FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 2

 

Veronica lábai sűrűn összecsuklottak, kimondhatatlanul hányingere volt, úgy érezte mindene szétszakad. Marcus és Dean is elég botladozva igyekezett lépést tartani az őket kísérő termetes őrökkel. Ahogy becsukódott mögöttük a terem ajtaja, az őket kísérők szinte szabályos körben hátrébb léptek, s nem sokkal ez után nyílt egy másik ajtó.

Aldafen szokásos csuhás, kék köntösében lépett be kíséretével, mögötte Gorman.

– Üdvözöllek benneteket! – kezdte nyájaskodva az Akadémia vezetője. – Aldafen vagyok, és én vezetem ezt az intézményt. És nem csak ezt az intézményt! – Aldafen a terem közepén lévő asztal felé lendítette a kezét. – Azonosítsátok magatokat, az aláírásotokkal.

Veronica írta először a nevét a papírra. Gorman vele szemben az asztal túl oldalán állt, s ahogy az alfanőstény végzett az aláírással, a mentalista a tenyerét a név fölé tartotta. Lehunyva szemét pár másodpercig állt így, majd bólintott.

Aldafen tekintetével kivesézőn követte a lányt, ahogy Veronica visszább lépett az asztaltól. Dean magabiztosan lépett a helyébe és a papírra firkantotta a frissen gyakorolt nevet. Gorman megismételte az előbbi szertartás szerű mozdulatot. Aztán kinyitotta a szemét, tekintetét kutatón szegezte Deannek, majd elolvasta a nevet.

Veronicában egyre kúszott fel az aggodalom. Nem látta túlzottan jó jelnek, hogy Deannel, ennyit időzik az ismeretlen.

– Neki semmi köze a McElhanely vérvonalhoz – jelentette ki Gorman, s abban a pillanatban Deant közrefogták.

– Szóval, te nem is Juan McElhanely vagy! – mondta harsányan Aldafen. – Akkor kicsoda?

– Juan McElhanely vagyok!

– Hazudik – vágta rá nyugodt hangsúllyal Gorman.

Aldafen csak egy fejmozdulattal utasította Marcust, hogy ő is azonosítsa magát. A testőr aggodalmas pillantásokat vetve a közrefogott Dean felé sietve tett eleget a néma utasításnak. Gorman egy fejbólintással igazolta a személyét.

– Nos?! Halljam, hogy kit hoztatok át magatokkal?! – szegezte kérdését Aldafen Veronicának. – Hol a testvéred?

– Ő a testvérem! – vágta rá határozottan a lány.

– Ne tetőzzétek hazudozással a helyzeteteket. Ha igazat mondotok, talán életben hagylak benneteket.

– Igenis McElhanely vagyok! – fakadt ki Dean. – Lehet, hogy nem Lawrence az apám, de McElhanely vagyok!

Gorman némán intett a fejével nemet.

– Judah McElhanely a vérszerinti apám! – ordította büszkén Dean. – McElhanely vagyok!

– Igazat mond! – erősítette meg Dean szavát Veronica. – Nem ő testvérem, de igenis McElhanely!

Gorman vezérére nézve várta az utasítást, miközben Aldafen a kőpadlót bámulva gondolkodott.

– Rendben Gorman – sóhajtott fel a vezér, kezével engedélyt adóan intett a mentalista felé. – Nézz bele!

Deant erős kezek ragadták meg, s térdre kényszerítették Gorman előtt, aki tenyere közé vette a fiatal félvér fejét. Dean eddig soha nem tapasztalt feszítést érzett a koponyájában, ami lassan olyan fájdalommá csúcsosodott, hogy felordított.

– Mit csinál vele? Hagyja őt! Mondom, hogy ő az unokatestvérem! – fakadt ki Veronica, s már lendült volna Dean védelmére kelni, de Marcus elkapta a derekát és visszahúzta maga mellé. A testőr nem akarta, hogy a hatalmas alakváltók keze közé kerüljön a lány.

Mikor Gorman végre elengedte Deant, a fiatal férfi rongybaba módjára zuhant el a kövön.

– Majdnem színtiszta Giant Wolf! – harsogta elkerekedett szemekkel Gorman, s további utasítást várva Aldafenre emelte tekintetét.

– A kapun túlról, egy Giant?! – Aldafen szemében egyszerre volt düh és félelem. – Ki vagy te?!

– Dean McElhanely! Az apám Judah McElhanely! Nem hazudok!

– Egy felkelő? – Aldafen egy újabb intéssel utasította Gormant, hogy kutakodjon tovább Dean fejében.

– Hagyja békén! – ordította Veronica vehemensen, mire Marcus újra lefogta őt.

– Maradj veszteg! Ne tetőzd a bajt! – súgta a lány fülébe a testőr.

Dean orrából és füléből vékony csíkban kezdett szivárogni a vér, egész testében remegett. Amikor Gorman újra elengedte, csak nyögni tudott.

– Ő Judah McElhanelyt ismeri apjaként – jelentette ki a mentalista. – Vagy fogalma nincs a valódi származásáról, vagy egy erős mentális képessége van és rejteni tudja az igazságot.

Aldafen megvetően mérte végig a fájdalomtól fetrengő félvért.

– Nincs ennek semmilyen képessége! Még tűrni sem tud – vetette oda a szavait egy hanyag legyintéssel kísérve. – No drága fiacskám! Azt hiszem az a nagy helyzet, hogy az anyád nem volt éppen hűséges az apádhoz – állapította meg gúnyos nevetéssel Aldafen. – Hagyd! – intett Gormannek a vezér. Lassú sétálgatásba kezdett, miközben azon töprengett mihez kezdjen az átkelőkkel.

– Szinte mindannyian értelmetlenül keltetek át – összegezte Aldafen. – A fiam halott. Vagyis egy halott utódnak nincs szüksége feleségre – fordult Veronica felé a vezér. – Te meg nem is az vagy, akinek kiadod magad – mérte végig megvetően Deant, majd Marcus felé fordult. – Te meg? Miért is jöttél át velük? Te lennél a testőr, akit az anya kérelmezett a kicsi fia mellé, aki lám-lám át sem mert kelni! Szép kis társaság!

– Mi legyen velük? – Gorman hangja, hideg, gyilkos külsőjéhez megdöbbentően lágy, megnyugtató volt.

– A testőrnek adunk esélyt. Őt vigyétek az arénába. Él ameddig meg tudja magát védeni – mondta ki első döntését Aldafen, azzal Marcust el is választották Veronicától, szinte kiszakították védelmező öleléséből az alfanőstényt.

– A lánnyal nem is tudom mit kezdjek – Aldafen elkezdte körbesétállni Veronicát, méregette mint a piacon a rabszolgákat. – Tetszik nekem! Eleven tűz! Milyen kár, hogy alakváltó. Nem is tudom. Zaboláztassam meg a génjeit a laborban? Ültessem áruló feleségem helyett magam mellé? Hol veszem nagyobb hasznát? – Aldafen hangosan gondolkodva vadászó ragadozóként járta körbe az alfanőstényt. – Majd eldöntöm! Addig vigyétek Rihonnához. Üzenem neki, hogy ha nem vigyáz rá, ezúttal nem kegyelmezek az életének! Követi a fia sorsát! Oktassa ki addig az itteni szabályokról és törvényekről.

Marcust és Veronicát két különböző ajtón vitték ki a teremből.

Aldafen újra a földön fekvő Deanhez sétált.

– Azt mondod Giant Wolf vér folyik az ereiben? – A vezér arca borúsan méregette a szenvedőt.

– Egyértelműen!

– Mit gondolsz Gorman?

– Veszélyes életben hagynod, vezérem! A kapun túlról egy Giant? Kizárt!

– Úgy gondolod lázadó?

– Ha az, veszélyes lázadó, uram! Azt látom a fejében amit állít!

– Az nem lehet, hogy azért, mert ő maga sem tudja az igazságot magáról? Talán megcsalta az anyja az apját – vont vállat Aldafen, kitartóan méregetve Deant.

– Nem jár át magától Giant Wolf a kapun! Nem képesek rá! – erősködött Gorman, láthatóan igencsak felzaklatta Dean személye a mentalistát.

– Dehogynem! – vágta rá Aldafen rövid gondolkodás után. – Az a nyomorult Wicklund! Nem emlékszel? Hajtotta Arjun McElhanely társát is. Meg kellett őt fenyegetnem. Ezek szerint mégis volt közöttük valami titkos viszony. Emlékszem Rihona rajtakapta őket egyszer a börtönben. Akkor viszont igaz amit mond és semmi veszélyt nem jelent ez a szerencsétlen zabigyerek. Csupán nem tudja az igazságot.

– Hol van most ez a Wicklund?

– Zadorach-al majd előállíttatom.

– Ne feledd, hogy elárulta a királyát!

– Egyébként az árulással azt hitte van jövője az alfanőténnyel. Ugyanúgy, Zadorach is áruló lett, csak ő hatalomvágyból. Sőt, az összes Giant, aki most mind engem szolgál, Gorman!

– Csak mert nincs más választásuk. Ne feledd, hogy miért követ most mind téged. Nem saját öntudatból! A jégpáncél, ha melegszik az idő, elvékonyodik  – sziszegte a fogai között a mentalista. – Veszélyes őt életben hagynod! Mi van ha ő egy lázadó Giant?! Mi van ha ő a tűz, aki felmelegítheti a jeget? Egy olyan Giant, aki saját tudattal rendelkezik?! Ahol van egy, ott van több is!

– A tömlöcbe vele! – adta ki végül a parancsot Aldafen. – Amíg bírja a vallatásokat, kiszedjük belőle ki ő és milyen céllal jött át.

Deant a hatalmas Giant alakváltók felnyalábolták a földről s  levonszolták a katakomba rendszer sötét pincebörtönének egyik cellájába.

 

 

 

Adahoa nem ijedt meg, amikor úgy ébredt, hogy egy medve melengetve ölelte át. Ám amikor Cody egész nap nem kelt fel, már aggódni kezdett az alakváltóért. Estére megkönnyebbült, mikor kábán, de végre mutatta az élet jeleit a medve. Addig addig duruzsolt az alakváltónak, amig nagy sokára, de sikerült Codynak emberi formát felvennie. Adaoha ekkor rémült meg igazán a férfi állapotát látva. A csonkolt lába eleven sebként erősen vérzett, miközben Cody moccanni alig tudott. Mintha csak pár órája történt volna vele a baleset. A sámán nem értette, mi okozhatta ezt a medvénél. Tudta, hogy ilyen állapotban nem hagyhatja egyedül a barlangban, mert a vér szagára ragadozók gyűlnének köré könnyű zsákmányra.

Megvizsgálta mennyi élelmük volt, hány napig tudja tartani magukat. Aztán a barlang előtt is tüzet rakott, erős szagú növényeket dobált rá, amivel elnyomta a vér szagát és egyben távol is tartotta a nem kívánatos látogatókat.

Levest, teát főzött, közben átkötözte a sebet. Aztán motívumokat rajzolt Cody sérült lábára, testére, és órák hosszat kántált hol a tűz, hol a férfi elgyengült teste mellett. Virrasztott, ápolta, vigyázott rá. Két nap után Cody erőtlenül de megszólalt és vizet kért.

– Hál’ Istennek Cody! Mi történt? – Adaoha megtámasztotta a férfi fejét, ahogy segített neki inni. – Mi volt ez? Megijesztettél!

– Azt hiszem az alakváltás piszkosul kifárasztotta a szervezetemet.

– Ennyire kimerítő egy alakváltás? – érdeklődött Adaoha, közben félülésbe segítette a medvét, hogy enni is tudjon.

– Hát, igazság szerint ilyen betegen még soha nem váltottam alakot. Amikor meg jól voltam, fel sem tűnt.

– Nem értem a sebedet! Mintha friss lenne! Mintha nem gyógyult volna semmit – ingatta a fejét Adaoha kifejezve nem tetszését.

Cody óvatosan tapogatta a friss kötést, tekintete zavart lett, eszébe jutottak Kuchur szavai:

„Sajnálom, de egy kicsit fentebb kell vágni a lábadat, hogy ne veszítsd el az egészet.”

Úgy emlékezett, mintha több hiányzott volna a lábából.

– Mi a baj? Nagyon fáj? – kérdezte aggódva Adaoha, látva Cody arcán a döbbent kifejezést.

– Elviselhető – vont vállat a medve.

– Akkor mi a baj?

– Nem tudom – Cody újra a lábát vizsgálgatta. – Valamiért úgy emlékeztem, hogy Kuchur fentebb vágta, amikor még vágott belőle, hogy ne veszítsem el az egész lábam.

– Igazából én nem figyeltem ennyire – vallotta be a nő.

– Mi van ha igaza volt nagyapának?

A felfedezés mindkettőjüket ledöbbentette. Hol egymásra hol a sérült lábra pillantottak.

– Én nem tudom mi megy végbe a testetekben amikor alakot váltotok. Ezt te tudod.

– Átrendeződnek a sejtjeink – vágta rá Cody, közben folyamatosan agyalt, mi is történhetett tulajdonképpen, mi ment  végbe benne az alakváltás alatt.

– Ezt használhatta ki a nagyapád? – találgatózott óvatosan Adaoha. – Talán tudta irányítani?

– Tegyük fel, hogy így van. De akkor amit az egyik helyről elvesz, az akkor meg onnan fog hiányozni.

– Nem biztos!

Cody arcára kiült a felismerés, hogy mire is gondolhat a nő.

– Valóban! Ha megsérül a kezünk, a hámsejtek visszatermelődnek! Begyógyul a seb!

– Igen!

– Elevenen tartja a sebet?

– Vagy mindig máshonnan rak oda egy keveset és ahonnan pótolja, ott talán könnyebben utána termelődik.

– Igen! – kiáltott fel lelkesen Cody. – Mégsem hazudott! Megcsinálta! Biztos vagyok benne, hogy az öreg tényleg megcsinálta!

– Várj, Cody! – csitította a medve lelkesedését a sámán. – Nem olyan veszélytelen ez! Nézd meg hogy kimerültél, egyetlen alakváltástól, pedig már elég jól voltál. Aztán két napig nem tudtál magadról! A nagyapád belehalt!

– Meg kell próbálnom! Mit veszíthetek?

– Az életed!

– Bíztál bennem, amikor feljöttél ide velem! Most is bízz bennem! – Codyt teljesen magával ragadta a lelkesedése a felfedezéstől.

– Csak féltelek – mondta csendesen a fiatal nő.

– Meg akarom csinálni, Adaoha! – jelentette ki eltökélten az alakváltó.

Adaoha látta, hogy nem bírja elhatározásáról lebeszélni a lábadozó beteget. Elfogadva Cody döntését mélyet sóhajtva bólintott.

– Rendben, Cody. Vágjunk bele. De következetesen! Ígérd meg, hogy hallgatsz a tanácsaimra!

Cody bólintott, ajka többször mosolyba rándult a lehetőségre, hogy újra teljes értékű életet élhet majd. Eszébe jutott Kuchur álma, amit elmesélt neki.

„Álmomban nem hiányzott a lábad, és idősebb voltál. Volt veled egy fiatal lány… Hosszú fehér haja volt… Ez a lány jóval fiatalabb volt, apró rajz, vagy tetoválás volt a szemöldöke felett és az a nagyon hosszú fehér haja olyan mindenféle fonatba volt, mint William lányának, Soyaranak. Inkább a lányod lehetett mint a társad.”

Még lehet családom! – zakatolt benne, ami új célt adott a medvének.

– Akkor kezdjük azzal, hogy pár napig nem váltasz alakot, hanem erősödsz!

Cody arcán egy pillanatra megjelent a csalódottság.

– Én lemegyek Kuchurhoz és hozok sok-sok élelmet, hogy kitartson amíg vigyázok rád és ápollak a következő alakváltás után. Feltehetően megint legalább két napig nem leszel magádnál. Fel kell készülni rá!

Cody ahogy figyelmesen hallgatta a fiatal sámán nőt, megértette, hogy Adaoha valóban segíteni szeretne neki és teljes mértékben támogatja őt. Már belátta, hogy valóban szükség van a körültekintő tervezésre, következetességre.

– Nem tudjuk meddig fog tartani – sóhajtotta a nő. – Lehet, hogy sokáig.

– Én végig fogom csinálni! – vágta rá határozottan Cody.

– Nem szabad türelmetlennek lenned és sürgetni semmit. Csak mindent a maga idejében! Rendben?

– Rendben!

– Helyes! – Adaoha biztató mosollyal cserélte ki a férfi kezében a kiürült tányért a gyógyteára. – Akkor mától Heniyal lesz a neved!

– Heniyal?

– Harcos szellem. Ezt jelenti. Azt mondtad, Cody Dunkin meghalt. Akit most látok, az egy igazi harcos szellem – magyarázta Adaoha, szemében büszkeség volt, ahogy Codyra nézett. – Ha megengeded, én pedig segítek ennek a harcos szellemnek megerősödni.

– Ennek a harcos szellemnek, azt hiszem nélküled nem is sikerülne. Köszönöm amit értem vállalsz és teszel.

 

 

 

Ochoa a nappali antik foteljébe süppedve üldögélt. Nem nézte az órát hogy már mennyi ideje volt így. Combján pihent a faragott ládika, amiről a gázolás következtében letört egy kis darab. A pár rajzot, amit Phyllis már nem szedett össze, ő megtette s most - melankolikus kifejezéssel az arcán - nézegette, miközben bele-beleivott az erős házi készítésű vodkájába. Peregtek fátyolos szemei előtt az emlékei, amikor harmad magával a romániai Pádisban barangolt...

Akkor arra volt munkája. Ott ismerte meg Bardwellt is. Vagyis akkor még Ivan Balkovot. Senki nem szerette, magának való, kegyetlen ember volt. A fiát is a pincében tartotta, a feleségét meg az istállóban. Ochoa első látásra beleszeretett a mostoha sorsú fiatal nőbe. Ami azonnal megragadta őt Biancában, a mogyoróbarna szemei, az aranyló méz árnyalatával. Soha olyan gyönyörű szempárt még nem látott. Eleven emlékként élt benne minden egyes együtt töltött lopott percük, amikor éjjelente belopózott hozzá. A nő könyörgött neki, hogy vigye magával, de ő nem vállalta be, hogy magára haragítsa Balkovot. Egy nap minden búcsúzkodás nélkül tovább állt három társával együtt. Évekig járták még a Pádis erdőit, de Balkov területe felé már nem mentek vissza. Amikor már kifelé tartottak az országból, az erdőben élő cigányokkal akadtak össze. Sátrakban laktak, a senki földjén, és sehová nem tartoztak. Mindenfélét kínáltak nekik, amit csak pénzé lehetett tenni. Az egyikük egy kislányhoz vezette Ochoát. Egy koszos zsák volt ruhaként az öt év körüli kislányon, aki a fa tövében kuporgott, térdén egy faragott, virágmintával díszitett zenedobozt egyensúlyozott, s vékonyka hangján énekelt a felismerhetetlen muzsikára.

– Mennyit adsz érte?

– Megőrültél?! – horkant fel a vadász. – Mit kezdek egy gyerekkel?

– Veszett jószág! A vadász jó hasznát veszi, mi nem! Nekünk átok! – magyarázta élénk kézmozdulatokkal a szikár magas ember.

Ochoa közelebb lépett a kislányhoz. Kíváncsi volt mi az amitől egy ennyi idős gyerek kiérdemli a „veszett jószág” nevet? Abban a pillanatban, ahogy eléje guggolt, a kislány felkapta a fejét, s mogyoróbarna szemét amiben az aranyló méz árnyalata kavargott, a vadásznak szegezte. Ochoának még a légzése is kihagyott. Ugyanolyan szemei voltak a kislánynak, mint Biancának, akit gyáván ott hagyott a kegyetlen Balkovnál.

– Kik a gyerek szülei?

– Ennek az nincs! – legyintett a férfi.

– Hogyne lenne?! Mindenkinek van!

– Ezt itt hagyták

– Ki hagyta itt? – faggatózott tovább makacsul Ochoa, tekintetét le nem tudta venni a kislányról, aki kísértetiesen hasonlított a mostoha sorsú gyönyörű nőre.

– Azt nem tudjuk. Az asszonyok figyeltek fel a gyereksírásra. Aki megszülte, az itt is hagyta. De átok nekünk! Amióta itt van valami szívja az állatok vérét!

– Akkor minek tartottátok meg? – Ochoában összecsaptak az érzelmei.

– Jó kutya! – vigyorgott a férfi. – Jelez! Jelzi az idegent, jelzi a vadat!

– Akkor mégsem értem miért akartok megszabadulni tőle?

– Mert már valami mást is ide vonzott a kis bestia!

Ochoa egyik társa is becsatlakozott a beszélgetésbe.

– Mit akar rád sózni? – érdeklődött könyökével taszítva Ochoán a vadásztárs.

– Azt a gyereket – morogta az orra alatt Ochoa.

– Mennyi?

– Olson! Megvesztél? Minek nekünk egy gyerek?

A másik vadász hanyagul rántott a vállán, közelebb hajolt Ochoához, hogy a másik ne hallja a szavait.

– Gondolkozz! Visszamegyünk az államokba, ott eladhatjuk. Sokkal többért, mint amennyit itt adsz érte! – Olson visszafordult a cigány felé, s pár perc leforgása alatt meg is kötötte vele az üzletet, majd lehajolt a kislányért.

– Gyere te kis zsákbamacska! – mondta, azzal felkapta a vállára a gyereket, aki azonnal visítani és kapálózni kezdett. Ochoa tekintetével egy darabig követte a távolodó társát, aztán figyelme a még mindig kissé fals hangon játszó zenedobozra irányult. Maga sem tudta miért, de felvette és a gyerek után vitte. Amikor utolérte Olsont, sután nyújtotta a zenedobozt a kapállódzó kislány felé. A gyerek két kézzel nyúlt érte és magához szorította. Elhallgatott, és veszélyesen gyönyörű szemeit Ochoának szegezte. Még csak nem is pislogott úgy nézte őt akárhányszor ráesett a vadász pillantása…

– Daria – suttogta Ochoa, s végigsimított a lakatolható ládikává alakított zenedoboz tetején. Aztán lapozgatott a gyerekrajzok között, majd beletette őket a dobozba. Újra meghúzta a vodkás üveget.

– Gyávaságból, hagytam veszni a nőt. Könnyelműségből, hagytam veszni a lányomat. Harmadjára nem követem el ugyanazt a hibát! – morogta gyilkos tekintettel a semmibe meredve Ochoa. Már kezdett dolgozni benne az alkohol, fejét bizonytalan mozdulattal ingatta.

– Neked mellettem van a helyed! Te az én vérem vagy! Az enyém! – szívta a fogai között, majd dühös indulattal vágta a falhoz a kiürült üveget.

Haragudott mindenkire, az egész világra, még saját magára is. Valahol sejtette. Már akkor felfigyelt a kamaszra, amikor Dechant először nézett a szemébe. Bianca és Daria néztek vissza rá, amikor elcsípte a fiút, hogy lopott tőle. Akkor hagyta futni. A sors mégis újra hozzá vezette őt.

– Nekem mellettem van a helyed! – ismételgette a leittasodott vadász. Magában fogadkozott, mindenre esküdött, hogy eztán minden másképp lesz.

Fedro még tett-vett a konyhában, pakolászott. Egyáltalán nem volt nyugodt. Mero nem tudott most eljönni, hogy lefoglalja Garyt, vagyis Victort.

Victor Norman és Judah Norman. Ez lett volna a neve a két gyermeknek, ha normális körülmények között teljes családban születtek volna meg Jared Norman és Carlita McKay ikrei.

Meronak megvolt a maga sűrű élete, s az elmúlt hetekben hónapokban amúgy is elég sokat áldozott az idejéből. Bár pont ő volt, aki bevállalta, hogy apjuk munkáját és törekvéseit segíteni fogja a kapun innen, de Victor felügyelete lassan 24 órássá vált.

Fedro úgy hagyta maga mögött otthonát a kapun túl, hogy ő egyáltalán nem akarta folytatni azt amibe tulajdonképpen beleszületett és amivel genetikailag örökölt képességek jártak. Így tökéletesen érezte Victor belső érzéseit, amiből ha pontosan nem is olvasta ki a gondolatait, de már ösztönből össze tudta azokat pakolni. Sokszor érezte rajta, hogy elmenne, kitörne és azt is pontosan tudta, hogy a férfi folyamatosan tart az öntudatra ébredés felé. Ha akkor ő is itthon lett volna, amikor Chid úgy döntött megtámogatja védencük tudását, biztos, hogy Mero mellé állt volna.

Victor tekintetével követte a lakásban járkáló férfit. Victor már nem egy „minden mindegy” magába zuhant állapotban volt. Igenis érdekelték a dolgok, tagadhatatlanul kezdett nyiladozni. Ráérzett a Fedroban lévő feszültségre is.

– Baj van? – kérdezett rá, pedig nagyon jól tudta mi aggasztja a férfit.

– Nem, nincs – motyogta Fedro a fejét rázva.

Victor, ha nem is mondta ki, de hálás volt neki mindenért. Az első volt, akitől önzetlen áldozatvállalást és törődést tapasztalt az évek során, onnantól kezdve, hogy egy nap bekísérték Fedrot az intézetben a szobájába és bemutatták neki. A rendszeres látogatásai és a sok-sok lelkes meséje, történetei, pedig ő végig mindig csak hallgatott.

Victor pontosan tudta, hogy Fedro aggódik érte, és kitalálta, hogy mivel is nyugtathatná meg.

– Veled mehetek? – kérdezte váratlanul.

Fedro zavart pislogással, csodálkozva emelte meg a szemöldökét, úgy nézett lakótársára.

– Komolya ezt akarod?

– Igen – bólintott Victor. – Szeretnék veled menni, ha nem baj. Ígérem nem leszek útba. Érdekel a munkád.

– Rendben! Persze, megoldható – bólintott rá lelkesen Fedro, s Victor azonnal érezte rajta a megkönnyebbülést.

Bár egész úton szinte egy szót sem váltottak, Victor ahogy figyelte a forgalmat, átjárta a szabadság érzése, hiszen kiszabadulhatott végre a négy fal közül.

Ahogy a szalonba léptek, érdeklődve sétálta körbe a helyiséget. Bámulta a falon Fedro munkájáról készült fotókat, és az egyéb, mintaötleteket, rajzokat.

– Csodálatosak! Nagyon tehetséges vagy! – mondta elismerően Victor.

– Köszönöm – mosolyodott el szerényen Fedro. – Foglald el magad – lendítette a kezét körbemutatva. – Ott vannak újságok, vagy ha érdekelnek a rajzok az asztalon meg a fiókban találsz vázlatokat.

Victor lassan leengedte testét az asztal melletti forgószékre és magaelé húzott egy mappát, amiből kikandikáltak a hanyagul benne lévő lapok sarkai. A férfi teljesen belemerült a rajzokba és vázlatokba, míg Fedro beüzemelte a kávéfőzőt.

– Te kérsz? – A kérdésre csak egy fejrázás volt a válasz. Fedro megmosolyogta Victor gyermeki érdeklődését a rajzok iránt, s amilyen őszinte csodálattal vonta fel egy-egynél a szemöldökét.

– Bámulatos! Pedig a bőrön nem radírozhatsz!

– Hát, ott nem – ingatta a fejét Fedro, ahogy leült a frissen elkészült kávéjával a bőrkanapéra. Felpillantott az órára. Első vendégének hamarosan érkeznie kellett.

Victor nem akar útban lenni és zavarni sem. Csak messziről figyelte, ahogy Fedro a kívánt tetoválást készítette. A tetoválóművész telefonja - ami az asztalon pihent -, csengőhangja megszólalt. Azán nem sokkal utána, hogy elhallgatott, szöveges üzenet érkezését jelezte a készülék. Fedro csak az után nézte meg, miután végzett azzal a területtel amit egyszerre kellett megcsinálnia.

– Na, lett pár óra szabadidőm – állapította meg. – Az egyik vendég lemondta az időpontját. – Igazából örült is meg nem is. A bevételéből kiesett egy összeg, viszont így több időt szánhatott kötöttségek nélkül Victorra. – Döntsd el mihez lenne kedved. Akár lóghatunk is a városban – ajánlotta fel Fedro, azok után, ahogy látta Victoron a szobafogságából való kiszabadulás örömét.

Victor sötét szemei felcsillantak és Fedro talán most először látta őt halványan mosolyogni, ahogy a férfi beleegyezően bólogatott a váratlan programra, aztán tovább nézegette a rajzokat. Az egyiknél nagyot dobbant a szíve. Olyan volt, mintha a farkas a karmaival szakított volna magának utat a papíron és éppen azon készülne átbújni. Leragadt a látványánál. Megragadta a téma, és az ábrázolás egyaránt. Megbabonázva nézte. Lassan elborították az emlékek. Amikor magányos farkasként vadászott… aztán amikor a sikátorban alakult át, hogy pénzhez jusson az illegális kutyaharcokon, amik után sokszor vérző sebekkel alakult vissza a kukás konténerek takarásában, ahol a ruháit hagyta…

Tekintetét lassan a munkáját végző Fedróra emelte. Figyelte, ahogy a vendég egész vállát beborító képpel lassan elkészült.

Victor végigsimított az anyagon keresztül a mellkasán. Még mindig fel tudta idézni azt az érzést, amikor a benne lévő farkast érezte előtörni. Fájdalmasan mélyet sóhajtott a tudatra, hogy már nincs benne a farkasa. A hiánya - mint oly sokszor - könnyeket csalt a szemébe. Elszorult a torka, ahogy újra a rajzot nézte. Az hozta vissza a gondolataiból, a fájdalmas emlékezésből, hogy a szeméből egy könnycsepp a rajzra hullott, elmosva egy kicsit a grafitot.

Ijedten kapta fel a tekintetét. Nem tudta mit csináljon, és azt sem tudta milyen bajt okozhatott ezzel. Nagyot? Kicsit? Vagy semmilyet? Elszégyellte magát, hogy megrongálta Fedro csodálatos munkáját. Még akkor is tanácstalanul és zavartan pislogott, amikor Fedro már elbúcsúzott a vendégtől és becsukta mögötte az ajtót.

– Baj van? – kérdezte Fedro, látva Victoron az ijedt tanácstalanságot. – Jól vagy?

– Sajnálom – hadarta zavartan a férfi, s kelletlenül mutatta a rajzot Fedro felé.

– Semmi baj – mondta szomorú félmosollyal a tetováló művész. Elszorult a torka, mert pontosan tudta, hogy mi okozta a pecsétet a rajzon. Nem a munkáját sajnálta, hanem Victort, azért, amit a lelkében érezhetett a rajzot látva.

– Ne haragudj – motyogta bűnbánóan Victor.

– Nem haragszom – rántott a vállán Fedro. – Csak egy vázlat. Majd rajzolok másikat – mondta, s hogy szavának nyomatékot adjon a rajzért nyúlt, hogy összegyűrje. Ezzel akarta prezentálni Victornak, hogy tényleg nem okozott bajt, a rajz pótolható.

– Ne! – szakad fel váratlanul Victorból olyan hévvel, mintha Fedro éppen megölni készült volna valakit. – Ha neked már úgysem kell, nekem adod?

Fedro bólogatva visszanyújtotta Victornak a papírt. A mozdulat közben azonban eszébe jutott valami.

– Mit szólnál, ha rád rajzolnám?

– Tessék? – Victort láthatóan zavarba hozta az ajánlat. Nem a fájdalom miatt, hiszen az érdekelte a legkevésbé.

– Láttad az előbb, hogyan készül – lendítette az állítható bőrszék felé a kezét Fedro. – Mit szólsz? Akarod?

– Megtennéd?

– Van egy rakat lyukas időm, hiszen az előbb mondta le az időpontját a vendég. Legfeljebb nem megyünk barangolni. Na? Barangolunk, vagy csináljam meg a tetkót?

Victor pár pillanat alatt döntött. Felpattant a forgószékről, s átszellemült mosollyal azonnal kezdte levetni a felsőjét.

Fedro mosolya szélesedett, s kesztyűt cserélt.

– Hová szeretnéd?

– Nem tudom.

– Mellkasodra? Hátadra? Kicsit? Közepeset? Nagyot?

– Nagyot! – vágta rá Victor lelkesen. – Akkorát, mintha valóságos lenne!

– Wao! Az mekkora pontosan?

– Mint egy hatalmas farkas! – Victor kört írt le a kezeivel a levegőben maga előtt, mutatva a farkas fejének a méretét. – Ide! – Lelkesen, szinte átszellemült, csillogó tekintettel tenyereivel végigsimított a felsőtestén – Mintha éppen előjönne!

– Rendben! – bólintott mosolyogva Fedro. – Ígérem, hogy monumentális lesz!

 

 

 

Soyara és Ginger a konyhában segédkeztek Dagnynak. Buzgón pucolták a zöldségeket, miközben nem csak a kezük járt, hanem a szájuk is. A Shedden lány néha csak egy halvány mosollyal reagálta le a két kamasz beszélgetését, de eszébe nem jutott közbeszólni.

– Nem is tudom, hogy szúrhatott ki? – Ginger gyomra remegett az izgatottságtól,  ahogy a futballcsapat vezető játékosáról beszélt, aki sok lány álma volt az iskolában és nem mellesleg az ő etalonja is.

– Hazudnék ha nem ismerném el, hogy tényleg veszélyesen jó pasi – rántott a vállán Soya, mintha ki tudja milyen tapasztalattal rendelkezne ilyen téren –, de azért vigyázz vele. Olyan mint Ochoa, csak éppen másfajta trófeákat gyűjt.

– Azt olvastam valahol, hogy minden rossz fiú képes megjavulni, ha talál egy lányt, akiért úgy látja érdemes – idézte Ginger, a sok helyen olvasható bölcsességet.

– Nem mintha te nem lennél ilyen lány, akiért egyszer tuti meg fog javulni egy nagyon-nagyon rossz fiú, de John tuti nem az!

– Ugyan már Soya! – Ginger vállával taszított barátnőjén. – Csak azt ne mond, hogy te nemet tudnál neki mondani, ha elhívna randira!

– Nem mondom – rázta vigyorogva a fejét Soyara. – Már csak azért elmennék, hogy kipróbáljam milyen vele csókolózni!

– Tessék? – Ginger nagyobb zavarban volt Soyara nővérének jelenlététől, mint barátnője. – Te már csókolóztál? – kérdezte közelebb hajolva hozzá Ginger, visszafojtott hangon.

– Naná! – rántott a vállán Soya. – Miért? Te még nem?

Ginger kissé szégyenkezve sütötte le  a szemét, és inkább nem válaszolt.

– Szóval, még nem – sóhajtott Soyara, mintha ez tizenhat évesen orbitális probléma lenne. – Hát akkor sürgősen pótold a randi előtt.

– Hogy mit csináljak? – kerekedtek el Ginger fekete szemei.

– Valahogyan be kell hoznod a lemaradásodat! Te is tudod, hogy Johnnak nagyon nem te leszel az első. Nem kispályás! Szerinted lesz a továbbiakban esélyed, ha neki kell még tanítgatnia téged?

Gingerben még a levegő is benn akadt Soya bejelentésétől.

– Tuti azért hívott el randizni mert egy vagány bevállalós csajt lát benned. Tulajdonképpen az is vagy! – magyarázta élénk kézmozdulatokkal Soyara. – Egy pici hibával. Hogy még nem csókolóztál!

Ginger zavartan pislogott Dagny felé, aki úgy tűnt rájuk sem hederít, s csak remélte, hogy Soya nővérét nem is érdekli az ő eszmecseréjük.

– Szerinted egy nap alatt, hogy a bánatba fogok tapasztalatot szerezni? – fakadt ki fájdalmas arcot vágva a kamasz. – Lekapom az első utamba kerülő srácot?

– Majdnem – szúrta közbe Soya.

– Te megőrültél?! – Ginger szinte visított. – Ezt mégis hogyan gondoltad?

– Nem nagy ügy! Ne parázz! – legyintett magabiztosan Soya.

Nem nagy ügy? Ne parázzak? Könnyű annak aki már túl van rajta! – dohogott magában Ginger.

– Te már könnyen beszélsz.

– Van egy rakat ismerősöd, nem?

– De.

– Szerintem egy kis csellel, bármelyikből kicsikarhatsz egy próbacsókot.

– Mit?

– Odaállsz elé, és mondjuk felpiszkálod a büszkeségét! Azt mondod, kíváncsi vagy rá, hogy vele milyen csókolózni.

– Kinek piszkálom fel a büszkeségét?

– Bárkiét! – rántott hanyagul a vállán Soya. – A fiúk erre ugranak, hidd el! Csak arra figyelj, hogy olyasvalakit szúrj ki, aki egyébként közömbös neked, de ha nem túlzottan csipázod, az még jobb!

– Tessék?

– Nem szabad, hogy kedveld!

– Miért?

– Mert rosszul sülhet el!

– Rosszul sülhet el, ha kedvelem?

– Persze! Gondolj bele! Kedveled az illetőt, csókolóztok, aztán olyan nagyon hűhára sikerül. Akkor cseszheted a randit – legyintett Soyara.

– Ugyan miért? Úgy gondolom, akiben megbízok, mondjuk egy barát, sokkal jobb erre a célra. Nem fogja telekürtölni vele a sulit. Nem gondolod?

– Nem! Mert ha már meg van köztetek egy barátság, és még kipróbáljátok a kémiát is, és jön a szikra?! Akkor fújhatod a randidat Johnnal.

Ginger eltöprengett barátnője szavain. Látott benne logikát.

– Nekem olyan ismerősöm nincs, akit utálok – gondolkodott hangosan a kamasz, miközben már azon töprengett kit vegyen célba. – Talán olyan akad, aki mondhatni közömbös. De engem a bizalom még mindig aggaszt! Nem igazán szeretném, hogy kitudódjon.

– Akkor sétálj az úton, kapj le valakit a buszmegállóban, aki éppen elutazik jó messzire, és mond azt neki, hogy ez a kandi-kamera! – Soyara maga is nagyot nevetett a saját ötletén.

Ginger valahogy most nem tudott együtt nevetni vele. Neki felettébb kínos volt a helyzet. Lázasan agyalt a számba vehető személyeken.

– Sziasztok! – köszönt rájuk Phyllis, ahogy beszaladt, s csak futtában kapott be néhány falatot. Ginger figyelte nővérét, akaratlanul eszébe jutott a minap történt felfedezése, hogy kit is rejteget a szobájában.

Hogy nem tűnt fel még másnak is, hogy ennyit eszik? – suhant át rajta a gondolat.

– Jó étvágyat! – szólt oda neki incselkedve, pimasz fénnyel a szemébe. Phyllis egy pillanatra megdermedt, tekintete szinte villámokat szórt, ahogy Gingerre pillantott, miközben azért egy erőltetett mosollyal megköszönte húga jókívánságát. Aztán, szinte menekült a konyhából, mint akit minimum kizavartak.

Dechant! – hasított belé, agya máris lázasan kattogott, pakolgatta az érveit és az ellenérveit a férfi mellet és ellen.

Bármikor elutazhat! Senkivel nem beszélget, tehát nem is fogja senkinek elmondani! Majdnem harminc lehet, tehát tuti, hogy van tapasztalata! Tárgyilagos véleménnyel is tud szolgálni! Ez az! Totál közömbös nekem! Sőt! Wao! Karnyújtásnyira van a megfelelő személy! Phyllis egész nap rohangálni fog mint a mérgezett egér, tehát felkereshetem úgy, hogy Phyllis nem is fog róla tudni!

– Megvan! – fakadt ki belőle visszafojtott ujjongással.

– Na?! Mégis csak van valaki?

– Hát. Talán! – biccentett Ginger, kapkodva tett le mindent a kezéből. – Mindjárt jövök!

– Máris? – Soyara csodálkozva nézett barátnője után.

 

 

 

Judah sokadjára olvasta el fia levelét, amit Dean a Wyomingi átkelőnél hagyott. Jaliyah fájdalmas együttérzéssel nézte társát, ahogy a vezér hol kezébe temette arcát, hol hitetlenkedve ingatta a fejét. Judahnak eszébe jutott, hogy mennyire sajnálta Braydont fia elvesztése miatt, s most neki is hasonlóval kellett megbirkóznia. Dean elérhetetlenné vált a számára, s fogalma nem volt, hogy látja-e még valaha élve. Mondhatni a biztos halálba ment. Annyi alternatívát futtatott végig a fejében, de arra semmi esélyt nem látott, hogy ezt az önfeláldozó cselekedetét élve megússza. Hiszen eleve olyan helyett ment át, akiért fizettek, hogy meghaljon. Ha nem derül ki a csere, akkor Juan helyett fogják megölni, ha pedig kiderül, talán a csalás miatt.

– Előre eltervezte – motyogta Judah a tenyerébe az elfogadhatatlant.

– Igen. Nagyon úgy néz ki – bólintott egy hangos sóhajjal Jali.

Judah előtt ott volt az út szélén magányosan ballagó Dean, amikor a temetés előtt felvették őt a kocsiba.

Már akkor is tudta, hogy mit fog tenni! Az a vállveregetés! Hát ezért volt! – Judah könnyeivel küzdött.

– Nem így kellett volna történnie – ingatta a fejét a vezér, a hang is nehezen hagyta el.

– Nem akart az árnyékodban élni. Ki akart lépni. Úgy érezte nem tud veled versenyezni.

– De hát nem is kellett! – nyögte tehetetlen fájdalommal az apa.

– Ő úgy érezte.

– Elfogadta kettőnk kapcsolatát – Judah Jaliyah felé nyújtotta a levelet. – Azt írta ő is áldását adja ránk. Nem volt semmi értelme! Amiket felsorolt, azt mind meg lehetett volna beszélni!

Jaliyah bizonytalan mozdulattal vette el tőle a papírt, s elkezdte magában olvasni a levelet:

Átgondoltam!

Nem sértettségből és elkeseredésből tettem, amit tettem!

Valamiért úgy érzem, én nem tartozom ide.

Ezt nem Cody halála miatt, és nem is azért, mert a nő akit imádtam kikosarazott.

Soha nem is éreztem idevalónak magam.

Őrző lennék vagy mi, és amióta tudom ez mit jelent, büszke is vagyok rá!

Juannak itt van a helye. Itt nagy dolgok és feladatok várnak rá. Segítek, hogy ezt véghez tudja vinni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem kel át. Akkor van esélye életben maradni.

Nem tudom, mi vár rám odaát.

Nem hiszem, hogy rosszabb lesz mint itt.

Imádom keresztapámat és mindig is felnéztem rá, de a kerítések javításában és hasonlókban nem tudok igazán kibontakozni. Jali testet és lelket gyógyít, Talan meg még ettől is többre képes! Én semmire. Átalakulni sem tudok. Egyszer sikerült csak, akkor sem teljesen.

Max azt mondta, fogadjam el, hogy soha nem is fogok.

Elfogadtam.

Keresztapám felerősödött, neki sincs már szüksége ápolásra, támogatásra.

Nincs itt semmi dolgom.

De szeretném, ha egyszer büszke lennél rám valamiért.

Arra kérlek ne haragudj, amiért így döntöttem, és ne okolj senkit.

Ez az én döntésem volt!

Én akartam!

Jalival legyetek nagyon boldogok!

Sajnálom, hogy nem tudtam személyesen mondani, de remélem így is elfogadod:

Áldásom rátok!

Jali könnyes szemmel engedte ölébe a levelet.

– Milyen apa vagyok én, Jali?! Fogalmam nem volt, hogy nem tud átalakulni! Soha nem mondta! – fakadt ki magából Judah. – Egyszer és akkor sem teljesen?

– Nagyon fájt neki, hogy nem tud átalakulni. Nem sokkal az előtt beszélgettünk róla, hogy aztán mégis sikerült neki. Amikor téged védett. Olyan se nem ember se nem farkassá vált. Mint egy hatalmas vérfarkas, olyan volt – mesélte Jaliyah elmerengve a múlton. – Letépte Edwin kezét. Szerintem annyira megijedt önmagától, hogy aztán meg azért nem is engedte ki soha többet magából, a benne lévő vadat.

– Én igenis büszke vagyok rá! Nagyon büszke! Soha nem mondtam neki és most már lehet nem is… – Judah hangja elcsuklott, letörölte arcán végiggördülő könnyeit.

Fájdalmas néma csend vette uralma alá a szobát, hosszú percekig. Judah zokogott, Jali pedig közelebb húzódott hozzá, átölelte. Fájt a fiatal nő lelke is. Rövid időn belül eltűntek mellőle azok, akik támogatták és igaz barátai voltak, amikor Clear Creekre érkezett. Egy kicsit egyedül érezte magát ettől. Eszébe jutott Talan, és megmagyarázhatatlanul aggódás töltötte el.

A barátok közül már csak ő maradt! Egy igazi barát, lelki támasz. Mi lesz ha egyszer ő is… Az nem történhet meg! Azt hiszem abba már beleroppannék – kavarogtak a gondolatok az őrző fejébe, s még jobban magához ölelte társát, s érezte, hogy a férfi is szorosabban hozzábújt.

Most Judahnak is jólesett az őrző közelsége, s Adahy csendben visszahúzódva maradt, mert érezte, hogy a vezérnek szüksége van a gyógyító őrzőre. Judahban harcot vívott az értelem és az érzelem. A szív szava és a kötelesség.

„A vezéreknek nem adatik meg, hogy az érzelem irányítsa a döntésüket!” – ordítottak apja szavai a fejében.

Nem? És akkor veszítsek el mindenkit, akit szeretek? Visszatértem és a klán volt az első! A fiamnak még csak meg sem köszöntem, amit értem tett, hiszen neki is oroszlán része volt abban, hogy most itt lehetek. Pont azoknak fordítsak hátat, akik mellettem voltak? Talan, Jali, Adahy… Akik segítettek? Hát nem! – Judahban szinte robbant az elhatározás. Úgy döntött megpróbálja viszonozni azoknak, akik mellette voltak, akik őt a bajban segítették, mindazt az önfeláldozást és gondoskodást, amit ő kapott tőlük.

– Nem megyek vissza Wyomingre – jelentette ki határozottan, Jali vállába fúrva az arcát.

– Tessék? – A fiatal nőt őszintén meglepte a bejelentés.

– Nem megyek vissza Wyomingre – ismételte meg a férfi, s már nem ő keresett vigaszt Jali vállán, hanem óvón szorította magához.

– Mit fognak mondani? Megteheted? – Jali gyengéden bontakozott ki a vezér öleléséből, bele akart nézni a mélybarna szemekbe. – Mi lesz a klánnal?

– Ott van Juan! Vér szerint is megilleti. Ő a jogos utódlásban a következő vezér. Ha meghalnék is…

– Ne is mondj ilyet! – vágott azonnal a társa szavába Jali. Halálról, elvesztéről hallani nem akart.

– Itt maradok. Itt maradok veled. Úgy gondolom, itt a helyem. Itt van rám nagyobb szükség. Két embert is kell pótolnom, és nem hagyom azokat akiket szeretek – sorolta egyre lelkesebben Judah, gyengéden simogatva Jali arcát. – Nem vagyok jó vezér. Hogyan állhatnék egy klán élére, aki még a szeretteit sem tudja megvédeni, nem áll mellettük. Van még mit tanulnom.

Adahyt mélyen érintették Judah szavai. Érezte, tudta, hogy a vezér ezt érte is teszi. Így tulajdonképpen Liyah közelében maradhat, több időt tölthet vele.

– Judah?! – Jali most újra érezte annak az erős léleknek a jelenlétét, akit Adahyként megismert.

– Beszélek Juannal, aztán együtt megyünk a tanács elé. Átadom a klán vezetését.

– Miattam ne…

– Mindenkiért, Jali! A lelkemért, a bennem lévő farkasért és érted!

Szorosan ölelték egymást, összefonódva, nyújtva  és kiélvezve a pillanat intimitását, érzéseit.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg az édes csendet Jali, mire Judah csak bólintott.

– Rengeteg indulat volt benned a Giant iránt, akit a pincébe tartottatok fogva – kezdte óvatosan Jaliyah.

– Igen.

– Mégis elengedted. Hogy-hogy megbíztál benne? Jobban mint az apámban, aki szintén kész volt Dean után menni.

Judah sokáig hallgatott, rendezte a gondolatait, s mérlegelt, hogy beszélhet-e már az igazságról, vagy sem.

– Ő az apám – mondta csendesen.

– Igen, ezt sejtettem. Összepakoltam, abból amiket innen-onnan hallottam. Megerőszakolta az anyádat, ezért Arjun vérdíjat tűzött ki a fejére.

– Nem erőszakolta meg az anyámat – indultak meg a vezérből a szavak egy mély sóhajjal. – Az anyám és ő társak voltak.

– Tessék?

– Nem tudom a teljes és részletes igazságot, de ahogy visszagondoltam a múltban történtekre, rá kellett döbbennem, hogy ő soha nem akart nekem ártani. Mikor Averyt is leszólította. Talán közel akart lenni, amikor az unokája megszületik. Nyilván azért volt itt, hogy segítsen, hiszen ő tudta azt, amit mi nem. Csak nem tehette úgy, hogy ezt én is tudjam.

– Ez így zavaros.

– Elég lett volna annyit mondanom neki, hogy Dean átkelt. Ha nem fenyegetem meg, akkor is az utolsó leheletéig is védeni fogja őt. A vére! Vér a véréből.

– Várjunk csak! Akkor Dean is egy Giant?! – Jaliyaht megdöbbentették Judah szavai. – Kapun túli vérvonallal rendelkeztek?!

– Igen.

– Ki ez a Jared Norman tulajdonképpen?

– Egy rejtőzködő nagy király.

– Vezérnek születtél Judah! És Dean is! Lebecsülte magát, pedig ha tudta volna?! Emlékszem amikor azt mondta, olyan sehova se tartozónak érzi magát.

– Remélem megtalálja a helyét – sóhajtotta Judah, majd megszorította Jali kezét és a nőre mosolygott. – Elkísérsz Wyomingre? Nem fog sokáig tartani. Segítesz pár dolgot összecsomagolni nekem, itteni életemhez?

– Persze! Boldogan! – Jali visszabújt társa ölelésébe, egészen közel fészkelte magát a hím farkashoz.