt neki.

„– Falgaut zsebre tenné őket!”

– Rendben – fújta beleegyezően Nathan, s megindult vissza a csapáson.

Ahogy Talan magára maradt, lassan lekuporgott a földre, térdeit átkarolva ringatta a testét. Kikapcsolt minden más gondolatot a fejében, testileg lelkileg ellazulva félálomba süllyedt. Egyre laposabbakat pislantott. Csak pár másodpercig hunyta le a szemét, s mikor kinyitotta, csak a szeme fehérjét lehetett látni, úgy meredt a semmibe, mint egy világtalan. Lassan felállt, s alvajáró módjára céltalan sétálgatásba fogott a helyszínen, végigsimítva egy-egy fát ami mellett elhaladt. Amikor bevillant agyában az első kép, megállt, az egyik vastag fatörzsnek támasztott tenyérrel. Aztán filmként kezdett előtte peregni minden. Felgyorsulva, de meg-meg állva egy-egy mozzanatnál; néha hallott pár kivehető mondatfoszlányt, mint egy gyorsan átpergetett film, amit olykor megállítanak, hogy bele-bele nézzenek és hallgassanak. Így Talan látta, amikor Codyra csapódott a csapda, s Soyaraval megoldást kerestek a szabadulására, aztán előlépett a két vadász is. Közben egy árny suhant a fák között, mint egy gazella, majd eltűnt, s egy sólyom röppent a magasba. Látta, ahogy Cody, Soyarat védelmezve súlyos sebekből vérezve, a csapda fogságában, ahogy csak tudott küzdött a két vadásszal. Lövések, Soyara kétségbeesett hangja, Cody dühös, fájdalmas ordítása, kitartó harca. Talan légzése elnehezült az érzésektől. Fehérbe fordult szemét égették a könnyek, a kezében az izmok egyre erőteljesebben remegtek. A határán volt, hogy abbahagyja, vagy legalább szünetet tart, de benne volt a zsigereiben a „csak még egy kicsit” érzés. Tisztán látta a két vadász arcát, önelégült vigyorukat, ahogy az eszméletlen agyonlövöldözött kiterült medve felé álltak. Cody már nem volt a csapdában, csak a leszakadt lába. Kitartó és elszánt védelmező harca közben az sem érdekelte, hogy a küzdelem hevében leszakadt…

– Még él! – állapította meg a fiatalabbik vadász a lábával meglökdösve a medvét.

– Nem sokáig! – dünnyögte az idősebbik, miközben újra töltötte a fegyverét.

– Tiszta lyuk a bundája, hiányzik a lába – sorolta undorral a fiatalabbik. Ahogy hadonászott a kezével, karján elő-elő villant a tetoválása.

– A fejét még kitehetem a másik mellé trófeának – döntötte el amaz és célzásra emelte a fegyvert, ami ugyan el is sült, de már nem a kívánt irányba.

A semmiből egy hatalmas tigris csapódott az idősebb vadászhoz, s már-már a nyakán csattantak a halálos fogak, mikor újabb lövés dörrent. A tigris a másik vadász felé ugrott, s ahogy mancsával kicsapta a fegyvert a kezéből, végigszántotta karmaival a mellkasát, aztán átharapta a vállát, fogait mélyen a vállgödrébe engedve. A vadász ordítva zuhant az őt marcangoló tigrissel a földre. A nagymacskát az állította meg a gyilkolásban, hogy a medve megmozdult, erőtlenül felnyögött. Figyelme azonnal a halálosan sebesült alakváltóra irányult és hagyta az életüket mentve, bukdácslova menekülni a két vadászt.

A fák közül óvatosan araszolva két nő közeledett. Egy ősz, idős és egy fiatal, hosszú hollófekete hajú… A tigris már sehol nem volt. Egy fél arcán csúnya sebhelyet viselő férfi hajolt az eszméletlen medve felé, szólongatta, miközben lefejtette a haldokló karjáról a csapdát, amibe belezuhant.

– Kuchur?

– Igen, kölyök?

– Meg akarok halni. Hagyjatok meghalni.

– Az életet tisztelni kell, fiacskám! – dorgálta az idős nő. – Majd ha az istenek szólítanak, akkor mehetsz. Csak úgy, senkit nem hagyunk meghalni!

– Majd én szólok Dunkinéknak… – ajánlotta Kuchur, de Cody a szavába vágott.

– Ne! Nem akarom!

– Rendben, kölyök. Ez teljesíthető kérés – fújta Kuchur, megpaskolta Cody arcát. – Hozzám visszük és senki nem tud róla semmit…

Él! – állapította meg megkönnyebbült boldogsággal Talan, mélyen szívta le a friss erdei levegőt, rendezve légzését. Lassan tért vissza a jelenbe, lehunyta a szemét. Újra nyitotta, s mozdulatlanságba dermedt, ahogy szembe találta magát azzal a fiatal fekete hajú nővel, akit az imént a látomásában is megjelent. Zavartan pislogott, hirtelen nem volt benne biztos, hogy ez a valóság vagy  még tovább látja az eseményeket.

A nő elkerekedett szemekkel nézett rá, de tekintetében nem ijedség volt, vagy félelem, inkább egyfajta átszellemült felismerés. Mintha tudta volna, hogy ki is Talan és éppen mit  csinált.

Pár másodpercig némán szemeztek egymással, amit Talan szakított meg.

– Beszélni akarok vele – mondta csendesen de határozottan. Nem nevezte meg, hogy kivel. Biztos volt benne, hogy a nő pontosan tudja kikről beszél. A válasz, csak egy néma fejbólintás volt.

Sokáig csendben haladtak, pedig mindkettőjüknek rengeteg kérdés fogalmazódott meg a fejében.

Adaoha volt, aki megtörte a hallgatást.

– Azért jöttél, hogy haza vidd?

– Cody, nem gyerek már – mondta csendesen Talan. – Ha itt akar maradni, erőszakkal nem viszem magammal. Az apja csupán azt akarja tudni, hogy él-e…

A fiatal nő hirtelen megállt és szembe fordult a félvérrel.

– És ha ő azt sem akarja?

Talan állta a kiveséző sötét szemek nyílt tekintetét.

– Tudom, hogy nem szándékosan kereste a halált, bár élt volna a lehetőségével. Nagyon köszönöm, hogy ennek ellenére nem hagytátok meghalni. Azt is tudom, hogy ő kérte, hogy senkinek ne szóljatok. Az akaratát én is tiszteletben fogom tartani, bárhogyan is döntsön. Az apjának viszont ígéretet tettem, hogy válaszok nélkül nem megyek haza.

– És ha nem vezetlek hozzá?

– Te is tudod, hogy nélküled is eltalálok oda, ahol most van – Talan mélyen a nő szemébe nézve, az egyik közeli fa törzse felé nyújtotta a kezét. Adaoha tekintetével követte a mozdulatot.

– Ki vagy te? Amit az előbb csináltál ott, azt eddig csak a Látónál tapasztaltam.

– Aydin?

Adaoha csak bólintott.

– Amit tudok, azt ő adta át nekem. A kezembe tartottam, amikor meghalt – mondta egy nehéz hangos sóhajjal Talan. – Ő választott ki, hogy folytassam a munkáját.

– Akkor, te vagy az őrző, akiről Aydin annyiszor motyogott – állapította meg a fiatal nő.

– Te hívtál segítséget Codynak, igaz? Alakváltó vagy? Nem érzem rajtad.

– Nem vagyok alakváltó. A szüleim sámánok, még a nagyszüleim is azok voltak. Ezt a fajta alakváltás a nagyapám tanította nekem. – Adaoha nyelve megeredt, s ahogy Talan hallgatta, egyre jobban Jalira emlékeztette őt a fiatal nő. A félvérnek eszébe jutott, amikor Jaliyaht véletlenül sólyom alakjában eltalálta.

Ő is tud ilyet! Bizonyára Homero tanította neki – futott át az agyán.

– És mit keres erre egy tigris? Ki ez a Kuchur? – érdeklődött tovább Talan.

– Én mondhatni gyerekkorom óta ismerem. Festeget, besegít a vadak gondozásában Dewitnek, a területen ahol a kunyhója áll. Anyám mesélte, hogy idegenek hozták ide, s inkább volt halott már mint élő. Akkor még az apám is élt, sok-sok napon át mellette voltak.

– Hozzá vittétek Codyt. – Nem kérdés volt ez Talan részéről, hanem megállapítás. Adaoha pedig pontosan tudta, hogy az őrző a révületi állapotában mindent láthatott, értelmetlen lett volna bármit is tagadnia. Bólintott.

– Nem tudod, hogy miért kérte, hogy hagyjátok meghalni? Miért nem akarta, hogy bárkinek is szóljatok, hogy él? – Talan kérdéseire, Adaoha csak a fejét rázta, tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

Míg beszélgettek, lassan megérkeztek Kuchur kunyhójához. A tigris fát hasogatott az udvaron. Dühösen szegezte nekik a tekintetét, ahogy kiléptek a fák közül, miközben lassan leengedte a fejszét.

– Nem vagyok ellenség – mondta már messziről Talan. – Ne okold a lányt, mert nem tőle tudom, hogy Cody itt van. – Ahogy az őrző a tigris elé ért, barátian nyújtotta felé a kezét. – Beszélhetnék vele?

Kuchur sokáig bizalmatlanul méregette az idegent, majd csak a fejével biccentett kunyhója felé, miközben a lányra gyilkos pillantásokat vetett.

Talan néma fejbólintással köszönte meg a nem éppen barátságos engedélyt, aztán megindult, hogy végre láthassa és beszélhessen Codyval.

– Kit hoztál ide? – mordult fel Kuchur, mérgesen hagyta kezéből a földre esni a szerszámot.

– Mindenképpen ide talált volna – mondta csendesen a nő. – Látó. Éppen más tudatállapotban volt egy fa mellett, amikor megláttam. Kinyitotta a szemét, egyenesen rám nézett és csak annyit mondott, hogy beszélni akarok vele. Már tudta, hogy ki vagyok és azt is, hogy te segítettél a medvének! Mindent tudott!

Cody nem éppen Talanra számított, amikor nyílt az ajtó. Szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a félvért a küszöbön.

– Talan?! – Cody szíve felgyorsult, fentebb tolva a párnán a testét próbált az őrző mögé látni, hogy netán az apja is vele van-e.

– Egyedül jöttem – motyogta Talan, lasú léptekkel közeledett az ágyhoz. Tekintete végigsiklott a meggyötört testen, a lelke is belesajdult, ahogy látnia kellett fiatal barátját. Mert Codyt, ha nem is hangoztatta, de annak tartotta.

– Aggódnak érted.

– Apa küldött?

Talan bólintott Cody kérdésére. Széket húzott magához és leült az ágy mellé.

– Nem akarok haza menni. – A fiatal medve szinte nyögte a szavait.

– Mi történt?

– Figyelmetlen voltam. Későn vettem észre és beleléptem egy csapdába – hadarta Cody, kelletlenül igazgatta csonka lábán a takarót.

– Nem egészen erre gondoltam – köszörülte a torkát Talan. – Miért akartál meghalni, és miért kérted, hogy ne mondják el senkinek, hogy élsz?

Cody sokáig hallgatott, zavartan, szomorú tekintettel piszkálta a takaró bolyhait.

– Nincs miért.

– Mit nincs miért?

– Nincs miért haza mennem!

– Ne mondj ilyet!

– Juan megkérte Fyra kezét!

Talanban egy pillanatra megakadt a levegő.

– Mikor?

– Ott voltam! Ott térdelt előtte, s ha éppen akkor be nem lépek, nyilván ki is mondta volna az igent. Így csak kapkodta a fejét, meg hogy mit keresek ott… Áh! – Cody keserű fájdalommal legyintett.

– Hát a szerelem nem mindig úgy alakul, ahogyan azt mi szeretnénk – fújta egy mély sóhajjal a félvér. Emlékek rohanták  meg. Mélyen együtt érzett a fiatal medvével.

– Annyira biztos voltam benne! Az érzéseiben!

– Van ez így. De ez nem a világ legnagyobb fájdalma, Cody.

– Nekem piszkosul fáj, Talan! – fakadt ki Cody. – Talán te még nem éltél át hasonlót sem!

Talan szíve és torka elszorult az emlékekre. Sokáig hezitált, hogy megossza-e Codyval az érzéseit vagy se. Aztán lassan beszélni kezdett.

– Öltem miatta és meghalni is kész voltam érte, a szó legszorosabb értelmében. Kötelék volt közöttünk és én meghalni is hajlandó voltam, hogy ő szabad legyen. Azt hittem én is, hogy a mi szerelmünk mindent kibír. Ő maga volt, aki azt mondta, félreértette a kamaszkori érzéseit, ne haragudjak, de mindig emlékezni fog rám. Annyiszor azt hittem na mégiscsak visszakapom! És amikor végre mindenki áldásával egymásé lettünk a karjaimban halt meg. – Cody megdöbbenve hallgatta az őrző halk szavait. – Fyra nem volt a társad, nem kötöttétek össze egymást. Gondold át józan ésszel, fiú! Hogyan alkottatok volna családot? A szüleitek finoman jelezték, hogy nem helyes. Nem csupán a tradíciók miatt, Cody. Gondolj bele, hogy lettek volna utódaitok? Fyra túl élte volna egy medvekutya világra hozását? Ha áldását is adták volna a szüleitek a kapcsolatotokra, el tudtál volna számolni a lelkiismereteddel, ha Fyra a gyermeketek szülése közben meghal? Dean anyja sem élte túl. Fyrához, Juan való. Te sokkal érettebb felfogással és gondolkodással bírsz, Cody. Te már rég a családalapításon gondolkodtál, komoly érzelmek voltak benned, ő még mindig flörtölt! Elhiszem, hogy fáj. Hogyne fájna?! De ilyenekből tapasztalunk és tanulunk.

Némaság ült a szobára. Cody fejébe millió gondolat tolongott, Talan pedig türelmesen várta, hogy a fiatal medve megossza azokat vele, és kiadja magából a fájdalmát.

– Nem akartam öngyilkos lenni – motyogta Cody, pillantása mégis szégyenkező volt, ahogy mindenfelé pislogott.

– Tudom. Az nem te vagy. Ezért nem is értettem miért mondtad, hogy meg akarsz halni?! Miért kérted, hogy hagyjanak meghalni?!

– Mert akkor nagyon fájt! És… és akkor úgy éreztem…

– Rendben, megértem. – Talan óvatosan paskolta meg Cody vállát. – A szüleid nagyon fognak örülni, hogy élsz.

Cody makacsul összeszorított ajkakkal, újra súlyos másodpercekig hallgatott. Nehezen jöttek a szavai, de tekintete határozott eltökéltségről árulkodott, és arról, hogy döntését igenis átgondolta.

– Nem akarok haza menni – mondta ki végül.

– Miért?

– Fel akarok nőni.

– Tessék? Ezt hogy érted? Felnőtt vagy, Cody!

– Apa nem tudja elfogadni a döntéseimet. Lehet, hogy úgy tűnik, de közben a háttérben, akkor is beledugja a kisujját a sors levesébe! Ez családi vonás lehet, mert Nathan is ebben a cipőben jár. Az ő apja, William is ilyen.

– Szerintem minden szülő igyekszik igazgatni a gyermeke jövőjét, sorát – rántott a vállán Talan. – Sajnos nem mindig együttműködően.

– Új életet akarok, Talan.

– Új életet?

– Itt akarok maradni.

– Nez Perez-en?

– Itt. Itt fenn.

– A tigrissel fogsz együtt lakni?

– Nem – ingatta a fejét Cody. – Miest lábra állok keresek saját barlangot.

– Hogy mit?

– Saját barlangot!

Talan arcán átszellemült mosoly jelent meg. Nagyon is meg tudta érteni Codyt, hiszen benne is ilyen törekvések voltak. A természetben, félrevonulva…

– Biztos meg fogják érteni a szüleid…

– Dehogy fogják! Apa biztos, hogy nem. Ő úgy küldött ide, hogy azt mondta: az apai szavam téged bármikor visszahívhat. Nem akarom! Nem akarom, hogy az apai szava mondja meg, hogy mikor mit tegyek. Önálló akarok lenni. A döntéseimért vállalni a felelősséget, kialakítani a saját életemet. Nem fogadná el a döntésemet. Ha tudná, hogy élek és nem akarok haza menni innen, akkor ő maga jönne ide, habzó szájjal.

Talan arcára akaratlanul halvány mosolyt rajzolt Cody leírása az apjáról.

– Akkor mit mondjak az apádnak? Azt mondta, addig nem temet el, amíg nem lát holtan. Há’Istennek élsz!

– Mond azt, hogy meghaltam.

– Cody! Gondolj a barátaidra is! Nathan, Dean, Jali! Az édesanyád! Szeretnek és aggódnak érted! Ezzel nekik is fájdalmat okozol!

– Az élet ilyen. Születünk és meghalunk. A halált el lehet fogadni, fel lehet dolgozni. Ki-ki megtart az emlékezetében, úgy ahogy. Én is emlékezni fogok rájuk. Mindig! Nem akarok magyarázkodni és sajnálkozásokat hallgatni, meg szánalmat látni mások szemében. Egy új életet akarok!

– Én fejet hajtok a döntésed előtt és tiszteletben is tartom azt. Nem kell velem haza jönnöd. De ezt a meghalok mindenki számára... azért ezt gondold át. – Talan egy hangos sóhajjal felállt a székről és elindult az ajtó felé. – Nem megyek azonnal vissza. Akadt még egy kis elintéznivalóm. Addig erősödj és gondold át. Bejövök a válaszodért, mielőtt Clear Creek-re indulok.

Talan lendületes léptekkel hagyta el a kunyhót. Pár szó erejéig megállt a fiatal sámán nő és Kuchur mellett.

– Köszönöm, amit érte tettetek!

– Hogy döntöttél? – kérdezte az orra alatt morogva Kuchur.

– Nem én döntök – ingatta a fejét Talan. – Hagyom gondolkodni. Felfokozott érzésekkel nem lehet helyes döntést hozni.

A hím tigris alakváltó egyetértően bólintott a félvér szavaira.

– Mielőtt visszaindulok, még meglátogatom. Én sem szólok senkinek, hogy itt van. – Talan rövid gondolkodás után úgy döntött megpróbál érdeklődni a két vadászról. – Megölte volna?

Kuchur  sokáig lehorgasztott fejjel hallgatott, majd nyílt tekintetét az őrzőnek szegezte.

– Életet menteni előbbre való, mint kioltani.

– Mennyire ismeri őket?

– Alakváltók trófeáit is gyűjtik – Kuchur hangjából kiérződött a megvetés, a gyűlölet. – Gondolom maga is pontosan tudja, hogy az emberi büntetőjogban ránk vonatkozóan nincs semmilyen paragrafus. Mi a józan ész szerint nem is létezünk, így büntetlenül gyilkolhatnak.

– Nem egészen! Van olyan karhatalom, akiknek pont az a feladata, hogy az ilyeneknek a körmére nézzen.

– Hát itt ilyen nincs – morogta elégedetlenül az orra alatt motyogva Kuchur.

– Dehogynem! – Talan félmosolya széles, sokat sejtető vigyorra váltott. – Most éppen van! – Köszönésképpen kezet rázott az alakváltóval, aztán Adaoha felé biccentett és indult vissza a Menedékházba.